36.fejezet A múlt

(Bella szemszöge)

Nem tudom mennyi ideig lehettem a négy fal között egyedül, de egyszer csak hangokat hallottam. Aztán valaki az emelet felé indult és a léptei egyre közeledtek a szobám felé. Szívdobogást is hallottam és ebből már tudtam, hogy nem lehet más, mint Adam.  Megállt az ajtó előtt, nagy levegőt vett, majd bekopogott.

-Gyere be- mosolyodtam el. Kicsit jobb kedvre derített Adam tétovázása. Ahogy belépett a szobába és meglátott az ágyon ülve nem tudta mit csináljon. Szegény, kicsit megsajnáltam. Most olyan volt, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre és fél attól, hogy a mamája megszidja. Pedig itt közel sem ez volt a helyzet. Ő nem tett semmi rosszat. Egyszerűen csak félek és sajnos ennek éppen ő itta meg a levét. Pont az a személy, akit a legjobban szeretek.

Megpaskoltam magam mellett az ágyat és elmosolyodtam, amitől ő egyből felém indult. Felült az ágyra, aztán szorosan átölelt.

- Sajnálom anya. Nem akartalak megbántani. Kérlek, bocsáss meg nekem.

- Te nem tettél semmi rosszat édesem. Én sem tudom miért reagáltam, úgy- vagyis tudom, csak neked nem mondom el- nekem kellene bocsánatot kérnem tőled.

- Ha nem szeretnéd, akkor nem tekintek senkinek a múltjába. Nem nézek bele senkinek az életébe, csak ne haragudj rám.

- Életem, én eddig sem haragudtam rád. Egyedül csakis saját magamra. Figyelj rám Adam- emeltem fel a fejét és mélyen a szemébe néztem. –te vagy a legfontosabb nekem. Belehalnék, ha elveszítenélek téged. Csupán annyit szeretnék, hogy tőlem tudd meg az igazat és ne mástól. Attól félek, hogy ha nem én mondom el neked, akkor megutálsz majd. És ezt nem akarom. Akkor inkább meghalnék, minthogy elveszítselek téged. Szeretlek kisfiam- szorítottam magamhoz és könnyeim újból utat törtek maguknak.

- Megijesztesz anya. Sosem láttalak még ennyire szomorúnak. Mióta itt vagyunk, folyton csak szomorkodsz. Nem kellett volna idejönnünk. Akkor még mindig boldog lennél.

- Előbb utóbb szembe kellett néznem a múltammal.

- A múltaddal? Sosem meséltél nekünk róla. Sem nekem, sem Emily-nek.

- Ennek meg van az oka. De ígérem, hogy hamarosan mindent megtudsz. Emily-t ugyan nagyon nem érinti a dolog, de szerintem őt is érdekelni fogja a múltam. Viszont rád nagy hatással lesz. És annyira félek, hogy elveszítlek.

- Sosem fogsz. Nincs olyan személy ezen a földön, aki miatt meggyűlölnélek téged. Hiszen annyira jó vagy, kedves és ártatlan.

- Köszönöm, hogy ezeket mondod, de egyik sem igaz rám. Nem vagyok se jó, se kedves és legfőképpen nem ártatlan. Régen talán jellemző volt rám mindez, de ma már nem.

- Nem kezdek veled vitázni, de nincs igazad- emelte fel a fejét. –Te vagy a világ legjobb és legszebb anyukája. Nálad jobbat keresve sem találnék- adott egy puszit az arcomra.

- Tudod mit? Szeretnék neked mutatni valamit- álltam fel az ágyról és magammal húztam Adam-et is.

- Mit?

- Majd meglátod- azzal kisétáltam a folyosóra, miközben végig a fiam kezét fogtam, majd megálltam apa szobája előtt.

- Ez… ez az a szoba, ahova nem mehetünk be. Miért hoztál ide?

