Feel the love~32.fejezet

(Bella szemszöge)

Szinte az eszemet vesztettem ettől a csóktól. Most nem érdekelt semmi más, csakis az, hogy a karjaiban tart, hogy vele lehetek, hogy érezhetem őt. Nem érdekelt, mit csinálok majd, ha kiderül hogy hazudik, nem akartam arra gondolni mennyire fáj majd, ha most csak kihasznál és játszik velem. Csak ki akartam élvezni minden percét ennek a pillanatnak. Erős karjai a derekamnál fogva szorítottak még közelebb hozzá, ajkai szünet nélkül ostromolták az enyémeket, míg nyelve befurakodott a számba, hogy táncba hívja az enyémet. Szinte repültem a boldogságtól.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, már azt sem tudtam volna megmondani, hogy nappal van-e vagy éjszaka, nem hogy azt, mennyi az idő.

A csók lassan átváltott szenvedélyesből lassúvá, szinte szerelmessé, majd néhány apró puszi után Edward lassan elhúzódott tőlem, de karjai még mindig a derekamat ölelték. Pont úgy, mint régen. Mintha semmi nem változott volna kettőnk között. Mintha ez a gyötrelmes 20 év soha nem telt volna el.

-Nem tudom hogyan bírtam ki eddig nélküled- döntötte homlokát az enyémnek, majd mélyeket lélegzett, holott semmi szüksége nem volt levegőre. Mondjuk nekem sem, mégis úgy kapkodtam a levegőt, mintha meg akarnék fulladni a hiányától.

- Neked egyszerű volt. Ott volt Mandy. Volt valaki melletted, aki szeretett, és akit szerethettél. De nekem?- húzódtam hátrébb tőle vagy legalábbis próbáltam volna, de nem engedett.

- Ne is emlegesd. Soha többet nem akarom hallani azt a nevet. A kisujjadig nem ér fel, nem hogy helyettesítsen. Soha nem szerettem őt. Főleg nem úgy, mint téged.

- Edward, nem tudod, miket beszélsz és nekem is időre van szükségem. Nem változhatnak ennyit az érzéseid néhány óra alatt. Lehetetlen ráztam meg a fejem.

- Nem néhány óra alatt Bella. Ezt magyaráztam neked a csók előtt, hogy napok óta, hetek óta harcolok az érzéseim ellen. Én kis buta Bellám.

- Ez akkor sem így működik Edward. Honnan tudhatnám, hogy valódiak az érzéseid? Hm? Minden lehetséges. Bárki elültetheti benned ezeket az érzéseket és az nekem újabb fájdalmat okozna. 20 hosszú éven keresztül éltem nélküled. Az emlékeddel és csak a lányom tartott életben. Megbékéltem a sorsommal, hogy nem lehetek együtt a szerelmemmel, erre 20 év elteltével te megjelensz, mintha mi sem történt volna. Rám támadsz, olyan dolgokkal vádolsz, amiket sosem tennék, aztán azt mondod nekem, hogy napok óta gyengéd érzelmeket táplálsz irántam. És még csodálkozol, hogy nem hiszek neked? Te elhinnéd? Hm?

- Hát nem érzed? –kétségbeesetten kapott a kezem után és a mellkasához szorította. –Nem tudom azt mondani, hogy érted dobog, mert régóta nem dobog.

- Épp ez a probléma. Hogy érzem. Hogy vágyom rá, hogy szeress. És ettől sebezhető vagyok. És nem akarom, hogy csak azért csináld ezt, hogy a lányod elfogadjon és megtűrjön a közelében. Az nekem túlságosan fájna.

- Hogyan bizonyítsam be neked, hogy valódiak az érzéseim? Mit tegyek, hogy elhidd, tényleg szeretlek?

- Adj nekem egy kis időt. A mai este utána Cara úgyis tartja a szavát és lehetőséget ad arra, hogy válassz. Te döntheted el, hogy maradsz-e vagy visszamész a barátaidhoz. Én pedig azt akarom, hogy a szívedre hallgass.

