17.fejezet Összeomlás...

 Sziasztok!
Meghoztam a 17.fejezetet. Remélem legalább annyira elnyeri a tetszéseteket, mint az előző. Köszönöm a komikat, amiket írtatok. Nagyon jó volt olvasni őket. :)  De tényleg. Viszont nem húzom az időt, jó olvasást ehhez a fejihez.
Puszi:Rosalice 

„A férfi, ha megcsalják, áldozattá válik, ahol a nő a hóhér. Míg ha egy nőt csalnak meg, ő ugyanúgy bűnösnek érzi magát.”

(Bella szemszöge)

Másnap reggel Edward valóban a szobámban volt, de nem éreztem azt a megnyugvást a közelében, amit szoktam. Épp ellenkezőleg. Hiába bújtam az ölelésébe, hiába csókoltam meg, ahelyett, hogy megnyugodtam volna még zaklatottabb lettem. Nem értem. Hiszen mindig is vágytam a közelségére, most pedig az minden vágyam, hogy egyedül legyek. Most is itt ülök egyedül a szobámban és nézek ki a fejemből. Nem tudom elviselni mások közelségét. Sem Edwardét, sem a nővéremét, de még a kislányét sem. Egyszerűen képtelen vagyok rá. És hogy ennek mi lehet az oka? Fogalmam sincs. Talán apám temetése, ami néhány nappal ezelőtt volt. Attól a naptól kezdve, mintha minden élet kiszállt volna belőlem.

Emlékszem, a temetés után hosszú órákon keresztül ültem a sírja előtt és zokogtam. Gyűlöltem magam, amiért belefolytam ebbe az életbe. Az én önzőségem miatt halt meg. Mindennek én vagyok az oka. Ha annak idején nem csak a boldogságommal vagyok elfoglalva, akkor gondoltam volna arra is, hogy az apámnak mennyi gondja lehet ebből. Mennyi szenvedést okoztam apának. Végig kellett néznie, ahogy Edward miatt szenvedek hónapokon keresztül, most pedig ki tudja mennyi ideig hagyta szenvedni őt Victoria. De meg fogom őt találni és az életével fizet apám haláláért. De ahhoz össze kell szednem magam és nem csak itt búslakodni. Viszont ez annyira nehéz.

Már lassan két hete, hogy apát végső nyugalomra helyeztük és én az óta mintha nem is lennék önmagam. Nem eszek, nem iszok, nem mozdulok ki a lakásból. Vért is csak akkor iszok, ha Rose hoz nekem, mikor már úgy látja, teljesen gyenge vagyok, és veszélyt jelentek a többiekre. Ő az egyetlen, aki tudja a titkom. De talán itt az ideje, hogy elmondjam a többieknek is. Apámon már nem segíthetek, őt végleg elvesztettem, de a másik családomat nem akarom. Hiszen nekem a nővéremen és az unokahúgomon kívül már csak ők vannak. A Denali klán úgy döntött, egy ideig még maradnak, tekintve, hogy nem tudnak semmit Victoriáról és félnek, hogy visszajön, miután ők elmennek, és nem tudnak majd segíteni Cullenéknek. Ezt Rose mondta, mikor legutóbb nálam volt és próbált szólásra bírni, de nem járt sikerrel. Most viszont itt az ideje, hogy összeszedjem magam és túllépjek a fájdalmamon. Apa sem akarná, hogy így éljek. Pontosan ilyen voltam, mikor Edward elhagyott és láttam a szemében a fájdalmat és féltést, mikor rám nézett. Tudom, hogy nem akarná, hogy újra hónapokig magamba roskadjak és bármennyire is nehéz, újra önmagam leszek. Legalább az ő kedvéért. Nem szeretném megkeseríteni a Cullen család életét.

Itt az idő, hogy elmondjam nekik az igazat. Ha elhagynak, akkor ezen is hamar túlesek.

