1. fejezet Újra találkozás

 A múlt olyan mint valami régi barát. Néha csak úgy beállít hívatlanul és el se megy!

(Bella szemszöge)

Elment. Elhagyott, mert nem szeretett. És akármennyire is fáj, tiszteletben kell tartanom a döntését. Utána mehetnék, megkereshetném, de mi értelme lenne. Semmi. Hiszen világosan a tudtomra adta, hogy nem szeret. Én pedig nem akarok egy olyan férfi után futni, aki nem érez irántam semmit.

És bár én még mindig szeretem és szeretni is fogom, amíg élek –ami mellesleg elég hosszú idő –el kell fogadnom a döntését. Meg kell tanulnom nélküle élni és új életet kezdeni.

Éppen a reptérre tartok, mert ma érkezik a nővérem. Ami a legfurcsább, hogy a létezéséről sem tudtam egészen addig a napig, míg fel nem hívott telefonon, miután Edwardék elmentek. Remekül elbeszélgettünk és megbeszéltük, hogy a nyári szünetben eljön hozzánk. Minden nap beszéltünk és végül is az ő érdeme, hogy kikerültem abból a siralmas állapotból, amibe Edward és a családja taszított.  Ő beszélt rá, hogy utazzak el vele Londonba. Valamiért oda kellett mennie és azt mondta, jót tesz majd nekem a környezetváltozás és az volt az első alkalom, hogy személyesen találkoztunk. És az az út változtatta meg teljesen az életemet. Miután pár napot együtt töltöttünk, ő hazament Floridába anyához én pedig ide Forksba. De miután Seattle-be leszálltam, megtámadott egy vámpír. Csak át akart változtatni, mert társat keresett magának és engem választott. De miután valami oknál fogva csak félig változtam át, meg akart ölni. Nem tudta, mit teremtett és végezni akart velem, mielőtt a Volturi rájött volna. Csakhogy nem számolt az újszülöttek erejével és mielőtt megölhetett volna, én végeztem vele. Aztán hazajöttem. Így utólag tudom, nagy felelőtlenség volt, de nem tehettem mást. Bánthattam volna apát, de nem tettem. És ez végtelen boldogsággal tölt el. Élhetek mellette anélkül, hogy veszélybe sodornám. Azt még nem tudom, mit fogok neki mondani pár év múlva, miért nem változom, de ezt még ráérek kitalálni. Most az a fontos, hogy itt lesz a nővérem és végre együtt tölthetünk egy kis időt.

Kissé elkalandozhattam, mert azt vettem észre, hogy nővérem áll előttem és kalimpál a szemem előtt.

-Hahó, föld hívja Bellát. Bella, jelentkezz.

- Lexi- mosolyogtam rá. –Olyan jó, hogy itt vagy. El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál- öleltem magamhoz. Ő nevetve viszonozta ölelésem, majd elengedtük egymást.

- És apu- kérdezte kissé letörten.

- Sajnos be kellett mennie az őrsre, de azt ígérte siet haza. Hiszen mikor látott téged utoljára? Talán négy éves lehettél? Vagy három? Még fel sem fogtad, mi történik körülötted- néztem rá komolyan.

- Igen. Azt hiszem négy voltam. Azóta csak képen láttam őt. És bevallom, kíváncsi vagyok rá.

- Azt el is hiszem. Szerintem menjünk- emeltem fel az egyik táskáját.–Kényelmesebben tudunk otthon beszélgetni, mint egy zsúfolt repülőtéren.

- Igen. Menjünk- mondta és fogva a bőröndjét elindultunk kifelé a parkolóba.

- Hé, Bella. Lassíts egy kicsit- szólt rám Lexi. –Esküszöm, úgy rohansz, mintha üldöznének.

Persze hogy üldöznek. Még pedig a múltam. A múltam, amit nagy nehezen sikerült lezárnom, de most mégis felszínre akar törni.

- Oh, kérlek, ne haragudj- álltam meg a kocsim előtt. –Bocsáss meg kérlek, de el akarok innen menni a lehető leghamarabb.

