Fontos!!!

Sziasztok!

Mint azt a címből is láthattátok, nagyon fontos dologról van szó, ami nem csak az írókat érinti, hanem az olvasókat is. 

A Google Reader meg fog szűnni. 

Hogy mit jelent ez? 

Nem fogjátok látni a blogok frissítéseit, amikre fel vagytok iratkozva és a saját blogotokon elveszíthetitek a rendszeres olvasókat.

Hogyan kerülhetitek el? 

A Bloglovin című oldal segítségével láthatjátok a legújabb bejegyzéseket.
Itt kaphattok segítséget és még több információt:

Noricii blogja

http://dianabrunwin-feledhetelenmult.blogspot.hu/

Remélem ha nem is sokat, de egy kicsit segíthettem nektek. 

Puszi:Rosalice

Feel the love~ 15.fejezet

(Bella szemszöge)

3 hónappal később…

Minden annyira csodás. 3 hónap. Ennyi ideje vagyunk együtt Edwarddal. Egészen eddig teljességgel tökéletes az életem. De még meddig? Három hónapja Sarah sem zaklatott minket, de ez az idő sem telt el aggodalom nélkül. És bár örülök neki, hogy nem zargat folyamatosan, nem tudom mire vélni eme tettét. Hiszen eddig mindent megtett, hogy keresztbe tegyen nekünk. Most pedig mintha nem is létezne. Egész biztos tervez valamit. Különben nem lenne ennyire nyugodt az életünk. Soha nem hagyná, hogy boldogan éljek. Hiszen ő maga mondta. A saját fülemmel hallottam. Én pedig egyre jobban félek. Félek, mert nem tudom, honnan jön a következő támadás, nem tudom, hogyan csap le legközelebb. Nála soha semmi nem biztos. Rettegek, hogy elveszítem Edwardot, félek, hogy ez a boldogság már nem tart sokáig. Megmondta. Életem végéig szenvedni fogok miatta. Nem fogja hagyni, hogy boldog legyek.

Hogy eltereljem a gondolataimat felkaptam a telefonom és már hívtam is Edwardot. Már majdnem letettem, mikor a monoton zúgás abbamaradt és meg nem hallottam szerelmem kissé rekedt hangját.

- Szia.

- Na végre. Már azt hittem fel sem akarod venni- szóltam bele kicsit szomorkásan, de a tőle jövő hang hallatán egyből nem érdekelt, hogy miért nem vette fel hamarabb.

- Sajnálom-suttogta. Meggyötört és szomorkás volt a hangja.

- Mi történt? Édesem, baj van? Mondd, hogy nincs semmi bajod. Kérlek- szinte már könyörögtem neki.

- Nem, én jól vagyok. De anyám nincs.

- Ne húzd már az idegeimet Edward. Mondd már- felpattantam a helyemről és járkálni kezdtem a szobában. Komolyan nem hallja a hangomon, mennyire ideges vagyok, vagy direkt csinálja?

- Most telefonált a nővérem. Anyám testvére meghalt. És ő teljesen kiborult.

- Annyira sajnálom. Én tudok valamiben segíteni? Menjek át?

- Nem, nem. Nem akar látni senkit. Most te sem tudnál neki segíteni. Ezt egyedül kell feldolgoznia.

- Akkor mit csináljak? És te mit teszel?

- Köszönöm édesem, hogy ennyire aggódsz érte, de most nem tudsz segíteni. Nem tehetsz semmit. Én sem sokat. Csak annyit, hogy mellette maradok.

- Úgy sajnálom Edward. Valóban jobb, ha most mellette maradsz és támogatod.

- Köszönöm kicsim.

- Akkor majd később beszélünk. Őszinte részvétemet küldöm anyukádnak. És kérlek, szólj, ha bármiben tudok segíteni.

- Úgy lesz. Köszönöm.

- Szeretlek Edward- valamiért szükségét éreztem rá, hogy kimondjam. Tudnia kell, mit érzek iránta. Valami arra késztetett, hogy tudassam vele.

- Én is szeretlek téged. De most már mennem kell. Hamarosan beszélünk Bella.

- Vigyázz magadra.

- Te is- azzal letette a telefont.

Hallottam a hangján mennyire megviseli a nagynénje halála és az anyja fájdalma. Hiába nem akarok rá gondolni, akaratlanul is a gondolataimba férkőznek a gyötrő kérdések. Vajon mi lesz, ha eljutunk arra a pontra, hogy valóban át akar majd változni? Hogyan fogja kibírni, hogy ne vigasztalja meg az anyját, aki őt gyászolja majd?

