Fell the love~ 1.fejezet

(Bella szemszöge)

Hát eljött az első nap. Az első nap ebben a városban és az új iskolában. Komolyan, sokszor iszonyatosan idegesítő, hogy minden városban újra kell kezdenünk mindent. De hát ez az ára az örök életnek. És még így is szerencsés vagyok, hogy legalább ennyire normális az életem. Nem teljesen olyan, mint a többi fajdámbelinek. Esme és Carlisle mellett nehéz rossz úton járni. És én is mindent megteszek, hogy soha többet ne legyek olyan, mint amilyen voltam. Soha.

-Bella, mehetünk már? –kiáltott fel az emeletről Emmett, én pedig még egyszer megnéztem magam a tükörben és elégedettséggel töltött el, hogy ma is jól nézek ki. Bár ha úgy vesszük, akkor felvehetnék egy szakadt pólót is, abban is jól festenék. De azért mégiscsak első nap, és az első benyomás a legfontosabb.

- Itt vagyok- ugrottam le a lépcső tetejéről és belebújtam a bőrkabátomba.  –Mehetünk.

- Mi ez a nagy lelkesedés? –kérdezte Alice, miközben megölelt. Talán az egész családban vele a legjobb a kapcsolatom.  Ő a legjobb barátnőm, a bizalmasom. Rosalie-val is jól kijövök, de Alice más. Rose sokkal komolyabb, mint ő. Vele általában komolyabb témákról tudok beszélni. Mondhatni, hogy két teljesen különböző testvért kaptam. Az idő múlásával Carlisle valóban az apám lett, ugyanis nélküle még most is a Volturinál lennék vagy rosszabb esetben a halálba kerestem volna menedéket. Esme éppen olyan tiszta lelkű és kedves, mint amilyen anyám volt. Bár már nem emlékszem rá tisztán. De tudom, hogy végtelenül kedves és szeretetre méltó asszony volt. Ott voltam, mikor Carlisle átváltoztatta a többieket. Először Esme-t, majd Rosalie-t és végül Emmett-et. Végig ott voltam kezdettől, az átváltozásuktól fogva. Segítettem nekik, bár sokszor nem tehettem én sem semmit. Például mikor Esme megölt egy ártatlan embert. Emlékszem, szegény teljesen kivolt. Engem sosem hibáztatott a korábbi életmódom miatt. De mikor vele történt meg, szinte megutálta magát. Nehezen ugyan, de Carlisle-val megértettük vele, hogy mindenki hibázik. Hiszen vámpírok vagyunk. Nem tagadhatjuk meg teljesen a természetünket. Ráadásul Esme még újszülött volt és igazából az én hibám volt. Én nem figyeltem rá rendesen. És a legviccesebb, hogy egyikük sem volt rám mérges. De szerencsére Esme túljutott az egészen és megbékélt a történtekkel.

Rosalie ilyen szempontból szerencsés volt. Egyetlen egy embert sem ölt meg. Legalábbis nem úgy, ahogy én vagy Esme. Ott voltam vele végig, mikor Carlisle átváltoztatta. Sajnáltam őt. Ugyanakkor úgy éreztem megérdemli, ami vele történik. Rosalie emberként hihetetlenül beképzelt volt. Sokszor hallottam, hogy irigy rám és olyankor mindig azt kívántam bárcsak tudná mekkora árat fizettem az általa olya annyira áhított szépségért. És mikor ő is arra a sorsra jutott, mint én és beszélgetni kezdtünk, megértettem őt. Attól a pillanattól kezdve megváltozott a kapcsolatunk. Megbízott bennem, elmesélte mi történt vele és bár nem szép dolog, de segítettem a bosszújában. Végig néztem, ahogy végzett azokkal, akik tönkretették őt és vigyáztam, nehogy a vérükből igyon. Ez volt az egyetlen, amit kért tőlem. Tudom, nem szép dolog, de nem tudtam sajnálni azokat a mocskokat. Meg kellett volna állítanom Rose-t, de úgy gondoltam ennyi kijár neki. És mint kiderült igazam lett. Sokkal nyugodtabb lett utána, bár félt, hogy Carlisle és Esme mit fognak szólni. Én végig mellette voltam, ahogy egy jó nővérhez illik. Bár Carlisle és Esme nem voltak odáig Rose tettéért, próbálták megérteni őt. Bezzeg aztán én le lettem tolva, mert nem térítettem észhez. Akkor egyszer volt rám Carlisle nagyon dühös, de végül belátta, hogy Rose nélkülem is véghezvitte volna a bosszúját.

