Feel the love~30.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss. Most előre szólok, hogy nem tudom mikor tudok újra jelentkezni. Még csak azt sem mikor lesz újra friss, de szólni fogok előtte. Remélem nem vettem el mindenkinek a kedvét az olvasástól és a történettől. Most pedig jó olvasást. És köszönöm azoknak, akik itt vannak még velem a sok kimaradás ellenére is. Igazán hálás vagyok nektek.
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Az órák egyre csak teltek és én mást sem csináltam csak a még mindig alvó Edwardot figyeltem és azon gondolkodtam mitől változhatott meg ennyire. Miért fordult ellenem? De minden kérdés, ami a viselkedéséhez kapcsolódik csak másodlagos volt. A legfontosabb, amit tudni akarok azaz, hogyan menekült meg? Hiszen Alice látta a halálát. És Sarah sem talált semmit, mikor a baleset után kutatott. Ha tudta volna, hogy Edward életben van, biztosan szólt volna. Hiszen akkor éppen az volt a lényeg, hogy megbízzunk egymásban. Nem kockáztatott volna mindent azért, hogy én szenvedjek. Ráadásul azóta igazi testvérek lettünk. Biztosan elmondta volna, ha tudja. De nem tudta. Nem tudhatta. Mert ha így lenne, azt sosem bocsátanám meg neki.

Viszont itt a probléma. Ha azokban az időkben Sarah sem tudott semmit Edwardról, akkor mégis ki lehetett az, akinek az ereje nagyobb volt a húgoménál és képes volt Edward minden nyomát eltüntetni? Ahogy ezen gondolkozom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a másik erőnek köze van hozzá. Akkor még nem tudtam kezelni az erőmet, a lányom még meg sem született és senki más nem volt, aki erősebb lett volna Sarah-nál. Csakis az a titokzatos idegen, aki miatt tönkre ment az életem és aki miatt mindig is úgy gondoltam a testvéremre mint egy könyörtelen gyilkosra, aki elvette tőlem életem szerelmét.

-Ne törd rajta a fejed- hallottam meg húgom nyugodt hangját a lépcső tetejéről. A falnak támaszkodott, kezeit karba fonta a mellkasa előtt és halványan rám mosolygott. De nem volt igazi a mosolya. Nagyon erőltetett volt. –Eljön a nap, mikor mindent megtudunk, de erre még várnunk kell. Addig nincs értelme ezen rágódnod. Csak magadnak ártasz vele.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Mindenki tudja, hogy egy percre sem hagytad magára mióta visszajöttünk. Cara nagyon bánatos. Össze van zavarodva és szüksége van az anyjára.

- Nem tudom, mit tehetnék, hogy jobb legyen neki. Hogyan enyhíthetném a fájdalmát? Olyan tehetetlennek érzem magam- suttogtam és arcomat a tenyerembe temettem.

- Semmit nem tehetsz Bella. Ezt majd ő a maga módján feldolgozza. Tedd azt, amit mindig is tettél. Legyél az anyja. Legyél mellette és meglátod sikerülni fog. Rendbe fog jönni. Hiszen az anyjára ütött.

- És Edward?

- Tudom, hogy a szíved kétfelé húz, de amíg nem segítesz a lányodnak elfogadni a történteket, addig nem segíthetsz Edwardon sem. Cara nem fog vele szépen bánni, hiába az apja. Nem fogja megérteni soha, hogyan bánthatott téged. Hallgass rám és vigyázz a lányodra, amíg lehet. Próbáld megérteni az érzéseit és a helyes irányba terelni. Különben Edward nem él sokáig. Hidd el. A lányod most nagyon dühös. Menj fel hozzá- suttogta most már egyenesen mellőlem. A kezét a hátamra tette, mire rá emeltem a tekintetem. –Majd én vigyázok Edwardra- amint ezt kimondta már indultam is fel az emeletre a lányom szobájába. Nem hallottam bentről semmit. Egy apró hangot sem a szívverésén és a légzésén kívül. Halkan bekopogtam, de nem jött válasz. Így benyitottam a szobába. Cara az ágyon feküdt mellette pedig a hófehér Eddy, akit lassan simogatott el-vissza. Nem nézett rám, mikor beléptem a szobába, így lassan mellé sétáltam és leültem az ágyra. Nem tudtam mit mondhatnék neki, de ő megoldotta a problémámat.

