20.fejezet Élet és halál közt

(Edward szemszöge)

- Nem kell megvizsgálnod. Én pontosan tudom, mi van Bellával, de kérdezd meg a nővérét, mert én nem fogom neked elmondani. Ő választ fog adni… talán…- szólalt meg Rose Emmett karjai közül. Ekkor Jacob felénk fordult és a szemei szikrákat szórtak.

-Nem, nem fog. Semmit nem fog nektek mondani. Főleg nem addig, amíg Bella állapota nem javul. Te pedig tartsd a szád. Mert ha Bella megtudja, hogy elárultad rosszul járhatsz- sziszegte a kutya nővérem arcába. Mire Emmett maga mögé tolta feleségét és rámorgott a kutyára.

- Fogd vissza magad vagy egyesével tépem ki a lábaidat.

- Máskor örömmel kiállok ellened, de most sem a hely, sem az idő nem alkalmas ehhez. A feleséged pontosan tudja mi a dolga, és hogy mit akartam ezzel mondani neki- lépett hátrébb Jacob, majd Rose-hoz fordult. –Ne kelljen csalódnia benned. Nem a te dolgod elmondani nekik. Egyedül csakis rá tartozik, kinek mondja el és kinek nem. Még Lexi-nek sincs hozzá joga. Neked meg végképp semmi.

Majd fogta magát és visszasétált az ablakhoz. Megpróbáltam a fejében kutakodni, de a haragon és a dühön kívül nem igazán hallottam semmit. Aztán megpróbáltam a nővéremtől megtudni bármit is, de nem sikerült. Ő sem gondolt Bellára és semmilyen vele kapcsolatos dologra. Képtelen voltam megtudni, amit akartam. Pedig mennyire szeretném. Utálom, ha engem kihagynak valamiből. Pláne akkor, ha Belláról van szó.

Én nem akartam, hogy ez történjen. Én szeretem őt. De azt sem hagyhatom, hogy Scarlett-et miattam bántsák. Nem ő tehet arról, hogy ez történt. Csakis én vagyok érte a felelős. Minden miattam történt. Scarlett csak segíteni akart. Hogy lehettem akkora bolond, hogy megcsaljam életem szerelmét? Hiszen még mindig szeretem, de valami vonz Scarlett-hez is. Valahogy segítenem kell neki. Végül is miattam zavarta el a Denali klán otthonról és az én családom sem engedné meg, hogy ott maradjon nálunk. Jaj, mennyi galibát okoztam. Tönkretettem egy nő életét, a másikat meg majdnem a halálba sodortam. Istenem, kérlek, mentsd meg Bellát. Ha nem bocsát meg nekem és soha többet nem akar látni, az sem érdekel, de legalább tudjam, hogy életben van és boldog. Nem neki kellene bűnhődnie az én hibámból. Mindent én rontottam el.

-Min gondolkozol Edward? –kérdezte Scarlett miközben leültünk a műtő melletti székekre. Carlisle visszament Lexiért, hogy kihozza az intenzívről és valahol az agyam egy kis szegletében tudtam, hogy nem kellene megvárnom, míg kijön onnan. Mégsem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek. Képtelen voltam őt itt hagyni. Mert annak ellenére, ami történt én még mindig szeretem őt.

- Bellán.

- Ne gondolj rá. Hallottad, hogy nem akar rólad többet hallani. Ő maga mondta, mielőtt elrohant.

- Fogd be a szádat, vagy ha egyedül nem megy, nyugodtan szólj, és én szívesen segítek- sziszegte kobold húgom, aki Jaspert átölelve állt előttünk és könnyek nélkül sírt.

Scarlett nem szólt inkább egy szót sem, csak csendben ült a mellettem levő széken. Mindenki nagyon aggódott Bella miatt. Én viszont szörnyen éreztem magam. Nincs magyarázat arra, amit tettem. Én okoztam a balesetet. Miattam van életveszélyben az a nő, aki a legjobb ezen a világon. Annyit szenvedett és én még rátettem neki egy lapáttal. Hogyan voltam képes elárulni őt? Undorodom magamtól. Igaza volt Bellának. Én sem tudnám neki megbocsátani, ha megcsalt volna. De nem kérek mást, csak annyit, hogy felébredjen és boldog legyen. Én megérdemlem a szenvedést, ami rám vár.

- Te még itt vagy? –hallottam meg Alexa dühös hangját közvetlenül mellőlem.

- Igen- néztem fel rá. –Nem bírom itt hagyni.

- MENJ INNEN- sziszegte dühösen.

- Edward, gyere, menjünk. Nem hiányzik egy botrány- fogta meg a karom Scarlett és felhúzott a székről.