Szép lassan felálltam és a fürdőbe mentem. Korán reggel volt, még mindenki aludt így próbáltam csendben közlekedni. Megengedtem a forró vizet, ledobtam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jól esett a meleg víz. Felfrissített és valamelyest megnyugtatott. Egy fél óra múlva elzártam a csapot és egy törölközőbe csavartam magam, majd visszamentem a szobámba. Felvettem egy fekete fehérneműt, egy fekete farmert, egy egyszerű fekete toppot és a toppra egy fekete kardigánt. Hozzá egy szintén fekete magas szárú csizmát. Sminket nem raktam fel. Először ki akartam menni a temetőbe apához. A hajamat kifésültem és egy hajráffal hátrafogtam. Megnéztem magam a tükörben és viszonylag tűrhetően néztem ki. A szemeim még vörösek voltak a sok sírástól, de azzal most nem foglalkoztam. Gyorsan előkaptam egy táskát és beledobáltam az irataimat, a mobilom és a pénztárcámat, majd nappaliba mentem.

-Bella? –kérdezte Lexi, ahogy meglátott a lépcső tetején. Pislogott párat, hogy megbizonyosodjon róla, valóban engem lát. Ez megmosolyogtatott, de aztán ez a mosoly le is hervadt az arcomról.

- Igen. Én vagyok- hangom rekedtes volt, ezért megköszörültem a torkom, és ahogy leértem, felkaptam a fekete szövetkabátom és egy fekete kesztyűt.

- Olyan jó, hogy végre nem csak a szobádban látlak-ölelt meg. –De hová mész?

- Kimegyek a temetőbe és utána Cullenékhez.

- Szeretnéd, ha elkísérnélek? –kérdezte rögtön.

- Nem- szeretnék egyedül kimenni hozzá. De megígérem, hogy nem csinálok hülyeséget. Utána egyből Cullenékhez megyek. Ha bármi van, hívj nyugodtan. Sietek haza.

- Bella…- kapott a kezem után.

- Hm..?

- Jól vagy?

- Jól leszek- erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Jacobnál leszünk délután. Csak azért szólok, hogy ne aggódj, ha hazaérsz, és nem vagyunk itthon.

- Rendben. De megyek. Majd délután vagy este találkozunk- adtam neki egy puszit és újra megöleltem, majd otthagytam őt a nappaliban. A kocsimhoz siettem. Szakadt az eső, de engem nem érdekelt. Indítottam és meg sem álltam az első virágboltig. Elővettem az esernyőt a kesztyűtartóból és kiszálltam a kocsiból.

-Jó napot- köszöntem kedvesen, ahogy beléptem az üzletbe.

- Jó…- kezdett köszönni a nő, de ahogy meglátott, torkán akadt a szó. Láttam a szemében a sajnálatot és a szánalmat. Nem akartam ezt látni. Nem akartam, hogy az emberek sajnáljanak.

- Szeretnék egy csokor fréziát- szólítottam meg újra.

- Persze, máris- szaladt hátra, és ahogy kértem, egy csokor fréziával tért vissza. –Fogadja őszinte részvétem az édesapja miatt. Nagyszerű ember volt. Olyan fiatalon ment el.

- Kérem, ezt most ne- emeltem fel a kezem és lecsuktam a szemem. Próbáltam visszatartani a könnyeimet és mikor újra kinyitottam a szemem, úgy éreztem nem fogok sírni.

- Sajnálom. Én nem tudtam, hogy ennyire mélyen érinti magát. Én csak…

- Az édesapámat vesztettem el, az egyetlen támaszomat, aki mindig mellettem volt. Mégis maga szerint hogy a fenébe ne érintene mélyen- akadtam ki. Látva a félelmet a nő szemében, nyugalmat erőltettem magamra és valamivel nyugodtabban hozzátettem. –Sajnálom, hogy kiborultam, de szerintem érthető. Köszönöm az együttérzését, de nem akarom ezt hallani. Nem akarom látni az emberek szemében a sajnálatot. Erre nincs szükségem. Most pedig kérem, siessen. Kellenének a virágok- néztem rá jelentőségtejesen. Ő gyorsan becsomagolta a virágot, kifizettem és már távoztam is. Nem akartam durva lenni, de erre nincs szükségem. Pontosan ezért nem mozdultam ki otthonról. A szánalom és a sajnálat miatt. Akármerre nézek, mindenhol csak azt látom. És ez egy fikarcnyit sem segít rajtam. Mindenki szörnyen együtt érez velem illetve velünk, de ezzel nem segítenek. Már a temetésen részvétüket nyilvánították, akkor miért kell még hetekkel a temetés után is ezt hajtogatniuk.

