29.fejezet Viszlát Forks!

(Bella szemszöge)

-Elhagyom Forksot- mondtam ki határozottan, de lehajtottam a fejem. Féltem a testvérem szemébe nézni. Féltem attól, amit a tekintetében látnék. És ismertem magam. A végén sikerülne meggyőznie, hogy nekem itt a helyem. De én nem akarok itt maradni. Nem akarok tovább ebben a városban élni, ahol minden helyről ő jut az eszembe.

- De hát miért?- hallottam meg kis idő múlva nővérem szomorú és egyben döbbent hangját. Lassan felemeltem a fejem és a szemeibe néztem. Ahol nem láttam mást, mint félelmet, féltést, aggodalmat és szomorúságot.

- Szeretnék világot látni. Az életem unalmas. Ezen a kis városon kívül szinte sehol nem jártam. És ha már félig vámpír vagyok, legalább hadd mondjam el magamról, hogy felfedeztem a világot.

- Biztos, hogy csak ezért akarsz itt hagyni minket?

- Nem. De most erre van szükségem. Amint úgy érzem, tudok róla beszélni, el fogom mondani miért hoztam meg ezt a döntést- néztem mélyen a szemébe. Felesleges lenne hazudnom. Úgyis átlátna rajtam.

- És szerinted, elengedlek egyedül ilyen állapotban? Ráadásul úgy, hogy néhány napon belül itt az esküvőm? –hangja két oktávval feljebb kúszott és felpattant a helyéről, majd idegesen járkálni kezdett.

- Sajnálom Lexi. De érts meg.

- Értselek meg? A fenébe is. Nem akarlak újra elveszíteni. Három hónapig nem láttalak nyitott szemmel. Úgy feküdtél azon az ágyon, mint valami hulla. Néhány napja ébredtél fel és te máris utazgatni akarsz?

- Lexi…- nem tudtam többet mondani. A hangom elcsuklott és engem elkapott a sírás. De tartanom kellett magam, de az alattomos könnyek így is kicsordultak az engedélyem nélkül és végigfolytak az arcomon. Könnyes szemmel néztem rá és láttam rajta, ahogy percről percre megenyhül tekintete. -… mennem kell.

A hangom nem volt több suttogásnál. Torkomban mintha egy gombóc lenne, amit képtelen vagyok eltüntetni onnan. Ami megakadályoz a beszédben és már szinte a levegővételben is.

Nővérem leguggolt elém kezemet két tenyere közé vette és szomorúan nézett rám.

- Emlékszel? –feltette azt a kérdést, amit el akartam kerülni. De talán ez a fele annak, hogy igazat kell mondanom.  – Emlékszel arra, mi történt a baleset előtt?

Aprót bólintottam, nem akartam mondani semmit. De ez is elég volt hozzá, hogy meggyőzzem Lexit. Ugyanis nővérem könnyes tekintettel borult a nyakamba és én vigaszt keresve nála úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlna rajta.

- Miatta akarsz elmenni, igaz? –tette fel a következő kérdést miután kissé elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Az én válaszom újra egy bólintás volt. Mert a torkomban lévő gombóc még mindig nem tűnt el. Sőt. Percről percre egyre nagyobb lett.

- Mi már beszéltünk erről Lexi- szólalt meg Chris ezzel magára vonva a többiek figyelmét. –Bella megkért, hogy kísérjem el, mert pontosan tudta, hogy egyedül nem akarod majd elengedni.

- És te vele mennél?

- Igen. Ne aggódj, vigyázni fogok rá. De szerintem neki most arra van szüksége, hogy minél messzebb legyen a múltjától.

- Szerinted ez lenne a legjobb neki? –kérdezte nővérem Christ, aki minden habozás nélkül válaszolt.

- Igen.

- Akkor menjetek. Nekem mindennél fontosabb, hogy te ne szenvedj. És ha ehhez az kell, hogy távol legyél az otthonodtól és tőlünk, akkor menj- nézett mélyen a szemembe Lexi. –De meg kell ígérned, hogy nem felejtesz el minket. Mert azt nem bírnám elviselni.

