B.U.É.K!!!

Sziasztok!

Mindenkinek sikerekben gazdag Boldog Új Évet kívánok! Kívánom, hogy ebben az évben mindenki elérje azt, amit szeretne és megvalósítsa az álmait.
Találkozunk jövőre is! :)
Puszi: Rosalice

Feel the love~ 31.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss!!!! Sikerült és remélem jó is lett, de rátok bízom a döntést. 

Jó olvasást. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

A hetek egyre csak teltek és nagyon lassan haladtam. Edward egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy mióta vámpírként felébredt, egyfolytában hazudtak neki és manipulálták. Nem akarja megérteni, hogy azok, akiket a barátainak gondolt így átverték őt. Sajnos nem csak neki volt nehéz ez a néhány hét, hanem nekünk is. Cara ugyan nagyon is próbálkozott és nyitott Edward felé, de képtelen volt arra, hogy elfogadja őt. Minden nap bement hozzá, ahogy azt megígérte neki, beszélgetett vele, de semmi több. Mindig mondta, hogy nem tud rá úgy nézni, mint egy apára. Azt azonban belátta, hogy Edward nem érdemel halált. Akkor sem, ha ő gondolkozás nélkül végzett volna velem ott az erdőben. Így legalább afelől nyugodt lehetek, hogy ha elhagyom a kastélyt, akkor Cara nem esik az apja torkának. Szóval a lányom pocsékul érzi magát. Szegényem azt hiszi, hogy elárul azzal, hogy nem végzett Edwarddal. Pedig minden egyes nap elmondom neki, hogy senki nem várja tőle Edward halálát. Főleg nem én. Még így sem, hogy tudom, Edward valaki mást szeret. A szívem szakad meg, mikor látom a gondolataiban azt a nőt. Majd meghalok, mikor látom magam előtt az arcát, a múltjukat, a közös emlékeiket. Ahogy megcsókolja, ahogy átöleli… és az a vágyakozás, mikor rá gondol. Fáj belegondolni, hogy engem sosem ölelt így át, sosem csókolt ilyen szenvedéllyel. Sírni volna kedvem, üvölteni a fájdalomtól, eldobni az életemet, de erősnek kell maradnom. Elveszítettem őt, de nem fogom hagyni, hogy olyat gondoljon rólam, ami nem igaz. Ha akar, akkor gyűlöljön, utáljon, már az sem érdekel, de akkor azért tegye, mert valóban így érez és ne azért, mert ezt sulykolták a fejébe ki tudja hány éven keresztül.

Nagyot sóhajtva léptem be a szobába, ahova Cara bezárta Edwardot. Szerencsére arról sikerült meggyőznöm a mi kis hercegnőnket, hogy mindenkinek jobb lesz, ha nem az alagsorban tartja fogva Edwardot, hanem mondjuk egy szobában. Így csak kényelmesebb Edwardnak is. Legalább láthatja az ablakon keresztül a kertet, a napot és néha napján a lányát, aki gyerekkora óta sok időt tölt a szabadban.

-Jöhet a mai emlékáradat? –kérdeztem lehangoltan. Semmi kedvem nem volt most Edwardhoz. Mindig vártam, hogy vele tölthessek egy kis időt, de most nem akartam. Eszembe jutottak azok az emlékképek, gondolatok, amik tőle jöttek és mindentől elvették a kedvem.

- Általában nem ilyen vagy mikor bejössz hozzám. Történt valami? –mostanában sokkal szelídebben beszélt velem. Pontosabban azóta, hogy Cara-val egyességet kötöttek. De ez valahogy más volt. Mintha valóban érdekelné és nem puszta udvariasságból kérdezné. Egy pillanatra azt hittem valóban fontos vagyok neki, de mielőtt túlságosan elszálltak volna a gondolataim, visszarántottam magam a valóságba, ahol én egy szörnyeteg vagyok Edward számára, aki elvette tőle a lányát.

- Úgy sem érdekel, akkor minek kérdezed?

- Gondoltam megpróbálok kicsit beszélgetni veled valami másról is, nem csak a múltról. Elvégre valamikor szerettük egymást. Vagy nem?

- De.

- Akkor?

- Edward, nekem ez ma nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megmutassam, és újra felidézzem magamban mennyire boldogok voltunk, miközben te egy másik nőre gondolsz egyfolytában. Lehet, hogy nem veszed észre, de nekem is vannak érzéseim. Nekem is van szívem, ami majd megszakad, akár hányszor a gondolataidba pillantok.

- Bella…- olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy ha a szívem dobogna, már kiugrott volna a helyéről. Értetlenül néztem rá, hiszen eddig nem volt hajlandó Bellának hívni, csakis Isabellának. Mi ütött belé? Értetlenségemnek hangot is adtam.

- Eddig…

- Karácsony van, nem? –fojtotta belém a kérdést.

- Ez most hogy jött ide? –teljesen összezavart.

- Szeretnék együtt lenni a lányommal ezen a napon. És nem csak egy-két órára. Szeretnélek megkérni, hogy beszélj vele.

- Valahogy gondolhattam volna, hogy akarsz valamit és nem önzetlenségből viselkedsz ilyen kedvesen velem. Már megint mennyire bolond voltam, hogy reménykedni kezdtem- ráztam meg a fejem elkeseredetten. Újabb pofára esés. Szép volt Bella. Nem is tudom, miért reménykedsz egyfolytában. Nagyon jól tudod, hogy Edwardnak csak egy nő vagy, akit gyűlöl és megvet.

- Ne csináld ezt Bella. Főleg ne karácsonykor.