Már majdnem elsírtam magam, mikor megérkeztem a temetőhöz. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból. Fogtam a táskám és a virágot, majd a sírhoz sétáltam. Szépen elrendeztem a virágot, aztán megálltam a sír előtt.

Elcsitult a szív, mely értünk dobogott,

Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.

Számunkra te sosem leszel halott,

Örökké élni fogsz, mint a csillagok.

Ez az idézet állt apa sírján. Alice és a nővérem választották. Ők intézték a temetést, mert nekem ehhez sem volt erőm. Elveszítettem őt. Örökre.

-Miért hagytál el? Miért nem hívtál fel? Egyáltalán miért mentél el a Cullen házból. Ha ott maradsz, nem történik ez meg. De az is az én hibám. Hiszen miattam mentél el onnan. Ha nem megyek el és ott maradok, akkor nem történik tragédia. Akkor még most is élnél és én nem lennék összetörve. De te itt hagytál. Itt hagytad a két lányod és az egyetlen unokád. Olyan űrt hagytál bennem, amit sose fogok tudni begyógyítani. Jaj, apukám. Annyira hiányzol- kapott el újra a sírás. Leguggoltam a sírja mellé és újra zokogni kezdtem. Majd mikor esni kezdett az eső, elköszöntem tőle és bepattanva a kocsimba, a Cullen villa felé indultam. Úgy gondoltam felhívom Alice-t, hogy otthon vannak-e egyáltalán.

-Halló- szólt bele mosolyogva.

- Szia Alice.

- Jézusom. Belllaaaa- visította. –El sem hiszem, hogy felhívtál. Hogy vagy? Minden rendben? Valami baj van? Vagy…

- Nyugalom Alice. Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, otthon vagytok-e. Mert szeretnék kicsit átmenni hozzátok.

- Nem, nem vagyunk otthon, éppen vadászunk, de most rögtön indulunk. Edward viszont otthon van. Úgyhogy menj nyugodtan. Sietünk mi is- tette le a telefont.

- Na, ez gyors volt- mosolyodtam el. Leraktam a telefont és tovább hajtottam a Cullen ház felé.  Ha Edward otthon van, legalább tudok vele beszélni egy kicsit, amíg a többiek hazaérnek. Addig is kettesben lehetünk.

Leparkoltam a ház előtt és emberi tempóban rohantam fel a lépcsőn, be a házba. A bejárati ajtó nyitva volt, így nem csengettem. Levettem a kabátom és a kesztyűm és felakasztottam a fogasra. Furcsálltam, hogy ha Edward itthon van, miért nem jött le. De nem foglalkoztam vele sokat. Megindultam az emelet felé és szerelmem szobája előtt megálltam. Halk zongoraszó hallatszott ki és az ajtó résznyire nyitva volt. Halkan kinyitottam az ajtót és olyat láttam, amit még a legrosszabb rémálmomban sem.

Edward és Scarlett a kanapén ültek és csókolóztak. Szerelmem keze Scarlett hátát simogatta, míg az a nő az ölében ült és el sem engedte.

-Khm… zavarok? –kérdeztem és újra az összeomlás szélén álltam. De erősnek kellett mutatnom magam. A párocska hirtelen felém kapta a fejét és tudtam, nem rám számítottak.

- Bella- lehelte Edward. Scarlett leszállt róla és az ablakhoz sétált, míg Edward zavartan lépett elém. –Meg tudom magyarázni.

- Igen? –kérdeztem gúnyosan és keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. Félő volt, hogy kiszakad a szívem a helyéről a rengeteg fájdalomtól. –Akkor magyarázd meg nekem, mit keresel itt ezzel a nővel, ráadásul félreérthetetlen helyzetben? Magyarázd el nekem légy szíves, miért csókolgatod és simogatod itt ezt a nőt, mikor én vagyok a barátnőd. Várom a magyarázatod. Gyerünk, mondj valami hazugságot. Hátha újra bedőlök neked. Hátha sikerül megint az orromnál fogva vezetned.

- Bella, én nem hazudtam neked.

- Nem? Akkor mondd már meg, mégis miért nem szóltál, hogy lecseréltél egy ribancra? –kiabáltam.

