43.fejezet Mentsük meg Bellát! 2.rész

(Adam szemszöge)

Most az egyszer örültem, hogy Edward is itt van. Hiszen ő és Tanya is mellettem álltak. Pont az a két személy, akikre nem számítottam. Bár ahogy apa arcát láttam nem igen rajongott az ötletért, a végén mégis beleegyezett. Én pedig elindultam arra, amerre anyát sejtettem. Nem várhatja el tőlem senki, hogy egyedül hagyjam az anyámat most, hogy megtaláltam.

Halkan léptem ki a fák rejtekéből, de nem eléggé. Bár mondjuk, mit várok, mikor ezek vámpírok szuper hallással, nekem pedig dobog a szívem. Amint észrevettek mind a ketten felém fordultak, majd mielőtt bármit mondhattak volna felemeltem a kezem.

- Nem harcolni jöttem- morogtam. Értetlenül néztek egymásra, majd az egyik megszólalt.

- Kissé csalódott vagyok. Azt hittem a szívszerelme jön érte nem a pici fiacskája- anya felkapta a fejét és tekintete aggodalmat tükrözött. És mellette jól kivehető volt a félelem is. Talán eddigi életem során most láttam őt először félni. Legalábbis úgy isten igazából.

- Edward Cullen nem fog idejönni. Annyira azért nem fontos neki az anyám- hazudtam.  Pedig tisztában voltam vele, hogy nagyon is szereti anyát. Bármennyire is nehéz felfognom, de tényleg szereti anyát.

- Oh… dehogy nem. Akkor te nem ismered őt eléggé. Pedig nagyon is hasonlítasz rá. Rengeteg hasonlóság van köztetek- suttogta a vörös hajú nő a fülembe, amitől kirázott a hideg. Közvetlenül mögöttem állt. Még időm sem volt felfogni mit csinál vagy mondd, már két vámpír karjainak szorításában álltam, az anyám mellett.

- Eresszetek- sziszegtem a nő arcába, de nem tudtam tenni semmit a szabadulásom ellen. Ugyanis két igen erős vámpír tartott fogva.

- Miért is? Hogy elengedd az anyádat? Na, azt már nem.

- Miért jöttél ide? –kérdezte gyanakvón a szőke hajú nő.

- Az anyámért- morogtam újra.

- Na persze. És higgyem is el, hogy csak úgy elengedtek téged egyedül ide.

- Nem. Nem engedtek, de nincs szükségem senki engedélyére. Saját akaratom van, azt teszek, amit akarok.

- Szóval egyszerűen elszöktél- állapította meg a szőke. Ha minden igaz, ő Scarlett. Legalábbis ahogy apa emlékeiben láttam. A másik pedig Victoria.

- Akkor hamarosan itt lesznek a többiek is- morogta amaz

- Vigyázz a kölyökre Victoria. Én idehozom a többieket- magyarázta Scarlett és eltűnt a fák között. Így nehéz lesz kitalálni, mennyien vannak. Akkor taktikát kell váltanom.

- Nincs esélyetek ellenük. Gondolod, elbírtok 11 vámpírral? Ti négyen? Na, ne nevettess.

- Gondolj, amit akarsz. De nagyon meg fog lepődni a drága kis családod, mikor ideér. Mindannyian meghaltok.

- Nem értem mire fel ez a nagy gyűlölet az anyám iránt.

- Hogy mi? Az anyád miatt halt meg életem szerelme. Miatta ölte meg az apád a páromat. Azért, mert ő ember létére vámpírokkal barátkozott. És nézd mi lett belőle? Egy szánalmas kis félvér, aki nem képes megvédeni magát. Pedig azt hittem nehezebb lesz legyőzni őt.

- Miből gondoltad?

- Mikor legutóbb találkoztunk, igen csak hatásos módon intézte el az akkori újszülött csapatomat. Egyedül. Egy maga, és ha nem érkeznek időben a drága Cullenek, akkor már 50 évvel ezelőtt meghaltam volna. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem nekik. De sajnos ők bosszút állnának rajtam, ha végeznék az anyucikáddal.

