Feel the love~ 13.fejezet

(Bella szemszöge)

Miután sikerült túltennem magam ezen a „rövid” elmezavaron, nem túl nagy kedvvel, de a többiekkel együtt elindultunk a hétvégi házba. Hát a nagy családi kirándulásból nem lett semmi. Lehet nem is kellett volna előhozakodnom vele. Már én is bánom.

Senki nem szólt semmit, még Rosalie sem, de biztos voltam benne, hogy mindenkit megijesztettem. Olyan szinten elevenen él bennem ez az egész, mintha csak tegnap történt volna, nem pedig 200 évvel ezelőtt. Egyszerűen képtelen vagyok magamnak megbocsátani. És a többiek sem tennék, ha tudnák mit tettem. Erre nincs bocsánat.

-Végre ideértetek. Minden rendben volt?- jött ki elénk Esme, hangja megkönnyebbülten csengett.

- Igen- nyögtem ki, majd megálltam a fal mellett. Nem volt kedvem bemenni a házba. Még nem tudtam volna szembenézni a többiekkel és Edwarddal.

- Nem minden- vetette ellen Jasper.

- De. Minden- morogtam rá. –Edward?

- Már nagyon várt és féltett téged. Már odabent várja, hogy megérkezz.

- Hol van?

- Odaadtam neki a fenti szobát, hogy kipakoljon és pihenjen. Utoljára ott láttam.

- Rendben. Köszönöm- suttogtam, majd lassan megfordultm és az ajtó felé indultam. Viszont nem tudtam Edwardot elkerülni, mert a nappaliban ült a többiekkel. Amint beléptem, megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán felállt és elém sétált. Szorosan ölelt magához. A fejem a nyakába fúrtam és lecsuktam a szemem. Ha ő nem tudja elűzni a rossz gondolatokat, emlékeket, akkor senki. És akkor hamarosan begolyózom.

- Minden rendben? –kérdezte és megpróbált elhúzódni, de én nem engedtem. A fejem a nyakánál tartottam, a kezeimmel a derekát leltem.

- Most ne engedj el. Mindenkinél nagyobb szükségem van rád. Érezzni akarom, hogy itt vagy, hogy velem vagy. Kérlek, ne engedj el. Csak ölelj szorosan- könyörögtem és ő eleget is tett a kérésemnek. Nem érdekelt, ki lát vagy mit hall. Egyszerűen nem voltam önmagam. Féltem, hogy újra kitör rajtam a pánik és megint nem leszek képes uralkodni magamon. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek. Meg kell nyugodnom, észhez kell térnem, hogy újra képes legyek eltemetni az emlékeket. Az emlékeket, melyek örökké kínozni fognak, míg csak élek.

(Rosalie szemszöge)

Amint Bella bement, a többiek kijöttek. Úgy gondolták jobb, ha Bellát egyedül hagyják Edwarddal és ebben a pillanatban nekem is ez tűnt a legjobb megoldásnak. Talán ő képes lesz megnyugtatni Bellát. Én viszont nagyon megijedtem.  Nem tőle, hanem a viselkedésétől. Teljesen olyan volt, mintha az idegei felmondták volna a szolgálatot. Tudom, hogy szörnyű múltja volt, de ennyire még sosem borult ki miatta. Soha.

-Mi történt? –kérdezte apa, mikor kellő távolságra értünk a háztól.

- Bella teljesen kiborult. Beszélgettünk, ő a múltjáról magyarázott valamit, aztán bumm, mint valami villám lecsapott. Üvöltözött, őrjöngött, fel s alá járkált. Olyan volt, mint egy őrült.

