More than love- 7.fejezet

(Bella szemszöge)

Emmett-el visszasétáltunk a házba. Ezúttal sokkal oldottabb hangulatban estünk be a többiek közé, akik feszülten várták a visszatérésünket. Mindenki egy emberként fordult felénk, mikor beléptünk a nappaliba, mintha legalábbis azt várták volna, hogy valamelyikünk nem tér vissza épségben.

- Szerinted ezekkel mi lett? Megszállták őket? -lökött oldalba Emmett, szemét le sem vette a többiekről, de szája szélén mosoly bujkált.

- Meglehet- szálltam be a játékba én is. -Bár a bamba arcukat elnézve...

- Minden rendben van? -szólalt meg elsőként Edward és a pillanat törtrésze alatt mellettem termett és a karjába zárt.

- Már miért ne lenne? Emmett-el voltam, nem valami marslakóval. Mi bajotok van?- kezdett idegesíteni ez a kripta hangulat, ami egy kicsit enyhülni látszott, de nem szűnt meg.

- Furcsa hangokat hallottunk majd egy sikolyt. Azt hittük történt veletek valami. Kimentünk, szétváltunk, de senkit nem találtunk a környéken. Merre jártatok?

- Lent voltuk a szikláknál- néztem Edwardra kétségbeesetten. -De mi nem hallottunk semmit. Egy árva hangot sem.

- Voltam a sziklánál, de nem volt ott senki.

- Mégis mi a franc van itt? -hördült fel Jasper. -Honnan jött az a sok érzelem? A félelem, a fájdalom? Tisztán éreztem idebent. Aztán nem tudom mikor, de megszűnt. Teljesen. Mintha soha nem is lettek volna itt.

- Váljunk szét és nézzünk körbe. Hátha van itt valaki.

- Rendben. Edward, Emmett és Bella, tiétek a város. Nézzetek szét, sétáljatok, menjetek be minden kis utcába, álljatok le beszélgetni emberekkel, hátha valahol éreztek vámpír szagot vagy bármit, ami gyanús. Jasper, Esme és én az erdőben maradunk.

- Szerintem veszélyes, ha ti mentek az erdőbe. Emmett-nek nagy ereje van, Edward gondolatolvasó, én pedig bárkit irányíthatok a képességemmel. Sokkal hasznosabbak lennénk mi az erdőben. Menjetek ti a városba. Ha fajtánkbeli, emberek között nem fog támadni, kisebb a kockázata, hogy bajotok esik.

- Tudunk harcolni mi is Bella. Nem vagyunk cukorból.

- Igen, de én sokkal nyugodtabb lennék, ha mi mehetnénk átvizsgálni az erdőt. A beilleszkedés amúgy is jobban megy nektek. Esme-t pedig a bál miatt nagyon sokan fel fogják ismerni. Sokkal egyszerűbb beilleszkednetek, mint nekünk. Jasper pedig kell, hogy veletek legyen, ha mégis gondok adódnak.

- Teljesen igaza van Bellának- állt mellém Edward is.

- Persze. Engem meg kihagytok a jóból- zsörtölődött Jasper, de szerintem egyikünk sem vette komolyan. Tudtuk mind a négyen, hogy az ő feladata a legfontosabb. Meg kell védenie Esme-t és Carlisle-t, bármi is történjék. Mindig, minden veszélyes helyzetben ezt tartottuk fontosnak. Esme és Carlisle életét. Bármelyikünk gondolkodás nélkül eldobta volna az életét, hogy megvédje őket. Bár ahogy tudom, ahogy hallottam a fiúkat, engem sem szívesen hagytak veszélyes terepen.

- Akkor Bella veletek megy, Jasper pedig velünk jön- úgy néztem Edwardra a mondata után, mint egy árulóra és annak is éreztem.

- Igen Bella is sokkal nagyobb biztonságban lesz a városban. Valamint ismerkedhetne a helybéliekkel. Neki sokkal jobban menne, mint nekem- Jasper érezte, hogy ezúttal nyert és ő mehet a fiúkkal.

- Azt a rohadt...- haraptam el a mondat végét, mikor Esme szúrós szemeivel találtam szembe magam. - Mocskos árulók vagytok. Edward veled még számolok ezért.

- Ugyan szerelmem...- lépett hozzám közelebb, de felemeltem a kezem és jeleztem neki, hogy ne jöjjön közelebb.

- Ne.

- De Bella. Én is nyugodtabb leszek, ha tudom, hogy te biztonságban vagy a városban- jött még közelebb. Átölelt, de én húzódtam volna el tőle, löktem volna el magam, de nem engedett. Karjai vaspántként szorítottak és nem volt menekvés. Így megpróbáltam az eszére hatni.

- Hányszor volt rá példa, hogy nem jó ha minket kettőnket elválasztanak? Erre most te magad küldesz el a közeledből. Tudod mit Edward Cullen? Lesz ennek még böjtje, ne félj.

- Bella, kicsim, ne csináld ezt. Kérlek!

- Nem érdekelsz. Menjetek. Minél előbb tudjuk meg ki szórakozik velünk, annál hamarabb szabadulhatok meg a városlakók kíváncsiskodó szemeitől.

- De hisz imádod, amikor mindenki csodál- lökött oldalba Emmett.

- Igen, amikor én akarom, de most szó szerint kirakatba tesztek, amit viszont utálok, szóval haladjatok és akadjatok a nyomára annak a féregnek, aki szórakozik. Különben én fogok szórakozni veletek drágáim. Na pápá- azzal fogtam magam és kivonultam a házból, egyenesen a garázsba, ahol beszálltam az autómba és vártam Esme-t illetva Carlisle-t, hogy megjelenhessünk a Forks-i nép előtt.

Az utat csendben tettük meg. Carlisle és Esme hátra ültek egymás kezét fogva figyelték a mellettünk elsuhanó tájat hátha látnak valami szokatlant. Bár kétlem, hogy ilyen sebesség mellett bármit is észleltek volna. Én pedig fortyogva a dühtől csak még gyorsabban vezettem, amíg el nem értük a város szélét. Ott lassítottam, majd egy ruhabolt előtt leállítottam az autót. Kiszálltunk és szép lassan Esme-t követve beléptünk az üzletbe. Egyenesen a pénztárhoz léptünk, ahol az eladó minden bizonnyal elég jól ismerte Esme-t, mert köszönés után egyből elszaladt hátra és egy dobozzal tért vissza.

-Sajnálom, hogy hamarabb jöttem. De most van néhány elintéznivalónk a városban a lányommal és a férjemmel és gondoltam megkérdezem elkészült-e.

- Éppen hogy elkészült. Alig egy fél órája hozták.

- Pont időben. Remélem, a bálon találkozunk- mosolygott rá Esme az eladóra.

- Mindenképpen. Az árvák megérdemlik, hogy támogassuk őket, amennyire csak tudjuk. És te nagyon sokat teszel értük annak ellenére, hogy nem régen költöztetek ide.

- Ez az életem. Bárhová megyünk a családommal, az árvaház az első, amit felkeresek. Nem lehet saját gyermekem, ezért támogatom az árvákat amennyire csak lehet- Esme hangjában szomorúság csendült és az én gondolataim is elterelődtek a bosszankodásról. Mindig is tudtam, hogy Esme-nek mennyire fontos, hogy gyermeke legyen. És a vámpírrá válása elvette tőle ezt a lehetőséget. Ráadásul a halálához is a saját gyermeke elvesztése vezette. Igazi anyai szíve van és nem adatott meg neki, hogy saját gyermeke legyen… helyette vámpírrá vált és árváknak próbálja megadni azt a szeretetet, ami benne van, és ami ezeknek a gyerekeknek hiányzik. Tudom, hiszen én is így ismertem meg. Én is árva voltam. –De most mennünk kell, még rengeteg elintézni valónk van. További szép napot- mosolygott Esme. Carlisle-val köszöntünk és már el is hagytuk az üzletet. A kocsiba beraktuk a ruhát, majd sétálva mentünk tovább.

Esme és Carlisle úgy mozogtak a városban, mint a normális emberek. Beszélgettek azokkal, akik megszólították őket, mosolyogtak, halál természetesek voltak. Csak én álltam feszengve mellettük, mosolyogtam, de semmi kedvem nem volt jó pofizni. Minden pillanatban a környéket figyeltem, mély levegőt vettem, hátha érzek valamit, de semmi. Vámpírnak semmi nyoma nem volt. Azonban megpillantottam egy személyt, akivel bár nincs semmi konkrét problémám, nem bírom a képét.
- Mrs. Cullen örülök, hogy találkoztunk- mosolygott a szőkeség Esme-re.
- Én is örülök neked Rosalie.
- Mr. Cullen, Isabella- köszöntött minket is Rosalie, majd a mellette álló fiúra mutatott. –Ő a barátom Jacob.
Mellette egy rézbőrű, fekete rövid hajú, eléggé izmos srácra mutatott. Azonban nem volt minden rendben a sráccal. Büdös kutya szaga volt, valamint apró morgás csúszott ki az ajkai közül, mikor ránéztem.
- Vérszívó- sziszegte annyira halkan, hogy a mellette álló lány nem hallhatott semmit, főleg nem úgy, hogy Esme és Carlisle elvonták a figyelmét.
- Esme, Carlisle, azt hiszem ideje mennünk.
- Bella, éppen beszélgetek. Kérlek- szólt rám megrovón Esme és visszafordult a lányhoz.
- Azt mondtam megyünk. Most rögtön.
- Bella- fordult felém Carlisle is.
- Ne vitatkozzatok velem. Azt mondtam megyünk és kész- sziszegtem összeszorított fogakkal. De a szemem le sem vettem Jacobról, akinek testén apró remegések futottak végig. Érezhető volt a feszültség. Rosalie átkarolta barátja karját és rámosolygott ezzel elvonva figyelmét rólunk. Ebben a pillanatban sajnáltam a lányt. Még akkor is, ha nagy valószínűséggel tudta milyen szörnyeteg a barátja. Milyen élete lehet majd egy ilyen átkozott lény mellett? Ez olyan, mintha egy magamfajtával állna össze. Az alakváltók semmivel sem jobbak, mint a vámpírok. Ugyan olyan szörnyetegek, hanem rosszabbak. Ösztönlények. Képtelenek uralkodni önmagukon.
- Talán tényleg jobb lenne, ha mennénk. Minket is várnak már- kezdett el szabadkozni Rosalie. Örülök, hogy találkoztunk. A bálon látjuk egymást. Viszont látásra. Szia- biccentett felém, majd óvatosan aprókat taszítva a barátján tovább lépkedett.
- Mi a fene volt ez kisasszony? –tette csípőre a kezét Esme.
- Egy alakváltó, aki bármelyik pillanatban átváltozhat. Tudnak rólunk, mi nem tudtuk, hogy ők itt vannak a városban. Nem hiányoznak még ők is. Elég az a rejtélyes idegen, aki szórakozik velünk. Szóval nem az én viselkedésem miatt kellene aggódnod Esme. Menjünk haza. A városban nincs semmi- azzal fogtam magam és amilyen gyorsan csak tudtam a kocsihoz siettem és beültem. Megvártam míg Esme és Carlisle is beülnek, aztán padlógázzal indultam el haza.

Otthon kivágódtam a kocsiból és egyenesen a szobámba rohantam. Nem tudom kordában tartani az érzéseimet. Nem lett volna szabad így beszélnem Esme-vel, de erősebb nálam. Nem tudom megfékezni, bármennyire is szeretném.

Ledőltem az ágyra, behunytam a szemem és mély levegőket vettem, mintha legalábbis segítene. Teljesen kizártam a többieket, mintha csak egyedül lennék a házban. Próbáltam szép dolgokra gondolni, nem a mai borzalmakra. Felrémlett előttem Edward arca és ettől már nyugodtabb ettem. Végig pörgettem magamban a mai nap szebb pillanatait és végre sikerült. A feszültség enyhülni kezdett bennem, a kezem végre már nem szorult ökölbe és nem akartam a világot elpusztítani. Kinyitottam a szemem és felültem az ágyra. Körbepillantottam, majd vettem egy mély levegőt és szép lassan újra beengedtem a többieket. Elkezdtem hallgatózni, hogy tudjam, kik vannak itthon. Aztán lassan felálltam és csigatempóval elindultam le a nappaliba. Bármennyire is hihetetlen, az egyedüllét segített. A tombolni akaró énem lecsendesült és visszahúzódott. Várja a következő alkalmat, hogy ismét felszínre törhessen. És ki tudja akkor elég lesz-e ennyi, hogy megállítsam.

-Sajnálom, hogy úgy beszéltem veletek- hajtottam le a fejem Esme és Carlisle előtt megállva. –De egyre nehezebb kontrollálnom magam.

- Semmi baj kincsem.

- Találtatok valamit? –fordultam a fiúk felé. Edward aggodalmas szemekkel nézett rám, de nem mert közelebb jönni.

- Semmit. Nincs senki az erdőben. Semmit nem éreztem- nézett rám tanácstalanul Jasper.

- Valaki szórakozik velünk. Egy nagy hatalmú valaki. Nem használtam az erőmet, mégis majdnem kitört belőlem a szörnyeteg.

- Ti találtatok valamit?

- Egy nyomorult alakváltón kívül senkit.

- Alakváltó?

- Még nagyon fiatal lehet. Az érkezésünk válthatta ki nála az átváltozást, mert alig tudta kontrollálni a remegését.

- Ki volt az?

- A szőkeség… Rosalie barátja- Emmett arcáról lerítt a csalódás. Tudtam. Éreztem, hogy van valami, ami megfogta. Bár akkor Edward kötötte le a gondolataimat, mikor először láttam a lányt, de halványan emlékeztem azért Emmett arcára is, aki csodálattal tekintett a lányra mind az étkezőben, mind a menza ajtajában, mikor elköszöntek egymástól. - El kell ismernem, Rosalie az emberek között is gyönyörű és vámpírként még szebb lenne. De hiú. Van benne tisztelet, de hiú. Ennek ellenére sajnálom. Nem hiszem, hogy egy alakváltó lenne a legjobb társ a számára. Egy farkas nem fogja tudni megadni neki azt, amire szüksége van- rántottam egyet a vállamon, mint akit nem érdekel a dolog. Pedig valami megmozdult bennem. Valami ami hasonlított a sajnálathoz. Az együttérzéshez talán vagy nem tudom. 