- Micsodát Edward?- kérdeztem két oktávval magasabb hangon. - Én csak azt mondom, amit gondolok. Egyszerűen bármit teszek, még mindig engem gondolsz rossznak. Pedig bármit megadnék, hogy megváltozzon a véleményed. Sosem tudnék neked ártani Edward. Főleg nem okoznám a halálodat. Előbb végeznék magammal, minthogy téged bántsalak. Belefáradtam, hogy folyton győzködjelek. Olyan mértékben ellenem vagy, hogy már nem tudom van-e értelme ennek az egésznek. Szóval itt az ideje, hogy elfogadjam a vereséget. Elvesztettelek téged. Örökre- kezem a kilincsre tettem és hátat fordítottam neki. Azonban az ajtó kinyílt, mielőtt kiléphettem volna rajta és Cara lépett be. Gyönyörű volt, akár egy hercegnő. Haja a feje tetején fel volt tűzve, az alja pedig csigákban omlott a vállára és a hátára. Egyszerű volt, mégis meseszép. A feltűzött tincsek között pedig egy aprócska tiara volt elrejtve. Alakját egy csodaszép pánt nélküli testhez simuló ezüstszínű ruha fedte, melynek a felső része ráncolt volt, strasszokkal díszített.

- Gyönyör vagy kislányom- szemeimet szúrták a nem létező könnyek. De nem a fájdalom könnyei, hanem a büszkeségé. Ő az én lányom. Az egyetlen kislányom és ő a világ leggyönyörűbb nője. Elmondani nem tudom mennyire szép volt.

- Köszönöm anya. Menj és öltözz át. Sarah és a lányok már várnak a szobádban, addig beszélek Edwarddal. Ha elkészültél odalent találkozunk.

- Rendben- óvatosan rámosolyogtam, majd kiléptem a szobából. Nem tudom mi ütött belém. Mindig annyira vártam a karácsonyt. Ilyenkor mindig együtt mentünk Cara-val vásárolni, mindig együtt díszítettük a fát és a kastélyt, de az idén ez most elmaradt. Mindent ő intézett egymaga. Nem akarta, hogy segítsek.

Lassan beléptem a feldíszített folyosón a szobám felé és ahogy Cara mondta, Sara és a Cullen lányok már bent voltak a szobámban és mind rám vártak. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, elkapták a karom és innentől már semmi beleszólásom nem volt a dolgokba. Ők mindent elintéztek. Miután lezuhanyoztam beleültettek egy székbe és el sem engedtek, míg szerintük minden tökéletes nem lett.

(Cara szemszöge)

Valamit tennem kell, ha azt akarom, hogy anya élni akarjon. Az ünnepek után a nagynénémmel elhagyják a kastélyt és szinte biztos vagyok benne, hogy anya már miattam sem akar élni. Érzem, hogy lassan kiszáll belőle az élet. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már Edwardhoz sem akar bemenni. Pedig az mindig feldobta. Mindig örömmel töltötte el, hogy találkozhat vele, még ha csak pár órára is. De meg is értem őt valamilyen szinten. Nem lehet könnyű minden áldott nap látni a szerelmedet, miközben ő egy másik nőre gondol, róla álmodozik, utána vágyakozik. Nem is tudom, én mit tennék a helyében. De nem is erre kell gondolnom, hanem arra, hogyan segíthetnék az anyámnak. Muszáj tennem valamit. Nem ülhetek ölbe tett kézzel.

-Reméltem, hogy ma bejössz hozzám- rángatott ki a gondolataimból Edward hangja. Leültem mellé az ágyra. –Tényleg nagyon szép vagy.

- Nem azért jöttem, hogy a bókjaidat hallgassam. Hanem hogy megkérjelek, hogy ha lehet az anyám közelében ne gondolj arra a nőre. Folyamatosan bántod őt. Mégis milyen ember vagy te?

- Én…

- Miért nem tudsz egy percig normális lenni vele? Mindent megtesz, hogy segítsen neked. És ne mond, hogy semmi eredménye nincsen, mert nem tudsz átverni. Nagyon is emlékszel. Még ha nem is mindenre, de emlékszel, és nem csak azt látod, amit ő mutat neked. Ha nem akarsz hazudni, akkor elismered.

- De…

- Tudom, mit akarsz. Velem lenni ma este. Odalent partit rendezünk. Ma este találkozhatsz mindenkivel, aki a régi életedhez tartozott. Egyetlen feltételem van csupán. Kedvesnek kell lenned az anyámhoz. Utána ha akarsz, elmehetsz. Nem foglak itt tartani akaratod ellenére. Nem vagyok szörnyeteg. De ha elkeseríted anyát és újra fájdalmat okozol neki, valóban véget vetek az életednek. Semmihez nincs kedve, még az élethez sem. És szerinted miért?

- Miattam?

- Fején találtad a szöget. Te vagy az oka.

- Miért?

- Mert még mindig szeret téged. Teljesen mindegy mit tettél vele, a szerelme sokkal erősebb, mint azt bárki gondolná. És fáj neki, hogy neked más jár a gondolataidban. Szenved a tudattól, hogy te mással vagy, hogy máshoz tartozol. Én pedig azért szenvedek, mert látom a fájdalmát. Ha egy kicsit is fontos vagyok neked Edward Masen, legyél ma kedves hozzá- kértem esdeklőn. Ha nem az anyámról lenne szó, soha az életben nem tenném ezt, de szükség törvényt bont. Az anyámért bármire képes vagyok. Még arra is, hogy elfogadjam Edwardot. Akkor is, ha nehéz, de az ő kedvéért még ezt is megtenném. –Ez a szeretet ünnepe. És azt akarom, hogy ő boldog legyen. Ha neki jó, akkor nekem is. Kérlek, tedd ezt meg nekem és cserébe választhatsz. Ha ma este vissza tudod adni az életkedvét tiéd a döntés lehetősége. Választhatsz, hogy itt maradsz-e velünk úgy, ahogy a többiek. Nem foglak megint bezárni, szabadon járhatsz a kastélyban. De ha úgy döntesz, hogy elmész, én magam viszlek vissza Mandy-hez. Megígérem neked. És amit egyszer megígérek, azt be is tartom. Minden rajtad múlik Edward. De ha ma szenvedni fog miattad, nem éled meg a holnapot. És nem fog érdekelni, hogy az apám vagy és az sem, hogy anya szeret téged. Kínok közt fogsz meghalni, ha bántani mered. Az életemre esküszöm, hogy így lesz- azzal az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt kiléptem volna, még egy utolsó mondatot intéztem hozzá. –A szekrényben találsz megfelelő öltözéket. Ha elkészültél, az ajtó előtt vár egy testőr, aki lekísér majd hozzánk. Odalent találkozunk- majd kiléptem és a bálterem felé vettem az irányt, remélve, hogy Edward észnél lesz, és olyan döntést hoz, ami mindenki számára kedvező lesz majd.

