Feel the love~ 10.fejezet

 Sziasztok!

És újra itt a friss. Remélem ezzel a résszel sem okozok csalódást nektek. Rövidebb lett, mint az előző és nem lett olyan eseménydús sem, de remélem attól még tetszik majd.

Köszönöm a komikat mindenkinek. A friss valószínűleg vasárnap, de lehet, hogy csak hétfőn kerül fel újra. Attól függ, mennyi időm lesz írni.

Most pedig jó olvasást kívánok nektek. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Ahogy ajkaink találkoztak egy sóhaj szakadt fel belőlem. Edward levezette kezeit a derekamra és még közelebb húzott magához én pedig a hajába túrtam. Ajaki olyanok voltak, mint a legédesebb gyümölcs vagy a legfinomabb csokoládé. Persze minden jónak vége szakad egyszer, így a csókot is abba kellett hagynunk. Nem szabad elfelejtenem, hogy ő ember. Kezemet a mellkasára tettem és gyengéden eltoltam magamtól, miközben a levegőt kapkodtam. Mintha szükségem lenne rá. De ő sem volt jobb állapotban, mint én. Mélyen a szemembe nézett, félve, vajon mit mondok majd, de csak elmosolyodtam és neki is egy félmosoly kúszott ajkaira.

-Elképzelni sem tudod, mióta várok erre- suttogta és homlokát az enyémnek döntötte.

- Neked pedig fogalmad nincs, mióta várok rád.

- Nem kell többé. Itt vagyok, és sosem engedlek el. Te vagy a mindenem Bella.

- El sem tudom mondani, mennyire szeretlek- suttogtam. –De neked pihenned kell.

- De én nem akarok.

- Dehogynem. Így sem tudom hogyan maradhattál itt, de nem örülnék neki, ha holnap fáradt lennél, mert én feltartottalak- felálltam az ágyról és mélyen a szemébe néztem.

- És ha az ágyban maradok, akkor itt maradsz velem?

- Edward…

- Kérlek. Jófiú leszek, ígérem- emelte fel a kezét miután bebújt a takaró alá.

- Rendben- visszaültem az ágy szélére, de neki nem volt elég. Rám mosolygott és megpaskolta maga mellett a párnát jelezve, hogy feküdjek mellé. Megráztam a fejem, de eleget tettem a kéréséne. Mellé feküdtem, fejem a mellkasára helyeztem, de nem bújtam be a takaró alá. Így is éppen elég neki elviselnie a testem hidegségét. –Nem túl hideg?

- Nem. Pont jó.

- Nem akarom, hogy megfázz. Főleg ne azért, mert én ilyen hideg vagyok.

- Bella, nincs semmi baj. Nem fogok megfázni. És ha mégis, akkor is megérte, mert itt fekszel a karjaimban- egy puszit nyomott a homlokomra én pedig elmosolyodtam. De hirtelen eszembe jutott valami. Valami, amit meg kell kérdeznem tőle.

- Edward?

- Hm?

- Tudni szeretném, hogy mindaz, amit mondtál csak azért volt, hogy megnyerd a fogadást, vagy komolyan is gondoltad? –nem néztem rá, mégis éreztem, hogy meglepi kérdésem. A teste megfeszült és levegőt is elfelejtett venni. Végül mégis felkönyököltem és felnéztem az arcára. Ahol a szeme értetlenséget és szomorúságot tükrözött.

- Tényleg azt hiszed, hogy hazudnék neked?

- Még nem tudom. Nem ismerlek Edward. Meg kell értened, hogy ez még új nekem. Egy emberrel. Még tanulnom kell. Szóval?

- Soha nem tudnék ilyen fontos dologban hazudni. Neked pedig semmi másban sem. Igazat mondtam. Tényleg szeretlek Bella. Bízz bennem, kérlek.

- Megpróbálom.

- Honnan tudsz a fogadásról?

- Tudod, remek a hallásunk és nem utolsó sorban van egy Alice nevű roppant idegesítő húgom, aki mindent megoszt a férjével, és aki nem foglalkozik azzal, hogy a házban ki hallja a mondanivalóját.

- Szóval Alice tudta.

- Igen. És most mi lesz? Megmondod a barátaidnak, hogy nyertél?

- Nem. Ez az egész fogadás egy hülyeség. Először jó ötletnek tűnt, de te nem lehetsz egy fogadás tárgya. Soha. Holnap amint bemegyek a suliba, az lesz az első dolgom, hogy a srácokkal közlöm, hogy kiszállok. Megígérem.

- Az jó lesz- mosolyodtam el. -De a holnap nem jó választás.

- Miért?

- Mert holnap szombat. És mert nem akarom, hogy holnap hazamenj.

- És mit terveztél holnapra- kérdezte mosolyogva és egy gyors puszit nyomott ajkaimra.

- Nem tudsz te semmit a vámpírokról. Kéne tartanunk neked egy kis bemutatkozást. Hogy lásd, milyenek vagyunk valójában. Lenne hozzá kedved?

- Ha veled lehetek egész nap, akkor igen.

- Nem vagy még fáradt? –kérdeztem és visszatettem a fejem a mellkasára.

- Nem.

- Akkor mihez lenne kedved?

- Mesélj magadról.

- Nem hiszem, hogy érdekelne.

- Pedig de.

- Én viszont nem vagyok rá büszke. Félek, hogy elijesztenélek a múltammal. Jobb, ha nem tudod.

- Kérlek. Megígérem, nem ítéllek el téged. Mesélj magadról.

- Jobb, ha te kérdezel, én pedig válaszolok néhány kérdésdre. De nem mindre. Így jó?

- Rendben. Akkor az első kérdés. Hány éves vagy?

- 18.

- Nem így értettem.

- Nem akarod tudni.

- Most ünnepelted a születésnapod. Tudni szeretném, mennyi vagy. Kérlek.

- 269

- Ez… ez elképesztő. Mikor születtél?

- 1741-ben. Gazdag család egyszem lánya voltam. Az apám imádott, bármit megadott volna azért, hogy én boldog legyek. Beképzelt voltam, hiszen mindenem megvolt. Viszont csúnyán pórul jártam. De ezt most inkább nem akarom elmondani.

- Miért? Bántottak?

- Nem. A saját ostobaságom áldozata lettem. Még többre vágytam, mint amim volt. Tudtam, hogy szép vagyok, sőt, gyönyörű, hiszen mindenki megfordult utánam az utcán. De mikor megpillantottam azt a nőt… Heidit, mennyire gyönyörű elfogott az irífység és mindent elhittem nei, amit mondott. Mindent csak azért, hogy én is olyan legyek, mint ő.

