15.fejezet Szörnyetegek...

 " Az elme szörnyetegei sokkal rosszabbak azoknál, amelyek valóban léteznek. A félelem, kétség és gyűlölet több embert pusztít el, mint a fenevadak."

(Edward szemszöge)

Annyira megörültem, mikor Alice végre látta hol tartózkodik Victoria. Hiszen, ha most elkapjuk, akkor véget vethetünk ennek a rémálomnak. De tévedtem. Túl hamar kezdtem örülni és a végén pofára estem. Mire odaértünk, már sehol nem volt senki. Egy lélek nem volt azon a helyen, ahogy pár perce még rengetegen lehettek.

-Én ezt nem értem. Hiszen láttam őket- bosszankodott Alice.

- Itt voltak. Nem tévedtél- sétáltam egyre beljebb a kis kunyhó felé. Victoria illata itt volt a legerősebb. Minden más helyen elnyomta az illatát a többi vámpír szaga. A fák mellett hamu kupacok hevertek. Bizonyára vámpírok lehettek valamikor.

- De mi történhetett itt? –kérdezte Esme és hitetlenkedve nézett körbe akárcsak a többiek.

- Fogalmam sincs. De ezt hallanunk kellett volna. Nem kis csata lehetett itt.

- Elkéstünk- suttogta apám. –Valaki megelőzött minket és végzett velük.

- A Volturi lehetett? –kérdezte Rosalie és a gondolatai tele voltak aggodalommal. Folyton Bellára gondolt, de próbálta elterelni a gondolatait.

- Nem. Akkor éreznénk az illatukat- vetette ellen Jasper.

Tovább sétáltam, nem foglalkozva a többiekkel. Kerestem valamit, amiből rájöhetünk, mi történt itt. De nem volt semmi nyom. Ahogy elsétáltam egy fa mellett, megéreztem szerelmem frézia illatát. Igaz, már elég halvány volt, de bárhol felismerném ezt az illatot.

Kétségbe estem. Nem tudtam mit kellene tennem. Vajon mi történhetett itt?

-Bella- suttogta Alice mellettem állva.

- Itt volt, vagy…- folytattam, de abbahagytam. Nem tudnám elviselni, ha bármi baja esne.

- Meg kell tudnunk, mi van vele- indult meg Rosalie az erdő felé, de Emmett elkapta, mielőtt elfuthatott volna.

- Várj szerelmem. Lehet, hogy semmi baja.

- De nekem tudnom kell- sziszegte Rosalie és próbált kiszabadulni férje karjai közül.

- Rosalie, lányom- tette Carlisle a kezét nővérem vállára. –Minden rendben lesz. Nyugodj meg, mert most nagyon zaklatott vagy. Ilyen állapotban nem mehetsz sehova.

- De tudnom kell, hogy jól van-e? - Rose már nyugodtabb volt, nem kapálózott, csak megtörten térdre hullott. De Emmett elkapta, mielőtt földet ért volna.

- Mi van veled Rosalie? –kérdezte Alice.

- Sosem kedvelted Bellát…

- Én is változhatok- felelt indulatosan nővérem. –És annak ellenére, hogy nem szerettem, most mégis a testvéremnek tekintem. Örülnötök kéne inkább, hogy megkedveltem és nem hitetlenkedni.

- Igaza van- támogatta Esme Rosalie-t.

- Na, akkor megyünk? –kérdezte.

- Majd én megyek- válaszoltam.

- Nem. Én is menni akarok- nézett rám szúrósan. Ha szemmel ölni lehetne…

- Rosalie, gondolj csak bele. Neked most le kell nyugodnod és ki kell derítenünk, hogy mi történt itt. Hadd menjen Edward. Mégiscsak ő Bella párja. És jobban kezeli a farkasokat is, mint te lányom.

- A vége igaz. De ki fogja elmondani neki a Denali klánt? Majd Edward? –kérdezte és gúnyosan nézett rám. –Bella ki fog akadni.

- Miért akadna ki?

- Mert ezt fogja tenni és kész. Én tudom. Le tudnám csillapítani, én tudnék rá hatni, de Edwardnak fogalma sincs róla, mit kell majd tennie.

- Mit titkolsz előttünk?

- Olyan dolgot, amiről még nem tudhattok.

- Rose… - kezdte Esme, de Rose félbeszakította.

- Menj csak Edward. Tudod a számom, ha segítség kell. Bár remélem nem fog kelleni. A Deanli klán érkezésének híre fel fogja őt zaklatni. Próbáld megnyugtatni. Ne veszekedj vele, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek- suttogta a mondat végét, majd vámpírsebességgel eltűnt a fák között. Emmett azonnal utána ment.