- Bella nem őrült- szakítottam félbe Jaspert. –Csak más. Értsétek meg, hogy nem tud együtt élni a múltjával. És minél többet emlegetitek neki, annál nehezebb lesz elfelejtenie. Higgyétek el, az ő helyében ti sem tudnátok így élni. Azzal a tudattal, hogy… Szóval legyen elég annyi, hogy nehéz neki. Nincs baja, csak fél. Túlságosan is. Bella erős, de nem hiszem, hogy sokáig bírná. Hamarosan kitörik belőle és csak remélni tudom, hogy nem robban akkorát, hogy őt magát is elsodorja.

- Miről beszélsz lányom?- kérdezte Esme, miközben átölelte a vállam.

- Bella múltjáról beszélek. Ami egyszer utoléri, és nagyon remélem, hogy megbirkózik vele. Mert ha nem, akkor az a halálát jelenti. És ha ő egyszer elmegy, akkor már semmi nem lesz ugyan olyan, mint most.

- Azt akarod mondani, hogy Sarah miatt borult ki? –kérdezett rá hangosan Carlisle.

- Igen.

- Ki az a Sarah? –kérdezte Alice. Nem akartam elmondani nekik az igazat, de mielőtt bármit is mondhattam volna a válasz a hátam mögül megérkezett.

- A húgom- megfordultam, ahol nem más állt, mint Bella. Arca megtört, szenvedő, tekintete félő és gyenge. De ott volt a határozottság, amitől biztos voltam benne, hogy most mindent elmond a többieknek. hát eljött ez a nap is. Amikor Bella megosztja a múltja egy sötét részletét a család többi tagjával is.  –Menjünk a házba és mindent elmondok. Edward is ott van és minket vár.

Azzal fogta magát és a ház felé indult, míg mi is lassan utána indultunk. Nem hagyhatom most magára. Szüksége van rám. Rám és apára is, hogy szembe tudjon nézni a történtekkel.

A házhoz érve lassan besétáltunk a nappaliba. Alice és Jasper leültek az egyik kanapéra, Edward a kandalló mellett ácsorgott és Esme lassan mellé sétált, majd melegen rámosolygott. Emmett a kanapé mögött állt meg, én pedig egyenesen Bella mellé léptem, aki a lépcső alján ácsorgott. Carlisle rámosolygott és a másik oldalára állt. Mi ketten tudjuk mi történt. Tudjuk, mit hallunk majd. És csak remélni tudom, hogy mind megértik majd, mi történt Bellával.

Megfogtam a nővérem kezét, hogy biztassam, ő pedig belekezdett.

(Bella szemszöge)

- Mind tudjátok, hogy mikor kezdődött a történetem. 1741-ben születtem. Gazdag szülők egyetlen gyermekeként. Legalábbis akkor még egyedül voltam, de 18 éves koromban édesanyám terhes lett. Az apám imádott, bármit megadott volna azért, hogy én boldog legyek. Beképzelt voltam, hiú, öntelt. De miért is ne lettem volna, mikor mindenem megvolt. Viszont csúnyán pórul jártam. A saját ostobaságom áldozata lettem. Még többre vágytam, mint amim volt. Tudtam, hogy szép vagyok, sőt, gyönyörű, hiszen mindenki megfordult utánam az utcán. De mikor megpillantottam azt a nőt… Heidit, mennyire gyönyörű elfogott az irigység és mindent elhittem neki, amit mondott. Mindent csak azért, hogy én is olyan legyek, mint ő.

- Igen. Heidi a Volturi tagja. Ő „szállítja” az embereket a többi tagnak- szólt közbe Carlisle.

