4.fejezet Várakozás

                                               (Bella szemszöge)

Befordultam a bekötőútra és onnan már alig pár méter volt a házig. Leállítottam a kocsit és mély levegőt vettem, aztán kiszálltam a kocsiból. Felsétáltam az ajtóhoz és becsengettem. Mikor az ajtó kinyílt, Esme és Carlisle állt az ajtóban. Mosolyogtak és én képtelen voltam nem viszonozni gesztusukat. Beljebb léptem, ahol mindenki ott volt. A család minden tagja ott állt a nappaliban mozdulatlanul.

-Sziasztok- köszöntem halkan.

- Szia - jött a válasz kórusban.

- Örülök, hogy eljöttél. Jaj, Bella. Már azt hittem soha többet nem látlak. Annyira hiányoztál- rohant le Alice és átölelt. Én nem viszonoztam ölelését és hamar rájött, hiába ölelget, akkor sem fogom viszonozni. Ezért elengedett és bánatosan visszasétált férje mellé.

- Lehet, hogy most itt vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy megbocsátottam, amit velem tettetek. Csak azért vagyok itt, hogy szóljak, nem akarok több éjszakai látogatót a szobámba. És megígértem, hogy végighallgatlak benneteket. Szóval, akár kezdhetjük is, mert vacsora vendégeink lesznek- mondtam és leültem a kanapéra. Mindenki helyet foglalt, majd Edward belekezdett a mondandójába.

- Először is. Tudnod kell, hogy a családom nem tehet semmiről. Őket ne okold. Én nem engedtem nekik, hogy elbúcsúzzanak tőled.

- Igen? És mégis hogyan kényszerítetted őket? Kést szorítottál a torkukhoz, vagy mi?- gúnyolódtam.

- Nem- hajtotta le a fejét és úgy suttogta.

- Szóval akkor ez tisztázva. Ha nagyon akartak volna, akkor megtalálják a módját, hogy elköszönjenek. De még csak meg sem fordult a fejükben. Igaz Alice? Hányszor mondtad, hogy a legjobb barátnők vagyunk?- néztem rá az említettre. –És te csak úgy itt hagytál. Szóval ejtsük ezt a részét a beszélgetésnek. Folytasd- mondtam Edwardra nézve.

- Szörnyű hiba volt elhagyni téged. Tudom, nem szabadott volna nélküled döntenem, de megbántam. Viszont abban a helyzetben ezt tűnt a legjobb megoldásnak. Kérlek, értsd meg, hogy rettenetesen féltettelek és mikor a baleset történt, megrémültem. Attól tartottam, hogy nem vagyok képes megvédeni téged. Nem tudtam volna elviselni, ha bármi bajod esik miattam.

- És most már elég erősnek érzed magad? Most már képes lennél elviselni, ha bármi történne velem? –kérdeztem csípősen.

- Nem. Természetesen nem. De ráébredtem, hogy nem tudok nélküled élni. Pokol volt az életem miután elhagytalak és sokáig tartott rájönnöm, hogy nm tudok nélküled élni. Egyszerűen képtelen vagyok rá.

- Tudod, erre hamarabb kellett volna rájönnöd. Könyörögtem neked. Vakon mentem utánad az erdőben, mindenhova követtelek volna, de neked nem kellettem. Teljesen mindegy milyen okból kifolyólag, de elhagytál. És ezzel akkora fájdalmat okoztál, ami teljesen megváltoztatott. Talán ha hamarabb visszajöttél volna, képes lettem volna egyszerűen a nyakadba vetni magam és megbocsátani, de most már nem megy ilyen könnyen. Sikerült új életet kezdenem. Rátaláltam a nővéremre és az ő segítségével talpra álltam. Pokolian nehéz volt, de sikerült eltemetnem az emlékeimet. Erre most megint itt vagytok és újra csak tönkre tesztek. Én ezt nem akarom- mondtam kemény arccal. Muszáj erősnek lennem.

- Kérlek Bella- szólalt meg Rosalie. –Adj egy esélyt a testvéremnek. Egy utolsó esélyt. Cserébe megígérem, hogyha megbánt vagy nem vagy képes újra szeretni őt, én magam rugdosom el őt innen és most itt mindenki előtt megígérem, hogy soha nem avatkozunk az életedbe. Tudom, nem voltunk jóban és a véleményem ugyan sokat nem változott, de nem szeretném újra olyannak látni a családomat, mint miután elhagytunk téged.

- Rosalie, én…

- Nem. Nem muszáj most rögtön válaszolnod. Igaz Edward- nézett testvérére a szőke szépség.

