39.fejezet Kérdések és válaszok

(Bella szemszöge) 

Szép lassan a nappaliba mentünk és leültünk. Adam az ölébe húzta Emily-t, gondolom a lehető legnagyobb ívben el akarta kerülni a balhét. És ezért tiszteltem. Mindig nyugodt és megfontolt volt. Hála istennek nem pont olyan, mint amilyen én vagyok.

-Adam, miért hívtad be Edwardot? – törtem meg a köztünk beállt csendet és közben ránéztem fiamra. Ő azonban Emily-t tüntette ki figyelmével, míg lányom engem nézett, de karjai a fiam nyaka körül voltak.

- Azért, mert tőle is hallani akarom, amit az előbb elmeséltél. Kíváncsi vagyok rá, mit miért tett.

- Ez feltétlenül szükséges? –kérdeztem mélyet sóhajtva. De már tudtam a választ.

- Természetesen. Arra tanítottál mindenkit meg kell hallgatni, nem?

- De.

- Nos, akkor- fordult Edward felé. –Kíváncsi vagyok mennyire vagy őszinte. Tudni akarom mi történt 50 évvel ezelőtt.

Én viszont nem. Én nem akarom hallani. Én nem akarom tudni mi vezérelte, mikor összeszűrte a levet azzal a nővel.

Felpattantam a helyemről és az ablakhoz rohantam. Kinyitottam és mélyeket lélegeztem a friss levegőből. A düh eluralkodott rajtam, ahogy újra eszembe jutott az a pillanat, mikor megláttam őket együtt. Görcsösen szorítottam az ablakpárkányt, miközben lehunytam szemeimet és mélyeket lélegeztem. Egy kezet éreztem a vállamon, mire összerezzentem. Szemeimet kinyitottam és felnéztem a mögöttem álló személyre. Emily állt mellettem szemeiben megértést láttam. Azonban mielőtt bármit mondhattam volna szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta. Lehunytam szemeimet és csak hagytam, hogy az érzelmek keresztüláradjanak rajtam. A szomorúság, fájdalom, harag, düh, félelem és a gyász. Gyászoltam a múltat, gyászoltam a szeretteimet és gyászoltam a boldogságomat.

Kinyitottam a szemeimet arra számítva, hogy majd két kérdő szempárral nézek farkasszemet, de meg kellett lepődnöm, mert rajtunk kívül senki nem volt a nappaliban.

- Elmentek. Adam látta mennyire nem akarod ezt hallani és úgy döntött az erdőben beszélgetnek. Arra kért maradjak itt veled, mert nem voltál valami jó állapotban. De amúgy is maradtam volna. Engem nem érint Edward magyarázata. Jobban érdekel, mi van veled. Az édesanyámmal.

- Köszönöm kicsim. Viszont akkor jobb lesz, ha utánuk megyünk. Adam könnyen begurulhat és olyat tehet, amit később megbánna. Edward könnyen felbosszantja az embert- hajtottam le a fejem.

- Biztos oda akarsz menni?

- Igen.

- Akkor gyere- fogta meg a kezem, majd kivezetett a házból és az erdő felé indultunk. Éppen időben érkeztünk, ugyanis eléggé feszült volt a hangulat. Adam támadóállásban helyezkedett el Edwarddal szemben, aki felemelt kézzel hátrált.

- Te nem vagy és nem is leszel soha az apám. Soha nem fogom megbocsátani, amit az anyámmal tettél. Soha- üvöltötte és Edward felé indult. Utána kaptam, de már nem értem el. Azonban arra még volt időm, hogy Edward elé álljak, így viszont Adam engem sodort el és engem harapott meg. Ami iszonyatosan fájt, de próbáltam nem mutatni. Mikor tudatosult benne, hogy engem támadott meg azonnal felpattant és indult volna az erdőbe minden szó nélkül, de most idejében elkaptam és visszarántottam.

-Nézz rám Adam- fogtam két tenyerem közé arcát.

- Annyira sajnálom anya.

