33.fejezet (1.rész) Emlékek

(Bella szemszöge)

50 évvel később…

50 év telt el, mióta elhagytam Forks városát. 50 éve élek boldogan. Már ha lehet boldognak mondani az életemet. Van két csodálatos gyermekem, akikért bármire képes lennék és van egy barátom, aki mindig mellettem van. Chris azóta sem hagyott magamra. Ahogy megígérte, mindig mellettem volt és a gyerekeket is a sajátjaiként szereti. Emily és Adam. A gyermekeink. Emily vámpír lett és megfejtettük annak az erős ragaszkodásnak is megtudtuk az okát. Később Emily lett a fiam Adam párja. Imádom a gyerekeket. Adam és Emily hoznak fényt az életembe. A mai napig nem tudtam elfelejteni, ami 50 évvel ezelőtt történt velem, de igyekszem. És nagy segítségemre vannak a gyerekek és Chris. Chris, aki mindig mellettem állt. A gyerekek születése napján is. Nem tudom mit csináltam volna egyedül. Éppen egy sétából jöttünk vissza, mikor erős szúrást éreztem a hasamban, aztán elájultam. Csak azután tértem magamhoz, hogy megszületett a fiam. Chris szerint két napig feküdtem mozdulatlanul, de életben voltam, ezért nem harapott meg. Én ugyan nem sokra emlékszem, de a fájdalom mindig is bennem maradt. Az aggódás, amikor attól rettegtem, hogy valami baj van és elvesztem a gyermekem, iszonyatos volt. De minden rendbe jött. És Adam is rendesen, bár emberekhez képest gyorsan fejlődött. Alig volt 3-4 évig kisgyerek és utána elérte a végleges korát. Végül ő volt az, aki vigyázott Emily-re és nem fordítva. De pont úgy szerették egymást, mint az édes testvérek. Legalábbis én így láttam egészen addig a napig, amíg kettesben nem hagytuk őket.

Mi vadászni mentünk Chris-sel. Már nem egyszer hagytuk magukra a gyerekeket és tudtuk, hogy Adam nagyon fog vigyázni Emilyre. Hiszen Adam az életénél is jobban szerette a lányt és ez fordítva is igaz volt. Chris és én már rég észrevettük, de ők még nem jöttek rá hogyan éreznek egymás iránt. Szurkoltunk nekik, de álmomban sem gondoltam volna, hogy így fogjuk otthon találni őket. Mikor beléptünk a konyhába nagy meglepetés fogadott minket. Adam és Emily a földön fekve csókolóztak, miközben körülöttük minden tiszta liszt és tojás volt. Legalábbis ezt a két terméket láttam meg elsőként a nagy felfordulásban.

-Khm…- köszörültem meg a torkom, hogy a turbékoló pár észrevegyen minket.

- Anya, ez…- kezdett magyarázkodni fiam, miközben felállt és magával húzta Emily-t is.

- Menjetek fel, fürödjetek le és öltözzetek át. Aztán apátokkal idelent várunk mindkettőtöket- mondtam nekik és az emelet felé mutattam. Ők lehajtott fejjel elindultak és úgy néztek ki mind a ketten, mint a gyerekek, akiket csínytevésen kapott az anyjuk. Amint eltűntek az emeleten Chris-re néztem és mindkettőnkből kitört a nevetés.

- Szörnyű vagy. Szegény gyerekekre ráhozod a frászt. Most minden bizonnyal azt fontolgatják, hogy világgá szaladnak a haragod elől. Ez gonosz volt. Adam és Emily azt hiszik, nem szeretnéd, hogy együtt legyenek.

- Nem kérek a szentbeszédből. Inkább segíts összetakarítani, aztán foglalkozunk a gyerekekkel. Egyébként meg nem állt szándékomban leharapni a fejüket. Pontosan tudod, mennyire drukkoltam nekik.

- Én tudom, de ők nem- villantott felém egy mosolyt, majd előkapta a seprűt és nekiállt összesepregetni. Én letöröltem mindent, elmosogattam az összepiszkolt edényeket és mire végeztünk a gyerekek már a nappaliban ültek a kanapén. Egyik az egyik végén másik a másikon. Majdnem elnevettem magam, de még időben elfojtottam a mosolyom. Komoly arccal ültem le a szemben lévő fotelba, Chris pedig a fotel karfájára és megfogta a kezem.

