2.fejezet Éjszakai látogató

 A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott van.



          (Bella szemszöge)

A düh elhatalmasodott rajtam és nem tudtam magam visszafogni. Felelőtlenül kiabálni kezdtem.

-Te meg mit keresel itt? Nincs jogod csak úgy bejönni a szobámba hajnalok hajnalán. Már nincs semmi közünk egymáshoz.

- Bella, kérlek, nyugodj meg.

- Nyugodjak meg? Mégis hogy képzeled? Nem jöhetsz ide az éjszaka kellős közepén csak úgy. Már nem tartozol hozzám. Így nincs semmiféle jogod hozzá, hogy itt légy. Takarodj innen- kiáltottam és ekkor meghallottam apám lépteit, amint a lépcsőn jön felfelé. Hoppá, kicsit hangos voltam.

- Feküdj le és takarózz be. Jön Charlie- mondta Edward és kiugrott az ablakon.

Mivel nem akartam, hogy apa észrevegye, hogy fent vagyok azt tettem, amit Edward mondott. Gyorsan betakaróztam és egyenletesen lélegeztem. Közben hallgatóztam. Apa először benézett a nővéremhez, várt pár másodpercet, majd átsétált hozzám. Kinyitotta az ajtót és miután megbizonyosodott róla, hogy alszom, kiment.

Huh. Ezt megúsztam. Szegény, biztos nagyon fáradt lehet. Én pedig itt kiabálok hajnalban egy vámpírral.

Amint apa lefeküdt, Edward újra megjelent a szobámban.

-Nem meg mondtam az előbb, hogy nincs semmi keresni valód itt? –kérdeztem suttogva. Most már kénytelen leszek halkabb lenni, ha nem akarok felverni mindenkit.

- Bella, beszélnünk kell- ült le az ágyam szélére.

- Nem. Én nem akarok tőled semmit. Világosan megmondtad, mikor elmentél, hogy nem szeretsz, és soha többet nem akarsz látni. Túltettem magam rajta, igaz pokolian nehéz volt. Ha nincs a nővérem, akkor ki tudja, lehet, hogy még most is utánad sírnék vagy már belehaltam volna a bánatba. Úgy életet kezdtem, amiben neked és a családodnak nincs helye. Úgyhogy légy olyan kedves és ne akard ezt az életemet is tönkretenni, mint az előzőt. Megváltoztam és már nem az a kislány vagyok, aki mindent elhitt neked, és akivel úgy játszottál, ahogy a kedved tartotta. Az a Bella meghalt, mikor az erdőben ott hagytad. Te ölted meg. Miattad lettem olyan, amilyen vagyok.

- Bella, kérlek. Csak hallgass meg. Aztán ha úgy döntesz végleg kizársz az életedből megígérem, hogy többet nem zavarlak. Csak hallgass végig.

- Rendben van. Meghallgatlak, de nem most. Majd holnap átmegyek hozzátok. Most pedig hagyd el a szobámat, mert pihenni szeretnék- mutattam az ablak felé.

Rám mosolygott, de az arcára fagyott a mosoly, mikor meglátta az érzelemmentes arcomat.

-Köszönöm. Akkor holnap várunk.

- Ne köszönj semmit. De csak délután megyek át. Vagy este fele. Mivel itt van a nővérem és most ő a legfontosabb.

- Értem. Bármikor is jössz, várni fogunk- azzal kiugrott az ablakon.

Édes istenem. Miért kellett neki visszajönnie. És miért pont most? Most, mikor már sikerült eltemetnem magamban az emlékét és már nem okozott akkora fájdalmat az emlékezés, mint az első pár napban. Nagy nehezen sikerült túl tennem magam a szakításunkon és már nem gondoltam rá, erre most mindent felborít. Olyan hirtelen jelenik meg, mint ahogy eltűnt.

Most is úgy emlékszem arra a napra mikor elhagyott, mintha tegnap történt volna.

Edward Volvója a házunk előtt állt Charlie járőrkocsijának a helyén, ő pedig a kocsinak támaszkodva. Ahogy kiszálltam a furgonomból ő is megindult felém. Ám ahogy elém ért és megszólalt, nagyon komoly volt.