- Nézz rám fiam, nézz rám- kértem és felemeltem fejét. Tekintete tele volt bűntudattal és sajnálattal. –Az én hibám. Én ugrottam eléd. Ne emészd magad emiatt. Tudod, hogy nem lesz tőle semmi bajom. Ne aggódj édesem. De ne menj el. Nem akarom, hogy most itt hagyj. Kérlek- néztem rá könnyes szemmel. Tudom, ha most elengedem, akkor egy ideig nem látom, és abba belehalnék.

- Miért? Miért ugrottál elé? Miért védted meg?

- Nem őt védtem, hanem téged. Ismerlek, tudom, hogy sose bocsátanád meg magadnak, ha bántanád őt. Még akkor is, ha utálod őt. Csak téged akartalak védeni. Még akkor is, ha tudtam, hogy nem biztos, hogy időben észhez térsz. Ne emészd magad, kérlek. Ha valakire haragudni akarsz, akkor rám legyél dühös.

- Bocsáss meg nekem anya. Igazságtalan voltam veled. Nem lett volna szabad úgy reagálnom, miután megtudtam az igazat.

- Nem tudhattad miért hallgattam el az igazat.

- De te akkor is az anyám vagy. Bíznom kellett volna benned és meghallgatnom a magyarázatodat, nem pedig úgy beszélni veled, ahogy tettem. Sajnálom. Ne haragudj rám, kérlek.

- Sose tudnék rád haragudni. Soha. Te vagy az egyetlen fiam. És nem tudsz olyat tenni, amiért haragudnék rád. Akkor sem rád voltam mérges, hanem Edwardra. Ti nem tudtok olyat tenni, amit ne tudnék megbocsátani. Te és Emily vagytok az életem. Belehalnék, ha elveszítenék titeket- a mondat végén könnyeim utat törtek maguknak és már alig láttam fiam arcát a szememet ellepő könnyektől.

- Soha nem hagyunk magadra. Mi mindig itt leszünk neked, történjen bármi. Ránk mindenben számíthatsz anya. Nem hagyom, hogy bárki bántson téged. Soha többet- majd magához húzott és szorosan ölelt. Pont úgy, mint néhány perccel ezelőtt Emily. Alig néhány másodpercig lehettünk így, mikor csatlakozott hozzánk Emily is. Azonban a meghitt pillanatunkat egy torokköszörülés zavarta meg, így kénytelen- kelletlen kibontakoztam a gyerekeim öleléséből és ránéztem Edwardra.

- Bella, beszélnünk kell.

- Nem, nem kell. Neked semmi közöd a családomhoz. Azt akarom, hogy hagyd békén az anyámat és mindenkit, akit szeretek- állt elém fiam.

- Adam, menjetek vissza a házba. Kérlek.

- De…

- Menjetek. Nem lesz semmi baj. Nemsokára megyek én is. Rendben?

- Ha fél órán belül nem jössz haza, visszajövünk érted- nézett mélyen a szemembe, mire egy bólintással válaszoltam. Aztán Edward felé fordult és fenyegető hangon odaszólt neki. –Jól gondold meg, mit mondasz neki. Hacsak egy szóval bántod, azt örökre megemlegeted. Ebben biztos lehetsz.

Aztán még egy utolsó pillantást vetett rám, majd karon ragadta Emily-t és a ház felé sétáltak. Mikor már nem hallottuk őket felhúzott szemöldökkel néztem Edwardra.

- Miről akarsz beszélni Edward? Tudtommal nekünk nincs miről beszélnünk. Már mindent elmondtam 50 évvel ezelőtt.

- Pont erről akarok veled beszélni.

- De én nem. Nincs mit mondanom a számodra. Megcsaltál, aztán kihasználtad az amnéziámat és még meg is ütöttél. Szerintem ez éppen elég ok arra, hogy ne akarjak szóba állni veled. És nyomatékosan megkérlek rá, hogy ne provokáld a fiamat. Viszonylag türelmes egyéniség, de neki is van tűréshatára. És ha erőszakos vagy vele, azzal nem érsz el semmit. Adam mindig azt tette, amit akart. Én sosem szabtam neki határokat, ahogy Chris sem. Adam-nek már van egy apja és az Chris. Fogadd el, hogy elvesztetted a fiadat. Számára csak egy idegen vagy Edward. Egy férfi, aki bántotta az anyját.