-Szóval? –törtem meg a csendet.

- Anya, ha haragszol, akkor tudnod kell, hogy nem Emily a hibás, hanem én. És…

- Nem. Egyszerű baleset volt, nem fog megismétlődni. Sajnálom anya- hajtotta le a fejét Emily és nekem ettől megsajdult a szívem.

- Ácsi, ácsi, ácsi- szakítottam félbe őket. –Ti tényleg azt hiszitek, hogy haragszom rátok?

Mindketten bólintottak.

- Akkor nagyon tévedtek. Épp ellenkezőleg- mosolyodtam el. –Nagyon örülök nektek. Már azt hittem sosem jöttök össze.

Hitetlenkedve kapták fel a fejüket előző mondatomra, amin már tényleg elnevettem magam és csatlakozott hozzám Chris is.

- Akkor nem haragszotok? –kérdezte Adam reménnyel teli szemekkel.

- Nem fiam- szólalt meg mellőlem Chris is.

- Mi már régóta ismerjük az érzéseiteket. Egyedül ti nem voltatok ezzel tisztában- mosolyogtam. –Együtt vagytok.

- Igazság szerint nem beszéltünk erről- szólalt meg Emily is.

- De én szeretném. Szeretlek és mindig szerettelek. És ez sokkal több puszta testvéri szeretetnél- csúszott hozzá közelebb Adam és megfogta a kezét. Én mosolyogva figyeltem őket és Chris mellkasának dőltem. Boldog voltam. A fiam és a lányom szeretik egymást és ez a fontos. Ha ők boldogok, akkor én is.

Aztán nem sokkal később kiderült Emily betegsége, ami megölte volna. Agydaganata volt és már a műtéttel sem tudtak rajta segíteni. Így Chris átváltoztatta. Ugyan egyikünk se szerette volna, ha át kell élnie azt a kínt, de csak így menthettük meg. Csak így maradhatott velünk. És ő is ezt választotta. Azóta összetartoznak és elválaszthatatlanok. Olyan jó rájuk nézni. Az ő boldogságuk elég ahhoz, hogy én ne a múltra gondoljak. Bár sokszor eszembe jut milyen lett volna, ha Edwarddal együtt maradunk. Ha nem csal meg és nem dob el magától. De az a múlt és nekem a jelenre illetve a jövőre kell koncentrálnom. Bár elég nehéz, mikor a szívem visszahúz Forksba, ahol a nővérem van. Igen. A nővérem, aki 50 év után is fiatal erős és gyönyörű. Igen. Ő is vámpír lett. Rosalie segítségével. Miután az esküvőt megtartották még LaPushban maradtak. Nem akartak azonnal nászútra menni, így vártak néhány hetet. Jacob lett az alfa, mivel Sam feladta a farkas létet. Közben az én terhességem is egyre jobban látszott és mire rászánták magukat, hogy elutaznak kettesben, már megszületett Adam is.

Lexi telefonja teljesen feldobott. Hihetetlenül boldog voltam, hogy végre láthatom a nővéremet, az unokahúgomat-, aki egy kis időt nálunk tölt majd- és a legjobb barátomat. Chris kiment eléjük a reptérre, míg én otthon maradtam a kicsikkel. Alig vártam, hogy megérkezzenek és mikor meghallottam az autó hangját szinte kivágtattam az ajtón és meg sem álltam a nővéremig. A nyakába vetettem magam és el sem akartam engedni.

-Jaj, de jó, hogy itt vagy. Úgy örülök nektek- szinte már sírtam a boldogságtól.

- Én is Bella- ölelt magához Lexi. Chris és Jake bevitték a csomagokat én pedig megfogtam Tina kezét és Lexivel az oldalamon besétáltam a házba.

- Chris szólt, hogy megszületett az unokaöcsém. Láthatom?