- Tudni akarom, hogy van.

- Hogy van? –kérdezte hisztérikusan. –Valóban tudni akarod? Hát jó. Gépekre van kötve. Gipsz van rajta és még csak rám sem néz. Ki sem nyitja a szemét. Mintha csak egy test lenne lélek nélkül. Mint akiben nincs élet, úgy néz ki. És ezt te tetted vele. Remélem most boldog vagy. Menj és bújj össze a kis barátnőddel. Többet nem akarom, hogy a húgom közelébe menj. Nem fogom megengedni, hogy még többet árts neki. Takarodj. Gyerünk, hord el magad- kelt ki magából és jobbnak láttam, ha távozok. Teljes mértékben igaza volt Alexának, de akkor is fájt.

-Nem tudom, mennyire érdekel, hogy milyen állapotban van a volt barátnőd, de megmutatom, ha szeretnéd- hallottam meg apám hangját a fejemben, mire aprót bólintottam és mielőtt Alexa újra kiborult volna sarkon fordultam és elindultam kifelé a kórházból. Még láttam apa fejében a képeket szerelmemről. Szörnyű állapotban volt. Sokkal rosszabbul, mint azt bárki el tudta volna képelni. Most egyedül akartam lenni, de Scarlett folyton a nyomomban van. Egy pillanatra sem hagyott magamra, mióta Bella ránk nyitott. És ez most, ebben a pillanatban nagyon idegesített.

- Most egyedül akarok lenni- mondtam neki még mindig a parkolóban állva, miközben indítottam a kocsit. –Amint hazaértünk, elmegyek egy kicsit. Te meg próbálj nem vitába keveredni a testvéreimmel. Ahogy láttam, Rose nem fog elmozdulni a kórházból, de a többiek lehet, hogy hazajönnek. Te maradj nyugton és tégy úgy, mintha otthon sem lennél. Akkor nem lesz semmi gond.

- De nem akarlak magadra hagyni. Nem te vagy érte a felelős, hogy ez megtörtént. Nem tudhattad, hogy nekihajt egy kamionnak. Én is ugyan úgy akartam, ahogy te. Nem kényszerítettél semmire. Pedig pontosan tudtam, hogy barátnőd van. De neked szükséged volt valakire és én ezt pontosan tudtam. És így is belementem. Úgyhogy ne is álmodj róla, hogy magadra hagylak ilyen állapotban.

- Pedig azt mondtam egyedül akarok lenni. Ha nem tetszik az én verzióm, akár el is mehetsz, de nem akarok most magam mellé senkit.

- Rendben. De tudod, azt szokták mondani, hogy ha igazán szeretted volna az elsőt, nem szerettél volna bele a másodikba.

- És ki mondta, hogy én szerelmes vagyok beléd? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel. –Már ne is haragudj meg, de félreértettél. Én szeretem Bellát, még most is az életemet adnám érte. Hozzád pedig egyszerűen csak vonz valami, aminek nem tudok ellenállni. Nem tudom mi az, de nem szerelem. Mert az egyetlen nő, akit szeretek az Bella. És senki más. Nem tagadom, hogy vonzódom hozzád, de nem szeretlek.

- Rendben. Majd meglátjuk, hogy később is így gondolod-e - suttogta és kinézett az ablakon. Hamarosan megérkeztünk a házhoz és én egyből az erdőbe vetettem magam. Egyetlen hely van ebben a városban, ahol nyugodtan tudok gondolkozni és az a mi rétünk. Vagyis, csak volt a miénk. Mert én alaposan elszúrtam. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Rendbe kellett raknom magamban a dolgokat. És el kellett döntenem hogyan legyen ezek után. Mihez kezdek majd, ha Bella felébred, és megint elküld a pokolba? Vajon el tudnám viselni, hogy újra gyűlölettel a szemében tekintsen rám? Hogy ismét a fejemhez vágja mekkora hiba volt, hogy annak idején megismert. Képes lennék újra elviselni mindezt? Abban biztos vagyok, hogy megbocsátani nem fog. Akármennyire is jólelkű és kedves, most túllőttem a célon. Eljátszottam a bizalmát, amit oly nehezen kaptam vissza. És bármi is vár rám ezután, tűrnöm kell majd, mert hatalmas bűnt követtem el, ami miatt bűnhődnöm kell.

(Lexi szemszöge)

Miután Edward és az a ribanc elmentek, úgy éreztem összeomlok. Eddig legalább azért tartottam magam, hogy az a szemét ne lássa, mennyire szenvedek az ő hibájukból, de most, hogy nincs miért tartanom magam, már félek, hogy teljesen elveszem a fájdalomban. És ezt nem akarom. Láttam Bellát elveszni a leghatalmasabb fájdalomban és én nem akarom ugyan úgy végezni. Nem akarok szenvedni. De nem tehetek róla. Mégiscsak a testvérem. Az egyetlen testvérem.

