33.fejezet (2.rész) Családi kupaktanács

(Bella szemszöge)

Amint Adam kimondta a város nevét, lefagytam. A levegő bent rekedt a tüdőmben, a szívem majd megállt, hogy aztán őrületes sebességgel dobogjon tovább. Arcomra fagyott a mosoly és nem tudtam kontrollálni a kétségbeesésemet. Hangosan, kapkodva szedtem a levegőt, mintha fuldokolnék.

-Bella… jól vagy? –kérdezte Chris, miközben felhúzott az ágyról és szembefordított magával.

- Miért éppen oda akartok menni? –kérdezte gyerekeimtől, miután egy bólintást követően feléjük fordultam. Tudtam, hogy ezek után Chris-sel lesz még egy nagyon hosszú beszélgetésünk.

- Közel van LaPushoz és Alexáék sem lennének messze.  Kérlek anya. Nem tudom, miért nem szeretsz ott lenni, de mi szeretnénk megtudni, milyen ott élni. Sosem engedted, hogy ott maradjunk néhány napnál tovább-kérlelt fiam és én képtelen voltam nemet mondani. Mindannak ellenére, hogy mennyire nem akartam visszamenni arra a helyre, ahol a legboldogabb és egyben a legszomorúbb voltam, mégis beleegyeztem.

- Rendben- sóhajtottam. –Most ha megbocsátotok, szeretnék lepihenni. Nem érzem túl jól magam.

- Mi a baj anya? –kérdezték szinte egyszerre.

- Semmi. Csak fáj a fejem. Nagyon.

- Akarod, hogy…

- Nem fiam, ne aggódj- szakította félbe Chris. –Majd én itt maradok édesanyád mellett. Ti menjetek el vadászni vagy sétálni. Mire visszajöttök, jobban lesz- nyugtatta meg őket Chris.

- Rendben. Akkor elkezdem szervezni a költözést- pörgött be Emily. –Vennünk kell egy házat, bútorokat, el kell intéznem a kocsik szállítását…

- Nem. Ezzel ne bajlódj- szakítottam félbe, miközben ledőltem a párnára. –Forksban van egy házunk. Szóljatok Lexinek, hogy intézkedjen. Kérjétek meg, hogy kerítsen valakit, aki két legkésőbb három héten belül átalakítja a házat. A lényeg, hogy legyen benne 4 szoba. És kérjétek meg, hogy az emeleten az első szobához ne nyúljon senki. Abban nem lesznek bútorok cserélve, nem lesz átalakítva. Az a rész ugyan olyan kell, hogy maradjon. A többit ő tudni fogja.

- És berendezhetem én?

- Persze. Rendeld meg a bútorokat, intézd el, hogy kiszállítsák és értesítsd róla Lexit. Aztán jöhetnek az autók és amiket vinni akarunk ebből a házból. Rendben?

- Persze. Pihenj egy kicsit anya- adtak egy- egy puszit.

- Te pedig vigyázz anyára. Kérlek apa- nézett Adam szigorúan Chris-re, majd elhagyták a szobát. Megvártam, míg a házból is kilépnek és csak utána megengedtem magamnak, hogy összezuhanjak. Chris a mellkasára húzott, miközben a könnyeim patakokban hullottak le az arcomon. Újra átéltem az 50 évvel ezelőtt történteket, kezdve attól a perctől, hogy találkoztam Edwarddal a Forks-i középiskolában. Chris csendben hallgatott mellettem és várta, hogy megnyugodjak. Nem szólt semmit, csak a hátamat simogatta és nyugtatni próbált több-kevesebb sikerrel.

(Edward szemszöge)