- Azt mondtad kedves ember volt és nagyon szeretett téged. Mindenki ezt mondta, de hazudtatok. Becsaptatok mindannyian- suttogta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Ahogy elnéztem kisírt szemeit, nem hiszem, hogy ez volt az első könnycsepp, amit ma ejtett.

- Nem hazudtunk neked édesem- simogattam meg a fejét, mire végre rám nézett. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, de könnyei még mindig csordogáltak. –Az apukád olyan volt, amilyennek elmeséltük. Amilyennek az emlékeinkben láttad kicsim. Sosem hazudtam neked. Ezt jól tudod. Mindig igazat mondtam. Azt is tudod, hogy miután meghaltam nem akartam visszajönni. Tudod jól, mert soha nem hallgattam el előtted semmit. Azzal is tisztában vagy, hogy a születésed előtt milyen harcaink voltak a nagynénéddel. Mindent tudsz rólam, rólunk és a múltunkról. Előtted nincsenek titkok. Akkor miért hiszed azt, hogy hazudtunk? Miért tettük volna?

- Nem akarom, hogy ártatlan legyen. Nem akarom, hogy kiderüljön ő most nem is önmaga. Azt akarom, hogy valójában ilyen legyen, hogy meg tudjam büntetni minden bűntudat nélkül, amiért bántott téged, amiért olyanokat mondott rád. Bántani akarom, de nem megy anya. Egyszerűen képtelen vagyok ránézni, undorodom tőle, ugyanakkor a szívem tudja, hogy képtelen lennék megölni őt. Mit tegyek? Hogyan csináljam, hogy jó legyen?- zokogott fel megint, de ezúttal magamhoz húztam, hogy valamelyest megnyugtassam. A hátát simogattam és közben ringattam mindkettőnket.

- Nem kell őt bántanod kicsim. Ő az apukád. És szereted őt.

- De téged sokkal jobban. Ő egy idegen számomra. Ha nem büntetem meg, azzal téged árullak el és megszegem az ígéretem, ha mégis megteszem azzal pedig saját magamnak teszek rosszat, mert fájni fog.

- Nem kell erősnek lenned. Előttem nem. Hiszen ismerlek. Nagyon jól tudom, mit érzel most kicsim. De nem kell tenned semmit. Nem fogsz elárulni azzal, ha életben hagyod őt. Nem okozol nekem csalódást. Higgy nekem. Nem veszel el tőlem semmit sem azzal, ha egy kicsit adsz az apukádnak is a szeretetedből. Ellenkezőleg. Azt szeretném, ha adnál neki egy esélyt. Segíts nekem, hogy visszahozzuk az igazi apukádat. Ébresszük rá milyen is ő valójában. Aztán eldöntheted, hogy elfogadod-e vagy sem. Ha ezt megteszed, nem szólok majd bele, hogyan viselkedj az apáddal. Ha akarod elfogadod, ha nem, akkor sem teszek semmit. Akkor is melletted fogok állni. Ígérem.

- Miért akarod? Bántott… megalázott… szenvedést okozott… és te még most is véded. Miért?
- Ezt még nem értheted, de remélem egy napon te is megtapasztalod majd. Szeretem őt, bármit is tett. Egész életemben szerettem. És neki köszönhetem, hogy te vagy Cara. Ő volt a legjobb az életemben. Ha ő nincs, nem tudom mi lett volna velem. Talán sosem ismertem volna meg a szerelmet és a boldogságot. Csak a kedvemért próbáld meg. Ismerd meg őt és ha utána sem akarod látni és elfogadni, én megértelek és nem hibáztatlak majd. Csak tégy egy próbát. Gondolj arra, hogy szükséged lesz valakire, ha én nem leszek.

- Nem fogom hagyni, hogy elmenj. Nem hagyhatsz magamra soha- emelte fel a fejét és a tekintete elszántságot és félelmet tükrözött. –Még nem született meg az az ember, aki végezhet veled. Senki nem vehet el tőlem. Sem az apám sem senki más.