- Nem fog sikerülni a terved.

- Oh… Dehogy nem. 50 évvel ezelőtt is sikerült elválasztanom őket egymástól. Csupán kellett néhány tehetséges vámpír, akik segítettek nekem és egy önkéntes, aki magától mászik be az apád ágyába. Igaz, nem tudhattam anyád mikor lesz hajlandó kidugni az orrát a szobájából az apja halála után, de elég volt figyelni őt és időben riasztani Scarlett-et. És a többi már csak hab volt a tortán. Az amnéziája, Edward önzősége, a többiek tudatlansága. Bevallom sokszor estem abba a hibába, hogy majdnem végeztem vele, de olyankor mindig arra gondoltam, hogy a halál nem elég büntetés nekik. Így csak vártam. Közben minden segítség nélkül Edward feleségül vette azt a szőke királylányt. Csak azt bánom, hogy ő nem csatlakozott hozzánk. Ő nem olyan, mint a testvére. Ő túl őszinte az ilyesmihez- fintorgott. –De sebaj. Ma eljött a bosszú napja és ebben a kis csapatunk nagyon nagy segítségünkre lesz. Amint végeztünk a családoddal, te jössz és Bella lesz az utolsó. Ő végig fogja nézni, ahogy meghal mindenki, akit szeret csakis miatta. És ő nem tehet ellene semmit- nevetett fel gonoszul. Ekkor visszajött a másik és Victoria mellé sietett.

- Mindenki a helyén van. Innen pont jól lehet majd látni a harcot. De esélyük nem lesz, hogy idáig eljussanak. Ha mégis, akkor hárman készenlétben állnak majd a másik oldalon.

Gondolom ezt úgy akarta mondani, hogy én ne halljam, de nem igen jött össze neki. Ugyanis bármennyire is halkan beszélt minden egyes mondatát hallottam.

- „Edward… újszülött csapatuk van. Nem tudom, 50 ével ezelőtt Victoriának mekkora csapata volt, de most biztosan többen vannak. A tisztás széléig sem juttok el, úgyhogy valahol az erdőben bujkálnak. Hárman itt vannak a tisztás másik oldalán, ha átjutna valaki az újszülötteken. Én és anya a tisztáson vagyunk. Itt van Victoria, Scarlett és másik két vámpír. Ennyi, amennyit megtudtam. Bocsi.”- üzentem neki gondolatban, majd anya felé fordultam. Látnom kellett milyen állapotban van. Eddig nem nagyon figyeltem rá. De most jobban lekötötte a figyelmem, mint bárki más.

Őt ugyan nem tartotta senki, csak egy kötél, amivel a fához kötötték, viszont rossz állapotban volt. Arcán, karján zúzódások voltak, a lábán a nadrág véres volt, amiből arra következtettem, hogy megsérült. Méghozzá elég komolyan. Ő is éppen engem nézett. Szemeiben bűntudat csillant.

- Bocsáss meg nekem- suttogta.

- A lényeg, hogy jól legyél.

- Meg fogunk halni. Nem kellett volna idejönnöd. Otthon kellene lenned apáddal és a többiekkel.

- Mikor érted már meg, hogy nélküled nem lehetek boldog. Ha te halott vagy, az én életem sem ér semmit. Az anyám vagy és mindennél jobban szeretlek. Még akkor is, ha ellöksz magadtól. Mert tudom, csak azért teszed, mert szeretsz és meg akarsz védeni.

- Oh… hogy oda ne rohanjak. Milyen megható jelenet- gúnyolódott Scarlett. –Mindjárt hányok.

- Te arra képtelen vagy. Önző ribanc vagy- morogtam. Elém rohant és a nyakamnál fogva felemelt.