50 év. Ennyi idő a szerelmem nélkül. Ennyi idő az életem nélkül. De már belenyugodtam. Legalábbis látszólag. Bár nem lettem a régi, de rájöttem, hogy minden csakis és kizárólag az én hibám volt. Nem akartam bántani senkit, mégis megtettem. Éppen ezért menekültem el otthonról a Denali klánhoz. Alaszkába, ahol végül leragadtam. Ugyanis túlságosan is közel kerültem Tanya-hoz. Ő mindig mellettem volt, elmondhattam neki mindent, meghallgatott, tanácsot adott és rá kellett jönnöm, hogy ő az, akire mindig is mindenkor számíthatok. Mára pedig már a feleségem lett. Ő, akiről azt gondoltam sose tudnám szerelemmel szeretni. Bár most sem vagyok szerelmes, de szeretem őt. És ha már mindenkinek az életét elrontottam legalább őt ne tegyem tönkre. De szeretem őt. Viszont tudja, hogy úgy sose fogom szeretni, mint Bellát. A szívem örökké az övé. Kerestem őt. Sőt mi több. Tanya is segített, de nem találtuk. Nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el. És rá kellett jönnöm, hogy nemakarja, hogy megtaláljam. Pedig szerettem volna. Annyira szerettem volna megbeszélni vele a dolgokat. Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire sajnálom, hogy mennyire várom a kicsi születését. De be kellett látnom, hogy erre semmi esélyem. Bella magával vitte a szívemet és elvette tőlem az életemet. Mert azzal, hogy ő elment bennem megszakadt valami. Olyannyira megviselt, hogy elhagyott és a családom ellenem fordult, hogy majd belefulladtam az önsanyargatásba, amiből szintén Tanya rángatott ki. em tudom mi lett volna velem, ha ő nincs. Ő és a Denali klán. Ugyanis hiába szerettem volna hazamenni a családomhoz, nem tehettem. Hiszen Alice és Rosalie gyűlöltek. Megfutamodtam és erre nem vagyok büszke. De próbáltam helyrehozni az életemet és valamennyire sikerült. Hiszen van egy feleségem, aki szeret és én is őt még akkor is, ha nem úgy, ahogy ő engem. És a családom is megbékélt velünk. Szerencsére már nem úgy viselkednek, mint 50 évvel ezelőtt. Alice kissé lenyugodott és Rosalie sem tűnik haragosnak. Bár az ő viselkedése amit nem értek. Minden hónapban elutaznak Emmett-el és ha visszajönnek mintha kicserélték volna. Élettel teli és olyankor senki nem tudja kihozni a sodrából. Még én sem. Viszont bármennyire is kutakodom, nem találok a fejében semmit. Mintha üres lenne.

Tanya-val visszaköltöztünk a családomhoz. Esme és Carlisle bár szomorúak voltak, de örültek, amiért nem marcangolom önmagam. Alice hihetetlenül mérges volt és csatlakozott hozzá Rosalie is. Emmett és Jasper pedig inkább nem nyílvánítottak véleményt. Nem akartak összeveszni a feleségeikkel, de gondolatban biztosítottak, hogy nem neheztelnek rám.

És hogy mi van Scarlettel? Őszintén fogalmam sincs. ióta elhagytam Forksot nem tudok róla semmit. De nem is bánom. Ő csak arra emlékeztetne, hogy mindent elrontottam még ha nem is akartam.

-Megint rá gondolsz, igaz? –kérdezte szomorúan Tanya, miközben maga felé fordította az arcomat.

- A múlton gondolkodtam. Az elmúlt 50 éven- adtam meg neki a választ.

-Annyira szeretném, ha elfeledtethetném veled a múltat. De nincs rá lehetőségem. Nem szeretem, ha ilyn vagy.

- Sajnálom. De ma van 50 éve, hogy elment. Te is tudod, hogy ezeken a napokon milyen vagyok. Ő volt az életem ezt nagyon jól tudod.

- De most már nem. Nem találtuk őt. Ez azt jelenti, hogy nem akarja, hogy megtaláld. És nem tehetsz ellene semit. Még csak azt sem tudhatod, hogy életben van-e még. Lehet, hogy már meghalt. Edward, 50 év telt el. És számolnod kell azzal a lehetőséggel, hogy most vagy halott vagy vámpír.

- És a gyermekem? Azt sem tudom fiú vagy lány? Nem tudok róla semmit. Hát milyen apa vagyok?

- Nagyszerű apa lettél volna. De Edward ezt már megbeszéltük. A múlt elmúlt. Változtatni nem tudunk rajta. A jelennek kell élnünk.

- Olyan könnyű mondani.

- De én melletted vagok. Mindig is itt voltam és nem hagytalak magadra. És ezután sem hagylak el.

- Köszönöm, hogy vagy nekem Tanya. Bár úgy tudnálak szeretni, ahogy azt megérdemled.

- Én megelégszem azzal, hogy szeretsz és hogy melletted lehetek- hajolt hozzám közelebb, majd megcsókolt.

Ezt a pillanatot Emmett törte meg, aki kopogtatás nélkül rontott be a szobába és a vigyor most is az arcán volt. Bár tudnámmitől ennyire jókedvű.