- A szívemre? Milyen szívemre? Nekem olyanom már rég nincsen. Hiszen nézz rám. Embereket gyilkolok azért, hogy erősebb legyek, legalábbis addig ezt tettem, amíg ide nem kerültem. Nincs lelkem, mert nem éreztem bűntudatot soha, mikor kioltottam az emberek életét. Régen sosem lettem volna képes erre. Mindig sajnáltalak, mikor mesélted mennyi bűntudatot éreztél mikor a Volturinál szolgáltál. És tudtam, hogy én sem éreznék máshogy, ha egyszer végeznék egy ártatlan emberrel. Ehhez képest 20 éven keresztül képes voltam az ártatlan embereket bántani csak azért, hogy minél erősebb legyek. És miért? A bosszú miatt. A bosszú volt az indokom. Pedig semmi okom nem volt a gyűlöletre. Akkor úgy gondoltam van, de ma már tudom, hogy semmi okom nem volt. Épp ellenkezőleg. Hálásnak kellene lennem, amiért egy ilyen hatalmas csodát adtál nekem, mint Cara. Gyűlölet helyett csodálnom kellene téged. És én mit tettem? Évekkel ezelőtt mikor megpillantottalak, beléd szerettem és ez sosem múlt el. Manipuláltak, de mindig szerettem azt a nőt, akibe beleszerettem azon a bizonyos első iskolai napon. Sosem tudtam ki volt ő és nem is mondták, de szerettem. Azt hittem halott, de a szívemben mindig ott őriztem az emlékét. Még akkor is, mikor beadtam a derekam Mandy-nek. Anyám fejében sokszor láttam az arcodat. Akkor azt hittem bántottad őt, ezért emlékszik rád folyton, de most már tudom, hogy nem így van. A régi Edward sosem lett volna képes arra, hogy téged bántson. Nem hogy tettekkel, de még szóval sem. Aztán ott van Cara is. Kihasználtalak, hogy közelebb kerüljek a lányomhoz és csak eltávolítottam magamtól ezzel a viselkedésemmel. Ráadásul olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amik nem is voltak igazak. Sosem tudtam, hogy van egy lányom. Emberként nem gondoltam rá, hogy szeretnék gyereket és miután megismertelek már nem is akartam, mert tudtam, hogy neked nem lehet. Én pedig annyira szerettelek, hogy inkább lemondtam volna róla, minthogy fájdalmat okozzak neked azzal, hogy mástól gyerekem legyen.

- Edward ez... ez nagyon sok egyszerre.

- Hallgass meg, kérlek. Engedd, hogy elmeséljek mindent, aztán ha nem akarsz tőlem semmit eltűnök örökre. Sőt. Ha azt kéred tőlem, hogy felejtsem el a lányomat, nehezen, de azt is megteszem. Hiszen semmi jogom hozzá, hogy bármit is követeljek. Csak a mai estét kérem. Hallgass meg, engedd, hogy mindent elmondjak, amit szeretnék. Segíts nekem, hogy a homályosabb részek is élesek legyenek és minden a helyére kerüljön. Aztán a kezedbe adom az életem. Azt teszel vele, amit csak akarsz.

- Edward, könyörgöm neked- suttogtam. De mikor a szemeibe néztem nem voltam képes arra, hogy kimondjam azt a szót, hogy menjen. Nem voltam rá képes, hogy elküldjem. Az a sok fájdalom és könyörgés, ami a tekintetében tükröződött, szinte teljesen magával ragadott. A szívem fájni kezdett és szerettem volna azt a sok negatív érzést kitörölni abból a gyönyörű szempárból, ami már nem volt teljesen vörös, mert a sok állatvértől az íriszének széle kezdett kissé barnulni. Megsajnáltam őt. –Gyere velem- felé nyújtottam a kezem, ő pedig mosolyogva kapott utánam, majd kéz a kézben indultunk meg a szobám felé. Úgy érzem ez lesz életem egyik legfontosabb estéje. Ma eldől, hogy van-e még esélyünk és közös jövőnk együtt, vagy már túl késő ahhoz, hogy rendbe hozzuk a dolgainkat.

A testőrökön kívül senki nem tartózkodott a kastély folyosóin, így gondtalanul haladtunk a szobám felé. Belépve Edward tétován megállt középen én viszont elkaptam a karját és lehúztam magammal az ágyra. Egymással szemben ültünk az ágyon még mindig egymás kezét szorongatva, de nem volt erőm ahhoz, hogy elszakadjak tőle. Nem akartam, ugyanis féltem attól, hogy többé nem érinthetem majd és ki akartam használni minden együtt töltött pillanatot, hogy aztán örökké az emlékeimbe véssem és legyen mire emlékeznem, ha újra elhagy.

