Sziasztok!
Nehezen de megérkezett a következő fejezet is. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Ha nem tetszik azt is jelezzétek kérlek.
Most pedig szeretném bejelenteni, hogy augusztus 20-ig nem igazán lesz friss, ugyanis a szüleim intéztek egy kis pihenést a számomra és nem leszek itthon. Addig viszont mindenkinek jó pihenést és további kellemes nyarat kívánok. Amint hazaértem jelentkezem. Puszi: Rosalice
(Bella szemszöge)
Komolyan nem tudom mit kellett volna tennem. Talán elzavarnom Edwardot,
de a szükség nagyúr. És nekem szükségem volt rá. Jobban, mint eddig bármikor. Azt
akartam, hogy velem maradjon, hogy biztonságban érezzem magam. Mint mindig,
amikor mellettem van. De az most különösen jó, hogy nem hallja a gondolataimat.
Tekintve, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, nem lenne szerencsés, ha
végighallgatná a zakatolást a fejemben. Arról nem is beszélve, hogy egész
biztosan lenne hozzáfűznivalója mindenhez. Minden apró pici
gondolatfoszlányhoz. És azt nem akarom. Nem akarok most mással beszélni, csak a
gondolataimat akarom rendbe szedni.
-Nem akarlak megzavarni, de jól vagy? –simogatta meg a vállam Edward én
pedig felnéztem rá. Adott egy puszit a homlokomra és továbbra is simogatott. Aggodalom
villant tekintetében, de megpróbálta leplezni. Bármennyire is próbálkozott,
Esme-nek igaza van. Én mindenkinél jobban ismerem őt. Ahogy ő is engem.
- Nem vagyok jól. Nem tudom, teljesen össze vagyok zavarodva. Nem
vagyok tisztában az érzéseimmel, nem tudom, mi zajlik bennem és ez megijeszt.
Soha nem éreztem még magam ennyire gyengének és sebezhetőnek.
- Annyira sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. Pedig nagyon
szeretnék. Szeretnélek megvédeni és megóvni téged, de most nem tudom, hogyan
tehetném.
- Mindig segítettél nekem. De van, amin még te sem tudsz. Van, amit te
sem tudsz megjavítani. És én most ilyen vagyok. Egy elromlott gépezet, amit
csak az idő tud megjavítani.
- Pedig szeretném eltűntetni a szemedből a szomorúságot. Nem áll jól
neked. Azt szeretem, ha mosolyogsz, ha vidám vagy. Amikor ragyog a szemed a
boldogságtól.
- Edward- felültem az ágyra, törökülésbe és végre elszántam magam. Itt
az idő, hogy végre pontot tegyek mindennek a végére. Minden kérdésemre választ
akarok, és ahogy gondolkozom, egyre inkább azt érzem, hogy minden válasz
Edwardnál rejtőzik. –Tudnom kell, és az igazat akarom hallani. Nem
féligazságokat. Nem hazugságokat, hanem a színtiszta igazat.
- Mindig az igazat mondom neked Bella. Soha nem hazudtam.
- Nem. Nem hazudtál, de hallgattál és az majdnem ugyan az. Most viszont
azt akarom, hogy ne hazudj nekem, hogy csakis az igazat mondd, és ne kertelj.
Ígérd meg nekem.
- Megígérem, hogy őszintén válaszolok minden kérdésedre. Csak tedd fel
őket bátran- biztatott és megszorította az ölemben nyugvó kezemet.
- Rendben- bólintottam. Mély levegőt vettem és végre kiböktem. -
Rengetegszer mondtad nekem, hogy szeretsz, hogy imádsz. Hogy bármit megtennél
értem, az életedet adnád azért, hogy én élhessek. Olyan sok mindent mondtál
nekem és én eddig mindig csak úgy értelmeztem, mintha testvérként mondanád. De…
de te is úgy gondoltad? Te is csak testvérként néztél rám? Mindig? Vagy
esetleg… esetleg máshogy?