- Ez nem ilyen egyszerű. Nem cseréltelek le, csak…

- Csak? Tudod mit, nem is érdekel. Azt hittem bízhatok benned. Hogy megváltoztál és nem fogsz többet bántani. De be kellett látnom, hogy tévedtem. Apának volt igaza. Te nem vagy hozzám való. Átvertél újra. Újra megtetted, pedig kértem, hogy ne tedd. Tényleg bíztam benned. Annyi idő után újra bízni tudtam benned. Elnyerted a bizalmam, pedig nem volt könnyű. És ebben a pillanatban veszítetted el végleg. Már csak egy valamire lennék kíváncsi- köptem a szavakat. –Mégis mióta tart ez? Mióta néztek teljesen hülyének? –kérdeztem és próbáltam nem összeomlani. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Azt már nem.

- Bella… Engedd, hogy elmagyarázzuk- próbálkozott Scarlett is és közelebb lépett hozzám. Ahogy ő közeledett, én úgy hátráltam.

- Mégis mióta? –sziszegtem és fortyogtam a dühtől. Fel tudtam volna robbanni idegességemben.

- Körülbelül egy hete- adta meg a választ Edward lehajtott fejjel.

- Szóval egy hete. Nap, mint nap képes voltál a szemembe hazudni. Akár hányszor meglátogattál, azt hajtogattad mennyire szeretsz és hiányzom neked. Rezzenéstelenül a szemembe hazudtál és alig vártad, hogy megkérjelek, hagyj magamra és összebújhass ezzel itt- mutattam végig Scarletten, miközben letöröltem az idegességtől alattomosan kicsorduló könnyeimet.

- Bella, én…

- Miért Edward? Miért teszed ezt velem? Nem elég, amiken eddig keresztülmentem? A döntésed következménye, a szüleim halála? Nem volt még elég? –kiabáltam és most már folytak a könnyeim, de nem érdekelt. –Miért jöttél vissza, ha már nem szeretsz? Mire volt jó ez az egész „Bocsáss meg nekem” dolog? Azért, hogy utána újra elhagyhass? Hogy megint szenvedjek? Örömet okoz neked, ha szenvedni látsz?

- Nem, dehogy is. Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Te vagy számomra minden. Te jelented nekem az életet. Szeretlek, mindennél jobban.

- Legalább most ne hazudj. Legalább most ne mondd ezt, mikor tudom az igazat. Vagy ha valóban szeretsz, akkor nem értem miért tetted ezt velem?

- Nem volt szándékos. Egyszerűen csak megtörtént. Az utóbbi napokban nagyon eltávolodtunk egymástól és azon vettem észre magam, hogy nagyon jól érzem magam Scarlettel. Vonzódom hozzá, mint nőhöz. Sosem gondoltam volna, hogy rajtad kívül másra is tudok így nézni. De attól még én szer…

- Ne. Ki ne mondd, hogy szeretsz- üvöltöttem magamból kikelve. –Adtam neked még egy esélyt. Újra megbíztam benned. Neked adtam a szívem és te megcsaltál. Elárultál és ezt sosem bocsátom meg neked. Elárultad a szerelmünket, már ha a te oldaladról beszélhetünk szerelemről. Egyszer megbocsátottam és megmondtam mi lesz, ha újra átversz. Eljátszottad az utolsó lehetőséged. Remélem ez a vonzalom, amit ez iránt a ribanc iránt érzel, elég lesz a boldogságodhoz. Ugyanis engem felejts el. Én is ezt fogom tenni. Bármennyire is fáj, meg fogom tenni. Kitéplek a szívemből, mert nem érdemled meg, hogy neked adjam. Gyűlöllek Edward Cullen. Jól jegyezd meg Edward. Soha többet nem akarlak látni. Olyan sebet ejtettél rajtam, amit soha nem fogok elfelejteni. Ez a seb fog emlékeztetni az árulásodra. Már csak azt kívánom, hogy egyszer te is tudd meg, milyen a valódi fájdalom. Az, amit most én érzek. Neked adtam mindenem és te eldobtál. A te döntésed volt- töröltem le az arcomat. –Remélem, boldog leszel ezzel a ribanccal.

Majd megfordultam és emberi tempóban leszaladtam a lépcsőn. Legszívesebben széttéptem volna mind a kettőt, de túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántsam.