- Nem foglak- suttogtam és újra megöleltem Lexi-t. Ezután elnézést kérve a többiektől felmentem a szobámba és összepakoltam néhány cuccot. Nem sokat, mert úgyis új életet kezdek máshol. És az új élethez új ruhák is tartoznak. Közben felhívtam a repteret és még a ma esti gépre foglaltam két helyet.

Mire visszamentem a nappaliba, addigra a többiek már útra készen álltak a lépcső alján.

- Gondolom, nem akarod megvárni az esküvőmet- sütötte le a szemét nővérem és én valóban megsajnáltam őt, de nem tudtam rávenni magam, hogy még néhány napot itt maradjak. És ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, nem is akartam többet itt lenni mint amennyit feltétlenül muszáj.

- Sajnálom- suttogtam és megöleltem őt. Majd a táskába csúsztattam a levelet, amit odafönt pakolás közben írtam neki. Mire hazaér mi már a reptéren leszünk. Én nem mondok neki személyesen semmit, de megérdemli, hogy tudja, mi van velem. Ő a nővérem, Az egyetlen élő rokonom. –De hadd adjam át nektek az ajándékomat.

Átnyújtottam neki a másik borítékot és megvártam, míg kibontja.

- Ez… ez…

- Ez két repülőjegy a Maldív- szigetekre. Remélem rengeteg szép időt fogtok ott tölteni. Jaj, és a legjobbat nem is mondtam. Arra a két hétre, amíg ti azon a gyönyörű szigeten süttetitek magatokat, Tina nálunk lesz. Még nem tudom végül hol fogunk lakni, de addig még beszélünk. De mindenképpen szeretnénk, ha ő is kikapcsolódna addig. És ti is nyugodtabbak lennétek. Ráadásul el tudnátok jönni hozzánk látogatóba. És most ideje odaadnom ezeket- nyúltam a zsebembe, amiből előszedtem a kis dobozkát és átnyújtottam szintén a nővéremnek. Abban a dobozban benne voltak a gyűrűk. A gyűrűk, amiket tegnap vettem meg. És azóta sem volt alkalmam átadni nekik. De most már nem tarthatom magamnál.

-Köszönöm Bella- suttogta Lexi és átölelt. Aztán elköszönt Chris-től is. Jacob is szorosan megölelt, aztán mind a ketten elhagyták a házat. Én pedig ott maradtam Chris-sel.

- Mikor indulunk? –kérdezte.

- A gép egy órán belül indul. Párizsba megyünk ma estére, aztán holnap tovább megyünk. Keresünk egy olyan várost, ami mind a hármunknak megfelel- simítottam kezem a hasamra. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy egy kis élet növekszik bennem. Egy gyermek, aki az enyém. Csakis az enyém, és akire mindennél jobban fogok vigyázni. Ő az életem értelme. Ez a pici a jövőm.  –Azonnal indulhatunk, csak hozom a táskámat és a bőröndöt.

- Hagyd csak. Hívj egy taxit, addig én hozom. Hol hagytad őket?

- Mind a kettő az ágyamon van.

- Rendben. Akkor bemegyünk a szállodába, elhozzuk az én cuccaimat is és utána mehetünk. Rendben?

- Oké.

Chris felment az emeletre én pedig már hívtam is a taxit. A telefonomat leraktam az asztalra. Azt nem akartam magammal vinni. Nem akartam, hogy bárki a múltamból keressen. Még Rosalie sem. Ő nem tett semmi rosszat, de ő is a múltam része. Ha úgy érzem, képes vagyok minden fájdalom nélkül beszélni vele, akkor majd felhívom vagy megkeresem. A fontosabb számokat pedig fejből tudom. A taxi 10 perc múlva meg is érkezett. Beszálltunk és már indultunk is a szállodába. Ott Chris gyorsan összepakolt, rendezte a számlát és utána a reptérre mentünk. Leadtuk a csomagjainkat és felszálltunk a gépre. Az ablakon bámultam kifelé és vártam. Vártam, hogy felszálljon a gép és elhagyjuk a várost.

