34.fejezet Újra Forksban

(Bella szemszöge) Újra Forksban

A napok egyre csak teltek és az én félelmem egyre nagyobb lett. Féltem újra visszatérni abba a városba. Hiszen ahogy a fiam említette, már látogattunk haza egy-két napra, de sosem maradtunk sokáig. Mindig attól rettegtem, hogy Edward és a többiek egyszer csak beállítanak és elveszik tőlem azt a boldogságot, amit a gyerekeim nyújtanak nekem. És most mégis oda megyünk. Ott fogunk lakni. Remélem előbb utóbb sikerül kihevernem a félelmeimet. Végül is Lexi azt mondja már régóta nem látta Cullenéket. A farkasok is nyugodtabbak, a fiúk nem változnak át olyan hamar farkassá. Kevesebben vannak, mint 50 évvel ezelőtt.

-Indulhatunk? –kérdezte Adam visszarángatva a valóságba.

- Persze- mosolyogtam rá, majd még egy pillantást vetettem a nappalira. Becsuktam az ajtót, bezártam és miután még egyszer ránéztem a nagy házra bepattantam a kocsiba és Chris már indított is a reptérre.

- Képzeld anya, Alexa egy órája hívott és azt mondta készen van a ház. Reggel fejezték be és csodás lett. Én már annyira várom, hogy lássam milyen lett. Ugyan a bútorokat én választottam, de még nem láttam a házat és… - Emily tovább fecsegett, amire nem tudtam odafigyelni. Sokkal jobban aggasztott, milyen lesz újra abban a városban. Mondjuk a ház kérdése is foglalkoztatott. Hiszen hiába végeztek rajta átalakításokat, akkor is ugyan az a ház marad számomra. Ahol esténként Edward belopózott a szobámba és átbeszélgettük az éjszakát, vagy apa szobája, amihez nem nyúlt senki. A konyha, ahol a kaját készítettem neki vagy a nappali, ahol a régi öreg kanapén elnyúlva nézte a meccset. Furcsa lesz újra abban a házban élni, ahol felnőttem és ahol rátaláltam apámra vérben fagyva. És az erdő? A hely, ahol először vadásztam, vagy ahol elengedtem Victoriát. Victoria. Vajon hol lehet most? Azóta nem láttam, hogy elengedtem. Megfogadta volna a tanácsomat és kerül? Vagy egyszerűen csak elfelejtette, ami történt? Hát én nem. Bár 50 év telt el azóta, de nem felejtettem el, amit az apámmal tett. Miatta nem maradhatott mellettem Charlie, miatta szenvedtem. És ezt sosem fogom elfelejteni neki. Soha. Egy napon még bosszút állok rajta mindazért, amit velem tett, erre megesküszöm.

-… és… anya, figyelsz te rám? –rántott vissza a gondolataimból Emily bosszús hangja, mire azonnal hátranéztem.

- Sajnálom kicsim. Igen, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lett a ház.

- Én már rég nem a házról beszélek. Miért nem figyelsz? Mióta elindultunk meg sem szólaltál, csak bámulsz magad elé. Kezdem azt hinni, hogy ez a költözés nem volt jó ötlet.

- Nincsen semmi baj kicsim. Egyszerűen csak megrohamoznak az emlékek. Kíváncsi vagyok milyen lesz Forksban élni- néztem rá a mellettem ülő Chris-re, aki bátorításképpen megszorította az ölemben pihenő kezemet.

- Megérkeztünk- mosolyodott el, majd kiszállt a kocsiból és mind így tettünk. A csomagjainkat leadtuk, majd átvettük a jegyeket és mire végeztünk, már szállhattunk is fel a gépre. A gépre, amellyel elhagyjuk Vancouver-t és ami elvisz minket Forksba.

(Lexi szemszöge)

Ma végre visszajönnek. El sem hiszem, hogy annyi év után a húgom újra visszatér hozzánk, ráadásul nem egyedül és nem csak néhány napra. El sem tudom mondani mennyire boldog vagyok.