- Ha bevésődés van akkor mindent képes neki megadni- vágott közbe Carlisle.

- Mi van? Mi az a bevésődés?

- Olyan, mint nálunk a társválasztás. Egy vámpír örök életére csak egy társat választ magának. Nagyon ritka, amikor valaki képes új társat találni, miután egyet elvesztett. A farkasoknál is valami ilyesmit jelent a bevésődés. Csak egyszer történik meg, amikor megtalálják azt a személyt, aki társuk lesz. A másik fele, aki a legalkalmasabb arra, hogy utódot nemzzen neki, aki tovább viszi majd a farkas gént. Nem tudom elmagyarázni, de én ahhoz hasonlítanám, amit mi érzünk, mikor megtaláljuk a másik felünket.

Emmett rácsapott az asztalra, majd villámgyorsan eltűnt a nappaliból.

- Mi baja?

- Tetszik neki Rosalie. És attól tartok nem szórakozásból. Nem úgy, int azok a hétvégi lányok. 

- Ez most más nála- erősítette meg Jasper is Edward állítását. –Komolyan gondol a lányra. Nem nevezném szerelemnek, de elragadtatott, amikor látja a lányt, más, mikor megpillantja.

- Úgy látszik Emmett rossz lányt választott- sóhajtottam fel elkeseredetten.

- Rossz lány? Rosalie nem rossz- rázta a fejét Esme.

- Nem úgy. De gondolj bele Esme. Emmett vámpír Rosalie ember. Neki még lehet családja, gyermekei. Nem kell örökkön örökké a vérszomjjal küzdenie, ráadásul egy farkas párja. Emmett-nek semmiképpen nem lehet a társa. Soha nem engedném, hogy elvegye az életét és olyan sorsra kárhoztassa, mint a miénk. Akkor sem, ha ezzel elveszem tőle a boldogságot. Nem fogom hagyni, hogy a lány életét tönkre tegye.

- Bella…

- Nem fogom hagyni. Rosalie nem fogja azt átélni, amit Esme vagy amit én… neki boldog családja lesz, megöregszik majd, sok-sok gyermeke és unokája lesz, mire eljön érte a halál. Különben ne legyen a nevem Isabella Marie Cullen.

- Kicsim erről nem te döntesz- ölelt át Edward. –Ez nem a te döntésed lenne. És ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy Emmett-nek szimpatikus. Lehet nem is lesz belőle semmi.

- Az lenne a legjobb. De ha máshogy történne… ha ő is vonzódna hozzá… tényleg képesek lennétek egy élő, egészséges lányt ilyen létre kárhoztatni csak azért, hogy Emmett boldog legyen? Esme, te képes lennél rá? Gondolj bele. ANYA lehet belőle. ANYA. Ezt akarjátok elvenni tőle? Azt akarjátok, hogy ő is úgy szenvedjen, mint te vagy én?

Tudtam, hogy nem, de hallanom kellett. Meg kellett érteniük miért nem akarom.  Pedig érzem, hogy be fog következni. A lány még csak most bukkant fel, de különös érzésem van vele kapcsolatban. Nem tudom mi az, de furcsa. A legjobbat szeretném a bátyámnak, de nem ilyen áron. Én sem akartam ezt. És Rosalie sem akarhatja. A francba is, neki van esélye és nem vehetjük el tőle. Szeretem a bátyám, de annak a lánynak még van lehetősége, annyi minden áll még előtte, annyi mindent kell még megtapasztalnia. Nem válhat szörnyeteggé.

- És ha ő maga választja ezt a létet?

- Nem fogja. Ha nincs más választás megteheti Emmett, de amíg él, amíg egészséges, csak a holttestemen át változtathatjátok vámpírrá. Esme, gondolkodj egy kicsit… Carlisle, tényleg azt szeretnéd neki, amit te sem akartál? Amit egyikünk sem akart? Nem dönthetünk a sorsa felett csak mert Emmett kedveli.  

- Nem a mi dolgunk Ráadásul olyan témára tértünk ki, amiből nem is biztos, hogy lesz bármi is- vetett véget a vitának Carlisle. Meglátjuk, mit hoz a jövő- és amikor ezt kimondta a szívem helyén hatalmas üresség támadt. Mintha a jövő valami rosszat tartogatna számunkra.Én miért nem láthatom a jövőt? Miért? Akkor tudnám, hogy mikor mit kell tennem és azt is, hogy egyáltalán volt-e értelme most vitáznom a családommal erről a lányról. De hisz egy farkas párja. A farkas pedig sosem hagyná hogy a lány a bátyámmal legyen ha esetleg Rosalie is vonzódna Em-hez. Én sem hagynám, hogy Edward elhagyjon csak azért, mert valaki belépett az életébe... bár... lehet, hogy mégis hagynám. Ha ő is ezt akarná... és én mindig a legjobbat akartam neki. Állandóan. A saját fájdalmam ellenére is. Talán ez az igazi szerelem. Sokan mondták már. Rengeteg könyvben olvastam róla, sok filmben láttam már, de sületlenségnek gondoltam, amíg meg nem tapasztaltam az érzést. Óriási hülyeségnek hangzik, hogy elengedd azt, aki mindennél jobban szeretsz. Pedig nem akkora baromság. Most, hogy Edward itt van nekem, mint a párom, már tudom, hogy nem hülyeség. Ha tényleg szeretsz valakit és a szereteted önzetlen és tiszta, akkor igen is képes vagy elengedni, ha neki úgy jó. A saját fájdalmad elkerülése nem lehet elég indok, hogy magad mellett tarts valakit, aki már nem érez ugyan úgy irántad, mint ahogy te őiránta. Óriási dolgokra vagy képes, ha szeretsz valakit. Az érzés felszabadít, boldogsággal tölt el, ugyanakkor romba dönt, pusztít és csak kárt tesz benned. Sokan megkérdőjelezik ilyenkor, hogy valóban szerelmes e az ember a párjába, mert ők nem értik. Azoknak az embereknek vagy vámpíroknak a szerelmük önző és birtokló. Az enyém nem. Rá kell jönnöm, hogy nagyon fájna... ezerszer inkább a halált választanám, mint azt, hogy mással lássam, de nem kötnék magamhoz olyat, aki már nem szeret. És remélem így gondolja az alakváltó... Jacob is. Mert ha Emmett érzései komolyra fordulnak és a lány is viszonozza, akkor sok gyötrelem vár majd rá. És ránk is. Mert az a kapcsolat alapjaiban rázza majd meg a családot. Én tartom magam a döntésemhez. Egészséges, ártatlan emberekből nem lesz vámpír a családom által. Ugyanakkor ha a lány a családom tagja lesz egy napon, akkor őt is védelmeznünk kell. Abba pedig már bele se merek gondolni, hogy a farkasok és a Volturi is ellenünk fordul majd. Veszély fenyeget minket. Harc és küzdelem lebeg a fejünk felett. Csak azt nem tudom mi lesz a vége...
Nem tudom mit tartogat számunkra a jövő, de bármit is hozzon a családomat nem hagyom. Velem történhet bármi, de utolsó lélegzetemig harcolni fogok értünk. Értük és a szerelmemért... Edwardért. 

More than love- 6.fejezet

"Testvérnek lenni nem azt jelenti, hogy külsőleg hasonlítunk egymásra. A testvéri kapcsolat nem külső hasonlatosságban rejlik. "

(Bella szemszöge)

Természetesen a tanár nem díjazta a kifakadásunkat az órán. Az órán ugyan nem kezdett el papolni, de óra után ott tartott minket, míg a döbbent diákok lassan elhagyták a termet.

-Mr. és Ms. Cullen, remélem tisztában vannak vele, hogy a tanórán nem toleráljuk az ilyesfajta kifakadásokat. Sajnos jelentenem kell az igazgatónak.

- Mégis mit?- kérdeztem mosolyogva és kicsit közelebb léptem hozzá, miközben tekintetemet az övébe fúrtam. –Tanár úr kérem, nem történt semmi. Nincs oka jelenteni az igazgató úrnak, hiszen megígértük, hogy nem fordul elő többet. És így is lesz. A szavamat adom. Elég ez önnek tanár úr? Kérem mondja, hogy elég- a lehető legszebb hangomon beszéltem vele. És elértem a kellő hatást, mert meghajlott az akaratom előtt. Elvégre ha vámpírokon megy, a gyenge embereket miért ne tudnám minden gond nélkül megbabonázni.

- Elég lesz- mondta, majd lehunyta a szemét és én visszahúztam az erőmet. –Most menjenek a következő órájukra és tartsák be az ígéretüket, mert legközelebb nem leszek ennyire elnéző.

- Köszönjük tanár úr- felelte Edward majd elkapta a karomat és kifelé kezdett húzni. - Menjünk Bella. 

- Ez meleg volt- mosolyodtam el, majd szembefordultam vele és átöleltem. Boldognak éreztem magam. Nagyon boldognak. 

- Nem kellett volna az erődet használnod- na ettől egy kicsit letört a kedvem, de hamar visszanyertem. Hiszen most én vagyok a legboldogabb. Elmúlt a belső zavartságom. Végre semmi nem szorítja össze a lelkem és nem akarom újra azt érezni. 

- Egy ember még nem a világ vége. És sokkal egyszerűbb volt így, mint egész nap magyarázkodni mindenkinek, nem gondolod?

- Vannak, akiknek úgyis magyarázkodnunk kell.

-  A családunk- sóhajtottam. –De ők már mind tudják. Legalábbis sejtik. Szerinted miért kezdtem el ilyesmiken gondolkozni? Hm? Nem csak azért, mert éreztem, hogy nem jó irányba haladnak az érzéseim, hanem Esme miatt. Vásárlás közben rólad, rólunk is szó volt. Mondott egy-két dolgot, ami elgondolkodtatott és csak ez után beszéltem veled.

- Igen. Igazad lehet. Rajtunk kívül már mindenki tudott mindent.

- Jaj Edward. Úgy félek. Ismerlek már nagyon régóta, de csak, mint a testvéremet. Mint férfi, ismeretlen vagy számomra. Félek, hogy elrontok valamit, hogy megunsz és rájössz, hogy nem az vagyok, aki neked kell.

- Bella, ne beszélj butaságokat. Itt az egyetlen, akinek ilyesmitől kell tartania az én vagyok.

- Nem gondolod, hogy erről le kellene szoknunk? Mindig a legrosszabbat gondoljuk önmagunkról. A másikat meg az egekig magasztaljuk. Azt hiszem itt az ideje visszatérnünk a földre, nem? –kérdeztem mosolyogva, majd lábujjhegyre állva apró puszit nyomtam mézédes ajkaira.

- Rendben. Igazad van. Egy próbát megér- a derekamnál fogva magához húzott és szorosan ölelt, mintha legalábbis az élete múlna rajta. –Minden döntésedet elfogadom. Ha túl sok neked akkor csak szólnod kell és visszafogom magam. Nem akarlak megrémiszteni.

- Na elég. Nem egy törékeny kislány vagyok, akire egyfolytában figyelned és vigyáznod kell. Elvileg most már a barátnőd vagyok. Nem egy apára van szükségem, hanem egy barátra, egy társra, egy szerető férfira, aki jóban rosszban mellettem áll és elfogadja, hogy ugyan olyan erős is tudok lenni, mint ő és nem csak a gyenge nőt látja bennem. Ezt nagyon gyorsan meg kell szoknod. Különben ebből adódnak majd a legnagyobb vitáink.

- Értettem főnökasszony- mosolygott rám, majd megfogta a kezem és elkezdett a folyosón húzni egyenesen a következő óránk helyszínére. Azonban ezúttal úgy léptünk be a terembe, mint egy pár, nem pedig mint a testvérek.