- Erősebb vagyok nálad és tapasztaltabb. A helyedben kussolnék. Örülj neki, hogy még életben vagy.

- Ereszd el- üvöltötte anya és a nő olyan gyorsan engedett el, mintha tűzbe nyúlt volna. Felordított fájdalmában és a földön vergődött.

- Hagyd abba… Nem hallod? Fejezd be, különben meghal a fiad, mielőtt a többiek ideérnének- visította a másik, mire anya abbahagyta. Meggörnyedt a fájdalomtól. Látszott rajta mennyire nincs ereje ahhoz sem, hogy a képességeit használja.

- Te utolsó aljas ribanc- rohant anya elé Scarlett, majd akkora pofont adott neki, hogy felszakadt a szája. Hogy ezt honnan tudom? Éreztem a vérszagot. Majd a hajánál fogva hátrahúzta anya fejét, de mielőtt bármit is mondhatott volna megérkeztek a többiek. A tisztás oldalához fordítottam a fejem és láttam, ahogy a Cullen család harcolni kezd az újszülöttek ellen. Végül a másik oldalról megjelentek a farkasok is. Először végeztek azzal a hárommal, akiket Scarlett említett Victoriának, majd kettő kivételével mind ment segíteni a Culleneknek. Az a kettő, akik ott maradtak Az Jacob és a fia voltak. Vészjóslóan közeledtek felénk és a két nő megijedt. Az engem tartó kezek szorítása gyengül és ezt kihasználva kiszabadítottam magam. A két vámpírt a farkasok elé löktem és figyelmen kívül hagyva a két nőt anyához rohantam és a csuklómat nyújtottam a szája elé.

- Igyál- parancsoltam rá, mikor elfordította a fejét.

- Nem.

- Azt mondtam igyál. Én nem tudom végezni velük és neked most nincs elég erőd hozzá. Igyál, és örökre véget vethetsz ennek a bosszúhadjáratnak. Gyerünk. Én kérem, hogy igyál- morogtam rá anyámra, majd beleharaptam a csuklómba és a szájához nyomtam. Nem sokáig tudott ellenkezni, mert hamarosan már a véremet itta. Egyre nehezebben fogtam fel a körülöttem levő dolgokat. Nehéz volt nyitva tartanom a szememet is. Annyit még érzékeltem, hogy anya ellöki magától a kezemet, majd leültet a földre. Utána már csak homályosan érzékeltem mindent. Egy hideg kéz simult a vállamra szorosan öleltek át, majd lecsukódott a szemem.

(Bella szemszöge)

Én tényleg nem akartam ezt, de Adam-nek igaza volt. Innom kellett az ő véréből, hogy megerősödjek és véget tudjak vetni a harcnak. Egyetlen porcikám sem kívánta a fiam vérét, de mikor elém dugta vérző csuklóját már nem tudtam gondolkozni. Elöntött a mámor és csak ittam a felkínált nedűt. Azonban mielőtt valami végzetes hibát követtem volna el, felrémlett előttem gyerekeim arca és ellöktem magamtól a kezét. Most nem volt időm a bűntudatra. Pedig nagyon is marcangolt belülről, főleg mikor megláttam fiamat. Arca fal fehér volt, mint egy halottnak, de a szíve még dobogott. Felültettem a földre, majd körbenéztem. Mindenki harcolt valakivel, de ami a leginkább lekötötte a figyelmemet, az a két menekülni próbáló nő volt. Felemeltem a kezem és felhúztam a tisztás köré egy tűzfalat, hogy senki ne tudjon elmenekülni. Ezzel azonban egyetlen probléma volt. Hogy a mieink közül is megsebesülhet valaki. Haragomat kiengedtem és az időjárásra irányítottam. Pár másodperc múlva elkezdett zuhogni az eső ezzel eloltva a tüzet, azonban a menekülést megnehezítették a hatalmas villámok. Szememmel Emily-t kerestem és meg is találtam. Két vámpírral harcolt, így felé igyekeztem. Minél előbb jó kezekben akartam tudnia a fiamat és ahhoz az kell, hogy Emily szabad legyen. Amint odaértem hozzá az egyik vámpírnak letéptem a fejét, a másiknak pedig kiszakítottam a karját.