Bár az utóbbi időszak nagyon nehéz volt, de sikerült helyre rázódnunk. Tina halála örökre bennem marad, de legalább tudom, hogy boldog és hosszú életet élt. El sem hiszem, hogy elvesztettem őt, de itt hagyott magából egy darabot. A gyermekeit. Az unokáimat. És bár nem sűrűn látom őket, nagyon jól esik, hogy elfogadnak annak ellenére, mi vagyok. Az én kislányom örökre itt hagyott minket. Nincs annál nagyobb fájdalom, ha egy anyának kell eltemetnie a gyermekét, de nálunk ez nem is történhetett volna másként. Ő nem akart olyan lenni, mint mi és ezt tiszteletben tartottam. Talán ezért sikerült talpra állnom, miután elment. Mert tudtam, hogy ez az élet rendje. Az emberek születnek, élnek és meghalnak. Az pedig nem természetes, hogy több mint 70 évesen- az emberi éveimet is beleszámítva- én még mindig 21-nek nézek ki. De ez van. Ez az életem és el kell fogadnom. Tovább kell lépnem és nem szabad a múlton rágódnom. Tina elment, de nekem itt van a másik gyermekem Charlie, akire gondolnom kell. Ugyan felnőtt, érett férfi lett belőle, de nekem mindig is az én drága kicsi fiam marad.

Mindenem megvan. Ennél többet nem kívánhatnék az élettől. Van egy szerető férjem, egy fiúnk, barátaim és most hazajön a testvérem is. Most nagyon boldog vagyok. De tudom, hogy Bella nem teljesen az. Nem szeret itt lenni, ebben biztos vagyok. Csak a gyerekek miatt egyezett bele a költözésbe. Emily és Adam. Gyönyörű párt alkotnak. És az ő meséjüknek boldog vége van. Nem úgy, mint az édesanyjuknak.

Jaj, Bella. Nem tudom egyáltalán el fogod-e valaha felejteni Edwardot? Mert tudom, hogy még mindig szereted, azt az átkozottat. Pedig nem érdemli meg. De ahogy mondják, a szívnek nem lehet parancsolni. És bármennyire is szeretnél, te sem tudsz.

Gondolataim közül a telefonom csörgése rántott vissza a valóságba, majd mielőtt megnéztem volna ki hív megnyomtam a fogad gombot.

-Haló! –szóltam bele.

- Haló?! Most komolyan, így kell köszönteni a rég nem látott testvéredet? Egy haló-val?

- Bella- kijelentésem inkább kérdésnek hangzott, de iszonyatosan örültem. Az arcomra hatalmas mosoly kúszott, amit képtelen voltam levakarni.

- Ilyen nehéz elhinni, hogy felhívlak? Na, akkor le is teszem.

- Ne, ne. Meg ne próbáld- kiáltottam fel és felpattantam az ágyról. –Esküszöm megfojtalak, ha lerakod a telefont- fenyegettem meg még mindig mosolyogva, de nagyon jól tudta, hogy sosem bántanám. A vonal másik végéről hangos nevetést hallottam és ettől csak még szélesebb lett a mosolyom.

- Rendben. Amúgy csak azért hívlak, mert megérkeztünk Seattle-be. Most fogunk egy taxit és hazamegyünk, aztán ha nem bánod átmennénk hozzátok.

- Nem, egyáltalán nem bánom. Sőt. Most azonnal indulok, és ott találkozunk. Látni szeretném, milyen arcot vágsz, mikor meglátod a házat.

- Rendben. Akkor ott találkozunk. Szia- azzal letette a telefont, én pedig már tárcsáztam is Jake számát, aki nem vette fel, így átszaladtam Charlie szobájába. Szegénykém éjjel őrjáratozott és most alszik, de kénytelen leszek felébreszteni.

- Charlie- rázogattam, de nem mozdul. –Kisfiam.

- Hagyj aludni- morgott, majd átfordult a másik oldalára. Nem volt szívem tovább zargatni, ezért lementem a konyhába és írtam egy levelet nekik, miszerint megérkeztek Belláék és ott keressenek, ha valami van.

Aztán felkaptam a kabátomat és a kocsi kulcsomat, majd bepattantam az autóba és már hajtottam Forks felé. Nem telt sok időbe, mire odaértem, de nem volt még ott senki. Így hát kívülről csodáltam a házat, melyen kívülről nem sokat változtattam, belül viszont annál inkább. Kívülről egyedül a színe változott és építettünk hozzá még három szobát. Azért hármat, hogy minél tágasabb legyen. Ugyanis ha jól értesültem Emily imád vásárolni és már Bella sem veti meg ezt a fajta kikapcsolódást. Emellett azt is megtudtam, hogy Adam szeretne egy külön szobát, ahova elvonulhat, ami teljesen van az Emily-vel közös szobájuktól. Hogy honnan tudok ennyi mindent? A válasz egyszerű. Emily órákon át ecsetelte nekem milyen legyen a ház, kinek mekkora legyen a szobája, melyik bútor hova kerül és a többi. Egyedül egyetlen szoba nem változott, és azaz apáé. Mikor Emily közölte velem, hogy Bella ragaszkodik hozzá, hogy egy szoba teljesen olyan maradjon, amilyen volt, azt hittem a sajátjára gondol. De mikor elmondta melyikhez nem szabad nyúlni, egyből felhívtam Bellát. Ez volt az, amire én nem gondoltam. Nem csak Edward miatt nem szeret itt lenni, hanem apa emlékei is fáj neki. Hiszen ő talált rá holtan ebben a házba. És megértem, hogy nem akarja elengedni őt. De nem firtattam mit miért tesz. Egyszerűen csak bezártam a szoba ajtaját és ahhoz nem nyúlt senki. Még én sem. Bevallom, én félek bemenni. Ugyan apával nem sokat lehettünk együtt, én akkor is szerettem őt. És fájt a halála. Attól féltem, hogy ha belépek abba a szobába, akkor elgyengülök, és nem leszek képes talpra állni. Mégis csak az apám volt. És szerettem őt.