- Ha jól sejtem ez a Heidi vámpír volt.

- Igen. Egy nagyobb klán tagja volt és az volt a feladata, hogy minél több embert gyűjtsön össze és vigye el hozzájuk, hogy táplálkozhassanak. Mikor megláttam a vörös szemeket, már túl késő volt. Az ajtókat bezárták, nem volt hová menekülni. Az egyik vámpír kiszemelt magának. Így ahelyett, hogy megöltek volna kényszerítettek, hogy végignézzem, ahogy megölik azokat, akikkel együtt odavittek engem is. Végül mikor már senki nem maradt életben, odajött hozzám egy idősebb vámpír, szemei vörösek, de a ruháján vagy az arcán nyoma sem volt a vérnek.

Újra a nagyteremben találtam magam, körülöttem rengeteg vámpír és egyedül én vagyok ember. Ráadásul éppen a szemem láttára öltek meg egy nagycsomó ártatlan embert. Én pedig halálra rémültem kuporgok a földön. Végül az egyik fekete ruhás elém lépett és barátságosan rám mosolygott. Leguggolt elém és beszélni kezdett.

-Ne félj kedveském. Itt nem fog téged senki sem bántani.

- Hogy mondhat ilyet, mikor éppen most ölték meg ezeket az embereket- mutattam körbe a termen, ahol a többi fekete ruhás éppen a holttestekkel volt elfoglalva. –Mégis milyen szörnyetegek maguk?

- Vámpírok vagyunk gyermekem. És te is az leszel.

- Én nem. Nem akarok- sírtam.

- Pedig nincs más választásod. A halál vagy ez a nagyszerű és csodás élet. Választhatsz.

- Szerintem pedig nincs választása- szólt közbe egy durva hang.

- Ezt hagyd rám fivérem. Értékes ez a fiatal hölgy. Túlságosan is. Kár lenne elpazarolni. Bár az illata fennséges és csábító, de sokkal többet nyerhetünk vele, ha itt tartjuk. Nemigaz Eleazar?

- Úgy van, ahogy mondod mester. Ez a lány még nagy hasznunkra lehet.

- Mégis miért? Mi van benne? Hiszen ez csak egy lány.

- Hogy hívnak?

- I… Isabella. Isabella Swan.

- Én Aro vagyok. Gyere gyermekem- nyújtom a kezét. –Megkapod, amit akartál. Minden a tiéd lesz- suttogta én pedig elfogadtam a felém nyújtott jobbot. És ez volt a vesztem. Abban a pillanatban, amint felsegített, már csak annyit vettem észre, hogy egy éles fájdalom nyilal a nyakamba, majd elnyelt a sötétség.

-Borzasztó volt. A hiúságom, a nagyravágyásom tett azzá, ami most vagyok. Miután Aro megharapott, a pokolban éreztem magam. A tűz égette a testemet és nem enyhült. Sikítottam, ordítoztam, amennyire csak tudtam, de senki nem segített rajtam. Azt akartam, hogy vessenek véget ennek a szörnyű kínzásnak, de nem tette senki. Úgy éreztem ez a büntetésem, amiért telhetetlen, önző és hiú voltam egész életemben. De lassan alább hagyott a fájdalom és szépen lassan elmúlt. Utána semmit nem éreztem. Jobban mondva semmi fájdalmasat. Amint kinyitottam a szemem, sokkal élesebben láttam. Minden apró porszemet, minden repedést a falon. De nem csak a látásom lett jobb, hanem a hallásom és a szaglásom is. Új és erősebb lény lettem. Eleinte tetszett a dolog egy valamit kivéve. Az égető érzést a torkomban. Tetszett, hogy gyorsabb vagyok, hogy erősebb, sőt még az is, hogy a napfényben olyan vagyok, mint a gyémánt. De ami a legjobban tetszett, hogy még szebbnek láttam magam. És hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem csak én látom így, a szépségemmel elvarázsoltam az áldozataimat. Ártatlanokat, bűnözőket. Egyedül gyerekeket nem bántottam. Soha nem lettem volna képes ártani egy gyermeknek. Hiszen valaha én is voltam az. A vár falain belül táplálkoztam, sosem mehettem ki vadászni. Kivéve persze az elején. Utána, mint a többiek, én is megvártam, míg Heidi elhozza nekünk az újabb csoportot. 150 évet éltem így és egy idő után elkezdtem gyűlölni magam. Undorodtam attól, hogy ilyen vagyok. Pedig mint mondtam megvolt mindenem. Hatalom, szépség, fárfiak, társ, család, akik nem is voltak igzán a családom. Mindenem, amire vágytam. Aro megadott nekem mindent, ahogy ígérte. De nagyon is sokat kért cserébe. Elvette az életemet. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy boldog legyek, hogy családom lehessen. Már nem voltam képes táplálkozni sem, annyira gyűlöltem magam. Ekkor Aro nagylelkűen kiengedett a várból és megengedte, hogy vadásszak a városban. Bűnözőkez kerestem és belőlük ittam, de ez sem segített. Mindössze három hónapig bírtam és újra összeomlottam. Utána már nem ittam semmit. Nem érdekeltek a csaták, nem érdekelt a kint dúló háború, a váron belüli problémák és Aro dühe és aggodalma sem. Azt gondoltam ennyi jutott nekem. Végül az álmom rémálommá változott. Minden, amim volt, már tehernek számított. Már nem akartam szép lenni, sem hatalmas. Egyszerűen csak ember. Egy ember, akinek igazi családja van. Egy ember, aki nem gyűlöli magát, aki képes a szépet látni a világban. Aki képes mindenre, amire én nem.

- Miért gyűlölted meg magad?

- Mert embereket öltem. Ártatlanokat. Olyanokat, akiket nem is ismertem, akik nem ártottak nekem, én mégis elvettem az életüket. Láttam magam a szemükben. És nem csak magam, hanem a félelmet, a rettegést és a könyörgést is. A sikolyok egyfolytában a fülemben csengtek és akárhányszor megpróbáltam táplálkozni, ezek a hangok és képek nem engedték. Belefáradtam, hogy életek fölött ítélkezzem. Hiszen ki vagyok én?

- És a bűnözők?

- Náluk pedig azt éreztem, hogy bármennyire is megérdemlik a halált, nem tehetem. Nem ítélkezhetek felettük, mikor én is ugyan olyan bűnös vagyok, mint ők.

- És utána mi történt?