- Bella- hangja a nevem végén elcsuklott. Mintha nem tudná, mit
mondjon. A szeme azonban elárulta nekem, hogy vívódik. És láttam benne, hogy
fontolóra veszi a hazugság lehetőségét is. Azonban azzal sokkal jobban bántott
volna, mint az igazsággal. Főleg így, hogy megígérte igazat mond. Bármi is
hagyja el most a száját, tudni fogom, hogy igaz-e vagy sem. Ebben az egyben
biztos voltam.
- Semmi mást Edward, csakis az igazat. Nincs rossz válasz és nem
akarom, hogy azt mondd, amit szerinted hallani szeretnék. Azt mondd, amit
érzel. Nézz a szívedbe. Engem csakis az igazság érdekel. Akkor is, ha meglep, akkor is, ha fáj. Hidd
el, képes leszek megbirkózni vele. De jogom van tudni. Könyörgöm neked, ne
hazudj. Főleg ne a szemembe.
- Szeretlek és nem csak, mint testvért, hanem mint nőt- lehajtotta a
fejét, mintha szégyellné magát. Én pedig köpni nyelni nem tudtam. Teljesen
elveszettnek éreztem magam. Egész eddig csukott szemmel éltem. Edward volt a
támaszom, a biztos pontom és én nem is néztem rá máshogy csak testvérként.
Egészen idáig csak a testvérem volt és meg sem fordult a fejemben, hogy
szerelmes belém. Mekkora fájdalmat okozhattam neki a vakságommal? Olyan
ostobának érzem magam.
- Miért nem mondtad soha? Miért hallgattad el előlem? És mióta? Mégis
mióta érzel így? –itt az ideje, hogy végleg tisztán lássak, és ne álomvilágban
éljek.
- Bella. Talán ezt nem most kellene…
- Nem most? Szerinted mégis mikor kellene megbeszélnünk? –hangom kissé
hisztérikus volt. Ki tudja, mióta tekint rám nőként és én ezt sosem vettem észre.
Esme-nek igaza volt és Edward is rájött az érzéseire. Talán igaza volt velem
kapcsolatban is. Lehet, hogy tényleg beleszerettem a bátyámba.
- Nem tudom, de…
- Választ várok. Mégis mióta? Most már ne hallgass, kérlek. Tudni
akarom. Követelem.
- Mióta Esme gondolataiban megláttalak 15 évesen. Már akkor szerettelek
volna megismerni, megóvni téged mindentől. Olyan érzéseket váltottál ki
belőlem, amiket sosem éreztem. Pedig csupán anyám gondolataiban láttalak,
hallottalak téged. Sokkal érettebb voltál a korosztályodnál. Máshogy láttad a
világot és ez tetszett. Szerettem volna beszélni veled. És nem féltél. Amit a
szemedben láttam és Esme is látott, az a színtiszta őszinteség, ártatlanság és
bizalom volt. Bíztál benne, szeretted annak ellenére, hogy egy vadidegen volt a
számodra. Aztán a sikátorban mikor megmentettelek, már tudtam, hogy nem leszek
képes nélküled élni. Akkor láttalak először személyesen, de tudtam, hogy te
vagy az. Nem tudom mi vezérelt akkor oda, de örülök, hogy rád találtam. Igaz
szörnyen néztél ki, félig a halálodon voltál, de úgy is gyönyörűnek találtalak.
Ahogy velünk maradtál, dacára annak, hogy tudtad mik vagyunk. Képes voltál
szeretni olyan szörnyetegeket, mint mi. És bátyádként tekintettél rám, nem
pedig egy elátkozott démonként. Olyan közel engedtél magadhoz és annyira jól
esett, hogy bíztál bennem. Felélesztetted a lelkem. Új esélyt adtál arra, hogy érző
lény legyek. De olyan ártatlan voltál, olyan kedves és nem ronthattam el a
kapcsolatunkat azzal, hogy elmondom, mit érzek irántad. Ráadásul tudtam, hogy
nem érdemlek meg egy olyan tiszta és ártatlan teremtést, mint amilyen te vagy.