-Menj és figyelj Adam-re. Vigyázz rá. Ne engedd el egy percre sem- kiáltottam neki, mire bólintott egyet és már ott sem volt. Néztem a többieket, akik harcoltak és megijedtem, mikor megláttam, hogy a farkasok is egyre nehezebben bírják. Sokan voltak. Nem fér kétség hozzá, hogy ezúttal ez a két nő nagyon is készült. Mérgemben a földbe csaptam, mire az a kezemtől indulva megrepedt, ezzel kettéválasztva a csapatokat. Nem csináltam mást, csupán a képességeimet használtam. Voltak, akiket a levegőbe emeltem, voltak, akiket villámmal sújtottam és olyanok is, akiket elevenen elégettem. Ezt addig folytattam, mígnem a többiek segítségével minden vámpírral végeztünk. A Cullenek és a farkasok átugorva a szakadékot arra az oldalra helyezkedtek, ahol Victoria és Scarlett állt lefagyva. Síri csend telepedett ránk. A farkasok ugrásra készen álltak a tisztás szélén, a nővérem a gyerekeim mellé sietett, míg a Cullenek pattanásig feszült idegekkel várták mi fog történni.

-Ugye tudjátok, hogy nem lesz még egy ilyen alkalmatok? Ha most elmenekültök harc nélkül, mg ma megtalállak titeket. Elfuthattok, mint a gyávák, de megpróbálhattok szembeszállni velem. Senki nem segít, csakis ti lesztek és én. Minden képességem nélkül. Na, mit szóltok.

- Bella- csattant Edward ideges hangja a csendbe, de nem figyeltem rájuk.

- Most lehetőséget kaptok rá, hogy végezzetek velem tisztességesen. Nem olyan mocskos és alantas tervekkel, mint amilyeneket ti alkalmaztok. Nos? Hogy döntöttetek? Nem szeretnétek harcolni ellenem? Inkább elfuttok, mint a nyuszik? –provokáltam őket tovább, miközben egyre közelebb sétáltam hozzájuk. –Nem azt akartátok, hogy szenvedjek? Hogy tudjam te mit éreztél Victoria? Túl messzire mentetek és ezúttal nem menekültök. Vagy harcoltok, vagy harc nélkül fogtok meghalni. A döntés a ti kezetekben van- morogtam. Tudtam jól, hogy nem fogják megadni magukat és én pont ezt akartam. Hogy harcoljanak. Hogy élvezzem, amint kiszáll belőlük az élet.

Egymásra néztek, majd egyszerre indultak felém. Szemem sarkából láttam, hogy mindenki mozdul, de megállítottam őket. Összesen néhány másodperc volt az egész, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Először Victoriát kaptam el és egy egyszerű rántással lecsavartam a fejét, majd már csak ketten maradtunk Scarlett-el. Látszott rajta, hogy már nem gondolkodik tisztán, már csak a gyilkolást lebeg a szeme előtt és ezt kihasználva könnyű dolgom volt. Mikor elkapta a csuklómat én megfordultam magammal húzva őt is, majd hasba rúgtam és elengedve a kezét elkaptam a nyakát és ezzel neki is vége lett.

Fáradtan estem térdre és közben kapkodva szedtem a levegőt. Két kar húzott fel a nedves földről és szorított magához, míg le nem nyugodtam. Mikor már felfogtam mi is történt felnéztem annak az arcába, aki szorosan tartott. Edward féloldalas mosolyával találtam szembe magam, ami engem is mosolygásra késztetett. Bármennyire is tagadom, még mindig szeretem. És most hogy tudom nem éppen önszántából csalt meg, valamelyest enyhít a fájdalmamon, de nem eléggé. Viszont van egy valaki, aki miatt mégis képes lennék elfelejteni mindent. A fiam. A fiunk.