Addig- addig gondolkoztam, hogy megérkeztek Belláék. Megfordultam, hogy szembe legyek velük és megpróbáltam kiűzni a fejemből a szomorú gondolatokat. Hiszen nekem most arra kell gondolnom, hogy végre itt vannak.

-Azt hittem sose értek ide- viccelődtem velük. Bella felém fordult, először kissé mérgesen nézett rám, de aztán megenyhült és a nyakamba ugrott.

- Annyira hiányoztál Lexi- suttogta sírós hangon és jó szorosan ölelt magához, amit én is viszonoztam. Pecekig öleltük egymást, nem szóltunk egy szót sem. Végül Adam hangja törte meg a pillanatot.

- Na, anya. Ne sajátítsd ki a nagynénémet. Én is akarok belőle.

Mind nevetni kezdtünk, de végül Bella elengedett és megölelhettem mindenkit. Chris hagytam utoljára, de ő sem maradt ki.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk- suttogtam a fülébe, majd elengedtem és szembenéztem velük. –Na, hogy tetszik a ház? –mutattam a mögöttem lévő házra úgy, hogy végig őket figyeltem. Mindenki szemében csodálatot láttam, de Belláéban valami mást is. Talán szomorúságot. De nem lehettem benne biztos, mert lehunyta szemeit, majd mikor újra kinyitotta már nyoma sem volt annak az érzelemnek. Csakis az elégedettségnek.

- El sem hiszem, hogy mennyire megváltozott. Köszönöm Lexi- mosolygott rám.

- Na, mi lesz? Bemegyünk, vagy egész nap itt állunk kint? –emeltem fel a kulcsot, ami egy pillanat alatt eltűnt a kezemből és már csak Emily hangos sikolyát hallottam. Adam és Chris fejcsóválva mentek utána, de Bella csak mosolyogva a fejét rázta.

- Mindig ilyen?

- Nem. De most teljesen bepörgött, amiért nem ő rendezte be. És így neki is meglepetés volt.

- Értem. De gyere. Nézd meg te is.

- Menjünk- bólintott és együtt indultunk el befelé. Szép lassan, emberi tempóban körbevezettem a házban és végül megálltunk a szobája előtt.

- Nem sok mindent hagytam a régi cuccaid közül, de semmit nem dobtam ki. Ha szeretnél valamit visszatenni, a garázsban megtalálod a cuccaidat- mosolyogtam rá, majd kinyitottam előtte az ajtót. Még a lélegzete is elállt és én ezért büszke voltam magamra. Csendben vártam, míg mindent alaposan végignéz és aztán visszasétált mellém.

- Nem tudom, mi lenne velem nélküled- motyogta és közel állt a síráshoz. –Olyan nehéz ez nekem. Bármerre megyek, bárhová nézek, mindenhol egy emlék jut eszembe. Vannak jók és rosszak is, de a legtöbb, az fájdalmas.

- Ne gondolj erre Bella- öleltem magamhoz. –Próbálj meg új életet kezdeni. Zárd le a múltat és élj a jelennek. A jövő pedig majd kialakul. Hidd el, egy napon képes leszel úgy végigmenni a városban, hogy már nem fog fájni.

- Gondolod?

- Biztos vagyok benne.

- Szeretlek Lexi.

- Én is téged húgi.

Még néhány percig ott álltunk, csendben, aztán visszamentünk a nappaliba, ahol lent álltak a többiek. De ami a legnagyobb meglepetést okozta, az a farkasok jelenléte volt. Mindenki itt volt, még Charlie is. Pedig szegény mennyire szeretett volna még pihenni. Látszott is rajta, hogy fáradt, de ennek ellenére is ott állt az apja mellett.