Így megelégedtem azzal, hogy a testvéred lehetek. Mikor azzal az idiótával kezdtél járni, nagyon
féltékeny voltam. Minden lépésedet figyeltem, minden pillanatban óvtalak, de a
többiek mindig leállítottak. Nem hagyták, hogy közbeavatkozzak. Azt mondták,
hagynom kell, hogy éld az életed. Akkor még senki nem tudta hogyan érzek és
betudták az aggodalmamnak. Azt hitték, egyszerűen csak túlságosan féltem a
kishúgomat. Utána jött a baleset és az átváltozásod. Soha nem mondtuk el neked,
ki volt. Nem akartuk, hogy megtudd ki változtatott át, hogy ki tett olyanná,
amilyenné soha nem akartál válni.
- Nem értettem miért nem és most sem tudom. Hiszen annyiszor kérdeztem,
de senki nem válaszolt nekem. Kikényszeríthettem volna a választ, de nem
akartam. Úgy gondoltam jó okotok van rá, hogy hallgassatok.
- Mindenki azért hallgatott, mert megígértettem velük. Én haraptalak
meg, én változtattalak azzá, ami most vagy, mert nem tudtalak elengedni.
Képtelen voltam rá, pedig nagyon jól tudtam, hogy nem akarsz az lenni.
Sajnálom. De azóta sem bántam meg a döntésem, mert itt vagy velem, a
közelemben. Nem akartam, hogy meggyűlölj, később pedig mikor megbarátkoztál az
új életeddel, akkor meg már késő volt. Azt hittem elvesztelek, ha megtudod.
Attól féltem eltaszítasz magadtól és azt nem éltem volna túl. Ahogy most sem.
Szükségem van rád ahhoz, hogy el tudjam viselni ezt a létet. T e vagy az
egyetlen biztos pontom. A másik felem, akit ha elvesztenék, én is elvesznék
örökre. Megfogadtam az átváltozásodkor, hogy soha nem hagylak magadra és így is
lesz. Az én életem addig tart, amíg te létezel. Ha nem vagy, én sem leszek
többé.
- Nem mondhatsz ilyet. Nem függhetsz tőlem ennyire. Ez teljesen abszurd
Edward- csattantam fel mérgesen. De csalódott is voltam. Megértettem miért nem
mondta el, megértettem azt is, miért változtatott át, de akkor is nehéz. Ő lett
volna az utolsó, akire gondoltam volna. Hiszen ismertem az álláspontját.
Tudtam, hogy soha nem venné el senkinek a lelkét és ő is tudta, mi a
véleményem. Mégis ő tette meg. Átváltoztatott. Örök életre ítél, örök
szomjúságra, mert nem akart elveszteni. Mégis hogyan dolgozzam fel mindezt?
Tudom, hogy csak jót akart és örülök, hogy itt vagyok a többiekkel, de akkor
is. Soha nem akartam ilyen lenni. Soha. De én voltam a hibás. A baleset sem
következett volna be, ha hallgatok Edwardra, de makacs voltam. Itt az egyetlen,
akire haragudhatok, az én magam vagyok. Megöregedhettem volna mellettük, emberként
halhattam volna meg, megkaphattam volna, amit akartam, ha aznap otthon maradtam
volna. De nem… én csökönyös és önfejű voltam és elmentem otthonról. Az egyedüli
felelős én vagyok. Edward pedig megmentett. Igen. Ő megmentett és esélyt adott
rá, hogy megismerjem a világot. Akkor is, ha vámpírként. Igen. Így kell
felfognom. Így kell hozzá állnom. Ismét megmentett.