- Minden rendbe fog jönni. Hidd el- suttogta a fülembe Jasper. Rámosolyogtam és Kate-t kerestem a tekintetemmel, akit meg is találtam szerelme oldalán. Arcomra műmosolyt varázsoltam és lassan feléjük lépkedtem.

(Bella szemszöge)

Nem volt kedvem az egész felhajtáshoz, de mivel Cara rengeteget foglalkozott vele, muszáj lemennem. Nem vehetem semmibe a lányomat és a munkáját csak azért, mert nekem most nincs kedvem semmihez.

Mindenkin gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruha volt, mint valami mesebeli filmben és én mégsem éreztem, hogy boldog lennék. Állandóan elkanyarodtak a gondolataim Edward felé. Bármennyire is nem akartam, mindig ő járta a fejemben. Arra gondoltam, hogy egyedül van abban a szobában. Magányosan pont ezen a napon.

Mennyivel másabb lenne minden, ha most nem is tudnék a létezéséről. Nem aggódnék miatta, nem szenvednék, nem fájna a szívem. A hiánya ugyan fájdalmat okozna, de már rég megbarátkoztam azzal a fajta fájdalommal. De ez, amit most érzek, ez új. És sokkal rosszabb, mint bármi más.

-Szabad egy táncra- bársonyos hang ütötte meg a fülemet, lehelete csiklandozta a bőrömet és kirázott a hideg. Megráztam a fejem, hátha csak álmodom, de nem. Megfordultam és teljes életnagyságban állt előttem. Fekete öltönye még jobban kihangsúlyozta krétafehér bőrét és még vonzóbb volt, mint eddig bármikor. A térdeim remegni kezdtek és nem voltam benne biztos, hogy sokáig tudok még állni a lábaimon. Ugyanis félő volt, hogy felmondják a szolgálatot. Tekintete nem volt hűvös, épp ellenkezőleg. Perszelő volt és barátságos. Ajkain a kedvenc féloldalas mosolyom, amitől mindig a fellegekben éreztem magam. –Nos? Mi a válasza kedves hölgyem?

- Én… Nem értem… Mit keresel te itt?

- Ma estére kinyílt a cellám ajtaja. Szabad vagyok.

- Szóval Cara megengedte, hogy ki gyere.

- Igen- bólintott. –Táncoljunk.

- Rendben- megfogtam a felém nyújtott kezét, majd a táncoló párok közé sétáltunk. Edward egyik kezét a derekamra tette, míg a másikkal az én kezemet fogta és lassan mozogni kezdett a zene ritmusára. Lassú szám volt. Szabad kezemmel átöleltem és fejemet a vállára hajtottam. Mélyet lélegeztem csodás napfény illatából és nem akartam elhinni, hogy ez valóság lenne. Aztán, mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Ugyanis Edward nem volt olyan ügyes, hogy elrejtse előlem a gondolatait, így tisztán láttam miért is viselkedik így velem. Szívemet elöntötte a fájdalom és eltoltam magamtól.

- Túl szép, hogy igaz legyen- ráztam meg a fejem, majd mielőtt bármit mondhatott volna fogtam magam és kisiettem a teremből anélkül, hogy bárki látott volna. Legalábbis remélem, hogy senki nem vette észre. Egyenesen a kertbe siettem a kedvenc helyemre, ahol senki nem zavarhat, majd térdre estem és kezembe temetve az arcomat elüvöltöttem magam. A fájdalom átjárta minden porcikámat, a szívem sajgott. Elárult. Ismét elárult, hogy azzal a nővel lehessen. Megint megtette. Átvert és játszott velem. Pontosan tudja, mit érzek, mégis játszik.

-Nem bírom- sírtam el magam. A könnyeim nem indultak el, de az eső szakadni kezdett, ahogy az lenni szokott. Már nem akartam és nem is tudtam megállítani. Ha már nem sírhatok, az eső majd esik a könnyeim helyett.

- Bella- Edward állt előttem és emelt fel a földről, majd húzott az ölébe.

- Hagyj- löktem el magamtól.

- Nem. Amíg nem hallgatsz meg, addig nem engedlek el.

Kinyitottam a szemem- bár azt sem tudom mikor csuktam be- majd belenéztem könyörgő szemeibe.

- Mit akarsz még mondani? Hm? Megértettem. Vége van, oké? Elengedlek. Elmehetsz és megkeresheted a barátnődet. Legyél boldog vele én már úgysem zavarlak sokáig. Hamarosan úgyis mindennek vége és nem kell azt néznem, hogy te mennyire boldog vagy azzal a nővel.

-  Az nem úgy van, ahogy gondolod. Nem csak Cara miatt csinálom.

- Ne csináld ezt. Menj vissza és hitesd el a lányoddal, hogy minden rendben van. Összeszedem magam, jó képet vágok a dologhoz és elmehetsz innen. Soha nem fogja megtudni, hogy életem legszörnyűbb éjszakája ez a mai. Megígérem neked. El fog engedni és soha nem fog bántani téged. Biztonságban leszel.

- Teljesen félre értesz Bella. Hallgass végig.

- Miért? Nincs értelme. Már mindent tudok.