- Pedig egy napon így lesz. Lehet, hogy nem is olyan sokára és Edward itt lesz neked. Csak el kell fogadnod őt és minden egyszerű lesz. Sokkal könnyebb csak közel kell engedned magadhoz és hagynod, hogy szeressen téged.

- Nélküled az én életemnek sincs értelme. Szóval, ha te elhagysz én is követlek.

- Ilyet nem mondhatsz. Nem azért hoztam meg annyi fájdalmas és keserű döntést, hogy aztán eltűnj a föld felszínéről. Neked élned kell. Boldognak kell lenned és szabadnak. Ezért harcolok. Érted, a családunkért. Nem dobhatsz el mindent- nagyon haragudtam rá. Mi az, hogy ha én nem leszek, akkor ő is követ engem?  Hogy mondhat ekkora marhaságokat az én okos nagylányom?

- De…

- Semmi de Chiara. Nem akarom, hogy ilyenek járjanak a fejedben. Meg kell ígérned, hogy ha egy napon nem leszek melletted, akkor is tovább fogsz élni és boldog leszel. Meg kell ígérned, hogy családot alapítasz és elfogadod a múltat. Van olyan, amit te sem akadályozhatsz meg. Ha eljön az időm, el kell engedned. Így is többet éltem már, mint szabadott volna.

- Te csökönyös öszvér- pattant fel az ágyról a lányom mérgesen. –Csodálkozol, miért vagyok olyan, amilyen. Hiszen te is ilyen vagy. Akaratos, mártírkodó. Nem kell meghalnod. Erős vagy. A fenébe is. És ott lesz veled Sarah is. Ketten együtt túléltek mindent. Erre jössz nekem a hülyeségeiddel. Mégis mit vársz? Hogy ölbe tett kézzel nézzem, hogy meghalsz? Hogy elfogadjak egy vadidegent apámként?

- Chiara Cullen, elég a hisztiből. Én a legjobbat akarom neked.

- Had tudjam én mi a legjobb nekem.

- Oh igen? És mi lenne az?

- Te. Miért nem érted, hogy az életemnél is fontosabb vagy nekem? Sokkal erősebb nálam ez a kötelék. Egyszerűen… nem tudom elmagyarázni- suttogta, majd elém suhant és megfogta a kezem. Aztán hirtelen megcsapott egy erős érzés. Egy ragaszkodó, féltő és szerető érzés. Mintha imádat lenne, de nem lehettem benne biztos. Erős és intenzív volt, sokkal erősebb nálam. Majd mikor Cara elengedte a kezem, ez az érzés megszűnt, vagy legalábbis csillapodott. Hiszen el nem múlt, mert én is ugyan így éreztem. –Most már tudod, mit érzek. Valahogy képtelenségnek tartom, hogy te ne létezz. Egyszerre voltál az anyám és az apám. Mióta az eszemet tudom csak te vagy nekem. Nem tudom elfelejteni, ahogy beszéltél hozzám, mikor a hasadban voltam. Képtelen vagyok kitörölni azt a sok emléket, amikben te is szerepelsz. Mindig mellettem voltál. Betegen te ápoltál, te játszottál velem, te óvtál mindentől. Szerinted, miért szeretlek ennyire?

- Kicsim- suttogtam, majd magamhoz húztam őt. –Én is szeretlek. Mindent odaadnék érted, ezért nem szabad olyat mondanod, hogy eldobod az életed. Nekem az kell, hogy te élj. Ha tudom, hogy boldog vagy és egészséges, az nekem mindennél többet ér. Az a fontos, hogy tudjam, te élsz. Semmi több nem kell.

- Ha azt akarod, hogy boldog legyek, akkor ne hagyj magamra. Könyörgöm neked- suttogta és a karjaimba vetette magát, majd újra sírni kezdett. Nem tudtam mit tehetnék, hogy megnyugtassam. Fájt látnom, hogy szenved, de nem tudtam elképzelni sem, hogy ő ne létezzen. Miatta vagyok még itt én is. Ha nem lenne már engem is eltemetett volna a fájdalom. Ő adott új értelmet az életemnek. A szerelmem halála után – vagyis az állítólagos halála után –csakis a lányom miatt maradtam erős. Csakis miatta jöttem vissza. Nem hagyhatom, hogy mindent eldobjon miattam.