 - Minden tőled függ Bella. Ha akarod eltűnök az életedből, de ha meg tudsz nekem bocsátani, akkor örökké melletted maradok. És most már valóban. Nem úgy, ahogy 20 éve. Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd.

- 20 évvel ezelőtt ott kellett volna maradnom a túlvilágon- ráztam meg a fejem. –Nem lett volna szabad visszajönnöm.

- Nem tudnék nélküled élni. De hogy érted azt, hogy…?

- Ez most nem fontos.

- De. Nagyon is. Számomra minden fontos, ami veled kapcsolatos. Szóval?- két keze közé fogta az arcomat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Mikor elkezdődött a szülés szörnyű kínokat éltem át. A mai napig nem vagyok tisztában vele, hogy mi történt abban a szobában, de azt tudom, hogy meghaltam. Készen álltam rá, hogy tovább lépjek, hogy mindent és mindenkit itt hagyjak, de a szüleim nem engedtek. Azt mondták, hogy bármennyire is fáj a hiányod, meg kell tanulnom nélküled élni. Mert a lányom veszélyben van és szüksége van rám. Nem akartam visszajönni. Még így sem, de aztán Cara visszahozott. Én pedig tovább szenvedtem nélküled. Annyira szerettem volna, ha mellettem vagy és segítesz felnevelni a lányunkat. Azt akartam, hogy itt legyél, de nem voltál sehol. A húgomat hibáztattam a halálod miatt és csak hosszú hónapok után tudtam meg az igazságot. Ő sem talált semmit. Eltüntettek minden természetfeletti dolgot. Olyan volt, mint egy egyszerű baleset, de tudtam, hogy nem volt az. Mégsem tettem semmit. Túlságosan fájt.

- Ne hibáztasd magad. Nem találtál volna meg.

- De ha mind együtt keresünk, akkor igen.

- Viszont én úgy gondoltam, hogy csak kínoznám magam. Ezért nem tettem semmit. Éltem az életem, neveltem a lányom és vigyáztam a családomra. Közben pedig nem is sejtettem, hogy életben vagy. De ha tudtam volna… ha egy kis esélyt is láttam volna rá…

- Shh…- szorított magához erősen. –Nem tudhattad. Mindenki halottnak hitt. És tudom ki miatt.

- Edward- rossz előérzetem támadt. Edward karjai megfeszültek körülöttem és olyan volt, mint egy ugrásra kész oroszlán. –Mondd, hogy nem akarsz visszamenni.

- Elvette az életemet. Manipuláltak, befolyásoltak és ezt nem hagyom szó nélkül- pattant fel mellőlem. –Elvettek tőlem mindent. A családomat, téged, miattuk nem láthattam felnőni a lányomat. És miattuk gyűlöltelek téged. Téged. A legtisztább nőt ezen a világon.

- Edward, felejtsd el. Itt vagyok veled. Most már nem választ el minket semmi. Nem érdekel mi történt, nem akarok semmi rosszra gondolni, csakis arra, hogy újra itt vagy és szeretsz. Ne hagyj megint magamra, mert abba beleőrülök. Könyörgöm neked- amint felálltam az ágyról a lábaim felmondták a szolgálatot és a földre estem. Edward azonnal mellettem termett és felemelt.

- Bella. Nem hagyhatom, hogy megússzák.

- Hát nem érted? Ha elmész, sosem jössz vissza, mert megölnek. Azt sem tudom mi volt a céljuk veled, de ha visszamész, már nem leszel nekik hasznos és megölnek. Én pedig nem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőled. Túl hosszú volt ez a 20 év nélküled. Egy perccel sem akarok többet elvesztegetni. És ott a lányod is. Nem hagyhatod most el. Sosem volt apja… legalább most próbálj meg mellette lenni, ha eddig nem adatott meg.

- A lányom gyűlöl.