- Azért, mert itt az ideje, hogy egy pici részt a múltamból megosszak veled- mosolyogtam rá, majd elővettem a kulcsot és elfordítottam a zárban, de mielőtt beléptünk volna újra megszólaltam. - Annyit kérek csak, hogy ne nyúljatok semmihez. Ebben a szobában mindennek olyannak kell maradnia, amilyen most. Rendben?

- Rendben- bólintott, majd kinyitottam az ajtót. Azt az ajtót, ami maga mögött rejtette apa szobáját. Az ő ruháit, a bútorait és minden mást, amit annyira szeretett. Elengedtem Adam kezét és hagytam, hogy csendben körbejárja a szobát. Hát igen. Mióta visszatértünk egyszer, ha voltam ebben a szobában és annak is az lett a vége, hogy egész este az ágyon ülve sírtam, miközben apa egyenruháját szorongattam, ami több mint 50 éve az ágyon hever. Éppen úgy, ahogy a halála napján otthagyta.

- Ez az édesapám szobája. A te nagyapádé- mosolyogtam rá, mikor rám nézett. Igen. Nem sokat meséltem neki az életemről vagy a családomról. Lexi-t, Jacobot és Tinát ismerte. És annyit tudott, amennyit ők meséltek neki. De ahhoz, hogy túllépjek a múlton az kell, hogy mindent megtudjon a fiam. És Emily is.

- Mesélsz róla?

- Persze- kitártam karjaimat és ő azonnal mellettem termett. Összeölelkezve álltunk a szoba közepén és mesélni kezdtem.

Elmeséltem, hogy rendőr volt, meséltem neki arról hogyan viselkedett velem apa, mikor gyerek voltam. Mindenféle jelentéktelennek tűnő dolgot elmeséltem neki, ami eszembe jutott. Számomra azonban egyik sem volt jelentéktelen. Mert mindben szerepelt ő. Az édesapám, aki mindig mellettem volt. És akire bármikor számíthattam.

Aztán elértem az utolsó naphoz.

- És mi történt?

- Én nem voltam itthon- azt nem akartam elmondani neki, hogy hogyan került haza apa és én miért nem voltam mellette. –Apa tudta, hogy mi vagyok. El kellett neki mondanom és elfogadott. Volt egy nő… Victoria. Ő meg akart ölni engem és bosszút esküdött. csapdába csaltak minket és megtámadták a farkasokat, de nem történt semmi baj. Viszont én ideges lettem és az erdőbe rohantam. Apa utánam sietett, úgy gondolta hazajövök. A farkasok mindig őrködtek a házunknál, de Leah megsérült és abban a pillanatban senki nem volt apa mellett. A fotelban találtam rá. Üveges volt a szeme, nem lélegzett, nem dobogott a szíve. Meghalt. Egy nyomorult vámpír ölte meg. Azon a napon bosszút esküdtem.

- És megtaláltad azt, aki megölte?

- Igen. De elengedtem. A lebukás veszélye fenyegetett, ezért elengedtem. És még mindig szabadon járkál. De már nem sokáig. Megtalálom és végzek vele. Az apám halála nem marad büntetlenül.

Adam döbbenten és kicsit félősen nézett rám és rá kellett jönnöm, hogy elragadtattam magam. Túlságosan is elkaptak az emlékek, pedig nem lett volna szabad.

- Sajnálom. Elragadtattam magam.

- Nincs semmi probléma. Jogos a dühöd. És ha bármiben segíthetek, csak szólnod kell. Mindenre képes vagyok érted anya, mindenre- ölelt magához és iszonyat jól esett, hogy mellettem van. Hogy egy apró részletet elárulhattam neki a múltamból, holott nagyon sok helyen kiszíneztem a történetet. Szándékosan hagytam ki a Cullen családot. Ha őket említeném, abból újabb kérdések jönnének, amire most még nem tudnék választ adni. Már elég volt ennyi emlék.