- Nem hagylak el. Mindig mondtam neked, hogy saját akaratomból soha nem hagylak el. Amíg csak élek veled leszek. Mindent megteszek, hogy maradhassak, de ha máshogy történik, azt is el kell fogadnod. Nem harcolhatsz mindig az én életemért kincsem. De ígérem, mindent megteszek, hogy visszajöhessek hozzád… a családunkhoz. Így megfelel.

- Sokkal jobb- egy apró mosoly húzódott ajkaira, de tudtam még mindig nem teljesen nyugodt. Így az ágy felé lépkedtem és lassan leültem rá magammal húzva Cara-t is. Feje az ölemben pihent, miközben azt a dalt dúdoltam neki, amit kislánykora óta minden este. A haját simogattam és lassan meglett a hatása, mert a légzése egyenletessé vált, már nem kapkodta a levegőt és a szívverése is visszaállt a normális ritmusára. Elaludt.

Sokáig néztem, ahogy alszik. Az valahogy mindig megnyugtatott engem is. Ilyenkor nincs semmi problémája, nem kell aggódnia semmi miatt. Békés, és ami a legfontosabb, hogy egy olyan helyen jár, ahol semmi rossz nem történhet vele. Szerettem nézni az álmait. Sokszor pillantottam meg vajon mi járhat ilyenkor a fejében, de engem is teljesen elvarázsolt az a kis világ, amiben ilyenkor jár.

-Bella- hallottam meg Sarah hangját a fejemben.

- Történt valami?

- Edward kezd magához térni. Szerintem jobb lenne, ha lejönnél.

- Cara éppen alszik.

- Akkor pont jó. Meg kell győznöd Edwardot, hogy nincs mitől tartania. És még azelőtt meg kell nyugtatnod, hogy Cara felébredne. Siess.

- Megyek- lassan felemeltem lányom fejét és a párnára helyeztem, majd betakartam és adta egy puszit a homlokára, mire mocorogni kezdett és átfordult a másik oldalára. Én felálltam az ágyról és az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt végleg elhagytam volna a szobát még egy utolsó pillantást vetettem alvó lányomra és az ágy mellett fekvő Eddy-re. Szergény kutyus, mióta befeküdtünk az ágyba azóta a földön fekszik. De hát kutya. Neki ott a helye.

Amilyen gyorsan csak tudtam lementem az alagsorba. Próbáltam mindenkit elkerülni és szerencsére sikerült is, mivel a testőrökön kívül senki mással nem találkoztam. Leérve viszont csak annyit láttam, hogy Sarah egy széken ül, Edward pedig a földön fekszik a cellában. Semmi nem változott, mióta elmentem. Maximum annyi, hogy a testvérem most nem az ajtóban állt, hanem ült egy széken, ami eddig nem volt bent.

-Hamarosan felébred- bökött Edward felé a fejével. –Hogy van Cara?

-  Nagyon kikészült szegény. Egyfolytában sírt, alig tudtam megnyugtatni. Most szerencsére elaludt. Nem akarja, hogy elmenjünk. Azt mondta, hogy ha én meghalok, utánam jön a halálba.

- Mondtam, hogy te sem szakíthatod meg a köteléket. Sosem hagyná, hogy bántódásod essen.

- Én viszont azt nem akarom, hogy ilyeneket mondjon. Hogy ilyenek járjanak a fejében.

- Teljesen mindegy, hogy te mit akarsz. Cara érzései erősek. Iszonyatosan ragaszkodik hozzád Bella. Nem tudja elképzelni nélküled az életét. És ez ugyan nagyon mgható, de veszélyes is. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha te nem lennél neki, ő sem lenne ilyen. Vagy tényleg betartaná a szavát és utánad menne vagy könyörtelen és kegyetlen lenne. Ha elveszít mindent rossznak fog látni és sebezhető lesz.