- Carlisle Volterrába jött. Már mozogni is alig tudtam, annira gyenge voltam. Ő pedig segített rajtam. Megmutatta, hogy hogyan él ő és rábeszélt, hogy próbáljam meg. És ez valamelyest segített. Az állatokat sem jó megölni, de jobb, mintha ártatlan embereket ölnék. Sokáig maradt a volturinál és nagyon jban lettünk. Akkoriban még nem volt neki senkije. Egyedül bolyongott a világban. Volt ideje bőven és nekem pedig jót tett a társasága. Ezt Aro is észrevette. Nem tetszett neki a dolog. De tudta, hogy nem tehet semmit. Mert ha elkldi Carlisle-t azzal azt kockáztatja, hogy visszaesem. De Carlisle egy napon elment. Nem tudta meggyőzni Aro-t, hogy éljenek úgy, mint ő. De rajtam segített. Nehéz volt elengednem Carlisle-t, de megtettem. Újra életre kaptam mellette, de amint elment, újra egyedül éreztem magam. Ugyan úgy folytattam az „életem” mint előtte annyi különbséggel, hogy állatok vérével táplálkoztam. Viszont nem beszéltem senkivel. Betartottam a szabályokat, de nem engedtem magamhoz közel senkit. Nem úgy, mint miután átváltoztam. Aztán egy napon újra megjelent Carlisle. És akkor végre velejöhettem. Én pedig felszabadultam.

- És neked is van különleges képességed?

- Mondhatjuk.

- És elmondod mi az?

- Képes vagyok visszahozni a halálból egy vámpírt. Ha egy nap eltelt a halála után, akkor már nem. Rögtön az után kell megtennem, hogy meghalt vagy maximum néhány óra elteltével. De egy nap után véglegesen halott lesz. Viszont ez hatalmas fájdalommal jár a számomra. Akit visszahozok, az kötődik hozzám és én is hozzá. Emellett képes vagyok meggyógyítani őket. Ha mondjuk egy másik vámpír megmarta, akkor azt a fájdalmat képes vagyok eltörölni és megszüntetni a sebet.

- Akkor te valamiféle gyógyító vagy.

- Úgy valahogy. És pontosan ezért akar visszakapni Aro. Mert tudja, hogy nagy hasznára lehetek én és a kötelék miatt mellém álló vámpírok is. Azonban fél, ha megharagszom rá, akkor ellene fordítok mindenkit, akit valaha visszahoztam. És nem kis létszámról van szó. Mindenkit visszahoztam, akit akart. Ezek a vámpírok pedig hatalommal rendelkeztek. Ha Aro ellen fordulok, neki annyi.

- De te nem fogod bántani.

- Nem. Amíg nem jelent veszélyt. Mert valamilyen szinten megmentett. Nem ölt meg, csak gyilkost csinált belőlem. Aztán elengedett, mikor szükségem volt rá. A hála fontos számomra. Ahogy a bizalom is. Ha egyszer elveszik valakiben a bizalmam, azt nem fogom tudni egyszerűen visszaadni neki.

- Alice-nak sem?

- Még neki sem. Akkor sem, ha jót akart. De most hagyjuk ezt. Inkább pihenj. Hamarosan reggel lesz, te pedig egy percet sem pihentél még.

- De itt leszel reggel, ha felkelek, igaz?

- Igen- bólintottam. –Nem megyek sehová, amíg te magad nem küldesz el. Megígérem.

- Akkor örökké mellettem maradsz.

- Örökké.

Edward szépen lassan elaludt mellettem és én még mindig a mellkasán pihentem. A felét sem tudja a történetemnek. Fogalma nincs róla, mennyi mindent tettem. És azt sem miket éreztem. A történetem szebb oldalát meséltem el neki, hogy ne ijesszem el magamtól. De ez nem hallgathatom el örökké az igazat. Hiszen a titkokra lőbb utóbb fény derül. És nekem szembe kell néznem a sötét múltammal, mielőtt elvesztem életem szerelmét.

Feel the love ~9.fejezet

(Edward szemszöge)

Döbbenten hallgattam végig a két testvér veszekedését. Most annyira emberinek tűntek. Nem láttam bennük a vámpírt. Olyanok voltak, mint két testvér. Mellékes, hogy miről beszéltek. Bella ebben a pillanatban hiába tűnt emberinek, ha a tekintete jeges volt és fájdalommal teli. A mondatai megrémisztettek. Egyszerűen féltem belegondolni, hogy élvezte a gyilkolászást. Hogy örömét lelte benne. Mert ő nem ilyen. Hiába mondogatja, én tudom, hogy nem ilyen.

-Ezt nem hiszem el- morogta a kis fekete manó és lehuppant a kanapéra.

- Túl messzire mentél- suttogta színtelen hangon Rosalie. –Túl sokat engedtél meg magadnak Alice. És te is tudod, hogy Bella kiborulása jogos volt. Most már tudod, hogyan érez. És egy valamiben különösen igaza van. Abban, hogy te nem értheted mit jelent neki Edward. Mert te akkor találtál rá Jasperre, mikor már mind a ketten vámpírok voltatok. Én sem ismertem Emmett-et emberként és Carlisle is csak néha találkozott Esme-vel. De Edward ember, Bella pedig vámpír, akinek az minden vágya, hogy megízlelje Edward vérét. Ugyanakkor nem tudná őt bántani. Hát nem veszed észre, hogy két énje áll egymással szemben? Ha szóltál volna, mit tervezel, megállítottalak volna. Ha megkérdezted volna, miért teszi ezt Bella, elmondtam volna.  Csak azért, hogy ne csinálj ekkora hülyeséget. De már megtörtént- rázta meg a fejét a szőke szépség.

- Nem kellene felmenni, hogy megnézzük jól van-e? –kérdeztem csöndesen. Ekkor minden szem rám szegeződött. 

- Azt hiszem nem- rázta a fejét Carlisle. –Már nincs itthon. És sajnálom, hogy hallanod kellett mindezt.

- Miattam volt az egész.

- Nem. Ez az én hibám- suttogta Alice. –Bellának igaza van. Mindenben. Abban is, hogy elárultam őt. Bízott bennem és én kijátszottam őt. Ezzel pedig veszélybe sodortam a családunkat és téged is Edward.

- Örülök, hogy észhez tértél húgi- szólalt meg nagy dörmögő hangon Emmett.

- Talán utána kellene mennem- állt fel Alice, de a barátja visszahúzta. Vagy a férje? Azt hiszem ezt mondta Bella.