(Adam szemszöge)

Fura volt így látni anyát. Rettenetesen szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam. Látszott rajta mennyire megviselte Charlie halála és ez nekem is fájt. Mert az a nő szenvedett, aki életet adott nekem. És ez iszonyatosan rossz volt. Úgy érzem hamarosan minden kérdésemre választ kapok. Szépen lassan. Csak ki kell várnom. Már látom anyán, hogy hajlik afelé, hogy megossza velünk a múltját és ennek örülök. Mindig szerettem volna megtudni hogyan élt és miért olyan zárkózott, ha valami olyat kérdezünk, ami a régi életéhez kapcsolódik. Valami szörnyűség történhetett vele, és ha megtudom, hogy valaki bántotta, akkor az a személy nem marad életben. Aki az anyámat bántotta, azaz életével fizet érte.

-Jól vagy? –kérdeztem, miután kissé csillapodott. Már nem volt olyan félelmetes, mint néhány perccel ezelőtt, de láttam a szemében azt a sok fájdalmat. És valami azt súgta, hogy ez még semmi ahhoz képest, amivel szembe kell még néznie.

- Igen. Menj, keresd meg Emily-t. Már nagyon hiányol. Láttam- mosolyodott el.

- Biztos?

- Igen. Chris nemsokára itthon lesz. Emily-t pedig az erdőben találod LaPush közelében- még mindig mosolygott, de ez sem szívből jövő mosoly lett. –Jól leszek, ne aggódj.

- Rendben. De ha bármi van, azonnal hívj. Nálam van a mobilom.

- Rendben szívem. Siessetek haza- adott egy puszit az arcomra és én elindultam kifelé a házból egyenesen LaPush felé, hogy megkeressem szerelmemet. Még mindig hihetetlenül hangzott ez az egész. Hogy lehet valaki annyira gonosz, hogy bosszúból végez egy ártatlan emberrel, aki semmiről sem tehet? Hogyan létezhetnek ilyen vámpírok a világon? Hogyan?

- Szerelmem- hallottam meg a legédesebb hangot a világon, mire mosolyogva megfordultam és szembetaláltam magam a legédesebb, leggyönyörűbb lánnyal a világon, aki csakis az enyém.

- Hát itt vagy? Mindenhol kerestelek- zártam a karjaimba és megcsókoltam, amit hevesen viszonzott.

- Csak beszélgettem a srácokkal. Apa találkozott valami nővel, akire nagyon mérges volt és azt kérte hagyjam őket kettesben. Haza nem akartam menni, mert gondoltam, hogy sok megbeszélnivalód van anyával, így idejöttem.

- Köszönöm. Annyira édes vagy- pusziltam meg a száját. –És kedves, és aranyos, meg eszméletlenül csinos.

Minden szónál egy-egy puszit nyomtam édes ajkaira.

- Ne túlozz. Na, és? Sikerült mindent tisztáznod anyával?

- Nem mindent, de megígérte, hogy hamarosan mindent megtudunk. És képzeld, megmutatta mi van abban a szobában, amit zárva tart.

- Tényleg? És mi?

- Az volt nagyapa szobája. Az ő apukájáé. És rengeteget mesélt róla. Életemben először mesélt egy apró részletet a múltjáról. A nagyapámról.

- Az jó. Akkor most boldog vagy.

- Igen. De szomorú is. Anya szenved. Lehet nem volt olyan jó ötlet, hogy ideköltözzünk.

- Bármikor elmehetünk.

- Édes vagy, de szerintem anya innen már nem akar elmenni. És apa sem nagyon. Tényleg, milyen nővel találkozott?

- Ott volt a Cullen családdal. A másik szőke hajú lány Rose mellett.

- Értem. Biztosan ismerik egymást.

- Lehet. Viszont apa mérges volt, nagyon.

- Majd megtudjuk miért. Gyere, menjünk haza. Nem akarom anyát sokáig egyedül hagyni- fogtam meg a kezét és éppen indultunk volna, mikor egy hang félbeszakított minket.

- Adam.

- Megfordulta és szembetaláltam magam az egyik Cullen-nel.