Én Carlisle-ra néztem, mire ő csak bólintott és én is futásnak eredtem. Egyenesen a Swan ház felé rohantam.

(Bella szemszöge)

A lépcső felé kaptuk a fejünket és ott állt Edward. Ám a tekintete semmi jót nem ígért. 

De ahogy a tekintetünk találkozott, mintha kissé megnyugodott volna. De még mindig nagyon komor volt. Vajon mi történhetett, miután eljöttem onnan? Lehet, hogy elkapták Victoriát és ő elárulta mi vagyok, mielőtt megölték volna? De nem, az nem lehet. Hiszen azt láttam volna. De akkor mégis mi baja lehet? 
- Edward, mi történt? -kérdeztem ártatlanul és felálltam a helyemről. Szép lassan a lépcső elé sétáltam és megvártam, amíg lejön. Végig a szemembe nézett é hitetlenkedést véltem felfedezni gyönyörű arany szemeiben.
-Most kérdezek tőled valamit Bella- szólalt meg kemény hangon, miután leért a lépcsőn. Megállt velem szemben, én bólintottam ő pedig folytatta. -De nagyon őszintén válaszolj nekem. 
- Edward, megrémítesz- a hangom megremegett és valóban féltem. Rettegtem. Nem tudtam, mi fog történni. Biztos vagyok benne, hogy megtudta mi vagyok. Elkapták Victoriát, hiába engedtem el. Ő pedig elárult nekik. Edward el fog hagyni. Újra elhagy és én megint magamra maradok. Azzal a különbséggel, hogy most az én hibámból fog elmenni. Mert undorodik tőlem. Mert egy szörnyeteg vagyok. 
- Nem akartalak megijeszteni- suttogta és meglágyult a tekintete. -De tudnom kell valamit.
- Persze, ha tudok, válaszolok a kérdésedre. De kérlek, ne húzd tovább az időt.
- Csak annyit szeretnék tudni, hogy jártál-e mostanában az erdőben? 
- Nem. Miért? -kérdeztem és próbáltam elrejteni a megkönnyebbülésem. Bár még mindig féltem egy kicsit, de megnyugodtam, hogy még nem tud rólam. Legalábbis arról, ami vagyok. Jó lenne, ha elmondhatnám neki, de nem tudom hogyan fogadná. Lehet, annyira undorodna tőlem, hogy világgá szaladna.
- Mert Alice-nak látomása volt Victoriáról. Látta azt a helyet, ahol letáboroztak és elindultunk, hogy megkeressük. De mire odaértünk, már senki nem volt ott. Jó pár vámpírt megölhettek, mert csak a vámpírok hamvait láttuk és éreztük a szagukat. És a te illatod is ott volt. Ott, azon a helyen, ahol Victoria is volt minden bizonnyal, mert a kis kunyhóban erősen lehetett érezni a szagát. Annyira megijedtem. Azt hittem történt veled valami. 
Ahogy befejezte a mondandóját, hatalmas kő gördült le a szívemről. Már komolyan megijedtem, hogy valami olyat tudott meg, amit nem lenne jó, ha tudna. De hála az égnek, nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. 
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és Edward mellkasához bújtam, hogy ne lássa, mennyire megnyugodtam. Edward átölelte a derekam és még szorosabban húzott magához. Tekintetem a kanapén ülő párra siklott és észrevettem, hogy Jacob és a nővérem aggódva nézik párosunkat. Mikor észrevették, hogy őket figyelem, nővérem a fejét rázta, jelezve, hogy nem tetszik neki, hogy nem árulom el a szerelmemnek, hogy mi vagyok. De ő ezt nem értheti. Nekik könnyű volt. Jacob bevésődött a nővérembe és hatalmas a szerelem közöttük, amit senki nem tud szétszakítani. Talán még a halál sem. De én. és Edward..? Mi egészen mások vagyunk.
- Ne haragudj szerelmem. Nem akartalak megijeszteni. Csak annyira féltem. Féltem, hogy bajod esik. Hogy Victoriának mégis sikerült valahogy a közeledbe férkőznie és...
- Sss... Kérlek, erre ne is gondolj. Biztos vagyok benne, hogy már az országot is elhagyta- suttogtam. Bolond lenne, ha ezek után nem kerülne el jó messzire. Bár így is meg fogom találni. Az apám haláláért az életével fizet. 
- Miért vagy ebben annyira biztos- kérdezte és kicsit távolabb húzódott tőlem, hogy láthassa az arcomat. 