- Ő képtelen a gyűlöletre. A lelke még tiszta, ártatlan. Képes a megbocsátásra. És az apja vagy Edward. Egy napon elnyered a szeretetét. Én segítek neked, de ez csak akkor működik, ha itt vagy és minden áldott nap bizonyítod neki, hogy visszakaptuk a régi Edwardot. Csodálta az apját és hatalmasat csalódott, mikor megjelentél. Mindig azt mondtam neki, hogy sosem bántottál engem, mert így is volt. Az apja egy szent volt a számára és itt az ideje, hogy megismerjen és ne csak a mi emlékeinkből, hanem személyesen is.

- Lenne még rá remény, hogy egyszer elfogadjon?

- Persze- mosolyodtam el és megszorítottam a kezét. Bármennyire is szerettem volna, nem mondhattam meg neki, hogy én magam megyek majd a másik erő után. Hiszen most már biztos vagyok benne, hogy Edward eltűnése és balesete mögött a másik erő állt. Hiszen ki más tüntethette volna el ennyire Edward nyomait? Azonban egy valami változott. Most már van miért visszajönnöm. Van miért túlélnem. A lányom és Edward fognak nekem segíteni ebben a harcban, és ha vége ennek a rémálomnak, újra boldog család leszünk. A Cullenek is megérdemlik, hogy újra normális életet éljenek. 20 éve vannak bezárva ebbe a kastélyba, ahogy a lányom és a testvérem is. Sarah-nak is szüksége lenne a normális életre. Rick halála óta nem mozdult ki innen és kell valaki, aki újra életre kelti. A lányom pedig megérdemli, hogy emberek között élhessen. Úgy nőtt fel, hogy alig járt az emberek között. Nem tudja milyenek, nem ismer egyet sem, azokon kívül, akik ebben a kastélyban vannak. De nincs emberi élete. Bármennyire is próbálja, nem tudja elrejteni előlem, mennyire hiányzik neki a szabadság.

- Min gondolkoztál el ennyire?

- Csak a lányunkon jár az eszem- azonban mielőtt többet mondhattam volna, Sarah berobbant a szobába, nyomában a Cullenekkel és a lányommal.

- Sarah néni, ne kérlek- könyörgött Cara, de Sarah mintha nem is figyelne rá.

- Kicsim, kérlek, még biztosan van időtök- próbálta meggyőzni Esme is, de Sarah hajthatatlan volt.

- Mennünk kell Bella. Készülődj- adta ki az utasítást. Cara és a Cullenek pedig próbálták meggyőzni valamiről, de nem sok sikerrel. Mikor elegem lett abból, hogy semmit nem értek elkiáltottam magam.

- Eléééég- persze mindenki abba hagyta a beszédet és azonnal rám figyeltek. –Na így már jobb. Most pedig valaki értelmesen mondja el nekem, mi a fene folyik itt, mert egy kukkot nem értek.

- Anya, megígérted, hogy nem mész még el. Sarah néni azt akarja, hogy most rögtön induljatok- sietett mellém kislányom és szorosan átölelt. Szinte figyelembe se vette az apját. –Ugye nem mész sehova.

- Kicsim, mennem kell. Már megbeszéltük.

- Nem akarlak elveszíteni. Ne menj- olyan volt mint egy kisgyerek. Szemei megteltek könnyekkel, majd lehajtotta a fejét és hozzám bújt. Átöleltem zokogó testét, majd lassan kifelé lépkedtem a szobából.

- Azonnal visszajövünk- suttogtam a többieknek, majd lassan egymást átölelve sétáltunk át a dolgozó szobába, ahol leültettem Cara-t az egyik székbe és letérdeltem elé. –Kicsim, nézz rám.

De nem tette.

- Ne csinálj úgy, mint egy kisgyerek, mert nem vagy már az. Felnőtt nő vagy.

- Miért csinálod ezt? Hm? –pattant fel idegesen a helyéről. Szinte nem ismertem rá. Soha nem kiabált velem. Legalábbis nem így. Teljesen kifordult magából.

- Chiara Cullen nem tűröm, hogy így beszélj velem. Nem ordibálhatsz velem, elvégre az anyád vagyok. Gyermekkorod óta tudod, hogy eljön ez a nap. Soha nem hallgattunk el előled semmit.

- Igen, de akkor még nem tudtam, hogy meg akarsz halni. Nem foglak elengedni, már mondtam neked. Ha az egész világ el is pusztul, te itt maradsz.

