31.fejezet Emily

(Lexi szemszöge)

-Bella jelentkezett.

- Mikor? Hogy van? Hol vannak?

- Nem sokkal ezelőtt hívott és tökéletesen van. A baba nem okoz neki különösebb gondot és ő is tudja, hogy belehalhat a szülésbe, de azt mondta ő sokkal erősebb, mint egy halandó, így kisebb az esélye, hogy baj történik. Chris-sel Párizsban voltak egy napot, most pedig Alaszkában vannak. De majd Bella elmond neked mindent. Egyelőre még csak a telefonszámodat kérném el, hogy fel tudja veled venni a kapcsolatot.

- Értem. Ideadod a telefonod?

A kezébe ejtettem a mobilom és ő pár perc múlva vissza is adta.

- Így meg lesz neked is a számom és nem kell mindenért eljönnöd hozzánk. Sejtem mennyire rossz lehet neked.

- El sem tudod képzelni.

- És gondolom Jacob sem szívesen enged ide. Így legalább fel tudsz hívni és nem kell iderohangálnod.

- Bellának igaza volt. Téged valóban meg kell ismerni közelebbről és akkor rájön az ember, hogy nem lehet a külső alapján megítélni valakit. Te vagy erre az élő példa. Meg kell mondanom félreismertelek. Határozottan jobb és kedvesebb vagy, mint amilyennek képzeltelek. Már értem a húgom miért szeret téged annyira.

- Én is kedvelem őt. És téged is.

- Na, ennyi lett volna. Bella hamarosan jelentkezni fog, de tudod, nem szólhatsz senkinek sem. Arról meg végképp nem tudhatnak, hogy hol van. Ne áruld el őt. Hagyd, hogy továbbra is megbízzunk benned mind a ketten.

- Nem árulnám el őt soha. Még akkor sem, ha ezzel kivívom a családom haragját.

- Köszönöm. És az esküvőn találkozunk. Remélem, eljössz.

- Ez most meghívás?

- Igen. Határozottan. Te és a párod jöhettek. Meg talán Esme és Carlisle. Tina már hiányol benneteket. Örülni fog, ha ott lesztek.

- Akkor köszönöm a meghívást.

- Nincs mit.

Megálltam az út szélén, Rose kiszállt, majd besétált az erdőbe én pedig újra elindítottam az autót. Örülök, hogy legalább egy valaki van a Cullen klánban, akiben nem kellett csalódnia a testvéremnek, és akiben megbízhat. Hiába vagyok én itt neki, tudom, hogy nem mindent tud megosztani velem. Bár én nekem Bella nem csak a testvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Nekem ő jelenti a családot. A régi családomat. És ha elveszíteném, vele együtt a régi életemnek is annyi lenne. Bella az egyetlen személy az életemben, aki emlékeztet anyára és apára. Ha ő nem lenne, nem lenne múltam. És rossz belegondolni, hogy egy napon ő magára marad. Mert én nem vagyok halhatatlan. Én csak egy egyszerű ember vagyok, aki bármelyik pillanatban meghalhat. Sőt. Egy napon eljön az idő, amikor el kell hagynom ezt a világot és rossz belegondolni mi lesz a testvéremmel. Én magamról tudom, hogy mennyire fájna ez nekem és szerintem ezzel ő sem lenne másképp. De ott lesz neki a gyermeke, aki miatt érdemes lesz élnie, aki miatt soha nem fog összezuhanni. Hiszen most is képes volt talpra állni. Neki mindig sikerül és ez az, amiért csodálom. Annyi veszteség érte már és mindig képes volt kilábalni belőle.

De nem szabad erre gondolnom. Még nem. Egy napon eljön azaz idő, amikor elgondolkozhatok ezen, de nem most. Ez még a jövő zenéje.

(Bella szemszöge)

- Bella, nincs kedved kimozdulni kicsit?

- Mire gondoltál?

- Elmehetnénk sétálni a városba. Szétnézhetnénk, megismerhetnénk az embereket. Nem kell úgy élnünk itt 3-4 évig, hogy nem barátkozunk senkivel.

