18.fejezet Pokoli szenvedés

(Rosalie szemszöge)

Minden olyan gyorsan történt. Fogalmam sem volt róla, mi történt? Miért borult ki ennyire Bella? Hiszen szereti a bátyámat. De akkor miért mondta neki azokat, amiket? Mi az, hogy felejtsük el? Mi a jó ég történt köztük, amitől ennyire kiakadt Bella? Szörnyű állapotban volt.

Engem pedig annyira letaglózott ez az egész, hogy pár percig megszólalni sem tudtam. Aztán megtaláltam a hangom és végül feltettem azt a kérdést, ami mindenkit érdekelt.

-Mégis mi folyik itt?

Senki nem válaszolt. Sem Edward, sem Alice. Mert abból, ahogy Bella vele viselkedett, jól kivehető volt, hogy Alice mindenről tud. Az idegeim a plafont csapkodták, mikor hosszú percekig nem szólalt meg senki. Aztán újra feltettem a kérdést, már cseppet sem nyugodt állapotban.

-MI A FÉSZKES FENE TÖRTÉNT ITT? VÁLASZOLNA NEKEM VALAKI? –kiabáltam. Úgy tűnt, ez hatott, mert Alice rám emelte szomorú tekintetét és kibújt férje vigasztaló ölelése alól, majd Edwardhoz fordult szikrázó tekintettel.

- Én mondtam. Megmondtam, hogy baj lesz belőle, de te nem hallgattál rám. Nem hittél nekem. Most az egész családot gyűlöli, nem csak téged. Ezért pedig kizárólag te vagy a felelős.

- Szerelmem, kérlek, csillapodj- szorította magához Jasper Alice-t, aki ettől a mozdulattól mintha kissé nyugodtabb lett volna, de nem sokkal.

- Mondd el nekik- sziszegte Alice egyenesen Edwardnak, nem törődve Jasper nyugtató szavaival. –Gyerünk, mondd el nekik, miért szakított veled Bella. Mondd el nekik, miért fog örökre eltűnni az életünkből. Hogy miért kell ezen túl nélküle élnünk. Mondd el nekik, mert ha én teszem, még a fejedet is letépem- morogta Alice. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Pláne nem úgy, hogy Edward húzta ki nála a gyufát. Mindenki tudja, hogy Alice-nek Edward a kedvenc testvére. Most mégis képes lenne őt megölni.

- Edward, fiam- lépett mellé Carlisle és kezét Edward vállára helyezte. –Mi történt? Szeretnénk tudni, miért ilyen mérges a húgod?

- Scarlett… Scarlett és én néhány napja összejöttünk. És Bella ránk nyitott…

- Tessék? –kérdezte mindenki, rajtam kívül. - Edward, mondd, hogy ez nem igaz- kérte őt Esme.

- Nem mondhatom, mert igaz.

- Ezt nem tudom elhinni. Ez… nem… ez csak valami rossz vicc. Ez nem lehet igaz- ráztam meg a fejem. –Te szereted őt. Nem tehetted ezt vele.

- Sajnálom… én…- hajtotta le a fejét és kezdett volna magyarázkodni, de ekkor megjelent mellette Scarlett.

- Nem az ő hibája. Mi…

- Te csak fogd be a szádat. Téged nem kérdezett senki- morogtam rá. –Azt sem tudom miért vagy még itt. Nem szégyelled magad? Még van képed itt játszani a jó kislányt? A bűnbánó szegény szerencsétlent, aki védi a másik szemétládát?

- Rose- szólalt meg Edward és rám emelte tekintetét.

- Nincs semmi Rose. Igazam van. Te egy utolsó szemétláda vagy. Egy rohadék. A melletted álló szőkeség pedig egy nagy ribanc.

- Nem ő tehet róla- sziszegte Edward mérgesen és felém indult, de Scarlett elkapta a karját.

- Szóval még véded is. Hát ez nagyszerű- csaptam össze idegesen a kezem. –Képes lennél megtámadni azért, mert kimondom, amit gondolok? Csak rajta. Tegyél velem, amit csak akarsz, de te akkor is csak egy szerencsétlen nyomorult leszel. Felfordul tőled a gyomrom- fintorogtam és elfordultam tőle. Egyenesen Alice szemébe néztem, aki még mindig feszülten figyelte Edwardot. De mikor észrevette, hogy őt nézem, rám kapta tekintetét és szomorúan nézett rám.