- Helló galambocskáim. Ideje lejönnötök. Alice sűrgős családi gyűlést hívott össze. Gyerünkaz étkezőbe- dörmögte majd elhagyta a szobát. Mélyet sóhajtva megfogtam Tanya kezét és együtt mentünk le a többiekhez, ahonnan már csak mi hiányoztunk. Leültünk a helyünkre és vártuk, hogy apa belekezdjen a mondandójába.

(Rosalie szemszöge)

Hogy mégis mi történt ennyi idő alatt? Azt kell mondjam sok minden. Hála az égnek Bellával folytonos kapcsolatban állunk és ez boldoggá tesz. Minden hónapban meglátogatjuk őket. 2-3 napot töltünk velük és ennyi bőven elég, hogy kikapcsolódjak. Emmett persze mindig velem tart, amit Bella sem ellenez. Szerencsére az én nagy mackómat is megbízhatónak találta Bella és kiérdemelte a bizalmát. Ugyanis Emmett is tud mindent. Én pedig boldog vagyok, hogy legalább a férjem előtt nem kell titkolóznom. Bella fia csodálatos férfi lett az évek során. Tisztelettudó, kedves, jólelkű és ranyos fiú. Mindezek mellett helyes és imádnivaló. Mellette pedig ott van Emily. Aki gyönyörű és bár nem vérszerinti gyerek Bellának, mégsincs köztük különbség. Bella egyformán szereti őket amivel lenyűgöz. Egy anya, aki nem szereti jobban a saját gyerekét. Tudom, sokan ezt nem hiszik el, de ez az igazság. És együtt gyönyörű párt alkotnak. Annyira szeretik egymást, hogy képtelenek lennének a másik nélkül élni. Adam bármit megtenne Emilyért. Rengeteg mindenben hasonlít az apjára. És legalább ugyan ennyiben különböznek. Adam sokmindent örökölt az apjától. A féloldalas mosolyát, az önmarcangolását és estig sorolhatnám még, hogy mennyi minden közös bennük. Adam egy jólelkű srác és egyszerűen imádom. Rettenetesen jó, hogy Bella nem tiltja el teljesen tőlünk. Hogy legalább én és Emmett láthajuk őket. Tudom, hogy az öcsém egy barom volt és teljesen megértem Bellát. De szerintem nem lett volna szabad eltitkolnia az igazi apja nevét. Adam megérdemli, hogy tudja ki az édesapja. Bár azt tisztelem, hogy Chris kérése ellenére nem engedte, hogy Adam abban a tudatban éljen, hogy Chris a vérszerinti apja. Így ha egy napon kiderül az igazság Adam nem fog nagyon neheztelni Bellára. Hiszen ő is imádja az anyját. Nem hiszem, hogy valaha is képes lenne ellene fordulni. De nem tudhatjuk mit hoz még a jövő.

Mindd az étkezőben ültünk, hogy várjuk Edwardot és Tanyat. Hát igen. Edward elkövette élete legnagyobb hibáját, amivel végleg elszakította magát Bellától. Feleségül vette Tanya-t. Bár ő nem olyan rossz, de én mindig is bíztam benne, hogy kibékülnek. De ez nem jött el. Bella elment Chris-sel és Edward hiába kereste. Pedig ott voltak közel egymáshoz. Mindannyian Alaszkában, mégsem szólhattam neki. Nem árulhattam el Bellát és sosem fogom. Bármennyire is fáj.

Végül megérkezett a párocska és leültek. Mi pedig vártuk, hogy megkezdődjön a megbeszélés, ami miatt lehívtak minket.

(Alice szemszöge)

Gyűlölöm, utálom, meg tudnám folytatni. El sem tudom mondani mennyire kikészít Edward. A Bátyám egy idióta vadbarom. Nincs rá más szó. Nem elég, hogy belerángat a hülyeségeibe, elüldözi a legjobb barátnőmet, de most még el is vette azt a nőt. Most mondja meg nekem valaki, hogy mi ütött az én drága testvérembe. Én elhiszem, hogy szenved, hiszen én is, de nem az a megoldás hogy feleségül veszem az első nőt, aki kedves hozzám. Most komolyan,ez a vámpír nem komplett. Tovább kellett volna keresnie. Addig, amíg meg nem találja Bellát. De nem. Ő megunta és feleségül vette Tanya-t. Mondjuk jobb, mintha Scarlettet vette volna el, de én nem szerettem volna azt sem, ha ez a nő a családunk tagja lesz. Semmi kifogásom Tanya ellen, őt barátnak szívesen elfogadom, de így, hogy a sógornőm lett... Így nem. Pedig ideje elfogadnom. Hiszen most már velünk élnek. És bár fáj, de bele kell törődnöm, hogy örökre elvesztettem Bellát. Ő sosem lesz már a családunk tagja. Azt sem tudom él-e még egyáltalán vagy meghalt. Vagy hogy hol van a gyermeke? Egyáltalán megszületett? És ha igen, akkor mi lett? Fiú vagy lány? Milyen ember lett belőle? Mennyire hasonlít a bátyámra? Vagy inkább Bellára hasonlít?