- Igazad lehet. Tudod mit? Átöltözök és mehetünk- mosolyogtam rá és bevonultam a gardróbba. Előszedtem egy farmert, egy pólót és egy tornacipőt, aztán felkaptam egy kabátot és lementem a nappaliba, ahol Chris már útra készen várt rám. Mosolyogva sétáltunk a városban, egyikünk sem szólt egy szót sem. Pont erre volt szükségük. A csendre. Egészen addig, amíg meg nem láttam egy kislányt az út szélén. Félőn tekingetett körbe, mintha keresne valakit, mégsem találja. Megsajnáltam és arrafelé vezettem Chris-t, amerre a kislány ácsorgott. Mikor odaértünk, a kislány rám emelte tekintetét és láttam, hogy meg van szeppenve. Nem lehetett több 10-11 évesnél. A ruhája koszos volt, le volt soványodva és nem úgy nézett ki, mint aki most került ki az utcára. Barátságosan rámosolyogtam és leguggoltam hozzá.

- Szia. Én Bella vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emily vagyok- motyogta és szégyellősen lehunyta a szemét.

- Emily. Nagyon szép neved van. De miért vagy egyedül az utcán? Hol van a mamád vagy a papád?

- A mamám az angyalokkal van, a papám pedig nem szeret. Beadott egy helyre, ahol sok gyerek van, és folyton piszkálnak. Ezért eljöttem. A nevelők sem szeretnek. Engem nem szeret senki- sírta el magát a kislány és az én szívem majd megszakadt. Ez a kislány egy árvaházból szökött meg és azóta is az utcán bóklászik. Hát hogy lehetnek ilyenek az emberek? Magamhoz öleltem a kislányt és az én könnyeim is utat törtek maguknak. Lassan felálltam, kezembe vettem a kislányt és Chris felé fordultam.

- Óvatosan Bella. Nehogy megerőltesd magad. Nem tenne jót neked- nézett rám aggodalmasan, de tekintete azonnal visszasiklott a kislányra.

- És hol van az a hely, ahonnan eljöttél?- kérdezte meg tőle kedvesen, ezzel mosolyt csalva az arcomra.

- Nem tudom. Sokat gyalogoltam.

- Mióta vagy az utcán kicsi lány? – húzódtam el tőle, hogy láthassam az arcát.

- Nem tudom. Nagyon régóta. Mindig az utcán aludtam. Senki nem foglalkozik egy olyan kicsi gyerekkel, amilyen én vagyok.

- Ne mondj ilyet édesem- suttogtam és újra magamhoz öleltem. Majd megszakadt érte a szívem. Képtelen lettem volna ott hagyni az utcán. És nem is fogom. –Chris, haza kell vinnünk.

- Bella, lehet, hogy ez nem éppen a legjobb ötlet. Ha árvaházból szökött meg, akkor már biztosan keresik.

- De nem hagyhatjuk itt. Nézz rá. Ő csak egy gyerek.

- Jaj Bella. Te és az az áldott jó szíved. Egy napon az okozza majd a veszted.

- Tudom- mosolyogtam rá. És már biztos voltam benne, hogy Emily ma hazajön velünk. –Emily, lenne kedved hazajönni velünk?

- Vissza akartok vinni oda, ahol azok a gonosz gyerekek vannak?

- Nem édesem. Hazajössz velünk és otthon kitalálunk valamit. Jó lesz?

- De én nem akarok visszamenni.

- Tudom, és lehet, hogy nem is kell. De ezt nem ígérhetem meg neked. Egyelőre csak az a biztos, hogy néhány napig velünk leszel, rendben?

- Jó- egyezett bele én pedig adtam egy puszit a homlokára. Hogyan tudnám itt hagyni az utcán ezt a kislányt, mikor hamarosan én is anya leszek? Ezt egyszerűen nem lennék képes megtenni. Olyan védtelen és aranyos. Egy ártatlan gyermek.