 Órák után természetesen a többiek már mindent tudtak a pletykás diákoktól. De egy szót nem szóltak. Csak gratuláltak és elmondták, hogy ők ezt már régen tudták, hogy mi együtt leszünk. Örültek nekünk, legalábbis a saját bevallásuk szerint. Emmett lelőhetetlen volt a poénjaival. Bár erre számítottunk is. Viszont aranyos volt, mert ahogy hazaértünk rögtön félre is hívott.
- Hugicám, gyere csak. Beszélgessünk mint nagytestvér és kishúgi- vigyorgott rám teli pofával és én sem tudtam megállni mosolygás és beszólás nélkül.
- Akkor jobb ha Jaspernek szólok. Mert nem egy pólyással kellene megtárgyalnom a szerelmi életemet- öltöttem rá nyelvet, majd lassan kisétáltam a házból, de az ajtóban még adtam egy puszit Edwardnak.
- A viccet félre téve- termett hirtelen mellettem Emmett, majd lassított az én tempómra, miközben egyre távolodtunk a háztól.
- Úgy is tudsz beszélgetni? -ütöttem a vállába, de ő csak megrázta a fejét és elmosolyodott. -Oo, nem vigyorogsz, nem szólsz be. Valami nagy probléma lehet. Na tessék regélni. Mi a baj?
- Bella, én sem lehetek mindig gyerek. Van amikor komolynak kell lennem. És mivel komoly a téma, nem viselkedhetek gyerekesen.
- Értem. Szóval?
- Nagyon örülök nektek. Tényleg. Évek óta nem ragyogott így a szemed. És nagyon boldog vagyok, hogy ilyennek látlak. Mindig tudtam, hogy egyszer majd összejöttök.
- Tényleg mindenkinek ennyire egyértelmű volt?
- Bella. Nem volt véletlen, hogy soha egy csajjal sem láttad. Nem akart neked fájdalmat okozni.
- Nem akarta, hogy kritizáljam a lányokat.
- Nem. Egyszerűen egyik sem ért fel hozzád. Sőt, egyik emberi nő sem ér fel hozzád Bella. Különleges vagy. És ezt nem csak mint a testvéred mondom, hanem mint férfi is. Próbáltuk elrángatni, a csaj is, akit hoztunk, az én ötletem volt és igen, most ezerszer is bocsánatot kérek érte- emelte fel a kezét védekezőleg, de mielőtt bármit is mondhattam volna folytatta. -Egyébként pont ilyesmi reakciót vártam tőled. Azt akartam/tuk a többiekkel, hogy végre felnyíljon a szemed és észrevedd azt, ami szinte teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára. Valamint Edward szenvedését sem bírtuk már. Te nem láttad, soha nem tudtad meg mi történt a baleseted után.
- Edward elmondta, hogy ő változtatott át.
- De nem tudsz mindent.Edwardot úgy kellett visszafognunk, hogy ne tegyen semmit azzal a fickóval, aki tönkretett. Először azért, mert vele voltál, mert őt szeretted és Edwardot csak testvérednek tekintetted. Másodszor pedig a baleset miatt. Kórházba kerültetek mind a ketten. A barátod esélyei jobbak voltak. Nem tudom hogyan, de jobb állapotban volt, mint te. Neked az arcod összeroncsolódott, szinte felismerhetetlen volt. A mai napig nem tudjuk egyébként miért nem volt rajtad bukósisak. És ami a legrosszabb volt, az a gerinctörésed. Orvosilag helyrehozhatatlan állapotban voltál. Carlisle-t nem engedték be a műtőbe mikor megérkezett a mentő veletek. Ordítozott mindenkivel. A kórházigazgató kirúgta és közölte vele, hogy neki mindegy mit tesznek vele, de nála többet senki nem tehet érted. Stabilizálta az állapotod, amennyire lehetett helyreállította az arcod, majd bekötötte. De a gerinctörésed végzetes volt. A műtét nem segített rajtad. Maximum annyit, hogy életben voltál. De soha többé nem lettél volna teljes ember Bella. A régi házunkban, ott, a városban vannak képeink, a zárójelentésed, a halotti bizonyítványod. Minden.
- De azt a házat lebontottátok, nem?
- Nem. Ott áll, Edward szobájában néhány képpel, amik mindig emlékeztették arra, hogy nem volt mindig melletted. Hogy nem volt veled, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá, a védelmére. Azt hiszi, hogy ha ott lett volna a balesetnél, akkor valahogy megmenthetett volna. A kórházban le kellett fognunk, hogy ne törjön be a műtőbe vagy a srác szobájába. Mondjuk ahogy tudom ő sem úszta meg, mert a kórházban meghalt.
- Igen azt tudom. Utána néztem.
- Edward összetört. Látta Carlisle szemén keresztül az egészet és teljesen tehetetlen volt. Tudtuk mind, hogy csak egy esélyed van, de senki nem mondta ki hangosan. Miután átvittek egy külön szobába az intenzíven összeült a család körülötted és meghoztuk a döntést. Együtt hoztuk meg a döntést feletted Bella. De Edward tette meg. Mind megtettük volna. Mindannyian, bármennyire is nem akarod ezt hallani. Készek voltunk rá, hogy átváltoztassunk, még Jasper is. Annak ellenére, hogy tudtuk mi az álláspontod. És akkor ott Edward megtört. Addig is rossz volt a lelki állapota, de mikor a halál küszöbén álltál valami kiveszett belőle. Egy apócska remény volt még a szemében, semmi más. Azon az estén Carlisle kicsempészett a kórházból. Ugyan úgy, ahogy Edwardnál, a te szívedet is lelassította és hívott egy orvost. Esme zokogott, mintha valóban elvesztett volna. Végig néztük, ahogy halottá nyilvánítanak, majd átszállítanak a hullaházba. Vagyis oda akartak, de Carlisle közölte, hogy egyből a ravatalozóba visznek. Nem akar boncolást, semmit. A ravatalozó helyett viszont hazavittünk. Edward pedig megharapott. A három nap alatt, amíg szenvedtél, mi eltemettük az üres koporsót. Edward a temetésen nem jelent meg, végig melletted volt. Egy percre sem hagyott magadra. Végig fogta a kezed, végig ott ült melletted, veled együtt élte át az átváltozást. Mindenki nehezen viselte, te csendben szenvedtél és ez Edwardnak még rosszabb volt. Tudta, hogy fáj, érezte a szorításaidat, a tested remegését és újra élt mindent. Az utolsó napon azonban úgy döntöttünk elhagyjuk a várost. Kocsiba ültünk és elindultunk. Nem tudtuk hova, nem tudtuk merre, csak annyit, hogy mennünk kell, egy eldugott helyre, ahol biztonságos lesz számodra. Ott, a kocsiban sem hagyott magadra. Ott ült, veled az ölében és simogatott, beszélt hozzád, bár tudta, hogy nem érted mit mond.
- És az amazonoknál ébredtem.
- Pontosan. Nem tudtuk mi legyen és Carlisle-nak eszébe jutottak az amazonok. Zafrina hasznos volt, segíthetett volna, de neked elég volt Edward és a közelsége. Azért mondtam el mindezt neked, hogy tudd, hogy megértsd, Edward az életénél is jobban szeret téged. Önző volt, mikor átváltoztatott, de mind azok lettünk volna. Nagyon fontos vagy nekünk kicsi lány. Az egész családnak. Ne félj szeretni Bella. Ne félj mert Edward nem fog bántani. Nem okoz szenvedést neked. Bízz benne. Tudom- csitított el, mikor szólásra nyílt a szám. -Bízol benne. De egyelőre még csak úgy, mint a testvéredben. Nem, mint a párodban. És ezt kicsit tovább tart megtanulnod. Csak tudd, hogy nem fogsz szenvedni mellette. Az életét adná azért, hogy boldog legyél. Ilyet soha nem láttam. Ez hatalmas dolog. Esme és Carlisle is szeretik egymást, de a ti köteléketek Edwarddal sokkal erősebb, mint az övék. Az is nagyfokú dolog, de ez...
- Honnan veszed ezeket?
- Nem vagyok olyan idétlen üresfejű, mint amilyennek látszom. És használom a szemem. A kedvetek egymásétól függ. Már akkor így volt, mikor emberként hozzánk kerültél. Most pedig még erősebb ez a kapocs. Kicsit ijesztő, külső szemmel is, de ne félj tőle, ne ijedj meg. Szép pár vagytok és egymásnak lettetek teremtve.
- Boldog leszek, ha te is megtalálod a párod Emmett.
- Jegyezd meg kislány. Egy vámpír egy egész örökkévalóságra választ párt magának. Egy olyan embert, aki a másik fele, aki tudja a gondolatait, tudja mit akar a másik anélkül, hogy annak bármit mondania kellene. És nem azért, mert gondolatolvasó. De ha elveszted a másik feled, az életednek nem marad értelme. Legalábbis ezt mondják.
- Én is ezt érzem. Most én vagyok a legboldogabb nő a földön, de ha csak belegondolok, hogy elveszthetem, akkor a szívem összefacsarodik és üvölteni tudnék a fájdalomtól.
- Ez a szerelem Bella. A nehéz időszakokban se felejtsd el ezt a két lehetőséget. A két véget. A szerelmet és boldogságot valamint a fájdalmat és szenvedést. Bármilyen nehéz is, megéri a boldogságért. Ne akarj úgy élni mint én. Hogy semmi értelme a létezésemnek.
- Ne mondd ezt. Te is megtalálod a párod.
- Keresem, azért vagyok ilyen.
- Ha nem keresed, majd bekopog hozzád. Higgy nekem. Én nem kerestem találtam. Rám talált.
- Tudom húgi- ölelt magához szorosan.
- Kívánom, hogy nagyon nagyon boldog legyél te is és Edward is. Megérdemlitek.
- Maci- öleltem meg szorosan. A mellkasába fúrtam a fejem és csak hagytam, hogy öleljen, hogy egy valódi testvéri ölelésben elvesszek. Egy olyanban, amiben egyik oldalról sincs szerelem. Ami csupán színtiszta testvéri szeretet.

Sziasztok!

Nos nagyon nyögve-nyelős lett ez a rész. Bevallom valami hiányzik belőlem. Valami, ami eddig megvolt és arra ösztönzött, hogy igen haladj, írd tovább, akkor is, ha nagyon nehéz volt. De most nem tudom mi lehet a baj. Talán a munkám, a suli és a családom mellett nincs időm az írásra, nem tudom. Nem fogok mindenféle dologgal takarózni mert az eltűnéseimre nincs magyarázatom. Vagyis lenne, de mindet kifogásnak gondolnátok és őszintén ha belegondolok, hogy ha én valahol máshol olvasnék ilyet, én is annak venném. Ezért nem regényelek itt nektek, de azt megígérem, hogy nem hagyom félbe ezt a történetet és megpróbálok a másikkal is foglalkozni, de azt már nem ígérem, hogy egyhamar változás történik ott is. Egyelőre ezt szeretném befejezni, aztán jöhet az is vagy felváltva vagy nem tudom. Még majd megpróbálom beosztani magamnak.
Először végig kell olvasnom az eddigi részeket, vissza kell térnem a történethez, fel kell idéznem mi is volt az elképzelésem, mikor elkezdtem írni. Szóval nem ígérem mikor jön a következő és ha eltűnnék akkor előre is bocsánatot kérek mindenkitől, aki még esetleg olvassa a blogot.
Annyi szent, hogy nem hagyom abba a történetet. Amit elkezdtem azt be is fejezem. Még akkor is, ha hosszabb időre eltűnök. (Amit egyébként nem szándékosan teszek.)
Amint tudok jelentkezek. Puszi: Rosalice

More than love- 5.fejezet

Sziasztok!

Nehezen de megérkezett a következő fejezet is. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Ha nem tetszik azt is jelezzétek kérlek. 

Most pedig szeretném bejelenteni, hogy augusztus 20-ig nem igazán lesz friss, ugyanis a szüleim intéztek egy kis pihenést a számomra és nem leszek itthon. Addig viszont mindenkinek jó pihenést és további kellemes nyarat kívánok. Amint hazaértem jelentkezem. Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Komolyan nem tudom mit kellett volna tennem. Talán elzavarnom Edwardot, de a szükség nagyúr. És nekem szükségem volt rá. Jobban, mint eddig bármikor. Azt akartam, hogy velem maradjon, hogy biztonságban érezzem magam. Mint mindig, amikor mellettem van. De az most különösen jó, hogy nem hallja a gondolataimat. Tekintve, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, nem lenne szerencsés, ha végighallgatná a zakatolást a fejemben. Arról nem is beszélve, hogy egész biztosan lenne hozzáfűznivalója mindenhez. Minden apró pici gondolatfoszlányhoz. És azt nem akarom. Nem akarok most mással beszélni, csak a gondolataimat akarom rendbe szedni.

-Nem akarlak megzavarni, de jól vagy? –simogatta meg a vállam Edward én pedig felnéztem rá. Adott egy puszit a homlokomra és továbbra is simogatott. Aggodalom villant tekintetében, de megpróbálta leplezni. Bármennyire is próbálkozott, Esme-nek igaza van. Én mindenkinél jobban ismerem őt. Ahogy ő is engem.

- Nem vagyok jól. Nem tudom, teljesen össze vagyok zavarodva. Nem vagyok tisztában az érzéseimmel, nem tudom, mi zajlik bennem és ez megijeszt. Soha nem éreztem még magam ennyire gyengének és sebezhetőnek.

- Annyira sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. Pedig nagyon szeretnék. Szeretnélek megvédeni és megóvni téged, de most nem tudom, hogyan tehetném.

- Mindig segítettél nekem. De van, amin még te sem tudsz. Van, amit te sem tudsz megjavítani. És én most ilyen vagyok. Egy elromlott gépezet, amit csak az idő tud megjavítani.

- Pedig szeretném eltűntetni a szemedből a szomorúságot. Nem áll jól neked. Azt szeretem, ha mosolyogsz, ha vidám vagy. Amikor ragyog a szemed a boldogságtól.

- Edward- felültem az ágyra, törökülésbe és végre elszántam magam. Itt az idő, hogy végre pontot tegyek mindennek a végére. Minden kérdésemre választ akarok, és ahogy gondolkozom, egyre inkább azt érzem, hogy minden válasz Edwardnál rejtőzik. –Tudnom kell, és az igazat akarom hallani. Nem féligazságokat. Nem hazugságokat, hanem a színtiszta igazat.

- Mindig az igazat mondom neked Bella. Soha nem hazudtam. 

- Nem. Nem hazudtál, de hallgattál és az majdnem ugyan az. Most viszont azt akarom, hogy ne hazudj nekem, hogy csakis az igazat mondd, és ne kertelj. Ígérd meg nekem.

- Megígérem, hogy őszintén válaszolok minden kérdésedre. Csak tedd fel őket bátran- biztatott és megszorította az ölemben nyugvó kezemet.

- Rendben- bólintottam. Mély levegőt vettem és végre kiböktem. - Rengetegszer mondtad nekem, hogy szeretsz, hogy imádsz. Hogy bármit megtennél értem, az életedet adnád azért, hogy én élhessek. Olyan sok mindent mondtál nekem és én eddig mindig csak úgy értelmeztem, mintha testvérként mondanád. De… de te is úgy gondoltad? Te is csak testvérként néztél rám? Mindig? Vagy esetleg… esetleg máshogy?

- Bella- hangja a nevem végén elcsuklott. Mintha nem tudná, mit mondjon. A szeme azonban elárulta nekem, hogy vívódik. És láttam benne, hogy fontolóra veszi a hazugság lehetőségét is. Azonban azzal sokkal jobban bántott volna, mint az igazsággal. Főleg így, hogy megígérte igazat mond. Bármi is hagyja el most a száját, tudni fogom, hogy igaz-e vagy sem. Ebben az egyben biztos voltam.

- Semmi mást Edward, csakis az igazat. Nincs rossz válasz és nem akarom, hogy azt mondd, amit szerinted hallani szeretnék. Azt mondd, amit érzel. Nézz a szívedbe. Engem csakis az igazság érdekel.  Akkor is, ha meglep, akkor is, ha fáj. Hidd el, képes leszek megbirkózni vele. De jogom van tudni. Könyörgöm neked, ne hazudj. Főleg ne a szemembe.

- Szeretlek és nem csak, mint testvért, hanem mint nőt- lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát. Én pedig köpni nyelni nem tudtam. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Egész eddig csukott szemmel éltem. Edward volt a támaszom, a biztos pontom és én nem is néztem rá máshogy csak testvérként. Egészen idáig csak a testvérem volt és meg sem fordult a fejemben, hogy szerelmes belém. Mekkora fájdalmat okozhattam neki a vakságommal? Olyan ostobának érzem magam.