- Hé- hé. Állj csak meg egy percre- fordított maga felé.

- Lexi, ne itt. Kérlek, menjünk már innen.

- Bella, mondd el, mi van. Két perccel ezelőtt még semmi bajod nem volt. Mi ütött beléd?

- Itt vannak. Visszajötte Cullenék- mondtam. –Menjünk már- toporzékoltam.

- Oké. Ne aggódj. Itt vagyok veled. Hallod, nem engedem, hogy újra bántsanak. Oké?- kérdezte még mindig a karomat szorongatva.

- Rendben- mondtam. Ő magához húzott és a hajamat simogatta.

- Már nem vagy egyedül. Itt vagyok veled és nem hagyom, hogy bárki bántson. Ahhoz előbb velem kell, hogy végezzenek.

Bella autója

- Menjünk jó? –kérdeztem, miközben felnéztem az arcára.

- Persze- mosolygott. Elengedtem és átsétáltam a kocsi túloldalára.

- Ez a te kocsid? –kérdezte nagyot nézve.

- Aha. Miért? Valami gond van vele?

- Nem. Ez egy csodás Bmw.

- Vezethetem majd?- és a kiskutya szemek.

- Naná. De most én vezetek. Majd utána meglátjuk.

Lexi betette a csomagjait majd beült az anyósülésre és mikor kinyitottam az ajtót, pont akkor léptek ki Cullenék. Elfordítottam a tekintetem és beültem a kocsiba. Nem szabad elgyengülnöm. Erősnek kell lennem, még ha nehezemre is esik. Indítottam és miután kifordultam, még megengedtem magamnak egy pillantást feléjük. Láttam Alice arcát, de nem foglalkoztam vele különösebb képen. Őt sem érdekelte mi lesz velem, ha ők elmennek. Még csak arra sem volt hajlandó, hogy elköszönjön tőlem, holott mindig azt hajtogatta ő a legjobb barátnőm.

Az autóban nem nagyon beszélgettünk Lexi-val. Ő a tájat figyelte és egy párszor megjegyezte mennyire más ez a kis város Floridához képest. Az én tempómmal tíz perc alatt hazaértünk. Apa járőrkocsija a felhajtón állt. Beálltam mellé. Elég nagy az a felhajtó ahhoz, hogy két kocsi is elférjen rajta.

-Nos, megérkeztünk- mondtam mosolyogva. Nem szabad látniuk rajtam, mennyire felkavart, hogy újra láttam őket.

- Igen- suttogta alig hallhatóan. A hangja ideges volt és láttam rajta mennyire feszült.  Én is így viselkednék, ha anyával találkoznék. Hiszen nekem még emlékeim sincsenek róla. Még nagyon kicsi voltam, mikor elváltak és apu idehozott engem. Számomra Renée csak egy idegen lenne és valahogy így érezhet most Lexi is.

- Ne izgulj. Itt vagyok melletted- ismételtem a parkolóban elhangzott szavait.

- Én- kérdezte felhúzott szemöldökkel. –Dehogy izgulok. Tök nyugis vagyok.

- Aha, azt látom. Na gyere- húztam mosolyogva és elkaptam az egyik táskáját. –Szia, apu! Megjöttünk- kiáltottam, miután sikeresen kinyitottam az ajtót.

- Bella, már vártalak benneteket- jött ki a nappaliból. Gondolom megint valami meccset nézett. –Alexandra, kislányom- ölelte magához nővéremet.

- Charlie- csuklott el nővérem hangja. – Vagyis apa. Rég láttalak.

- Bizony rég. Hadd nézzelek- küszködött Charlie a könnyeivel. –Te aztán rendesen megnőttél. Igazán csinos vagy.

- Köszönöm apu. Te is jól nézel ki. Hiányoztál- mondta és újra megölelték egymást.

- Na, ti beszélgessetek, én felviszem a csomagokat és azután készítek valami vacsorát- mondtam és felkapva a csomagokat felvittem őket a Lexi számára előkészített szobába. Aztán leszaladtam a konyhába. Apa és a nővérem a nappaliban beszélgettek és nekem eszem ágában sem volt megzavarni őket.