-Adam- sikítottam, majd ellöktem magam Edwardtól és a fiam felé indultam, aki mellett ott volt Emily és Lexi. –Hogy van? –kérdeztem, amint odaértem.

- Nagyon gyenge a pulzusa és nincs eszméleténél- idegeskedett Emily.

- Carlisle- kiáltottam, mire megjelent mellettünk fogadott apám.

- Mi történt? –kérdezte azonnal.

- Megharapták és…- kezdte Emily, de leintettem.

- Nekem adott a véréből. Én ittam belőle. Nekem akart segíteni és én majdnem megöltem őt- zokogtam fel és dühömben a mellettem levő fába csaptam.

- Vérre van szüksége- magyarázta apám. –Emmett, Jasper, menjetek és hozzatok valami állatot.

- Azt nem fogja meginni. Majd én- emeltem csuklómat a számhoz, de megállítottak.

- Ez most komoly? Az előbb ő itatott, most meg te őt? Te is így akarsz kinézni- mérgelődött Chris.

- Csak annyit, hogy ne legyen veszélyben. Kérlek- néztem rá könyörgőn. Még jó, hogy mind a ketten félig emberből vagyunk. Igaz, nem sűrűn iszunk egymás véréből, de szerintem ez most szükséges. –Az istenit, ő az én fiam, majd eldöntöm, mit teszek vele- morogtam fel és beleharaptam a csuklómba, majd Adam szájához emeltem. Szép lassan inni kezdett, Carlisle pedig folyamatosan a pulzusát figyelte.

- Elég lesz- suttogta, én pedig elhúztam a kezem fiam szájától. –Vigyük haza.

- Gondolom hozzátok- sóhajtottam, mire bólintott.

- Igen.

- Rendben- bólintottam, majd mind elindultunk vissza Forksba. Nagyjából egy óra alatt értünk haza. A farkasok többsége LaPushba ment vissza, egyedül Jake és a fia maradtak itt. Meg persze Lexi. A fiúk egyenesen az emeletre vitték Adam-et, ahova már csak én és Emily követtük őket. Addig a többiek a nappaliban foglaltak helyet. Mikor Carlisle beállított mindent, beleértve az infúziót is, elhagyták a szobát.

- Miattam került ilyen állapotba- suttogtam.

- Ne emészd magad anya- ölelte át a vállam. –Tudod milyen Adam.

- Azért csinálta, hogy véget vessek mindennek. Hogy vége legyen ennek a sok szenvedésnek.

- És igaza volt. Mind tudjuk, hogy csakis neked volt hozzá erőd, hogy lezárd ezt a harcot. És így is lett. Adam pedig fel fog épülni. Hiszen tudod, hogy erős.

- Igen. Így kell lennie.

- Beszélj vele, velük- suttogta lányom. –Biztos vagyok benne, hogy már tudod az igazat. Helyesen kell cselekedned. Addig én itt maradok. Vigyázok rá.

- Biztos?

- Biztos. Menj- suttogta és egy aprót lökött rajtam, hogy elinduljak. Én pedig úgy tettem, ahogy kérte. Lementem a nappaliba a többiekhez.

- Hogy van? –kérdezte Chris.

- Még nem ébredt fel. De Emily azt mondta rendben lesz. És én is így gondolom.

- Figyelj, lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de tudnod kell.

- Ne kímélj.

- Tanya és én úgy döntöttünk, hogy a családjához költözünk Denaliba.

- Sejtettem- suttogtam és lehajtottam a fejem. Hiszen számoltam ezzel a lehetőséggel is. Tudtam, hogy egy napon el fog hagyni minket.

- És mit vársz tőlem? Az engedélyem?

- Nem. Csak szeretném, ha megértenél. Nem akarlak elhagyni titeket.