El akartam neki mondani mi vagyok, de ennek már semmi értelme. Nem kell tudnia, hogy örökké élek. Gyűlölnöm kellene őt, de lenyűgözve tart a fájdalom, amelyet okozott nekem. Még mindig szeretem, de ő ezt soha nem fogja megtudni. Mert a harag és a fájdalom sokkal erősebb a szeretetemnél. El fogom őt felejteni. Elérem, hogy ne gondoljak rá többet, még akkor is, ha a szívem szakad meg közben. Ha képes volt megcsalni és a szemembe hazudni, akkor én is képes leszek kiverni őt a fejemből.

Ahogy a lépcsőn leértem, pont akkor toppantak be a többiek. Mind vidámak voltak, de mikor megláttak, lehervadt az arcukról a mosoly.

-Mi történt? –szaladt mellém Alice és Rose.

- Te tudtad?- kérdeztem Alice-t és könnyes tekintetem a szemébe fúrtam. –Tudtad, hogy mit művelnek a hátam mögött? –kérdeztem újra és elkapott a sírás. Ma már sokadszorra.

Alice nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta a fejét és bólintott.

-Ezt nem hiszem el- ordítottam fel. Ezt már nem bírom elviselni. –Miért nem szóltál? Barátok vagyunk, nem? Jogom lett volna tudni róla. El kellett volna mondanod- keltem ki magamból és Alice-t kezdtem el ütögetni. Nem fájhatott neki, mert már nem volt erőm semmihez sem. Erőtlenül ütögettem márvány testét és közben bőgtem.

Edward mögöttem termett, elkapta a csuklómat és a mellkasára húzott, míg Jasper Alice-t próbálta nyugtatni, aki könnyek nélkül zokogott.

-Eressz el. Hallod? Eressze el. Undorodom tőled. Nem akarom, hogy még egyszer akár csak egy ujjal is hozzám érj. Egy mocskos disznó vagy Edward Cullen. Nem tudom, hogy szerethettem beléd. Átkozom a napot, mikor megismertelek. Bár sose találkoztunk volna. Minden rossz akkor kezdődött, mikor megismertelek. Te vagy minden bajom okozója. Amíg nem léptél be az életembe, minden normális volt. De neked köszönhetően ez soha többet nem fog megtörténni. Miattad lettem olyan, amilyen most vagyok. Neked hála minden lehetőségem elszállt a normális életre. Most pedig ha nem akarsz többet bántani, elengedsz. Értsd meg, hogy nem akarok tőled semmit. Csak azt, hogy végre békén hagyj- kiabáltam Edward karjai között. Elengedett és én abban a pillanatban a padlóra zuhantam. Megvártam, míg kicsit megnyugszom, aztán újra beszélni kezdtem.

-Azt hittem ér annyit a barátságunk, hogy ne titkolj el előlem egy ilyen fontos dolgot. Azt hittem számíthatok rád. De tévedtem. Ismét. Úgy tekintettem rád, mint a nővéremre. Olyan voltál számomra, mint Lexi. De most már látom, hogy rajta kívül soha nem lesz senki, aki feltétel nélkül mellettem állna. Életem legnagyobb hibája volt, hogy újra az életem részesévé fogadtalak benneteket. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttatok. Ígérem, mindent megteszek, hogy ne találjatok rám. Ne keressetek, csak hagyjatok békén. Ha véletlenül összefutnánk, fordítsátok el a fejeteket, mintha nem is ismertetek volna. Én is ezt fogom tenni. Ég veletek- mondtam szipogva, majd kirohantam a házból, egyenesen a kocsimba. Mielőtt bárki utánam jöhetett volna, a gázra léptem, hogy minél hamarabb elmehessek innen.

Már nem jártam messze LaPushtól, mikor észrevettem, hogy nincs meg a kabátom. De nem érdekelt. Majd veszek másikat. Megcsörrent a telefonom én pedig a keresésére indultam. Csak egy pillanatra fordítottam el a tekintetem az útról, de megtörtént a baj. Hangos dudálást hallottam és mikor újra az útra néztem, már csak a hatalmas fényt láttam. Magam elé emeltem a kezem és egy utolsót sikítottam, majd elnyelt a sötétség…