- Nem, nem tudsz mindent. Nem tudhatsz, hiszen én sem tudtam a mai napig. Egészen addig, míg Cara rá nem ébresztett. Nem tudom mi ez az érzés, de azt tudom, hogy fontos vagy nekem. Mindig jobban érzem magam, ha mellettem vagy és ezek nem csak üres szavak. Azért gondoltam Mandy-re olyan sokszor, mert nem akartam így érezni irántad. Azt hittem, ha felidézem az arcát, az együtt töltött pillanatainkat, akkor képes leszek téged kitörölni a fejemből. De nem egyszer kaptam azon magam, hogy rád gondolok, hogy számolom az órákat, mikor jössz be hozzám megint. Nehezen, de elnyomtam magamban a késztetést, hogy hozzád érjek, hogy rád koncentráljak. Gyűlölnöm kellene téged, de nem megy. A szívem tudja azt, amit az eszem nehezen fog fel. Hogy te nem vagy rossz. Érzem, hogy nem lennél képes mindarra, amit eddig a fejedhez vágtam, de az eszem nem akarja elfogadni. Annyira sajnálom, hogy folyton bántottalak téged. És csak most jöttem rá, hogy azt akartam, hogy gyűlölj. Hiszen én bántottalak téged. És ami a legrosszabb, hogy ok nélkül. Nem volt hiába való az a sok együtt töltött idő. Visszaadtad a valódi énemet. Visszaadtad nekem azt az Edwardot, aki melletted voltam. Visszakaptam az emlékeimet, a régi önmagam.

- Edward…- suttogtam, de másra nem futotta, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta és úgy csókolt, mint még eddig soha. 

Boldog Karácsonyt!

Sziasztok!

Újra eltelt egy év és még mindig itt vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy az egy év alatt sokan elhagyták a blogot. De szerencsére vannak olyanok is, akik nemrég kezdték el olvasni a történeteimet és olyanok is akadnak köztetek, akik a kezdetektől fogva vagy már nagyon régóta itt vannak velem. Én itt leszek, még egy jó darabig igaz lesznek kisebb nagyobb kihagyásaim, mint azt az utóbbi időben megszokhattátok tőlem, de remélem ennek ellenére a jövő évben is lesznek, akik velem tartanak majd.

Most pedig akár csak az előző években, szeretnék minden kedves olvasómnak Békés Boldog Karácsonyt kívánni.

Puszi: Rosalice

Feel the love~30.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss. Most előre szólok, hogy nem tudom mikor tudok újra jelentkezni. Még csak azt sem mikor lesz újra friss, de szólni fogok előtte. Remélem nem vettem el mindenkinek a kedvét az olvasástól és a történettől. Most pedig jó olvasást. És köszönöm azoknak, akik itt vannak még velem a sok kimaradás ellenére is. Igazán hálás vagyok nektek.
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Az órák egyre csak teltek és én mást sem csináltam csak a még mindig alvó Edwardot figyeltem és azon gondolkodtam mitől változhatott meg ennyire. Miért fordult ellenem? De minden kérdés, ami a viselkedéséhez kapcsolódik csak másodlagos volt. A legfontosabb, amit tudni akarok azaz, hogyan menekült meg? Hiszen Alice látta a halálát. És Sarah sem talált semmit, mikor a baleset után kutatott. Ha tudta volna, hogy Edward életben van, biztosan szólt volna. Hiszen akkor éppen az volt a lényeg, hogy megbízzunk egymásban. Nem kockáztatott volna mindent azért, hogy én szenvedjek. Ráadásul azóta igazi testvérek lettünk. Biztosan elmondta volna, ha tudja. De nem tudta. Nem tudhatta. Mert ha így lenne, azt sosem bocsátanám meg neki.

Viszont itt a probléma. Ha azokban az időkben Sarah sem tudott semmit Edwardról, akkor mégis ki lehetett az, akinek az ereje nagyobb volt a húgoménál és képes volt Edward minden nyomát eltüntetni? Ahogy ezen gondolkozom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a másik erőnek köze van hozzá. Akkor még nem tudtam kezelni az erőmet, a lányom még meg sem született és senki más nem volt, aki erősebb lett volna Sarah-nál. Csakis az a titokzatos idegen, aki miatt tönkre ment az életem és aki miatt mindig is úgy gondoltam a testvéremre mint egy könyörtelen gyilkosra, aki elvette tőlem életem szerelmét.

-Ne törd rajta a fejed- hallottam meg húgom nyugodt hangját a lépcső tetejéről. A falnak támaszkodott, kezeit karba fonta a mellkasa előtt és halványan rám mosolygott. De nem volt igazi a mosolya. Nagyon erőltetett volt. –Eljön a nap, mikor mindent megtudunk, de erre még várnunk kell. Addig nincs értelme ezen rágódnod. Csak magadnak ártasz vele.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Mindenki tudja, hogy egy percre sem hagytad magára mióta visszajöttünk. Cara nagyon bánatos. Össze van zavarodva és szüksége van az anyjára.

- Nem tudom, mit tehetnék, hogy jobb legyen neki. Hogyan enyhíthetném a fájdalmát? Olyan tehetetlennek érzem magam- suttogtam és arcomat a tenyerembe temettem.

- Semmit nem tehetsz Bella. Ezt majd ő a maga módján feldolgozza. Tedd azt, amit mindig is tettél. Legyél az anyja. Legyél mellette és meglátod sikerülni fog. Rendbe fog jönni. Hiszen az anyjára ütött.

- És Edward?

