Feel the love~ 20.fejezet

(Bella szemszöge)

Sarah egyenesen a szobámba vitt, ahol a fürdőbe mentünk. Engedett egy kád forró vizet és rám parancsolt, hogy fürödjek le. Addig vett elő nekem néhány ruhát. Legalábbis ezt mondta. A meleg víz teljesen ellazított, szinte álomba merültem tőle. A testem úgy fogadta, mintha évek óta nem érte volna ilyen meleg a testem. Szinte teljesen átfagytam odakint a viharban.

-Bella, siess egy kicsit, mert nem tudom visszatartani a többieket. Most már fel akarnak jönni. Főleg úgy, hogy tudják én is itt vagyok. Nem akarom bántani egyiket sem, de…

- Megyek- szóltam csendesen, majd elkaptam egy törölközőt, magam köré tekertem, kissé megtöröltem magam, aztán kiléptem a szobába.

- Az ágyon vannak a ruháid. Gyorsan vedd fel őket, utána menj le. De nagyon kérlek, vigyázz magadra, mert figyellek. Ha bármelyik ártani mer neked, visszajövök és szétrúgom a hátsóját.

- Köszönöm. De nem lesz rá szükség. Menj nyugodtan. Majd kitalálok valamit.

- Hamarosan visszajövök. Búcsúzz el tőlük. Sokáig nem leszel mellettük. Hosszú ideig.

- Rendben. Esetleg… meg… megölelhetlek? –kérdeztem kissé bátortalanul.

Nem felet, csak felém lépett és gyengéden megölelt.

-Hamarosan érted jövök- mielőtt bármit mondhattam volna, már el is tűnt. Gyorsan magamra kapkodtam az előkészített ruháimat és kinyitottam a szobám ajtaját. Mindenki ott állt az ajtóm előtt, Emmett mögött, aki épp az ajtómat akarta betörni. Legalábbis nagyon úgy nézett ki.

- Bella, már nagyon aggódtunk- vetette magát a nyakamba Rose, de gyorsan el is toltam magamtól. Nem vagyok egyedül. Vigyáznom kell magamra. Véletlenül sem üthetem meg magam. –Mi a baj? Mit keresett itt Sarah?

- Csak… Én…Ő… Én hívtam ide. Számon kellett kérnem rajta, mit tett Edwarddal.

- Bella, nem ő volt. A gép meghibásodott- Alice úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. Mintha valami óriási, eget rengető hülyeséget mondtam volna.

- Nem. Sarah bevallotta, hogy ő volt- bármennyire is próbáltam nem haragudni a testvéremre, nem ment. Megpróbálom nem gyűlölni, nem megvetni őt, de mégiscsak elvette tőlem életem szerelmét. Miatta halt meg Edward és a húgom miatt nem lesz a gyermekemnek édesapja. Újból előtört a fájdalom és keserűség. De nem adhatom át magam neki. Most nem. A kicsi az első és nem lehetek szomorú, mert azt ő is megérzi.  Az én kisfiam. A világ legnagyobb csodája. Bármit megteszek, hogy ő megszülethessen. Még ha a családomat el is kell hagynom miatta, azt is megteszem. –Sarah tette. Bevallotta nekem- lehajtottam a fejem, aztán felmásztam az ágyra és felhúztam a térdeimet, majd ráfektettem a homlokom. –Edward nincs többé, el kell fogadnom. Túl kell lépnem rajta, ahogy Alan halálán is.

- Bella, biztos jól érzed magad? –lépett közelebb Carlisle, aztán besüllyedt mellettem az ágy és egy kéz simított végig a hajamon.

- Hogyan érezhetném jól magam? –a nyugalmam elszállt. Sarah elment, a jelenléte nem nyugtatott tovább. Ő volt. Miatta nem buktam ki idáig. És most hogy nem érzem a jelenlétét, megint eluralkodik rajtam a pánik. Érzem, ahogy visszatér a düh, harag és fájdalom a testembe, ahogy elárasztják a szívemet, a lelkemet és az eszemet. –Te hogyan éreznél, ha elveszítenéd Esme-t? Szerinted jól vagyok? Hiszen most veszítettem el életem szerelmét. A gy… a legfontosabb személyt az életemben. A lelkem másik felét- fakadtam ki, miközben majdnem kifecsegtem azt, amit nem szabad.

- Bella…- Jasper közelebb lépett hozzám.

- Ne. Ne gyere közelebb. Érezni akarok, nem eltompultan ülni. Érezni akarom a fájdalmat, a haragot, a kétségbeesést. Nem akarok megnyugodni. Szükségem van rá, hogy kiadjam magamból az érzéseimet. Hogy rendesen meggyászoljam őt. Miért akarod ezt elvenni tőlem?

- Jasper, szerelmem, gyere hátrébb. Hagyjuk Bellát- húzta ki a szobából Alice a férjét.

- Kérlek, ti is hagyjatok magamra. Egyedül akarok lenni- kértem őket sokkal szelídebben. Senki nem szólt egy szót sem. Mind a négyen odajöttek, megpusziltak, vagy csak megfogták a kezem, aztán magamra hagytak. Amint becsukódott a szobám ajtaja, én már a teraszon álltam, aztán levetettem magam az erdőbe és futásnak eredtem.

(Sarah szemszöge)

Isten látja lelkem, hogy próbálkozom. Nem akarom gyűlölni. Teljesíteni akarom anya kérését és bízni szeretnék a nővéremben, de nem megy. Ez nem olyan egyszerű. Folyton ott zakatol a fejemben az aprócska hang, hogy bármelyik pillanatban megváltozhat és ellenem fordulhat. Márpedig ha ellenem fordul, az a nap a halálomat jelenti majd. Főleg így, hogy hamarosan megtanulja kezelni a hatalmát. Sokkal erősebb nálam. Hiszen ezt az erdőben is bebizonyította. Elég volt a vihart látni. Majdnem elpusztította a várost. A fájdalma engem is arra késztetett, hogy együtt érezzek vele. Pedig nem akartam.

-Anya, bocsáss meg nekem. Megpróbálom, de nem ígérhetem. Nem tudom egyszerűen kitörölni magamból azt a több évtizednyi sérelmet.

- Mi a baj szívem- ölelt át Rick. –Megint a mamádhoz beszélsz? Megidézted őt?

- Nem- nem tudtam a szemébe nézni. Fájt, hogy hazudnom kell, de megígértem anyának és Bellának is. Ez az első lépés, ha valóban el akarom törölni a múltat. 

- Akkor mi a baj?

- Bella…

- Már megint mit csinált a nővéred?

- Engem hibáztat Edward haláláért.

- Tessék? De hát az baleset volt.

- Edward gépe lezuhant. Bella azt kérte tőlem, hogy hozzam vissza. Mintha képes lennék rá. Én pedig nemet mondtam. Tulajdonképpen azt mondtam neki, hogy én miattam halt meg. Hogy ott voltam és nem segítettem neki.

- És akkor most miért bánkódsz? Már megtetted, elhitetted vele és elérted, hogy még jobban gylöljön. Ezt akartad, nem? 

- Nem, ettől sem éreztem magam jobban. Sőt. Azt akartam, hogy gyűlöljön, és most, hogy így érez, rosszul érzem magam- ez igaz is volt. Bella szenvedése megindított, de abban a pillanatban azt akartam haragudjon, gyűlöljön engem. Azt akartam, hogy úgy érezzen irántam, ahogy hosszú évekig én éreztem iránta.

- Kicsim, gyűlölöd a testvéredet és megértelek. Én is így éreznék, ha a testvérem végzett volna a szüleimmel irigységből.

- Így érzek. De nem kellene. Ez nem helyes. 

- Sarah… mi történt veled?

- Semmi- kiszakítottam magam a karjai közül. Valamit ki kell találnom, hogy eltávolodjak tőle egy kis időre. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha elmondhatnám, hogy anyám kérésére megpróbálok kibékülni a testvéremmel, aki állapotos, és akinek most majd én segítek. De nem tehetem. A kicsiről nem szólhatok, mert ígéretet tettem. Ha elárulom a titkot, akkor sosem bízik meg bennem Bella és akkor az anyának tett ígéretemet sem tudom teljesíteni. Így viszont lehet, hogy a szerelmemet veszítem el. Két tűz közé kerültem.