- Persze. És van még egy meglepetésünk, amiről még nem szóltunk. Szerettük volna, ha személyesen mutathatjuk be őt nektek. Egy perc és jövök. Addig üljetek le- mosolyogtam rájuk, majd besétáltam a szobánkba. Felvettem Adam-t utána átsétáltam Emily szobájában-gyere kicsim, megérkeztek a vendégeink- nyújtottam felé a kezem és így mentünk vissza a nappaliba. Egyik karomon a fiammal, míg másik kezemmel a lányom kezét fogom.

Chris elénk jött és ő átvette tőlem a kicsit, míg én Emily-vel a nővérem és a többiek elé sétáltam.

- Bella… ők…

- Igen, a gyerekeim. Ő itt a fiam Adam- mutattam a Chris kezében lévő picire- és a lányom Emily.

- Emily?

- Igen. Magunkhoz vettük Chrissel, néhány nappal azután, h ideköltöztünk. Az utcán találtunk rá és hazahoztuk. De senki nem kutatott utána, ezért itt maradt. Megszökött az árvaházból szegény. Tudja, mik vagyunk, mégis itt maradt. Nagyon értelmes kislány.

- Szóval két gyermek anyukája vagy- jegyezte meg Jake játékosan, majd felkapta a lányomat és megpörgette a levegőben. –Szevasz, kislány. Én a nagybácsid vagyok Jacob, de szólíts nyugodtan Jake-nek.

- Rendben- mosolygott lányom.

- Ők akkor az unokahúgom és az unokaöcsém?- kérdezte még mindig döbbenten Lexi, majd miután bólintottam ő is üdvözölte őket.

- Sziasztok. Én Alexandra vagyok, de szólíts Lexi-nek vagy Alexának. Amelyik neked jobban tetszik. Ő az én kislányom Tina – mutatta be Lexi is a lányát.

- Mama, ők is ideköltöznek?- kérdezte Emily és felnézett rám.

- Nem kicsim. Alexa és Jacob pár nap múlva elutaznak, de Tina itt marad velünk, amíg a szülei vissza nem jönnek. Ő lesz az unokatestvéred. Jó lesz?

- Az unokatestvérem?

- Igen.

- De jó. legalább lesz kivel játszanom. Az öcsém még olyan kicsi. Gyere, megmutatom a játékaimat és a szobámat. Ugye mami, az én szobámban aludhat?

- Ha szeretnétek- és már el is szaladtak Emily szobája felé.

- Úgy látom, jól ellesznek. Gyertek, megmutatom a szobátokat.

Ezután Lexiék nászútra mentek, ahonnan azzal a hírrel tértek vissza, hogy a nővérem állapotos. Örültem neki, nagyon is, de annak már kevésbé, hogy olyan hamar elmentek. De nem maradhattak tovább. És ezt megértettem. Az elkövetkezendő hónapokban minden rendben volt, de aztán a pici születése után történt a baleset. Alexa autója lesodródott az úrtól és kórházba került, ahol az orvosok lemondtak róla. Jacob kétségbeesetten hívott fel én pedig az első géppel hazarepültem, hogy segíthessek a testvéremen. De egyedül kevésnek bizonyultam és Rosalie volt, aki átváltoztatta őt. De sosem bocsátom meg magamnak, hogy elvettem tőle a lehetőségeit. Nem volt időm rá, hogy megkérdezzem, mit szeretne. De miután felébredt, nem bánta. Viszont engem azóta is mardos a bűntudat. Ezek után bár szerettem volna, ha velük maradhatok, de nem tehettem. A gyerekeimnek szükségük volt rám, így csak pár napot töltöttem Lexivel az átváltozása után. Rosalie és Emmett segítettek neki és mindenről tájékoztattak, ami a nővéremmel történt. Miután megtanulta kezelni a vámpír énjét, visszaköltözött a férjéhez és a gyerekekhez. És ők is boldogok. Jacob nem adta fel a farkas létet és azóta is ő az alfa. A fia is átváltozott, mikor elérte az a kort. Egyedül Tina hiánya árnyékolja be az életüket. Ugyanis ő nem akart vámpír lenni. Tudta, hogy az anyjából mi lett és nem ítélte el, de nem akarta ezt az életet. Így elköltözött, férjhez ment és gyerekei születtek. És idős korában halt meg. Az ő életében nem volt szörnyűség, nem voltak vámpírok, farkasok vagy félvérek. Annak ellenére, hogy ő visszautasította Lexi ajánlatát, a gyerekeit és a férjét nem rejtegette a családja elől. Tina rengeteg mindenben példát mutatott nekünk. Még gyermek volt mikor megismertem, mégis ő ment el közülünk a leghamarabb. Megmutatta mennyire boldog lehet egy egyszerű ember, akinek nincsenek szuper képességei. Megtanította, hogy a hazugság sosem vezet jóra, de ezzel én már elkéstem. Fájt nekem is, hogy Tina már nem lehet velünk, de ez az élet rendje. Az ő döntése volt és a helyében én is ezt választottam volna. Én is ezerszer inkább egy hosszú, boldog életet éltem volna a családommal, minthogy örökké ebbe a testbe legyek zárva az emlékeimmel és az érzéseimmel. Az örök életet csakis Edward miatt akartam, de ha nem lennének a gyerekeim, már lemondtam volna róla. De itt vannak. És nem gondolhatok arra, hogy mi lett volna ha…