- Igen. Persze. Ha eldöntötted, mit szeretnél, tudod, hol találsz minket- nézett a szemembe Edward.

Jaj, istenem azok a szemek. Még nem vagyok túl rajta. Nem vagyok képes ellenállni neki. Nem tudok úgy nézni rá, mint egy barátra vagy egy ismerősre. De még csak úgy sem, mint az ellenségemre. Még mindig szeretem. Talán igaza van Rosalie-nak. Át kell gondolnom mindent és utána döntenem kell. Ha úgy döntök, képtelen vagyok neki megbocsátani, akkor elmennek és tényleg nem látom őket soha többet. Képes lennék rá? El tudnám engedni őket azok után, hogy újra itt vannak? Vagy egyszerűen csak próbáljak megbocsátani nekik?

-Tudnotok kell, hogy ha meg is bocsátok nektek, soha nem fogom elfelejteni, amit velem tettetek. És csak hogy tudd Edward, az emberek emlékezete nem olyan, mint a szita. Vagy legalábbis az enyém nem. És nem is akartam felejteni. Érezni akartam a fájdalmat, mert ez emlékeztetett rá, hogy ismertelek, hogy szerettelek. De most mennem kell. Amint döntésre jutok, közlöm veletek- álltam fel.

- Bella- szólított meg Carlisle. –Annyit még tudnod kell, hogy bármi történt is, és bárhogy döntesz is, nekünk mindig fontos leszel.

- Köszönöm. Most megyek- mondtam és kimentem a házból. Bevágódtam a kocsiba és hazafelé indultam. Amint kiértem a főútra, végre szabadjára engedhettem az érzéseimet. A könnycseppek egymás után folytak le az arcomon és hiába töröltem le, újak jöttek helyettük. Éppen ezért nem foglalkoztam velük. 200-zal hajtottam haza és hála a jó reflexeimnek, nem okoztam balesetet. Leálltam a ház elé és letöröltem a könnyeimet. Jake és az apja már megérkeztek és nyílván bent beszélgetnek. Ezért letöröltem a könnyeimet és kiszálltam a kocsiból. Bementem a házba és elkiáltottam magam.

-Megjöttem.

- Szia- jött a köszönés a nappaliból.

- Sziasztok. Billy, örülök, hogy újra látlak- mosolyogtam rá. –Apa- köszöntem neki is, majd a konyhába mentem, ahol a nővérem és Jacob mosogatott. –Jake- kiáltottam és szorosan átöleltem. Nem bírtam tovább és a könnyeim újra eleredtek.

- Bella, melegítek neked vacsorát és…- mondta tovább nővérem, de nem figyeltem rá. Jacob még mindig szorosan ölelt magához és simogatta a hátam. Végre most, hogy itt van neki a nővérem, helyesen szeret. Úgy, mint egy barátot.

- Édes istenem, jól vagy? Miért sírsz? –kérdezte Lexi, mikor észrevette, hogy még mindig Jake-t ölelgetem.

- Semmi. Jól vagyok, vagyis leszek –engedtem el barátomat. - Most nem vagyok éhes. Felmegyek a szobámba oké? Majd később beszélünk.

Bólintottak, én pedig már ott se voltam. Amint beértem a szobámba, az ágyra vetettem magam és zokogtam. Jacob nyilván hallja és informálja róla nővéremet, hogy mit csinálok, de nem érdekel. Most nem tudok másra gondolni, csakis rájuk és a fájdalomra, amit nekem okoztak.

Edward azért hagyott el, hogy megvédjen, de még mindig szeret- suttogta egyik felem. Az a részem, amelyik legszívesebben most rögtön rohant volna hozzá és megbocsátott volna neki.

De akkor is elment és rengeteg fájdalmat okozott. Nem érdekelte mi van veled és most sem nagyon izgatja, pedig azzal, hogy most újra itt vagy, legalább annyi fájdalmat okoz, mint mikor elment- tiltakozott a józanabbik felem.

Na jó. Kész. Most már tuti, hogy megőrültem. Saját magammal vitatkozok. Ez nem normális. Komolyan az őrületbe kerget ez a szerelem. De mit csináljak? Mi lenne a helyes? És mit akarok én? Igaz, amit én akarok, és ami helyes az két különböző dolog. Ajj, most mit csináljak?

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor kopogtatást hallottam.

-Szabad- szóltam ki úgy, hogy az ajtó mögött álló is hallja.

- Hogy érzed magad? –kérdezte nővérem és ledőlt mellém az ágyra.