- Tudom, hogy a szíved kétfelé húz, de amíg nem segítesz a lányodnak elfogadni a történteket, addig nem segíthetsz Edwardon sem. Cara nem fog vele szépen bánni, hiába az apja. Nem fogja megérteni soha, hogyan bánthatott téged. Hallgass rám és vigyázz a lányodra, amíg lehet. Próbáld megérteni az érzéseit és a helyes irányba terelni. Különben Edward nem él sokáig. Hidd el. A lányod most nagyon dühös. Menj fel hozzá- suttogta most már egyenesen mellőlem. A kezét a hátamra tette, mire rá emeltem a tekintetem. –Majd én vigyázok Edwardra- amint ezt kimondta már indultam is fel az emeletre a lányom szobájába. Nem hallottam bentről semmit. Egy apró hangot sem a szívverésén és a légzésén kívül. Halkan bekopogtam, de nem jött válasz. Így benyitottam a szobába. Cara az ágyon feküdt mellette pedig a hófehér Eddy, akit lassan simogatott el-vissza. Nem nézett rám, mikor beléptem a szobába, így lassan mellé sétáltam és leültem az ágyra. Nem tudtam mit mondhatnék neki, de ő megoldotta a problémámat.

- Azt mondtad kedves ember volt és nagyon szeretett téged. Mindenki ezt mondta, de hazudtatok. Becsaptatok mindannyian- suttogta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Ahogy elnéztem kisírt szemeit, nem hiszem, hogy ez volt az első könnycsepp, amit ma ejtett.

- Nem hazudtunk neked édesem- simogattam meg a fejét, mire végre rám nézett. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, de könnyei még mindig csordogáltak. –Az apukád olyan volt, amilyennek elmeséltük. Amilyennek az emlékeinkben láttad kicsim. Sosem hazudtam neked. Ezt jól tudod. Mindig igazat mondtam. Azt is tudod, hogy miután meghaltam nem akartam visszajönni. Tudod jól, mert soha nem hallgattam el előtted semmit. Azzal is tisztában vagy, hogy a születésed előtt milyen harcaink voltak a nagynénéddel. Mindent tudsz rólam, rólunk és a múltunkról. Előtted nincsenek titkok. Akkor miért hiszed azt, hogy hazudtunk? Miért tettük volna?

- Nem akarom, hogy ártatlan legyen. Nem akarom, hogy kiderüljön ő most nem is önmaga. Azt akarom, hogy valójában ilyen legyen, hogy meg tudjam büntetni minden bűntudat nélkül, amiért bántott téged, amiért olyanokat mondott rád. Bántani akarom, de nem megy anya. Egyszerűen képtelen vagyok ránézni, undorodom tőle, ugyanakkor a szívem tudja, hogy képtelen lennék megölni őt. Mit tegyek? Hogyan csináljam, hogy jó legyen?- zokogott fel megint, de ezúttal magamhoz húztam, hogy valamelyest megnyugtassam. A hátát simogattam és közben ringattam mindkettőnket.

- Nem kell őt bántanod kicsim. Ő az apukád. És szereted őt.

- De téged sokkal jobban. Ő egy idegen számomra. Ha nem büntetem meg, azzal téged árullak el és megszegem az ígéretem, ha mégis megteszem azzal pedig saját magamnak teszek rosszat, mert fájni fog.

- Nem kell erősnek lenned. Előttem nem. Hiszen ismerlek. Nagyon jól tudom, mit érzel most kicsim. De nem kell tenned semmit. Nem fogsz elárulni azzal, ha életben hagyod őt. Nem okozol nekem csalódást. Higgy nekem. Nem veszel el tőlem semmit sem azzal, ha egy kicsit adsz az apukádnak is a szeretetedből. Ellenkezőleg. Azt szeretném, ha adnál neki egy esélyt. Segíts nekem, hogy visszahozzuk az igazi apukádat. Ébresszük rá milyen is ő valójában. Aztán eldöntheted, hogy elfogadod-e vagy sem. Ha ezt megteszed, nem szólok majd bele, hogyan viselkedj az apáddal. Ha akarod elfogadod, ha nem, akkor sem teszek semmit. Akkor is melletted fogok állni. Ígérem.

- Miért akarod? Bántott… megalázott… szenvedést okozott… és te még most is véded. Miért?
- Ezt még nem értheted, de remélem egy napon te is megtapasztalod majd. Szeretem őt, bármit is tett. Egész életemben szerettem. És neki köszönhetem, hogy te vagy Cara. Ő volt a legjobb az életemben. Ha ő nincs, nem tudom mi lett volna velem. Talán sosem ismertem volna meg a szerelmet és a boldogságot. Csak a kedvemért próbáld meg. Ismerd meg őt és ha utána sem akarod látni és elfogadni, én megértelek és nem hibáztatlak majd. Csak tégy egy próbát. Gondolj arra, hogy szükséged lesz valakire, ha én nem leszek.

- Nem fogom hagyni, hogy elmenj. Nem hagyhatsz magamra soha- emelte fel a fejét és a tekintete elszántságot és félelmet tükrözött. –Még nem született meg az az ember, aki végezhet veled. Senki nem vehet el tőlem. Sem az apám sem senki más.

- Pedig egy napon így lesz. Lehet, hogy nem is olyan sokára és Edward itt lesz neked. Csak el kell fogadnod őt és minden egyszerű lesz. Sokkal könnyebb csak közel kell engedned magadhoz és hagynod, hogy szeressen téged.

- Nélküled az én életemnek sincs értelme. Szóval, ha te elhagysz én is követlek.

- Ilyet nem mondhatsz. Nem azért hoztam meg annyi fájdalmas és keserű döntést, hogy aztán eltűnj a föld felszínéről. Neked élned kell. Boldognak kell lenned és szabadnak. Ezért harcolok. Érted, a családunkért. Nem dobhatsz el mindent- nagyon haragudtam rá. Mi az, hogy ha én nem leszek, akkor ő is követ engem?  Hogy mondhat ekkora marhaságokat az én okos nagylányom?

- De…

- Semmi de Chiara. Nem akarom, hogy ilyenek járjanak a fejedben. Meg kell ígérned, hogy ha egy napon nem leszek melletted, akkor is tovább fogsz élni és boldog leszel. Meg kell ígérned, hogy családot alapítasz és elfogadod a múltat. Van olyan, amit te sem akadályozhatsz meg. Ha eljön az időm, el kell engedned. Így is többet éltem már, mint szabadott volna.