Nekem ez az életem és ez is marad. És boldog vagyok. Már amennyire boldog lehetek.

-Anya, anya- legyezett a szemem előtt Adam és aggódó szemeivel találtam szembe magam, mikor visszatértem az emlékeimből.

- Bocsáss meg kisfiam, mi történt?

- Komolyan megijesztettél minket- sóhajtott fel Emily megkönnyebbülten és leült mellém.

- 10 perce folyamatosan szólongatlak- nézett rám mérgesen fiam. –de te nem reagáltál semmire. Már azon gondolkoztam, hogy orvost hívok hozzád.

- Nem kell ide orvos. Nincsen semmi bajom. Ha ti velem vagytok, minden tökéletes- mosolyogtam rájuk, majd megöleltem őket.

- Ne vicceld el a dolgot anya- Adam kicsit mérges volt. Folyton aggódott miattam, pedig semmi oka rá.

- Nem viccelek. Semmi másra nincs szükségem a világon csakis rátok és a szeretetetekre.

- Mi pedig nagyon szeretünk- ölelt meg Emily és el sem akart engedni. Aztán csatlakozott hozzánk Adam is.

- Én is kapok ölelést? –lépett be a szobába Chris is mosolyogva.

- Hát, ha idejössz, akkor talán- villantottam felé egy ezer wattos mosolyt és neki sem kellett többször mondani. Azonnal mellettünk termett és átölelt mindhármunkat.

- Annyira jó, hogy ti vagytok nekem- sóhajtotta Emily. –Nem tudom mihez kezdtem volna, ha aznap ti nem találtok rám.

- Ezt most fejezd be- szóltam rá parancsoló hangon. Nem szerettem, ha a múlton rágódik. Mindig, minden adandó alkalommal elmondta mennyire hálás nekünk, holott mi tartozunk neki köszönettel. Fényt hozott az életünkbe már gyermekként is. A fiam nem egyedül nőtt fel és most ők is boldogok párt alkotnak. Neki hála a fiam megtapasztalhatja mi az igaz szerelem és ezért sosem lehetek neki elég hálás.

- Rendben, meg sem szólaltam.

- Ezt annyiszor megbeszéltük már. Nem szeretem, ha kívülállóként tekintesz magadra. Én és Chris elfogadtunk lányunkként. Mindig is úgy kezeltünk, még akkor is, mikor Adam megszületett. És ez sosem fog változni. Számomra ugyan olyan gyermekem vagy, mint a fiam. Nem teszek különbséget köztetek.

- Tudom. És ez nagyon jól esik- ha tudna sírni, már elsírta volna magát. Elengedtem a fiúkat és megöleltem a lányomat. Bár vámpír lett, megmaradt az érzékenysége. Ő a legemberibb vámpír, akit valaha láttam. Ha nem hasonlítana a vámpírokra, azt mondanám ő még mindig ember.

- Akkor verd ki a fejedből. Nincs miért hálásnak lenned. Semmiért.

- Pontosan- előzte meg Chris Emily-t, mikor látta, hogy lányunk szólásra nyitja a száját.

- Én már nem is mondok semmit- lépett Emily mellé fiam, majd felállította és dereka köré fonta a karját. Aztán megcsókolta, majd folytatta. –Anya úgyis mindent elmondott.