- Mindegy hogy mennyire abszurd, ez az igazság. És ezen az egy dolgon
te sem tudsz változtatni. Ezt már nagyon régen eldöntöttem. Akkor, amikor
megláttalak. Ha te nem leszel, már úgysem tudsz megakadályozni.
- Nem szabadulsz tőlem Edward- megsimogattam az arcát, óvatosan, mintha
most érinteném először, miközben mélyen a szemébe néztem. - Megígértem neked,
hogy mindig melletted leszek, ha szükséged van rám. És betartom a szavam. Nem
hagyom, hogy összeomolj. Nem hagylak el, amíg el nem küldesz. Nagyon jól tudod.
- Akkor sem, ha nem csak testvérként nézek rád? Akkor sem, ha
megváltoztak az érzéseim?
- Bármennyire is megrémiszt ez a tény, nem foglak magadra hagyni. Nehéz
lesz feldolgozom, de menni fog. Képes leszek rá. Ennél sokkal rosszabb dolgokat
is átvészeltem már. Ez is menni fog. Legalábbis remélem.
- Bella, akkor most… mi… mi lesz velünk?
- Nem tudom- távolabb húzódtam tőle, hogy újra tiszta legyen a fejem.
- Teljes mértékben megértem, ha te nem érzel úgy irántam és nem is
várnám el soha, hogy viszonozd az érzéseimet. Nekem elég, ha továbbra is a
testvéred lehetek. Eddig is képes voltam elnyomni az érzéseimet és ezután is
menni fog, ha azt akarod. Érted megteszem.
- Az a baj Edward, hogy mostantól minden pillanatban eszembe fog jutni,
hogy nem csak a testvérednek tekintesz. Nem akarom, hogy változzon köztünk
bármi is, de ez elkerülhetetlen. Már most változott. Annyira sajnálom.
- Csalódást okoztam neked, igaz?
- Nem. Soha nem okoztál nekem csalódást Edward. Soha. Most sem
csalódtam, sokkal inkább meglepett és felkavart. Rendbe kell raknom magamban a
dolgokat Edward. De most már legalább értem miért mondtad, hogy lehetetlen,
hogy megváltozzon a kapcsolatunk egy nő miatt. Most már legalább világos, miért
hagynál el mindenkit miattam- mosolyogtam rá, de nem volt teljesen őszinte a
mosolyom. Sok minden értelmet nyert, de ez a felfedezés szomorú volt.
Megdöbbentő és elkeserítő, ugyanakkor örömöt is éreztem, mert tudtam, ha így
szeret, soha senki nem veheti el tőlem. De ez önzőség a részemről. A birtoklási
vágyam miatt ő szenvedni fog, mert én nem biztos, hogy képes leszek szerelemmel
szeretni őt. Én nem leszek képes megadni neki azt, amire szüksége van. Nem
tudom képes leszek-e úgy nézni rá, mint férfira.
- Mindent elmondtam neked Bella. Most már tényleg, egyetlen titkom
sincsen előtted. De érdekelne, te hogyan érzel. Mit gondolsz most? Úgy
szeretnék beléd látni. Ilyenkor szeretnék olvasni benned, mert nem mondasz el
nekem mindent, amit gondolsz. Tudom, látom a szemedben.
- Az a baj, hogy én sem tudom, mit gondoljak vagy hogyan érezzek.
Tanácstalannak vagyok. Mintha nem ismerném magam, az érzéseimet. Változott
bennem is valami, de nem tudom mi. Azt meg végképp nem, hogy milyen irányba.
Mindenkinél jobban ismersz. És én is téged, de nem úgy, mint férfit, hanem mint
a bátyámat. És az nem ugyan az. Egyelőre szeretném megérteni és feldolgozni,
amit megtudtam. Aztán megbeszéljük. De az biztos, hogy nem tudnálak elengedni. Ebben
az egyben 100%-ig biztos vagyok. Ahhoz túl fontos vagy nekem. Az sem tud
változtatni ezen, hogy te változtattál át. Szóval nem tudom mit tettél velem
Edward Cullen, de olyan vagy számomra, mint a vér. Nélkülözhetetlen. Ez az egy,
amiben ebben a pillanatban biztos vagyok. Semmi mást nem tudok, de ez olyan
biztos, mint hogy én vámpír vagyok.
- Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak?
- Igenis meg nem is. De szerintem az a legjobb, ha nem maradok itthon. Egyedül
kell lennem.
- Hova akarsz menni?
- Csak az erdőbe. Gondolkoznom kell, és a közeledben nem megy. Ha a
szemedbe nézek, nem tudok tisztán gondolkozni. Ha nem érek vissza, mire
elindulnátok az iskolába, ne várjatok meg, menjetek. Utánatok megyek majd én
is.
- Biztos?
- Igen. Erre van most szükségem. Egyedüllétre. Viszont bármire is
jutok, tudni fogsz róla. Minden döntésemről tudsz. Megígérem, hogy reggel az
iskolában találkozunk, és együtt megyünk a bálra is. Nem megyek sehova. Ki sem
teszem a lábam Forks területéről. A szavamat adom. Csak egyedüllétre van
szükségem. Kérlek, adj nekem időt.
- Amennyit csak szeretnél.
- Köszönöm- egy szívből jövő mosolyt küldtem felé, majd adtam egy
puszit az arcára és az erkély felé siettem. –Az öltönyötök a gardrób ajtón
vannak. Vidd át a többieknek.
- Gyere vissza mihamarabb.
Rámosolyogtam, majd kiléptem a teraszra, onnan pedig az erdőbe vetettem
magam. Össze kell szednem magam és el kell döntenem, mit akarok. Mert ez így
nem mehet tovább. Edward már nem testvéreként szeret, sőt, soha nem is szeretett
testvéreként. Ő a nőt szerette és én vakon, bután azt gondoltam csak a testvére
vagyok. Azt már tudom, hogy ő szerelmes belém és azzal is tisztában vagyok,
hogy ennek a tudatában nem leszek képes megint a testvére lenni. Legalábbis nem
olyan közeli testvére, mint eddig. Most már csak arra kell rájönnöm, hogy
szeretem-e eléggé ahhoz, hogy úgy legyek mellette, mint egy férfi mellett vagy
csak testvéri szeretetet érzek iránta.
(Edward szemszöge)
Kész. Itt volt a vég. Ahogy a szemembe nézett, ahogy könyörgött a
tekintetével, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint az igazságra. Ezeknek
a szemeknek hazudni képtelenség. Nem tudnék a szemébe hazudni és abban a
pillanatban kicsúszott a számon az igazság. Lehet, hogy ezzel elkövettem életem
legnagyobb hibáját. Sőt, biztos is. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy
testvéreként nézett rám. Mert ezek után örülhetek, ha a testvérének elfogad, és
nem távolodik el tőlem teljesen. De mint mondta már erre sincs sok esély.
Hiszen megváltozott benne minden. Ezt ő maga mondta. Csak reménykedhetem benne,
hogy nem annyira változott meg, hogy eltaszítson magától örökre. Azt nem élném
túl. Hiszen ő a mindenem. Hosszú ideje csak ő miatta érzem úgy, hogy élek. De
azt mondta szüksége van rám. Hogy nélkülözhetetlen vagyok a számára. Ez csak
jelent valamit. De elég ez ahhoz, hogy elfogadjon az érzéseimmel együtt? Én
képes vagyok ezek után újra elnyomni magamban mindent? A válasz egyszerű. Igen.
Bármit képes vagyok megtenni érte. Ha azt kérné, hogy sétáljak a pokolba vele,
boldogan megtenném. Bármit. Bármit az ő életéért, a kedvéért, a szeretetéért.