-Te pedig ugyan olyan bűnös vagy, mint ő. Te is elárultad Bellát. Annyi lett volna a minimum, hogy elmondod neki az igazat még akkor is, ha nem akarod elveszíteni. El kellett volna kerülnöd ezt az egészet. Csalódtam benned. Azt hittem őszinte vagy mindenkihez és rá kellett jönnöm, te sem vagy különb Edwardnál. Ezért jöttök ki olyan jól egymással. Mert mind a ketten önző szemetek vagytok. Innentől kezdve nekem egyetlen testvérem van. Egyedül Jasper. Rajta kívül nincs több. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ilyen vámpírokhoz- morogtam és elindultam a garázsba, de az ajtó előtt még visszafordultam. –Egyet jól jegyezzetek meg. Ha Bellának bármi baja esik miattatok, én soha nem bocsátom meg nektek.

Majd megfordultam és a kocsimhoz mentem. Hangosan becsaptam az ajtót és már indítottam is. Meg kell találnom Bellát. Nem hagyhatom magára. ki tudja milyen hülyeséget csinálna.

Elképzelni sem tudom mit érezhetett Bella, mikor látta élete szerelmét egy másik nővel. Édes istenem, miért bünteted őt? Őt, aki mindig mindenkinek feltétel nélkül segít. Hiszen olyan jó. Nincs nála tisztább lelkű ember a földön. És mégis annyit szenved.

Rosalie- Hallottam meg a nevemet. Olyan volt, mintha Bella szólítana meg gondolatban. Hangja kétségbeesett volt és elgyötört. A szívem ugyan nem dobogott, de ezt a hangot hallva összeszorult a fájdalomtól. Érzem, hogy történt valami. Valami, ami mindent megváltoztat. Valami rossz, ami Bellával kapcsolatos.

Tövig nyomtam a gázpedált, így próbáltam gyorsabb tempóra bírni az autómat, de az ő sebessége is véges. Siettem, hogy minél hamarabb a Swan házhoz érjek. Nem érdekeltek a dudáló autók, sem az, hogy megláthat egy rendőr. Egyetlen dolog érdekelt most csak. Hogy megtaláljam Bellát és megbizonyosodjam róla, hogy nem esett semmi baja.

(Esme szemszöge)

Nem tudom elhinni, hogy Edward ezt tette a kicsi Bellával. Hogyan volt képes? Nem tudom elhinni. Hiszen annyit szenvedett, mikor elhagyta. És olyan boldog volt, mikor megbocsátott neki. De akkor miért tette ezt vele?

Rosalie érzéseit teljes mértékben megértem. Hiszen Bellára úgy tekintett, mintha a húga lenne. Végre ő is elfogadta és belátta, hogy Bella a családunk tagja. Erre ez történik.

-Te… Egyedül te vagy mindenért a felelős- kiabált Alice és kiszabadult Jasper karjai közül. Egyenesen Edwardnak rontott és olyan pofont kevert le neki, amitől Edward kirepült az üvegfalon. Majd utána rohant és az erdőben folytatták a harcot. Gyorsan utánuk rohantunk és Emmett meg Jasper éppen időben kapták el Alice-t, mielőtt valami butaságot csinált volna. Rossz volt látnom, hogy a gyerekeim egymás ellen fordulnak. Nem akarom én ezt látni. Nem akarom, hogy gyűlöljék egymást.

-Alice- kiáltottam rá lányomra és elé szaladtam.

- Engedjetek el. Meg akarom ölni. Végezni akarok vele. Azt akarom, hogy szenvedjen. Szenvedjen, ahogy Bella szenvedett. Miattad gyűlölnek engem is. Mind a ketten Rosalie és Bella is. Elveszítettem a testvéreimet azért, mert miattad tartottam a hátam. Egy rohadék vagy Edward. Gyűlöllek, és teljes szívemből megvetlek. Sose bocsátom meg, hogy elvesztettem Bellát miattad. Soha.