Végül egy olyan kapocs alakult ki köztünk Rosalie-val, ami szinte megmagyarázhatatlan. Attól a naptól kezdve mindenben számíthattunk egymásra. Csak mi ketten voltunk. Mindent megosztottunk egymással. És ő volt az, aki valóban mindent tudott rólam. Olyanokat is elmeséltem neki, amit senki másnak. És ez így volt tökéletes. Míg egy napon haza nem állított Emmett-el. Onnantól kezdve természetesen érthető módon, Rose kevesebb időt töltött velem. Örültem Emmettnek, mert így a húgom boldog volt és mellette elfelejthette, amit vele tettek, de haragudtam is rá. Attól féltem, hogy elvesztem a testvéremet, de nem így lett. Csupán volt egy másik személy, akivel osztoznom kellett rajta. Kissé eltávolodtunk egymástól. Újra kezdtem egyedül érezni magam és akkor jött Alice és Jasper. Jasper kezdettől fogva távolságtartó volt velem. Az első találkozásunk harcba torkollott. Jasper ugyanis katona volt nekem pedig előjött a harcos énem. Mind a ketten fenyegetést láttunk a másikban, de szerencsére ma már nincs köztünk semmilyen konfliktus. Ugyan úgy a testvérem, akárcsak a többiek. Alice pedig… ő már csak Alice. Rengeteg időt töltöttünk kettesben és neki köszönhetem, hogy megszerettem a ruhákat. Rosalie és ő a legnagyobb támaszaim. Bármikor számíthatok rájuk.

-Bella!- csattant Alice türelmetlen hangja, amitől visszatértem a jelenbe.

- Igen? – pillantottam húgomra összezavarodottan.

- Na, végre. Tudod te, mennyi ideje szólongatunk? Komolyan kezdett megijeszteni, hogy nem válaszolsz.

- Naná. A húgi bealudt- csapta össze a tenyerét Em.

- De vicces kedvében van ma valaki- morogtam rá. –Ha nem tudnád, vámpír vagyok és képtelen vagyok az alvásra. Másodszor pedig nem a húgod vagyok, hanem a nővéred.

- Jaj, de paprikás hangulatban vagy ma.

- Kérlek Em, ne most. Tudod, hogy máskor elviselem a hülyeségeidet, de ne ma. Majd holnap, oké? Ma nincs hozzá hangulatom.

- Bella, valami baj van? –érdeklődött Esme kedvesen.

- Nem. Csak… - na, most mit mondjak? Nem mondhatom, hogy elvette a kedvemet a múlt. –Na jó, menjünk, mert elkésünk.

- Addig nem megyünk sehova, amíg el nem mondod mitől változott meg a hangulatod- állt elém Rose csípőre tett kézzel. –Az előbb még totál lelkes voltál, most pedig, mint aki éppen a temetésére készül. Komolyan félelmetes ez a viselkedésed.

- Jól van, csak eszembe jutott a múlt. Megfelel?

- Igen- mosolyodott el. –De felejtsd el a múltat. Kérlek. Legalább addig, amíg haza nem értünk. Aztán annyiszor merülsz el benne, ahányszor szeretnél. Sőt, ha akarod én is csatlakozom hozzád.

- Rendben. Megpróbálom.

- Akkor mehettek- engedett minket útnak Esme, azonban mikor a többiek után indultam, elkapta a karomat. –Ne legyél szomorú kicsim. A múlt elmúlt. Ne okozz magadnak még több fájdalmat azzal, hogy újraéled azokat a pillanatokat.

- Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám. Pedig meg sem érdemlem.

- Dehogynem.

- Belllaaa- kiáltotta Alice és a hangja mellett meghallottam az autó dudálását is.

- Azt hiszem, mennem kell. Délután jövünk. Jó szórakozást- adtam egy puszit az arcára, majd fogtam a táskámat és a garázsba siettem. Ott bevágódtam Rose piros BMW-jébe, Alice mellé. Az utat csendben tettük meg, senki nem szólt semmit. Rose bekanyarodott a parkolóba és rögtön beállt az egyik üres helyre. Nagyot sóhajtva kiszálltam én is. Természetesen a hatás nem maradt el. Minden szem ránk szegeződött. Rose és Alice azonnal mellém léptek és két oldalról belém karoltak és így kezdtek el húzni az épület felé, míg mögöttünk jöttek a fiúk. Ahogy beléptünk az egyik irodába Alice már tette is a dolgát. Nekünk csak annyit kellett tennünk, hogy átvesszük tőle a könyveket és az órarendeket. Ugyanis Carlisle tegnap már mindent elintézett.

- Nos, azt hiszem minden készen áll. Mehetünk órára. Jasper, Rose és Emmett egy osztályba járnak, míg mi - mutatott rám és magára Alice- ketten töltjük az óráinkat. Jó lesz így?

- Most te leszel a bébiszitterem?

- Nem- vágta be a durcát. –Nem bébiszitter. Hanem egy nagyon jó testvér, aki nem hagyja, hogy végigunatkozd az órákat.

- Rendben. Akkor menjünk- sóhajtottam. Tudtam, hogy ez lesz. Valamelyikük mindig mellettem van, vagy pedig mind a négyen. Mintha attól félnének, hogy hülyeséget csinálok. Holott én vagyok az, aki Carlisle mellett a legtöbb ideje él vegetáriánus életmódot. Bár azt is meg kell hagyni, hogy én voltam az egyetlen köztük, aki hosszú évtizedeken keresztül embervért ivott. Úgyhogy valamilyen szinten megértem az aggodalmukat. Bár azért megnézném, ők hogyan reagálnának az én helyemben.

(Edward szemszöge)

-Hé haver, hallottad, hogy új diákok jönnek? – kérdezte Martin, miközben kiszálltam az autómból. Persze a másik két jómadár is ott volt mellette. Josh és Nick. Már ovi óta a legjobb barátok vagyunk és ezen senki nem tud változtatni. Mi négyen együtt nőttünk fel, szinte testvérek vagyunk. Elválaszthatatlanok.

- Persze. Az egész suli tőlük zeng már vagy két teljes hete. Miért?- kérdeztem, miközben az első órám helyszínére sietem nyomomban a többiekkel. Már így is késésben vagyok.

- Képzeld, épp az előbb érkeztek meg. És atyám, látnod kell azokat a csajokat. Mind a három iszonyat dögös. De ha minden igaz, kettő foglalt.

- És mióta érdekel téged, hogy foglalt-e az a csaj, aki tetszik? Hm? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Meglátszik, hogy nem voltál itt, mikor megérkeztek. Az egyik pasi akkora, mint egy hegy. Nem szívesen lennék az ellensége. A másik pedig szintén jó erőben van, bár nem olyan kigyúrt, mint a másik. De ahhoz épp eléggé, hogy eszedbe ne jusson kikezdeni vele.

- Na, ilyet se hallottam még tőled. Komolyan visszatart téged egy pasi attól, hogy megszerezz egy csajt?

- Rohadt vicces vagy.

- És milyen a felhozatal? Milyenek a csajok? – tértem a lényegre. Ugyanis engem velük ellentétben nem a két izomagy érdekel, hanem a gyönyörű lányok.

- Apám, a saját szemeddel kell látnod. Ha jól tudom, már pedig jól tudom, a háromból kettő az osztálytársunk lesz. A harmadik pedig a másik kettővel egy idős.

- Neveket is tudsz esetleg? –érdeklődtem. Ugyanis Nick barátom túlságosan is közeli kapcsolatba került az iskola diákelnökével Jessica Stanley –vel. Így mindenről tud ő is.