- Akkor mit tegyünk? Mennünk kell Sarah. Már rég el kellett volna intéznünk, de mi halasztottuk.

- El fogunk menni, de kitalálunk valamit, hogy te életben maradj.

- Mind a ketten élni fogunk- ellenkeztem, de ekkor Edward újra mocorogni kezdett.

- Ezt majd megbeszéljük. Most figyeljünk a hős szerelmesre, különben megszökik vagy Cara-t ébreszti fel. És neki egyik sem lenne jó. 

Edward lassacskán magához tért, feltápászkodott a földről, de még kába volt. Próbált támadó testtartást felvenni, de nem jött össze neki. Hát igen. Elég hosszú ideig volt kiütve. Kicsit kába lehet szegény.

-Hol vagyok? –találta meg a hangját, mire Sarah felállt és felém fordult.

- Beszélj vele. Tudod mit kell tenned. Én figyelek rá, hogy senki ne jöjjön le és Cara se ébredjen fel.

- Rendben. És köszönöm- suttogtam. Ő kilépett a helységből, becsukta az ajtót én pedig visszafordultam Edward felé, akin immár nyoma sem volt a kábultságnak, a düh azonban jól kivehető volt a tekintetéből.

- Mit tettél a lányommal? Hol van most? És miért támadott rám? Hogyan változtathattad meg ennyire?

- Nem mondom el többször. Cara az én lányom. A kettőnk lánya, ha úgy jobban tetszik. De nem tűröm, hogy hazugnak nevezz. Bármikor be tudom bizonyítani, hogy én vagyok az édesanyja. Nem tudom mi történt veled a baleset után, nem tudom hol voltál és kivel, de azok az emberek hazudtak neked. Cara a mi lányunk. Mikor elmentél anyáddal a temetésre, akkor sem te sem én nem tudtuk, hogy gyermekünk lesz. A baleseted estéjén tudtam meg, akkor figyelmeztetett anyám, hogy vigyázzak az unokájára. Itt fejlődött bennem. Éreztem a szívverését, a pici lábait, láttam az első lépteit, hallottam az első szavait. Ezek olyanok, amikről te nem tudhatsz, mert nem ismerted őt. Soha nem láttad, nem is tudtál a létezéséről.

- Hazudsz- rázta meg a fejét.

- Rendben. Hogy hívták a lányod anyját? –kérdeztem, de nem válaszolt.-Eddig tudtad hogyan hívják a lányodat? –Újabb kérdés, amire nem válaszolt. –Tudtál te egyáltalán bármit a lányodról?

- Igen. Tudtam, hogy te elvetted őt tőlem, miután eltervezted a halálomat.

a cellája elé suhantam, kinyitottam és beléptem mellé, majd visszazártam az ajtaját és kidobtam a kulcsot.

-  Gyerünk. Ölj meg, ha valóban így gondolod. Nézz rám, nézz a szemembe. Szerinted képes lettem volna elvenni egy férfitől a gyermekét?

- A hatalomvágy hajt. Naná, hogy képes voltál rá- fordított nekem hátat, de én nem engedtem neki. Erősen megszorítottam a vállát és visszafordítottam magam felé.