Végül hazasétáltunk. Chris folyton miattam aggódott, hogy ne erőltessem meg magam és még azt is felajánlotta, hogy átveszi tőlem a kislányt, de én megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj. Hamar hazaértünk, nem jöttünk olyan sokat a háztól. Otthon az egyik vendégszobába elhelyeztem Emily-t. Egyelőre csak annyit tudtam tenni, hogy lefürdettem és ráadtam az egyik laza pólómat, aztán készítettünk egy finom vacsit, amit megettünk és utána befektettem az ágyba. Tekintve, hogy este van szegényke már nagyon fáradt volt. Hamar elaludt, még a mese végét sem hallgatta meg. Ugyanis lefekvés előtt megkért, hogy meséljek neki. A szépség és a szörnyeteg meséjét választottam. Az volt az egyik kedvencem. Apu mesélte nekem mikor kislány voltam. Emlékszem, mindig ezt kértem tőle és ő boldogan teljesítette a kérésemet.

Miután Emily elaludt lementem a nappaliba, mert Chris ott nézte a tv-t, jobban mondva inkább csak kapcsolgatta. Nem úgy nézett ki, mint akit nagyon leköt, ami benne van. Érkezésemre felkapta a fejét és kikapcsolta a tv-t. Majd felült és megpaskolta maga mellett a helyet a kanapén. Én leültem és vártam. Tudom, hogy most amit kapni fogok, azt megérdemlem.

- Bella, ez így nem lesz jó.

- Tudom. Tudom, de nem volt szívem ott hagyni. Olyan ártatlan még. Gondolj bele, mennyit szenvedhetett eddig is.

- Én megértelek téged, de ha keresik, bajba kerülhetünk.

Na, erre nem számítottam. Megért engem? De neki most kiabálnia kéne, hogy lehetek ennyire felelőtlen, hogy hazahoztam a kislányt, miközben el kellett volna vinnünk a rendőrségre, hogy bejelentsük, találtunk egy elveszett kislányt. Erre itt ül mellettem tök nyugodtan, semmi harag nem látszik, rajta és azt mondja megért.

- Tessék?

- Mondom, bajba kerülhetünk.

- Nem, nem. Ezt hallottam. De neked dühöngened kéne, hogy miért vagyok ennyire felelőtlen.

- Miért lennél felelőtlen?

- Azért, mert nem gondolok a következményekre.

- Bella- fogta meg a kezem. –te egy csupa szív, szeretet teljes lány vagy, akit a szíve vezérel. És ez nem baj. Nem fogok kiabálni veled, mikor én is támogatlak téged, de volt időm átgondolni mi lesz, ha nem jelentjük be, hogy találtunk egy kislányt.

- Akkor mit tehetünk? Én nem akarom, hogy visszamenjen az árvaházba. Látszik rajta mennyire megviselte az egész. És én… megszerettem őt. Nem tudnám elengedni őt. Főleg nem úgy, hogy tudom, egy árvaházba dugnák vissza, ahol senki nem figyel rá, ahol nem szeretik. Itt sokkal jobb helye lenne. Nálunk.

- De Bella, mi nem vagyunk emberek. És a pici sem lesz az.

- Akkor mit tegyünk?- kérdeztem kétségbeesve. Ez a kislány furcsa érzéseket kelt bennem. Úgy érzem nem szabad elengednem. Velünk normális élete lehetne.

- Tudod mit? – kérdezte Chris, majd választ nem várva folytatta. –Holnap utánanézek keresik-e valamelyik városban. Hogy a rendőrség kutat-e utána. Aztán kiderítjük melyik árvaházban élt eddig, és ha annyira szeretnéd, beadhatunk egy keresetet, miszerint szeretnénk örökbe fogadni őt. Így jó?

- Tökéletes- ugrottam a nyakába. Majd adtam neki egy puszit és felsétáltam a szobámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamám és bebújtam a jó meleg ágyikóba. Hogy aztán magával ragadjon a megnyugtató sötétség.