-Azt szeretném, ha ti is elmennétek. Nem akarom, hogy a húgom közelében Carlisle-n kívül más vámpír is tartózkodjon. Éppen elég ő. De amint jobban lesz, elviszem őt innen, hogy még véletlenül se legyen a közeletekben.

- Kérlek, Alexa- kezdte Esme, aki szintén nagyon rosszul nézett ki. –Bella már a lányom volt. Kérlek, ne vedd el tőlem a lehetőséget, hogy láthassam őt. Legalább addig, amíg nincs eszméleténél. Utána úgyis el fog küldeni maga mellől. Csak hadd lássam a saját szememmel, hogy felépül. Kérlek. Ne kelljen ilyen hamar elvesztenem. Még csak most kaptam őt vissza.

- Én pedig nemrég találtam rá. De ti nem törődtetek ezzel. Mindent megtett azért, hogy újra bízni tudjon bennetek. Már az elején tudtam, hogy ez rossz döntés. Mikor visszajöttetek, már akkor távol kellett volna tartsalak tőle benneteket. Nem vagytok méltóak arra, hogy mellette legyetek. Akik képesek ártani egy ilyen tiszta lelkű lánynak, mint a húgom, az nem érdemel bocsánatot- magyaráztam, Jacob pedig a hátam mögött állt és a derekamnál fogva tartott, hogy eszembe ne jusson hülyeséget csinálni. –De nem az én feladatom, hogy ítélkezzek. Én nem dönthetek helyette. Úgyhogy minden nap bejöhettek, de csak egy rövid időre. Nem akarom, hogy az egész család itt legyen és azt sem, hogy a jelenlétetekkel rontsátok az állapotát. Viszont amíg nincs magánál, nem tilthatok meg semmit. Csak annyit kérek, hogy ne egyszerre jöjjön mindenki. Ez a kérésem szerintem jogos.

- Köszönöm Alexa- hálálkodott Esme.

- Nekem ne köszönj semmit. Majd meglátjuk mi lesz, ha felébred a húgom.

- Akkor most menjünk, igaz? –kérdezte Jasper.

- Igen. Szeretném, ha elmennétek.

- Rendben. De holnap visszajövünk- mondta Rose, miközben elsétált mellettem. Végül az egész család elhagyta a folyosót és én megengedhettem magamnak, hogy kiadjak magamból mindent. Amint nem láttam őket, a térdeim felmondták a szolgálatot és ha Jake nem tart erősen, akkor a földön végzem. Aztán zokogni kezdtem. Azt még éreztem, hogy Jake felemel a földről és leül velem az egyik székre, aztán én még sokat sírtam, de többre nem emlékszem.

Reggel vagy talán volt már délután is, mikor felébredtem. Az eső hangjára ébredtem, ami hangosan verte az ereszt. Villámgyorsan ültem fel, mikor eszembe jutott a tegnapi nap és kipattanva az ágyból szétnéztem a szobában. Egyből tudtam, hogy nem otthon vagyok. Ez Jacob szobája volt. Senki nem volt a helyiségben rajtam kívül. Ezért a keresésükre indultam, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem hasra estem a lépcsőn. Aztán sikeresen eljutottam a konyháig.

-Jó reggelt Lexi- hallottam meg kislányom hangját.

- Neked is- adtam neki egy puszit, ő pedig folytatta a reggelijét. –Jacob?

- Azt mondta, mondjam meg neked, hogy siet, csak beszélnie kell a barátaival Belláról és utána jön vissza. Várd meg, mert el szeretne kísérni. Ja, igen. Meg hoz nekünk otthonról valami tiszta ruhát.

- Ennyi mindent sikerült megjegyezned? Okos kislány vagy.

- Igen. Mert vagy hatszor elmondta, mielőtt elment. Amúgy mi történt? Miért akar Belláról beszélni Jacob a barátaival?

- Öhm… fogalmam sincs. Nem tudom, de majd Jacobtól megkérdezem.

- Rendben- hagyta rám és folytatta az evést. Én öntöttem magamnak egy bögre kávét és leültem mellé. Egyáltalán nem voltam éhes. Elvette az étvágyamat a tegnapi nap. Egyetlen falatot sem tudnék leerőltetni a torkomon. Nem megy.

- Hahó, megjöttem- hallottuk meg Jake hangját és ő egyből a konyhába jött.