- Kérem, kapcsolják be öveiket. A gép hamarosan felszáll. Köszönöm- hallottam meg az utaskísérő hangját és Chris-sel mind a ketten így tettünk. Ahogy azt az előbb hallottuk, a gép lassan elindult és felemelkedett a levegőbe. Én mély levegőt vettem és elbúcsúztam a régi életemtől. Egy ideig biztos nem jövök vissza. Addig nem, amíg be nem gyógyulnak az itt szerzett sebek.

(Edward szemszöge)

Szörnyen éreztem magam, amiért ennyire megbántottam Bellát, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy gyermeket vár. És biztosan nem tőlem. Hiszen nekem nem lehet gyerekem. És ha ő gyereket vár, akkor egyedül az a lehetőség marad, hogy megcsalt engem. De akkor sem kellett volna megtámadnom őt. Nem érdemelte meg. Bocsánatot kell kérnem tőle.

Amint ezt eldöntöttem, már fel is pattantam az ágyról és az ajtó felé indultam, de Scarlett visszarántott.

-Mégis hova mész?

- Megyek és bocsánatot kérek Bellától. Igazságtalan voltam vele.

- Nem. Te nem voltál igazságtalan. Bella megcsalt téged. Megérdemelte, amit tőled kapott. És a helyedben soha többet nem akarnám látni.

- De én is megtettem vele. Nem emlékszel? Három hónappal ezelőtt ő nyitott ránk. És azon az estén elvettem az életéből három teljes hónapot. Ez sem volt igazságos vele szemben. Most pedig még bántottam is.

- De Edward. Ő akkor is mástól vár gyereket.

- Igen- hajtottam le a fejem. –De ez valahol mélyen az én hibám. Hiszen ő megérdemli, hogy anya legyen. És mellettem sosem lehetett volna. Talán azért mondta el, hogy tiszta lappal kezdjünk mindent.

- Tudod mit? –pattant fel mérgesen. –Azt csinálsz, amit akarsz. De fogd föl, hogy a szívszerelmed megcsalt téged.

Aztán kiviharzott a szobámból, és ha jól hallottam a házat is elhagyta. Én pedig újra egyedül maradtam.

Talán igaza van Scarlett-nek. Minden igyekezetem ellenére Bella nem engem választott. Pedig próbáltam helyre hozni a múltban elkövetett hibáimat. Mindig mellette voltam és nem sürgettem őt. Szerettem és mindent megtettem, amit tőlem kért, de neki nem volt elég.

Én tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor lefeküdtem Scarlett-el, de azért már megbűnhődtem.

Lehet, hogy Bella végig emlékezett mindenre? Lehet, hogy szándékosan tette, amit tett? Csak bosszút akart állni rajtam? Ha igen, akkor sikerült neki. Mert most romokban az életem. És ha a családom megtudja mi történt, akkor még nagyobb bajban leszek. Mert ha Bella valóban képes mindent elmondani a farkasoknak, akkor a többiek is veszélybe kerülnek. Ki tudja Sam és Jacob mennyire lesznek képesek tisztán gondolkozni ebben a helyzetben. Már csak abban bízhatok, hogy mindennek ellenére Bella nem akar rosszat a családomnak.

Gondolataimból Rosalie dühös kiabálása rántott ki.

- Gyere elő te aljas féreg, mert ha én talállak meg, akkor megöllek. Edward Cullen, hozzád beszélek- üvöltötte nővérem és muszáj volt lemennem. Hangja arra késztetett, hogy a lehető leghamarabb megtudjam miért ennyire mérges rám. Ugyanis a gondolataiból nem tudtam kiolvasni mást, csakis azt, mennyire mérges rám.

- Mi történt lányom? Miért üvöltözöl?- kérdezte nyugodtan Esme, ugyanis a nagy kiabálásra nem csak én siettem a nappaliba, hanem a többiek is.

- Majd Edward elmondja. A tökkelütött idióta mindjárt megmagyarázza nekünk, hogy a farkasok miért nem engedtek át a határon, és hogy Jacob miért akarja felbontani a szerződést. Áá… és ha már itt tartunk, talán azt is megmagyarázhatná, hogy Lexi miért nézett ki úgy, mint aki menten felrobban a dühtől. És miután itt elmagyaráztál nekünk mindent, a farkasok várnak a határnál. Szóval?