Reggel korán keltem. Egyszerűen nem bírtam tovább aludni. Éreztem a finom illatokat, amik a konyhából szűrődtek ki és felvéve a köntösömet az isteni illatok felé vettem az irányt. A konyhában Chris készítette a palacsintát, amit Emily élvezettel figyelt. Az ajtóban megálltam és onnan figyeltem őket tovább. Azonban Chris hamar lebuktatott, ugyanis megfordult és egy boldog mosolyt villantott felém.

-Jó reggelt álomszuszék.

Emily is felém fordult, majd mosolyogva felém szaladt.

- Belllaaa.

- Jó reggelt kincsem- adtam egy puszit az arcára. –Hogy aludtál?

- Nagyon jól.

- Ennek örülök.

- Na lányok, lehet leülni reggelizni. Kész a rengeteg palacsinta- tett le az asztalra két tányért, amin valóban sok megtöltött palacsinta volt. Emellett pedig két bögrét is tett mellé. Az egyikben, ha jól érzem kakaó volt, a másikban pedig tea.

- Hé, hol a reggeli kávém? Anélkül használhatatlan vagyok.

- Nincs kávé. Tea van- villantott rám egy mosolyt, miközben Emily-vel leültünk az asztalhoz. Kinyújtottam rá a nyelvem és enni kezdtem. Ahhoz képest, hogy Chris vámpír elég finomra sikeredett.

- Te nem eszel? –kérdezte Emily nagy szemekkel, mikor Chris kifelé indult a konyhából.

- Nem. Én most nem vagyok éhes- majd elhagyta a helységet.

- Ő nem kedvel engem annyira, mint te.

- Dehogynem. Csak Chris más. De biztos vagyok benne, hogy kedvel téged. Hiszen annyira aranyos vagy. De most egyél. Mert utána vennünk kell neked pár ruhát, mert nem járhatsz abban az egyben, amiben tegnap voltál.

- Köszönöm Bella- mosolyodott el, majd folytatta az evést. Reggeli után felküldtem a szobájába, hogy vegye vissza a ruháját, addig én elmosogatok. De ahogy Emily elment, Chris már a konyhában volt.

- Utánanéztem a rendőrségi adatbázisokban tegnap este és egyetlen Emily-t sem találtam. Senki nem keresi őt. De nem csak ebben a városban, hanem sehol. Megnéztem a környező városokat is, de semmi. Mintha nem tűnt volna el egyetlen kislány sem.

- Akkor mit fogunk csinálni? Ugye nem hagyjuk magára?

- Bella, én nem tudom. Rád bízom a döntést. Annyit ígérhetek, hogy mindenben támogatni foglak. Ahogy eddig is- majd csendbe burkolóztunk mind a ketten. Segített mosogatni, de nem nézett rám, nem szólt egy szót sem.

Én pedig a kislányra gondoltam. Hogy vajon mit kellene tennünk? Mi lenne a helyes?

- Chris én… én nem tudnám őt elengedni. Nem tudom miért, de úgy érzem, vigyáznom kell rá. De szeretném, ha elmondanád, mit gondolsz erről. Én szeretném, ha velünk maradna. Ha az én picim mellett ő is a gyermekem lehetne.

- Bella, egyre erősebbek benned az anyai ösztönök. És ez természetes. De…

- De?

- De hatalmas kockázatot jelent ez a kislány ránk. Mit fogunk neki mondani, ha látja, hogy sosem eszem. Hogy nem változunk. Nem öregszünk. És mit fogunk csinálni, ha látja, hogy egyre csak nő a kicsi a hasadban. És ha ő is megszületik? Akkor is így fogod érezni?

- Igen. Így fogom érezni. És remélem, egy nap megérti majd, hogy mik vagyunk.

- És ha nem akar majd velünk maradni, ha rájön, hogy vámpírokkal él együtt?

- Vá… vámpírok? –kérdezte egy vékony hang az ajtóból. Idegesen kaptam arrafelé a fejem, ahol Emily ácsorgott és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy átöleljem és megnyugtassam, mert szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéből. De nem tehettem. Azzal csak ellökném magamtól. De valami nem engedi, hogy magára hagyjam a kislányt. Valami belül, ami sokkal erősebb nálam.