Egy mély sóhaj kíséretében az ágyra dobtam a telefont és bevonultam a fürdőszobába. Talán a zuhany kicsit eltereli a figyelmem arról a furcsa érzésről, ami a szívemben van.

Miután a kibújtam a zuhany alól és rendbe szedtem magam, immár tiszta ruhában léptem ki a fürdőszobából. Az ágyamon pedig Rosalie és Alice ült.

-Hallottuk a telefon beszélgetéseteket- szólalt meg csendesen Rosalie, de a kinti tájat pásztázta és nem nézett rám. –Rossz előérzetem támadt.

- Igen, nekem is pillangók röpködnek a gyomromban, de nem tudom miért. Érzem, hogy közeleg valami, de nem tudom mi.

- Nekem van egy ötletem.

- Micsoda?

- Szerintem Sarah volt- szólalt meg Alice.

- Miért tette volna? Hiszen ezzel nekem nem okoz fájdalmat. Ennek nincs értelme.

- Igen, tudom. De te is tudod, mi történt, mikor legutóbb ilyen gyakran tűnt fel.

- Igen tudom, de 3 hónapja nem is láttam. Nem hallottam róla.

- Viszont előtte nagyon is sokszor zaklatott téged. Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem ő volt.

- Emellett pedig láttam, hogy Edward el akarja hagyni a várost. Elutazik az édesanyjával. Talán addig akar lépni, amíg ő nincs itthon.

- Micsoda? Edward elmegy?

- Igen. Sajnálom szívem, de már eldöntötte.

- Miért nem szólt?

- Hamarosan felhív, hogy menj át hozzájuk, akkor akarja elmondani. Még csak nem olyan régen döntötte el. De úgy gondoltam szólnom kell, hogy ne érjen váratlanul.

- Rose- fordultam húgom felé, aki sokkal nyomottabbnak tűnt, mint Alice. A kis pöttöm sokkal inkább aggódó volt, míg Rosalie. A szőkeség inkább elgondolkodó és szomorú volt.

- Alice, magunkra hagynál minket?

- Persze. Csak vedd fel a telefont, ha csörög- azzal kilépett a szobából. Kettesben hagyva minket.

- Mi a baj Rose? –leültem mellé és megsimogattam a fejét, de elhúzta a fejét.

- Miért nem mondtad el Bella? –tekintete szinte felnyársalt.

- Mégis mit?

- Ne játszd itt a szentet. Nem kell titkolóznod. Már tudom, csak azt nem értem miért nem mondtad el. Miért nem bíztál meg bennem?

- Rose, nem tudom, miről beszélsz.

- Arról, hogy nem szóltál, hogy Sarah leszármazottja vagyok. Miért nem mondtad, hogy ő a nagymamám? Hogyan titkolhattál el egy ennyire fontos dolgot előlem? Miért teszed ezt velem Bella? Nem állok mindig 100%-san melletted? Úgy csinálsz, mintha nem is ismernél.

- Honnan tudtad meg? –hangom éles volt és metsző. Volt egy sejtésem kitől tudhatja, de biztosra kell mennem.

- Az most nem fontos.

- Ki mondta el neked? –kérdeztem, összeszorított fogakkal és minden egyes szót jól érthetően ejtettem ki.

- Sarah volt.

- Mikor beszéltél vele? –kérdeztem. Egyre dühösebb lettem.

- Ez igazán nem fontos. Most én kérdezek.

- Válaszolj az isten szerelmére- keltem ki magamból, majd a nyakánál fogva a falnak nyomtam.

- Ne bántsd- jött a nagyon is ismert hang a hátam mögül. –Nem rá vagy dühös, hanem rám. Gyerünk, ordítsd le a fejem, ha jobban érzed magad tőle. De ne őt bántsd miattam. És mind a ketten tudjuk, hogy sosem tudnál neki ártani.

- Miért mondtad el neki- fordultam meg és 3 hónap eltelte után újra szembe találtam magam a húgommal. –Ehhez nem volt jogod. Nekem kellett volna elmondanom.

- Mindketten jól tudjuk, hogy sosem tetted volna meg.

- És mi volt ezzel a célod? Hogy magad mellé állítsd? Hogy ő is gyűlöljön, ahogyan te?

- Először igen. De belátom olyan sokáig volt melletted, hogy mostanra szinte teljesen olyan, mint amilyen te vagy. Kiköpött másod lett és pontosan ezért képtelen lenne téged gyűlölni. Bármennyire is haragszik most rád, sosem fordulna ellened. Akár fejre is állhatok, de ő mindig melletted lesz.