- Edward, fiam, miről beszél a testvéred? –kérdezte Carlisle is, de a fejében újra és újra elképzelte, ahogy a farkasok megtiltják, hogy még egyszer betegyük a lábunkat Forks területére.

- Bella…- suttogtam magam elé. Lehetséges, hogy tényleg elmondott mindent? Nem törődve, hogy ezzel kirobbanthat egy esetleges háborút a két faj között? Létezik, hogy ennyire félreismertem volna?

- Bella? –kérdezte Alice is. – Mi történt Bellával, amire így reagálnak a farkasok?

- Edward, kérdeztem valamit?- lépett elém Alice, mikor percekkel később sem mondtam nekik semmit.

- Bella megfenyegetett, hogy mindent elmond a farkasoknak, ha nem hagyom őt békén. De mi eljöttünk. És nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi.

- Edward? –morgott rám Rosalie, akit időközben Emmett átölelt és szorosan tartott. Kivettem a gondolataiból, hogy attól fél, hogy a felesége bármelyik pillanatban rám támadhat. –Mondj el mindent. Bella nem fenyegetőzik ok nélkül. Gyerünk Edward, mind a te magyarázatodra várunk.

Nagy levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe. Egészen onnan, hogy megláttuk Bellát azzal a vámpírral az erdőben, a ma történtekig.

-Mi? Te tényleg megütötted őt? Hát te nem vagy normális. Teljesen meg vagy húzatva- morgott Rose és Emmett-nek köszönhetően nem ugrott a torkomnak. Bár kétség kívül megérdemeltem volna.

- De Rosalie, Bella gyermeket vár.

- És?

- Nekem nem lehet gyerekem.

- De fiam- szakított minket félbe Carlisle csöndesen. Mire mindenki döbbenten nézett rá. –Nem rég tudtam meg én is, mikor Eleazar felhívott. Egy vámpír férfinak lehet gyereket egy embernőtől. Ez esetben a baba félvér lesz. Félig ember, félig vámpír. És nagyon ritka az olyan eset, amikor az anya túléli.

- Miért nem szóltál? –kérdeztem megsemmisülve. Ha ezt tudom… -Jézusom, Bella. Bella meg is halhat.

- Azta, végre érdekel, mi van vele. Eddig nem nagyon foglalkoztál vele, csakis magaddal te önző paraszt- vágta a fejemhez Rose. –Most pedig indulj a határhoz vagy én magam rugdoslak oda. Indíts.

Nem kellett kétszer mondania. Azonnal indultam a határhoz, hogy láthassam Bellát. A farkasok sem állíthatnak meg. Bocsánatot kell kérnem tőle és segítenem kell neki. Meg kell mentenem az életét. Hiszen miattam van ilyen állapotban. És én bolond magára hagytam, mert hallgattam Scarlett-re.

- Állj meg Cullen, nem jöhetsz tovább- jött egy mély hang a fák mögül és hamarosan előttem termett 4 nagyra nőtt farkas és mögöttük ott volt Sam emberi alakban. Mellette pedig ott volt Alexa. Mondhatom szörnyű állapotban. De ahogy észrevett a szomorúság a szemében dühvé változott és felém indult, de Sam elkapta és a semmiből előtűnt Jacob is, aki szintén emberi alakban volt. Magához szorította feleségét és közben lassan közelebb sétáltak.

- Látnom kell Bellát.

- Te nem fogod őt látni soha- sziszegte Lexi és Jacob alig tudta visszatartani.

- Kérlek Alexa, Bella veszélyben van. A baba…- próbált rá hatni apám, de Sam félbeszakította.

- Elkéstetek.

- Tessék?- nem. Az nem lehet. Hiszen még csak ma jelentette be, hogy terhes. Biztos nem árthatott neki az a gyerek.

- Bella és Christian ma este elhagyták a várost- Sam hangja tárgyilagos volt. Hideg és lényegre törő.