- Chris, a te életed, a te döntéseid. Nem szólhatok bele, mit csinálj, vagy mit ne.

- Bella, attól, hogy nem leszek minden nap melletted, bármikor számíthatsz rám. Bármiben.

- Rendben. Legyetek boldogok- mosolyogtam rájuk. Végül megöleltem mind a kettejüket. Aztán Edwardhoz fordultam.

- Beszélhetnénk négy szemközt?

- Persze. Hol szeretnél?

- Nem akarok messzire menni.

- Akkor gyere a szobámba- intett az emelet felé. Én pedig elindultam. Felmentem az emeletre és ott vártam, hogy Edward vezessen. Egy ajtó felé lépkedett, majd kinyitotta előttem. Beléptem a szobába, de nem akartam szétnézni. Nem azért vagyok most itt.

- Miről szeretnél beszélgetni?

- Szeretném elmondani, hogy tudom mi történt 50 éve. Hallottam. Scarlett és Victoria mindent elmondtak. Ők álltak a háttérben.

- Igen. Én is erre jutottam. Sőt, Chris is ezt mondta.

- Tudod Edward, nehéz volt ezt a döntést meghoznom. De volt időm gondolkozni, amíg fogva tartottak. Gondolkoztam kettőnkről.

- Bella… Mielőtt bármit is mondanál, tudnod kell, hogy szeretlek. Tényleg szeretlek. Az elmúlt 50 évben is ugyan így éreztem irántad. És sajnálom, ami köztünk történt. Szeretném, ha megbocsátanál nekem. Ha nem is tudsz rám úgy nézni, mint régen, legalább ne gyűlölj. Engedd, hogy a fiam közelében legyek. Elfogadom, ha már nem szeretsz, beletörődöm abba, hogy soha többet nem lehetek melletted úgy, ahogy szeretnék, de ne lökj el magatoktól. Szeretnék a fiam mellett lenni, legalább úgy, mint egy barát. Tudom, hogy sok hibám van, de szeretlek titeket. Az életemet adnám értetek.

Nem engedtem, hogy még többet beszéljen. Elé suhantam és karjaimat nyaka köré tekertem, majd megcsókoltam. 50 év után újraérezhettem csodás ajkait. Nem tudom eddig hogyan voltam képes nélkülözni őt, de most már soha többé nem akarom.

- Ez azt jelenti, hogy…

- Hogy megpróbálom elfelejteni a múltat. Szeretlek. Egész eddig próbáltam ellenállni az érzéseimnek, de már nem megy. Próbálok újra megbízni benned, újra úgy viselkedni, mint régen, de ehhez szükségem van rád. Segítened kell.

- Bármiben- ígérte.

- Akkor mostantól tiszta lappal indulunk. Rendben?

- Persze. Tiszta lappal- suttogta és most ő húzott magához egy rövid, ám annál szenvedélyesebb csókra.

***

Napok teltek el és Adam még mindig nem ébredt fel és ez kezdet már idegesíteni. Carlisle szerint minden rendben van vele, de még mindig eszméletlen. Én pedig egyre jobban aggódom érte. Akár csak Emily. Ő itt ül minden percben mellette és folyton beszél hozzá. Én sem tudok másra gondolni. Néha sikerül Edwardnak elrángatnia, vadászni, de sehova máshova nem megyek. Chris és Tanya úgy döntöttek, hogy addig maradnak, amíg Adam fel nem ébred és csak utána mennek Denaliba. Edward és én sok időt töltünk együtt és próbáljuk helyre hozni a kapcsolatunkat. Alice és a többiek majd kiugrottak a bőrükből, mikor megtudták, hogy újra megpróbáljuk együtt. Emily is örült nekünk, de az ő boldogságát beárnyékolta szerelme hiánya.

-Adam, ha nem nyitod ki a szemed hamarosan, én esküszöm, hogy … hogy.