- A hatalom sosem érdekelt és ezt te is tudod. Nézz ide… nézz rám- üvöltöttem rá, mire rám emelte a tekintetét, én pedig meglóbáltam előtte a nyakláncot, amit tőle kaptam. –Ezt te vetted nekem és a családod. Az egyetlen olyan születésnapomra, amit együtt töltöttünk. Aznap jött értem Rosalie, mert én elmenekültem a városból, mikor megéreztem az illatod. Hívogató volt, ínycsiklandozó és emellett még beléd is szerettem. El kellett mennem, hogy ne bántsalak és Rosalie jött értem, hogy hazavigyen. Pont a szülinapom volt és meghívtak titeket is. Akkor vettétek nekem ezt a nyakláncot. Előtte nálatok vacsoráztunk. Az első találkozásunkkor fogadtál a haverjaiddal, hogy magadba bolondítasz. Végül te is belém estél. Nem hiszem el, hogy nem emlékszel. A reggeleink Edward, az együtt töltött esték, a mindennapjaink. Nem felejthetted el- suttogtam sírós hangon. Aztán leültem az ágyra és a kezembe temettem az arcom. –Minden olyan jól ment egészen addig, míg anyukádat el nem kísérted arra a temetésre. Mivel Sarah akkoriban sokat ártott nekünk, meg akartam találni. Volterrába utaztam a tudtod nélkül és mikor rájöttél, nagyon mérges voltál. Aggódtál értem és hazautaztál. De én nem tudtam erről. A reptéren vártak a testvéreim és tőlük tudtam meg mi történt. A szüleidhez mentem, de anyukád olyannyira kiborult, hogy engem hibáztatott. Aztán Sarah-t kerestem és ő mindenről felvilágosított. Mondjuk az elő dolog az volt, hogy azt mondta miatta történt a baleset, de ma már tudom, hogy hazudott és csak azért csinálta mert azt akarta, hogy szenvedjek.

- Nem. Ez képtelenség.

- Engedd, hogy megmutassam- suttogtam. –Mindent megmutatok és ígérem, hogy csakis a színtiszta igazat fogod látni- nyújtottam felé a kezem.

- Nem vagyok rá kíváncsi. Ellenem fordítottad a lányomat. Engem zárt be ide helyetted. Szerinted hinnék neked?

- Pedig ha azt akarod, hogy meghallgassalak vagy egyáltalán megfontoljam azt a lehetőséget, hogy elfogadjalak apámként, akkor azt fogod csinálni, amit az anyám mond. Ha mégsem így lesz akkor választhatsz, hogyan végezzek veled- Cara rideg hangja csapta meg a fülem, mire rémülten kaptam a fejem oldalra. Ott állt a cella ajtaja előtt Sarah-val az oldalán. Szemei kissé álmosak voltak, picit duzzadtak a sok sírástól. Most nem az a lány volt, aki mindig jókedvű és szeretettel teli.

 - Kicsim, menj vissza a szobádba és pihend ki magad. Szükséged van az alvásra- sétáltam a rácsokhoz és megsimogattam a karját. –Minden rendben lesz, ígérem, de te pihend ki magad.

- Amint megtudom hogyan döntött Edward, már megyek is. Amúgy nem hagylak itt vele.

- Edward kérlek- néztem rá könyörgőn. –Egyez bele, hogy visszamenjen a szobájába. Nézz rá. Kimerült és gyenge. Kérlek szépen.

- Rendben. Elfogadom, ha megígéred, hogy minden nap lejössz hozzám.

- Ezt megtehetem- bólintott Cara, majd elindult felfelé. –Figyelni foglak téged Edward Masen. Ha bántani mered az édesanyámat még ha csak egyetlen szóval is, akkor nincs egyezség. Én végzek veled, ha megbántod őt- nézett még hátra, majd lassan felcsoszogott a lépcsőn.

- Menj utána Sarah és vigyázz rá. Szólj, ha szüksége van rám és megyek. Ne hagyd egyedül. Nagyon kimerült. Aludnia kell.

- Rendben- majd utánament én pedig végre megnyugodhattam. Visszafordultam Edward felé, aki érdeklődve nézett rám. –Kezdjük.

- Én nem gondoltam komolyan.

- Én viszont igen. Vagy meghallgatsz és megnézel mindent vagy elfelejtheted a lányodat. Cara világosan megmondta. Ne akarj mindent elszúrni azzal, hogy megszeged az ígéreted. Elfelejtheted a lányodat ha így viselkedsz, mert Cara szavatartó ember. Ha te nem teszel meg mindet érte, ő a kisújját sem mozdítja majd felé és valóban végez majd veled. Akkor is, ha én nem akarom- suttogtam, majd leültem az ágyra és vártam Edward mit lép ezután. Nagy meglepetésemre nagyot sóhajtott és leült mellém, majd felém nyújtotta a karját és várt. Nem mondott semmit, de én tudtam, hogy most vagy soha. Ez az utolsó esélyem, hogy meggyőzzem, én mondok igazat és eddig tévedésben élt.