- Olyan jó így látni titeket- melegség öntött el, ahogy őket néztem. Hiszen pontosan tudtam mennyire szeretik egymást. Én is éreztem ezt valaha. Volt idő, mikor én is felhőtlenül boldog voltam. Megtaláltam a másik felem ebben a világban, de ő csúnyán elbánt velem. Neki nem kellettem. Talán nekünk ez volt megírva. Hogy belekóstoljak a szerelembe, egy ideig én legyek a legboldogabb, aztán megjárjam a poklot is. De nem bánom. Mert ha nem ismertem volna meg Edwardot, akkor most nem lenne nekem Adam. Adam, aki annyira hasonlít az apjára. És még csak nem is tudja. Neki Chris az apja és ő döntött így, nem én. Képtelen voltam megtagadni tőle az igazságot. Bár nem mondtam el neki mindent, de azzal tisztában van, hogy nem Chris a vérszerinti apja. Viszont ő mindig is úgy tekintett rá. Chris mellette volt, míg Edward nem. Adam nem kérdezett Róla. Megértette, hogy Chris van mellette mióta megszületett és soha nem is akart tudni az igazi apjáról. És ezért mérhetetlenül hálás voltam neki. Megkímélt attól, hogy hazudjak neki. Mert soha nem mondtam volna el neki az igazat. Képtelen lettem volna megosztani vele mennyi fájdalmat okozott nekem Edward.

- Anya, már megint hol jársz- rázott meg a vállamnál fogva Adam, miközben nagyot sóhajtott.

- Nem fontos.

- Pedig szerintem nagyon is az. Mi itt fontos témáról beszélünk, te pedig valahol nagyon messze jársz gondolatban.

- Sajnálom fiam. Ígérem, nem kalandozok el többet. Most már csak rátok figyelek. Így megfelel? –kérdeztem mosolyogva, mire válaszul ő is rám mosolygott azzal a féloldalas mosollyal, amit Edwardban annyira szerettem.

- Helyes. Nos, ott tartottunk, hogy költözés.

- Oh… - igen. Már elég régóta vagyunk itt és muszáj tovább állnunk. Vámpírként kénytelenek vagyunk hozzászokni a költözéshez. De ezzel senkinek nincs gondja. Emily egyenesen élvezi. Imádja berendezni az új házakat, szeret vásárolni és folyton pörög. Bár nem ismerhette Alice-t, mégis nagyon hasonlít rá. Legalábbis a jelleme. Mellette nem unatkozik az ember. Imád vásárolni és neki sikerült azt elérnie, amit régen senki másnak. Hogy megszeressem a vásárlást annyira, hogy magamtól megyek minden héten kétszer és több órákat töltök ott. Eddig csak úgy, ahogy, hébe-hóba, mikor kedvem támadt, de most örömmel megyek. Hiszen a lányom mellettem van és vele élmény a vásárlás. Főleg mikor a fiúkat is visszük. De nem kalandozhatok el- szóltam magamra gondolatban. Hiszen megígértem.

- Mire gondoltatok, hova mennyünk? –kérdezte Chris.

- London,vagy vissza Alaszka? –kérdeztem én is. Viszont a gyerekeim csak egymásra néztek és idegesen rágcsálták ajkukat. Amiből arra következtettem, hogy most egyáltalán nem jó mondat következik. De ők nem szóltak semmit. Mikor már vagy 5 perce nézték egymást meguntam a várakozást és megtörtem a csendet.

- Mitől féltek? Mit nem mertek megosztani velünk?

- Hát…- kezdte Emily, de Adam félbeszakította.

- Igazából mi Forksra gondoltunk. 


Sziasztok!

Köszönöm a türelmeteket. Sajnálom, hogy mostanában nem időben hozom, de sajna most ez van. Nincs elég időm, de a következő vasárnap mindenképpen jön. Köszönöm a komikat az előző fejezethez. Nagyon jól estek és máskor is szívesen olvasom a véleményeteket. Szóval komizzatok bátran attól függetlenül tetszett vagy sem. Vasárnap találkozunk.
Köszi és puszi mindenkinek: Rosalice.