- Sajnos igen, de ezt akkor nem tudtam. Meggyőztem apámat, hogy el kell mennem vele és ő nagy nehezen elengedett. Szerintem csak azért, mert édesanyám a testvéremet várta. Én nem örültem neki. Féltem, ha ő meglesz, én már nem kellek nekik. Hogy elfelejtenek majd és csakis a kicsi érdekli majd őket. Úgy gondoltam, ha elérem a céljaimat, azzal apám elismerését is kivívom és rájön, hogy én sokkal értékesebb vagyok, mint amilyen a kisebbik gyermeke lesz. Azt akartam, hogy továbbra is engem szeressenek a legjobban. Irigy voltam a saját testvéremre. Azt hittem azzal, hogy Olaszországba megyek Heidivel, megkapom, amit akarok, de mindent elvesztettem. Bekerültem közéjük és végig kellett néznem, ahogy megölik a többi szerencsétlen embert körülöttem. És végül hozzám értek. De nem bántottak. Aro megkímélte az életemet, de csak számításból. Heidi úgy gondolta beszámol rólam Aro-nak, aki mikor meglátott, megakadályozta, hogy bárki is végezzen velem. Felajánlotta, hogy  átváltoztat, de nem akartam, erre közölte, hogy vagy ez vagy a halál. De Caius ráförmedt, hogy nincs választási lehetőségem. Ő meg akart ölni. Aro viszont nem. Azt mondta élhetek szabadon, azt tehetek, amit akarok, ha olyanná válok, mint amilyenek ők. És átváltoztatott. Borzasztó volt. A hiúságom, a nagyravágyásom tett azzá, ami most vagyok. Miután Aro megharapott, a pokolban éreztem magam. A tűz égette a testemet és nem enyhült. Sikítottam, ordítoztam, amennyire csak tudtam, de senki nem segített rajtam. Azt akartam, hogy vessenek véget a szörnyű kínzásnak, de nem tette senki. Úgy éreztem ez a büntetésem, amiért telhetetlen, önző és hiú voltam egész életemben. De lassan alább hagyott a fájdalom és szépen lassan elmúlt. Mintha Isten megkegyelmezett volna nekem. Utána semmit nem éreztem. Jobban mondva semmi fájdalmasat. Másvalaki lettem. Egy új és erősebb lény. Eleinte tetszett a dolog egy valamit kivéve. A szomjúságot. Tetszett, hogy gyorsabb vagyok, hogy erősebb, sőt még az is, hogy a napfényben olyan vagyok, mint a gyémánt. Ártatlanokat, bűnözőket öltem, hogy oltsam szomjamat. Egyedül gyerekeket nem bántottam. Soha nem lettem volna képes ártani egy gyermeknek. Hiszen valaha én is voltam az. És ez állított meg. Aro azt mondta minden az enyém lehet, de én a családomat akartam. Vissza akartam térni hozzájuk, de nem engedett. Én pedig elszöktem. Hazamentem a városomba, hogy újra láthassam a családomat, akik addigra már úgy tudták, halott vagyok. Hiszen hónapokat töltöttem a Volturival anélkül, hogy bármi életjelet adtam volna a családomnak magamról. A kishúgom is megszületett és a Sarah nevet kapta. Még csak néhány hónapos volt, mikor hazamentem. Anyám és apám boldogan üdvözöltek. De én dühös lettem, mikor láttam, hogy hónapok óta most látnak először újra és mégis a kislány köti le a figyelmüket. Hogy egyfolytában róla beszélnek és rám akarják erőltetni. Elborult az agyam és… és végeztem velük. Megöltem a saját szüleimet. Azt a két embert, akiket mindennél jobban szerettem. És Sarah-val is végeztem volna, ha nem térek észhez időben. A kislány arca és tekintete megállított abban, hogy vele is végezzek. Az agyam kitisztult és térdre estem. Ekkor érkeztek meg Alec-ék. A Volturi két testőre és Aro. Végig követtek. És nem állítottak meg. Pedig kellett volna. Aro úgy kezelte az egészet, mintha természetes lenne. Nekem pedig szörnyű bűntudatom volt. Körülöttem anyám és apám élettelen teste, a húgom sírása és könnyáztatta tekintete. Mintha érezné, tudná mi történt körülötte. És abban a pillanatban minden megváltozott. Már nem az érdekelt én mit akarok, hanem hogy segítsek a testvéremnek. Hiszen miattam árván maradt. De mikor közelebb léptem hozzá, elfordította a tekintetét, mintha látni sem akarna. Hangosan felsírt és nekem fájni kezdett a szívem. Megértettem mindent. Valóban nem kellett volna hazamennem. Akkor mindezt elkerülhettem volna. A szüleim boldog életet éltek volna és a húgom is családban nőtt volna fel. Ehelyett én megfosztottam őt ettől. Csakis az irigységem miatt. Mert nem tudtam elfogadni, hogy szeretik a testvéremet és hogy nem én vagyok az egyetlen. Egy ilyen kis semmiség miatt végeztem velük.