- Sarah, ismerlek már és tudom, hogy valami nincs rendben.

- Nem én miattam halt meg Edward. Nem miattam zuhant le a gép, de Bella azt mondja, természetfeletti van a háttérben.

- Beszélj világosan.

- Kiderítem mi volt a háttérben.

- Tessék?

- Sajnálom Rick, de elmegyek és kiderítek mindent, amit nem értek. Magyarázatot akarok mindenre, amit most nem értek. Tudod, hogy addig úgy sem nyugszom, amíg nem tudok mindenről.

- Elhagysz?

- Amint lehet, visszajövök. Szeretlek téged, de tudnom kell, mi folyik körülöttem. Remélem megértesz.

- Persze kedvesem. Ha úgy érzed menned kell, hát menj. Én várni foglak téged. Várok rád, ha kell egész életemben.

- Olyan jó, hogy te itt vagy nekem. Nélküled keserű és gyűlölettel, bosszúvággyal teli életet éltem, de te megmutattad milyen a való élet. Általad ismertem meg a szerelmet, a boldogságot. Melletted újra reménykedtem, hogy egy napon megtudom milyen a boldogság és ezt sosem akarom elveszíteni. Te jelentesz számomra mindent Rick. Mindent. Te vagy a fény az életemben, ami örökké a szívemben él.

- Ugyan ezt elmondhatom én is- újra átölelt és én biztonságban éreztem magam a karjaiban. Mintha ő lenne az egyetlen menedékem. Mert így is volt. Ő az egyetlen boldogságom ebben a keserű életben. Legalábbis eddig ő volt az egyetlen. Remélem Bella gyermeke nagy segítségemre lesz a megbocsátásban. Ő miatta akarom a testvérem szeretetét. Hiszen az a kicsi gyermek az unokahúgom vagy unokaöcsém lesz. Bellán kívül az egyetlen rokonom. És ha Bella gyűlöl, akkor ő is gyűlölni fog. Azaz ártatlan gyermek. És én ezt nem akarom. Életemben először nem akarom, hogy valaki gyűlöljön. Főleg nem egy gyermek. Ugyan nem tudom, miért érdekel, mit gondol majd rólam, de szeretném, ha szeretne. Ha csak jót gondolna rólam és nem utálna. És ezt csak akkor érem el, ha előtte valóban, tiszta szívvel megbocsátok a testvéremnek és elérem, hogy bízzon bennem és ő is megbocsásson nekem.  Hiszen nagyon sokat ártottam neki én is. Igaz, legtöbbször védtem anélkül, hogy ő tudna róla, de én magam bántottam őt. Összetörtem és érzelmi roncsot csináltam belőle. Megkeserítettem az életét és most már nagyon bánom, de nem tudom visszacsinálni. Csak jóvátenni… talán. Ehhez pedig meg kell tudnom mi történt Edwarddal, Alannal és azt is, hogy milyen egyéb furcsaságok történtek még itt, amik felett elsiklottam.

Ezt kell tennem. Utána járni mindennek, aztán kinyitni a szívem a testvérem előtt és elfelejteni a múltat. A múltat, mely fájdalmas volt mindkettőnk számára. És a jövő felé pillantani, ami egyszer talán boldog lehet a számomra. A jövő, melyben talán mellettem lehet a testvérem, a gyermeke és a szerelmem is. Aztán egy napon talán nekem is megadatik majd az a csoda, hogy a szerelmemtől gyermekem szülessen. Akkor lennék a legboldogabb, ha mindent megkaphatnék. És harcolni fogok érte, hogy megvalósuljon az álmom.

(Bella szemszöge)

Lassan értem a Masen házhoz, ahol csend uralkodott. Megfogadtam, hogy itt leszek. És itt vagyok. Újra ebben a házban. Itt, ahol néhány nappal ezelőtt még annyira boldog voltam. Itt, ebben a szobában, ahol Edwardé lettem és ahol megfogant ez a pici.

-Édesem- végigsimítottam a hasamon, miközben leültem Edward ágyára. –Nem fogod ismerni a papádat. De én mindig el fogom neked mondani mennyire jó ember volt, hogy mennyire szerettük egymást. Azt viszont sosem fogod tudni, hogy nem baleset volt. Soha nem fogom elárulni neked, hogy a nagynénéd miatt kellett meghalnia az apukádnak. Nem gyűlölheted őt. Mert ha velem valami történne, akkor ő lesz az egyik legalkalmasabb személy arra, hogy a mamád legyen. Hiszen védelmet nyújthat. Mellette senki nem fog ártani neked, mert ő a legerősebb vámpír, akit valaha ismertem.  De gondoskodom róla, hogy a Cullen családtól se szakíthasson el téged. Hiszen Rosalie-nál jobb és szeretőbb pótanyukád aligha lehetne. Viszont amíg csak élek, óvni foglak kicsim. Nincs semmi, amiért lemondanék rólad. Képtelen lennék elszakadni tőled önszántamból. Hiszen te vagy az a személy, aki miatt még van értelme léteznem. És küzdeni fogok, hogy amíg csak szükséged van rám, én melletted legyek. A testvérem pedig segíteni fog. Bízom benne, hogy valóban nem akar átverni. Mert ha igen, azt sosem bocsátom meg neki. Ha ártani mer a babának vagy a Culleneknek, azt sosem bocsátom meg neki. Viszont míg nem tesz ellenük semmit és valóban változni akar, addig a teljes bizalmam az övé. Kicsim, mostantól egyedül érted fogok létezni. Érted és a jövőnkért.

Napok óta nem hallottam Sarah-ról. Napok óta ingázok a saját lakásunk és a Masen villa között. A nappalokat a saját szobámban töltöm, általában zenét hallgatok, vagy tv-t nézek és legtöbbször a gondolataimba merülök. De már nem vámpírként. Napok óta ember vagyok, a testem magától változott át. Érzem, ahogy a szívem újra dobban, ahogy a vér folyik az ereimben. Persze ez feltűnt a többieknek is, de csak annyit mondtam nekik, hogy nem tudom, mi történik velem.  Legtöbbször kizavarom őket a szobából és egyáltalán nincs ínyemre, ahogy velük beszélek, de szinte nem is én irányítok. Általában kiabálok, ordítozok, míg magamra nem hagynak, aztán bekapcsolom a zenét és megnyugszom. Ha Edwardra gondolok és róla beszélek, a kicsi nyugodt és így én is pihenhetek. Mostanában autóval közlekedem, ugyanis mióta a szívem újra dobog, képtelen vagyok vámpírként viselkedni. Nem vagyok olyan gyors és erős, mint előtte és ez egy kicsit hiányzik. Ugyan nem tudom miért történt ez így, vagy miként változtam vissza, de azért boldog vgyok. Amikor a szívem újra megdobban szó szerint, hatalmas fájdalom járta át a testem. Szinte újra éreztem az égető fájdalmat, amit az átváltozáskor. A testem újra átváltozott. Ismét emberré.

A konyhában ültem az asztalnál, sütit majszoltam, és mint általában ilyenkor, most is itt álltak körülöttem és engem figyeltek.

-Még mindig alig hiszem el, hogy ember vagy. Mégis hogyan? –kérdezte újra Rosalie.

- Nem tudom. Nekem is hihetetlen. De ez van- vontam vállat és tovább ettem. Nem mondom, hogy nem érdekelt a dolog, de ezt majd megbeszélem a húgommal. Lehet, hogy ő többet tud , mint én.

- Szerintem te többet tudsz, mint amennyit elárulsz nekünk Bella. Mi történt veled? Mit tett Sarah, amitől ennyire megváltoztál?

- Nem tett semmit- csaptam az asztalra, ami kettétört a kezeim alatt, de fájdalmat nem éreztem. A testemet rázta az ideg és minden porcikámat átjárta a harag. –Sarah semmi rosszat nem tett velem, csakis megvédett. Miért hiszitek, hogy bántott?

- Mert mióta hazajöttél, nagyon különös vagy. Basszus Bella, ember vagy, holott évszázadok óta halott a tested. Ver a szíved és vér folyik az ereidben.