- Mi? –hallottam meg Rose döbbent hangját, amit a többieké is követett.

- Bella elment. Egy levelet hagyott hátra, amiben leírta mi történt köztetek az utóbbi napokban, és hogy gyereket vár tőled. Bella elment, mert nem bírta elviselni a fájdalmat, amit neki okoztál. Elhagyta a családját és a szülővárosát miattad. És ezt soha nem bocsátom meg neked- üvöltötte Alexa, amivel engem teljesen lesokkolt. Bella elment. Elment és elvitte a gyerekemet is és ki tudja, mekkora veszélyben van. Ő nem tud róla, mennyi fájdalommal jár majd az a gyerek.

- Hol van? Hova mentek?

- Nem tudom.

- Bella meg is halhat Alexa- próbált rá hatni apám, de hajthatatlan volt.

- Nem tudom, hol van. Azt gondoltam egy pár napon belül fog elutazni és nem ma este. Mikor visszamentünk a házba nem találtunk ott semmit, csakis a mobilját. Annyit ígérhetek, hogy ha jelentkezik, elmondom neki, hogy a kicsi a halálát is okozhatja. Mást nem.

- Minél előbb át kell változtatni, vagy ki kell szedni belőle a kicsit- magyarázta apa.

- Bella inkább meghalna, de nem vetetné el a gyerekét. Még akkor sem, ha a tiéd- nézett rám mérgesen. –Mert ő mindig szeretett. De te csak játszottál vele és az érzelmeivel. Vedd tudomásul, hogy ha rajtam múlna, már nem élnétek.

- De nem rajtunk múlott- vágott a szavába Sam. –Egyedül a véneknek köszönhetitek, hogy a szerződés még mindig érvényben van. De egy rossz lépés és az ő bizalmukat is elvesztitek. Húzzátok meg magatokat- morgott Sam, majd megfordult és a farkasokkal együtt elmentek. Alexa megkérte Jacobot, hogy várja meg kicsit távolabb és egyedül ő maradt a határ másik oldalán.

- A mai volt élete legszomorúbb napja. De most legalább messze van tőletek. Ha boldog, akkor az sem számít, ha egy másik kontinensen van. Mert számomra az ő boldogsága a legfontosabb. És Chris vele van. Ő az a személy, aki boldoggá tudja tenni a húgomat. Ne keresd, ne zargasd. Annyit engedj meg neki, hogy elfelejtsen, mert ehhez joga van. Azt pedig, hogy megütötted a gyermeked anyját, soha nem fogom neked megbocsátani. Elüldözted őt mellőlem, de így legalább nem okozhatsz neki még több fájdalmat- nézett mélyen a szemembe, majd folytatta. –A levélben azt kérte tőlem, hogy ha nem lesznek a közelben a farkasok, akkor adjam át az üzenetét, miszerint Edwardban és Alice-ban mérhetetlenül nagyot csalódott. A többiek ugyan nem okoztak neki nagyobb fájdalmat, de képtelen veletek lenni. Azt pedig külön leírta, hogy mondjam meg Rosalie-nak, hogy egy napon keresni fogja. De csak őt. Ennyi volt, amit még én hozzá akartam fűzni. Oh… és a farkasok nem tudják, hogy megtámadtad őt. Arra kért, erről ne szóljak, és én tiszteletben tartom a döntését. Remélem soha többet nem találkozott.

Azzal hátat fordított nekünk és ő is elment. Mi pedig ott maradtunk. Ott maradtam a családommal, mégis egyedül éreztem magam. Mert a másik felem elment. Elhagyott és soha többé nem fogom látni, ha ő nem akarja.

Lábaim összecsuklottam és én a földre zuhantam. A fájdalom, ami abban a pillanatban rám telepedett, elviselhetetlen volt. Talán ezt érezhette szerelmem is. És szinte belepusztultam ebbe a fájdalomba. Elment és ki tudja mi lesz vele. Elment ő, aki az életet jelentette számomra és vele együtt elvesztettem a gyerekemet is. És egyedül az én hibám. Csakis az enyém.