- Nem fogsz megállítani- ráztam meg a fejem. –Felnőtt nő vagy és te sem akarhatod az ártatlanok halálát. Úgy neveltelek, hogy tudd, egy napon el kell mennem és nem biztos, hogy viszont látsz majd. És eddig elfogadtad.

- Volt választásom?

- Nem. De a szíved mélyén tudod, hogy így helyes.

- Nem akarom tudni. Önző akarok lenni, most az egyszer engedd, hogy az legyek. Kérlek- újra könnybe lábadtak a szemei. Most már nem kiabált. Megtört volt. Tudta, hogy vesztett.  

- Sosem voltál önző. Képtelen vagy az önzőségre. De megígérem, hogy visszajövök. Így jó?

- Az ígéreted most nem elég nekem. Most az egyszer nem.

- Akkor nem tudom, mivel győzhetnélek meg- ráztam meg a fejem tanácstalanul. –Mindent elkövetek, hogy visszajöhessünk a nagynénéddel. Gondolj bele, hogy itt vagy te, itt van a családom és itt van Edward is. Megint a régi, megint ugyan az a férfi, akit egykoron az életemnél is jobban szerettem. Most esélyem van arra, hogy boldog életem legyen a családommal, veled és az apukáddal. Miért akarnám eldobni ezt a lehetőséget?

- Mondd, hogy nem csak azért mondod mindezt, hogy megnyugtass és elengedjelek!

- Nem csak azért mondom. Én megígérem, hogy mindent megteszek az életben maradásunkért, te pedig vigyázol a családunkra, amíg nem vagyunk itthon. Beleértve az apádat is.

- Mi?

- Pontosan. Ezt ajánlom neked. Én visszajövök, de te vigyázol rá és megbékélsz vele. Ezt kérem tőled. Te azt akarod, hogy visszajöjjek, és én mindent megteszek, hogy így legyen, de cserébe te adsz egy esélyt az apádnak. Nem akarom elveszíteni őt megint és neked is jobb lesz, ha lesz melletted egy apa, akire számíthatsz.

- Te zsarolsz engem.

- Nem zsarollak kicsim, csak kértem valamit tőled. Itt egy lehetőség arra, hogy most igazi család legyünk. De nem fog menni, ha te gyűlölöd az apádat. Imádlak téged kicsim, te vagy az életem és mindennél jobban szeretlek. Bármit megtennék érted, de az apádat is nagyon szeretem. Ezt meg kell értened. És nem tudnék választani közületek. Kérlek, ne kényszeríts erre.

- Rendben van. Ha visszajössz, rendesen viselkedem vele és megpróbálok közelebb kerülni hozzá, de csakis a te kedvedért. Semmi másért, csak miattad.

- Nekem már ez is elég. Köszönöm- mosolyodtam el, majd átöleltem és adtam egy puszit a homlokára.  –Megígérem, hogy mindent megteszek, hogy boldog életed legyen. Mindent elkövetek azért, hogy olyan életed legyen, amilyet megérdemelsz. Egy olyan életet, ahol nem kell bezárva élned, ahol nem kell mindig a veszélyektől tartanod és ahol egy napon rá találhatsz a boldogságra. Megígérem neked, hogy így lesz- suttogtam, a hajába és még szorosabban öleltem magamhoz a lányomat. A kislányomat, akire sosem számítottam, mégis megkaptam, és aki bearanyozta az életemet a legsötétebb időszakban. Ő mentett meg az összeomlástól, ő hozott vissza az életbe és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy nyugodt boldog és gondtalan életet élhessen ezután. 

Sziasztok!

Hát ennyi lett volna a friss. Remélem nem okoztam csalódást senkinek. Kicsit elhúzódott az új fejezet és nem tudom elégszer elmondani mennyire sajnálom, hogy ennyit kell várnotok a frissekre. 

Azonban most sem ígérek semmi biztosat. Megint csak nem tudom mikor tudok annyi időt rászánni a történetre, hogy a frisset befejezzem.Most is csak ismételni tudom magam azzal, ha azt mondom, hogy amint tudom hozom.

Köszönöm mindenkinek, akik kitartanak mellettem és továbbra is velem vannak. Köszönöm. 

Puszi: Rosalice