Annyi kérdés és egyikre sem kaphatok választ. Pedig milyen boldogok lennénk, ha itt lennének velünk. Láttuk volna, ahogy Bella átvészeli az újszülött kort és segíthettünk volna neki. Végig figyelhettük volna a pici születését és láthattuk volna felnőni. De mindez elúszott. Vele együtt elment a régi Cullen család is. Bár ha jobban belegondolok akkor csak a fele. Mivel Rosalie és Emmett boldogok. Minden hónapban elmennek néhány napra úgy, hogy senki nem tudja hova. Még én sem. Amint eldöntik az utazást eltűnik a jövőjük és egészen addig, amíg haza nem érnek vak vagyok. De mintha kicserélték volna őket úgy jönnek vissza. Boldogan feltöltődve. És ezt irigylem tőlük. Bármennyire is önző dolog, én is szerettem volna úgy érezni magam, mint ők. Olyan gondtalannak és boldognak. De nem tudtam elfelejteni azt a sok rosszat ami velünk történt. Így esély sincs rá, hogy felhőtlenül boldog legyek. Bár Jasper mellettem van és miatta talán ha kicsit is, de boldog vagyok. Ő legalább itt van nekem és biztos lehetek benne, hogy sosem fog elhagyni. Soha. Mert szeret úgy, ahogy én őt.

-Szóval, miért hívtad össze a családot? –kérdezte apa ezzel kiszakítva a gondolataim  közül. Én pedig felálltam és beszélni kezdtem.

- Nem akarok tovább ebben a városban maradni- jelentettem ki és körbenéztem a többieken. Mindenki értetlenül nézett rám.

- De hát miért? –törte meg a csendet anya.

- Én képtelen vagyok itt maradni. Nekem szükségem van arra, hogy visszamenjünk Forksba. Oda, ahol minden elkezdődött és minden véget ért. Szóval én szeretnék visszamenni Forksba. Ezért hívtalak össze titeket- fejeztem be.

- Akkor ha jól értem Alice azt szeretné, ha szavaznánk- állt fel Carlisle is. –Szóval, az a kérdés, hogy visszamenjünk-e Forksba Alice-val? Jasper?

- Szerintem a válaszom egyszerű. Ha Alice ezt szeretné, akkor igen.

- Esme?

- Ha Alice-t ezt megnyugtatja akkor igen.

- Rosalie?

- A leghatározottabban kijelentem, hogy nem. Én nem akarok visszamenni- pattant fel nővérem és úgy éreztem, valami komoly van a válasza mögött. Tekintete kétségbeesett volt, mégis tartotta magát.

- Rendben. Emmett?

- Én sem akarok visszamenni.

Csalódtam Emmettben. Azt hittem legalább ő mellettem fog állni. De nem. Bár nem tudom miért mondtak nemet.

-  Két nem és két igen. Tanya?

- Nekem mindegy. Tartózkodom.

- Edward?

Edward rám emelte tekintetét és én úgy néztem rá, mintha az életem múlna rajta. Ha ő nemet mondd, akkor esélyem sincs  lezárni a múltat. Pedig szükségem van rá. Nekem kell az, hogy ott legyek, ahol a legboldogabbak voltunk. És talán el tudom felejteni, ami történt. Vagy legalább enyhíteni tudok a fájdalmamon.

- Legyen. Én igennel szavazok.

- Én magam is igent mondok- szólalt meg Carlisle. Tehát van két nem, egy mindegy és öt igen. Akkor megyünk Forksba- adta ki a végszót Carlisle és én megkönnyebbültem. Úgy éreztem a nehezén túl vagyok. A szívem húzott vissza Forksba, de ekkor még nem is sejtettem, hogy mit fogok ott találni.