- Miért nem mondtad soha? Miért hallgattad el előlem? És mióta? Mégis mióta érzel így? –itt az ideje, hogy végleg tisztán lássak, és ne álomvilágban éljek.

- Bella. Talán ezt nem most kellene…

- Nem most? Szerinted mégis mikor kellene megbeszélnünk? –hangom kissé hisztérikus volt. Ki tudja, mióta tekint rám nőként és én ezt sosem vettem észre. Esme-nek igaza volt és Edward is rájött az érzéseire. Talán igaza volt velem kapcsolatban is. Lehet, hogy tényleg beleszerettem a bátyámba.

- Nem tudom, de…

- Választ várok. Mégis mióta? Most már ne hallgass, kérlek. Tudni akarom. Követelem.

- Mióta Esme gondolataiban megláttalak 15 évesen. Már akkor szerettelek volna megismerni, megóvni téged mindentől. Olyan érzéseket váltottál ki belőlem, amiket sosem éreztem. Pedig csupán anyám gondolataiban láttalak, hallottalak téged. Sokkal érettebb voltál a korosztályodnál. Máshogy láttad a világot és ez tetszett. Szerettem volna beszélni veled. És nem féltél. Amit a szemedben láttam és Esme is látott, az a színtiszta őszinteség, ártatlanság és bizalom volt. Bíztál benne, szeretted annak ellenére, hogy egy vadidegen volt a számodra. Aztán a sikátorban mikor megmentettelek, már tudtam, hogy nem leszek képes nélküled élni. Akkor láttalak először személyesen, de tudtam, hogy te vagy az. Nem tudom mi vezérelt akkor oda, de örülök, hogy rád találtam. Igaz szörnyen néztél ki, félig a halálodon voltál, de úgy is gyönyörűnek találtalak. Ahogy velünk maradtál, dacára annak, hogy tudtad mik vagyunk. Képes voltál szeretni olyan szörnyetegeket, mint mi. És bátyádként tekintettél rám, nem pedig egy elátkozott démonként. Olyan közel engedtél magadhoz és annyira jól esett, hogy bíztál bennem. Felélesztetted a lelkem. Új esélyt adtál arra, hogy érző lény legyek. De olyan ártatlan voltál, olyan kedves és nem ronthattam el a kapcsolatunkat azzal, hogy elmondom, mit érzek irántad. Ráadásul tudtam, hogy nem érdemlek meg egy olyan tiszta és ártatlan teremtést, mint amilyen te vagy. Így megelégedtem azzal, hogy a testvéred lehetek.  Mikor azzal az idiótával kezdtél járni, nagyon féltékeny voltam. Minden lépésedet figyeltem, minden pillanatban óvtalak, de a többiek mindig leállítottak. Nem hagyták, hogy közbeavatkozzak. Azt mondták, hagynom kell, hogy éld az életed. Akkor még senki nem tudta hogyan érzek és betudták az aggodalmamnak. Azt hitték, egyszerűen csak túlságosan féltem a kishúgomat. Utána jött a baleset és az átváltozásod. Soha nem mondtuk el neked, ki volt. Nem akartuk, hogy megtudd ki változtatott át, hogy ki tett olyanná, amilyenné soha nem akartál válni.

- Nem értettem miért nem és most sem tudom. Hiszen annyiszor kérdeztem, de senki nem válaszolt nekem. Kikényszeríthettem volna a választ, de nem akartam. Úgy gondoltam jó okotok van rá, hogy hallgassatok.

- Mindenki azért hallgatott, mert megígértettem velük. Én haraptalak meg, én változtattalak azzá, ami most vagy, mert nem tudtalak elengedni. Képtelen voltam rá, pedig nagyon jól tudtam, hogy nem akarsz az lenni. Sajnálom. De azóta sem bántam meg a döntésem, mert itt vagy velem, a közelemben. Nem akartam, hogy meggyűlölj, később pedig mikor megbarátkoztál az új életeddel, akkor meg már késő volt. Azt hittem elvesztelek, ha megtudod. Attól féltem eltaszítasz magadtól és azt nem éltem volna túl. Ahogy most sem. Szükségem van rád ahhoz, hogy el tudjam viselni ezt a létet. T e vagy az egyetlen biztos pontom. A másik felem, akit ha elvesztenék, én is elvesznék örökre. Megfogadtam az átváltozásodkor, hogy soha nem hagylak magadra és így is lesz. Az én életem addig tart, amíg te létezel. Ha nem vagy, én sem leszek többé.

- Nem mondhatsz ilyet. Nem függhetsz tőlem ennyire. Ez teljesen abszurd Edward- csattantam fel mérgesen. De csalódott is voltam. Megértettem miért nem mondta el, megértettem azt is, miért változtatott át, de akkor is nehéz. Ő lett volna az utolsó, akire gondoltam volna. Hiszen ismertem az álláspontját. Tudtam, hogy soha nem venné el senkinek a lelkét és ő is tudta, mi a véleményem. Mégis ő tette meg. Átváltoztatott. Örök életre ítél, örök szomjúságra, mert nem akart elveszteni. Mégis hogyan dolgozzam fel mindezt? Tudom, hogy csak jót akart és örülök, hogy itt vagyok a többiekkel, de akkor is. Soha nem akartam ilyen lenni. Soha. De én voltam a hibás. A baleset sem következett volna be, ha hallgatok Edwardra, de makacs voltam. Itt az egyetlen, akire haragudhatok, az én magam vagyok. Megöregedhettem volna mellettük, emberként halhattam volna meg, megkaphattam volna, amit akartam, ha aznap otthon maradtam volna. De nem… én csökönyös és önfejű voltam és elmentem otthonról. Az egyedüli felelős én vagyok. Edward pedig megmentett. Igen. Ő megmentett és esélyt adott rá, hogy megismerjem a világot. Akkor is, ha vámpírként. Igen. Így kell felfognom. Így kell hozzá állnom. Ismét megmentett.

- Mindegy hogy mennyire abszurd, ez az igazság. És ezen az egy dolgon te sem tudsz változtatni. Ezt már nagyon régen eldöntöttem. Akkor, amikor megláttalak. Ha te nem leszel, már úgysem tudsz megakadályozni.

- Nem szabadulsz tőlem Edward- megsimogattam az arcát, óvatosan, mintha most érinteném először, miközben mélyen a szemébe néztem. - Megígértem neked, hogy mindig melletted leszek, ha szükséged van rám. És betartom a szavam. Nem hagyom, hogy összeomolj. Nem hagylak el, amíg el nem küldesz. Nagyon jól tudod.

- Akkor sem, ha nem csak testvérként nézek rád? Akkor sem, ha megváltoztak az érzéseim?

- Bármennyire is megrémiszt ez a tény, nem foglak magadra hagyni. Nehéz lesz feldolgozom, de menni fog. Képes leszek rá. Ennél sokkal rosszabb dolgokat is átvészeltem már. Ez is menni fog. Legalábbis remélem.

- Bella, akkor most… mi… mi lesz velünk?

- Nem tudom- távolabb húzódtam tőle, hogy újra tiszta legyen a fejem.

- Teljes mértékben megértem, ha te nem érzel úgy irántam és nem is várnám el soha, hogy viszonozd az érzéseimet. Nekem elég, ha továbbra is a testvéred lehetek. Eddig is képes voltam elnyomni az érzéseimet és ezután is menni fog, ha azt akarod. Érted megteszem.

- Az a baj Edward, hogy mostantól minden pillanatban eszembe fog jutni, hogy nem csak a testvérednek tekintesz. Nem akarom, hogy változzon köztünk bármi is, de ez elkerülhetetlen. Már most változott. Annyira sajnálom.

- Csalódást okoztam neked, igaz?

- Nem. Soha nem okoztál nekem csalódást Edward. Soha. Most sem csalódtam, sokkal inkább meglepett és felkavart. Rendbe kell raknom magamban a dolgokat Edward. De most már legalább értem miért mondtad, hogy lehetetlen, hogy megváltozzon a kapcsolatunk egy nő miatt. Most már legalább világos, miért hagynál el mindenkit miattam- mosolyogtam rá, de nem volt teljesen őszinte a mosolyom. Sok minden értelmet nyert, de ez a felfedezés szomorú volt. Megdöbbentő és elkeserítő, ugyanakkor örömöt is éreztem, mert tudtam, ha így szeret, soha senki nem veheti el tőlem. De ez önzőség a részemről. A birtoklási vágyam miatt ő szenvedni fog, mert én nem biztos, hogy képes leszek szerelemmel szeretni őt. Én nem leszek képes megadni neki azt, amire szüksége van. Nem tudom képes leszek-e úgy nézni rá, mint férfira.

- Mindent elmondtam neked Bella. Most már tényleg, egyetlen titkom sincsen előtted. De érdekelne, te hogyan érzel. Mit gondolsz most? Úgy szeretnék beléd látni. Ilyenkor szeretnék olvasni benned, mert nem mondasz el nekem mindent, amit gondolsz. Tudom, látom a szemedben.

- Az a baj, hogy én sem tudom, mit gondoljak vagy hogyan érezzek. Tanácstalannak vagyok. Mintha nem ismerném magam, az érzéseimet. Változott bennem is valami, de nem tudom mi. Azt meg végképp nem, hogy milyen irányba. Mindenkinél jobban ismersz. És én is téged, de nem úgy, mint férfit, hanem mint a bátyámat. És az nem ugyan az. Egyelőre szeretném megérteni és feldolgozni, amit megtudtam. Aztán megbeszéljük. De az biztos, hogy nem tudnálak elengedni. Ebben az egyben 100%-ig biztos vagyok. Ahhoz túl fontos vagy nekem. Az sem tud változtatni ezen, hogy te változtattál át. Szóval nem tudom mit tettél velem Edward Cullen, de olyan vagy számomra, mint a vér. Nélkülözhetetlen. Ez az egy, amiben ebben a pillanatban biztos vagyok. Semmi mást nem tudok, de ez olyan biztos, mint hogy én vámpír vagyok.

- Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak?

- Igenis meg nem is. De szerintem az a legjobb, ha nem maradok itthon. Egyedül kell lennem.

- Hova akarsz menni?

- Csak az erdőbe. Gondolkoznom kell, és a közeledben nem megy. Ha a szemedbe nézek, nem tudok tisztán gondolkozni. Ha nem érek vissza, mire elindulnátok az iskolába, ne várjatok meg, menjetek. Utánatok megyek majd én is.

- Biztos?

- Igen. Erre van most szükségem. Egyedüllétre. Viszont bármire is jutok, tudni fogsz róla. Minden döntésemről tudsz. Megígérem, hogy reggel az iskolában találkozunk, és együtt megyünk a bálra is. Nem megyek sehova. Ki sem teszem a lábam Forks területéről. A szavamat adom. Csak egyedüllétre van szükségem. Kérlek, adj nekem időt.

- Amennyit csak szeretnél.

- Köszönöm- egy szívből jövő mosolyt küldtem felé, majd adtam egy puszit az arcára és az erkély felé siettem. –Az öltönyötök a gardrób ajtón vannak. Vidd át a többieknek.

- Gyere vissza mihamarabb.

Rámosolyogtam, majd kiléptem a teraszra, onnan pedig az erdőbe vetettem magam. Össze kell szednem magam és el kell döntenem, mit akarok. Mert ez így nem mehet tovább. Edward már nem testvéreként szeret, sőt, soha nem is szeretett testvéreként. Ő a nőt szerette és én vakon, bután azt gondoltam csak a testvére vagyok. Azt már tudom, hogy ő szerelmes belém és azzal is tisztában vagyok, hogy ennek a tudatában nem leszek képes megint a testvére lenni. Legalábbis nem olyan közeli testvére, mint eddig. Most már csak arra kell rájönnöm, hogy szeretem-e eléggé ahhoz, hogy úgy legyek mellette, mint egy férfi mellett vagy csak testvéri szeretetet érzek iránta.

(Edward szemszöge)

Kész. Itt volt a vég. Ahogy a szemembe nézett, ahogy könyörgött a tekintetével, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint az igazságra. Ezeknek a szemeknek hazudni képtelenség. Nem tudnék a szemébe hazudni és abban a pillanatban kicsúszott a számon az igazság. Lehet, hogy ezzel elkövettem életem legnagyobb hibáját. Sőt, biztos is. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy testvéreként nézett rám. Mert ezek után örülhetek, ha a testvérének elfogad, és nem távolodik el tőlem teljesen. De mint mondta már erre sincs sok esély. Hiszen megváltozott benne minden. Ezt ő maga mondta. Csak reménykedhetem benne, hogy nem annyira változott meg, hogy eltaszítson magától örökre. Azt nem élném túl. Hiszen ő a mindenem. Hosszú ideje csak ő miatta érzem úgy, hogy élek. De azt mondta szüksége van rám. Hogy nélkülözhetetlen vagyok a számára. Ez csak jelent valamit. De elég ez ahhoz, hogy elfogadjon az érzéseimmel együtt? Én képes vagyok ezek után újra elnyomni magamban mindent? A válasz egyszerű. Igen. Bármit képes vagyok megtenni érte. Ha azt kérné, hogy sétáljak a pokolba vele, boldogan megtenném. Bármit. Bármit az ő életéért, a kedvéért, a szeretetéért.

Az idő csak telt és én Bella szobájában vártam, hogy visszatérjen és beszélhessünk. De nem jött. Már világosodott és semmi jele nem volt, hogy Bella közeledne a házhoz. Nem tudom mikor akar hazajönni. És féltem is, de biztos voltam benne, hogy haza fog jönni. Hiszen megígérte. Láttam a szemében, hogy igazat mondott. És ha el akarna hagyni minket, akkor már megtette volna. És nem köszönés nélkül menne el. Bármennyire is fájna neki vagy másnak, de megadná a tiszteletet a többieknek azzal, hogy elbúcsúzik tőlük. Még ha tőlem nem is, de tőlük biztosan elköszönne.

-Edward, ideje indulnunk- nézett be a szobába Jasper. –Még mindig nem ért vissza?

- Nem.

- Vissza fog jönni, hidd el.

- Én is tudom. Csak attól félek, ami utána jön. Éppen most dönti el, hogy mi lesz a sorsom.

