32.fejezet Döntések

A sors nagyon azt akarta, hogy ez az esküvő időben meg legyen tartva. Az út egyenletesen, zökkenőmentesen a talpuk alá simult, s az akadályok, mint szélfútta tollpihék, könnyedén ellibbentek előlük.

(Bella szemszöge)

-Kicsim… én…- nem tudtam mit mondhatnék neki. Ő még csak egy kislány. És most meg van rémülve.

- Vámpírok vagytok? –kérdezte édesen, de a hangja megremegett a félelemtől. Szerettem volna megnyugtatni, hogy nem, de nem tehettem. Nem hazudhatok neki.

- Igen- hajtottam le a fejem. Én ezzel lezártnak tekintettem a magyarázkodást, de Chris folytatta.

- Én az vagyok, de Bella csak félig. De a másik oldala épp olyan emberi, mint amilyen te vagy. De nem fogunk bántani. Megígérem neked. Egyikünk sem.

Hitetlenkedve emeltem fel a fejem Chris szavaira. Ezt ő mondta? Tényleg? Akkor mégiscsak egyetért velem? Minden kérdése ellenére? Pedig azt hittem nem akarja, hogy Emily velünk maradjon. Most pedig ő próbálja megnyugtatni.

- Tényleg?

- Igen Emily. Soha nem bántanálak téged- suttogtam és ránéztem a kislányra. Szemeim könnyesek lettek. Most már minden ezen a kislányon múlik. Ha ő nem akar itt maradni velünk, akkor el kell engednem. Erővel nem tarthatom itt. –Mi nem bántjuk az embereket.

- És miért nem piros a szemetek?

- Pont azért, mert az embereket nem bántjuk.

- Akkor mit esztek? –kérdezte kíváncsian és már nem volt félelem a hangjában. Vagy csak én szerettem volna, hogy ne féljen tőlünk. De még mindig az ajtóban állt.

- Állatok vérét isszuk.

Mérgesen néztem Chris-re, de tudtam ez elkerülhetetlen. Ha azt akarjuk, hogy megbízzon bennünk, nem szabad neki hazudnunk.

- Akkor az állatokat bántjátok?

- Sajnálom kincsem. De vagy az állatok vagy az emberek. Sajnos nincs más lehetőségünk- suttogtam és leültem az egyik székre. Így belegondolva tényleg szörnyeteg vagyok. Attól, hogy nem emberekre vadászok, még elveszem más élőlények életét. Hiszen az állatok is érző lények.

Pár pillanatig ülhettem a széken lehajtott fejjel magamba roskadva, mikor Emily meleg karjait éreztem meg magamon. Fejét a vállamra borította és kis kezeivel átölelt.

- Tudnod kell Emily, hogy ha szeretnéd, elmehetsz. Elviszünk, ahova csak szeretnéd.

- De maradhatsz itt is. Mi nem fogunk bántani és mindent megteszünk, hogy boldog legyél. Vigyázni fogunk rád- vette át a szót Chris és odajött elénk. Leguggolt, hogy láthassam az arcát és én boldog voltam. Ez a férfi mindent megtesz azért, hogy én boldog legyek és én nem tudom viszonozni azt a sok kedvességet neki. Istenem, miért nem vele találkoztam először. Bárcsak képes lennék úgy szeretni őt, ahogy megérdemli. Bárcsak viszonozni tudnám a szerelmét. De nem tudom. Mert a szívem másért dobog. Olyasvalakiért, aki megalázott, bántott és én mindennek ellenére szeretem őt. De ki kell tépnem a szívemből. Még akkor is, ha soha többet nem tudok majd mást szeretni. Mert nincs semmi, ami miatt képes lennék megbocsátani neki. Még annak a szerelemnek a nevében sem, amit iránta érzek. Még akkor sem, ha belehalok a fájdalomba. Még akkor sem.

- Szeretnék veletek maradni- szakított ki a gondolataimból Emily hangja. Felemeltem a fejem és szemeibe néztem, hogy megbizonyosodjam róla valóban jól hallottam-e, amit mondott.

- Tényleg?

- Igen, tényleg. Szeretnék veletek maradni. Tudom, hogy nem fogtok bántani. Megbízom bennetek és szeretném, ha olyan mamám lenne, mint amilyen te vagy. Te pedig a papám leszel. Ha szeretnél.