Az idő csak telt és én Bella szobájában vártam, hogy visszatérjen és
beszélhessünk. De nem jött. Már világosodott és semmi jele nem volt, hogy Bella
közeledne a házhoz. Nem tudom mikor akar hazajönni. És féltem is, de biztos
voltam benne, hogy haza fog jönni. Hiszen megígérte. Láttam a szemében, hogy
igazat mondott. És ha el akarna hagyni minket, akkor már megtette volna. És nem
köszönés nélkül menne el. Bármennyire is fájna neki vagy másnak, de megadná a
tiszteletet a többieknek azzal, hogy elbúcsúzik tőlük. Még ha tőlem nem is, de
tőlük biztosan elköszönne.
-Edward, ideje indulnunk- nézett be a szobába Jasper. –Még mindig nem
ért vissza?
- Nem.
- Vissza fog jönni, hidd el.
- Én is tudom. Csak attól félek, ami utána jön. Éppen most dönti el,
hogy mi lesz a sorsom.
- Bízz benne Edward. Bízz benne és az érzéseiben. Akkor semmi rossz nem
fog történni. Nálad jobban senki nem ismeri. Bellát az ösztönei irányítják.
Kicsit enged a józanésznek is, de az ösztönei erősebbek. Tudod jól. Bízz benne.
Helyes döntést fog hozni. Ha pedig mégsem, akkor majd segítünk, hogy
változtasson rajta. De gyere. Vagy megvárod itt?
- Nem. Arra kért, hogy menjünk, ha nem érne vissza és utánunk jön.
- Nem. Arra kért, hogy menjünk, ha nem érne vissza és utánunk jön.
- Odalent megvárunk. Siess. Öltözz át és mehetünk.
- Kösz Jasper- eresztettem meg egy apró mosolyt felé, aztán átmentem a
saját szobámba. Átöltöztem, szinte már gépiesek voltak a mozdulataim, mert
esküszöm, fogalmam nem volt róla mit csinálok, hogy mit veszek elő. Egyfolytában
kattogott az agyam és képtelen voltam akár egy pillanatra is elfeledkezni
arról, miért is van most távol Bella.
Az idő szép lassan eltelt. Az iskolába megérkezve már nem is tudtam
palástolni az idegességemet. Alig vártam, hogy Bella végre megérkezzen, de
hiába volt minden várakozásom. Hiszen Bella az ígérete ellenére nem jött
utánunk. Már becsengettek, de nem volt sehol. Minden reményem szertefoszlott és
búsan vonultam be az osztályterembe, hogy aztán csak még mélyebbre
süllyedhessek a gondolataimban és újra meg újra feltegyem magamnak a kérdés,
hogy vajon hol van és miért nem jött, ahogy azt megígérte. Az órából szinte
semmit nem fogtam fel, valahogy nem kötötték le a gondolataimat a hülye emberi
dolgok. Csalódottan csoszogtam át a következő órámra és éppen a tanár előtt
csusszantam be a terembe. Nem akartam egedül ott ülni, nem akartam az idióta
gondolatokat hallgatni, a találgatásokat. De bár hamarabb jöttem volna, ugyanis
Bella ott ült a padban. Az ablakon nézett ki, de ajka szélén egy aprócska
mosoly jelezte számomra, hogy észrevette a jelenlétemet. A hangulatom
automatikusan változott, ahogy megláttam és már nem a csigatempó jellemezte a
mozgásomat. Szinte repültem a padunk felé, hogy minél hamarabb érezhessem a
közelségét. Még ha nem is ölelhetem át, ha beszélni sem akar, velem vagy rám
sem akar nézni, de tudom, hogy itt van, érezhetem az illatát, tudom, hogy jól
van. Nekem már ez is elég ahhoz, hogy boldog legyek. Mindennél fontosabb a
számomra. Azzal is megbirkóznék, ha azt mondaná, hogy rám nem tud férfiként
nézni, hogy velem nem tud boldog lenni, de mással igen, azonban nem taszítana
el magától és mellette lehetek továbbra is. Nehezen ugyan, de ezt is
megérteném. De nem is tudom, mit csinálok, ha elküld a pokolba.
