Feel the love~36.fejezet

Sziasztok!

És itt a friss. Kicsit megcsúsztam, mert tegnapra szerettem volna, de nem jött össze, viszont ma sikerült befejeznem és nem akartam megvárni vele a vasárnapot. Azonban most sem ígérem meg, hogy vasárnap kaptok új részt, ami egyben a történet befejező része lesz. Remélem legalább annyira várjátok már, mint én.Megpróbálom minél hamarabb hozni, de nem szeretném elkapkodni. Szeretném, ha legalább olyan színvonalas lenne az utolsó fejezet, mint az eddigiek, de ebben a helyzetben lehet több időt vesz majd igénybe és megint csak a türelmeteket kérem.
Most pedig jó olvasást nektek. Jelentkezem, amint tudok.
Puszi mindenkinek: Rosalice

(Bella szemszöge)

                  

A napok és hetek egyre csak teltek a fejünk fölött. Sarah amint felépült elment, elhagyott minket. A szívem majd megszakadt, de megértettem, hogy mennie kell. Elfogadni nem akartam, de belementem. Azonban nem tudom teljesen elengedni. Folyamatosan figyelem őt, amiért ő mindig bosszankodik és olyanokat mutat nekem, amiktől szinte rosszul leszek. De már tudom, hogy csak szándékosan csinálja, mert tudja, hogy figyelem. De képtelen vagyok akár egy pillanatra is megfeledkezni róla. Amikor mégis sikerült, akkor Rosalie jár a fejemben. Beleegyeztek abba, hogy Rosalie-t emberré változtassam és megpróbálták a babát. Sok idő nem is kellett, máris teljesült a vágyuk és már csupán néhány hét van hátra a pici érkezéséig. Bármelyik pillanatban a világra jöhet, ami miatt muszáj minden figyelmemet Rosalie-nak szentelnem, mert nem engedhetek meg magamnak egy kicsi figyelmetlenséget sem. Hiszen az akár Rosalie életébe is kerülhet.

 Edward és Cara egyre több időt töltenek egymással, sokkal többet beszélnek. Közelebb kerültek egymáshoz. Olyan jó rájuk nézni. Nem apa lánya kapcsolat van köztük, inkább valami barátság féle van kialakulóban. Néha napján hallom, hogy Cara apának szólítja Edwardot és ettől a szívemet elönti a megkönnyebbülés és a szeretet.  Egy napon tényleg apa és lánya lesznek. Ebben biztos vagyok.

-Nem ígérem, hogy minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd, de megpróbálok mindent, ami tőlem telik- suttogta Cara és átfogta a vállamat.

- Nem is hallottam, hogy jössz. Kiskorodban mindig lebuktál, mindig tudtam mikor jössz felém- mosolyogtam ré. Gyönyörű bronz haja még gyönyörűbbnek hatott, ahogy a nap sugarai megvilágították. Mosolya ragyogó volt, ám tekintetében kisebb aggodalom bujkált. –Mi nyomja a lelked kicsim?

- Aggódom Rosalie állapota miatt. Nagyon rosszul van. Szinte felemészti őt a kicsi- suttogta miközben leült mellém. –Egyfolytában sikoltozik, szörnyű fájdalmai vannak, mégsem akarja engedni, hogy segítsek neki.  

- Rosalie védelmezi a kicsit és csak a legvégső esetben hagyná, hogy segítsünk. Attól fél, hogy baja eshet a babának. Tudja, hogy nem ártanánk neki, de fél, hogy véletlenül is történhet valami, ami megakadályozza a pici születését. Tudom, én is átéltem. Én is féltettelek.

- És én annyi fájdalmat okoztam neked. Én is felemésztettelek, ahogy most Rosalie-t a kicsi, igaz?