- Persze hogy szeretnék prücsök- mosolygott rá Chris. –És ha már tudod, mik vagyunk, akkor itt az ideje, hogy elmondjuk, lesz egy testvéred is. Ugyanis Bellának hamarosan kisbabája lesz.

- Tényleg lesz kistestvérem?

- Hát, igen. Igen.

- De ő sem olyan lesz, mint te. Hanem olyan, mint Bella. Nagyon gyorsan fog nőni.

- Nem baj. Én akkor is szeretni fogom. Ahogy titeket is- ölelt meg egyszerre mindkettőnket és én úgy éreztem, mintha mázsás súly esett volna le a szívemről. A vámpírkérdés is megoldódott és elfogadott minket. Ezentúl soha nem fogom magára hagyni. És tudom, hogy Chris sem. Egy család leszünk. Egy olyan család, amilyet még nem látott a világ.

Néhány nappal később… LaPushban

(Lexi szemszöge)

Ez életem legszebb napja. Az esküvőm napja, amiről mindig is álmodtam. És nincs velem az a személy, akit a legjobban szeretnék itt látni. A húgom nincs mellettem életem legfontosabb napján, mert fáj neki, ha ebben a városban kell lenni. Egy újabb ok, hogy gyűlöljem Edward Cullent. Tudom, a gyűlölet nem vezet jóra, de nem tudok másként érezni, mikor miatta ment el a testvérem olyan messzire.

-Mosolyogj Alexa. Bella sem szeretné, ha miatta szomorkodnál az esküvőd napján- próbált felvidítani Rosalie, miközben igazította rajtam a ruhát. A lányok egész reggel velem foglalkoztak. Már Emily is korán átjött. Sőt, Esme is eljött, ami nagyon meglepett. Rá nem számítottam.

-Rendben, megpróbálok- eresztettem meg egy apró mosolyt.

- Kész- mondta Esme és ekkor mindenki elhátrált, hogy megcsodálhassam magam. Valóban szép voltam. A ruha egyszerűen csodás volt. Már akkor elkápráztatott, mikor felpróbáltam, de most, hogy rajtam is marad még szebbnek tűnt.

Boldog voltam. Hiszen itt vannak a barátaim, a lányom, a férjem, aki most rengeteg ember előtt újra feleségül vesz. És gazdagodtam egy újabb baráttal, Rosalie-val. Soha, álmomban nem gondoltam volna, hogy ez a szőke keményszívű szépség a barátnőm lesz. Mindig úgy gondoltam csak Bella miatt visel el. Mert én sokáig így voltam vele. Ő csak egy vámpír volt, akiben a testvérem megbízott. De most már minden kétely nélkül kijelenthetem, hogy Rosalie a barátnőm.

Tekintetem a lányokra siklott. Rose és Emily meghatódva néztek rám, míg Esme szemeiben volt egy kis félelem, bizonytalanság és fájdalom. De ő is próbálta azt mutatni mindenki fele, hogy boldog. És bár nem ismertem őt, de tudtam, hogy nem azért jött, hogy segítsen nekem, hanem, hogy beszéljen velem.

- Megtennétek, hogy magunkra hagytok? Szeretnék beszélni Esme-vel- kértem meg a lányokat, mire bólintottak és elmentek. Amint becsukódott az ajtó újra Esme-re néztem, aki úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

- Nagyon szép vagy. Kár, hogy a húgod nincs ma itt.

- Igen, kár.

- Én sajnálom, hogy a fiam miatt ment el.

- Esme, te nem azért vagy itt, mert segíteni akartál. Hanem szükséged van arra, hogy megnyugtassalak, hogy a családodnak nem lesz semmi baja.

- Nem. Ez is benne van, de ha arra lenne szükség, akkor elmennénk.

- Akkor?

- Csak szeretnék bocsánatot kérni tőled a családom nevében. Tudom, hogy tönkretettük Bella életét, de sajnos már nem tehetünk semmit, hogy visszacsináljuk. Őszintén sajnálom.