- Mit csinálsz velem? – hallottam meg fiam hangját, mire azonnal felpillantottam arcára, ami fájdalmas grimaszba torzult, de a pimasz mosoly ott ült az arcán.

- Adam- sikkantotta Emily és fiam nyakába borult.

- Óvatosabban –nevettem fel ekkor megjelent a szobában mindenki, aki a házban volt. Carlisle természetesen azonnal megvizsgálta fiamat és kiküldött minket a szobából, ami nem igazán tetszett nekem, de hát nem tudtam mit tenni ellene. Orvosi utasítás volt. Aztán pedig Chris és Tanya mentek fel hozzá Emily-vel karöltve, úgyhogy esélyem sem volt látni a fiamat, de Carlisle biztosított róla, hogy már jól van.

Eltelt egy teljes óra, mire végre Chris és Tanya megjelentek a nappaliban Adam-mel és Emily-vel. Kicsit aggódtam, hogy nem lenne szabad felkelnie, de mikor megláttam elszállt minden aggodalmam. Egyenesen hozzám sétált majd mélyen a szemembe nézett.

-Bodog vagy? –kérdezte és én köpni-nyelni nem tudtam. Chris-re néztem, aki eltátogott egy „szivesen-t”, majd vissza fiamra.

Tehát beszélt neki rólam és Edwardról.

-  Azt hiszem igen. De ha te nem…

- Nekem az a fontos, hogy te az legyél. Az nem fontos én mit gondolok. Szeretlek téged, és ha te Edward mellett vagy boldog, akkor áldásom rátok. De- emelte fel mutatóujját, majd apjára nézett. –Ha megbántod őt még egyszer, akkor velem gyűlik meg a bajod és az sem fog érdekelni, hogy az apám vagy.  

- Nem fogom. Boldoggá akarom tenni és remélem ezúttal sikerülni fog.

- Én is- mosolyodott el fiam. –Legyetek nagyon boldogok. Legalább annyira, mint én Emily-vel- mosolygott, majd megölelt mindkettőnket. Szabad kezem Emily felé nyújtottam és ő is csatlakozott hozzánk.

- Családi ölelés- kiáltotta el magát és hozzánk csapódott ő is. És őt követve a többiek is. És most már biztos voltam benne, hogy meg van mindenem, amire szükségem van. Semmi nem árnyékolja be a boldogságomat. Mostantól senki és semmi nem választhat el a családomtól. Mert úgy érzem hazaértem. Megtaláltam a helyem a világban. A nővérem és a falka is megbékélt a döntésemmel, a fiam és a lányom sem ellenzik a kapcsolatunkat. Van egy családom, akik örökre velünk lesznek és egy szerelmem, akit mindennél jobban szeretek. Ugyan sok minden történt velünk a múltban, de a mi szerelmünk erősebb volt ezeknél az akadályoknál. Sokat szenvedtünk érte, de megérte. A mi szerelmünket semmi nem tudta szétszakítani. Semmi és senki.

Most már boldog vagyok. Olyan boldog, hogy jöhet bármi, tudom, hogy együtt képesek leszünk legyőzni azt.

The End

Sziasztok!

Hát ez lenne a kis történetem vége. Remélem senkinek nem okoztam csalódást. Ha igen, akkor őszintén sajnálom. Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy velem voltatok a történet alatt, azoknak pedig külön köszönet, akik vették a fáradtságot és komiztak is.

Most pedig egy kis részlet a blog jövőjével kapcsolatban:

Nem szándékozom abbahagyni az írást abban az esetben, ha van rá igény. Ha szeretnétek még olvasni tőlem további történeteket. Kitettem egy szavazást, de örülnék, ha komiban is írnátok. Nem tudom, mikor jelentkezem újra. Most kell egy kis szünet, de max. egy- másfél hét. Tehát ünnepek után mindenképpen visszatérek, de lehet még előtte.

Addig is legyetek jók.

Puszi: Rosalice