Sütöttem egy kis rántott húst, hozzá krumplipürét. Nem telt sok időbe és hamar kész lettem vele.

-Halihó, vacsora- dugtam be mosolyogva a fejem a nappaliba.

- Miért nem szóltál, hogy segítsek? –kérdezte szigorúan nővérem.

- Mert mindig egyedül főzök. És nektek most amúgy is van elég megbeszélnivalótok.

- Akkor együnk, mert éhen halok- csapta össze a tenyerét apa.

A vacsi jó hangulatban telt. Egy csomó történetet meséltünk egymásnak a gyerekkorunkról és mindenről, ami eszünkbe jutott. Alexa jelenléte teljesen megnyugtatott és úgy éreztem, jöhet bármi, mindennel képes vagyok megbirkózni, mert ő erőt ad nekem. Nem tudom, lehet azért, mert idősebb nálam és több mindent élt már meg. De úgy érzem, mintha egész életemben mellettem lett volna és nem csak az utóbbi évben. Olyan, mintha együtt nőttünk volna fel és érzem, ő képes segíteni, hogy túltegyem magam a múlton és ne nézzek folyton hátra. Csakis előre.

Vacsora után felmentünk és segítettem kipakolni Lexinek. Közben beszélgettünk. Majd, miután végeztünk már sötét volt, ezért fürdeni mentem. Gyorsan lezuhanyoztam és visszamentem a szobámba. Felvettem a kedvenc pizsim és leültem az ablak melletti fotelba. Csak néztem a sötét erdőt és gondolkoztam.

Mit fogok tenni, ha összefutok valamelyik Cullennel? Egyáltalán miért jöttek most vissza. Úgy volt, hogy örökre eltűnnek az életemből, erre most megint itt vannak. Édes istenem. Tudom, hogy már nem érdemlem meg, de kérlek, segíts nekem.

-Gyere csak be-szóltam nővéremnek, aki az ajtóm előtt állt és azon gondolkozott, vajon bekopogjon vagy sem.

Az ajtó kinyílt és Lexi dugta be rajta a fejét.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Még csak nem is kopogtam.

- Csak hallottam, hogy itt vagy az ajtó előtt. És abból gondoltam, hogy te vagy, hogy apa ilyenkor már nem szokott bejönni hozzám- mosolyogtam rá. Na jó, a második mondat nem teljesen volt igaz. De hogy mondjam el neki, hogy vámpír vagyok és éreztem az illatát? Egyszerű a válasz. Sehogy.

- Csak gondoltam benézek hozzád. Hogy érzed magad?

- Kitűnően vagyok- hazudtam. –Miért kérdezed?

- Bella. Érthető, ha ki vagy bukva. Ne feledd, mindent elmondtál nekem a Cullen családról. Tudom, mennyire szeretted őket, de főleg Edwardot. És nem szeretném, ha megint szenvednél. Bár azt meg kell hagyni, hogy van valami jó abban, hogy elhagytak téged- nézett rám komolyan és leült a fotel karjára.

- Tényleg? És mi lenne az?

- Az, hogy végre találkoztunk. Mert ha apa nem hívja fel anyát azért, hogy elmondja mi van veled, akkor én sem tudom meg, hogy te vagy nekem. Apa telefonja után sokat gondolkoztam rajta, milyen lehetsz, hogyan ismerhetnélek meg. Mindig is szerettem volna egy kistestvért és nagyon haragudtam anyára, amiért eltitkolták az igazat. Nem lett volna szabad elválasztaniuk minket egymástól. De a múlton nem lehet változtatni- mondta a végét szomorúan.

- Igen. Igazad van. Nem lehet változtatni. Akár mennyire is szeretnénk, nem lehet- értettem vele egyet. –De…

- De? –kérdezte felemelve a fejét.

- Mi van veled? Olyan szomorú lettél. Mi a baj?

- Semmi, semmi- erőltetett egy mosolyt az arcára.