- Te csökönyös öszvér- pattant fel az ágyról a lányom mérgesen. –Csodálkozol, miért vagyok olyan, amilyen. Hiszen te is ilyen vagy. Akaratos, mártírkodó. Nem kell meghalnod. Erős vagy. A fenébe is. És ott lesz veled Sarah is. Ketten együtt túléltek mindent. Erre jössz nekem a hülyeségeiddel. Mégis mit vársz? Hogy ölbe tett kézzel nézzem, hogy meghalsz? Hogy elfogadjak egy vadidegent apámként?

- Chiara Cullen, elég a hisztiből. Én a legjobbat akarom neked.

- Had tudjam én mi a legjobb nekem.

- Oh igen? És mi lenne az?

- Te. Miért nem érted, hogy az életemnél is fontosabb vagy nekem? Sokkal erősebb nálam ez a kötelék. Egyszerűen… nem tudom elmagyarázni- suttogta, majd elém suhant és megfogta a kezem. Aztán hirtelen megcsapott egy erős érzés. Egy ragaszkodó, féltő és szerető érzés. Mintha imádat lenne, de nem lehettem benne biztos. Erős és intenzív volt, sokkal erősebb nálam. Majd mikor Cara elengedte a kezem, ez az érzés megszűnt, vagy legalábbis csillapodott. Hiszen el nem múlt, mert én is ugyan így éreztem. –Most már tudod, mit érzek. Valahogy képtelenségnek tartom, hogy te ne létezz. Egyszerre voltál az anyám és az apám. Mióta az eszemet tudom csak te vagy nekem. Nem tudom elfelejteni, ahogy beszéltél hozzám, mikor a hasadban voltam. Képtelen vagyok kitörölni azt a sok emléket, amikben te is szerepelsz. Mindig mellettem voltál. Betegen te ápoltál, te játszottál velem, te óvtál mindentől. Szerinted, miért szeretlek ennyire?

- Kicsim- suttogtam, majd magamhoz húztam őt. –Én is szeretlek. Mindent odaadnék érted, ezért nem szabad olyat mondanod, hogy eldobod az életed. Nekem az kell, hogy te élj. Ha tudom, hogy boldog vagy és egészséges, az nekem mindennél többet ér. Az a fontos, hogy tudjam, te élsz. Semmi több nem kell.

- Ha azt akarod, hogy boldog legyek, akkor ne hagyj magamra. Könyörgöm neked- suttogta és a karjaimba vetette magát, majd újra sírni kezdett. Nem tudtam mit tehetnék, hogy megnyugtassam. Fájt látnom, hogy szenved, de nem tudtam elképzelni sem, hogy ő ne létezzen. Miatta vagyok még itt én is. Ha nem lenne már engem is eltemetett volna a fájdalom. Ő adott új értelmet az életemnek. A szerelmem halála után – vagyis az állítólagos halála után –csakis a lányom miatt maradtam erős. Csakis miatta jöttem vissza. Nem hagyhatom, hogy mindent eldobjon miattam.

- Nem hagylak el. Mindig mondtam neked, hogy saját akaratomból soha nem hagylak el. Amíg csak élek veled leszek. Mindent megteszek, hogy maradhassak, de ha máshogy történik, azt is el kell fogadnod. Nem harcolhatsz mindig az én életemért kincsem. De ígérem, mindent megteszek, hogy visszajöhessek hozzád… a családunkhoz. Így megfelel.

- Sokkal jobb- egy apró mosoly húzódott ajkaira, de tudtam még mindig nem teljesen nyugodt. Így az ágy felé lépkedtem és lassan leültem rá magammal húzva Cara-t is. Feje az ölemben pihent, miközben azt a dalt dúdoltam neki, amit kislánykora óta minden este. A haját simogattam és lassan meglett a hatása, mert a légzése egyenletessé vált, már nem kapkodta a levegőt és a szívverése is visszaállt a normális ritmusára. Elaludt.

Sokáig néztem, ahogy alszik. Az valahogy mindig megnyugtatott engem is. Ilyenkor nincs semmi problémája, nem kell aggódnia semmi miatt. Békés, és ami a legfontosabb, hogy egy olyan helyen jár, ahol semmi rossz nem történhet vele. Szerettem nézni az álmait. Sokszor pillantottam meg vajon mi járhat ilyenkor a fejében, de engem is teljesen elvarázsolt az a kis világ, amiben ilyenkor jár.

-Bella- hallottam meg Sarah hangját a fejemben.

- Történt valami?

- Edward kezd magához térni. Szerintem jobb lenne, ha lejönnél.

- Cara éppen alszik.

- Akkor pont jó. Meg kell győznöd Edwardot, hogy nincs mitől tartania. És még azelőtt meg kell nyugtatnod, hogy Cara felébredne. Siess.

- Megyek- lassan felemeltem lányom fejét és a párnára helyeztem, majd betakartam és adta egy puszit a homlokára, mire mocorogni kezdett és átfordult a másik oldalára. Én felálltam az ágyról és az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt végleg elhagytam volna a szobát még egy utolsó pillantást vetettem alvó lányomra és az ágy mellett fekvő Eddy-re. Szergény kutyus, mióta befeküdtünk az ágyba azóta a földön fekszik. De hát kutya. Neki ott a helye.

Amilyen gyorsan csak tudtam lementem az alagsorba. Próbáltam mindenkit elkerülni és szerencsére sikerült is, mivel a testőrökön kívül senki mással nem találkoztam. Leérve viszont csak annyit láttam, hogy Sarah egy széken ül, Edward pedig a földön fekszik a cellában. Semmi nem változott, mióta elmentem. Maximum annyi, hogy a testvérem most nem az ajtóban állt, hanem ült egy széken, ami eddig nem volt bent.