- Nem számított. Csak az, hogy megismerjelek, hogy láthassalak, hogy világra jöhess. Te voltál az egyetlen, aki akkoriban megmaradt nekem Edwardból. Te voltál a reménységem, az egyetlen olyan személy, aki miatt életben maradtam. Ha te nem lettél volna, én már rég meghaltam volna. És ezek nem csak üres szavak Chiara. Te voltál az én csodám és mindig is az maradsz. Senki és semmi nem vehet el tőlem. Soha nem fogom hagyni, hogy bajod essen, mert az életemnél is többet jelentesz nekem. Te miattad vagyok még ezen a világon, te adtál lehetőséget egy másik, egy teljesen új életre. Ezerféle képpen mentetted meg az életemet. Most hagyd, hogy valaki téged is óvjon. Nem kell mindig erősnek lenned, mert az, ha néha hagyod, hogy mások óvjanak és vigyázzanak rád, nem jelenti azt, hogy gyenge vagy. Egy napon meg fogod érteni, miről beszélek. És tartsd észben, hogy néha tudnod kell engedni másoknak. Hagyni, hogy azt tegyék, amit szeretnének, hagyni, hogy ők döntsenek. Akkor is, ha tudod, hogy rossz döntéseket hoznak majd.

- És ezt pont te mondod nekem- mosolygott rám, miközben a szemei megteltek könnyekkel.

- Azért mondom, mert tudom, hogy én képtelen vagyok erre. Én is mindent irányítanék, főleg a szeretteimet, de ez nem jó dolog Cara. Az emberek nem mindig díjazzák, ha meg akarod nekik mondani, mit csináljanak. Engem elfogadtak ilyennek, mert tudják, milyen vagyok. De szeretném, ha te nem lennél ilyen. Ebben ne hasonlíts rám. Te tudd hol a határ. Elmondhatod valakinek a véleményed, de ne erőltesd rá az akaratod kicsim. Ezt jegyezd meg. Add meg mindenkinek a döntés lehetőségét. Legfeljebb annyit tehetsz, hogy szemmel tartod, és ha szüksége van rád, akkor mellé állsz és támogatod.

- Ahogy most te teszed Sarah-val.

- Igen, erősen próbálkozom. Tudom, hogy megfojtja a viselkedésem, ezért próbálok változtatni. De ennyi idő után nehéz. Az sem sokat segített, hogy a Volturinál ezt tanultam. Erre neveltek. Az irányításra. Én már nem tudok megváltozni, de szeretném, ha te sokkal jobb ember lennél, mint én valaha is voltam.

- Te sem vagy rossz anya.

- Erről nem nyitok vitát. Te jónak látsz, mert szeretsz, de nem mindenki ért egyet veled. És ebben az egy kérdésben sosem fogunk megegyezni. Én tudom miket tettem, tudom mi az, amiért ilyennek gondolom magam. De nem fogok mindent elmondani neked és ezzel te is tisztában vagy. Az életem bizonyos részeit nem fogom elmondani senkinek. Még a Cullenek közül sem tud mindenki mindent rólam.

- Tudom- hajtotta le a fejét. –Titokzatos vagy és félelmetes. Kislány koromban sokszor megijesztettél ám. Tudtam, hogy nem szándékosan, de féltem a dühös oldaladtól. Sosem akartam, hogy rám haragudj. Mindig igyekeztem, hogy megfeleljek neked.

- Soha, hallasz engem? Soha nem kell megfelelned nekem, mert én olyannak szeretlek, amilyen vagy. Nincsenek elvárásaim veled szemben édesem.

- De.

- Nem várom el, hogy szeresd őt, nagyon jól tudod. Csak szeretném. Az két külön fogalom.

- Nekem viszont olyan, mintha elvárnád. Mert én bármit megtennék érted. Bármit teljesítenék, amit csak szeretnél, mindent, ami hatalmamban áll.

- Kicsim…- de a mondatomat nem tudtam befejezni, mert minden eddiginél nagyobb, élesebb és fájdalmasabb sikolyt hallottunk a kastélyból. Vámpír sebességgel rohantam Rosalie szobájába Cara-val a nyomomban és anélkül, hogy kopogtam volna, berontottam a szobába. Rosalie az ágyon feküdt az oldalán, kicsavarodva és fájdalmasan üvöltve.

- Nem fogja bírni. Nem várhatunk többet- kiáltottam, mikor mellé siettem és megláttam fájdalomtól eltorzult arcát. –Cara, hozd az injekciót, a szobámban van az éjjeli szekrényen, siess. Carlisle, készítsd elő a szobát, Edward, segíts neki. Azonnal világra kell segítenünk a kicsit.