- Nem hiszem- ráztam meg a fejem és Rosalie-ra néztem. Sarah közelebb lépkedett, majd leguggolt Rosalie mellé. Én hátrébb léptem, de ekkor az ajtó kivágódott és betódult a szobába a családom.

- Ne nyúlj a feleségemhez- morgott fel Emmett és már indult is Sarah felé, de elkaptam a karját és visszahúztam.

- Nem fogja bántani. Őt nem- ráztam meg a fejem, de Emmett-et nem győztem meg.

- Honnan veszed? És te miért nem teszel valamit?  Ki tudja, mit csinál vele most is- hőbörgött és kezével Sarah felé bökött. Odapillantottam én is, de csak annyit láttam, hogy Sarah mélyen Rose szemébe néz. Semmi mást.

- Nem lesz baj. Sarah nem fogja bántani Rosalie-t, mert…

- Bella, mondd már! Mitől vagy ebben annyira biztos?

- Azért, mert Rosalie Sarah unokája.

- Tessék?

- Ez az igazság.

- Miért nem mondtad el hamarabb? –kérdezte Alice. –Akkor megelőzhettük volna, hogy így kiboruljon. Ha tőled hallotta volna, azt sokkal jobban fogadta volna.

- Őszintén szeret téged- hallottam meg húgom halk hangját, majd felállt és rám nézett. –Most segítettem neked. Ezt ne felejtsd el.

Aztán fogta magát és eltűnt. Úgy, ahogy feltűnt, olyan gyorsan fel is szívódott.

-Menj oda hozzá- engedtem el Emmett karját, majd az ajtó felé indultam, de megszólalt a telefonom.

- Vedd fel- szólt rám Alice, mikor kiléptem az ajtón.

- Mondd meg neki, hogy úton vagyok- szóltam még vissza, majd leszaladtam a lépcsőn és belevetettem magam a sötét éjszakába.  

(Edward szemszöge)

Minél előbb beszélnem kell Bellával. Nincs sok kedvem elhagyni Forks-ot és Bellát, de anyámnak szüksége van rám. Hiszen az apám most nem tud mellette lenni. Nem tudom milyen elveszíteni egy testvért, de nem is akarom megtudni. Legalábbis nem így. Pedig ha Bella mellett maradok, akkor le kell mondanom a családomról. El kell válnom tőlük örökre. De akkor legalább azt tudom majd, hogy életben vannak. Még ha ők halottnak is hisznek, én mindig tudni fogom, hogy ők jól vannak és életben vannak. Figyelemmel kísérhetem az életüket, míg végül egy napon eltávoznak innen és akkor meggyászolhatom őket, ahogy nem is olyan sokára ők engem. Nem szándékozom sokáig ember maradni. Szeretem a családomat, de Bellát ennél is jobban. Ő az életem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyire szerethetek valakit. Pont én, aki soha nem gondolt a szerelemre. De a szívnek nem lehet parancsolni. Én sem tudok.

Miután anyám elaludt és apám hazaért, végre én is felmehettem a szobámba. Felvettem a telefont és visszahívtam szerelmemet. Eegy ideig senki nem vette fel, ami furcsa volt. Hiszen azonnal felkapja a telefont. Főleg, ha én hívom. De most már ötször csengett ki, mégsem vette fel senki. Aztán a monoton hang elhalt és meghallottam a kellemes női hangot, de nem szerelmem hangja volt.

-Szia Edward.

- Alice? Rossz számot hívtam?

- Nem. Bella kért meg rá, hogy vegyem fel, mielőtt elment.

- Elment? Mégis hová?

- Láttam, hogy hívni fogod és szóltam neki miért. Most pedig úton van hozzátok. Azt mondta mondjam meg, hogy úton van.

- Rendben. Köszönöm.

- Remélem meg tudod nyugtatni- sóhajtotta, majd bontotta a vonalat. Már nem értettem semmit. Miért kellene megnyugtatnom? Vajon mi történt? Biztos nem a nagynéném halála miatt borult ki. De akkor mi lehet a háttérben?

Már éjfél is elmúlt, de Bella még nem ért ide. A telefonban Alice azt mondta már elindult. Akkor mégis hol van most? Már két óra eltelt, mióta felhívtam. Ennyi idő alatt gyalog is ideért volna, nem hogy vámpírsebességgel vagy kocsival. És még az eső is szakad. Hol lehet már? Vajon meggondolta magát és hazament?

-Miért vagy még mindig fent? –jött a kérdés az ablakom elől. Amilyen gyorsan csak tudtam felültem és felkapcsoltam a villanyt, hogy jól lássam.

Bella az ablak előtt állt, velem szemben. A ruhája sáros volt és vizes. A haja kócos, a szemei szomorúak.