- Többiek? –hagytam figyelmen kívül a kérdését.

- Jacob és az apja hazamentek. Charlie pedig elment lefeküdni. Kérdezett felőled, de azt mondtam neki, hogy elfáradtál és már lefeküdtél- válaszolt. –De nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy vagy?

- Nem tudom. Rosszul. Nagyon rosszul.

- Mit mondtak neked?

- Megtudtam, hogy Edward csak azért hagyott el, hogy megvédjen. Most pedig azért jöttek vissza, mert rájött, hogy nem tud nélkülem élni. Szeretnének még egy esélyt.

Szemeim még mindig tele voltak könnyel. Lexi mellém dőlt és az arca tele volt aggodalommal.

-És te? Mit szeretnél?

- Nem tudom. Egyszerűen nem tudok semmit. Nem tudom, mi lenne a helyes és azt meg végképp nem, hogy én mit szeretnék.

- Na jó, talán egy kicsit segíthetek. Bár nem rajongok különösebben Cullenékért és a vámpírokért, de nem szeretem, ha ennyire szomorú vagy.

- Nem tudok ellene mit tenni.

- Szereted őt?

- Fogalmam sincs.

- Mit éreztél ma, mikor megtudtad az igazat?

- Csalódott voltam, hiszen hazudott nekem. Azt mondta, nem szeret és nem vagyok hozzá való. Felszakította a sebeimet, amiket a távozása okozott. De határtalan öröm járt át, mert tudom, itt vannak.

- Mit érzel, mikor meglátod?

- Ezt ne. Nem akarom. Tudom, mit érzek, de nem akarom.

- Mondd ki- erősködött. –Mondd ki.

- Szeretem- kiáltottam és elsírtam magam. –Még mindig szeretem a fenébe is.

- Ezt akartam hallani- suttogta. –Képes lennél megbocsátani neki és újra vele lenni? Most ne azt nézd, mi lenne a helyes. Hallgass a szívedre. Az majd megsúgja, mit tégy- suttogta és miután megpuszilta a homlokom, elhagyta a szobámat.

- Könnyű azt mondani- motyogtam az ajtónak.

De igaza van Lexinek. Nem azt kell néznem, mi a helyes, hanem, hogy én mit akarok. Hiszen a szerelem nem ésszerű és bármennyire is tagadom, én még mindig szeretem Edwardot. Ő az életem és nem tudok nélküle élni. De félek, hogy újra bántani fog. Ha újra elhagyna, abba belehalnék. Garantáltan nem élném túl, ha még egyszer elmenne.

Igaza van Lexinek, hogy a szívem tudja mi legyen, de figyelembe kell vennem a következményeket. Ha ő elhagy, abba belepusztulok. Képes lennék újra talpra állni, ha elmenne? Ez a legnagyobb kérdés.

(Edward szemszöge)

Elment. Nem bírom ezt. Túl bizonytalan ez az egész. Vajon mit tehetnék annak érdekében, hogy megbocsásson nekem?

Elmegyek hozzá- döntöttem el.

-Nem mész sehova. Most rögtön leülsz és a helyeden maradsz- parancsolta Alice.

- De muszáj látnom őt.

- Nem. Ha most odamész, azzal csak rontasz a helyzeten. A nővére nem engedné, hogy beszélj vele. Bár nem értem, miért nem látom Bellát. Róla nem látok semmit, csak akkor, ha a nővére vele van. Egyedül rajta keresztül tudok bármit is kideríteni Belláról. Mi a fene van a képességemmel? –kérdezte zaklatottan.

- Alice, kérlek, ne most.

- Á, szóval téged nem érdekel, hogyan dönt Bella velünk kapcsolatban? –kérdezte csípősen.

- De- de. Ne haragudj- mondtam és leültem az egyik fotelba. –Nem bírom ezt a semmit tevést.

- Pedig el kell fogadnod- jelentette ki Rose. –Meg kell várnod, amíg ő maga jön el hozzánk és közli a döntését. És ez több napot is igénybe vehet.

- Mégis mióta érdekel téged, hogy mi van velem és mióta vagy ilyen majdhogynem kedves Bellával?