- Naná. Az a nagydarab, akit említettem Emmett, a kisebb Jasper. A szőke csaj Rosalie, a fekete hajú Alice és végül a barna Isabella.

- Köszönjük a felvilágosítást drága barátom. Viszont ideje bemennünk, különben egész nap az igazgatóiban ücsöröghetünk.

- Igazad van- értett velem egyet Martin, majd megszaporáztuk lépteinket. Még épp a tanár előtt értünk be a terembe. Gyorsan leültünk a szokásos helyünkre és vártuk, hogy a tanár belekezdjen az anyagba. De nem így lett.

- Mint azt már ti is észrevettétek, új diákokkal bővült az iskola és az osztályunk. És úgy tartom igazságosnak, ha kicsit jobban megismerhetjük őket. Kérem önöket hölgyeim, pár mondatban mutatkozzanak be- intett a hátsó padok felé, mire mindenki- engem is beleértve- hátrafordult. A két lány éppen abban a pillanatban állt fel, majd előre lépkedtek a tanár mellé.

- Sziasztok. A nevem Alice Cullen, ő pedig a testvérem Isabella. 2 nappal ezelőtt költöztünk a városba. Esme és Carlisle a nevelőszüleink, már nagyon régóta. Szinte születésünktől fogva- itt ránézett testvérére és mind a ketten elmosolyodtak, majd folytatta- Van két bátyánk, Emmett és Jasper és egy nővérünk Rosalie. Ők egy évvel idősebbek, mint mi- hangja akár egy csengő. Lágy, selymes. Alacsony, fekete haja rövid volt, arca manószerű. Gyönyörű volt a maga módján, de valahogy a testvére jobban vonzotta a tekintetemet. Isabella haja hosszú gesztenyebarna, ami leért a derekáig. Magasabb volt a testvérénél és szinte vonzotta a tekintetem. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem.

- És miért költöztek ebbe a kisvárosba?

- Eddig New Yorkban laktunk, de a nevelőanyánk Esme jobban szeretett volna kis városban élni és közös döntés alapján Forksba jöttünk- válaszolta az én angyalom. Ha lehet, a hangja csak még csodásabbá varázsolta.

- Mivel foglalkoznak a szüleitek?

- Carlisle orvos, és ha gyakran jártok a kórházban, akkor találkozhattok vele, Esme pedig lakberendező. De emellett rengeteg időt tölt a helyi árvaházakban- adta a választ az én személyes angyalom. Úr isten Ed… észhez kell térnem. Még csak nem is beszélgettem vele, de már rákattantam a csajra. Kész elmebaj. Még csak most látom először.

- Esetleg van még valami kérdés tanár úr? –kérdezte Alice kedvesen, miközben belekarolt a testvérébe.

- Nem. Szerintem ennyi elég lesz. Köszönjünk a bemutatkozást. Kérem, foglaljanak helyet.

- Rendben- mosolygott tovább, majd elkezdte húzni testvérét a padjuk felé, miközben Isabella fejcsóválva követte őt.

- Nos, akkor kezdjünk neki a következő anyagnak…- folytatta az órát a tanár, de valahogy nem tudtam rá figyelni. Folyton a hátunk mögé pillantottam és a két lányt néztem. Jobban mondva csak az egyiket. Isabella elmélyülten tanulmányozta a kinti tájat egészen addig, mígnem Alice meg nem bökte az oldalát. Odasúgott neki valamit, mire egyenesen rám nézett. Tekintete nem engedte, hogy máshová nézzek. Egyszerűen nem tudtam máshova nézni egészen addig, amíg a mellettem ülő Josh meg nem bökte az oldalamat. Ő elmosolyodott, majd visszafordította tekintetét az ablak felé, én pedig barátomra néztem.

-Mr. Masen, válaszolna a kérdésemre? –állt meg előttem a tanár és nekem halvány fogalmam sem volt róla, mit kérdezett. De szerencsémre pont kicsengettek.