- Engem nem tudsz átverni. - Már csak azért sem, mert félvérként érzem az érzéseidet- tettem hozzá magamban.  –Kérlek, hagyd, hogy most én segítsek neked. Bízz bennem.

- Bella, nem arról van szó, hogy nem bízom benned, csupán fáj róla beszélni. De megígérem, hogy amint rászánom magam, te leszel az első, akinek elmondom. Megígérem. Így jó lesz?

- Oké. De ha bármiben tudok segíteni, csak szólj. Ahogy te nekem, úgy én is itt vagyok neked.

- Komolyan kezdek kételkedni benne, hogy én vagyok az idősebb. Úgy beszélsz, mint egy ezeréves nénike.

- Mert néha úgy érzem, tényleg ezer éves vagyok. Elfáradtam és nincs erőm tovább harcolni.

- Bella, nem értelek. Beszélj világosan.

- Most még nem lehet. És nem azért, mert nem akarom. Csak félek, ha megtudod, majd félni fogsz tőlem. De egy napon, talán nem is olyan sokára meg fogod tudni az igazat. És én meg fogom érteni, ha nem akarod, hogy a közeledben legyek.

- Bella! –szólított meg kicsit hangosabban. –Mi folyik itt? Mégis mi…

- Lexi. Inkább ne is figyelj rám- mosolyogtam. –Hanyagoljuk a szomorú témákat. Jó?

- Rendben. De nagyon furcsa vagy.

- Tudom. Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk vásárolni? Vagy sétálni? Vagy valami más? –tereltem a témát.

- Oké- nézett rám furcsán.

- Jaj, ne csináld már. Ne légy szomorú. Nevess. Azt akarom, hogy vidám légy.

- Jól van. Akkor holnap majd kitalálunk valami közös programot. De most megyek aludni. Meg előtte még felhívom anyát, hogy megérkeztem.

- Menj csak- öleltem át. –Szeretlek.

- Én is húgi. Én is téged. Jó éjt.

- Neked is.

Amint Lexi kilépett a szobámból, lekapcsoltam a villanyt és bebújtam az ágyba.

Muszáj lesz neki elmondanom, mi történt velem. Mert előbb utóbb ő fog rájönni. És rettenetesen félek, hogy majd úgy néz rám, mint egy gyilkosra. Félni fog tőlem és nem akarja majd, hogy mellette legyek. Pedig ha Forksban van, nagy veszélynek van kitéve. Hiszen ez kiváló hely a vámpírok számára és bármikor megtámadhatják őt. Én már csak tudom. Egy vámpírokkal teli családba akartam tartozni. Velük voltam állandóan és ebből adódott a baj. Először a három nomád. James próbálkozása, hogy megöljön, aztán Jasper támadt rám. Persze ez mind az én hibám. Ha nem vagyok olyan ostoba, hogy vele akarok lenni, akkor nem tudnék a vámpírok létezéséről és most nem lennék én is szörnyeteg.

És a veszély még nem hárult el teljesen. Még mindig ott van Victoria és Laurent. Lehet, hogy még mindig vadásznak rám. És akkor nem csak én, hanem Charlie és Alexa is veszélyben van. De ez az én hibám és meg fogom őket védeni, ha kell az életem árán is.

Viszont igaza van a nővéremnek. Ha nem találkozom velük, akkor nem kerülök érzelmi válságba és apának eszébe sem jut felhívni Renée-t. Azért valami jó is van ebben az egészben. Megtaláltam a nővéremet. És most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.

Nem tudom, mikor, de valószínűleg elnyomott az álom. Arra keltem fel, hogy valaki járkál a szobámban. Azonnal felpattantak a szemeim és felültem az ágyban. De amikor megláttam ki van a szobában, nem hittem a szememnek. Pedig igaz. Itt van és nem álmodom. Tudom, hogy nem álmodom, mert akkor már rég felébredtem volna.

           Sziasztok!  

Hát ez lett volna az első fejezet. Remélem elnyerte a tetszéseteket. 

A véleményeteket komiban közöljétek, ha kérhetem. 

FRISSek pedig minden héten VASÁRNAP lesznek. 

Puszi mindenkinek: Rosalice