-Alice, kicsim, nézz rám- fogtam két kezem közé lányom arcát. –Nem vesztetted el. Még megbocsáthat neked. Nem te bántottad meg őt.

- De, én is bántottam, de nem csak erről van szó… lehet, nem lesz rá alkalmam, hogy bocsánatot kérjek tőle…- kezdett magyarázni, de ekkor megszólalt szerelmem telefonja. –Vedd fel. Sürgős eset lesz- sírta lányom. Felordított fájdalmában, mint nem sokkal ezelőtt Bella és a földre rogyott. Jasper felemelte zokogó testét és a ház felé indult. Nem értettem semmit. Ma már sokadszorra nem voltam képben. Már megint mi történt, ami miatt Alice összezuhant és már nem akart végezni a testvérével?

- Azonnal megyek- tette le a telefont idegesen szerelmem.

- Mi történt?

- Bellának balesete volt. Frontálisan ütközött egy kamionnal és életveszélyben van. Azonnal be kell mennem a kórházba.

Balesete… Balesete volt…

Ez az egy szó ismétlődött a fejemben, de még mindig nem tudtam felfogni azt, ami fél órája történt. Mikor vadászni mentünk, még minden jó volt. Ugyan szomorkodtunk Bella miatt, amiért ennyire magába zuhant az apja halála miatt, de ez érthető volt. Aztán mikor felhívta Alice-t, szinte madarat lehetett volna vele fogatni, annyira boldog volt. Most pedig az egyik lányom életveszélyben van, a másik a szobájában zokog és vigasztalhatatlan, a harmadik pedig minden szó nélkül elrohant otthonról. Fogalmam sincs, hol lehet.

Szépen lassan visszasétáltam a házba, ahol a nappali inkább hasonlított egy romos épülethez, mint egy családi ház nappalijához. A Denali klán, Edward és Emmett a nappaliban álltak és rám vártak, míg Jasper és Alice a szobájukban voltak és fiam éppen vigasztalni próbálta feleségét.

Edwardra néztem és mélységes sajnálatot éreztem iránta, ugyanakkor dühös voltam rá, de ő akkor is az én fiam. Bármit tett, akkor is a családunk tagja.

-Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most hazamentek. Máskor szívesen látunk titeket, de úgy gondolom, most nem lenne a legszerencsésebb, ha itt lennétek, mikor Rosalie hazaér- intéztem szavaimat a Denali klán felé.

- Igazán sajnálom Esme. Mi csak segíteni akartunk. Nem gondoltuk, hogy ekkora gondot okozunk nektek- hajtotta le a fejét Carmen.

- Nem a ti hibátok. Kérlek, ne haragudjatok meg érte, de szeretném, ha elmennétek. Nem szeretnék még több bajt. Elég az, ami most itt van.

- Megértjük Esme. Mélységesen tisztellek téged és Carlisle-t és soha nem gondoltam volna, hogy majd a mi családunk tagja fogja tönkretenni az életeteket- mondta Tanya és odajött mellém. –Ha úgy érzed meg tudsz nekünk bocsátani és bármiben segíthetünk, hívj fel.

- Köszönöm Tanya. Nem haragszom. Csak szörnyen fáj. Bocsássatok meg, hogy csak így elküldelek benneteket, de ezt látom a legjobbnak.

- Megértünk. Már összepakoltunk. Mi is úgy látjuk jónak, ha elmegyünk innen- mosolygott erőtlenül Kate.

- Add át Carlisle-nak bocsánatkérésemet a családom nevében. Reméljük egy nap újra barátként tekintetek majd ránk. Jobbulást kívánunk Bellának- fogta meg a kezem Eleazar.

- Átadom- bólintottam.

Aztán a Denali klán 5 tagja kilépett az ajtón. Egyedül Scarlett maradt a nappaliban Edward mellett. Kérdőn felvontam a szemöldököm és feltettem az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

-Te nem mész?

- Nem.

- Elmondtad nekik?

- Tanya világosan az értésemre adta, hogy nem akar többet a családja közelében látni.

- Megérdemled- csúszott ki a számon, de már nem szívhatom vissza. Ha kimondtam, hát vállalom. –De itt nem maradhatsz.

- De anya…- kezdte Edward.