- Bízz benne Edward. Bízz benne és az érzéseiben. Akkor semmi rossz nem fog történni. Nálad jobban senki nem ismeri. Bellát az ösztönei irányítják. Kicsit enged a józanésznek is, de az ösztönei erősebbek. Tudod jól. Bízz benne. Helyes döntést fog hozni. Ha pedig mégsem, akkor majd segítünk, hogy változtasson rajta. De gyere. Vagy megvárod itt?
- Nem. Arra kért, hogy menjünk, ha nem érne vissza és utánunk jön.

- Odalent megvárunk. Siess. Öltözz át és mehetünk.

- Kösz Jasper- eresztettem meg egy apró mosolyt felé, aztán átmentem a saját szobámba. Átöltöztem, szinte már gépiesek voltak a mozdulataim, mert esküszöm, fogalmam nem volt róla mit csinálok, hogy mit veszek elő. Egyfolytában kattogott az agyam és képtelen voltam akár egy pillanatra is elfeledkezni arról, miért is van most távol Bella.

Az idő szép lassan eltelt. Az iskolába megérkezve már nem is tudtam palástolni az idegességemet. Alig vártam, hogy Bella végre megérkezzen, de hiába volt minden várakozásom. Hiszen Bella az ígérete ellenére nem jött utánunk. Már becsengettek, de nem volt sehol. Minden reményem szertefoszlott és búsan vonultam be az osztályterembe, hogy aztán csak még mélyebbre süllyedhessek a gondolataimban és újra meg újra feltegyem magamnak a kérdés, hogy vajon hol van és miért nem jött, ahogy azt megígérte. Az órából szinte semmit nem fogtam fel, valahogy nem kötötték le a gondolataimat a hülye emberi dolgok. Csalódottan csoszogtam át a következő órámra és éppen a tanár előtt csusszantam be a terembe. Nem akartam egedül ott ülni, nem akartam az idióta gondolatokat hallgatni, a találgatásokat. De bár hamarabb jöttem volna, ugyanis Bella ott ült a padban. Az ablakon nézett ki, de ajka szélén egy aprócska mosoly jelezte számomra, hogy észrevette a jelenlétemet. A hangulatom automatikusan változott, ahogy megláttam és már nem a csigatempó jellemezte a mozgásomat. Szinte repültem a padunk felé, hogy minél hamarabb érezhessem a közelségét. Még ha nem is ölelhetem át, ha beszélni sem akar, velem vagy rám sem akar nézni, de tudom, hogy itt van, érezhetem az illatát, tudom, hogy jól van. Nekem már ez is elég ahhoz, hogy boldog legyek. Mindennél fontosabb a számomra. Azzal is megbirkóznék, ha azt mondaná, hogy rám nem tud férfiként nézni, hogy velem nem tud boldog lenni, de mással igen, azonban nem taszítana el magától és mellette lehetek továbbra is. Nehezen ugyan, de ezt is megérteném. De nem is tudom, mit csinálok, ha elküld a pokolba.

-Szia.

- Nem hitted, hogy itt leszek- ez nem kérdés volt. Megeresztett egy újabb mosolyt, de még mindig nem nézett rám. Azonban tudtam, hogy nem szívből mosolyog ebben a pillanatban. Nem őszinte a mosolya.

- Nem, nem hittem. Féltem. Igazából nem tudtam mit gondoljak.

- Pedig megígértem neked. Hát ennyire nem bízol bennem?- fordult hirtelen felém és arany szemei teljesen elvették az eszem.

- De. Tudod, hogy az életemet is rád bíznám. Bízom benned, szerintem jobban i, mint saját magamban.

- Akkor miért kételkedtél bennem?

- Nem tudom. Féltem, hogy majd elhagysz. Hogy elmész, mert túl sok volt neked. Hogy én túl sok voltam.

- Nem számít Edward, mert jobb mindent egyszerre megtudni, mint azt várni minden pillanatban, hogy milyen meglepetés vár még rám.

- Akkor sem így kellett volna.

- Akkor hogy? Neked elmondanod magadtól? Mikor tetted volna meg?

- Soha.

- Pontosan. És én létezhettem volna úgy melletted egészen a halálomig, hogy szenvedést okozok minden nap, mert nem tudom mekkora fájdalmat érezhetsz, ha valaki mással látsz. Közben én boldog lennék, te pedig szenvednél. Jobb lenne ez?

- Bella, engem már az boldoggá tesz, hogy láthatom a szemed, hallhatom a hangod. Ha csak telefonon keresztül is, de olyan megnyugtató a hangod. Ahogy a szemeidbe nézek, elönt a megnyugvás, mert tudom, hogy jól vagy és nem esett bajod. Ha te nem érzed ugyan azt, amit én, de mással megtalálod a boldogságot, az engem is boldoggá tesz. Ilyen a szerelem Bella. Ha annyira szereted a másikat, mint én téged, akkor képes vagy az ő érdekeit nézni és nem önzőnek lenni vele. Ha ő nem szeret, akkor tudnod kell elfogadni a döntését és lemondani a saját boldogságodról.

- Képes lennél megtenni? –kérdezte összehúzott szemöldökkel és az enyémekbe fúrta aranyszín szemeit.

- Nehezen, de képes lennék rá.

- És ha azt mondom, hogy még csak meg sem kell próbálnod?
- Elmész igaz?

- Csak tudnám miért vagy ennyire negatív? Miért gondolsz mindig a legrosszabbra?

- Ismersz már. Tudod, milyen vagyok. Ha felkészülök a legrosszabbra, akkor tudom, hogy annál rosszabb már nem jöhet.

- És ebben a helyzetben számodra mi a legrosszabb?

- Az, ha elmész.

- Nem megyek sehova. Edward, szeretlek téged. Jobban, mint egy testvért. Nem tudom működne-e köztünk ez a dolog, de egy próbát megér. Ha te is szeretnéd, tehetünk egy próbát.

- Tessék?

- Süket vagy bátyuskám vagy baj van a felfogásoddal? –kérdezte mosolyogva és én lassan felocsúdtam a kábulatból, amit a szavai okoztak. Nem foglalkoztam vele, hogy óra van felkaptam és megpörgettem a levegőben, majd megcsókoltam. Végre érezhettem édes ajkait az ajkamon és sokkal jobb volt, mint képzeltem. Nem rémült meg, szeret, talán nem úgy, mint én őt és ami a legfontosabb, hogy hajlandó megpróbálni velem. A világ legboldogabb férfijává tett alig néhány pillanat alatt és én egész hátralévő életemben azon leszek, hogy ő is olyan boldog legyen, mint amilyen én most vagyok. 

More than love- 4.fejezet

 Sziasztok!

Újra itt a friss. Remélem ez is tetszeni fog. Köszönöm mindenkinek, aki kommentelt az előző részhez, részekhez. Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást mindenkinek. Hamarosan újra jelentkezem. 

Puszi: Rosalice

„Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

(Bella szemszöge)

A vásárlás mindig megnyugtatott. Legalábbis a vámpír életem során ez volt a tapasztalatom, hiszen emberként nem tehettem meg ilyesmit. Sem akkor, amikor az árvaházban laktam, sem pedig miután kikerültem onnan. Hiszen nem volt miből. Most, hogy van rá lehetőségem szeretem körbejárni a hatalmas plázákat, megvenni azt, ami éppen megtetszik, vásárolni a többieknek. Esme-nek, Carlisle-nak, a fiúknak. És jó kínzási módszer is a számukra, ha valami miatt bosszút kell állnom rajtuk.  

-Kicsim, már akartam kérdezni, de nem tudtam hogyan. Ami azt illeti, most sem tudom, de nagyon érdekelne- vonta magára a figyelmem Esme, miközben a mozgólépcsőn álltunk. 

- Tudod, hogy bármit megkérdezhetsz tőlem anya. Ha tudok rá válaszolni, úgyis megteszem. Nincsenek titkaim előtted- mosolyogtam rá biztatóan, de Esme továbbra is kissé szorongott, majd mély levegőt vett és miután kifújta, már csak elszántság tükröződött a tekintetében, mikor rám nézett.

- Igen, de… Bella, mi volt, amin odakint vitatkoztatok Edwarddal? Emmett és Jasper nem mondtak semmit, de tudom, hogy nagyon is komoly dolog volt. Nem olyan semmiség, amin általában vitáztok. Ez egy sokkal komolyabb vita volt és aggódom.

- Kicsit… azt hiszem összezavarodtam. Túl sok időt töltünk együtt és ez nagy hatással van ránk. Mindkettőnkre. Ez így nem egészséges. Képzeld, ma féltékeny lettem egy lányra, akivel beszélt pár mondatot. Pedig semmi jogom nem volt hozzá. Eddig annyira természetesnek tűnt, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, hogy ennyire szeretjük egymást, de ez nem egészséges. Ráadásul az emberek is egyfolytában… minden olyat feltételeznek, ami nincs. És nem hibáztathatom őket, mert nem beszélnének, ha nem adnánk rá okot.

- Bella, mióta velünk vagy, te és Edward így vagytok egymással. Egymás támaszai vagytok. Titeket soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Ti tudtátok mi van köztetek, mi hozzászoktunk és nem foglalkoztatok mások véleményével, főleg nem az emberekével. Eddig is voltak lányok, akikkel beszélgetett és nem lettél féltékeny. Miért pont most? –de nem azért kérdezte, mert nem tudta. Láttam a szemében, hogy rá akar vezetni valamire. Valamire, amire még nem sikerült rájönnöm. Valamire, amit ő tudott és azt akarta, hogy én magam mondjam ki.

- Na ez a jó kérdés. Miért most? Nem tudom- ráztam meg a fejem. –Csak ma rájöttem, hogy nem érezhetek így. Hogy ez nem helyes. Ő a testvérem Esme. A bátyám, akit tiszta szívemből szeretek. Ő a biztos pontom Esme. Az egyik biztos pont az életemben és nem tudom, mit csinálnék, ha ez megszűnne.   

- Kicsim, te már rég máshogy érzel a bátyád iránt- megállított és leültünk egy padra, majd felém fordult és magyarázni kezdett. - Sokkal mélyebben, mint az normális lenne. Már akkor tudtam, mikor emberként kerültél hozzánk. Már akkor láttam, hogy ragaszkodott hozzád Edward. Tudtam, hogy te vagy az egyetlen, aki boldoggá teheti.

- Esme… mégis… miről beszélsz?

- Kicsim, te már az elejétől fogva szereted Edwardot.

- Igen. Hiszen az előbb mondtam is- teljesen értetlennek éreztem magam. Olyan, mintha egy nagyon is nyilvánvaló dolgot nem vennék észre. És ez bosszantott.

- Nem. Úgy értem szerelemmel. Nem testvérként. Ezért vagy féltékeny. Ezért nem tudod elviselni, ha rajtad kívül más nővel is jól érzi magát, ezért nem akarod, hogy barátnője legyen. Mert szereted. Szerelmes vagy belé és nem vagy képes osztozni rajta egyetlen nővel sem.

- Nem. Hiszen akkor… nem- teljesen összezavarodtam. Ennek semmi értelme. És akkor eszembe jutott valami, amivel bizonyíthatom, hogy Esme téved. - Ott vannak a Las Vegas-i utjaink. Mindig annyi nővel van, mikor ott vagyunk, mégsem szóltam érte soha. Sőt, mindig vásárolni mentem, hogy egyedül lehessen velük. Én magam hagytam ott őket, hogy szórakozzanak és sosem éreztem így magam, mint ma.

- Azért nem zavart, mert tudtad, hogy csak használja, és utána úgyis kidobja őket. Tudtad, hogy te vagy az egyetlen nő az életében, aki fontos neki. Tisztában voltál és vagy vele, hogy férfi lévén vannak szükségletei, amiket csak egy nő adhat meg neki, és amiktől te nem akarod megfosztani, de tudod, hogy mindig hozzád tér vissza. Mindig te vagy mellette, ha valakire szüksége van, ha úgy érzi, összedől a világ és ez egyfajta elégedettséggel tölt el. De megrémiszt a tudat, hogy komolyabb barátnője legyen, nem? Nem félsz, hogy akkor majd elhanyagol téged? Hogy más is képes lesz megnyugtatni őt, kirángatni az önsanyargatásból? Sosem fordult még meg a fejedben, hogy esetleg megváltozhat a szeretete irántad, ha lesz egy nő az életében, aki nagyon szereti őt, és akit ő is tiszta szívéből szerethet szerelemmel, nem csak testvérként?- és itt volt az a pillanat, amikor vámpír létemre elsápadtam.

- Ezt… Honnan tudod? Soha nem mondtam. Soha senkinek. Még Edwardnak sem ennyire részletesen csak nagy vonalakban. Honnan tudod, mit érzek? –kétségbeestem.

- Mert én is átestem ezeken, csak nem éltem Carlisle mellett hosszú évekig úgy, mint a testvére. Ezen kívül pedig ismerlek kicsim, már nagyon régóta. Tudom, hogy milyen vagy, hogy mennyire intenzívek az érzéseid és ehhez nem kell a bátyád képessége. Kislány voltál, mindössze 15 éves mikor találkoztunk és nyitott könyv voltál előttem. A mai napig az vagy kicsim. A szemed mindent elárul nekem anélkül, hogy szavakra lenne szükséged- megsimogatta a fejem és egy tincset a fülem mögé rejtett. - Még nálad is jobban tudom, mire van szükséged. Nem is lennék jó édesanyád, ha nem így lenne.

- De ez nem igaz. Én nem… nem vagyok szerelemes. Nem lehetek szerelmes a bátyámba.