-  Bocs, hogy ilyen ruhában állítottam be hozzád búcsúzkodni, de vadászat után nem volt kedvem hazamenni átöltözni.

- Azt hittem nem is jössz. Olyan jó, hogy itt vagy. Úgy aggódtam- pattantam ki az ágyból, de mielőtt átölelhettem volna kinyújtotta a karját ezzel megállásra késztetett.

- Mondd el, amit szeretnél, aztán megyek. Pihenned kell.

- Bella, ne csináld ezt. Látom, hogy bánt valami. Engedd, hogy segítsek.

- Nekem kellene segítenem neked, nem pedig fordítva. Nekem kellene melletted állnom, hiszen anyukád rossz állapotban van. Nem foglak a saját nyavalyámmal terhelni. Majd megoldódik. Anyukád hogy van? –terelte a témát, de nem érdekelt. Hiszen látszik, mennyire kivan.

- Anyu zaklatott, de te is. Hogy vagy? Mi történt?

- Nem akarok erről beszélni. Elmész, igaz?

- Igen. Gondolom Alice mindent elmondott.

- Csak annyit, hogy pár napra elmész anyukáddal. Semmi többet.

- A temetésre kísérem el. Apa nem tud vele menni, de egyedül sem mehet. Kell neki valaki, aki támogatja.

- Megértem. Menj csak.

- De így nem tudlak itt hagyni.

- Nem lesz semmi bajom. Itthon foglak várni. Megígérem.

- Akkor csak annyit mondj mi történt?

- Kiderült valami, aminek nem lett volna szabad, vagy legalábbis nem így kellett volna. Nekem kellett volna elmondanom annak a személynek, de megelőztek és most haragszik rám. Én pedig félek hazamenni. Félek szembenézni a családommal.

- Nem fogod elmondani, mi történt, igaz?

- Nem. Most nem.

- Akkor maradj itt velem reggelig.

- Haza kellene mennem. Átöltözni. Csak azért jöttem, hogy beszélni tudjunk- lesütötte a szemét és megfordult, nekem háttal és az esőt pásztázta.

- Ha ilyen maradsz, akkor nem megyek sehova.

- Rendben, akkor maradok. De csak míg el nem alszol.

- Bella. Ha szeretnél, fürödj le. Anyáék már alszanak. Addig keresek valami ruhát a nővérem szekrényében.

- Nincs rá szükségem. Majd leülök az egyik székre és megvárom, míg elalszol. Majd otthon átöltözöm.

- Bella, miért csinálod ezt? –fakadtam ki. A szeme szomorú volt és aggodalmas.

- Mikor indultok?

- Ez most hogy jön ide?

- Csak válaszolj a kérdésemre.

- Holnap délelőtt. A nővérem pedig a reptéren vár majd ránk.

- Értem. Meddig maradtok?

- Nem tudom. Néhány napig talán. Amíg anyám nem akar hazajönni.

- Szóval már csak holnap találkoznánk.

- Igen.

- Akkor legyen- mosolygott rám. –Hozd azt a ruhát. De olyan legyen, amiben haza tudok menni. Valami kényelmeset.

- Oké. A fürdőszoba…

- Tudom, merre van- adott egy puszit az arcomra. Sietek- azzal fogta magát és bevonult a fürdőszobába. Én pedig egy kicsit megnyugodhattam, hogy jól van, de közben mégis idegesített a viselkedése. Hiszen az előbb még szomorú volt, most pedig… Hirtelen változik a hangulata. Vagy az is lehet, hogy csak miattam csinálta. Azért, hogy nyugodtan el tudjak utazni anélkül, hogy aggódnék érte. Nem tudom, mi játszódik le benne, csak remélni tudom, hogy hamarosan jobban lesz. Mert látom a szemén, hogy komoly baj van. Legalábbis őt komolyan megviselte. És egy kicsit bánt, hogy nem akarja velem is megosztani. De mit lehet tenni, ha nem akarja? Semmit. 

Sziasztok!

Sajnálom. Szavak nincsenek rá, mennyire sajnálom, hogy nem jelentkeztem és mentségem sincs rá. Magyarázkodni nem akarok, mert szerintem abból nektek is elegetek lenne és nagyon kifogás szaga lenne az egésznek. Így maradjunk annyiban, hogy tudom, hogy bűnös vagyok. Legalább egy sort írhattam volna nektek, de nem tettem. Bocsánat érte.  

De remélem ezzel nem veszítettem el túl sok olvasót. Tudom, hogy csalódást okoztam nektek és sajnálom. Ezentúl viszont azon leszek, hogy minél hamarabb hozni tudjam időben a részeket. Ha viszont nem, akkor is jelentkezni fogok. Valami értesítést mindig kaptok, ezt megígérhetem. 