- Hát tanár úr, talán majd a következő órán- mosolyodtam el, majd felpattantam a helyemről és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A tanár csak fújt eggyet, majd visszasétált a helyére, én pedig a fiúkra néztem.

- Hát öregem, hatalmas mákod van. Látszott rajtad, hogy fogalmad sincs, miről van szó. Tényleg, hol járt az eszed egész órán?

- Azt hiszem Isabella Cullen teljesen elvarázsolta a mi Eddynket- vihogott fel Josh.

- Valóban? Na, részleteket- parancsolta Nick.

- Igazából semmi extra, de látnotok kellett volna, hogyan bámulta egész órán a csajt. Csoda, hogy a nyála nem csordult ki- röhögött fel Josh, majd kicsit erősebben lökött meg a kelleténél és én elvesztettem az egyensúlyomat, amit visszanyertem, mielőtt eleshettem volna, viszont a hátam mögött álló személy nem volt ilyen szerencsés, ugyanis ahogy nekiütköztem, ő biztosan elesett. Megfordultam, hogy bocsánatot kérjek, de mikor megláttam kit sikerült fellöknöm, elmosolyodtam és felé nyújtottam a kezem.

- Az isten verje meg, hogy nem tud odafigyelni- dünnyögtem, majd figyelmen kívül hagyva a felé nyújtott kezemet felállt.

- Sajnálom. Nem volt szándékos- mentegetőztem, miközben leporolta magát.

- Legközelebb nézz a lábad elé- továbbra sem nézett rám.

- Bocsáss meg. A nevem Edward Masen- végre rám nézett. Szeme fekete volt akár az éjszaka és egy pillanatra megijedtem tőle. Szólásra nyitotta a száját, de ahogy levegőt vett szinte azonnal megváltozott. Alice pedig ijedten sikkantott fel, majd közénk sietett.

- Bella… Bella, minden rendben lesz. Csak gyere velem, oké? –állt meg testvére előtt. Viszont Isabella mintha meg sem hallotta volna. Tekintete éhesen villant rám és ebben a pillanatban megijedtem. A kis pöttöm elkezdte kifelé tolni testvérét, míg én úgy álltam ott, mint akit leforráztak.  Amint elhagyták a termet én is felébredtem.

- Úgy látszik, nem kedvel a csaj. Milyen gorombán bánt veled. Végre van valaki, aki nem ájul el tőled- nevetett fel Martin.

- Ti nem vettétek észre? Mintha nem is önmaga lett volna. Szinte megijedtem tőle.

- Miről beszélsz. Nem volt semmi furcsa a csajban. Max annyi, hogy nem alélt el tőled. Viszont a másik idegesnek tűnt. És az a mondat… Miért mondta, hogy minden rendben lesz?

- Éppen ezért mondom, hogy fura volt.

- Tudod mit? Menjünk.

- Oké. Akkor majd az ebédlőben találkozunk- intettem vissza nekik, majd mentem a következőre. Viszont nem hagyott nyugodni az előbbi dolog. Talán miattam lett olyan ingerült? Megbántottam?

Az egész nap így telt. Szinte észre sem vettem a srácok hülyeségeit. Egészen addig, míg az ebédlőben fel nem ébresztett Nick hangja.

- Szerintetek a csajszi mennyire nehéz eset?

- Már megint kire gondolsz? Neked nem ott van Jessica?

- Nem is magamra gondoltam. Ebben a pillanatban a te szerelmi életedet tárgyaljuk ki.

- Na jó, miről van szó? –sóhajtottam. Tudtam, ismertem már őket annyira, hogy tudjam, valamit akarnak.

- Arra lennénk kíváncsiak, sikerül-e megszerezned Isabella Cullen-t.

- Te most komolyan beszélsz? – kérdeztem rá, holott biztos voltam benne, hogy halálosan komolyan gondolja.

- Miért ne?

- Haver, ma láttuk őket először. És te máris ezzel jössz?

- Ne mondd, hogy neked nem fordult meg a fejedben, hogy milyen lehet az ágyban.  