-Sétáljunk.- javasolta fagyos hangon megfogva a kezem.

Nem válaszoltam. Nem tiltakoztam, de tudtam, itt valami nincs rendben. Nem szokott ilyen lenni és megrémisztett ez a viselkedés.

Végigvezetett a kert keleti részén, ahol az erdő kezdődött. Kelletlenül követtem, közben próbáltam a pánikon keresztül is gondolkodni. Ez volt, amit akartam, emlékeztettem magam. Itt az alkalom, hogy mindent átbeszéljünk. Akkor miért fojtogat a pánik?

Csak pár lépést tettünk a fák között, mikor megállt. Alig voltunk az ösvényen – láthattam még a házat. Edward egy fának dőlt, és rám nézett, az arckifejezése olvashatatlan volt.

-Rendben, beszéljünk - mondtam, bár bátrabbnak hangzott, mint ahogy éreztem.

Vett egy nagy levegőt.

-Bella, elmegyünk.

- Miért most? Egy másik évben…- kezdtem, de félbeszakított.

- Bella, itt az idő. Végül is, mennyi ideig maradhatunk még Forksban? Carlisle alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.

A válasza összezavart engem. Azt hittem, hogy a távozásuk lényege az, hogy a családját biztonságban tudhassa. Nekünk miért kellene elmennünk, ha ők elmentek? Ránéztem, megpróbáltam megérteni, mire gondolt.Ridegen nézett vissza.Egy émelyítő bukfenc ráébresztett, hogy félreértettem.

-Amikor azt mondtad, hogy nekünk…-  suttogtam.

- A családomra és magamra gondoltam.”- mindegyik szava nyomatékos és határozott volt.

Automatikusan megráztam a fejem, megpróbáltam kitisztítani. Edward a türelmesen várt. Beletelt pár percbe, mire újra tudtam beszélni.

-Rendben. Veled megyek.  - mondtam.

- Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… Az nem a jó hely számodra.

- Ahol te vagy, az a jó hely számomra- tiltakoztam.

- Én nem vagyok jó neked, Bella.

- Ne legyél nevetséges. Te vagy az életem legjobb része.

- Az én világom nem neked való. - mondta mogorván.

- Ami Jasperrel történt az semmi, Edward! Semmi!

Igazad van- értett egyet. - Az pontosan az volt, amire számítottam.

-Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…- emlékeztettem.

- Addig, amíg neked az a legjobb- szakított félbe, hogy kijavítson.

- Nem! Ez a lelkemről szól, igaz?- kiabáltam, dühös voltam, a szavak csak úgy kirobbantak belőlem - de valahogy ez még mindig úgy hangzott, mint egy kérés. „Carlise beszélt nekem erről, és engem nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!”

Vett egy mély lélegzetet, és vakon nézte a földet hosszú ideig. A szája elvékonyodott egész kicsire. Amikor végül felnézett, a szemei megváltoztak, kemények voltak - akár a szilárddá változott folyékony arany.

-Bella, én nem akarom, hogy velem gyere- lassan beszélt,  szemeit az arcomra függesztette, nézte, ahogy megfeszültem attól, amit igazán kimondott.

 - Te… nem… akarsz engem?

- Nem.

Értetlenül néztem a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz – nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arról, amit mondott.

-Nos, ez megváltoztatja a dolgokat- meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme. Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt.

- Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember. Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.

- Ne - a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró sav az ereimben. - Ne csináld ezt!

Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.

-Te nem vagy jó nekem, Bella.- megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.

-Ha… ez az, amit szeretnél.

Egyet bólintott.

Az egész testem elzsibbadt. Nem éreztem semmit a nyakamtól lefelé.

-Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok- mondta.

- Bármit- ígértem, a hangom már egy árnyalattal erősebb volt.

Ahogy néztem, fagyos szemei enyhülni kezdtek. Az arany ismét folyadékká vált, olvadttá, belém égve olyan intenzitással, ami megsemmisítő volt.

-Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget- utasított már nem közömbösen. - Megértetted, amit mondtam?

Bólintottam..

-Charlie-ra gondoltam, természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte.

Megint bólintottam. - Ígérem- suttogtam.

-Cserébe megígérek valamit- mondta. - Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztülvinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.

A térdeim megremegtek, mivel a fák hirtelen elkezdtek inogni. Hallottam, ahogy a vérem gyorsabban dobogott a fülem mögött. A hangja messzinek tűnt.

Ő kedvesen mosolygott.

-Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több mint egy szita. Az idő majd meggyógyítja minden sebedet.

-És a te emlékeid?- kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomra akadt volna, mintha fuldokolnék.

- Hát- hezitált egy pillanatig. -Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen megzavarnak- mosolygott; a mosolya nyugodt volt.

Tett egy lépést mellőlem.

-Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.

A többes szám felkeltette a figyelmemet. Ez meglepett engem; azt hittem túl voltam rajta, anélkül, hogy észrevettem volna valamit.

-Alice nem jön vissza- fogtam fel. Nem tudom, hogy hallhatott meg engem – a szavaimnak nem voltak hangjai –, de úgy tűnt, hogy megértette.

Lassan megrázta a fejét végig engem figyelve.

-Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.

- Alice elment? - a hangom üres volt.

-El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.

Megpróbáltam normálisan lélegezni. Muszáj volt összpontosítanom, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból.

-Viszlát, Bella! -mondta azon a csendes, békés hangján.

- Várj!- nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek.

Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra. Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra. A szemeim becsukódtak.

-Vigyázz magadra - lehelte, hűvösség ismét a bőrömön.

Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.

Elment.

Remegő lábakkal figyelembe sem véve a tényt, hogy a kis cselekvésem hasztalan lesz, követtem őt az erdőbe. Az útjának nyomai azonnal eltűntek. Nem voltak lábnyomok, a levelek ismét mozdulatlanok voltak, de gondolkodás nélkül tovább sétáltam. Nem tudtam semmit sem tenni. Tovább kellett mennem. Ha befejezem a keresését, vége lesz.

Szerelem, élet, jelentés... vége.

-Miért? –sírtam. - Miért kellett ezt? Miért? –kiáltottam és magam elé emeltem egy párnát, hogy ne ébresszek fel senkit.

Nem hiszem el, hogy megint tönkre teszi az életemet. Szétrombol mindent, amit nagy nehezen felépítettem. Miért? Hiszen megígérte, hogy nem jössz vissza. Hogy soha többet nem foglak látni és olyan lesz, mintha soha nem is léteztél volt.

De most mégis itt van. Ő és az egész család. Ő, aki annyi szenvedést okozott. A legnagyobb fájdalmat, amit valaha átéltem. És a többiek. Alice, akit én mindig is a legjobb barátnőmnek tekintettem, mégis egy szó nélkül hagyott itt. Esme és Carlisle, akik annyiszor mondták, hogy lányukként tekintenek rám. Mégis képesek voltak elhagyni. És Emmett, a nagy bátyám. Még ő is itt hagyott. Persze Rosalie-t és Jaspert megértem. Ők soha nem kedveltek valami nagyon. Rájuk nem is tudok haragudni. Legalább ők ketten nem vertek át. Nem hitették el, hogy fontos vagyok nekik.

-Bella- hallottam meg Lex hangját. –Bella jól vagy? –kérdezte berontva a szobámba.

De nem volt erőm válaszolni. A párnát szorongattam és csak sírtam.

-Édes istenem. Mi a baj hugi. Jól érzed magad? Mi történt?

- Itt volt. Megint itt volt. Lexi. Én ezt nem bírom. Segíts- dőltem a vállára. Ő átölelt és ringatott.

- Segítek, de ki volt itt? És mit akart?

- Edward. Lexi, eljött és…

- Mit akart itt az a szemét? Egyáltalán hogy képzelte, hogy idejön?