-Hamarosan felébred- bökött Edward felé a fejével. –Hogy van Cara?

-  Nagyon kikészült szegény. Egyfolytában sírt, alig tudtam megnyugtatni. Most szerencsére elaludt. Nem akarja, hogy elmenjünk. Azt mondta, hogy ha én meghalok, utánam jön a halálba.

- Mondtam, hogy te sem szakíthatod meg a köteléket. Sosem hagyná, hogy bántódásod essen.

- Én viszont azt nem akarom, hogy ilyeneket mondjon. Hogy ilyenek járjanak a fejében.

- Teljesen mindegy, hogy te mit akarsz. Cara érzései erősek. Iszonyatosan ragaszkodik hozzád Bella. Nem tudja elképzelni nélküled az életét. És ez ugyan nagyon mgható, de veszélyes is. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha te nem lennél neki, ő sem lenne ilyen. Vagy tényleg betartaná a szavát és utánad menne vagy könyörtelen és kegyetlen lenne. Ha elveszít mindent rossznak fog látni és sebezhető lesz.

- Akkor mit tegyünk? Mennünk kell Sarah. Már rég el kellett volna intéznünk, de mi halasztottuk.

- El fogunk menni, de kitalálunk valamit, hogy te életben maradj.

- Mind a ketten élni fogunk- ellenkeztem, de ekkor Edward újra mocorogni kezdett.

- Ezt majd megbeszéljük. Most figyeljünk a hős szerelmesre, különben megszökik vagy Cara-t ébreszti fel. És neki egyik sem lenne jó. 

Edward lassacskán magához tért, feltápászkodott a földről, de még kába volt. Próbált támadó testtartást felvenni, de nem jött össze neki. Hát igen. Elég hosszú ideig volt kiütve. Kicsit kába lehet szegény.

-Hol vagyok? –találta meg a hangját, mire Sarah felállt és felém fordult.

- Beszélj vele. Tudod mit kell tenned. Én figyelek rá, hogy senki ne jöjjön le és Cara se ébredjen fel.

- Rendben. És köszönöm- suttogtam. Ő kilépett a helységből, becsukta az ajtót én pedig visszafordultam Edward felé, akin immár nyoma sem volt a kábultságnak, a düh azonban jól kivehető volt a tekintetéből.

- Mit tettél a lányommal? Hol van most? És miért támadott rám? Hogyan változtathattad meg ennyire?

- Nem mondom el többször. Cara az én lányom. A kettőnk lánya, ha úgy jobban tetszik. De nem tűröm, hogy hazugnak nevezz. Bármikor be tudom bizonyítani, hogy én vagyok az édesanyja. Nem tudom mi történt veled a baleset után, nem tudom hol voltál és kivel, de azok az emberek hazudtak neked. Cara a mi lányunk. Mikor elmentél anyáddal a temetésre, akkor sem te sem én nem tudtuk, hogy gyermekünk lesz. A baleseted estéjén tudtam meg, akkor figyelmeztetett anyám, hogy vigyázzak az unokájára. Itt fejlődött bennem. Éreztem a szívverését, a pici lábait, láttam az első lépteit, hallottam az első szavait. Ezek olyanok, amikről te nem tudhatsz, mert nem ismerted őt. Soha nem láttad, nem is tudtál a létezéséről.

- Hazudsz- rázta meg a fejét.

- Rendben. Hogy hívták a lányod anyját? –kérdeztem, de nem válaszolt.-Eddig tudtad hogyan hívják a lányodat? –Újabb kérdés, amire nem válaszolt. –Tudtál te egyáltalán bármit a lányodról?

- Igen. Tudtam, hogy te elvetted őt tőlem, miután eltervezted a halálomat.

a cellája elé suhantam, kinyitottam és beléptem mellé, majd visszazártam az ajtaját és kidobtam a kulcsot.

-  Gyerünk. Ölj meg, ha valóban így gondolod. Nézz rám, nézz a szemembe. Szerinted képes lettem volna elvenni egy férfitől a gyermekét?

- A hatalomvágy hajt. Naná, hogy képes voltál rá- fordított nekem hátat, de én nem engedtem neki. Erősen megszorítottam a vállát és visszafordítottam magam felé.

- A hatalom sosem érdekelt és ezt te is tudod. Nézz ide… nézz rám- üvöltöttem rá, mire rám emelte a tekintetét, én pedig meglóbáltam előtte a nyakláncot, amit tőle kaptam. –Ezt te vetted nekem és a családod. Az egyetlen olyan születésnapomra, amit együtt töltöttünk. Aznap jött értem Rosalie, mert én elmenekültem a városból, mikor megéreztem az illatod. Hívogató volt, ínycsiklandozó és emellett még beléd is szerettem. El kellett mennem, hogy ne bántsalak és Rosalie jött értem, hogy hazavigyen. Pont a szülinapom volt és meghívtak titeket is. Akkor vettétek nekem ezt a nyakláncot. Előtte nálatok vacsoráztunk. Az első találkozásunkkor fogadtál a haverjaiddal, hogy magadba bolondítasz. Végül te is belém estél. Nem hiszem el, hogy nem emlékszel. A reggeleink Edward, az együtt töltött esték, a mindennapjaink. Nem felejthetted el- suttogtam sírós hangon. Aztán leültem az ágyra és a kezembe temettem az arcom. –Minden olyan jól ment egészen addig, míg anyukádat el nem kísérted arra a temetésre. Mivel Sarah akkoriban sokat ártott nekünk, meg akartam találni. Volterrába utaztam a tudtod nélkül és mikor rájöttél, nagyon mérges voltál. Aggódtál értem és hazautaztál. De én nem tudtam erről. A reptéren vártak a testvéreim és tőlük tudtam meg mi történt. A szüleidhez mentem, de anyukád olyannyira kiborult, hogy engem hibáztatott. Aztán Sarah-t kerestem és ő mindenről felvilágosított. Mondjuk az elő dolog az volt, hogy azt mondta miatta történt a baleset, de ma már tudom, hogy hazudott és csak azért csinálta mert azt akarta, hogy szenvedjek.