- Miért akarsz eltiltani tőle? Miért akarod, hogy más legyen az apja? Hát nem látod, mekkora fájdalmat okozol ezzel nekem?

- Sajnálom Edward. Megvolt a lehetőséged. Soha nem titkoltam el a terhességem csak te nem hittél nekem.50 évvel ezelőtt mikor visszajöttél a világ legboldogabb lénye voltam. Szerettelek és megbocsátottam neked, hogy elhagytál. Majdnem összevesztem az apámmal miattad. És te abban a pillanatban, hogy nem veled foglalkoztam, másnál kerested a boldogságot. Rajtakaptalak és te még akkor is hazudtál nekem. Megtörtént a baleset és kihasználtad a helyzetet. Pontosan tudtad, hogy nem emlékszem semmire. Mégis lefeküdtél velem. Úgy, hogy tudtad, ha nem lenne amnéziám, messzire elkerülnélek az undortól. És ha ez nem lett volna elég, kételkedtél bennem. Megtagadtad a közös gyerekünket, azt feltételezted megcsaltalak, megütöttél és ezek után azt kérdezed, miért nem akarom, hogy a fiam közelében legyél. Te sem foglalkoztál vele, mekkora fájdalmat okozol nekem. Akkor én miért tenném?

- De te is hazudtál nekem. Nem mondtad el, hogy mi vagy. Ha megtetted volna, nem jutottunk volna idáig.

- Ne kend rám az egészet. Aznap akartam elmondani neked, amikor megtörtént a baleset. Mikor a temetőből egyenesen hozzátok mentem és ott találtalak összegabalyodva azzal a nővel. Ezek után nem volt kedvem elárulni neked, mi vagyok. Az amnéziám alatt pedig nem is akartam, hogy tudjanak róla. A fiam pedig felnőtt ember. Én nem tiltottam meg neki soha semmit. Ő dönt az életéről. Van egy barátnője, akivel imádják egymást. Mindezek mellett megismerhette a családját, akiktől eddig távol élt. És kiderült, hogy a vérszerinti apja egy tuskó, beképzelt önfejű majom. De rossz hírem van. A fiam ugyan úgy szereti Christ, mint eddig. A jelenléteddel nem fogod megváltoztatni az érzéseit. Az lehet, hogy külsőre rád hasonlít, de belül olyan, mint én. Tőlem örökölte a személyiségét. Úgyhogy ne is várd, hogy ellenem forduljon. És ha mégis megpróbálod, és ne adj isten valami csoda folytán sikerülne ellenem vagy Chris ellen fordítanod, az lesz az utolsó tetted az életedben. Nekem gyerekeim a legfontosabbak. Ha elveszed őket tőlem, végzek veled és senki nem állíthat meg. Még Adam sem. Megöllek Edward, ha elveszed a fiamat. Ezt vedd nagyon komolya.

- Csak azt szeretném, ha megbocsátanál és adnál egy lehetőséget, hogy helyrehozzam a hibáimat. Ezt nem tagadhatod meg tőlem. Tudom, hogy egy önző féreg voltam, sőt, most is az vagyok, de nem akartam, hogy szenvedj. Ennek ellenére mégis annyi fájdalmat okoztam neked. Pedig az életemnél is jobban szeretlek. Elképzelni sem tudod milyen rossz a fiam szájából hallani, hogy nem tekint az apjának, hogy őt isteníti, őt szólítja apának. Megőrülök, ha belegondolok, hogy Chris minden egyes pillanatban mellettetek volt, ő láthatta felnőni a fiamat, míg én semmit sem tudok róla. Át tudod érezni, mekkora fájdalmat okoz ez nekem? Hogy úgy érzem nincs senki ezen a földön, aki mellettem lenne. Tudom, hogy az én hibám, én tehetek mindenről, de megszakad a szívem, ha látom a fiamat és belegondolok, hogy ha nem lettem volna olyan hülye, akkor engem szólítana apának és engem is annyira szeretne, mint téged. Akkor nem gyűlölettel beszélne hozzám és nem úgy nézne rám, mint az ellenségével. Tudod mennyire rossz ez nekem?