- És? Szerinted ezt csak Sarah tehette? Szerinted ez annyira rossz dolog?- kiabáltam vele és ez volt a mai napon a legrosszabb döntésem. A hasam fájni kezdett, de olyannyira, hogy összegörnyedtem a fájdalomtól. Kezem a hasamhoz szorítottam és a fejem a földhöz nyomtam. –ÁÁÁÁÁÁááá- üvöltöttem fájdalmamban.

- Bella- futottak oda hozzám mind, de egyik sem érdekelt.

- Hagyjatok… hagyjatok békén- nyöszörögtem. –Sarah- üvöltöttem a húgom nevét. Ő az egyetlen, aki segíthet. Mi van, ha a babával van valami? Ha elvesztem, abba biztosan belehalok.

- Miért őt szólogatod?- kérdezte kétségbeesetten Rose, miközben Emmett felemelt a földről és felvitt a szobámba.

- Sarah, segíts kérlek… kérlek- nyöszörögtem és végre meghallottam a várva várt hangot, amint letett Emmett az ágyra.

- Itt vagyok Bella- lépett az ágyam mellé Sarah, de a többiek nem engedték közelebb. –Vedd le rólam a kezed Rosalie, mert nem állok jót magamért. Bellának akarok segíteni és így csak hátráltatsz. Ha valami baja esik, az a te hibád lesz. 

- Engedd… engedjétek ide- kértem, de még mindig nem akarták. Nem tudtam mit tehetnék. Ők csak hátráltatnak és a fájdalmaim egyre erősebbek lesznek. –Áááááhhhh…

- Bella- Sarah ellökte az útjából Rose-t és felmászott mellém az ágyra. Kezét a hasamra tett, míg a másikkal a homlokom tartotta. –Nyugodj meg Bella. Az idegességtől van. Gondolj olyasmire, ami megnyugtat. Amitől mindig megnyugszol. Gyerünk Bella. Lélegezz mélyeket és nyugodj meg, különben nagy baj történhet. Hallod Bella nyugalom… nyugalom.

- Nem… nem megy. Sarah, el fogom veszíteni őt. Sarah, nem… nem akarom. Segíts. Segíts- könyörögtem.

- Nem tudok. Nem megy Bella. Megakadályoz benne valami. Bella, nyugalom vagy elveszíted őt. El fogod veszíteni. Gyerünk, gondolj Edwardra. Edward… mondd, mit szerettél benne? Mesélj róla… vagy csak gondolj rá.

- Edward… Edward… Edward- ismételgettem a nevét. Így pedig előtörtek bennem az emlékek, amitől újra csak elárasztott a nyugalom és a béke.

- Ez az. Gondolj rá és nyugodj meg. Bella, minden rendben lesz. Majd én vigyázok rád- simogatta a hajam. –Pihenj- mellém feküdt és én a hasára hajtottam a fejem. –Itt leszek, míg fel nem ébredsz. Utána elmegyünk. Találtam egy gyönyörű kastélyt. Meglátod, neked is tetszeni fog. Gyönyörű kertje van és képzeld, emberek is lesznek majd ott. Sőt, vámpírok is. Olyanok, mint te. Állat vérrel táplálkozók. Nem leszünk egyedül. Tudom, hogy nem szereted a magányt. Aztán majd együtt berendezzük a kisszobát. Nagyon jó lesz, majd meglátod. Vigyázni fogok rád. Ígérem- ölelt magához és a szavai megnyugtattak. Már nem éreztem a fájdalmat, már nem akart kettészakadni a testem és a szívem sem. Nyugodt voltam. Végül az álmok mezejére léptem.

(Sarah szemszöge)

Nem sok ide kellett hozzá, hogy Bella elaludjon. Komolyan megijesztett. Legutóbb mikor ilyen fájdalmai voltak, emberré változott. De most…. nem veszítheti el a kicsit. Akkor tényleg nem lesz értelme az életének. Elveszítette Edwardot és csak a kicsi tartja életben. Én pedig nem akarom elveszíteni őt. Meg akarom ismerni őt, segíteni akarok neki, szeretni őt. De ehhez idő kell. Hosszú, hosszú évek kellenek hozzá. Nem mehet most el. Pont most nem, mikor talán minden jóra fordulhat.

Amint elaludt, kikeltem mellőle az ágyból és szembe álltam a családjával. Hálát adtam az égnek, hogy nem akkor kezdtek el vitatkozni, mikor Bella ébren volt. De most magyarázat kell majd nekik. Még nem tudom, mit mondok, vagy hogyan adagolom be nekik a dolgot, de majd csak elintézem.

-Menjünk ki innen. Had pihenjen- azzal kiléptem a szobába és a nappali közepén vártam, hogy mind helyet foglaljanak, de senki nem ült le. –Hosszú lesz, úgyhogy kérek mindenkit, üljön le.

- Ne félj, nem lesz hosszú. Csak azt akarom, hogy hagyd el a házunkat és hagyd békén a testvéremet- üvöltött fel Rosalie. –Nem tudom mit tettél vele, de nem önmaga. Hozd helyre, aztán takarodj el innen. Nem bántottad még eleget?

- Na jó- mély levegőt vettem és újra kezdtem. –Még egyszer elmondom, ha nem voltam világos. Üljetek le- kiáltottam el magam, aztán visszább vettem a hangom, mikor az emeleten alvó nővéremre gondoltam. –Ugyanis nagyon hosszasan fogunk beszélgetni.

Szerencsére a család fő megértette mi a helyzet és rá jobban hallgattak, mint rám. Mind helyet foglaltak, de nem tudtak csendben maradni.

- Sarah- szólt hozzám gyengéden Esme. –Kérlek, ne bántsd Bellát. Sokat szenvedett már. Hagyd, hogy békében éljen.

- Nem fogom bántani- ráztam meg a fejem és mélyen a szemébe néztem. –Segíteni akarok neki, de úgy nem fog menni, ha ti egy folytában keresztbe tesztek nekem.

- Mi?- Alice idegesen felpattant. –Mi teszünk neked keresztbe? Te meghibbantál.

- Oké. Én szépen, nyugodtan akartam veletek beszélni, de látom ez nem fog menni. Akkor most közlöm, mit fogok tenni. Ti pedig nem tehettek majd ellene semmit. Megegyezhettünk volna, de ti csak kötözködni tudtok. Ha így akarjátok, nekem megfelel. Nos, amint Bella felébred, el fogom vinni innen. Olyan messzire, hogy nem fogjátok megtalálni. Utána pedig szépen elzárok minden Belláról szóló gondolatotokat, emléketeket… azt még nem tudom, hogy engedjelek-e emlékezni csak más vámpírok ne lássanak a fejetekbe vagy teljesen töröljelek ki titeket a fejéből.

- Ezt nem teheted- Carlisle mérges volt. Pedig úgy tudom ő a legnyugodtabb vámpír a világon.

- Már miért ne tehetném? Veszélyeztetnétek a testvérem életét.

- Miért érdekel téged ennyire Bella? És miért bízik meg benned mostanában?

- Mert ő így akarja… Nem kényszerítettem semmivel. Még mindig szabad akarata van. Nem irányítom őt.

- Így igaz- és felébredt a testvérem… -Sarah nem kényszerít semmire. Önszántamból fogok vele menni.

- De miért?

- Mert itt nincs biztonságban. Értsétek már meg, hogy nem vagytok képesek megvédeni őt.

- Sokan vagyunk és barátokra is számíthatunk, ha baj van.

- Az lehet, de én egyedül is megadhatom neki azt a védelmet, amire szüksége van. Fogadjátok el, hogy én jobb testőr vagyok a számára, mint ti.

- Sarah, kérlek, ezt had intézzem el én.

- Ne…

- Kérlek- lesétált mellém, szembe a családjával. Tudtam miért nem akart melléjük menni… hogy megnyugodjak. –Sajnálom, hogy ilyen váratlanul, de el kell hagyjalak titeket. Edward… Edward elvesztése hatalmas fájdalom nekem, amit fel kell dolgoznom. Itt minden rá emlékeztet. A ház, a város… minden. És nem… nem akarom, hogy elköltözzünk. Én sem akarnék elmenni innen. De van egy hely, ahol békére lelhetek. Sarah talált egy helyet, ahol eltölthetünk egy kis időt. Megígérem nektek, hogy minden rendben lesz. Szükségem van az egyedüllétre, a távolságra, de vigyázni fogok rátok. És Sarah is, igaz? –pillantott rám.