- Nem. Ez képtelenség.

- Engedd, hogy megmutassam- suttogtam. –Mindent megmutatok és ígérem, hogy csakis a színtiszta igazat fogod látni- nyújtottam felé a kezem.

- Nem vagyok rá kíváncsi. Ellenem fordítottad a lányomat. Engem zárt be ide helyetted. Szerinted hinnék neked?

- Pedig ha azt akarod, hogy meghallgassalak vagy egyáltalán megfontoljam azt a lehetőséget, hogy elfogadjalak apámként, akkor azt fogod csinálni, amit az anyám mond. Ha mégsem így lesz akkor választhatsz, hogyan végezzek veled- Cara rideg hangja csapta meg a fülem, mire rémülten kaptam a fejem oldalra. Ott állt a cella ajtaja előtt Sarah-val az oldalán. Szemei kissé álmosak voltak, picit duzzadtak a sok sírástól. Most nem az a lány volt, aki mindig jókedvű és szeretettel teli.

 - Kicsim, menj vissza a szobádba és pihend ki magad. Szükséged van az alvásra- sétáltam a rácsokhoz és megsimogattam a karját. –Minden rendben lesz, ígérem, de te pihend ki magad.

- Amint megtudom hogyan döntött Edward, már megyek is. Amúgy nem hagylak itt vele.

- Edward kérlek- néztem rá könyörgőn. –Egyez bele, hogy visszamenjen a szobájába. Nézz rá. Kimerült és gyenge. Kérlek szépen.

- Rendben. Elfogadom, ha megígéred, hogy minden nap lejössz hozzám.

- Ezt megtehetem- bólintott Cara, majd elindult felfelé. –Figyelni foglak téged Edward Masen. Ha bántani mered az édesanyámat még ha csak egyetlen szóval is, akkor nincs egyezség. Én végzek veled, ha megbántod őt- nézett még hátra, majd lassan felcsoszogott a lépcsőn.

- Menj utána Sarah és vigyázz rá. Szólj, ha szüksége van rám és megyek. Ne hagyd egyedül. Nagyon kimerült. Aludnia kell.

- Rendben- majd utánament én pedig végre megnyugodhattam. Visszafordultam Edward felé, aki érdeklődve nézett rám. –Kezdjük.

- Én nem gondoltam komolyan.

- Én viszont igen. Vagy meghallgatsz és megnézel mindent vagy elfelejtheted a lányodat. Cara világosan megmondta. Ne akarj mindent elszúrni azzal, hogy megszeged az ígéreted. Elfelejtheted a lányodat ha így viselkedsz, mert Cara szavatartó ember. Ha te nem teszel meg mindet érte, ő a kisújját sem mozdítja majd felé és valóban végez majd veled. Akkor is, ha én nem akarom- suttogtam, majd leültem az ágyra és vártam Edward mit lép ezután. Nagy meglepetésemre nagyot sóhajtott és leült mellém, majd felém nyújtotta a karját és várt. Nem mondott semmit, de én tudtam, hogy most vagy soha. Ez az utolsó esélyem, hogy meggyőzzem, én mondok igazat és eddig tévedésben élt. 

Egy kis jelzés, hogy lássátok nem tűntem el teljesen+ infó a frissről!

Sziasztok!

Igen, igen tudom. Megint csalódást okoztam nektek és úgy gondolom jobb ha nem is magyarázkodom, mert nincs értelme. Lehet nyugodtan mondani, hogy megbízhatatlan vagyok.A megpróbálom az pedig azt jelenti, hogy megteszek mindent, amit csak lehet, viszont nem mindig úgy alakul minden, ahogy én azt előre eltervezem. Tényleg sajnálom, de egyszerűen nem tudok mindig időt szakítani az írásra. Sőt a blogra két hete nem volt időm, még annyira sem, hogy felnézzek, hogy ki mit írt vagy hogy vannak-e kommentek és a többi. Az utolsó nap, amikor fent jártam a blogon, az volt, mikor feltettem az utolsó fejezetet.  Még csak a gép elé sem tudtam leülni, mert vagy dolgoztam vagy suliban voltam.
Azért mielőtt ítélkeznek egyesek, igazán kipróbálhatnák, hogy ezt a hármat hogyan tudja összeegyeztetni. Vizsgák előtt állok, dolgozom és a szalagavatómon most vagyok túl. De lényegtelen. Remélem nem bántok meg azzal senkit, ha azt mondom, hogy a jövőmre kicsit nagyobb hangsúlyt fektetek. Igyekszem a fejezetekkel, amikor időm engedi mindig írok néhány mondatot, hogy minél hamarabb hozhassam nektek, de egyszerűen nem tudok mindenre oda figyelni. Egyszerűnek hangzik, hogy elég lenne egy mondat is és aláírom, hogy igazatok van, de nem megy.
Ezerszer is bocsánatot kérhetek, de nem tudok változtatni ezen. Aki akar, az megért és nagyon köszönöm és igyekszem, aki nem annak meg csak annyit tudok mondani hogy sajnálom.
Csak ennyit akartam.
Hopp és még egy dolog. Ha minden jól megy, akkor hétvégén jön az új rész. Nagyon úgy néz ki hogy vasárnap szabadnapos leszek és lesz egy kis időm írni. Szóval nagy valószínűséggel jön a friss vasárnap. Azt még nem tudom hogy délelőtt délután vagy este fele, de igyekezni fogok. És azt viszont megígérem, hogy ha mégis közbejönne valami, akkor azonnal szólok, legalább a chat-en.
Remélem így megfelel mindenkinek.
Most pedig további jó pihenést nektek.
Puszi: Rosalice