- Nagyon is Edward. Pontosan tudom, mekkora fájdalmat érzel most. Én is ugyan ezt éreztem. Becsapottnak éreztem magam, aki mindenkitől csak szenvedést kap. Úgy éreztem én tehetek mindenről, hogy mindent én rontottam el. Kezdve onnan, hogy megölték az apámat. Akkor lett volna rád a legnagyobb szükségem. Ugyan ellöktelek magamtól, de nem kellett volna azonnal másik nőnél keresni a vigaszt. És mikor megláttalak vele még meg is forgattad azt a bizonyos kést a szívemben, amit Victoria beleszúrt. Mikor kómában feküdtem folyton azon agyalta, hogy miért tetted. Hogy miért nem voltam elég neked? És mikor magamhoz tértem nem emlékeztem semmire. Boldog voltam, akárhányszor veled lehettem. Azokban a napokban tényleg olyan voltál, mint régen. A kórházban mikor közölték velem, hogy gyermeket várok megijedtem. Megijedtem, hogy ilyen fiatalon anya leszek, de én buta módon örültem is, mert úgy gondoltam te végig mellettem leszel, és együtt nézünk szembe a nehézségekkel. Aztán jött a nagy pofon, amitől magamhoz tértem. Abban a pillanatban féltem tőled. Sosem láttalak olyan dühösnek és keserűnek, mint azon a napon. És mikor Scarlett megjelent és te mellette kötöttél ki akkor éreztem magam igazán a pokolban. Visszakaptam az emlékeimet és legszívesebben abban a pillanatban véget vetettem volna az életemnek. Nagyon nehezen nyugodtam meg és végül eldöntöttem, hogy elhagyom a várost. Nem akartam a közeledben lenni, undorodtam tőled és gyűlöltelek. Annyira gyűlöltelek, amennyire valaha szerettelek.

- Bocsáss meg- csak ennyit mondott lehajtott fejjel, miközben én már a földön térdeltem. Elképesztően fájt a múlt. Pedig fél évszázad elteltével az ember azt gondolná valamelyest csillapodtak az érzelmei. Pedig nem. Nekem ugyan úgy fáj, mint 50 éve.

 - A fenébe, Edward. Nem emlékezetem, nem tudtam ki vagy. De te pontosan tudtad, mit tettél velem. Pontosan tudtad, hogy soha az életben nem akarlak többet látni. Elmondtam neked az utolsó találkozásunkkor. A baleset előtt megkértelek, hogy hagyj békén. Tudtad milyen mélységes undort és megvetést érzek irántad és mégis kihasználtad az amnéziámat. Kihasználtál és teherbe ejtettél, utána felpofoztál. Remélem azért valamelyest boldog voltál, amiért tönkre tettél. Megkaptad, amit akartál. Megkaptál és még csak nem is kellett sokat fáradnod érte. Undorodom saját magamtól, amiért képes voltam lefeküdni veled. Elkap a hányinger, ha belegondolok, hogy lefeküdtél velem, miután azzal a nővel voltál. Ezek után ne várd a bocsánatomat.

- Annyira sajnálom Bella- nézett mélyen a szemembe és ebben a pillanatban azt a férfit láttam magam előtt, akit valaha szerettem. Aki kedves volt velem és figyelmes. Szemében temérdek fájdalom és sajnálat volt. És ha tudna sírni már biztosan könnyekben úsznának gyönyörű aranybarna szemei. De nem gyengülhetek el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra abba a hibába essek, mint régen. Nem engedhetek az érzéseimnek soha többet.

- A sajnálat kevés Edward. A múlton nem lehet változtatni. Megtörtént, bár ha tehetném, akkor sem forgatnám vissza. Mert akkor nem lenne itt nekem a fiam és a lányom. Egyedül Adam miatt nem rohantam a halálba. Ő tartott életben és az ő jelenléte segített, hogy valamilyen szinten tovább tudjak lépni. Sajnálom Edward, de nem tudok neked megbocsátani. Ahhoz túlságosan nagy fájdalmat okoztál nekem.