- Na jó, ti aztán tényleg betegek vagytok. Ezek a lányok elvették a józan eszeteket. Mióta vagytok ilyen közönségesek?

- Ejha, hogy fel vagy háborodva- vigyorogtak tovább. Én pedig szinte már a plafonon voltam. Egész nap mást sem hallok tőlük, mint azt, hogy milyenek ezek a lányok. Jó, az mellékes, hogy én is egésznap rájuk, illetve rá gondolok, de az más.

- Mit akartok- sóhajtottam.

- Fogadjunk.

- Mégis miben?

- Mivel ő az egyetlen, aki nem alélt el tőled, így arra gondoltunk, hogy meg kel hódítanod. Ha sikerül, bármit kérhetsz tőlünk. Szó szerint.

- Tudjátok mit, nem bánom. Meddig van rá időm?

- Év végéig. Nagyon kemény dió lesz. És a testvérei? Hú, apám. Csak remélni tudom, hogy nem lesz nagyon zabos a csaj, mert a bátyja fél kézzel lecsap. Azaz Emmett akkora, mint egy hegy. És az a Jasper pedig félelmetes.

Nem tűnt nagydolognak. Még élvezni is fogom. Isabella Cullen gyönyörű nő. Csak kár, hogy annyira fennhordja az orrát. De majd én visszahozom őt a földre.

Éppen ekkor lépett be az ebédlőbe a Cullen család. Mind az öten. Alice és a párja jöttek elől. Alice sugárzott, nyoma sem volt rajta az első óra utáni feszültségnek. A párja viszont annál komolyabb volt. Szorosan ölelte magához a lányt, de közben aggódva figyelte az ajtót, míg a párja a tálcára pakolt egy pár ételt és kifizette. Aztán elindultak egy üres asztal felé és leültek. Újra az ajtó felé szegeztem tekintetem, de megint nem az a személy lépett be, akit vártam. Ugyanis kér olyan ember lépett be, akiket még sose láttam. Mg kell hagyni, hogy a szőke csajszi, a srácok szerint Rosalie valóban csinos volt. Magas, vékony, akár egy szupermodell. Látszott rajta hogy imádja a közönséget. Mellette a barátja biztosan Emmett, aki büszkén feszített barátnője mellett, de akárcsak a másik, ő is aggódva fürkészte az ajtót. Ahogy a kis ablakhoz értek belépett az ajtón a várva várt személy. Anélkül, hogy szétnézett volna, mosolyogva a testvéreihez sietett és mosolyogva ugrott oda a bátyjához, majd a nővéréhez. A lány megölelte, míg a srác vigyorogva figyelte őket, majd a többiek felé terelte a beszélgető lányokat.

- Azért csukd be a szád, mert belerepül a légy- vágott oldalba Martin.

- Rohadt vicces vagy- morgolódtam, de tekintetem az asztal felé vándorolt. Újra összeakadt a pillantásunk, de most ő szakította meg a szemkontaktust, mikor odahajolt a nővéréhez és valamit a fülébe súgott, mire mind rám néztek. Én pedig elkaptam a tekintetem. Mi a franc van velem?

- Hé Ed- vágott hátba valamelyik idióta, mire a kezemben levő kés megszaladt és belevágtam az ujjamba.

- Barom- szisszentem fel és ezzel egy időben több dolog is történt. Míg én az ujjamra szorítottam egy zsebkendőt, addig valaki felsikkantott az egyik asztalnál. Automatikusan fordítottam a fejem a hang irányába és még idejében elkaptam a Cullen lányok ijedt tekintetét. A két lány felpattant és a tálcákat bedobták a kis ablakon és visszasiettek az asztalhoz. Mire visszanéztem az asztalhoz már nem volt semmi sem ugyan olyan. A nagydarab srác éppen Isabellát ölelte magához, aki olyan fehér volt, mint a fal, majd miután a barátnője súgott neki valamit hirtelen felkapta és elindult vele kifelé az ebédlőből. A többiek pedig követték. Én pedig aggódva és értetlenül figyeltem az eseményeket…