- Semmi sem lehetetlen. Ezt neked kellene a legjobban tudnod.  És ő nem a bátyád, csak elfogadtad annak. Ahogy engem elfogadtál anyádnak és Carlisle-t apádnak. De a szerelem és a szeretet erősebbek az akaratnál kicsim, ezt ne felejtsd el. Tapasztalatból mondom.  Előbb utóbb te magad is rá fogsz jönni, hogy igazat mondok. Nézz a lelkedbe kicsim. Csak azt remélem, hogy még idejében rájössz, hogy boldogok lehessetek. Hiszen ismeritek egymást. Senki nem tud többet Edwardról, mint te. Nálad jobban senki nem tudja, hogyan kell kibillenteni az önsanyargatásból, a letargiából. Az ő kedve olyan, mint a tiéd. Ha boldog vagy, ő is az, ha szomorkodsz, ő is rosszul érzi magát és egyből azt találgatja, hogyan vidítson fel. És te…  ő az egyetlen, aki képes a megnyugtatásodra. Az egyetlen olyan ember, aki mellett teljesen önmagad vagy. Mindent elmondasz neki, ő az, akiben a legjobban bízol. Míg én csak látom a szemedben, ő olvas benned. Nem kell kimondanod, mit akarsz, ő úgy is tudja. Ahogy mozdulsz, úgy mozdul ő is. Bármitől képes lenne megvédeni téged.  Bármit megtenne, hogy téged boldognak lásson. És te is így érzel. Tökéletesen illetek egymáshoz. És Edward ezt kezdi felfedezni. Még ugyan nincs tudatában az érzéseinek, de kezd rájönni, hogy több vagy neki, mint a testvére. Mit gondolsz, miért nem akarja, hogy elhagyd? Miért mondana le mindenről a te kedvedért? Szerinted ő miért nem csinálja ugyan azt, amit Emmett és Jasper? Pedig hidd el, ha nem lennél, még lehet, hogy a fivéreit is lekörözné.

- Nem tudom- most már tényleg tanácstalan voltam.

- Mert esze ágában nincs megbántani téged. Soha nem tenne semmi olyat, ami neked fájna. Előbb szenvedne ő, minthogy te rosszul érezd magad. És tisztában van vele, hogy azzal nagyon megsebezne, ha látnád egy lánnyal. Nem így van Bella? Őszintén válaszolj, kérlek. Nézz a lelkedbe és ne hazudj. Főleg ne magadnak.

- De. Így van, de akkor sem…

- És te? Miért nem keresed a férfiak társaságát? Miért nem ismerkedsz velük?

- Mert abban a balesetben nem csak az arcom tört össze, hanem a szívem is. És megfogadtam, hogy ha sikerül összeraknom, soha senki nem érheti el újra. Emellett pedig azt hiszem, tartozom Edwardnak annyival, hogy ha ő nem hoz haza lányokat, én sem fogok minden nap másik férfit kiengedni a szobámból. 

- Nem kell minden nap másik. Miért nem keresel valakit, aki komolyan érdekel?

- Mert nem akarom, hogy megváltozzon a kapcsolatunk Edwarddal és bármennyire is mondtam neki, hogy nem változtatna a dolgon egy barát, tudom, hogy ő megváltozna. Már nem nyílna meg nekem annyira, mint most.

- Látod? Megint Edward a válaszod és az, hogy ne bántsd őt, hogy nem akarod elveszteni. Ugyan így érez Edward is. Miattad bármiről képes lenne lemondani. Csak idézz fel magadban pár dolgot édesem. És hamarosan te is rájössz majd- nézett mélyen a szemembe. –Megváltoztak az érzései, sokkal szorosabban kötődik hozzád, mint eddig és te is hozzá. Gondolj a reggelre. Szerinted miért nem akart úgy iskolába engedni? Én láttam az arcát, mikor megjelentél a nappaliban. Tetszett neki, amit látott és nem úgy, mint Jasper-nek vagy Emmett-nek. Fogadni mernék, hogy nem volt egyszerű a mai napja. Beszélj vele Bella. De komolyan. Kérdezd meg, hogyan érez. Mondd el neki, te mit érzel. És ne told el magadtól. Mert tudom, hogy boldogok lehettek. Csak te állhatsz a boldogságotok útjába. Ne utasítsd el őt különben elveszted. És nem csak, mint férfit, hanem mint testvért is.  

- Esme, olyasmiről beszélsz, ami lehetetlen- ráztam meg a fejem és felpattantam a padról. –Csupán a birtoklási vágyam erősödött egy kicsit, de meg fogom fékezni. Ráadásul Edwarddal megbeszéltük, hogy kicsit távolságot tartunk. Hagyjuk egymást levegőhöz jutni és utána minden rendben lesz. Ugyan olyan lesz, mint régen. Testvérek vagyunk, semmi nem fog változni.

- Jól van. Ha azt hiszed menni fog, próbáld meg- mosolygott rám kedvesen. –De ha beszélni szeretnél valakivel, én itt leszek. Mindig itt vagyok neked, még ha csak a háttérben is, de itt vagyok, ezt ne felejtsd el.

- Tudom anya, csak nehéz komolyan venni téged, ha ilyen képtelen dolgokat mondasz- mosolyogtam rá, de valahol mélyen csak nem hagyott nyugodni ez az egész. Mert bármennyire is nem akartam, magamnak kénytelen voltam elismerni, hogy van logika abban, amit Esme mondott. Talán nem is annyira képtelenség az egész.

- Képtelen? Meglehet. De mi van, ha igazam van?

- Inkább menjünk tovább, mielőtt valóban bogarat ültetsz a fülembe- karoltam bele és tovább sétáltunk a plázában, hogy megkeressük a tökéletes ruhákat a holnap esti jótékonysági bálra. A fiúknak az öltönyöket már megvettük, de a saját ruháinkat még nem találtunk meg. Márpedig ki nem teszem a lábam ebből a plázából, amíg meg nem találom a megfelelő ruhát.

A baj csak az volt, hogy a gondolataim nem hagytak nyugodni és egyfolytában Esme szavai jártak a fejemben. Bármennyire is nem akartam a fejemben újra és újra lejátszódott a beszélgetés egyre többször kaptam magam azon, hogy elgondolkozom a „mi lenne ha” részén is.

Végül hosszas keresgélés után megtaláltuk a két legszebb ruhát. Mivel már későre járt, amint kifizettük a ruhákat már mentünk is vissza az autóhoz. Átbeszéltük a mai napot, persze egyikőnk sem hozta fel a beszélgetést. Mind a ketten tudtuk, hogy nem akarunk belemenni újra és szükségünk van arra, hogy végiggondoljunk mindent. Vagyis nekem szükségem volt rá, de ahhoz egyedül kellett lennem. Esme pedig nem akarta felhozni a témát, mert mint mondta, már nagyon régóta ismer. Tudja, hogy elgondolkozom a szavain és nem kell többször elmondania. Aztán csendben tettük meg az út további részét. Otthon Carlisle segített Esme-nek becipelnie a csomagokat én pedig mindent, amit vettem felvettem a szobámba. Szétválogattam a fiúknak vett cipőket, öltönyöket, ingeket. Külön vállfára akasztottam mindet és beakasztottam a gardróbba. Elpakoltam a ruháimat és a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzak. Bár lehetetlen, hogy izzadt vagy koszos legyek, de jól esett ez a kis emberi tevékenység. Sokáig áztattam magam, aztán felvettem egy melegítőt és bebújtam az ágyba. Bekapcsoltam a hifi-t, halkan, hogy ne zavarjak senkit és becsuktam a szemem. Átadtam magam a gondolataimnak, az emlékeimnek, hátha sikerül tisztán látnom. Hátha ki tudom verni a fejemből a hülyeségeket és újra normálisan látok majd mindent.

(Edward szemszöge)

Az egész délután kész gyötrelem volt. Egyfolytában attól féltem, hogy Bella a vásárlás alatt meggondolja magát és megint a fejébe veszi, hogy elmegy innen. Abban a pillanatban azt hittem elvesztem. Nagyon féltem. És nem akarom még egyszer átélni, de sajnos ismerem Bellát és tudom, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt az isten sem veri ki onnan. Márpedig ő nagyon rágódik ezen a témán és azt hiszem, most talán tényleg el fogom veszíteni, de azt nem hagyhatom. Nagyon sokszor elmondtam neki és mindenki másnak, hogy mindenről lemondanék érte, de ezt úgy sem értik. Nem érthetik, mert én sem értem. Egyszerűen nem tudok más nőre nézni, ha ő ott van. Ha nincs, akkor meg azon rágom magam, hogy mit szólna, ha ott lenne. De olyankor tudom a választ. Amíg ő ott van, képtelen vagyok másra figyelni. Minden porcikámmal érzem őt és megvédem még magamtól is. Attól is, hogy csalódás érje.

Este mikor hazaértek Esm-vel a vásárlásból, hatalmas volt a késztetés, hogy átmenjek hozzá, hogy megöleljem, hogy beszéljünk, de megígértem neki, hogy kicsit távolságot tartok. És be kell tartanom. Lehet, hogy éppen most dönti el, hogy eleget lógtam a nyakán és hagyjam békén. Bár… mindig azt mondta, hogy ő nem akar engem elveszíteni. Remélem ez az ösztöne erősebb, mint az a gondolata, hogy árt nekem a közelségével. Ő csak azzal tud nekem ártani, ha elmegy, ha elhagyja a családunkat. Amíg ő itt van, addig mindenkivel minden rendben van, de főleg velem.

Aztán bekapcsolta a zenét és tudtam, hogy ma már nem láthatom őt. Hagynom kell, hogy egyedül legyen a gondolataival, magányosan, mert biztos vagyok benne, hogy most erre van szüksége. Ismerem már, minden mozdulatát, minden szokását. Esme gondolatai is azt sugallták felém, hogy Bellának nincs most rám szüksége. Arra kért, hagyjam magára Bellát, hogy senki ne zargassa őt, de azt nem árulta el, miről beszélgettek egész délután. Pedig nagyon érdekelt volna. Főleg így, hogy Esme külön kért rá, hogy ne is kutassak a beszélgetés után, mert ez olyan dolog, amiről nem kell tudnom. Legalábbis most még nem.

-Gyere- szóltam ki, mielőtt bekopogott volna.

- Miért nem mész be hozzá? –kérdezte Jasper az ajtóban állva.

- Nem lenne túl bölcs dolog.

- Szüksége van most valakire Edward. Talán nem is akárkire. Nem tudom mi történt vele ma, de nincs jól. Zavarosak az érzései és fáj, amit érez. Már nekem fáj, nemhogy neki.

- Hidd el nekem, bármennyire is szeretnék most mellette lenni és bármennyire is szeretné, hogy ott legyek vele, sokkal jobb lesz, ha most egyedül marad. Akkor tényleg a saját döntése lesz, hogy marad-e vagy elhagy minket. Nem akarom őt befolyásolni.

- Itt akar hagyni minket?

- Attól félek igen. Annyi butaságot vett a fejébe, mikor látott engem Rosalie-val beszélgetni, tudod, a szőke lánnyal, amelyik tetszik Emmett-nek. Azt mondta, hogy az utamban áll, hogy megakadályozza, hogy boldog legyek, mert elüldözi azokat a nőket, akik közelednének hozzám.

- Edward… nincs igaza? –beljebb lépkedett és leült a kanapéra. –Nem ő az oka annak, hogy nem vagy hajlandó velünk jönni? Nem miatta küldted el a tegnapi lányt is?

- Nem én küldtem el.

- Az már részletkérdés. De ha Bella nem tette volna meg, te is elküldted volna. Nem használtad volna ki az alkalmat. És itt a kérdés, hogy miért?
- Mert…

- Ne hazudj Edward. Az igazat. Magadnak előbb utóbb úgyis be kell vallanod. Én pedig úgy is érezni fogom, szóval teljesen mindegy.

- De miatta. Mert tudom, hogy rosszul esett volna neki.

- És miért számít ennyire? Oké, én is rosszul érzem magam, ha Bella hozza helyre a dolgokat helyettem, de attól még ugyan úgy folytatom. Csak mondjuk, mint hajnalban, nem kérem meg a kishúgomat, hogy törölje ki a csaj emlékét, hanem ráveszem a lányt, hogy menjen haza. Csak azért mert a testvérem még nem fogok mindenben alkalmazkodni hozzá. Ugyan úgy élvezni fogom az életemet, mint eddig anélkül, hogy bármitől is megfosztanám magam. Te csak akkor vagy más nővel, ha Bella nincs a közelben vagy ha ő magam küld el, hogy menj és szórakozz. Miért?

- Szeretem őt és soha nem tudnám megbántani. Bármiről képes lennék lemondani érte. Bármiről.

- Egy testvér sem érez így a másik iránt Edward. Szerelmes vagy Bellába, ha tetszik, ha nem. És ez nem most kezdődött, te is tudod.

- Persze hogy tudom- csattantam fel mérgesen és sétálgatni kezdtem a szobában. –Már akkor így éreztem, mikor Esme gondolataiban megláttam 15 évesen. Már akkor meg akartam őt védeni. Már akkor azt akartam, hogy biztonságban legyen. És amikor rátaláltam az utcán, lesoványodva, betegen, azt hittem újra meghalok. Nem tudtam mit tegyek, de azt tudtam, hogy nem hagyhatom meghalni. Ahogy a karjaimba vettem, ahogy éreztem a szívverését mintha áramot vezettek volna belém. Aztán a baleset napján, mikor megláttam őt összeroncsolt arccal, a halálán, nem volt kérdés mit teszek. Tudod, hogy soha senkit nem változtattam volna át, de akkor és ott nem tudtam másra gondolni, minthogy meg kell mentenem bármi áron. Abban a pillanatban nem foglalkoztam a lelkével. De most már tudom, hogy vámpír létére neki van lelke. Hiszen senki, egy lelketlen szörnyeteg sem olyan, mint ő. Gyönyörű, kedves, aranyos, okos, segítőkész és még rengeteg jelző van rá. A végtelenségig tudnám sorolni, de ugyan az lenne a vége. Hogy szeretem őt. Nem kell rávezetned semmire. Tudom, hogy azért jöttél, de tisztában vagyok vele, hogy nem testvéri szeretetet érzek iránta.

- Úgy látom nekem itt semmi dolgom- mosolygott rám. –Te már az elején tisztában voltál vele. De mi van, ha egyszer nem tudod magad visszafogni és ő eltaszít magától?