- Nem te tehetsz róla Esme. És megnyugtatlak, hogy senki nem esz ellenetek semmit. A falka is beletörődött, hogy nem tehet semmit, amivel úgymond megtorolhatnák Bella távozását. A vénektől kaptatok egy utolsó lehetőséget. Javaslom, hogy éljetek vele. Hidd el, hogy Alice-n és Edwardon kívül senki másra nem haragszik Bella. De meg lehet őt is érteni. Csalódott. A férfi, akit szeretett megcsalta, megalázta, megütötte és minden lehetséges módon fájdalmat okozott neki. A legjobb barátnője pedig hallgatott és nem mondta el neki, hogy a férfi, akit szeret, átveri őt. Pedig Alice-nak annyit kellett volna tennie, hogy elmondd mindent Bellának. Semmi többet.

- De Edward a testvére.

- Bella pedig a barátnője volt. Szerintem ne menjünk bele ki miért tette, amit tett. Abból csak vita lenne, én pedig nem akarok veled veszekedni.

- Én sem. És hogy van? Tudom, hogy beszélsz vele, ahogy Rosalie is. De a lányom nem mondd semmit.

- Igen, mert Bella nem akarja, hogy bármit is tudjatok róla.

- Csak annyit mondj meg, hogy van? Nem azt kérem, áruld el őt. Kérlek- nézett rám könyörgőn és én megsajnáltam.

- Remekül van.

- És az unokám?

- Bella azt mondta remekül halad a terhessége.

- Add át neki, hogy szeretem. És sajnálom.

- Meglesz.

És már indult is kifelé, ha meg nem állítom.

- Esme

- Igen? –fordult vissza és tekintete kíváncsiságot tükrözött.

- Maradjatok itt az esküvőn.

- De nem vagyok úgy öltözve, ahogy egy esküvőre kell.

- Ez nem gond- mosolyodtam el, majd a szekrényhez léptem és kivettem az utolsó ott maradt ruhát. Ugyan olyan volt, mint a többi koszorúslány ruha, de mégis különlegesebb volt a többinél. Mert ez a ruha Bellának készült.

- Ez… ez gyönyörű- suttogta és le sem vette a szemét a ruháról.

- Igen… ez a ruha… ez Bellának készült- nyögtem ki, mire Esme elengedte a ruhát és hátrált egy kicsit.

- Akkor ezt nem fogadhatom el.

- De. Végül is ő ma nem veheti fel. Akkor viselje a második anyukája. Bella mindig is úgy tekintett rád. Talán többet jelentettél neki, mint Renée.

- És mégis bántottam.

- Nem. Most vedd fel a ruhát. Aztán szólj Calisle-nak is. Ne késse le az esküvőt- mosolyogtam rá. Aztán átsétáltam a lányom szobájába, hogy megnézzem elkészült-e az én hercegnőm.

- Mami- szaladt felém, ahogy beléptem a szobába.

- Édesem, csodásan nézel ki- öleltem meg.

- De nálad senki sem szebb mami.

- Köszönöm életem- adtam neki egy puszit. Ekkor megcsörrent a telefonom én pedig rohantam felvenni.

(Edward szemszöge)

Belehalok ebbe a semmit tevésbe. Majd meghalok, annyira fáj, hogy nem tudom, hol van a szerelmem és a gyermekem. Olyan rossz, hogy nem tudom, hol vannak, de az még jobban, hogy azzal a Chris-sel van. Fájt, hogy ő mellette van, én pedig azt sem tudom, mit tehetnék, hogy megtaláljam. És ez mind az én hibám. Megbántottam őt. Őt, akit annyira szeretek. És már nem tehetek semmit.

Most is itt ülök a szobámban a négy fal között, míg Emmett Alexa esküvőjén van. Rosalie már órákkal ezelőtt LaPushba ment Esmevel és most az apám is elment a bátyámmal. Milyen fura, hogy ha Bella itt lenne, akkor én is vele lehetnék, és nem kellene távol lennie a nővérétől. Alexa mellett lehetne ebben a pillanatban, nem pedig egy idegen férfivel valamelyik másik városban. Tönkretettem mindenkinek az életét. A nővérem utál engem, de valamilyen szinten boldog. Mert hiába próbálja titkolni, tudom, hogy a nővérem mindent tud Belláról. De azt nagyon jól titkolja, hol vannak. Bármennyire is kutakodom a fejében, nem találok semmit. Alice összetört és engem okol, amiért megértem. Ő is miattam szenved. Elvesztette a legjobb barátnőjét azért, mert engem védett. Esme és Carlisle szomorúak, akárcsak Emmett és Jasper. Bella már családtag volt nálunk és én elüldöztem őt. Magamból indultam ki. És ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Fizikailag és lelkileg is bántottam őt. Föld alá tudnék süllyedni szégyenemben. A családom csalódott bennem. A nővérem utál és a farkasok csak arra várnak, hogy újabb hibát kövessek el, amiért elzavarhatnak innen minket. De nem adhatok rá nekik okot. Nem tehetem ezt a családommal. Eleget szenvedtek miattam. Mindennek én vagyok az oka, de ezen változtatnom kell. Nem okozhatok nekik még több fájdalmat. És ehhez arra van szükség, hogy én eltűnjek az életükből. Legalábbis egy kis időre. Amíg le nem csillapodnak a dolgok.