- Mert... -hirtelen nem tudtam mit mondhatnék. Az egy dolog, hogy én tudom, hogy elment innen és mostantól nem fenyeget veszély, de ő nem tudhatja.  -mert talán nem csak ti vadásztok rájuk. Lehet, hogy valaki más is őt akarja. Hiszen te magad mondtad, hogy jó pár vámpír hamvait találtátok ott. Lehet, hogy valaki elől menekül Victoria és nem csak veletek húzott ujjat. Vagy nem tudom. De úgy érzem, nem lesz vele több gondunk. 
- Igazad lehet. De akkor sem fér a fejembe, hogy érezhettük az illatodat a kunyhónál? 
- Nem tudom- hajtottam le a fejem. Kezdtem újra ideges lenni. Aggódtam, hogy rájöhetnek. Rosalie biztosan sejti, miért volt ott az illatom és gondolom összerakta a kirakós darabjait. -Gyere, menjünk fel a szobámba- húztam magammal az emeltre. Még "Jó éjszakát" kívántam a többieknek és bementünk a szobámba. Leültem az ágyra, Edward pedig mellém. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő mg folytatta mondandóját.
- Ráadásul Rose is furcsán viselkedett. Sőt, mostanában kiszámíthatatlan. Emlékszel, hogy régen még a közeledbe sem akart jönni- bólintottam ő pedig folytatta. -most meg mintha kicserélték volna. Teljesen máshogy viselkedik. A családdal szemben is. Sokkal több időt tölt köztünk és sokkal nyitottabb. Sokszor eszébe jutsz, de olyankor csak foszlányokat hallok a gondolataiból és mindig próbálja elterelni rólad a gondolatait. Most is az erdőben, ahogy megérezte az illatodat, azonnal aggódni kezdett és alig tudtuk rábeszélni, hogy menjen haza a többiekkel. Ő akart eljönni hozzád, de végül Emmettnek sikerült meggyőznie. Viszont holnap mindenképpen átjön. 
- Rosalie valójában egy nagyon kedves lány. Én is, mint oly sokan, félreismertük. Nem olyan rideg, mint amilyennek mutatja magát. Ezzel csak azt akarja elérni, hogy senki ne bántsa. Rengeteg fájdalom van a lelkében, de gondolom te is tudod.  Tudod miken ment keresztül szegény. Az átváltozása előtt, az átváltozás alatt és utána is. Hiszen gondolj bele. Egy nőnek, akinek minden álma egy normálisélet, egyik pillanatról a másikra elveszíti ennek a lehetőségét. Csak próbáld megérteni, vajon mit érezhet ő most. Gyermeket szeretett volna, egy férjet, aki szereti és egy családot, akik mindenben támogatják. Hosszú boldog életet és unokákat. Aztán öregen és ráncosan ám boldogan elhagyni ezt a világot- miközben beszéltem, elképzeltem magam Edwarddal. Milyen tökéletes életünk lehetett volna. Ha ő is ember lenne és én sem változtam volna ilyen szörnyeteggé. 
- Nagyon sokat tudsz Rosalie-ról- suttogta.
- Volt alkalmam megismerni őt. Megnyílt nekem és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neki. Megengedte, hogy megismerjem őt. 
- Szóval meggyőzött, hogy ne akarj olyan szörnyeteg lenni, mint én? -kérdezte komolyan. Nem akartam a szemébe nézni. Féltem, ha most meglátom reménykedő tekintetét, akkor elszólom magam és onnan nincs visszaút. Ha megtudja -már pedig egy nap el kell mondanom neki- akkor csak két lehetséges út marad. Az egyik, hogy valami csoda folytán mellettem marad és elfogadja, ami vagyok vagy a másik- és ez a legvalószínűbb- hogy undorodni fog tőlem és elhagy. Nincs több lehetőség, csakis ez a két út. 
Nagy levegőt vettem, majd válaszoltam. 
- Nem kellett meggyőznie semmiről. Te, illetve ti nem vagytok szörnyetegek. Vannak igazi szörnyeteg, de ha akarnám se tudnám azt mondani rátok, hogy ti azok vagytok. Hiszen már hogy lehetne szörnyeteg Esme, Alice vagy akár Carlisle. De még Rosalie sem. Egyikőtökről sem tudnám ezt mondani. Rólad meg végképp nem. 
- Bella, mi embereket öltünk. 