-Szia.
- Nem hitted, hogy itt leszek- ez nem kérdés volt. Megeresztett egy
újabb mosolyt, de még mindig nem nézett rám. Azonban tudtam, hogy nem szívből
mosolyog ebben a pillanatban. Nem őszinte a mosolya.
- Nem, nem hittem. Féltem. Igazából nem tudtam mit gondoljak.
- Pedig megígértem neked. Hát ennyire nem bízol bennem?- fordult
hirtelen felém és arany szemei teljesen elvették az eszem.
- De. Tudod, hogy az életemet is rád bíznám. Bízom benned, szerintem
jobban i, mint saját magamban.
- Akkor miért kételkedtél bennem?
- Nem tudom. Féltem, hogy majd elhagysz. Hogy elmész, mert túl sok volt
neked. Hogy én túl sok voltam.
- Nem számít Edward, mert jobb mindent egyszerre megtudni, mint azt
várni minden pillanatban, hogy milyen meglepetés vár még rám.
- Akkor sem így kellett volna.
- Akkor hogy? Neked elmondanod magadtól? Mikor tetted volna meg?
- Soha.
- Pontosan. És én létezhettem volna úgy melletted egészen a halálomig,
hogy szenvedést okozok minden nap, mert nem tudom mekkora fájdalmat érezhetsz,
ha valaki mással látsz. Közben én boldog lennék, te pedig szenvednél. Jobb
lenne ez?
- Bella, engem már az boldoggá tesz, hogy láthatom a szemed, hallhatom
a hangod. Ha csak telefonon keresztül is, de olyan megnyugtató a hangod. Ahogy
a szemeidbe nézek, elönt a megnyugvás, mert tudom, hogy jól vagy és nem esett
bajod. Ha te nem érzed ugyan azt, amit én, de mással megtalálod a boldogságot,
az engem is boldoggá tesz. Ilyen a szerelem Bella. Ha annyira szereted a
másikat, mint én téged, akkor képes vagy az ő érdekeit nézni és nem önzőnek
lenni vele. Ha ő nem szeret, akkor tudnod kell elfogadni a döntését és lemondani
a saját boldogságodról.
- Képes lennél megtenni? –kérdezte összehúzott szemöldökkel és az
enyémekbe fúrta aranyszín szemeit.
- Nehezen, de képes lennék rá.
- És ha azt mondom, hogy még csak meg sem kell próbálnod?
- Elmész igaz?
- Elmész igaz?
- Csak tudnám miért vagy ennyire negatív? Miért gondolsz mindig a
legrosszabbra?
- Ismersz már. Tudod, milyen vagyok. Ha felkészülök a legrosszabbra,
akkor tudom, hogy annál rosszabb már nem jöhet.
- És ebben a helyzetben számodra mi a legrosszabb?
- Az, ha elmész.
- Nem megyek sehova. Edward, szeretlek téged. Jobban, mint egy
testvért. Nem tudom működne-e köztünk ez a dolog, de egy próbát megér. Ha te is
szeretnéd, tehetünk egy próbát.
- Tessék?
- Süket vagy bátyuskám vagy baj van a felfogásoddal? –kérdezte mosolyogva
és én lassan felocsúdtam a kábulatból, amit a szavai okoztak. Nem foglalkoztam
vele, hogy óra van felkaptam és megpörgettem a levegőben, majd megcsókoltam.
Végre érezhettem édes ajkait az ajkamon és sokkal jobb volt, mint képzeltem.
Nem rémült meg, szeret, talán nem úgy, mint én őt és ami a legfontosabb, hogy
hajlandó megpróbálni velem. A világ legboldogabb férfijává tett alig néhány
pillanat alatt és én egész hátralévő életemben azon leszek, hogy ő is olyan
boldog legyen, mint amilyen én most vagyok.