Amint ezt eldöntöttem, már fel is kaptam a telefont és tárcsáztam a számot. Két csengés után fel is vették.

-Halló!

- Szia Carmen, Edward vagyok.

- Áá… Edward. Minek köszönhetjük a hívásodat? Jól vagytok? Történt valami?

- Hát, jól vagyunk. Már ha lehet ezt mondani.

- Edward, mi történt? Baj van?

- Nem. Nincsen. Csak annyi, hogy Bella elment. És most mindenki utál engem. Szerettem volna megkérdezni, hogy nem zavarnék-e, ha néhány napra meglátogatlak titeket. Szóval?

- Gyere nyugodtan Edward. Te sosem zavarsz.

- Köszönöm Carmen. Akkor néhány órán belül ott leszek. Szia- tettem le a telefont. Aztán előkaptam egy táskát, beledobáltam néhány ruhát, felkaptam a telefonom és a kocsikulcsom és lementem a nappaliba, ahol lent volt mindenki. Ahogy ott ültek, tudtam, hogy Alice már elmondta nekik a döntésemet.

-Kisfiam, mikor jössz vissza?- kérdezte Esme sírós hangon.

- Még el sem mentem anya.

- Hiányozni fogsz nekünk Edward- állt fel apa is.

- Ti is nekem. De ez a legjobb, amit tehetek. Így ti is nyugodtan itt maradhattok anélkül, hogy a farkasok bántanának benneteket. Egyedül én tehetek mindenről és úgy látom a legjobbnak, ha elhagyom ezt a várost.

- Hát tesó, mint mondjak? Nem mondom, hogy hiányozni fogsz, mert még mindig meg tudnálak fojtani azért, amit Bellával tettél, de azért remélem helyre jössz- ütögette meg a vállamat Emmett, majd visszahuppant a nővérem mellé.

- Én is csak annyit mondhatok, amennyit Emmett- állt meg előttem Jasper, majd megölelt.

- Én csak örülni tudok, hogy egy ideig nem látlak- nézett rám Rosalie megvetően. –Remélem ha visszajössz, már nem leszel ekkora tapló és visszakapjuk a régi Edwardot.

Hát, ez is több volt a semminél. Ebben a helyzetben örülhetek, hogy egyáltalán hozzám szólt. Viszont egy valaki nem mondott semmit. És ez fájt a legjobban. A testvéreim közül mindig számíthattam rá, most ő gyűlöl engem a legjobban.

-Te nem mondasz semmit?- kérdeztem Alice-től, aki rám emelte tekintetét, de azt kívántam bár ne tenné. A szeme tele volt megvetéssel, fájdalommal és undorral. A gondolataiból jól kivehető volt, hogy saját magától undorodik, nem tőlem.

- Felőlem elmehetsz a pokolba is Edward. Nem érdekelne az sem, ha veszélyben lennél. Ebben a pillanatban gyűlöllek téged. Miattad vesztettem el mindent. És nem csak én, hanem a többiek is. Bella volt a családunk lelke és te elüldözted őt. Tudod, hogy szeretlek téged, de te bántottál engem és a családunkat. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha elmész. Remek ötlet volt tőled, hogy Tanyaékhoz menj. Csak gratulálni tudok hozzá- majd fogta magát és felvonult az emeletre.

- Ne aggódj. Egy napon megbékél- próbált nyugtatni apám, de nem ért el vele semmit. Ugyan olyan rosszul éreztem magam, mint eddig. Bólintottam, majd egy utolsó pillantás után a garázsba mentem és már indítottam is, hogy minél messzebb legyek attól a helytől, ahol egykor a legboldogabb voltam és ahonnan most menekülök a saját hibáimból.