- Nincs semmi de. Mi van veled fiam? Életed szerelme a kórházban fekszik életveszélyes állapotban és arra sem vagy hajlandó, hogy bemenj hozzá. Helyette itt véded ezt a… ezt a nőt. Ugyan nem értelek, de nem ítéllek el, viszont sem én, sem apád nem fogjuk megengedni, hogy ez a nő a házunkban maradjon. Ha ezért megharagszol rám Edward, akkor nagyon sajnálom, de ő nem maradhat itt- jelentettem ki ellenkezést nem tűrő hangon. Sosem tiltottam meg semmit a gyerekeimnek és mindenben segítettem nekik, de ez már sok. Csak azért, mert Edward azt szeretné, hogy itt maradjon, nem fogom elveszíteni a lányaimat.

-Akkor én is vele megyek- jelentette ki. Na, nálam itt szakadt el az a bizonyos cérna. De nem fogok úgy nekiesni, mint a testvérei.

- Öcsi, most már elég. Ez nekem is sok- indult felé Emmett, de elkaptam a karját. Nem hiányzik nekem még egy vita. Ehhez nincs energiám.

- Ha ezt akarod… De csalódtam benned. Azt hittem legalább annyi együttérzés van benned, hogy a kórházban várod a híreket Belláról. De ha nem… hát nem. Te tudod- néztem rá szomorúan, majd a kitört ablak felé indultam, hogy összetakarítsam a romokat. Nem foglalkoztam velük. De talán így a legjobb. Nem szólhatok bele az életükbe. De akkor is fáj, hogy ilyen lett Edward. Sosem viselkedett így. Mindig szerette Bellát és sosem jutott volna eszébe megbántani Bellát, nem hogy megcsalni. Nem tudom mi történhetett itt. De ki fogom deríteni.

Rendbe raktam a nappalit, már csak az üveg hiányzott. Amit majd holnap elintézek. Edward és Scarlett felmentek a szobába és ki sem dugták az orrukat onnan. Emmett fel alá járkált a nappaliban és a feleségét várta. Próbáltam nyugtatni, de nem ment valami jól, tekintve, hogy én is aggódtam.

-EDWARD CULLEN TOLT IDE A KÉPEDET DE RÖGTÖN- kiáltotta Rosalie, amint belépett a házba.

Edward azonnal lent termett oldalán Scarlettel, de lejött Alice és Jasper is.

-Mi történt lányom? –kérdeztem elé rohanva, de nem foglalkozott velem. Helyette Edward elé rohant, de Emmett elkapta.

- REMÉLEM BOLDOG VAGY- kiáltotta és vergődött Emmett erős kezei között. –A HÚGOM HALDOKLIK ÉS EGYEDÜL TE VAGY ÉRTE A FELELŐS. A TE HIBÁD. MEG FOG HALNI- sírta és összecsuklott Emmett karjai között. Ekkor olyan történt, amire soha nem gondoltam volna. Rosalie szeméből egy könnycsepp csordult ki, jobban mondva egy vércsepp. Végiggördült az arcán, de nyomot nem hagyott maga után. Majd lecseppent a földre és mintha ott sem lett volna, eltűnt.

Mindenki csodálkozva figyelte a zokogó Rosalie-t és vártam, hátha még több vércsepp hull a szeméből, de nem. Nem jött több.

-Rosalie- suttogta Alice és nővéréhez lépkedett. Ő először sírva lökte el a kezeit, de a következő próbálkozásnál szorosan ölelte magához Alice-t. Emmett elengedte feleségét és hátrébb húzódott.

-Meg fog halni, Alice. El fogom veszíteni. Örökre itt hagy minket- zokogott Rosalie és úgy ölelte magához Alice-t, mintha az élete múlna rajta.

Emmett mellém jött és átkarolt. Úgy éreztem, ha nem tart szorosan, akkor én is összeesem. Fáj látnom és iszonyat érzés volt tudni, hogy az egyik lányom a kórházban éppen az életéért küzd, miközben szerelmem próbálja megmenteni az életét.

- Nem, nem fog. Gyere, bemegyünk hozzá. Segítünk neki. Mellette leszünk- törölte le a könnyeit Alice.

- Ígérd meg, hogy te nem hagysz itt engem. Te nem hagyhatsz magamra, bármi történjen.