- Nem hiszem. Tudod jól, hogy Bella más körülmények közt élt évtizedekig. És nem felejtett el semmit, amit ott tanult. Szerintem örüljünk neki, hogy nem lett belőle harc, vagy hogy nem ment el. Legalábbis nem olyan helyre, ahol nem fogjuk megtalálni.

- Honnan tudjátok, hogy visszajön?

- Bella teljesen más, mint mi. Ő más elveket követett, miután átváltozott- magyarázta Carlisle. –Nagyon sokszor szüksége van egyedüllétre, de mindig visszajön.

- De még sosem ment el ennyire dühösen- vetette közbe Rosalie.

- Hagyjuk most Bellát. Nincs itt, ne beszéljünk róla.

- Rendben.

- Edward, a vámpírok voltak az eredeti témánk. Mit szeretnél rólunk tudni?

- Mi? Ja, igen- ráztam meg a fejem, majd a családfőre néztem. –Azt már elmondtátok, hogy állatvérrel táplálkoztok és arra kértetek, ne áruljak el senkinek semmit.

- Így igaz.

- Akkor szeretném tudni, mivel jár ez az élet?

- Ez nem élet- szólt közbe Rosalie. –Mint láthatod, természetfeletti szépség, gyorsaság, erő. Kiváló érzékszervek.  Ezek a legjobbak benne. De vannak árny oldalai is. Ha vámpírrá változol, a haragból düh lesz. Ha szomorkodsz, kétségbeesel. A gyász, a veszteség megnyomoríthat. Egy idő után elveszted önmagad. Nem fogsz rá emlékezni milyen voltál emberként. Ez a legrosszabb benne. Hogy utána bármennyire is szeretnél, nem tudsz önmagad lenni. Emellett ott van a szomjúság. Az örökös szomjúság a vér iránt. Sosem múlik el.

- Akkor sem, ha embervért iszol?

- Akkor sem. Ezzel örökké együtt kell élned. Megkeseríti az életedet. Egy ideig nézheted csak a szép oldalát, de a rossz is utolér. Oh.. és nem öregszünk.

- Hogyan?

- Nem változunk, nem öregszünk. Halhatatlanok vagyunk. Az emberi életek elszállnak felettünk, de mi maradunk ugyan ilyenek. Örökké.

- Mióta vagytok vámpírok?

- Mindenkit más időben, korban változtattak át. Carlisle a legidősebb közöttünk. 

- 1640-ben változtam át-vette át a szót Carlisle. –Egy anglikán lelkész egyetlen fia voltam. Apám mélyen belevetette magát a boszorkányok, vámpírok és farkasemberek - egyszóval a gonoszok - elleni harcba, a gyanúsítottakat kivégeztette. Nem tűrt meg semmilyen hibát, számára kétféle ember létezett. Az aki igaz lélek és az aki eretnek. Én sosem szerettem az erőszakot, de követnem kellett apámat. Nem akartam ártatlanokat kikiáltani bűnösnek, de apámat ez nem érdekelte. Neki az kellett, hogy a fia is ugyan azt tegye, amit ő. Azonban egy napon rátaláltam egy falu mellett élő valós, igazi vámpír csapatra. Csapdát állítottam nekik a faluban élő emberekkel, akik mind segítettek nekem. Az egyiket el is kaptuk, de egy másik azonban leterített, majd sebesülten ott hagyott meghalni. Tisztában voltam vele, hogy apámra nem számíthatok, így az átváltozás idejére egy rakás, rohadó krumpli alá temettem magam. Ez három napig tartott. Akkor még nem tudtam mivé váltam. Azt hittem ott helyben meghalok, de a tűz egyre erősebb lett, míg végül visszahúzódott és elmúlt. Mikor ráeszméltem, hogy mivé váltam, többféle módon megpróbáltam megölni magam, még az éheztetéssel is próbálkoztam. Egy barlangban bujkáltam és már nagyon éhes voltam, mikor egy nap egy szarvas csorda vágtatott el a rejtekhelyem előtt. Olyan éhes voltam, hogy rájuk vetettem magam. És attól a vértől is erőre kaptam. Akkor jöttem rá, hogy nem kell embereket ölnöm azért hogy én éljek. Megbékéltem magammal, elfogadtam a sorsom és megpróbáltam a legtöbbet kihozni magamból. Tanultam és orvos lettem. Nagyon sokat utaztam és mindenhol jártam. Éppen Olaszországban jártam, amikor megismerkedtem három vámpírral és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az Angliában látott vámpírokhoz képest mennyivel kifinomultabbak, civilizáltabbak és műveltebbek. Aro, Marcus és Caius -Őket Volturiként is emlegetik vámpír körökben- szintén megdöbbentek, mivel ők még nem találkoztak olyan vámpírral, aki hosszabb ideig ellent tudott volna állni az emberi vérnek. Egy ideig velük maradtam, és majdhogynem baráti viszonyt alakítottam ki velük. Próbáltak rávenni, hogy engedelmeskedjek a vámpír ösztönöknek, azonban én erősen kitartott azon elhatározása mellett, hogy embert soha nem fogok ölni és ezt sikerült is betartanom, a Volturi pedig tiszteletben tartotta elhatározásomat. Két évszázad alatt immunissá váltam az emberi vér szagára. Mára már a sürgősségi ellátásokat is képes vagyok bármiféle kockázat nélkül végigcsinálni. 1911-ben ismerkedtem meg Esmevel, aki törött lába miatt szorult orvosi kezelésre.- mosolygott feleségére, aki átvette tőle a szót.