Tényleg sajnálom. 

Puszi: Rosalice

Feel the love~ 14.fejezet

Sziasztok!

Sajnálom... sajnálom. Tudom, megint eltűntem egy szó nélkül és nem is jelentkeztem, most meg hamarabb hozom. Mentségem sincsen, egyszerűen csak annyi, hogy időhiányban szenvedem és ahogy tudom, úgy hozom az új részeket. De most itt van a friss és remélem tetszeni fog nektek. Egy kicsit több kominak is örülnék, de tudom a rendszertelen frissek miatt nem igazán kérhetek ilyet tőletek. Viszont nagyon köszönöm azoknak, akik az előző fejezetekhez is komiztak. Nem lehetek elég hálás nektek érte. Köszönöm nektek. 
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Amint hazaértem felszaladtam a szobámba és bezárkóztam. Nem akarom én ezt. Ez már nekem is sok. Sarah túl messzire megy. Miért akarja, hogy még többet szenvedjek? Miért nem vet egyszerűen véget az életemnek és akkor mindenkinek egyszerűbb lenne. És talán egy napon, ha én már nem leszek, ő is békére lelhet. Tudom, hogy olyan szörnyűséget követtem el, amire nincs bocsánat, amivel tönkre tettem az életét, de… Itt nincs semmi de. El kell ismernem, hogy igaza van. Miattam szenvedett annyit. Végignézte, ahogy végzek a szüleinkkel puszta féltékenységből. És utána még én akartam közeledni hozzá. A helyében én is gyűlölném azt a személyt, aki tönkre tett. Ugyan úgy cselekednék, ahogy ő teszi és engem sem érdekelne, ha a testvéremet kellene kikészítenem. Könyörtelenül véget vetnék az életének. De ő nem ezt teszi. Megmondta. Megmondta, hogy csak ő végezhet velem. És bármivel is próbálkoznék, megakadályozná. Sarah könyörtelen, szívtelen és erről csakis én tehetek. Én vagyok a felelős érte, ahogy minden másért is. Minden jobb lett volna, ha meghalok. Vagy ha meg sem születek. Most nem kellene ezt a pokoli fájdalmat éreznem. De nem csak a húgom viselkedése fáj, hanem Edwardé is. Tisztán látom magam előtt a dühtől izzó, undorral teli tekintetét. A fülemben cseng a gúnyos hangja. Ez pedig egy újabb késszúrás. Sarah volt. Tudtam, éreztem, hogy ott van. És most sem hazudtolta meg magát. Egy percre sem hagyja, hogy boldog legyek. Pedig nekem Edward a boldogságom. De addig ő sem lehet az, amíg mellettem van. Muszáj lesz lemondanom róla, hogy legalább őt békén hagyja Sarah. Most biztosan rosszul érzi magát, pedig nem ő tehet róla. És ettől kell megkímélnem őt. Akkor is, ha megszakad a szívem. De őt nem tehetem tönkre. Őt nem. Kerüljön bármibe, de Sarah bosszúja nem érheti el Edwardot. Őt nem fogja felhasználni ellenem. Ezt az egyet nem engedem neki. Soha

(Edward szemszöge)

-Mi a fészkes fenét csináltál?- üvöltött a képembe Rosalie dühösen, miközben a férje maga mellett tartotta, hogy ne támadhasson rám. –Hogy mertél így beszélni vele? Mégis ki vagy te, hogy ítélkezz felette? Kinek képzeled te magad? Hm? Majd én megmondom. Egy senki vagy. Egy nyamvadt halandó, akinek semmi joga elítélni másokat. Főleg nem Bellát. Undorító vagy. Adod itt neki a szeretlek, minden rendben, bízz bennem nyugodtan maszlagot és mikor tényleg szüksége lenne rád, te cserben hagyod. Hát milyen ember vagy te?

- Én sajnálom- összecsuklottak a lábaim és Esme tartott meg. –Nem tudom miért mondtam mindezt. Nem akartam. Őszintén nem akartam megbántani.

- Pedig sikerült. Mégis mit vártál? Hogyan fogadja majd a szavaidat? Azt gondoltad, ő majd magára sem veszi mindazt, amit mondasz? Hát akkor marhára nem ismered őt. Bella meg van bántva. Mélységesen szenvedhet most, amiért pont te ítélted el őt. Pont te. Hiszen mi, a családja nem tettük.

- Nem ítélem el- ráztam meg a fejem. –Én nem. Sőt, azt sem akarom, hogy bűntudata legyen. Nem én mondtam.