- Ez most komoly? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel. –Tényleg azt várod, hogy szemmel tartsam őket, a barátomat, vigyázzak rátok és még kutassam a másik…- majdnem sikerült mindent elfecsegnem. –Bella, én sem vagyok isten. Vannak korlátaim.

- Kérlek. Csak addig, míg meg nem tanítod nekem, hogyan csináljam. Oké? Utána ígérem, nem kell. Kérlek.

- Rendben.

- Nos, mint mondtam, elmegyek a testvéremmel, de amint lehet, visszajövök. Visszatérek hozzátok, persze csak ha utána is látni akartok még.

- Mindig a családom tagja leszel Bella. Mindig lesz nálunk helyed- biztatotta Carlisle.

- Köszönöm. Tényleg, őszintén sajnálom, hogy így kell elhagynom titeket. De soha ne kételkedjetek benne, hogy szeretlek titeket. A szívemben örökké helyetek lesz. És visszatérek. Egy napon itt leszek újra.

- Ne menj el- Rosalie olyan gyorsan szaladt elé, hogy szinte fel sem fogtam, nem reagáltam időben. Viszont amint felébredtem a sokkból, el akartam húzni a közeléből Rosalie-t, de megrázta a fejét, miközben magához öleltem a szőke vámpírt.

- Mennem kell Rose. Most mindenkinek az lesz a legjobb.

- Nekünk nem. Nekem nem.

- Emmett és a többiek vigyáznak rád. Ha hosszúnak tűnik az idő, csak gondolj rám. Nem megyek el úgy, hogy ne búcsúznék el tőled.

- Bella, ne csinálj butaságot, nagyon kérlek. Edward elment, de neked nem kell követned.

- Nem is akartam Rose. Főleg nem most, mikor van okom élni. Ha visszatérek, meg fogod tudni mi az.  

- Tudom, hogy nem sokat számít neked Bella vagy mi, de kérlek, ne engedd meghalni. Könyörgöm neked- Rosalie szeme félelmet és könyörgést tükrözött, mikor a szemembe nézett.
- Eddig nem számított, de már igen. Értsétek már meg, hogy nem akarok neki rosszat. Csakis jót. És most az a legjobb neki, ha velem jön. Egyszer visszakapjátok őt, de ahhoz idő kell. Menjünk, mielőtt baj nem lesz belőle, hogy még mindig itt vagy. Túl sok időt töltöttél itthon emberként- fogtam meg Bella karját. –Nem kell csomagolnod semmit. Mindent megvettem, amire szükséged lehet. A többit pedig majd megoldjuk mi ketten.

- Rendben. Akkor- mosolygott rá a többiekre, de közben könnybe lábadtak a szemei. –Köszönök mindent és nagyon hálás vagyok. Amint tudok, jelentkezem- még megölelte őket, azután megfogta a kezem. Én pedig rámosolyogtam. Becsukta a szemét, nem tudva mi vár rá, én pedig odateleportáltam magunkat a kastélyhoz, amit kettőnknek alakítottam ki. És mire legközelebb kinyitotta a szemét, már a hatalmas kastély előtt álltunk.

-Isten hozott az otthonodban nővérem. Remélem jól érzed majd magad, mert nagyon hosszú ideig maradunk itt…

Sziasztok!

Nos, remélem ez tetszeni fog nektek. Kicsit hosszabbra sikerült, remélem nem probléma :) 
Igyekezni fogok hetente hozni a frisseket, de majd szeptember- október környékén lesz egy hosszabb szünet. Csak előre szólok, hogy tudjatok róla. Addig viszont hozni fogom, amint lehet.
Most pedig elköszönök. Jövőhéten vasárnap találkozunk.
Puszi: Rosalice

Feel the love~19.fejezet

(Bella szemszöge)

- Visszahozom anyát. Persze ha képes vagy szembenézni vele. Vele és a múltaddal, a múltunkkal.

Sarah szavai nagyon megleptek. Valóban, ennyi év után képes lenne szembeállítani az anyánkkal? Találkozhatnék vele és esedezhetnék a bocsánatáért. Legalább tudnám, mit gondol rólam. De lehet, hogy jobb is, hogy nem tudom. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő is gyűlöl és megvet, ahogy Sarah. Az anyukám, akit én küldtem a halálba. Mégis mit várhatnék tőle, ha kioltottam az életét? Hogy majd megért? Nevetséges vagyok.

-Nos Bella? Hogy döntöttél? Kíváncsi vagy rá mit gondol anya?

- Nem tudom.

- Akkor már nem is vagy olyan biztos benne, hogy nem akarja, hogy gyűlöljelek? Talán mégis nekem van igazam?

- Nem. Anya mindig kedves és szeretetre méltó, tiszta lelkű asszony volt, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem pártolná a gyűlöleted, de abban már nem vagyok teljesen biztos, hogy nekem megbocsátott. Ennyi az egész.

- Akkor maradj nyugton. Hamarosan megtudod, mit gondol anya- elmosolyodott, majd távolabb lépett tőlem és leült a földre. Az eső közben elállt, legalábbis már nem zuhogott és a villámok sem csapkodtak a fejünk fölött.

Sarah lehunyta a szemét, aztán hatalmas tűz gyűrű emelkedett köré miközben motyogott valamit az orra alatt, de nem értettem tisztán mit mondott.  Végül hatalmas fény vakított el, ami még az én szememet is zavarta olyannyira, hogy be kellett csuknom a szemem.

-Most már kinyithatod Bella- kedves, megértő és mosolygós hang ütötte meg a fülem. Olyan, amilyet már régóta nem hallottam. Még az emlékeimben sem. Ennyi idő után az ember elfelejti azt is, amit nem szeretne.

- Anya?

- Igen kicsim.

- Szervusz anya- köszöntötte Sarah.

- Már megint minek idéztél meg?
- Nem értem a kérdést- Sarah arca zavart tükrözött.

- Ez új. Pont te nem értesz valamit- hangom csendes volt, de a szarkazmus jól hallatszott még így is.

- Fogd be-rivallt rám Sarah.

- Elég legyen. Miért marakodtok már megint?

- Ő kezdte- komolyan, mint egy kis gyerek, aki a testvérére keni, ha valami rosszat tesz.

- Nem érdekel ki kezdte. Ti állandóan vitáztok és nem csipp-csupp ügyeken. Marjátok egymást, mint a veszett kutyák. Mégis miért? Mi benne a jó? –anya szinte üvöltözött, amitől mind a ketten összehúztuk magunkat.

- Én…

- Nem érdekel. Testvérek vagytok az isten szerelmére. Nem gyűlölködnötök kellene, hanem szeretni egymást.

- Szeretni? Mégis hogyan, mikor ő önző módon elvett tőlem téged és apát. Hogyan tudnám szeretni, ha megkeserítette az életemet? Egyáltalán hogy vagy képes ilyet mondani, mikor ő vette el az életedet?- kérdezte Sarah, de a szavai a szívemet mardosták. Most megtudom, vajon mit gondol anya.

- Úgy, hogy ő is a lányom. Akárcsak te. És teljesen mindegy mit tesz vagy tett a múltban, akkor is a lányom marad.

- Gyűlölnöd kellene, amiért megölt.

- Lehet, hogy kellene, de nem tudom. Ő a lányom, az első gyermekem. És neked sem szabad, mert ő a testvéred. Ezzel a sok gyűlölettel csak saját magadnak ártasz. A saját lelked mérgezed.

- De nem tudok máshogy érezni iránta. Teljes szívemmel gyűlölöm, utálom és megvetem, elítélem azért, amit tett velem.

- Ki kell vetned magadból ezt az érzést. Nem szabad így érezned. Főleg nem a nővéred iránt. Ezzel csak azt éred el, hogy megkeseredsz és a végén egyedül maradsz. Nem lesz senki, akire számíthatsz. Csakis a nővéred. Mert bármit is tett, szeret téged. Akkor is ha ezidáig pokollá tetted az életét.