- Én, mint azt Carlisle már az előbb említette, 1911-ben eltörtem a lábam, amikor leestem egy fáról. És a kórházban dolgozó orvos örökre az emlékeimbe véste magát. Carlisle nagy hatással volt rám. A családommal egy farmon éltem. Mikor idősebb lettem és szinte minden barátnőm férjhez ment, úgy döntöttem tanulni fogok és nyugatra költözöm. De az apám nem egyezett bele. Azt mondta nem helyén való egy olyan fiatal lánynak, mint én egyedül élnie egy nagyvárosban. Apám kényszerített rá, hogy feleségül menjek egy gazdag és befolyásos emberhez, holott semmit nem éreztem iránta. 1917-ben, 22 évesen feleségül hozzámentem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy hibát követtem el. Charlie a külvilág felé mindig a barátságos arcát mutatta, a magán életben azonban teljesen más volt. Bántott, megalázott. Mikor a szüleimnek elmondtam, csak annyit mondtak, hogy legyek jó feleség, és hallgassak. Az I. világháború kitörése után nem sokkal behívták a férjemet katonának, ami kész megváltás volt a számomra. Amikor 1919-ben hazatért, a helyzet rosszabb lett, mint volt. Nemsokkal ezután terhes lettem. Azt hittem majd megváltozik, ha megtudja, hogy a gyermekét várom, de nem így lett. Végül a gyermekem adott erőt arra, hogy megszökjek tőle. Nem akartam, hogy a fiam olyan körülmények közt éljen. Elmentem az egyik távoli rokonunkhoz egy kisvárosba, ahol hamar sikerült beilleszkednem és taníthattam is. 1921-ben nem sokkal születése után tüdő fertőzésben meghalt a gyermekem. Úgy éreztem nem maradt semmim. Nem akartam élni. Minden, ami ehhez a világhoz kötött, elszállt a gyermekem halálával. Végső elkeseredésemben leugrottam egy szikláról. Carlisle emlékezett rám a korábbi találkozásukra, és semmiképpen sem akarta, hogy meghaljak. Így átváltoztatott. Mikor kinyitottam a szemem és megláttam az arcát, nem bántam meg, hogy átváltoztatott. 16 éves korom óta nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá. Nem volt egyszerű elfogadnom, mi lett belőlem, de Carlisle segített. És a tudat is, hogy találtam egy ilyen rendes és tisztességes férfit, aki szeret. Mikor Carlisle átváltoztatott, Bella már vele élt. És őáltala kicsit enyhült a szívem fájdalma. Persze Bella jóval idősebb volt nálam és tapasztaltabb. De nagyon sokat segített. Ahogy az is, hogy szinte az első pillanattól kezdve az anyjának tekintett. Sokáig éltünk így hármasban, mikor rátaláltunk Rosalie-ra.

- Én viszont nem fogom elmesélni a saját történetemet- szólt közbe Rosalie. –Ugorjunk a történetben arra, aki szívesen megosztja az emlékeit és az érzéseit mással.

- Akkor én jövök- csapta össze a tenyerét Emmett. –1935-ben talált rám Rosalie miközben a Tennesee-i hegységben vadásztam és megtámadott egy medve. Majdnem meghaltam, de Rosalie és Bella éppen arra jártak. Az én gyönyörű feleségem hazáig cipelt magával, hogy megkérje Carlisle-t, hogy változtasson át. Még éppen idejében. A többiekkel ellentétben engem egyáltalán nem zavart, hogy mi lett belőlem.

- Ez igaz- nevetett fel Esme. –Emlékszem megvontad a vállad és csak ennyit mondtál: Rosalie, az én angyalom is vámpír, mi rossz lehet benne? –ezen elmosolyodtam. Emmett nem is olyan rossz fej, mint amilyennek gondoltam.

- Rosalieval már több esküvőt is tartottunk. Bármit megtennék, hogy a feleségemet boldoggá tegyem, így eleget teszek Rose azon kívánságának is, hogy időről időre tartsunk egy hatalmas lagzit. Időnként eltávolodunk kicsit a család többi részétől, hogy magunk lehessünk, de mindig újra csatlakozunk hozzájuk. Kezdetben nem tetszett a vegetáriánus életmód, de később rájöttem, hogy nem is olyan rossz. Természetesen Bella akkor is itt volt, mikor én átváltoztam és ő volt, aki mindig megfékezett Rosalie-val együtt. Bella sosem hagyott cserben annak ellenére sem, hogy Rose és közé álltam.

- Nem álltál közénk.

- De én tudom, hogy miattam megromlott a kapcsolatotok cicám, úgyhogy ezt most hagyjuk annyiban, mielőtt összeveszünk.

- Rendben.

- Akkor én vagyok a következő- vonta magára a figyelmemet Alice. –Mint azt a veszekedésből már leszűrhetted, nem emlékszem az emberi életemre. Én már vámpírként ébredtem fel. Onnantól vannak emlékeim, onnantól van életem. De sikerült kiderítenem néhány dolgot. Már fiatalon, látomásaim voltak és emiatt elmegyógyintézetbe zártak. Onnan pedig eltűntem egyik napról a másikra. A papírok szerint egy intézetben dolgozó ápolóval együtt tűntem el, ezért arra gondoltunk, hogy  ő vitt el onnan. Persze az eltűnésem hátterében vámpír támadás állt. Bella már látott egy vámpír gondolataiban és felismert. Ő mondta el a történetet, miatta tudhatok egy kicsit többet az emberi oldalamról.

- Ezért is fáj most, hogy úgy megbántottad- szólt közbe férje.

- Igazságtalan voltam vele, belátom, de ne dörgöljétek az orrom alá. Elég nekem a tudat, hogy legszívesebben kinyírna. Felfogtam, hogy rosszul döntöttem és elfogadom. Mást most nem tehetek. Szóval fordult vissza felém. - Egy ottani dolgozó, aki vámpír volt, ő mentett meg. Egy nomád vámpír akart megölni, de az intézetben dolgozó vámpír szabadon engedett és átváltoztatott. Persze utána elmenekült, de ha jól tudom, a vámpír megölte őt, amiért keresztbe tett neki. Mikor felébredtem, nem tudtam mi lettem és megijedtem, de a látomásaim segítettek. Láttam Carlisle-t és a többieket és azt is, hogy befogadnak majd. Jaspert is láttam és tudtam, hogy ő lesz a társam. 1950-ben csatlakoztunk a családhoz.  Azóta sem szakadtunk el tőlük. Mi is összeházasodtunk, de nekünk elég volt egyszer. Bellával a kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de végül jóban lettünk, amit most elbaltáztam.

- Azt mondtad a látomásaid segítettek. Ez mit jelent? –kérdeztem rá.

- Látom az emberek és vámpírok jövőjét.

- Szóval jövőbelátó vagy.

- Pontosan.

- Másnak is vannak ilyen képességei?

- Nekem van. Befolyásolni és érzékelni tudom a körülöttem lévők érzéseit- mosolyodott el Jasper és szeme gonoszan megvillant.

- Ezt hogyan?