- Ha jól tudom, Carlisle Alice és Emmett sosem kóstolt emberi vért. Ők nem akartak gyilkolni. Rosalie csak azt tette, amit bármely nő az ő helyében. Csak igazságot szolgáltatott, de ő sem ivott egy korty emberi vért sem. Igaz, végzett azokkal a mocskokkal, de megérdemelték. Hiszen tönkretették az életét. Esme botlása csak egy véletlen volt. Ő nem tehetett róla, hogy az a férfi rosszkor volt rossz helyen. Megszúrta magát. Nincs az az újszülött, aki ellen tudna állni a vérnek, de ő képes volt rá és nézd meg. Gyerekek mellett van nap mint nap. És nem vágyik az embervérre. Mert nem akar gyilkos vagy szörnyeteg lenni. 
- És Jasper? Vagy én? Ránk sem tudnád azt mondani? 
- Nem- ráztam meg a fejem és végre a szemébe néztem. 
- Jasper nem tudhatta, hogy élhet másképp is. Nem ő választotta ezt az életet. Egyikőtöknek sem volt választási lehetősége. De itt van és küzd az ellen, hogy olyan legyen, mint régen. Küzd azért, hogy méltó párja lehessen Alice-nak. 
- És én? Mit tudsz felhozni mentségül az én bűnömre? Hiszen én gyilkoltam, pedig tudtam jól, hogy lehet másképp is élni. 
- Te bűnözőket öltél és másokat mentettél ezáltal. Hiszen gondolj csak bele, hány ember életét mentetted meg azzal, hogy egy gyilkos vagy egy drogos embert öltél meg? Gondolj bele, mennyi embert öltek volna meg, ha te nem vetsz véget az életüknek. 
- De ők is csak emberek voltak. 
- Ebben igazad van. Emberek voltak. De sokkal rosszabbak voltak, mint te. Pedig te saját bevallásod szerint egy lelketlen szörnyeteg vagy. Őket nem érdekelte, mennyien embernek okoznak szenvedést azzal, hogy tönkretesznek egy lányt, vagy megölnek egy embert. Ne csak a rosszat lásd magadban. Nézd a jó oldalát a tetteidnek. Mert ha hiszed, ha nem, van jó oldala. Mert te megkóstoltad az embervért, mégis saját magadtól képes voltál lemondani róla. Segítséget kértél Carlisletól és visszatértél a helyes útra. Azóta sem ittál embervért. 
- Tévedsz- mosolyodott el. 
- Valóban? -vontam fel a szemöldököm. 
- Mikor James megharapott, én szívtam ki a mérget. És a saját vágyaim kielégítése érdekében képes lettem volna megölni téged. 
- Edward- mordultam fel. -Ezt már egyszer megbeszéltük. Miért nem akarod elhinni, hogy nem avgy rossz?
- Mert az vagyok. 
- Nem vitatkozom tovább veled. De egy kérdésemre válaszolj- emeltem fel a kezem és szemből az ölébe ültem, hogy láthassam az arcát, miközben válaszol. Ő bólintott. -Ha át akarnék változni és te megtennéd nekem, hogy átváltoztatsz, én is szörnyeteg lennék? Netalántán szándékosan megölnék valakit, én is lelketlen és gonosz lennék? 
- Nem -rázta a fejét? 
- Miért? Hiszen szándékosan tenném és bántanék egy embert. Teljesen mindegy, hogy rosszat vagy jót. Elvenném egy ember életét csupán azért, mert élvezem a vérontást. Mit tennél? Képes lennél ugyanúgy nézni rám, mint eddig? El tudnád fogadni, hogy a társad egy szörnyeteg?
Eltorzult az arca, de amint észrevette, hogy őt nézem, rendezte vonásait. Viszont nekem ennyi elég volt. Láttam, milyen arcot vágott. Láttam a pillanatnyi undort a szemében és elhatároztam, hogy amíg lehet, addig titkolom előle. Amíg lehet, kiélvezem a helyzetet, hogy velem van, mert el fogom veszíteni. Ez már biztos. 
- Válaszolj a kérdésemre- szólítottam fel, mintha nem láttam volna semmit. 
- Nem hagynám, hogy bárkit is bánts. 
- Nem ezt kérdeztem.
- Nem tudom... Bella, én szeretlek téged. 
- Edward, egyenes választ kértem. Képes lennél szeretni engem, ha szörnyeteg lennék? Ha nem olyan lennék, mint te? 
- Igen. 
- Ne hazudj nekem, kérlek- néztem rá  könyörgő szemekkel. -Azt szeretném ha válaszolnál a kérdésemre úgy, hogy nem veszed figyelembe az érzéseimet. Ne azt mondd, amit hallani akarok. 