- Mit tehetnék, hogy meggondold magad?

- Semmit. Ez nem akarat kérdése Edward. Az akaratom itt édes kevés. Összetörted a szívemet és azóta sem lehet összerakni. Sajnálom Edward, de nem tudok neked megbocsátani. Nem megy.

- Bella…

- Anya- hallottam meg Adam hangját közvetlenül mellőlem. Felnéztem rá és felálltam. Majd visszanéztem Edwardra.

- Már csak egyet szeretnék tudni. Miért tetted? Miért aláztál meg ennyire? Szerettél te egyáltalán valaha?

- Teljes szívemből szerettelek Bella. És még most is. Hidd el, az életemet adnám érte, ha nem kellene szenvedned. Lehet, hogy már nem hiszel nekem, de ez az igazság. A tetteim mind ellenem szólnak, de szeretlek. Teljes szívemből Bella. És magam sem tudom mit miért tettem. De nem önszántamból. Lehet, hogy nem hiszed el, de nem azért tettem, mert ezt akartam. Mintha nem is önmagam lettem volna. Kérlek, higgy nekem.

- Nem tudom Edward- ráztam meg a fejem, majd Adam mellé sétáltam. –Nekem időre van szükségem. Talán egy napon meg tudok neked bocsátani, de elfelejteni sosem fogom.

- Értem- hajtotta le a fejét.

- Viszlát Edward- intettem neki, majd Adam-mel az oldalamon a ház felé mentünk szép lassan. Ahogy beléptünk én egyenesen a szobámba mentem, ahol már nem tudtam és nem is akartam visszatartani a könnyeimet. Kulcsra zártam az ajtót és az ágy felé indultam, de már nem jutottam el odáig.

- Méééééért- üvöltöttem majd térdre estem. Szorosan átöleltem a mellkasomat, mert félő volt, hogy kiszakad a szívem a helyéről. Szükségem volt rá, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett érzelmeket. Az sem érdekel, hogy ki hallja. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, csakis a fájdalom, mely újra maga alá temet. És ezt követte a békét nyújtó, megnyugtató sötétség…

(Edward szemszöge)

Nem gondoltam, hogy így fog végződni ez a látogatás. De most legalább Bellát is értem. És a fiamra is büszke vagyok. Hiszen az édesanyját és a szeretteit minden áron megvédi. Még velem szemben is. És bár fáj, hogy így viselkedik velem, de büszkeséggel tölt el, hogy ilyen erős a fiam.

Még mindig a fülemben cseng a beszélgetésünk.

-Mit akarsz Edward?

- Kérlek, hallgass meg, az apád vagyok.

- Te nem vagy az apám. Az én apám Christian. Aki mindig az anyám mellett volt és támogatta őt, míg te bántottad és megaláztad őt. Csak gyűlölni tudlak Edward Cullen. Szánalmas vagy. Undorodom tőled.  A legtisztább lényt bántottad a földön… az anyámat. És ezt soha nem bocsátom meg neked. Doha.

- De… Bella is hazudott neked. Nem mondta el, hogy én vagyok az apád. Megfosztott a lehetőségtől, hogy megismerjük egymást.

- Nem hazudott csak titkolózott. Az nem ugyan az. Amúgy meg nem számít mit tett. Ő az anyám. Az a személy, aki életet adott nekem.

- És akkor nekem miért nem tudsz megbocsátani?