- Hát ti? –kérdeztem, miközben adtam egy-egy puszit a fiamnak és a férjemnek is.

- Otthon megtaláltam az üzeneted és gondoltam elhozom a többieket, hogy megismerjék a családunk másik felét- adtam meg a választ Jake, miközben ő is üdvözölte Bellát és a többieket. Az ő példáját fiam is követte és megállt Adam mellett, akivel mindig is nagyon jóban voltak. Szép lassan mindenki köszönt mindenkinek, és akit még nem ismertek, azokat bemutattuk egymásnak. Aztán leültünk beszélgetni, de a fiúknak el kellett menniük, hogy folytassák a járőrözést. Így csak mi maradtunk itt Charlie-val. A fiatalok elvonultak az emeletre beszélgetni, ezzel esélyt adva nekünk, hogy nyugodtan beszélgessünk.

- Mikor voltak itt utoljára? –kérdezte Bella, ezzel megszakítva a csendet.

- Miután ti elmentetek, nem sokkal később ők is elhagyták a várost. Sőt, Edward sokkal hamarabb elment, mint a többiek.

- Nem tudod miért?

- Bella, szerintem ne akard tudni. Megint szenvedni fogsz- próbált rá hatni Chris, de hasztalan volt. Ezért fogta magát és elhagyta a házat levegőzés címszó alatt.

- Igaza van Chris-nek. Csak neked lesz rossz.

- Tudni akarom. Rose-tól nem akarom megkérdezni. Azt mondtam neki, hogy nem akarok hallani róluk, de jó lenne tudni, mi van velük. Hogy reagált, mikor megtudta, hogy elmentem.

- Bella… Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Igen. 50 évem volt rá, hogy beletörődjek, és úgy érzem, most tudnom kell.

- Ha ezt szeretnéd, rendben. De én figyelmeztettelek, hogy nem szeretnéd tudni.

- Majd meglátjuk. Szóval?

- Edward keresett téged és eljött egészen LaPush-ig. Kétségbe volt esve, hogy elmentél és teljesen összetört. Rosalie-tól tudom, hogy Alaszkába ment a Denali klánhoz és…

- Alaszkába?

- Igen.

- Nem hiszem el. Nem hiszem el- pattant fel. –Ott volt a közelünkbe. Bármelyik pillanatban találkozhattunk volna. Érted ezt?

- Igen, de ülj vissza és nyugodj meg, vagy nem mondok többet.

Úgy tett, ahogy kértem és visszaült mellém a kanapéra.

- Szóval Alaszkába ment és ott élt nagyon sokáig. Állítólag Alice nem volt hajlandó szóba állni vele. Meggyűlölte a testvérét azért, amit tett. Ezt Edward nem tudta elviselni, ezért hagyta el a családját. Aztán évekig keresett téged. Végigjárta az összes lehetséges helyet, de nem talált. Iskolákban keresett, reptereken érdeklődött, legalábbis ahogy Rose elmondta. Aztán végül feladta. Beletörődött, hogy soha többet nem lát és…

- És? Lexi, folytasd- láttam a szemében egy cseppnyi reményt, amibe belekapaszkodott. Gondolom azt hitte Edward még mindig szereti. Hiszen mi másért ment volna utána. Miért kereste volna? Ha nem azért, mert szereti. De sajnos el kellett vennem tőle azt a cseppnyi reményt.

- És feleségül vette Tanya-t- hajtottam le a fejem. Képtelen voltam ránézni. Először reményt adok neki, majd kegyetlenül elveszem. –Sajnálom- suttogtam.

- Te nem tehetsz semmiről- suttogta. –Nem a te hibád. Én erősködtem, hogy tudni akarok róla. Ez csakis az én hibám.

Szavaira rá kaptam tekintetem és küldött felém egy gyenge mosoly félét, de nem tudott átverni. Ahhoz már elég jól ismerem.

- Még mindig szereted, igaz?

- Teljes szívemből, hiába is tagadnám- sóhajtott- Ő életem nagy szerelme, pedig tudom, hogy nem érdemli meg. A szívem szakad meg, hogy nem lehetek vele, de most, hogy tudom, felesége van, talán sikerült kivernem őt a fejemből és a szívemből. Nem akarok szenvedni.

- Nem akarlak még jobban elkeseríteni, de nem fogod tudni elfelejteni. Ha 50 év nem volt elég hozzá, ráadásul úgy, hogy melletted volt Chris, akkor sosem fogod tudni elengedni őt.