- Ez nem igaz. Nem én tettem pokollá az életét, hanem ő az enyémet. Szenvedtem a tette miatt egész életemben. Ő sosem szeretett engem. Mindig gyűlölt és megvetett. Ez nem testvéri szeretet. Ha szeretett volna, akkor nem öli meg a szüleimet és nem kell árvaházba mennem. Ennyire egyszerű. És te? Nem is mondasz semmit? –fordult felém dühösen. Ezidáig csendben hallgattam a vitájukat, de most mind a ketten rám néztek és várták a válaszom.

- Kislányom, rád várunk.

- Mit mondhatnék? Anya mindent elmondott. Pontosan úgy érzek, ahogy elmondta. Én sosem akartalak bántani, a szüleinket pedig még kevésbé. De így alakult. Tudom, hogy ezzel nem hozhatom vissza őket, de nagyon sajnálom. Bocsáss meg nekem. És te is anya. Annyira rosszul érzem magam az egész miatt, hogy elmondani nem tudom. Sajnálom- suttogtam, miközben patakokban hullottak a könnyeim. Most, ebben a pillanatban történt valami. Valami, amit nem tudok megmagyarázni. Ami rábírta halott testemet, hogy ha csak egy rövid időre is, de újra emberi legyen és sírhassak. Pont, mint Edward halál híre hallatán.  Azért, hogy így adjam ki magamból azt a sok fájdalmat- Ezerszer elmondtam neked, hogy mit érzek, de nem hittél nekem. Nem akartad elfogadni, hogy bűnhődöm a tetteim miatt és tovább büntettél. Hosszú éveken keresztül mindent megtettél, hogy bánts. Hát gratulálok. Sikerült. Csak így tovább. Gyűlölj, ha jól esik, átkozz el, tagadj meg, de nem tudok változtatni a múlton. Pedig ha lehetne, megtenném. Inkább meghalnék, de nem változnék szörnyeteggé. El kell hinned, hogy megtenném. Ennél komolyabban még soha semmit nem gondoltam. Ez az igazság.

- Sarah?- kérdezte anya felhúzott szemöldökkel és a testvéremre pillantott. Könnyeimen keresztül láttam, ahogy Sarah felém fordul, és a tekintete megállapodik rajtam, majd a gyűlölet és harag tompult a szemében és átvette helyét a megértés és sajnálat.

- Elhiszem. Láttalak meggyötörtnek, láttalak szenvedni, de sosem láttam ennyire őszintének a szemed- felém lépkedett, majd felhúzott a földről. - Megbocsátom neked és megígérem, hogy vége a bosszú hadjáratomnak. És ígérem, hogy soha nem kezdődik majd előröl. A szavamat adom.

Sarah szavai hallatán hatalmas kő esett le a szívemről. Mintha az évek óta fájó szívem újra boldog lenne. Mintha hatalmas mázsás súlytól szabadultam volna meg ebben a pillanatban. Nem lehet, hogy tényleg megteszi. Nem mondhatta ezt. Vagy mégis? Tényleg van rá remény, hogy egyszer igazi testvérek legyünk?

-Köszönöm-hajtottam le a fejem, mint aki feloldozást kapott. És a boldogságtól újra elindultak könnyeim. A szívem megkönnyebbül és eszméletlen jó érzés volt.

- Így kell lennie. Mind a ketten gyűlöletben éltetek, de most már csak béke vár rátok. Én és apátok boldogok leszünk, hogy itt vagytok egymásnak. És ha a fájdalmaitokon túlléptek minden megváltozik. Csak ne okoljátok egymást. Mind a ketten tettetek olyat, ami nem helyes, de egyikőtök sem rosszabb a másiknál. Már csak ti vagytok egymásnak és nagyon sok mindenben tudnátok segíteni a másiknak. Sarah, nagy hatalmat kaptál, amit nem csak a bosszúra lehet felhasználni. És te kicsi Bellám, olyan dolgokra vagy képes, mint senki más. Ha megnyitod a szíved és hagyod, hogy az erőd kiteljesedjen, olyan hatalmas dolgokra leszel képes, mint a húgod. Ő hamarabb megtalálta magában az erőt, mert nem nyomták el, mint nálad. És majd ő segíteni fog neked. Egyedül ti vagytok azok, akik képesek megállítani ezt a zűrzavart, ami ebben a világban uralkodik. Meg kell találnotok azt a személyt, aki mindenért felelős. Hiszen nem véletlenül történt az, ami. Nem véletlen volt, hogy azon a napon Bella hazajött és ez történt. Ahogy annak is megvan az oka, hogy ennyire utáljátok egymást. Lehetetlen, hogy két testvér ekkora gyűlöletet érezzenek egymás ellen. Van valaki, aki mesterien mozgatja a szálakat. Olyannyira, hogy még ti sem vettétek észre. És ennek egyetlen oka van. Az, hogy szívből gyűlölitek egymást.

- Anya, én nem… nem gyűlölöm őt. Egyszerűen…

- De Bella. Te is gyűlölöd a húgod, éppen annyira, mint ő téged. Hiszen Edwardot és Alant is elveszítetted. És mind a két alkalommal a húgodat büntetted érte.  Itt az ideje, hogy végre egymás mellett legyetek ne egymás ellen.  Beszélgessetek, ismerjétek meg egymást. Sarah, mondd el a nővérednek az igazat. Próbáljatok meg úgy viselkedni, mint a testvérek. Mert így mi is szenvedünk. Rettenetesen rossz látni, ahogy bántjátok egymást. Pedig nem minden rosszért ti vagytok a felelősek. Kislányom, a nővéred nem keserítette meg az életedet és Sarah sem bántott téged mindig Bella. Van valaki, aki erősebb nálatok, és akinek megfelel, hogy ti gyűlölitek egymást. Mert addig észrevétlen maradhat. Ez egy végzetes játék és ti ketten együtt alkottok majd egy játékost, de csak akkor, ha túlléptek a múlton. Amíg ez nem sikerül, addig ti is csak bábuk vagytok a kezében. Ő a játék mester, de még nem késő, hogy legyőzzétek.

- De miért mi?- kérdezte Sarah.

- Miért pont minket választott?

- Nem ő választott titeket. Nincs nálatok erősebb vámpír a világon. Külön-külön is erősek vagytok, de együtt véget vethettek ennek a pokolnak. Viszont amíg nem bíztok egymásban feltétel nélkül, amíg bizalmatlanok vagytok egymással szemben, addig ő észrevétlen maradhat. Ha egymás mellé álltok és segítitek egymást, akkor győzhettek. Ő pedig elbukik.

- De ki ő?

- Azt nem mondhatom el. De olyan valaki, akire nem is gondolnátok. Remélem, még idejében rájöttök.  Bízzatok meg egymásban. Tudom, hogy nehéz, főleg a sok gyűlölet és bosszúvágy után, de próbáljátok meg. Semmit nem veszíthettek vele. Csakis nyerhettek. Higgyétek el. Most mennem kell. De tudnotok kell, hogy mind a kettőtöket szívből szeretünk apátokkal. Ezt ne feledjétek. Bármi történik, bármit tesztek vagy tettetek, mi büszkék vagyunk rátok. Ne okozzatok csalódást. Kérlek lányok, bízzatok egymásban. Mintha én lennék, akiben bíznotok kell. Gondoljatok így egymásra és minden megoldódik. Könyörgöm. És senkinek ne szóljatok erről a találkozóról. Sem a családodnak Bella, sem pedig a párodnak Sarah. Kérlek titeket, ez maradjon titok. Legalábbis egy rövid ideig.

- Rendben- egyezett bele Sarah.

- Úgy lesz- bólintottam én is. Megölelte Sarah-t, majd elém állt és engem is átölelt, majd a fülembe súgott. –Vigyázz az unokámra. Szüksége lesz egy erős anyára. Ne add fel a reményt, mert egy napon te is boldog leszel.  Csak hallgass a szívedre, mert mindig helyesen vezetett és ezután is segíteni fog. Még ha az eszed mást is diktál, a szíved helyesen vezet majd. Szeretlek kislányom és nem haragszunk rád. Te nem tehetsz semmiről édesem. Semmiről. Gyönyörű kislányom. Vigyázz a húgodra édesem. És magadra is. Esme és Carlisle remek szüleid és hálával tartozom nekik. Ha vége ennek az egésznek, visszajövök és hálát mondok nekik.