- Pont ettől félek Jasper. Ezért nem mondtam el neki soha, hogy mennyire szeretem. Inkább vagyok mellette testvérként, mint sehogy. Jasper, a világom összeomlana, ha ő nem lenne. Megfogadtam a balesete után, hogy nem hagyom magára. Nem fogom elengedni őt. Soha. Szeretem őt, ezért nem tudok másra nézni. Azok a nők számomra nem jelentenek semmit. Csak használom őket. Bella viszont ott van minden pillanatban a szívemben, a fejemben. Én nem csak a testvért látom benne, hanem a nőt is. Már nagyon rég óta. Megtanultam visszafogni magam, mert ez nem helyes. Nem érezhetek így iránta. Nem erőltethetek rá olyasmit, amit ő nem akar. És elrontani sem akarom a kapcsolatunkat. Szükségem van rá. Azonban tudom, hogy én nem fogok találni egyetlen olyan nőt sem, akihez annyira kötődnék, mint Bellához. Én örökké itt leszek neki. Már csak az a nagy kérdés, ő meddig hagyja, hogy így maradjunk?

- Öregem, remélem, ha kiderül ez az egész Bella nem fog megijedni és elmenni, mert ahogy én most ezt látom, te nem élnéd túl ha elhagyna.

- Nagyon kérlek Jasper, fogd vissza Emmett-et. Nem akarok még több a tegnapihoz hasonló meglepetést, nem akarok több beszólást.

- Megpróbálom. És? Mit tervezel a születésnapjára?

- Még nem tudom. Szerintem valami utazást.

- Megint Vegas-ba akarod vinni? Nem unalmas az már?

- Bella szereti Vegas-t, de nem. Esme szigetére gondoltam, ahol kicsit egyedül lehet, ahol megnyugodhat. Úgy érzem, megint az őrület határán van, és talán ez segíthet neki. De még nem tudom.

- És te elkíséred igaz?

- Jaj Jasper, szeretném, de lehet, hogy ő nem. Láttad milyen volt velem az iskolában történtek miatt. Egyelőre csak azt szeretném, ha velünk maradna. Azt sem bánnám, ha valaki mással szeretne elutazni, csak tudjam, hogy visszajön.

- Bárcsak én is találnék valakit, aki ennyit jelent nekem, mint neked Bella.

- Tudod, hogy úgy is megtalálod a párodat Jasper. És akkor talán leszoksz az ilyen könnyűvérű nőcskékről.

- Jól van, nem lehet mindenki olyan szentéletű, mint te- lökött meg, majd felállt és az ajtó felé lépkedett. –Még ha nem is beszélsz vele, akkor is mellette kellene lenned. Tényleg nincs jól.

- Meglátom, mit tehetek- bólintottam, de már tudtam mit kell tennem. Eddig is ezt akartam, de már mindegy. Sokkal erősebb a késztetés, hogy lássam, mint az akaratom. Ha pedig el akar menni, majd meggyőzöm, de most semmi és senki nem állít meg, hogy bemenjek hozzá.

Amint Jasper kilépett a szobából már indultam is Bella szobája felé. Nem kopogtam, tudtam, hogy úgyis hallja a léteimet. Lassan kinyitottam az ajtót és bekukucskáltam. Bella az ágyon feküdt, háttal az ajtónak és meg sem fordult, mikor beléptem a szobába. Az ágy mellé sétáltam és leültem mellé, majd lassan megsimogattam a karját.

- Mi a baj? Mi az, ami ennyire emészt téged? Mondd el, had segítsek. Kérlek- suttogtam. Mély levegőt vett és lassan megfordult, rám nézett.

- Nem tudsz. Senki nem tud. Ez az én feladatom Edward.

- Akarod, hogy magadra hagyjalak? –kérdeztem még mindig suttogva. Hosszú ideig csendben maradt, még csak rám sem nézett, majd arrébb húzódott és megrázta a fejét.

- Azt szeretném, ha itt maradnál velem. Ne mondj semmit, ne kérdezz, csak ölelj át és maradj velem. Talán az majd segít.

- Bármit, ami eltünteti a szemedből a szomorúságot- lefeküdtem mellé ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. 

- Annyira össze vagyok zavarodva, annyira félek. Mintha az eddigi világom eltűnne. Mintha eddig csukott szemmel jártam volna. Itt az ideje kinyitnom a szemem, de félek. Félek, hogy az egész eddigi életem hazugság volt és erre nem akarok rájönni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Hogy te, én, a családunk, az érzéseim minden a régi legyen.

- Mi változott?

- Én, a világom, te a családunk… Minden Edward. Úgy, hogy észre sem vettem. És félek szembenézni ezzel a változással.

- Nézzünk szembe vele együtt. Tudod, hogy mindig veled vagyok.

- Csak ölelj át és ne engedj el. Kérlek szépen, most ne hagyj magamra- hozzám bújt úgy, ahogy már nagyon régen tette. Egyetlen egy alkalom volt, mikor így bújt hozzám, ennyire szorosan, ennyire elveszetten. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Én pedig úgy öleltem át, mint akkor. Meg akartam nyugtatni, azt akartam, hogy ne féljen ennyire, de én sem voltam nyugodt. Hát tényleg itt az a pillanat, amikor meghozza a döntését. Ennyi volt. Érzi ő is, hogy valami megváltozott köztünk. Már csak idők kérdése, hogy rájöjjön mi az és akkor vagy a mennyekbe emel a döntésével, vagy a pokol legmélyebb bugyraiba taszít. 

More than love- 3.fejezet

„Nem veszítheted el azt, ami sosem volt a tiéd.”

(Bella szemszöge)

Az első nap mindig is nehéz volt az iskolában. Mind tudtuk, hogy mire számítsunk. Nem először kezdtünk új életet. Számtalan évtized áll mögöttünk. És az emberek sosem változnak. Mindig az új kell nekik.

A beiratkozás könnyen ment. A diákok kerültek minket, bár akadtak kicsit nehezebb esetek. Az egyik osztályteremben ültem, most kivételesen Edward nélkül, mert Emmett-nek szüksége volt rá valami miatt. Nem tudom mi lehetett az, de azt mondta siet vissza, mielőtt a tanár beérne a terembe. Én csendben ültem az egyik hátsó padban, mint mindig. Éppen a telefonommal voltam elfoglalva, amikor hirtelen a padomon termett egy srác az osztályból. Persze nem egyedül jött, körülöttünk hirtelen gyülekezni kezdtek a srácok. Úgy saccoltam, nagyjából hat vagy hét fiú az osztályból az én padom körül lebzselt. Az egyik beült mellém a táskámat a pad mellé dobva.

- Nem gondolod, hogy ez enyhén szólva bunkóság volt? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel és zsebre vágtam a telefonom.

- Bocs- vetette oda nem törődöm stílusban és rám vigyorgott, mintha ezzel minden el lenne intézve, mintha nem történt volna semmi, de majd adok én nektek. –Te Isabella vagy, igaz?

- Eddig még úgy tudom igen- rántottam meg a vállam.

- Én Lucas vagyok, ők pedig…- végig sorolta mindenkinek a nevét, de őszintén a felére nem emlékszem. Jogos a kérdés, hogy hol a vámpír memória, de mentségemre szóljon, hogy nem is érdekelt melyiket hogy hívják. Már attól elment a kedvem, ahogyan körém gyűltek. Ezt mindig is utáltam. Az egy dolog, hogy néznek, és az egy másik, hogy ennyire… nem is találok rá szavakat, milyenek voltak. Mindegyik nagyképű, ez azonnal látszott, ahogy rám néztek és azt hitték majd én is elájulok tőlük. Valószínűleg ők az iskola nagymenői. –Mondd csak, miért költöztetek ide a családoddal?

- Talán zavarunk?

- Nem csak próbálunk többet megtudni rólad.

- Rendben. Apám itt kapott állást, de szerintem ezt már mindenki tudja. Itt  vagyunk egy ideje a városban. Már körbe kellett, hogy járjanak a pletykák vagy tévedek?

- Miért vagy ilyen undok? –kérdezte egy másik.

- Parancsolsz? Hogy én undok? Szállj le a magas lóról drágám, ha én undok vagyok, az neked már régen rossz. Tudjátok, nem csípem az olyan pasikat, akik ennyire nagyképűen. És ha nem veszed le rólam a kezed nagyon megjárod- kaptam a tekintetem a mellettem ülő Lucas-ra, aki idő közben elkezdte simogatni a combomat.

- Talán barátod van? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel egy másik.

- Mi lenne, ha elhúznátok a húgom közeléből, amíg szépen mondom- hallottam meg Edward hangját és nemsokára megláttam őt magát is, amint a tömeg előre engedte. A Lucas nevű srácra meredt és vészjósló hangon beszélni kezdett. –Vedd le róla a kezed vagy eltöröm.

A srác visszahúzta a kezét a többiek pedig lassan eltűntek a padunktól. De Lucas még mindig nem kapcsolt. –Öcskös, nem tűnik fel, hogy rossz helyen vagy?

-Szerintem pont jó helyen vagyok- ellenkezett a másik én pedig mélyet sóhajtva felálltam a székről. Átmentem a másik oldalra, felvettem a táskámat a földről, ahova az a barom dobta. Megfogtam Edward kezét és gyengéden magam felé fordítottam a fejét. –Gyere, nem éri meg.

Edward a derekamra tette a kezét és a lehető legközelebb húzott magához. Mindig mondta, hogy a közelségem megnyugtatja, így hagytam, hogy kissé csillapodjon a dühe, majd elindultam egy másik pad felé, ám Lucas nem hiszem, hogy nagyon felfogta volna, mekkora veszélybe kerülhet.

- Most akkor a barátja vagy, vagy a testvére? Mert a kettő együtt nem megy- szólt utánunk és Edward olyan gyorsan fordult meg, hogy az már majdnem a lebukás határát súrolta.

- Rohadtul semmi közöd hozzá- sziszegte neki Edward dühösen.

- Edward –kaptam el erősen a kezét és elé álltam. Felpipiskedtem és átöleltem. Testtartása merev volt, feszült, miközben én a hátát simogattam és halkan megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe. Lassan enyhült a testtartása és felengedett. Visszaölelt és pár perc múlva eltolt magától.

- Bocsáss meg nekem.

- Nem a te hibád- mosolyogtam rá. –Gyere, üljünk le- húztam egy üres pad felé. Helyet foglaltunk és én a vállára hajtottam a fejem, hogy ezzel is a helyén tartsam őt. Tudom, hogy nehéz neki. Mindig így reagál, ha ilyen helyzetbe kerülök. Előbújik a védelmező énje. Már meg sem lepődöm rajta. Tudom, mit kell tennem, ahhoz hogy megnyugtassam és csak ez a fontos. El kell terelnem a figyelmét. Úgyis nemsokára leszállnak majd az új diák témáról.

A nap ezután nyugodtan telt. Bár mindenki tudott Edward kis kiborulásáról és félreértelmezték, de nem szóltunk semmit. Egy valami bosszantott. Hogy úgy ítélik meg őt, hogy nem is ismerik. De amíg Edwardot nem zavarja, addig engem sem.

-Hallom jelenetet rendeztél öcsi- pattant le az ebédlő asztalhoz Emmett vigyorogva. Egy tálca volt a kezében, amin egy szelet pizza volt meg egy kis üveges narancs. –Legalább beverted a srác képét? Volt egy kis bunyó?

- Te hülye- ráztam meg a fejem elkeseredetten, de a mosolyomat nem tudtam elrejteni. Ő már csak Emmett. Javíthatatlan. –Nem gondolod, hogy az nem lett volna valami jó ötlet?

- Miért? Legalább móresre tanította volna azokat a nagyképű ficsúrokat. A csajoktól úgy tudom, hogy ők itt az „istenek”

- Kár, hogy nem hiszek az istenekben- fintorogtam, mire Emmett olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy szinte mindenki ránk figyelt. Hátra néztem, ahol az a Lucas volt a többi talpnyalóval együtt.  És… ha jól láttam vagy gondoltam, akkor a barátnőjével.

- Hé, hé- vontam magamra a figyelmét újra. –Nincs kedved egy kicsit játszani?

- Miről van szó?

Elmagyaráztam neki a kis tervemet, ami csak bosszantaná azt az öntelt hólyagot és ő azonnal bele is egyezett. Tehát amint elmagyaráztam mindent, ő és Jasper szépen odasétáltak az asztalhoz. El tudtam képzelni, hogy a csajok szó szerint elalélnak tőlük. Legalábbis az arcukat látva mindnek csorgott a nyála.

- Soha nem fogom megérteni ezeket a tyúkokat- suttogtam Ed fülébe.

 - Rád nincs hatással a vámpír szépség, mert te magad is az vagy, de ha látnád magunkat kívülről, akkor te is így reagálnál.

- Meglehet.

- Tudod, gonosz kis tervet eszeltél ki. Ördögi vagy.

- Lehet- nevettem el magam és kicsit hozzábújtam.

- Ők csak sekélyes emberek Bella. Nem kellene foglalkoznod velük. Tudod, milyen megalázó lesz annak a két lánynak, ha idejönnek hozzánk és porig alázod őket?

- Igen tudom. Tudom milyen érzés.

- Akkor miért csinálod ezt? Te nem vagy ilyen.

- Egyfolytában bántanak téged Edward. Mindenféle ocsmányságot kitalálnak csak azért, mert megvédtél engem és nem fogom hagyni, hogy rajtad köszörüljék a nyelvüket.

- De mind ez engem nem érdekel. Te is tudod. Felejtsd el. Oké?

- Rendben- sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól és a bátyám után indultam. Megálltam az asztalnál, ahol éppen egy durva szakítás közepébe csöppentem. A botrányt viszont a két bátyám nagyon is élvezte. Jaspertől persze megtudtam, hogy semmi komolyat nem szakítanak szét, hiszen ahogy Edward is mondta az előbb ezek csak sekélyes emberek semmirevaló érzelmekkel. Csak azért vannak együtt, hogy kihasználják egymást, legalábbis legtöbben így vannak, ha jól látom. Ezeknek fogalmuk sincs a valódi szerelemről, a valós érzelmekről.

- Gyertek, nincs itt semmi keresnivalótok- álltam be a két bátyám közé és megragadtam a karjukat.

- De…

- Emmett, kérlek- a lehető legszebben néztem rá, mire megadta magát. Adott egy puszit a homlokomra és elindultunk visszafele az asztalunkhoz.

- Neked bármit húgi.