- Mert ő mellettem volt, míg te nem. Ráadásul egy csodás embert adott nekem apaképnek. Veled ellentétben rá mindig számíthattam. Bármit tettem ő mellettem állt. Anya mellett Christian volt a támaszom. Ott volt az első lépteimnél, az első iskolai napomon, mikor beteg lettem ő és anya aggódott az ágyam mellett. És te nem voltál sehol. Ők virrasztottak mellettem mikor meg sem bírtam mozdulni a láztól. Ők hoztak vért mikor vadászni sem volt erőm. Sőt. Anya a saját vérével itatott, hogy minél hamarabb meggyógyuljak. Nem ismertem a családomat. Nekem csak Emily, anya és apa voltak. Mindig tudtam, hogy Forks területén él a családom. A nagynéném és a többiek. Azt is tudtam, hogy a nagy része farkasokból áll. Emlékszem, többször is jártam már itthon, de épp csak 1-2 napra és azt is LaPushban töltöttem a srácokkal. Akkor még nem értettem, miért nem maradhatunk sokáig itt. De most már igen. Anya nem szeretett itt lenni, ahol minden rád emlékeztette. És félt, hogy összefutunk és megtudom az igazat. Ha ez most nem történik meg, sose tudtam volna meg, hogy ki az apám. De ez nem változtat semmin. Engem sosem érdekel ki az édesapám. Azaz egy számított, hogy Chris mellettem volt és volt egy apám, aki szeretett engem, a testvéremet és az anyámat.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért gyűlölsz ennyire?

- Mert láttam anya fejében azt a borzalmas elválást. Tegnap mikor nekiestem és kérdőre vontam, nagyon megbántottam, ami miatt szörnyen érzem magam még most is. De aztán elmondta mit tettél vele. Nem akarta, hogy tudjam, milyen szörnyeteg az apám. Te nem akartad elhinni, hogy a gyerekedet várja. Ráadásul megütötted és ő még ezek után is téged védett azzal, hogy nem árulta el a farkasoknak mit tettél. Megcsaltad. Megbántottad és minden lehetséges módon megaláztad és ő csak annyit tett, hogy szó nélkül lelépett. Elüldözted őt az otthonából. Ezek azok a dolgok, amik miatt még barátként sem tudok rád tekinteni, nem hogy apaként. Fogadd el, hogy lekéstél rólam. Már van egy apám. Egy apám, aki ezerszer jobb, mint te. Anya gondoskodott róla, hogy ne szenvedjek apa hiányban. Anya nem akarta, hogy tudjam milyen, mocskos szemétláda az apám. Aki bántotta őt minden lehetséges módon. Lehet, hogy ő hazudott, de legalább nem hagyott magamra. Sose tagadott meg és annak ellenére is szeretett, hogy a te gyereked vagyok. Bármit tettem legyen az jó vagy rossz, mindig mellettem volt és segített, ha szükségem volt rá. Bármi rosszat tettem, mindig segített megoldani a problémáimat és ahelyett, hogy megszidott volna türelmesen elmagyarázta, hogy nem szabad és nem jó, amit tettem.

- Annyira sajnálom. De te mit tennél, ha most kiderülne, hogy a barátnőd terhes és abban a tudatban élnél, hogy nem lehet gyereked. Mit tennél?

- Az biztos, hogy nem hagynám magára. Szeretem őt annyira, hogy félretegyem a büszkeségem és támogassam őt akkor is, ha mondjuk megcsal. Most így vélekedem, mert tudom anyának min kellett keresztülmennie. De nem tudom, mit tennék, ha ez nem így történt volna. Lehet úgy tettem volna, ahogy te. De most már nem. Mindig tudtam, hogy anya bánkódik valaki miatt. De sose gondoltam, hogy miattad. De ő mellettem volt a fájdalma és a szomorúsága ellenére is. Felnevelt és érte bármire képes lennék. Chris pedig az apám volt. Mindig tudtam, hogy nem ő az apám, de én úgy szeretem őt és ezen a te jelenléted sem változtat. Tudom ki vagy, az eszemmel felfogom, de a szívemben még mindig Chris az apám. Érzelmileg nem köt hozzád semmi. Most pedig menj el. És hagyd békén a családomat. Tegyél úgy, mint az elmúlt 50 évben, mintha nem is léteztem volna soha. Éld tovább boldogan az életedet a feleségeddel és a családoddal. Engem pedig hagyj békén.

- De te a fiam vagy.

-Te nem vagy és nem is leszel soha az apám. Soha nem fogom megbocsátani, amit az anyámmal tettél. Soha

Viszont én tenni fogok annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Bármi áron, de visszaszerzem a szerelmemet és a családomat. Harcolni fogok értük bármi áron…