- Sokan kapunk különleges képességeket az átváltozásunk után. Carlisle szerint az emberi tulajdonságaink felerősödnek. Így ő maga hatalmas önuralommal rendelkezik, Esme szeretete határtalan, Rosalie hiú és makacs, Emmett erősebb, mint bármelyikünk persze nem jelenti azt, hogy jobb harcos, Alice a jövőbe lát, én pedig az érzésekre hatok. Emberként konföderációs katona voltam az Amerikai Polgárháború idején. 1863-ban változtattak vámpírrá. Egy Maria nevű vámpír alakította át, mivel sejtette, hogy tehetséges katona vagyok és a segítségem akarta. Az én feladatom volt a fiatal vámpírok edzése, majd megölése, amikor már nem lehetett hasznukat venni.  De a hosszú idő után belefáradtam ebbe az élet stílusba és megszöktem. Egy barátomhoz, Peterhez és annak feleségéhez költöztem. A család, akikkel együtt maradtam, ellentétes elveket vallott a diétát illetően. Egy idő után lelkileg teljesen kikészültem. Már a végső kétségbeesés lett úrrá rajtam, Alice épp időben talált rám. Azt hiszem nekem volt a legnehezebb a beilleszkedés, persze Bella után. Egy teljes évszázadon keresztül vadásztam emberekre és öltem meg őket a vérük miatt. Sosem tettem másként, de kitartottam és ellenálltam, a többiek pedig segítettek benne. Bella és Alice folyamatosan segítenek ebben. Az iskolában is nehéz, sőt, de Alice miatt megéri. Bármit megtennék érte. Ha ő nincs, akkor talán én sem lennék most itt.

-És ti valóban testvérek vagytok Rosalie-val?

- Nem. Csak mivel hasonlítunk egymásra, testvéreknek adjuk ki magunkat. Így könnyebb magyarázatot adni az embereknek.

- Szóval nem mindenki ölt embert, igaz?

- Csak Carlisle és Alice nem- nézett rám Esme.

- De te…

- Egyszer én is hibáztam és mélységesen megutáltam magam érte.

- Csak egyszer?

- Igen. Még újszülött voltam és mentem a magam feje után Bella és Carlisle hiába kértek rá, hogy maradjak nyugton. De elfogadtam, hogy már megtörtént és nem tudok rajta változtatni. Azóta nem bántottam senkit.

- És hogyan lehet valaki olyan, mint ti?

- Egy harapás az egész, aztán napokon át tartó égető érzés, utána megáll a szíved és semmi. Utána már nem érzel semmit. De azokban a napokban a poklok poklát járod meg. Azt kívánod, bár meghalnál, és nem tudsz arra gondolni, hogy hamarosan vége. Csakis arra a fájdalomra, ami elönti a tested.

- És milyen érzés vámpírnak lenni?

- Van, amikor jó van, amikor rossz. Olyanokra vagy képes, amikre más nem. De a folytonos szomjúság minden jó érzést elnyom. Viszont együtt lehet élni vele.

- Hogyan döntöttél? Megtartod a titkunkat vagy költöznünk kell?

- Én nem fogok senkinek semmit mondani.

- Köszönjük. Van még valami kérdésed Edward? –kérdezte Carlisle kedvesen.

- Nem, nincsen. Esetleg egy. Hazavinne valaki?

- Talán jobb, ha ma itt alszol. Persze csak ha nem félsz tőlünk- ajánlotta Esme. –Van egy pár vendégszobánk. És holnap reggel hazaviszünk. Ha szeretnéd, felhívom a szüleidet is.

- Nem tudom. Talán tényleg jobb lenne, feltéve, ha nem zavarok senkit.

- Nem, nem zavarsz. Gyere, megmutatom a szobád- állt fel Esme és kedvesen rám mosolygott. Az emelet felé indult én pedig követtem őt. Mivel már jártam az emeleten, így pontosan tudtam, hogy a Bella szobája melletti vendégszobába szállásolt el Esme.

- Nem vagy éhes? Készítsek neked valamit?

- Nem, nem kell külön főznöd nekem. Megfelel az, amit ti esztek.

Esme majdnem felnevetett, de csak egy kuncogás csúszott ki ajkain.

- Nem hiszem, hogy neked jó lenne, amit mi eszünk.

- Miért?

- Mert nem hiszem, hogy a gyomrod elviselné a vért.

- Oh…

- Igen, oh. Mi nem eszünk emberi ételeket.

- De hát a vacsorán…

- Igen- fintorodott el. –Kicsit kellemetlen volt, de elviselhető.

- Szóval a vámpírok nem esznek.

- Emberi ételt nem. Csakis a vért. Nos, készítsek valamit?

- Ebben az esetben igen, jól esne.

- Rendben. Esetleg valami különleges kérés?

- Nem. Nekem teljesen mindegy. Így is hálás vagyok, hogy külön értem fáradsz. Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit. Menj csak be, nézz körül, fürödj le nyugodtan. A fürdőszobai szekrényben találsz törölközőt, tusfürdőt és mindent, ami kell. Hozok neked valami pizsamát és készítek valami vacsorát. Ha elkészültél gyere le- még egyszer rám mosolygott, majd elment. Én pedig beléptem a szobába. Felkapcsoltam a villanyt, hogy lássak is valamit. Tágas volt, de nem volt olyan barátságos, mint Bella szobája. Itt csak egy tv, dvd volt, egy ágy, egy éjjeli szekrény, egy nagyobb szekrény és egy ajtó. Gondolom a fürdőszoba. A falak bézs színűek voltak és ehhez igazodott a bútorok színe is, tökéletes összhangot alkottak. Hangulatos volt, de olyan rideg. Látszott rajta, hogy senki nem használja.

Mivel odakint szétáztam, úgy gondoltam egy meleg zuhany jót tenne. A fürdőszoba is hangulatos volt, de az én tekintetemet a zuhanykabin vonzotta. Amint előszedtem a törölközőt és a tusfürdőt a szekrényből, ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Ahogy a meleg víz a bőrömhöz ért, egyből jobban éreztem magam. Mintha minden, ami ezen a napon történt jelentéktelen lenne, vagyis nem zavarna annyira, mint eleinte. Most sokkal tisztábban gondolkodtam. Nem féltem tőlük. Hiszen bebizonyították, hogy nem bántanak senkit. Bár Rosalie kissé félelmetes és Bella is megijesztett, de tudom, hogy nem fognak bántani. Ők nem rosszak. Nem lehetnek azok.

Amíg áztattam magam folyton a lent történteken agyaltam. Aztán mikor már eléggé tisztának éreztem magam, elzártam a csapot, a derekam köré tekertem egy törölközőt és visszamentem a szobába. De az ágyon olyasvalakit láttam, akire nem is számítottam. 