- Te idióta tuskó- sziszegte. –Ahelyett, hogy megköszönnéd, amit érted tettem, még kérdőre is vonsz? Hát nem vagy te normális. Csakhogy tudd. Ha én nem szólok közbe, lehet, hogy Bella már az elején elment volna innen. Örülhetsz neki, hogy egyáltalán fontolóra veszi az újrakezdést. De nem. Az uraságnak az kell, hogy rögtön a nyakába ugorjon, mintha misem történt volna. Hát tudd meg, hogy az ő helyében már rég elküldtelek volna melegebb éghajlatra. Fogd fel, hogy megbántottad. Olyan sebet ejtettél rajta, amit nehéz begyógyítani és mikor neki már nagyjából sikerült, újra megjelensz és felszakítod a sebet. Csak egy kicsit gondolj bele az ő helyzetébe. Lehet, hogy neked ez a visszatérés megkönnyebbülés, de neki lehet, hogy szenvedést okoz.

- Igazad van- suttogtam. –Nem kellett volna visszajönnöm. Nagy hiba volt.

- Edward- kiáltotta kétségbeesetten Alice. –Ugye nem akarsz elmenni megint?

- De. Ez lesz a legjobb mindenkinek.

- Meg ne próbáld- kiáltotta Rose is, majd elém rohant és akkora pofont adott, hogy kiestem a fotelből. Szép lassan felálltam és a szemébe néztem, melyek csak úgy szikráztak a dühtől. –El ne menj innen, mert akkor én végzek veled. Legutóbb is ezt mondtad és nem volt jó senkinek, még Bellának sem. Már sikerült felforgatnod az életét, de még mindig meg van az esélye, hogy megbocsát. De ha elmész, soha többet nem fogod látni. Ezt akarod? Újabb sebet akarsz ejteni rajta? Megint bántani akarod? Őt és az egész családot? Na nem. Ezt nem fogom hagyni. Itt maradsz addig, amíg Bella meg nem hozza a döntését. Aztán, ha elküld, majd elmehetsz.

- Miért vagy ilyen velem? Sosem érdekelt, mi van velem és Bellát sem kedvelted? –kérdeztem halkan. Nővérem szemében láttam a dühöt és a fejében azt fontolgatta, hogy újabb pofonnal jutalmaz, de végül a szemembe nézve válaszolt.

- Nem érted teszem, hanem a családomért. Ők is sokat szenvedtek miattad és nem akarom, hogy újra ez történjen. Ha Bella jelenléte kell ahhoz, hogy újra boldog legyen a család, akkor nem fogom megakadályozni, hogy a családhoz tartozzon. Még akkor sem, ha nem értek egyet vele és a döntésével.

Meglepődtem nővérem kirohanásán. Még soha nem láttam ennyire dühösnek. Soha nem ütött még meg senkit. Emmettet is csak kisebb pofonokkal jutalmazza, persze, ha megérdemli melák bátyám.

De igaza van. Várnom kell, míg Bella el nem jön, aztán minden kiderül. Vagy megbocsát, vagy örökre elzavar maga mellől. Az ő kezében van az életem. Most neki kell döntenie a sorsom felől. Mert ha arra kér hagyjam békén örökre, akkor el kell mennem. De ha megbocsát, soha nem fogom elengedni. Nem követek el még egyszer akkora hibát, mint akkor. Soha többet nem fogom bántani őt. Soha.

Néhány nappal később

Napok óta nem tudok semmit Belláról. Ez azt jelentené, hogy látni sem akar? De akkor is eljött volna közölni, hogy nem szeretne a közelében tudni minket és hagyjuk őt békén. De nem jött. És ami a legrosszabb, hogy nem látja őt Alice sem. Eddig nem zavart különösebb képen, de már kezd érdekelni, hogy vajon miért nem látja őt húgom. Azt látja, hogy ha Jacob hozzájuk megy, akkor eltűnik a jövő és olykor Alice teljesen „vak”. De miután Jacob elmegy, aztán sem látja őt. Kezd idegesíteni. Vajon mi vagy ki takarja őt előle?

Teljesen a gondolataimba merültem és nem érzékeltem a körülöttem lévőket. Ezért is ért váratlanul Alice érintése.

-Edward, gyere. Egy autó közeledig felénk. Ha jól hallom, Bella és még valaki. Gyere, állj fel és köszönj nekik- érintette meg a vállam.

Összerezzentem Bella nevének hallatára és úgy éreztem képtelen vagyok végig hallgatni szerelmem döntését. Pedig erre várok már napok ót. Hogy végre megtudjam Bella hogyan is döntött, most pedig legszívesebben elrohannék olyan messzire, amennyire csak lehet. De végig kell hallgatnom őt. Csak így tudhatom meg, hogyan folytatódik tovább a létezésem. Felhőtlenül boldog lehetek-e azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek vagy éppen ellenkezőleg. Romokba hullik az életem és kénytelen leszek elhagyni őt, ezúttal örökre.