- Hát akkor mégis ki? Komolyan Edward, jobb, ha eltűnsz a szemem elől, mert a végén nem marad egy csepp véred sem.

Még mielőtt átgondolhattam volna, mit akarok mondani, a számon már ki is csúsztak a szavak.

-  Szánalmasak vagytok mindannyian. A kicsi Bella nem csoda, hogy elpuhult köztetek. Bezzeg a Volturinál nagyon is élvezte a gyilkolászást. Ha láttátok volna, milyen élvezettel szívta ki az ártatlanok vérét, akkor most nem sajnálnátok ennyire.

- Sarah- suttogta Rosalie. –Azonnal hagyd békén Edwardot. Nem hallod? Hagyd békén, különben…

- Különben? Mi lesz? Megölsz? Elszomorító a tény, hogy nem sikerülne. Mivel drágám azt sem tudod, hogyan nézek ki. Bár kétség kívül neked lenne a legegyszerűbb rájönnöd. A tükör hasznos segítség lenne.

- Takarodj innen és hagyj minket békén Sarah. Tűnés.

- Ne hidd, hogy ennyivel el tudsz űzni. Üzenem a nővéremnek, hogy vigyázzon magára. Nehogy véletlenül baja essen.

- Azonnal utána kell mennünk. Gyerünk már- sürgetett Rosalie, miközben elkapta a karomat és felrántott a kanapéról.

- Mi a franc volt ez? –kérdeztem és kirántottam a karom Rosalie szorításából. Ez nagyon fura volt. Én mondtam, de mégsem. Mintha valaki más irányítana.

- Ez nem te voltál. Nem te bántottad Bellát és tudnia kell. Meg kell találnunk Bellát. Ki tudja, mit művel vele Sarah. Sietnünk kell, gyere már- ragadta meg a karom újra, majd felkapott a hátára és onnantól kezdve vámpírsebességgel rohant velem a Cullen házig, ahol remélhetőleg Bellát találjuk.

- Menj fel- sürgetett, mikor a házhoz értünk és letett a földre. Természetesen, mint mindig, most is szédültem és a hányinger kerülgetett.

- Biztos?

- Persze. Hiszen a nővéremnek szüksége van rád. El kell mondanod neki, hogy te nem ítéled el és hogy nem te mondtad azokat, amiket hallott. Tudnia kell, hogy sosem fordítanál neki hátat.

- Rendben- bólintottam, majd bementem a házba. Sötét volt, de elbotorkáltam a lépcsőig és ott már automatikusan ismertem a járást. Még sötétben is rátaláltam az ajtóra. Bekopogtam, de senki nem válaszolt. Megpróbáltam benyitni, de az ajtó zárva volt. Így hát maradt a kopogás. –Bella, kérlek, nyisd ki az ajtót. Tudom, hogy fájdalmat okoztam, de nem akartam. Nem állt szándékomban bántani téged. Te lennél az utolsó, akit elítélnék. Nagyon sajnálom. Kicsim, nyisd ki- próbáltam meggyőzni. Az ajtó kinyílt, de odabent sötétség és csend uralkodott. Csak az ablakon beszűrődő fény miatt láthattam Bellát, aki a földön ült az ágy mellett felhúzott térdekkel.

- Nem kellene itt lenned- szólalt meg síri hangon, de nem mozdult meg. –Már mindent elmondtál Edward.

- De azt…

- Igen, tudom. Nem te mondtad. Nem akartad. Sarah műve volt, de akkor is fáj. Mindegy. Már nem lehet visszafordítani. Miért jöttél? Hogy elmondd, mit gondolsz rólam? Vagy azt, hogy mennyire sajnálod?

- Az utóbbi. Én sosem tudnálak bántani. Saját akaratomból soha. Fontos vagy nekem Bella. Nagyon.

- Ezt is tudom. Vagy legalábbis sejtem. De ez így nem fog menni.

- Micsoda? –közelebb léptem hozzá, de nem érintettem meg. Ekkor rám emelte tekintetét és láthattam mekkora fájdalom nyomja a lelkét. Egészen idáig nem is gondoltam rá mennyire rossz lehet neki. Persze tudtam, hogy szenved, de hogy ennyire, azt nem is sejtettem.

- A kapcsolatunk. Ezzel csak tönkre teszlek téged Edward. Neked nem kellene ilyen dolgokkal foglalkoznod. Buliznod kellene, szórakoznod és a barátaiddal lenni. Nem pedig azt figyelni folyton, mikor ki akar ártani nekünk vagy neked.