- Anya…

- Mennem kell- húzódott el tőlem, majd ránk mosolygott és eltűnt. De a hangja még utána is ott csengett a fülünkben.–Szeretlek titeket.

Szavai még mindig a fejemben viszhangzottak. Az unokája? Mégis hogyan és ki? Talán Sarah-nak van egy gyereke? És mégis miért engem kért meg rá? Hiszen Sarah az anyja.

- Van egy gyermeked? –kérdeztem döbbenten, mire ugyan olyan döbbent arccal nézett vissza rám.

- Nincsen. Miért?

- Mert anya azt kérte vigyázzak az unokájára.

- Az… az unokájára?

- Igen.

- Bella… te… te gyermeket vársz?

- Én? Mégis hogyan? Ez hülyeség. Nekem nem lehet gyerekem. Hiszen vámpír vagyok.

- Bella, nem mindig vagy vámpír.

- Te teljesen bolond vagy Sarah. Mégis hogy juthat ilyen hülyeség az eszedbe? Átváltoztam és azóta ez vagyok. Ilyen vagyok. A testem nem változik, nem lehet gyermekem, képtelenség. És mi az, hogy nem mindig vagyok vámpír? Teljesen megzakkantál?

- Nem zakkantam meg- emelte meg a hangját. –És ne kiabálj velem Bella. Én csak segíteni akarok neked. Te viszont ellenséges vagy.

- Nem vagyok ellenséges. De rendben. Meghallgatlak. Jó? –kérdeztem nyugodtabban.

- Teljesen. Nos, arra gondoltam, hogy talán az erőd már megmutatkozott anélkül, hogy tudnál róla. Mikor idefelé szaladtál, akkor is félig ember voltál. Már majdnem teljesen visszaváltoztál. Mikor megjelentem, még éreztem is. Bella, olyan hatalmas vagy, mint én. Bármire képes vagy, amit csak szeretnél. Ahogy én is. És igen. Érzem én is a kicsi jelenlétét. Ugyan még nem jöttem rá korábban mi volt az, de anya segített benne. Bella, egészen biztos vagyok benne, hogy mikor Edwarddal voltál, akkor is átváltozhattál. Talán ez az oka, hogy őt nem bántottad, mint régen Alant. Emlékezz vissza milyen volt Alan, miután együtt voltatok és hogyan nézett ki Edward. Rajta nem voltak zúzódások.

- Igazad van, de akkor sem lehetek terhes.

- Már miért ne lehetnél?

- Sarah, ez… nem… én nem lehetek anya.

- Ezt nem te döntöd el. Te csak annyit tehetsz, hogy vigyázol magadra. Magatokra.

- Haza akarok menni.

- Rendben, hazaviszlek, de hamarosan elmegyek hozzád. És velem kell majd jönnöd. Most nem hagyhatlak magadra.

- Miért csinálod ezt?

- Bella, megígértem, hogy megbocsátok neked. Legalábbis minden erőmmel azon leszek, hogy ez sikerüljön. Próbállak nem gyűlölni, de oly sok évtizednyi fájdalmat nehéz eltüntetni. Én komolyan beszéltem Bella. Nem csak anya miatt mondtam.

- Én sem Sarah. Tényleg őszintén sajnálom, amit veled tettem és remélem, egyszer tényleg képes leszel megbocsátani nekem és testvéredként tekinteni rám.

- Én is ezt szeretném. Bízni benned, és hogy te is megbízz bennem. Ez a kicsi pedig nagyon sokat segíthet nekem- érintette meg a hasam. –De nem mondhatod el senkinek. Bella, mindent megteszek, hogy te és a kicsi biztonságban legyetek. Csupán annyit kérek cserébe, hogy senkinek ne szólj a kicsiről és rólam se.

- Igazán köszönöm, de a kicsi és én tökéletes biztonságban leszünk a Cullen család mellett, ahogy eddig is.

- Nem Bella. Ők nem képesek megvédeni titeket. Csakis én.

- És a párod?

- Ricardo meg fogja érteni.

- Egyetlen feltétellel vagyok hajlandó veled menni.

- Mégpedig?

- Ha te sem szólsz senkinek sem rólam sem a kicsiről. Még neki sem. Kérlek.

- Rendben. Ha te sem szólsz a családodnak, én is tartom a számat. Megígérem.

- Megegyeztünk.

- Akkor hamarosan érted megyek Bella. Most hazaviszlek és elmegyek, de visszajövök és akkor magammal viszlek. Búcsúzz el tőlük, mert hosszú ideig nem látod majd őket. Nem hagylak ott velük. Csak mindent elrendezek. Biztonságos helyre viszlek, legalább addig, míg a kicsi megszületik és amíg megtanulod kezelni az erődet. 

- Ahogy akarod- egyeztem bele.

- Most menjünk- karolta át a vállam. –Csurom víz vagy. Szükséged van egy forró fürdőre és egy pohár meleg teára.

- Nem iszom teát.

- De most fogsz. Fel kell melegedned Bella. Erőre kell kapnod. Lelkileg is. Túl kell lépned Edward halálán. Majd segítek. És mindent megbeszélünk, ha kettesben leszünk. Ígérem. De most gyere- indult el lassan és maga után vezetett engem is.

Feel the love~ 18.fejezet

A könnyek kimossák a bánatból a fájdalmat.

(Bella szemszöge)

Meredten bámultam magam elé, miközben próbáltam rájönni mit is láttam az előbb. Minél többször idéztem fel magamban az imént látottakat, annál biztosabb voltam benne, hogy ez nem rólam szólt. Hiszen nem ugyan azok az emberek vettek körül, a gép sem ugyanolyan volt. És ami a legfontosabb, sötét volt, mikor lezuhantunk. Most pedig világos van.

Rövid töprengés után visszasétáltam a helyemre és kibámultam az ablakon. Persze az agyam egy pillanatra sem hagyta abba a kattogást. Tudni akarta mi történt, de semmi épeszű válaszom nem volt. Én magam sem tudtam mi történt.

Eljött az este, de semmi nem történt. Pedig vártam mikor válik valóra a néhány órával ezelőtti „látomásom.” A gép simán landolt, és út közben semmi baj nem volt. Mikor Seattle-ben leszálltam a gépről és elindultam az autóm felé, nagy meglepetésemre a saját kocsim nem volt sehol. Helyette Rosalie várt rám Emmett-el és Jasperrel az oldalán, a piros BMW-nek támaszkodva.

Rose szemeiben a viszontlátás öröme mellett ott volt a szomorúság és a rettegés is, mikor megpillantott. Közelebb lépkedtem hozzájuk és elmosolyodtam, de egyikük sem viszonozta.

-Na jó, mi történt?  

- Ezt hogy érted? –kérdezte a szőkeség zavartan, majd kilépett a két fiú közül és megölelt. –Annyira jó, hogy végre itt vagy. Ígérd meg, hogy sosem hagysz el… Ígérd meg, hogy bármi is történjen, te mindig itt maradsz velünk. És nem csinálsz hülyeséget.

- Rosalie Hale, kezdesz megijeszteni. Mi van veled? Mi történt?

Ekkor Jasper felől érzékeltem a nyugtató hullámokat. Ugyan csak kisebb mértékben küldte, de éreztem őket.

- Csak ígérd meg. Kérlek- nézett rám könyörgőn, majd elhúzódott tőlem.

- Megígérem. De mondd már.

- Bella, nem sikerült Edwardot lebeszélnem az utazásról. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Aztán Alice látta… látta, hogy…- de nem fejezte be a mondatot. Vártam, de semmi. Egy árva szót nem szólt.

- Rose, ne idegesíts tovább. Mondd már, mit látott Alice.

- Hát…

- Rose- megragadtam a karját és kicsit megrántottam.

- Bella- morgott rám Emmett, amitől észbe kaptam és elengedtem a húgomat. Nem szabad kiborulnom.