(Bella szemszöge)

Úgy gondoltam a veszekedés után jobb, ha elhagyom a házat. Nem akartam ártani sem Alice-nak, sem a családomnak és azt sem akartam, hogy Edward olyannak lásson, amilyen voltam. Hiszen már megváltoztam. De mindent elrontottam, mikor elborult az agyam. Nem gondolkoztam, nem vettem figyelembe, hogy hallja, amit mondok. Egyszerűen ki akartam adni magamból azt, amit abban a pillanatban éreztem. De most, a fél erdő kiirtása után és jó két óra elteltével nyugodtnak érzem magam. Legalábbis érzem, hogy újra képes vagyok tisztán gondolkozni.

Így visszamentem a házba. Mivel nem hallottam hangokat, a bejáraton keresztül mentem, ott pedig egyenesen a konyhába. Ugyanis legnagyobb meglepetésemre Esme éppen főzőcskézett.

- Hát te mit csinálsz? –kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva.

- Összeütök valami vacsorát Edwardnak.

- Edwardnak?

- Igen. Ma itt marad nálunk. Jobbnak láttuk, ha egy kicsit emészgeti a hallottakat, mielőtt újra embere közé megy.

- Szóval itt marad- hajtottam le a fejem. –Annak ellenére, hogy tudja, mik vagyunk és nyílván irtózik tőlünk.

- Nem, egyáltalán nem- fordult meg. –Úgy látom, érdekli a dolog. Sőt, talán még tetszik is neki.

- Mindent elmondtatok neki?

- Elmeséltük a történetünket. Már aki akarta.

- Szóval Rose hallgatott.

- Nem. A saját múltját nem árulta el, de előszeretettel mesélte el a vámpírlét rossz oldalát. Gondolom, el akarja rémiszteni.

- Talán az lenne a legjobb.

- Rólad nem tud. Nem mondtunk semmit. Mondjuk sokat nem is tudtunk volna.

- Köszönöm.

- Oh… Vinnél fel Edwardnak Jaspertől egy pizsamát?

- Hogyan? Menjek Alice közelébe? Komolyan gondolod? Ennyire nem bírod Alice-t? Tényleg azt akarod, hogy végezzek vele?

- Én díjaznám, ha nem akarnád megölni a feleségemet, és hogy ezt megelőzzem itt egy pizsama- termett mellettem Jasper és a kezembe nyomta az említett ruhadarabot. Aztán fogta magát és eltűnt.

- Ez gyors volt.

- Itt a vacsorája is- mosolygott rám Esme.

- És miért én vigyem fel neki?

- Mert szerintem most rád van szüksége. Muszáj beszélned vele. És neked is szükséged van rá. Arra, hogy megnyugtasson téged. Ezt ismerd el Bella. Menj- nyomta a kezembe a tálcát és elmosolyodott. –A te szobád melletti vendégszobában helyeztem el. -Megráztam a fejem és elindultam az emelet felé. Ezt direkt csinálják. De igazuk van. Most szükségem van Edwardra. Még akkor is, ha ő utál. Csupán a látványa megnyugtat. Szükségem van rá. Jobban, mint bárki másra.

Amint a szoba elé léptem, bekopogtam, de nem szólt ki senki, így benyitottam. A fürdőből vízcsobogás hallatszott. Biztosan fürdik. Azéjjeli szekrényre letettem a tálcát, a ruhákat pedig az ágyra. Az ablak elé sétáltam és kibámultam a sötét éjszakába. Annyira a gondolataimba merültem, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy kinyílik a fürdő ajtaja. Megfordultam és a lélegzetem is elállt. Edward egy szál törölközőben lépett ki a fürdőszobából. Semmi nem takarta tökéletes testét a fehér anyagon kívül. A vízcseppek szélsebesen száguldottak le kidolgozott felső testén és nekem emlékeztetnem kellett magam arra, hogy nem illik így bámulni őt. Nagy nehezen elfordítottam a fejem róla és újra az ablakon bámultam kifelé.

- Sajnálom. Kopogtam, de nem válaszoltál. Felhoztam a vacsorád és hoztam tiszta ruhát is.

- Semmi baj- hallottam meg hangját.

- Azt hiszem jobb lesz, ha megyek- megfordultam és az ajtó felé lépkedtem, de elkapta a karomat.

- Ne menj el. Kérlek.

- Egy feltétellel- néztem rá komolyan.

- Mi lenne az?

- Vegyél fel valamit.

- Csak nem tetszik a látvány Ms. Cullen? – kérdezte csibészes félmosollyal ajkain.

- Uhm… ha tetszik, ha nem, akkor is vegyél fel magadra valamit. Én nem ebben a korban születtem és akkoriban a férfiak nem járkáltak így a nők előtt. Szóval nagyon szépen megkérlek, vegyél magadra valamit.

- Rendben- mosolygott továbbra is, majd felkapta a pizsamát és kibontotta a törölközőt.

- Edward- morogtam rá, de gyorsan irányt váltottam és újra az erdőn figyeltem. –Komolyan mondom, neveletlen vagy.

Jézusom, ez a férfi az idegeimmel játszik. Így is olyan nehéz ellenállnom neki, erre levetkőzik előttem. Miért csinálja ezt? Így is iszonyat nehéz távol tartanom magam tőle.

Edward hangosan felnevetett.

- Bella, most ár megfordulhatsz.

- Biztos?

- Biztos.

Úgy tettem, ahogy kérte, de nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Ugyanis a felsőteste még mindig szabadon volt.

- És a felső?

- Nem kell. Nem szeretem. Így szoktam aludni. Vagy talán még ennél is kevesebb ruhában. De mivel ilyen szépen kértél…

- Ah… Miért csinálod ezt velem? Ne, ne válaszolj. Inkább egyél- mutattam a tálcára.

- Rendben- sóhajtott fel. Leült az ágyra és az ölébe vette a tálcát és enni kezdett. –Ülj le, kérlek. Ne ácsorogj ott. A végén még elfáradsz.

Hangosan felnevettem.

- Erre képtelen vagyok. De ha szeretnéd.

Sokáig egyikünk sem szólt egy szót sem. Edward lassan befejezte az evést és úgy éreztem muszáj bocsánatot kérnem tőle.

- Sajnálom, ami odalent történt. Sajnálom, hogy hallanod kellett. Meg kellett volna válogatni a szavaimat.

- Nem. Te így éreztél. És nem kell elnézést kérned ezért. Akkor nem érezted volna rosszul magad, ha nem vagyok itt és nem hallom, igaz?