- Bella… Ne tedd ezt. Kérlek, ne hátrálj meg- letérdeltem elé és megfogtam a kezét. –Bármivel szembe nézek, ha te mellettem vagy. És nem érdekel, hogy mit kell feladnom érted. Elmondani sem tudom, mennyire szeretlek téged Bella. És nem akarlak elveszíteni. Főleg nem azért, mert van valaki a múltadban, aki ártani akar neked. Bármi történjen is, én itt leszek neked. Ha veled lehetek, az minden fáradtságot megér nekem. Mert szeretlek.

- Én is szeretlek, de Sarah nem fog leállni. És te csak veszélyben vagy mellettem.

- Lehet. De nem érdekel. Ha választhatnék, a normális élet és e között a bonyodalmakkal teli világ között, akkor is ezt választanám. Mert te itt vagy. Ebben a világban.

- Tönkre tettem az életedet- csóválta a fejét, de apró mosoly bujkált a szája szegletében. –Önző módon elveszek tőled mindent, ami fontos neked és te ölbe tett kézzel hagyod. Mondd, miért?

- Mert szeretlek. És a szerelmem erősebb minden más érzésnél. Még sosem éreztem így senki iránt sem.

- Én már igen. Ez nem zavar?

- Szereted még? –kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Nem mondom, hogy kellemes azt hallani, hogy a szerelme rajta kívül más iránt is érzett már így, de ezt a békát majd csak lenyelem valahogy.

- Igen- suttogta. –És örökké szeretni fogom őt Edward. Gondolom ezzel nagyon megbántottalak és őszintén sajnálom, de ha már tényleg így érzel, akkor tudnod kell rólam mindent. Még a legféltettebb titkaimat is. Ismerned kell a múltam ahhoz, hogy a jövőm része legyél. Csak így értheted majd a viselkedésemet a jövőben.

- Hallgatlak- bólintottam és leültem mellé.

- A neve nem fontos, úgy sem találkozol vele soha. Ő ugyanis már nincs köztünk. Már Carlisle-val éltem, mikor találkoztunk. Első látásra beleszerettem, de őt nem löktem el magamtól, mint téged. Engedtem a kísértésnek, a vágyaimnak. Ő is ember volt, akár csak te. Nem hasonlított rád. Legalábbis külsőre nem. Belsőre talán egy picit, de nem annyira. Csendes volt, visszahúzódó és roppant udvarias. Mikor megismertem iskolába járt, ahogy mi is. Nem volt valami jóképű. De nem is volt csúnya- elmosolyodott, engem pedig elkapott a féltékenység. Féltékeny voltam, amiért így beszél róla, ilyen gyengéden, szeretetteljesen. Éppen nekem. Nekem, aki mindennél jobban szereti őt. -Tudnod kell, hogy nem a külseje fogott meg, hanem a belsője. A belső értékei. Tudta mi vagyok. A dédnagyapja titokban kutatta a természetfeletti lényeket és erről az egész családja tudott. Az apja nem hitt benne, azt hitte az öreg bolond, de ő igen. Egyből rájött a titokra. El akartunk menni, jó messzire a várostól, de megígérte, hogy sosem árul el minket senkinek. Persze ahogy mindig lenni szokott, az iskolában voltak ellentétek. De a legfőbbet mégis a pénz okozta. És ő nem volt gazdag. Mikor elkezdtünk együtt mutatkozni megszólták, folyton ócsárolták és nem értették miért vele foglalkozom a gazdag és előkelő ifjak helyett. De őt nem érdekelte. És engem sem. Szerettem őt teljes szívemből. És össze akartunk házasodni. Sosem voltam annyira boldog, mint akkor, mikor megkérte a kezem. Nem számított semmi csakis ő meg én. De minden jó rosszra fordul egyszer. Sarah egyre sűrűbben jelent meg. De csakis nekem. A családnak sosem beszéltem róla, egyedül Rose és Carlisle tudtak a múltamról. Folyton a fejembe mászott, irányította a gondolataimat és mindent megtett, hogy megkeserítse az életemet. Azonban nem tudott ártani nekem olyan sokat, míg a vőlegényem mellettem volt. Így őt használta fel ellenem. Sosem veszekedtünk, de azon a napon csúnyán egymásnak estünk. Neki meséltem a múltamról, de úgy tudta Sarah halott. Aztán mikor kiderült, hogy hazudtam veszekedni kezdtünk- becsukta a szemét és elfordította a fejét, majd folytatta. –Elvesztettem a fejem és megtámadtam. Megöltem őt. A saját kezemmel. Aztán megjelent Sarah és közölte, hogy ő volt, aki vitatkozott velem. Megszállta a testét és addig hergelt, míg nem én magam öltem meg a vőlegényemet. Erre sincs mentségem, ahogy a szüleim halálára sem, mert lehettem volna észnél is. És akkor ma is itt lenne velem. Érted már miért nem akartam, hogy mellettem legyél? Mi lett volna, ha odabent a házban veled is ez történik?