- Igen?

- Tudod, ki vagyok? –kérdezte, miközben közelebb sétált hozzánk. Kicsit előrébb léptem, hogy Emily-t félig takarjam. –Nyugalom, nem akarok bántani senkit- tartotta fel a kezeit, majd három lépéssel előttünk megállt.

- Edward, ugye? –kérdeztem rá, mikor eszembe jutott a neve.

- Igen. Örülök, hogy emlékszel.

- Vámpír memóriám van, nem tudom mi olyan meglepő benne, hogy emlékszem egy névre- vágtam hozzá durván. Valami belül azt súgta, hogy nem engedhetem magamhoz közel. És ezt igazolja anya durva és távolságtartó viselkedése is vele szemben. Ugyanakkor van egy másik érzés is bennem, ami arra késztet, hogy jobban megismerjem.

- Igen, igazad van- mosolya eltűnt és komor lett.

- Sajnálom, nem akartam bunkó lenni- szabadkoztam. Hiszen nem ilyen nevelést kaptam anyáéktól.

- Semmi baj. Jó, h összefutottunk. Pont veled illetve veletek akartam beszélni.

- Miért? Nem is ismerlek. Miről kellene beszélnünk?- adtam hangot értetlenségemnek.

- Az anyádról

- Mi van vele?

- Mit mondott nektek? Honnan ismer minket?
- Nem mondott semmit- egyre jobban érdekelt mire akar kilyukadni, és ahogy észrevettem mellettem Emily is ezen a véleményen volt. 

- És a húgodnak?- nézett a hátam mögött lévő szerelmemre.

- Én sem tudok semmit. Még kicsi voltam, mikor anya magához vett- jött a válasz szerelmemtől és kilépett mögülem. Megfogta a kezem és mellettem maradt. Sosem szerette, ha gyengének látszik. 

- Magához vett?  Hát ti nem vagytok testvérek?
- De, az volt és valamilyen szinten még most is a testvérem, de mára már a menyasszonyom. Emily emberként került anyáékhoz, akkor én még meg sem születtem. Aztán súlyos beteg lett és 17 évesen át kellett változtatni. Mert a halálán volt- magyaráztam és gondolatban összeszidtam magam, amiért mindent kifecsegek.

- Sajnálom. Én azt hittem vérszerinti testvére vagytok.

- Nem. Akkor most nem lehetnénk együtt.

- Ez igaz.

- De miért érdekel ez téged- kérdeztem rá.

- Csak úgy. Szóval Bella nem mondta el kik vagyunk?

- Nem. És azt is megtiltotta, hogy kutakodjam mások múltjában. Nagyon kivan mióta találkozott veletek. Nem tudom, kik vagytok, de azt akarom, hogy hagyjátok őt békén.

- Kutakodj?

- Ez a képességem. Látom az emberek, vámpírok múltját.

- Értem. És nem szeretnéd megtudni, miért van olyan állapotban Bella?

- De, nagyon is. De mire célzol?

- Én elmondhatom neked, amit tudni akarsz. Nem kell arra várnod, hogy Bella rászánja magát.

- Nem. Megvárom anya magyarázatát.

- Arra még várhatsz. Bella nem fog mondani semmit.

- Viszont én nem egy vadidegen verzióját akarom hallani, hanem az anyámét.

- És arra sem vagy kíváncsi ki az igazi apád?

- Nekem Christian Hilson az apám- sziszegtem dühösen. Kezdett az idegeimre menni a kérdéseivel. Minek kellett ennek idejönnie? És mit tudhat az apámról? Arról a férfiról, aki elhagyta anyát, és akinek sose kellettünk?

- Nem ő az.

- Ő nevelt fel, tehát ő az apám. De nem is értem mit vitatkozom itt veled- fordítottam neki hátat, azonban mielőtt elindulhattam volna olyat mondott, amitől mozdulni sem tudtam.

- Én vagyok a vérszerinti apád…