- Ígérem.

- És azt is, hogy nem teszel ilyet többet. Soha, senkiért.

- Megesküszöm rá- nézett mérgesen Edwardra Alice, miközben felemelte nővérét a földről. - Szóltál már Lexinek vagy a falkának?

- Nem. De muszáj lesz- szipogott Rose és elővette a telefonját. Gyorsan elhadarta mi történt, aztán letette és ránk nézett. –Ugye ti is jöttök?

- Persze- vágtuk rá egyszerre mackó fiammal.

- Én is bemegyek- szólt megtörten fiam.

- Ahogy gondolod- hagytam rá, mikor a testvérei egy szót sem szóltak hozzá.

Beültünk Rosalie autójába és már indultunk is. Emmett vezetett, nem hiszem, hogy bármelyik lányomnak lenne annyi lélekjelenléte, hogy vezessen. Rosalie mellette ült és egymás kezét fogták. Jasper, Alice és én pedig hátul ültünk. Alice Jasper vállára hajtotta a fejét és a semmibe meredt, míg én kibámultam az ablakon.

Soha nem gondoltam volna, hogy Edward ezt teszi Bellával, aminek az lesz a következménye, hogy Bella élet-halál közt lebeg. Félek belegondolni, hogyan reagál erre a falka, illetve Alexa. Hiszen most vesztette el az apját, előtte az anyját és most a testvére életveszélyben van.

Édes istenem, könyörgöm neked, mentsd meg őt. Nem hagyhatod, hogy egy ilyen ártatlan kislány ily szörnyű halált haljon. Nem viheted el őt. Olyan számunkra, mint a napfény. Szükségünk van rá és bármennyire is hihetetlen, szeretjük őt. Nélküle kínkeserves évek várnak ránk. Ebben biztos vagyok.

(Bella szemszöge)

Sötétség. Ez az, ami körülvesz. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mióta vagyok itt és azt sem tudom, hogyan juthatnék ki innen. Ebben a pillanatban nem tudok semmit. Még azt sem mi történt velem. Egyedül vagyok, és ez megijeszt. Nem találom a kiutat, ami kétségbeejtő.

-Gyerünk Bella… Ne add fel. Gyerünk.

Nem ismertem fel a hang tulajdonosát. Egyszerűen képtelen voltam felidézni kinek a hangja lehet.

-El fogjuk veszíteni Carlisle- közölte egy másik.

- Nem. Nem- kiáltotta az előző hang.

Mégis mi a jó ég történik itt? És miért hallottam ezeket a hangokat?

-Hahó, van itt valaki? –kiáltottam el magam. De válasz nem jött. Egy árva hangot vagy hangfoszlányt nem hallottam. Féltem. Rettenetesen féltem. Nem tudom, hol vagyok, mi történt és azt sem, meddig maradok itt. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. De hát miért? Mit követtem el, hogy egyedül kell lennem egy ilyen helyen?

-MIÉRT? –kérdeztem sírva és lezuhantam a földre. Sírni kezdtem.

Nagyon úgy néz ki, itt maradtam, teljesen egyedül és nem segít rajtam senki. Senki.

-Állj fel és ne szomorkodj. Az én lányom nem adhatja fel- jelent meg előttem Charlie. Legalábbis Charlie arcát láttam. Ő maga nem volt ott, de úgy éreztem mégis velem van.

- Apa…

- Igen, én vagyok. Vissza kell menned Bella. Még nem jött el a te időd.

- De nem akarok. Veled akarok maradni.

- Nem lehet. Nem volt alkalmam elmondani, de tudnod kell, hogy szeretlek, és mindig melletted leszek. Kislányom, neked vissza kell menned a nővéredhez. Már csak ti vagytok egymásnak. Nem hagyhatod őt magára. Harcolj az életedért.

- De olyan nehéz. Nem akarok.

- Szeretlek kicsim.

- Apa… apa- kiáltottam utána, de már nem volt sehol. Már nem hallottam a hangját és nem éreztem a jelenlétét sem. Újra egyedül maradtam. A térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, átkaroltam a kezemmel a lábaimat és ráhajtottam a fejem. Egyedül vagyok. Újra egyedül… és ez nem is lesz soha másképp.