- Kérlek, mondd, mi van! Most!

- Edward az esti gépen volt, ami a tengerbe zuhant- lehajtotta a fejét és hozzábújt a férjéhez. Nekem viszont egy valami zakatolt csak a fejemben. Lezuhant… lezuhant..

Valahol mélyen érzékeltem, ahogy Jasper nyugtat, majd miután nem szóltam semmit, Rose újra felém fordult.

- Bella…

- Mondd, hogy jól van! Ugye nem esett baja? Melyik kórházban van? Hol tudom elérni.

- Bella, Edward… Edward meghalt.

- Nem, nem és nem- fejemhez kaptam a kezem, mintha fájna. Mert fájt is. Nem tudtam felfogni, amit mondott. Nem akartam, hogy igaz legyen. És ekkor előjött az emlék, a repülői „álom”. -Nem és nem. Ő nem halhatott meg- újabb, sokkal erősebb nyugtató hullám Jaspertől. –Menj a pokolba a nyugalmaddal. Nekem Edward kell, nem a képességed. Az nem ér semmit.

- Bella- próbált hatni rám Rose, de ezzel csak magára vonta a figyelmem.  És rajta töltöttem ki a fájdalmamat.

- A te hibád- kaptam el a karját és erősen megrántottam. –A te hibád. Minek kellett neki szólnod? Ha tartod a szád és kitalálsz valami hazugságot, akkor elkerülhettük volna, hogy felszálljon arra az átkozott gépre.

- Bella, ez fáj…- nyöszörgött, de nem érdekelt. Őt tartottam hibásnak és ki kellett töltenem a fájdalmam valakin. Szerencsétlenségére pont rajta.

- Elég ebből Bella- rántott el feleségétől Emmett és erősen magához szorított. A fejem a mellkasában pihent, a kezeimet görcsösen szorította az ő erős vasmarka. Mintha bilincs lenne a csuklómon, de olyan, amilyet vámpír létemre is képtelen vagyok eltörni. –Nem Rosalie hibája. Nem ő tehet Edward haláláról és ezt te is tudod. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor nézz magadba. Szóltunk, hogy változtasd át Bella. De nem tetted. És soha nem is akartad. Ez előbb utóbb megtörtént volna.

- De nem így- sírtam el magam. –Nem most, mikor még alig élt. Nem ilyen szerencsétlen balesetben. Bárcsak sose ismert volna meg. Bár ne szeretett volna. Körülöttem mindenki meghal, aki fontos nekem.

- Nem igaz- elengedte a kezeimet és felemelte a fejem, aztán döbbenten elhátrált. –Bella, te… te sírsz…

Megérintettem a szemem és valóban könnycseppek hullottak végig az arcomon. Ugyan a nedveset nem éreztem, de ott volt és az én szemeimből származott.  Észre se vettem, hogy sírok.

-Bella, jól vagy? –kérdezte Jasper és átölelt. Persze tudtam az okát. Megnyugtatott, eltompított, szinte álomba ringatott és így sikerült beültetniük az autóba. Utána már indultunk is. Nem érdekelt semmi. Nem izgatott, hogy vajon mennyien láttak minket a reptér előtt, vagy hogy mit gondolnak most az emberek. Az sem érdekelt hova visznek most. Csakis az járt a fejemben, hogy életem értelme halott és már nincs többé. Az agyam ugyan éber volt, de én magam nem. Jasper jelenléte és képessége minden érzést elnyomott és csak az üres semmi maradt bennem.

- Oda akarok menni- szólaltam meg hirtelen és megtöröltem az arcom, mely még mindig könnyben úszott.

- Hova?

- Edward szüleihez… a házukhoz.

- Nem- kiáltottak fel egyszerre.

- Ha nem visztek, majd megyek egyedül- szóltam nyugodtan. Időközben rájöttem fölösleges a kiabálás, a vita. Nem okolhatok senkit Edward haláláért csakis magamat. Ő szeretett és én szerettem. Miattam kellett meghalnia. Már rájöttem, hogy nem baleset volt. Edward elvesztését láttam a repülőn. Az ő gépének zuhanását. És ez nem lehetett véletlen. Nem véletlen, hogy pont most hibásodott meg a gép és hogy pont az, amelyiken ő utazott. Pont most, mikor szinte az egész vámpírvilág a húgom után kutat, akit meg is találtak. Ez biztosan figyelmeztetés volt. Azt hittem ezúttal megóvhatom a szerelmemet és nem ismétlődik meg a múlt. Hogy most én nyerek. De megint elbuktam. Megint Sarah volt az erősebb. Nem vagyok ellenfél neki. Egy senki vagyok a számára, akit könnyen eltaposhat. Itt az egyetlen örök vesztes én vagyok. Ő mindig nyer bármiről is legyen szó. De soha többet nem fogom megengedni neki, hogy bárkit is bántson miattam. Ha  kell, akkor egyedül maradok, egymagam ebben a nagy világban, de miattam senki nem fog még egyszer meghalni vagy szenvedni. Akkor már inkább a magány.

- Fordulj arra. Legalább Carlisle és Esme is velünk jönnek. Már biztos megvizsgálta Nora-t- szólt oda Jasper nekik és ők nem vitatkoztak tovább.

- Köszönöm- néztem Jasperre, majd felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz és kibámultam az ablakon. A fák egymás után suhantak el mellettünk. Szép lassan a fákat és a sötétséget házak és fények váltották fel. Az autó zúgásán kívül nem volt más zaj, ami megtörte volna a csendet egészen addig, míg meg nem érkeztünk a házhoz.

- Bella, megérkeztünk. Bekísérjelek? –kérdezte Rose.

- Nem szükséges. Be tudok menni egyedül is.

- Akkor majd én veled megyek- elkapta a kezem Jasper, amitől még tompább lettem. Ez a hisztiroham elmaradásának oka. Jasper jelenléte. Az ő nyugalma. Különben már a fájdalom elnyelt volna.

- Nem akarom.

- Te most nem akarsz semmit Bella. Főleg nem a békét. Pedig erre van szükséged.

- Soha többé nem lelem meg a békémet.

- Akkor gondolj Edward szüleire és családjára. Ha elmegyek mellőled nem biztos, hogy visszafogod magad. Gondolom, nem akarsz nekik ártani.

- Azt nem- ráztam meg a fejem. Tudta jól, hogy ezzel meggyőzhet. És sikerült neki.  Átölelte a vállam és így lépkedtünk az ajtóig. Aztán az kinyílt és megjelent Edward apukája, aki nem szólt semmit, csak beengedett és becsukta mögöttünk az ajtót. A nappaliba vezetett, ahol a kanapén ott feküdt Nora, mellette Carlisle és Esme.

- Édesem, itt van Bella- szólt a férfi rekedt, sírós hangon  kanapén fekvő feleségének.

- Nem… nem…-majd a nő rám nézett, szemei szikrákat szórtak és ordítozni kezdett. –Megölted a fiamat. Te miattad halt meg. Miattad ült fel arra a gépre, ami hibás volt. A te lelkeden szárad a halála.

- Nem a lányom tehet róla Nora- kelt a védelmemre Esme és mellém sietett.

Nem tudtam mit mondani. Nem volt mondandóm, hiszen teljesen igaza volt. Még ha nem is közvetlenül, de részben miattam halt meg Edward.

- De ő a fiam gyilkosa.

- A lányom nem gyilkos. Túl zaklatott vagy Nora, de ez sem jogosít fel rá,  hogy így beszélj vele- állt fel Carlisle is. –Bocsáss meg barátom, de a feleséged túl messzire ment. Bella ugyan úgy szenved a fiatok halála miatt, mint ti, mert szerette őt. És nem tűröm, hogy sértegessétek. Mi most távozunk.

- Teljesen mindegy mit vág a fejemhez asszonyom. A fiát semmi nem hozza már vissza. Elment. De ha magának jobb, akkor ócsároljon nyugodtan. Én megengedem. De előre szólok, hogy semmivel sem lesz könnyebb. Maguk is találnak majd olyan okot, amiért magukat hibáztatják, ahogy én is.

- Meg ne lássalak a temetésen.

- Kedvesen, elég- szólt rá William, de Nora rá se hederített.