- Sajnálom Bella- tett egy lépést felém Esme, de leintettem.

- Féltem, mindig is attól féltem, hogy megutáltok érte. Hiszen Rosalie is tudott magán uralkodni és nem úgy ölte meg a gyűlölt vőlegényét, mint egy vámpír, hanem mint egy ember. Én pedig azt a két embert küldtem a másvilágra, akiket szerettem.

- Ezt ti tudtátok? Végig tudtatok róla? –kérdezte Alice apára és Rose-ra nézve.

- Igen. Én kértem őket, hogy ne szóljanak róla.

- Hogy voltál rá képes? – az undorral és gyűlölettel teli hang meglepett. Számítottam rá, de meglepett. Főleg attól az embertől, akire a legkevésbé számítottam. Edward arca undort tükrözött és megvetést.

- Nem tudom- hajtottam le a fejem.

- A szüleidet. Akiknek hálával tartoztál. Milyen ember vagy te? –üvöltött.

- Nem vagyok ember. Hát nem érted? –kérdeztem sírós hangon. –Már akkor sem voltam ember. Nincs mentség arra, amit tettem, de nagyon sajnálom.

- Nem gondolod, hogy ehhez egy kicsit késő van? És mi lett szegény húgoddal? Ő is meghalt a fékezhetetlen irigységed miatt?

A szavai szúrták a mellkasomat, fájtak és ordítani tudtam volna. Tudtam, hogy elítél majd. Hogy meggyűlöl és felkészültem erre is, de nem eléggé. Erre nem lehet igazán felkészülni. A szerelmed megvet, gyűlöl és undorodik tőled. Ez az, amit sosem akartam érezni és most mégis itt vagyok és átélem.

- De, késő van. És elképzelni sem tudod, mennyire fáj még most is, amit tettem. Sosem tudok majd szabadulni az emlékektől, melyek gyötörnek. Szerintem ez elég büntetés. De ha akarsz, vess meg, ítélj el, tégy, amit akarsz. Szó nélkül tűrök mindent. Mert igazad van. De nem akartam. Sosem akartam nekik ártani. Ítélj el, ha akarsz, de remélem, ha egyszer mégis arra kerül a sor, hogy olyan leszel, mint mi, akkor nem fogod átélni ezt a szenvedést.

- Mi lett a kislánnyal? –kérdezte Alice is.

- A kislányt Aro rábízta egy házaspárra, akiknek nem volt gyerekük. Szeretetben nőtt fel és én is segítettem. Fizettem a tanulmányait, támogattam, de sosem mentem a közelébe. Két alkalom volt, mikor találkoztam vele szemtől szembe. Az egyik, mikor már betöltötte a 17-et és elmentem hozzá. Elzavart, kijelentette, hogy neki nincs testvére. Hogy gyűlöl és megvet. Hogy undorodik tőlem, mert nagyon jól emlékszik rám. Az arcomra. Arra, hogy én öltem meg a szüleinket. A másik alkalom pedig mikor vámpírrá változott. Azóta pedig figyel és várja az alkalmat, mikor végezhet velem és addig is gyötör állandóan.

- Megértem őt- szólt újra Edward és én nem bírtam tovább.