- Nem te vagy érte a hibás. A vőlegényed halálát is ő okozta. Sarah sokkal rosszabb, mint amilyennek képzeled magad. Ő tette, ő miatta van minden szörnyűség. Te ártatlan vagy- két kezem közé fogtam az arcát és felemeltem. Megvártam, míg rám néz és utána folytattam. –Ő a felelős a sok kioltott életért, nem te. 

- Milyen aranyos- nevetett fel valaki a hátam mögött. Bella felpattant és maga mögé tolt. –Nyugalom nővérkém. Most még nincs itt az ideje, hogy elvegyem őt tőled. Egyelőre megnyugodhatsz.

Kipillantottam Bella mögül. Vele szemben egy sötét hajú lány állt. Arca kislányos volt, de a tekintete, azok a vörös szemek félelmet ébresztettek mindenkiben. Azt hiszem még Bellában is. Arca hasonlított a Belláéra, de nem volt olyan igéző. Szóval ő lenne Sarah.

- Menj innen és hagyj békén- morgott fel szerelmem és tett egy lépést a húga felé.

- Gyerünk, mutasd meg neki, milyen vagy valójában.

- Csak annyit kértem, menj el. Nincs miért itt lenned. Mára már elég bajt okoztál. Nem gondolod?

- Jól van, de előtte- elhallgatott, majd már csak annyit vettem észre, hogy a hátam mögött áll és hideg lehelete csiklandozza a nyakamat. –megkóstolom a barátodat.

- Nem- üvöltött fel szerelmem és én a földre kerültem, míg ők a falnak csapódtak. –Takarodj innen és hagyd békén Edwardot, mert esküszöm az életemre, hogy végzek veled, akkor is, ha veled együtt halok meg. Őt nem fogod bántani, mert minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem tőled.

Újabb nevetés és már Bellán és rajtam kívül senki nem volt a szobában. A falon lévő repedésen kívül semmi sem bizonyította, hogy két másodperccel ezelőtt még hárman voltunk ebben a szobában.

- Ez az, amitől meg akarlak óvni- fordult felém.

- De én nem foglak elhagyni. Nem kötelezhetsz erre Bella. Elegem volt abból, hogy folyton rád hallgassak. Lehet, hogy te sok mindent megéltél már, hogy jóval idősebb vagy nálam, de még mindig nem érted, mit érzek irántad. Meglehet, hogy voltál más hasonló helyzetben, de nem velem. Én küzdeni fogok érted, ha kell, még veled is szembeszállok. Mert makacs vagy én önfejű. Kibújsz a nehézségek alól, inkább meghunyászkodsz ahelyett, hogy harcolnál azért, ami boldoggá tesz.

- Nem, ez nem igaz. Csak féltelek téged- suttogta.

- Ha nem igaz, akkor már csak egy valami jut eszembe.

- Mi az?

- Hogy nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy harcolj értünk. Csak arra tudok gondolni, hogy nem szeretsz úgy, mint ahogy én téged.

- Ez eszedbe se jusson- azonnal előttem termett, majd két tenyerét az arcomra tette és felemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. –Lehet, hogy valamikor régen volt valaki az életemben, akit nagyon szerettem, de ő már a múlté. Szerettem őt, de meghalt és ezt el kell fogadnom. Most már te vagy az életem Edward. Nincs senki, akit jobban szeretnék nálad. Senki. Teljes szívemből szeretlek és az életemet adnám érted. Sose kételkedj a szerelmemben. Soha.

- Akkor ne lökj el magadtól Bella- a derekánál fogva közelebb húztam magamhoz és szorosan öleltem karcsú testét. –Én már nem tudnék nélküled élni. Te hoztál fényt az életembe. Te mutattad meg, milyen is igazából ez a világ. Vigyázol rám és szeretsz. Most hagyd, hogy én is megtegyem mindezt. Hagyd, hogy én vigyázzak rád, hogy szeresselek. Hidd el, hogy mi ketten együtt mindennel megküzdünk. Sokkal erősebbek vagyunk együtt Bella.

- Igazad van. Soha, semmi nem választhat el minket egymástól.

- Ezt akartam hallani- mosolyodtam el, majd közelebb hajoltam hozz és ajkaimat az övéire helyeztem, hogy egy szerelmes csókkal bizonyítsam neki, komolyan gondolom, amit mondtam.