- Azt akarta hallgassam meg, de nem megy. Nem tudom. Fáj Lexi, nagyon. Újra tönkre tesz. Félek. Nem akarom én ezt. Nem akarom- sírtam, ő pedig csak nyugtatott. Simogatott és ringatott. Mellettem volt és a közelsége megnyugtatott. Mióta megharapott az a vámpír, nem éreztem ennyire gyengének magam egyszer sem. De most Edward újra felszakította a sebeimet és iszonyatos fájdalmat szabadított fel, mely belülről teljesen felemészt.

- Sss… Nyugodj meg. Nem fogom hagyni, hogy újra fájdalmat okozzon neked. Erről magam fogok gondoskodni- mondta.

- Nem. Ne kérlek, ne keveredj bele. Nem szeretném, ha bajod esne. Azt már végképp nem bírnám elviselni.

Muszáj lesz erősnek mutatnom magam, mert Lexi képes lesz és szembe megy az egész Cullen családdal. De nem akarom, hogy tudjon a vámpírokról. Nem szeretném belekényszeríteni egy olyan életbe, ami nem neki való. Nem akarom, hogy tönkre menjen az élete az én hibámból.

-Nem. Ne is kérd tőlem, hogy ölbe tett kézzel nézzem, ahogy megint tönkre tesznek. Bella, már nem vagy egyedül. Itt vagyok melletted, és soha többet nem hagylak el. Higgy nekem. Csak hagyd, hogy vigyázzak rád.

- Tudod mit? Rendben van. Legyen, ahogy akarod. De figyelmeztetlek, nem lesz könnyű menet. Holnap vagyis inkább ma elmegyünk Cullenékhez, mert megígértem és aztán mindent el fogok mondani. De meg kell bíznod bennem. Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy mindent megtudj, el fogom neked mondani, de meg kell hogy bízz bennem. Mindent meg fogsz tudni a maga idejében, és ha úgy döntesz, nem akarsz többet látni én azt is elfogadom.

- Ugyan már. Mi ütött beléd? Ez marhaság- kezdett tiltakozni, de belé folytattam a szót.

- Nem marhaság. Majd megtudod, miért mondtam azt, amit és csak remélni merem, hogy azok után is úgy tekintesz majd rám, mint most.

- Bella…

- Nem. Ne most. Ígérem, délután mindent elmondok. De most öltözzünk és menjünk el sétálni. Mutatni szeretnék neked valamit- álltam fel.

Ránéztem az órára, ami hét órát mutatott. Nem hiszem el, hogy ennyi az idő. Teljesen elvesztettem az időérzékemet.

-Rendben. Hova megyünk? Csak hogy tudjam, mit vegyek fel.

- Sportosan és melegen öltözz. Mert hűvös lesz. Amúgy meg sokat fogunk gyalogolni. De ennél többet nem árulok el- mosolyogtam.

Itt az ideje szembenézni a múltammal. Nem menekülhetek előle egész életemben.

Lexi elhagyta a szobámat, én pedig a gardróbomba mentem. Előkerestem egy melegítő együttest, egy egyszerű pólót és egy sportcipőt. Gyorsan átöltöztem, majd a fürdő szobába mentem. Elintéztem a reggeli teendőimet. Lófarokba kötöttem a hajam és lementem a nappaliba.

Apa már korán reggel elment dolgozni. És Lexi még nem készült el. Csomagoltam pár szendvicset, mert ha én nem is, de Lexi éhes lehet. Beletettem egy táskába és egy üveg ásványvizet is. Mire mindent elkészítettem Lexi is lejött. Rajta is egy melegítő volt sportcipővel.

-Mehetünk? –kérdeztem. –Csomagoltam kaját, ha megéheznénk.

- Felőlem indulhatunk- mondta és magára kapott egy kabátot.

Én is így tettem, majd a hátamra kaptam a táskát és miután bezártam az ajtót, a ház mögötti erdőbe indultam.

Mióta Edward elhagyott, nem jártam erre és most mégis újra odamegyek, ráadásul önként. Esküszöm, nekem elment a józan eszem. De ez van. Nincs mit tenni. Már így is elég ideje menekülök a múltam és a vele járó fájdalom elől. De eljött az idő, hogy szembenézzek vele.