 - Ne féljen asszonyom, nem fog látni. De Edward megérdemli, hogy ott legyek. És ezt maga sem veheti el tőlem.

- Takarodj innen. Bűnös vagy.

- Lehet. Sőt biztos is, de szerettem a fiát. Úgy, ahogy soha senkit. És a szívem szakad most meg miatta. Szívből sajnálom asszonyom. Elmondani nem tudom mennyire.

- Hagyd el a házamat- kiabált tovább.

- Bella kérlek, most menjetek. Carlisle, sajnálom- szabadkozott William, de már nem érdekelt. Este úgyis visszajövök. Itt leszek és emlékezni fogok rá. Ezt senki nem veheti el tőlem. Senki.

- Gyere Bella. Menjünk innen- kért Carlisle és Esme-vel átvették Jasper helyét.

Kimentünk az autókhoz és megint be akartak ültetni. Viszont most, hogy Jasper távolabb került tőlem az agyam kezdett tisztulni és az érzékeim sem voltak annyira tompák.

 Kiszakítottam magam közülük és fejvesztve rohantam az erdőbe. Nem érdekeltek a többiek, nem vettem figyelembe a hangokat, a kiabálásokat, csak rohantam előre, de nem tudtam merre megyek. Az eső is szakadni kezdett és én olyan gyorsan futottam, mint még előtte soha. Most, hogy gyengült az agyamat tompító erő, tisztán tudtam gondolkozni és átadtam magam az érzéseimnek.  A fájdalom teljes egészében átjárta minden porcikámat.

A fejem zsongott, az eső eláztatta a ruháimat és sokszor úgy éreztem fázok. A szél süvített, az égboltot beborította a sötétség és a villámok egymás után csaptak le a földre. Mintha a vihar az én fájdalmamat tükrözné. Az állatok mind eltűntek a közelemből, menedékbe húzódtak… elbújtak. De nem érdekelt. Ebben a pillanatban a lelkem fájdalma sokkal nagyobb volt, mint a félelmem vagy a többiek iránti szeretetem és aggodalmam. Most ők sem érdekeltek, csak az, hogy valamilyen módon enyhítsem a lelkemet mardosó fájdalmat.

Nem tudom mióta futhattam, de fáradni kezdtem. Mióta vámpír lettem, nem éreztem így magam, de most igen. Bőrig áztam és a széltől fázni kezdtem. Lerogytam a sárba és torkom szakadtából üvöltöttem, miközben szemeimből záporoztak a könnyen. Átöleltem magam a karjaimmal és sírtam.

-Saraaaaaaahhhhh- üvöltöttem teli torokból. De nem jött senki.

- Mit keresel az erdőben ilyen ítélet időben? –hallottam meg azt a hangot, ami most az utolsó reményem volt. –És miért hívtál?

- Tudod mi történt Edwarddal, igaz?

- Természetesen. De akkor sem tudom, mit akarsz tőlem.  

- Forgasd vissza az időt. Hozd vissza őt és mindent megteszek, amit kérsz- álltam fel és megtöröltem az arcomat.

- Mindent?

- Mindent- bólintottam rá és vártam a válaszát, ami végképp tönkretett.

- Hm… nem. Mondtam, hogy visszaveszem a szívességet. Hát eljött az ideje. Egyáltalán honnan veszed, hogy nekem sikerülne?  Az idő visszaforgatása még nekem sem áll hatalmamban. Amúgy is. Kutattál utánam. Meg akartál ölni. Most miért segítenék neked?  

- Dehogynem áll hatalmadban. Bármire képes vagy, amit csak szeretnél. Tudom, hogy erős vagy. Már nem egyszer bebizonyítottad. Vissza tudod nekem hozni őt. Csak gyűlölsz, és ezért nem teszed meg. Nem az volt a célom, hogy bántsalak Sarah. Meg akartalak találni és te így vágtál vissza. Értem és felfogtam az üzenetet. Bűnhődtem, és ha azt kéred cserébe, hogy hagyjam el, megteszem. Csak hozd vissza. Gondolj a családjára. A szüleire. Megkímélheted őket a rossztól, ha visszaforgatod az időt. Ha nem is miattam, akkor értük tedd meg.

- A családja miatt? Te sem vetted figyelembe a családomat, mikor megtámadtad apánkat. És még csak rám sem voltál tekintettel, mikor anyánkkal is végeztél. Nem érdekelt, hogy én árván maradok. Nem foglalkoztál az érzéseimmel. Akkor én miért foglalkoznék a tiéddel vagy az övékkel?  Miért akarnék neked vagy nekik jót? Nem is ismerem őket. Nem indít meg a fájdalmuk. Ahogy a tiéd sem.

- Sarah kérlek.

-Könyörögj csak- szeméből sütött a gúny, hangjából a megvetés. De a szemében egy pillanatra megvillant a félelem és az aggodalom. Viszont amint legyőzte ezeket az érzéseit, újra gúnyosan szólt hozzám. -Szánalmas vagy Bella. Gyenge és nem csak testileg, de lelkileg is. Már nem is hasonlítasz arra a kegyetlen gyilkos szörnyetegre, aki régen voltál. A kíméletlen harcosra, akitől rettegett a világ. Arra a gonosz nőre, aki hidegvérrel meggyilkolta a szüleinket. Így már könnyű célpont vagy Bella. Nem csak nekem, de másoknak is.

- Nem számít, mit teszel velem, ha ő már nincs többé- roskadtam össze újra. Elhagyott az erőm és a sírásommal együtt az eső is csendesült. Megsemmisülve ültem a sárban a húgom előtt. Megalázva, gyengén, kiszolgáltatottan, szánalmasan. Pont, ahogy ő mondta. -Ennél nagyobb fájdalmat már nem tudsz nekem okozni. Egy halottnak már nem tudsz többet ártani. És én halott vagyok. A szívem újra, harmadszor is megállt, de ezúttal végérvényesen. Többé nem dobog már. Ennyi volt.

- Akkor megtaláltam a gyengédet. Mondjuk nem volt nehéz. Amíg az a kődarab vezet téged, ami a mellkasodban van, addig mindig előtted járok néhány lépéssel.

- Te voltál! Miattad zuhant le a gép. Igaz? –kérdeztem felemelt fejjel. De már semmi nem tudott meglepni. Szinte biztos voltam benne hogy az ő keze volt a dologban. Most csak megerősített benne.

- Eltaláltad. Egy picit megpiszkálták a motort, és bumm. Ha láttad volna micsoda zuhanás volt. Az a sok sikoly... zene volt füleimnek. És az külön öröm volt számomra, hogy láttam könyörögni őt. Még csak nem is az életéért könyörgött, hanem a tiédért.

Részletesen elmondott mindent, de ebben a pillanatban valami arra késztetett, hogy ne higgyek neki. Pedig menyire egyszerű lenne, elfogadni, hogy ő volt a bűnös. Hogy miatta halt meg. De nem éreztem úgy, hogy igazat mondana, bármennyire is szerettem volna.

- Már látom mekkora szörnyeteg vagy.

- Csak akkora, mint te. Hiszen mégsem lehetünk annyira különbözőek Bella. Testvérek vagyunk. A szívünk mélyén bármennyire is tiltakozunk ellene, de egyformák vagyunk. Jobban hasonlítunk mint az gondolnád.

- Biztos vagyok benne, hogy anyánk inkább meghalna, minthogy ilyennek lásson minket.

- Igen, te biztos lehetsz benne, de én nem. Ugyanis elvetted őt tőlem és a te jóvoltodból nem ismerhettem őket. Nem tudhatom, mit helyeselne, miről mit gondolna. Semmit nem tudok róla.

- Annyiszor vágtad már a fejemhez a múltat, hogy megszámolni sem tudom. De mint eddig, most sem tudok változtatni rajta. Megtörtént, elmúlt és bármennyire is bánom, nem tudom megnemtörténté tenni. De biztos lehetsz benne, hogy sosem akarná, hogy gyűlöljük egymást.

- Talán kérdezzük meg őt- javasolta.

- Hogyan?

- Visszahozom anyát. Persze ha képes vagy szembenézni vele. Vele és a múltaddal, a múltunkkal.