- Akkor is rosszul éreztem volna magam, de csak azért, mert azt akarom, hogy Alice bűnhődjön az árulásáért. Én máshogy éltem, mint a többiek. Nem tudtam, hogy van más lehetőség is. Csak miután Carlisle-val találkoztam. Ott, ahol én „éltem” halállal, úgy értem végleges halállal büntették volna. És nagyon nehéz ezt kiölnöm magamból. Olyan nehéz megállnom. Pedig nem szeretném bántani. Nem, mert ő a húgom akkor is, ha elárult. A családom tagja és mindenkinek fájna az elvesztése. Még nekem is. Sőt. Nem tudnám elviselni, ha mindenki utálna. Én is megbánnám. Életemben először megbánnám, hogy végzek egy árulóval.

- Bella, kérlek, értsd meg, hogy Alice azért tette, mert szeretett volna segíteni. Belátom, nekem sem kellett volna belemennem, de beszélni szerettem volna veled. Bella, olyasmit érzek irántad, amit még eddig senki iránt. Nem tudom mi ez, de erősebb nálam.

- Én viszont tudom, mit érzek irántad. És nem élném túl, ha bajod esne. Főleg nem miattam.

- Mit érzel?

- Nem… nem akarom. Ez nekem sok.

- Bella…

- Szeretlek téged Edward. Már az első pillanattól kezdve, és ha nem éreztem volna akkora kísértést a véred iránt, lehet hamarabb rájöttem volna. Meghalnék, ha bajod esne. Mikor Alice felhívott, hogy az erdőben vagy ráadásul nomád vámpírok között azt hittem beleőrülök. Szerettelek volna téged hibáztatni mindenért, de abban a pillanatban csak az volt a fontos, hogy időben megtaláljalak.

- Nem a te hibád volt. Én voltam felelőtlen, amiért odamentem. Nem lett volna szabad. És még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.

Elmosolyodtam és az ajtóra szegeztem tekintetem.

- Bella, én még nem jöttem rá mi az, ami annyira vonz hozzád. De kedvellek téged. Sőt. Az is lehet, hogy fülig belédzúgtam. Nem tudom. Még sosem éreztem ilyet. Talán ez a szerelem.

- De te nem lehetsz belém szerelmes.

- Miért nem?

- Mert nem vagyok hozzád való. Teljesen különbözőek vagyunk- suttogtam és visszapillantottam arcára. –Két különböző fajhoz tartozunk.

- De lehetnék olyan, mint te.

- Nem- pattantam fel az ágról. –Ilyet ne is mondj. Nem akarsz olyan lenni, mint én. Sose akarnál.

- De. Érted bármit elviselnék.

- Nem tudod, mivel jár ez. Nem mondták el, igaz?

- Mit?

- Azt, hogy ha ilyen leszel, a családod számodra többet nem létezhet. Mind azt fogják hinni meghaltál és te nem mondhatod el nekik, hogy életben vagy, mert azzal veszélybe sodornád őket. Ha ilyenné válsz- mutattam végig magamon- gyakorlatilag halott vagy. Nincs pulzusom- elé siettem és a szívemre helyeztem a kezét, majd folytattam. –Nem ver a szívem. Nem dobog. Jég hideg a bőröm, nincs bennem vér. Sebezhetetlen vagyok. Nem vagyok élő Edward. A testem nem képes a változásra. Halott vagyok, mégis itt járkálok az élők közt. És gyilkolok azért, hogy ilyen maradhassak. Mindent megteszünk azért, hogy ha csak egy kicsit is, de olyanok legyünk, mint ti élő emberek. De ettől még nem vagyunk olyanok.

- Bella, nem számít mi vagy. Nem számítana az sem, ha mindenkit elvesztenék, ha cserébe te mellettem lennél.

- Most ezt mondod, de ha valóban megtörténne, bánnád.

- Nem. Nem bánnám meg.

- De igen. És nem akarom, hogy meggyűlölj azért, mert nem lehet családod. Ne akard ezt az életet Edward. Te többet érdemelsz ennél. Saját családod lehet. Megtalálhatnád a megfelelő nőt, aki szeret, és aki képes megadni neked azt, amit én nem. Lehetnek gyerekeid, csodás életed és a végén idős bácsikaként halnál meg nyugodtan. Ezt nem vehetem el tőled.

- Miért szakítasz el magadtól? Hát nem látod, hogy teljesen elvetted az eszem?

- Edward- leültem az ágyra közvetlenül mellé. –Ha nem lenne más választásom, megtenném. Ha élet halál közt lebegnél és az életed a kezemben lenne, megtenném. Nehezen, de engednék az önzésemnek. Viszont így, hogy előtted az egész élet, képtelen vagyok rá. Mellettem nem lehet rendes családod. Nem lehet állandó lakhelyed, folyton költöznöd kellene, sosem változnál, maradnál abban a korban, amiben átváltoztál. Lehet, hogy ez most jónak tűnik, de nem az. Éppen ezért szenvedek ettől a léttől. Ilyen maradok, a testem nem képes a változásra. Nem lehet gyerekem Edward. Pont azt nem kaphatom meg, ami enyhíthetné a fájdalmamat. Ami segítene, hogy a szebb oldalát lássam ennek az életnek.

- Én elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Senki más véleménye nem számít- két keze közé fogta az arcomat.

- D számítana, ha tudnád miket tettem. Szégyenkeznél azért, hogy pont engem választottál társadul. És ezt nem tudnám elviselni- suttogtam.

- Ismétlem, hogy nem számít.

- És a szüleid? –az utolsó mentsváram volt, hogy meggyőzzem nem olyan jó vámpírnak lenni, mint ahogy azt képzeli.

- Bármennyire is nehéz, de elfogadnám, hogy halottnak hisznek. Bella értsd meg, hogy mennyit jelentesz nekem. Szeretlek- suttogta. És ebben a pillanatban nekem végem volt. Nem bírtam tovább. Nincs több érvem ellene. Megtört a jég.

- Én is szeretlek- suttogtam és szép lassan közelítettem ajkai felé. Mennyiszer álmodtam róla, hogy megcsókolhatom és most valóra vált. 

Sziasztok!

Nos itt a friss. Igaz szerettem volna tegnap befejezni, de nem sikerült. Most viszont kész lettem és remélem tetszeni is fog. Köszönöm az előző részhez írt kommenteket mindenkinek. Boldogan olvastam mindenkiét. :)
Remélem ez is tetszeni fog és a következőt vasárnapra megpróbálom befejezni. Ha nem, akkor jövőhéten hétfőn kerül fel. Ha bármi változás van szólni fogok. 
Legyetek jók. Puszi: Rosalice