Megöleltem a nagy mackó bátyámat, de a mosolyom az arcomra fagyott, mikor megpillantottam egy hosszú szőke hajú szépséget az asztalunknál, ráadásul Edward mellett, aki udvariasan mosolygott a lányra.  Aki hangosan nevetett. Látva milyen jól érzik magukat együtt, valami szúrni kezdett belülről.  Féltékeny voltam. Féltékeny, amiért mással is olyan fesztelenül tud beszélgetni, nem csak velem és a családjával. Pedig nem lett volna szabad így éreznem. Sőt, boldognak kellett volna lennem, hogy nem zárkózik be és nyit az emberek felé, de akkor is fájt a lelkem. A lelkem, amit talán már nagyon régen elvesztettem.

Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy botrányt rendezek, de látva, hogy mennyire elbeszélgetnek, nem akartam tönkretenni semmit. Újfent emlékeztettem magam, hogy Edward a testvérem és nem a tulajdonom. Nem birtokolhatom őt.

- Azt… azt hiszem inkább kimegyek. Megyek órára- engedtem el Em-et.

- Bella, minden rendben? –Jasper furcsán nézett rám és gondolom az érzelmeimet elemezte.

- Megkérlek rá, hogy ne turkálj az érzelmeim között. Azok csak rám tartoznak- előtört belőlem a düh és a sértettség, majd fogtam magam és szó nélkül ott hagytam az ebédlőt. A parkolóba mentem, de rájöttem, hogy a kulcs nincs nálam. Edwardnál maradt reggel, így csak a motorháztetőre pattantam fel. Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és a fejemet a térdemre fektettem, hogy megnyugodjak. Semmi értelme ennek az egésznek. Mi a franc van velem? Az odáig oké, hogy félek, hogy elveszthetem a testvéremet. Ez tiszta. Ahogy az is, hogy nem akarok osztozni senkivel a szeretetén a családomon kívül. Ez is rendben. De miért fáj ennyire? Ez nem normális. Nem szabad így reagálnom. Ő nekem csak a testvérem. Semmi más. A támaszom, a megmentőm, de nem a tulajdonom.

-Elég ebből- szóltam magamra és felemeltem a fejem. Éppen ekkor léptek ki az épületből a testvéreim és a szőke lány is velük volt. Nem akartam odanézni, ezért elfordítottam a fejem. Gyerünk Bella, itt az ideje jó képet vágni. Mosolyogj- biztattam magam.

- Bella- szólított meg Edward mikor odaértek hozzám. Automatikusan reagáltam a hangjára és emeltem fel a fejem, hogy rá nézhessek.

- Mond.

- Mi van veled? Miért szaladtál ki az ebédlőből?

- Nem szaladtam csak siettem. És azért mert nem éreztem jól magam. Még valami?

- Oké, mi van veled?

- Semmi. Mehetünk? Vagy van még valami, amiért maradni szeretnétek?

- Nem, mehetünk.

- Kérem a kulcsokat- nyújtottam felé a kezem, de nem adta oda.

- Mit kapok, ha visszaszolgáltatom?

- Semmit. Az én kocsim, jogom van hozzá, hogy én vezessek. Most pedig kérem- nyújtottam felé a kezem és sikeresen legyűrtem magamban egy grimaszt és közömbös maradt az arcom, miközben megkaptam a kulcsokat és beültem az autóba. Edward mellém ült, de most azt kívántam bár ne tette volna. Hogy bár Emmett vagy Jasper került volna mellém. De nem akartam mást csak minél hamarabb hazaérni és bezárkózni a szobámba.  Minél gyorsabban akartam hazaérni annál lassabban telt az út. Mintha nem is 120 km/h sebességgel mennék, hanem egy csiga tempójával.

- Nyugi húgi, mert a végén kidobom a taccsot- szólt rám Emmett és hallottam a hangjában, hogy nem viccből mondja. Oké, persze mindenki tisztában volt vele, hogy nem lehet rosszul, de értettem a célzást. Viszont a menekülési ösztönöm most erősebb volt, mint az együttérzésem.

- Vámpír vagy az isten szerelmére. Mégis úgy rinyálsz, mint egy halandó- mérgemben a kormányra csaptam, de nem erősen, nehogy kárt tegyek benne.

- Jól van, azért le ne szedd a fejem- ez után hála az istennek csendben maradt. És a többiek sem szóltak egy szót sem. Nem kritizálták a vezetési stílusomat még akkor sem, amikor ráfordultam a föld útra és még csak nem is lassítottam. A ház előtt úgy álltam meg, hogy felvertem a port és kiugrottam a kocsiból. Viszont mielőtt bemehettem volna valaki elkapta a karomat, megfordított és erősen a kocsinak nyomott.

- Itt az ideje, hogy közöld mi a problémád kicsilány- sziszegte dühösen Edward. Láttam a szemében, hogy nem igazán dühös, sokkal inkább tanácstalan. De idegesítette, hogy nem tudja, mi a fene bajom van. Természetesen senkitől nem várhattam segítséget, tekintve, hogy a testvéreim szép csendben kettesben hagytak minket.

- Eressz el Edward. Nem akarlak bántani, nem akarom használni az erőmet ellened, de istenemre mondom, ha nem engedsz el, megteszem- kapálóztam, ütöttem a vállát, amíg el nem kapta a nekem. A testemet pedig az övével szorosan az autónak préselte, ezzel elzárt előlem minden lehetséges menekülési útvonalat.

- Ezt akarod? Megfosztanál az akaratomtól? Akkor csináld, ne csak a szád járjon. Gyerünk, nézz a szemembe és kényszeríts, hogy elengedjelek, mert ha nem teszed, én bizony el nem engedlek addig, amíg ilyen vagy.

- Engedj el- sziszegtem neki dühösen és a szemébe néztem, de nem voltam rá képes. Sosem tudtam őt vagy a többieket megbűvölni. –Mit akarsz tőlem, mit mondjak? – abbahagytam a kapálózást és már csak ő tartotta a testem. A teste, amely az enyémhez simult és a kocsi, aminek nekidöntött.

- Mondd el, mi bánt- suttogta és az arcomhoz dörzsölte a sajátját. Szemeit lehunyta, de a szorítása nem lazult. Még mindig erősen tartott. –Belehalok, hogy látom bánt valami és nem tudom mi az. Látom a szemedben, sugárzik belőled a harag és a szívem összeszorul, hogy nem mondod el nekem. Mi van veled?

- Én… én…

- Gyerünk Bella, bökd ki, mi fáj?

- A rohadt életbe, nem tudom- fakadtam ki és úgy éreztem összeomlok. –Olyan dolgon húztam fel magam, amihez semmi közöm. Nem tudom mi ez, nem értem. Vagyis értem csak azzal is tisztában vagyok, hogy nem szabad. De szörnyen fáj- hangom elcsuklott és elfordítottam a fejem.

- Mi? Bella beszélj világosan, mert nem értelek. És az nagyon ritka, ha már én nem értelek téged. Úgyhogy kezdj bele szépen lassan. Kiről van szó?

- Az nem fontos.

- De, nagyon is fontos- elengedte az egyik kezem és az állam alá csúsztatva az ujját felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. –Mondd el.

- Azt hiszem túl messzire mentünk Edward. Túl sokat vagyunk együtt és szinte megfolytjuk egymást. Te nem így gondolod?

- Tessék? Ez most hogy jön ide?

- Nem hagyjuk egymást élni, természetesnek vesszük, hogy mi ketten ott vagyunk egymásnak és nem vesszük észre, hogy szükségünk van másokra is. Neked is és nekem is. Tudod, hogy önző ember vagyok és imádlak, de neked is kell egy kis szabad tér és úgy érzem, hogy ezt nem adom meg neked. Úgy kezellek, mintha a tulajdonom lennél, nem pedig a testvérem. Talán… talán jobb lenne, ha kicsit eltávolodnánk. Nem is tudom, elutazom valahova vagy…

- Na jó, itt állj meg, mert ennek semmi értelme.

- De Edward te is tudod, hogy nagyon is sok értelme van.

- Miért? Miért most? Tegnap még…

- Tegnap más volt a helyzet. Tegnap nem láttam mennyire jól érzed magad másokkal és amíg én ott vagyok veled, addig esélytelen, hogy mással is foglalkozz. Olyan, mintha valamiféle őrző lennék, aki nem enged a közeledbe senkit. Csodálkozok, hogy ilyen helyes pasiként miért nincs barátnőd és csak magamba kellene néznem. Miattam, mert miattam nem közelítenek meg téged. Mindenkit elüldözök mellőled.

- Ezt most Rosalie miatt mondod igaz?

- Rosalie?

- A lány, aki ebédnél odajött hozzám, amíg leállítottad Emmett-et és Jaspert.

- Á így hívják a szőke plázacicát. De mindegy is.

- Nem, nem mindegy. Bánt téged. Rosszul esett, hogy beszélgettem vele? Csak mert az anyja szervezi a holnapi jótékonysági bált és…

- Nem érdekel Edward. Vagyis de, de akkor sem kell magyarázkodnod. Ez ostobaság. Teljesen abszurd a dolog. A húgod vagyok, nem a barátnőd, aki ilyeneken megsértődhet.

- Bella…

- Nem is tudom mi ütött belém. Egyszerűen fájt látnom, hogy másokkal is mennyire jól el tudsz beszélgetni. Túl nagy a birtoklási vágyam és ez nem jó.

- De engem nem zavar.

- Tudom, mert megszoktad, de Edward, akkor sem egészséges. Változtatnunk kell rajta. Mert így ha komolyabban érdekel majd egy lány, én és te is természetesnek fogjuk venni, hogy engem zavar a dolog, te pedig tenni fogsz valamit, hogy én jobban érezzem magam és közben észre sem vesszük majd, hogy ezzel tönkreteszem a boldogságod. Pedig semmi mást nem szeretnék, mint hogy te boldog legyél. Hiszen tudod. Sosem akarok neked rosszat. De most ártalmas vagyok rád és a jövődre nézve.

- Ne csináld ezt, kérlek. Nagyon fontos vagy nekem- magához szorított én pedig a vállára hajtottam a fejem.

- Te is nekem Edward. Pont ezért mondom, amit mondok. Teljesen mindegy, hogy most ki volt az a lány, nekem fáj, hogy így éreztem. Nem akarok így érezni soha többet. Nem én irányítok. És ez megrémiszt. Kérlek… kérlek szépen.

- Mit szeretnél, mit csináljunk? Bármit. Bármit, csak ne menj el.

- Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul. –Töltsünk együtt kevesebb időt. Próbáljunk meg úgy viselkedni, mint a normális testvérek. Oké?

- Rendben- suttogta és átölelt. De úgy, hogy éreztem benne az ígéretet. –Bármit, csak ne hagyj el minket. Tudod, hogy szükségem van rád. Rád és az életkedvedre. Szeretem, hogy olyan boldog és fesztelen lehetek melletted. Hogy te tudsz rólam mindent. És ezt nem akarom elveszteni, de azt sem akarom, hogy neked fájjon vagy rosszul essen valami.

- Tudom- szorosan magamhoz öleltem, majd eltoltam magamtól kissé. –Megyek vásárolni a holnapi bálra.

- Várj egy kicsit, Esme szeretne veled menni. Minket várt.

- Rendben- mosolyogtam rá és adtam egy puszit az arcára. Ő hátrébb húzódott és csak mosolygott rám, majd megölelte Esme-t, aki miután elbúcsúzott a fiától bepattant az anyós ülésre. Én pedig egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, majd beültem újra az autóba. Megfordultam és immáron visszafele újra száguldozni kezdtem. Igaz kicsit lassabban, mert tudom Esme nem szereti, ha nagyon gyorsan vezetek, de még épp annyira, hogy élvezetes legyen számomra az út. És mint azt vártam, Esme nemsokára belekezdett a mesélésbe. Megtudhattam mennyi mindent tudott meg a holnapi bálról, hogy mennyi embert ismert meg, hogy az árvaház vezetőjének a lánya odajár a suliba. De persze ezt már Edwardtól is megtudhattam. Elmesélte mennyire jól érezte magát a gyereke között, hogy mennyi mindenre lenne szükségük még. Újfent kifejtette, mennyire csalódott, amiért a szülők képesek lemondani a gyerekeikről.  És nekem eszem ágában nem volt őt félbeszakítani. Nagyon jól esett hallgatni őt és kicsit kikapcsolni a saját problémáimat és érzéseimet. Amúgy pedig nagyon is érdekelt a közelgő bál. Mindig szerettem kiöltözni, főleg az emberek között. Szeretem, hogy mindenki szépnek talál. Bár jópofizni kevésbé szeretek, de általában nem velem foglalkoznak egy-egy ilyen eseményen, hanem Esme- vel és Carlisle-val. A gyerekek viszont megérdemlik, hogy a lehető legtöbb pénzt gyűjtsünk nekik, ezért is egyeztem bele egy árverésbe, aminek a nyertese egy táncot kap tőlem. Jó, olyan, mintha kiárusítanának engem, de hát a gyerekekért mindent. Hiszen nagyon is tudom milyen árvaházban felnőni. Én is ott éltem. És ha Esme nem ilyen lenne, mint amilyen, lehet sosem találkoztam volna a Cullen családdal és lehet, hogy ott haltam volna meg a sikátorban.  Nagyon sokkal tartozom a Cullen családnak. Az egész életemmel. Éppen ezért soha nem tudnék elszakadni tőlük. Soha. Az életemet mentették meg és ezt azzal fogom meghálálni, hogy megvédem a családomat bármi áron. Mindent megteszek a nyugalmukért, ami hatalmamban áll. Akkor is, ha az ördöggel kell szövetkeznem a védelmükért. Semmi sem fontosabb számomra, mint ők. Semmi és senki.

Sziasztok!

Kicsit sok kimaradás után de itt a friss fejezet. Remélem nem haragszotok nagyon a majd 1 hónapos kimaradásom után, de nagyon zsúfolt volt az elmúlt hónapom. Most sem ígérhetek nektek rendszeres friss részeket, mert készülök egy hosszabb nyaralásra. Még nem tudok konkrétat mondani nektek, mert még én sem tudok semmit, de az biztos, hogy a jövőben lesz még ilyen kimaradásom. De próbálkozok nem elhagyni titeket és szakítani időt az írásra. Addig is csak azt kérem tőletek, ha lehet, hogy legyetek türelmesek és kitartóak. Ezt a történetet elkezdtem és be is fogom fejezni. Ez biztos.
Hamarosan újra találkozunk.
Puszi: Rosalice