- Igazad van. Bele fogok őrülni. Lexi, én nem bírom. Annyira szeretem, közben pedig gyűlölöm, amiért azt tette velem, amit- fejét az ölembe hajtotta, lábait feltette a kanapéra.

- Annyira szeretnék neked segíteni- simogattam a haját.

- Nem tudsz. Rajtam senki nem tud segíteni. Meg kellett volna halnom abban a balesetben. Sőt, már akkor, amikor az a nomád átváltoztatott. Akkor nem szenvedtem volna ennyit.

- Ne mondj ilyeneket. Te erős vagy. Nem győzhet le a szerelem. Nem lehet erősebb nálad. Nekünk fontos vagy Bella, és történjen bármi, én mindig melletted lesz. Mindig- suttogtam, majd csendbe burkolóztunk mindketten. Én a fejét simogattam, ő pedig csendben sírdogált, mígnem szép lassan alább hagyott a szipogás és légzése egyenletessé vált. Elaludt.

Felemeltem őt, majd felvittem a szobájába. Lefejtettem az ágyra és egy pléddel betakartam. Jobbnak láttam, ha most megyünk. Így a gyerekek szobája felé indultam.

- Charlie, gyere, megyünk- dugtam be a fejem az ajtón.

- Maradni szeretnék. Adam és Emily éppen arról mesélnek mennyi klassz helyen jártak már.

- Majd máskor beszélgettek. Bella elaludt, Chris nincs itthon, apád meg nemsokára hazaér. És ha jól sejtem neked ma járőröznöd kell. Holnap is van nap. Hétfőn pedig iskola.

- Rendben. Akkor majd holnap összefutunk- puszilta meg Emily-t, Adam-mal meg kezet fogott.

- Csá haver- intett neki Adam, mi pedig elindultunk hazafelé. Már épp beszálltunk volna az autóba, mikor farkas üvöltés hallatszott a távolból.

- Mennem kell- sóhajtotta fiam, majd egy puszi után beszaladt az erdőbe. Én pedig sóhajtva szálltam be a kocsiba és indultam meg hazafelé teljesen egyedül. Ilyen az élet, ha valaki farkasokkal él együtt.

Otthon egyből a konyhába mentem, hogy készítsek valami finomat a fiúknak vacsira. Nem siettem sehova, tudtam, hogy úgyis idejönnek először. Csináltam levest, rengeteg rántott húst és sütöttem egy csomó muffin-t is.

-Ennek már elégnek kell, hogy legyen- győzködtem magam, mikor kész lettem és megterítettem az asztalt. Tettem félre a két járőrözőnek is, akik most nem jönnek, de majd este elviszem nekik. Éppen időben végeztem, mert egyesével szállingóztak be a falka tagok. Mind leült az asztalhoz, kivéve Jake, Charlie és Jonathan. Az utóbbi kettő járőrözni van, de Jake távolléte idegesített.

-Hol van Jake?- kérdeztem a fiúktól, akik két falat közt válaszoltak.

- Valami vámpír klán jött a városba és vele akartak beszélni. Jacob hazaküldött minket. Nem törődött vele, hogy nyolc vámpírral szemben nem sok esélye van egyedül.

- Ti otthagytátok őt egyedül 8 vámpírral? –kérdeztem sipítva.

- Nem tehettünk mást. Ránk parancsolt.

Mély levegőt vettem, hogy ne mondjak olyat, amit megbánhatok és kifelé indultam, de ahogy kinyitottam az ajtót, ott állt szerelmem épen és egészségesen.

- Minden rendben van? Kik voltak azok- húzta be őt a házba.

- Nem fogod elhinni- suttogta. Arca olyan volt, mintha szellemet látott volna.

- Mit? Jaj, Jake, ne kelljen minden harapófogóval kihúzni belőled. Mondd már.

- Cullenék visszatértek- nézett mélyen a szemembe és tudtam, hogy nem viccel. Az én agyam egy pillanatra leblokkolt, de aztán hihetetlen sebességgel kezdett pörögni. Mi lesz most Bellával? Elkerülhetetlen, hogy találkozzanak. Még jobban fog szenvedni. Mit tehetnék, hogy segítsek neki? Mit?


Sziasztok!

Remélem tetszett. Köszönöm a komikat. Eszméletlen jó olvasni és tudni, hogy vannak, akiknek tetszik amit csinálok. Köszönöm nektek.
A Frissek időpontján kicsit változtattam. A vasárnapi marad, de szerda helyett csütörtökön lesz új fejezet. Ha sikerül addig megírnom. Vasárnap találkozunk.
Addig is legyetek jók.
Puszi: Rosalice