- Gyerünk, mondd ki. Mondd ki, hogy gyűlölsz, mondd ki, hogy undorodsz tőlem. Mondd ki és hagyj végre békén. Nem szükségem a te megvetésedre is. Azt mondtad szeretsz. Mégis hol van most a nagy szerelmed? Miért nem tudsz most megérteni. Vagy legalább megpróbálni elfogadni, a múltam? Szerinted nekem olyan könnyű volt? Szerinted én nem Utálom magam? Fogalmad nincs róla, mit érzek most Edward. Nem tudsz semmit, nem értesz semmit. Hiba volt, hogy elhittem lehet köztünk valami. Megígérem, most látsz engem utoljára. Soha többet nem megyek a közeledbe. Nem foglak bántani, nem teszek semmit, amivel árthatok neked. Elfelejthetsz, kitörölheted magadból még az emlékemet is. Nem kötelezlek arra, hogy itt maradj. Szabad vagy Edward. Szabad ember vagy. Olyan, amilyen én sosem leszek. Soha.

Kiszakítottam magam Carlisle és Rosalie közül és az ajtó felé siettem. Amint a friss levegőre értem, futásnak eredtem és hazafelé siettem.

Már egy ideje futottam, mikor gonosz nevetés rázta meg az erdőt. Megálltam és előttem néhány méterre ott volt ő.

-Szóval nem bírtad tovább. Milyen érzés? –kérdezte kislányos hangján.

- Miért teszed ezt velem? Nem szenvedtem még eleget? –kérdeztem.

- Nem- rázta meg a fejét. –Az örökkévalóság hosszú idő… nővérem- csak úgy sütött a gúny a hangjából, mikor ezt a nevezőt használta rám. –Olyan fájdalmat okoztál nekem, amit egy örökkévalóságon keresztül fogok visszafizetni neked. És ne is álmodj a békét nyújtó halálról. Mert én ott vagyok akkor is, ha nem látsz, akkor is, ha nem érzed és megakadályozom, hogy meghalj. Mert én akarlak megölni. Én fogom elvenni az életedet, ha egyszer eljön az ideje.

- Ne gyötörj tovább. Vedd el az életem. Már semmit nem ér.

- Ostoba vagy Bella. Azt hittem az évek során tanultál valamit. De semmit. Gyenge vagy, arra sem vagy képes, hogy komolyan rám koncentrálj. Félsz tőlem. A húgodtól. Nem gondolod, hogy ez szánalmas?

- Nem szánalmas. De nem bírom tovább. Vess véget ennek.

- Hát legyen. Most az egyszer megkegyelmezek neked. És adok egy ici-pici reménysugarat neked. De figyelmeztetlek. Később visszaveszem.

- Miért?

- Az az én titkom. Gondolkodj el rajta, hogy Edward valóban képes lenne téged gyűlölni? Használd a fejed egy csöppet és rájössz az igazságra… Isabella.

Aztán fogta magát és eltűnt. Én pedig ott álltam, mint valami idióta. De nem akartam reménykedni. Sarah szívtelen, kegyetlen. És én tettem azzá. Én vagyok a felelős azért, hogy Sarah ilyen kegyetlen és félelem nélküli életet él. Ő sokkal erősebb nálam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Az érzelmeim uralkodnak rajtam. Teljesen elnyom a bűntudat, a félelem és a fájdalom. Igaza van. Nem tanultam semmit. Szánalmas vámpír vagyok. Egy érzelmi roncs. De ennek változnia kell. Kénytelen leszek olyanná válni, amilyen Sarah. Akkor talán képes leszek rákényszeríteni őt, hogy rám figyeljen és meghallgasson. Hogy elmondhassam neki, mennyire sajnálom, ami történt. És ha azután is gyűlöl majd, akkor elfogadom, hogy elveszítettem a testvéremet is. És akkor alávetem magam a bosszújának. És elfogadom a sorsom. A sorsom, melyet ő alakít.