- Hát rendben- sóhajtott. Mély levegőt vett és újra kimondta. -Igen, szeretnélek. De...- számra tette a kezét, mikor közbe akartam vágni. -Nem biztos, hogy képes lennék együtt élni veled. Szeretnélek, mert olyan hatalmas az irántad érzett szerelmem, hogy annak semmi és senki nem vethet véget, de képtelen lennék úgy élni melletted, hogy tudom élvezetből gyilkolsz. 
- Értem- hajtottam le a fejem. 
- De, Bella...- emelte fel a fejem és addig nem is folytatta, amíg a szemébe nem néztem. -Ha rajtam múlik, te sosem bántasz senkit. 
- És ha nem rajtad múlik? -emeltem meg a szemöldököm. Hiszen rengeteg vámpírt öltem már meg. Kár volt belemennem ebbe a témába. 
- Bella, kérlek, ne beszéljünk most erről. Ráérünk még. Van időnk- suttogta és magához szorított. 
- Van időnk- ismételtem. Ha tudnád, hogy mennyi. D nem és nem. Bella, nem gondolhatsz erre. Verd ki a fejedből. Azt a néhány évet ki akarom élvezni, amit vele lehetek, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Ki tudja. Lehet, hogy már holnap vége szakad a boldogságomnak. De bárhogy is legyen, minden egyes vele töltött percet ki akarok élvezni, mint életem utolsó percei lennének. Hiszen a boldogság törékeny, akárcsak a szerelem. Egyik pillanatban még van, aztán hirtelen vége szakad. 
- Mit szeretnél nekem elmondani? -kérdeztem néhány percnyi hallgatás után. Ugyanis Edward mellkasa egyre gyorsabban mozgott és idegesen játszott egy hajtincsemmel, közben az alsó ajkát harapdálta. Én is mindig ezt csináltam, ha féltem elmondani neki valamit, holott tudtam, hogy joga van tudni róla. 
- Honan beszed, hogy mondani szeretnék valamit? 
- Ismerlek már Edward. Talán jobban is, mint te engem. És érzem, hogy feszült és ideges vagy. Harapdálod az ajkad és a hajammal babrálsz. 
- Igazad van. Tényleg szeretnék elmondani neked valamit. 
- Na ne mond! És mi lenne az? -kérdeztem.
- Miután az erdőben láttuk a hamvakat és éreztük a rengeteg illatot, nem tudhattuk, mennyien vannak még. És Carlisle felhívta az Alaszkában élő úgymond rokonainkat, hogy segítséget kérjen tőlük. 
- És 
- A Denali klán holnap megérkezik.
Még az ütő is megállt bennem. Ilyen nem létezik. Még több vámpír. A farkasok már így is rengetegen vannak és a legtöbbjük alig töltötte be a 15-öt. Ha idejönnek, még több farkas fog átváltozni. Arról nem is beszélve, hogy még öttel több vámpírt kell félrevezetnem. Még őket is kerülgetnem kell majd. Teljesen présbe szorítanak. Nem hagynak levegőhöz jutni. 
- Edward, a farkasok már így is rengetegen vannak- osztottam meg vele z aggodalmam. -Még öt vámpír a környéken és újabb farkasok változnak át. Ráadásul egyre fiatalabbak. Például Seth... még csak 15 éves, de már farkas. 
- Az a helyzet Bella, hogy nem öt, hanem hat vámpír érkezik holnap. 
- Mi? 
- A Denali klán befogadott egy 2-3 éves vámpírt. De többet én sem tudok. 
- Hogy micsoda? 
- Ne aggódj szerelmem. Nem fog bántani téged. 
- Nem magam miatt aggódom. A fenébe is. Hat vámpír... Normálisak vagytok? -kérdeztem kiabálva. 
- Bella...
- Nem, semmi Bella. Gondolkozz már egy kicsit. 
- Nem kellene ennyire felfújni a dolgot. A farkasok közelébe sem mennek. Ne aggódj már. 
- Rendben van Edward. Te tudod, de ha az a vámpír bekavar, nem tudom mit csinálok vele. Kitekerem a nyakát, ráadásul élvezettel. 
Edward odajött hozzám- eddig észre sem vettem, hogy felálltam volna az ágyról, de az ablak előtt álltam- és újra megölelt. Mellkasába temettem az arcom és mélyet lélegeztem napfény illatából. Ez kicsit megnyugtatott, de még mindig ideges voltam. Nem tudom miért, még magam sem értem az idegességem okát. De ez van. Úgy érzem baj lesz még ebből és eléggé nagy. És a farkasok miatt való aggodalmam még egy lapáttal rátesz az idegességemre. Félek miattuk, hiszen ekkora falkára még sosem volt szüksége LaPush-nak. Már így is heten vannak.