- Szia- köszöntünk egyszerre Tinával.

- Hoztam nektek ruhákat. Nem vagyok ebben valami jó. Hoztam én mindent, amit csak találtam- vakarta a fejét, amin jót nevettünk. Elvettem tőle a táskát, majd megfogva Tina kezét, az emeletre mentünk. Gyorsan kiválogattam Tinának egy öltözet ruhát és én is találtam magamnak valami hordható ruhát, aztán visszamentünk Jacob-hoz. De már nem csak ő volt lent, hanem Billy és Emily is.

- Sziasztok- köszöntünk megint egyszerre, amin már nem tudtam nem nevetni.

- Sziasztok!

- Tina, egy kis időre el kell mennünk Lexivel- kezdte Jacob és a karjaiba vette a lányomat. –Addig Emily fog rád vigyázni. De amint végeztünk, megyünk érted. Jó lesz így?

- És Billy?

- Billy átmegy Sue-hoz.

- De ha szeretnéd, magammal vihetlek. Csak gondoltuk, mivel Emily unokahúga is ott lesz náluk, szívesebben lennél egy kisgyerek társaságában, mint két öreggel összezárva egész nap- vont vállat Billy, de én láttam a szemében a boldogságot, illetve a sajnálatot. Pontosan tudta, mivel lehet rávenni valamire egy gyereket.

- Tényleg lesz ott egy gyerek is, ahová megyünk? –kérdezte Tina Emilytől és ő mosolyogva vette át Jake-től a lányomat, miközben válaszolt neki.

- Igen. Egy kislány. Négy éves. Biztos nagyon jól kijöttök majd egymással. Megyünk? –kérdezte vidáman.

- Persze.

- Hé, tőlem már el sem búcsúzol? –kérdeztem mosolyogva és odasétáltam hozzájuk.

- Dehogy nem. Siessetek, de jól elleszünk- adott egy puszit az arcomra, majd elköszönt Jacobtól és Billytől is, majd Emilyvel elhagyták a házat.

- Mehetünk? –kérdezte Billy és elénk gurult a székével. Értetlenül néztem rá és Jacobra, majd szerelmem válaszolt.

- Billy is bejön velünk a kórházba.

- Szívesen vigyáztam volna a lányodra, de szeretném látni Bellát. Mégis csak a legjobb barátom lánya és a te testvéred. Szinte már családtagok vagytok mind a hárman. És beszédem van a Cullenekkel- nézett rám Billy és nagyon jól estek a szavai.

- Én már szinte az apámnak tekintelek. És örülök, hogy Charlie-nak ilyen barátja volt.

- Köszönöm.

- Amúgy Sam is azon az állásponton van, mint mi. Ha Bella meghal, Cullenéknek el kell hagyniuk a várost és a szerződés felbomlik. Most pedig két farkas jön majd velünk és minden este figyelnek majd Bellára. Ha te azt mondod, hogy valaki nem látogathatja meg őt, akkor az úgy is lesz. Bár néhányuknak nem tetszik, de Sam a húgának tekinti Bellát. Bár ezt sosem mondta senkinek. Bella ereje és kitartása lenyűgözi őt, ugyanakkor meg van bántva, amiért megbocsátott Cullenéknek. Úgy érzi Bellának legalább annyira gyűlölnie kéne a vámpírokat, mint neki. 

- Oh…- nem tudtam neki mit mondani. Így csak bólintottam és elindultunk az autó felé. Vennem kell majd egy autót. Nem várhatom, hogy Jacob folyton fuvarozzon.

Senki nem szólt egy szót sem, míg a kórházba nem értünk. Ott sajnos kénytelenek voltunk megállni a recepciónál és megvárni, míg Carlisle-nak szólnak. Rá viszont nem kellett sokat várni. Pár percen belül már előttünk is állt.

-Billy- üdvözölte őt Carlisle, mire az öreg Black csak bólintott.

- Szia Carlisle- köszöntem neki én is, majd Billy tette fel a kérdést, amire a válasz engem is nagyon érdekelt. De ahogy láttam nem csak engem, hanem a két Black-et is.  

- Hogy van Bella?

- Sajnos kómába esett. 

- Tessék? –hangom hisztérikusan csengett.

Kómába esett… kómába esett… kómába esett…

Ez a két szó ismétlődött a fejemben és nem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogy a testvérem egyre rosszabbul van, annak ellenére, hogy annyi orvos veszi körül. Rettenetesen félek, hogy hiába van kórházban hiába, figyelik folyton, valami történik vele és én örökre elvesztem őt. A húgom ebben a pillanatban élet és halál közt lebeg. Mi pedig nem tehetünk érte semmit.