- Nem. Túl korai még- zihálta Rose két fájdalomgörcs között.

- A te véleményed most nem számít Rose. Én tudom, hogy itt az ideje, a kicsinek nem lesz baja, de ha most nem lépünk, akkor a te életed veszélybe kerül.

- Tessék- nyomta a kezembe Cara az injekciót, majd kisietett a szobából. Gondolom ment Carlisle-ék után. Hiszen látta Sarah emlékeiben mit kell tennie. Sarah megmutatta neki és nekem is, mielőtt elhagyta a kastélyt. Hála neki, tudjuk, mit kell csinálnunk.

Beadtam az injekciót Rosalie-nak és vártuk, hogy hasson a morfium, de most minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.

-Áááááá- újabb sikoly törte meg a gondolataimat, amit most már Emmett sem hagyott szó nélkül.

- Az istenit csináljunk már valamit.

- Hozd utánam Rosalie-t- adtam ki az utasítást, de vámpír sebességgel rohantam a szoba felé, ahol már minden elő volt készítve. Edward Carlisle és Cara már bent voltak, mikor beértem, Emmett pedig az ágyra fektette a feleségét. –Most menj ki.

- Nem, maradni akarok.

- Azt mondtam menj ki- kiáltottam el magam és egy kézlegyintéssel kitoltam őt a szobából, majd bezártam az ajtót. –Aki nem biztos magában, az most hagyja el a szobát. -Azonban mindenki bent maradt, senki nem mozdult. –Rendben. Kezdhetjük.

(Sarah szemszöge)

New York, Miami, London, Párizs, New Orleans, Róma, Madrid, Berlin, Prága, Milánó. A városok, melyeket eddig körbejártam. Soha nem élveztem még ennyire az utazást, mint most. Eddig mindig azzal teltek az utazásaim, hogy ellenőriztem az embereimet, kerestem a támogatókat, kutattam a testvérem után, terveket szövögettem, amivel tönkre tehetem a testvéremet. Vagy a legutóbbi, amikor a másik erőt kerestem. De most, ez az utazás semmi másról sem szólt csak a felejtésről és az újrakezdésről. A felejtésről, hogy kiűzzem a gondolataimból Rick-et, az emlékeimet, az érzéseimet, a szerelmemet. Elárult, becsapott, én mégis szeretem őt. Még mindig. És sosem fogom elfelejteni teljesen. Tudom, hogy ezt kellene, de nem vagyok rá képes. Meg kell tanulnom együtt élni a fájdalommal. Idővel talán könnyebb lesz, de most még a szívem üres. A fájdalom felemészt, elveszi minden erőmet és nem akarom, hogy ezt a családom lássa. Nem akarom, hogy Bella szemtanúja legyen ennek a sorvadásnak, ami a lelkemben tombol. Ő nem ezt érdemli. Neki boldogság kell, szerelem, élet és szeretet, amit a családja megadhat neki. A lánya Chiara. A csoda, mely megváltoztatta mindkettőnk életét. Ha anya nem mondja, hogy Bella terhes, ha nem derül ki, az én szívem sem enyhült volna meg annyira, hogy magammal vigyem őt és megtanítsam mindenre. Chiara megváltoztatta az életünket és igazi családot kovácsolt belőlünk. Miatta már én sem a magányt érzem magam körül, már tudom, hogy engem is szerethetnek. És azt is megtanította, hogy nem minden mögött csak a rossz van. Hiszen egy olyan kislány, mint ő, sosem lenne képes a rosszra. Hiszen láttam, a saját szememmel, mennyire szereti az édesanyját, a családját és engem is. Bárcsak nekem is lenne egy gyermekem, egy olyan lányom, mint Cara. Bárcsak az én gyermekem is olyan lenne, mint ő. Bárcsak engem is annyira szeretne, mint Cara Bellát. De félek, hogy az én gyermekem csak gyűlöletet érez majd irántam. Hiszen miattam halt meg az apja. Én öltem meg. Én és a testvérem. Gyűlölni fog, megvetni mindkettőnket, utálni fogja a családját. Előre látom, hogy az én gyermekem egy cseppet sem fog hasonlítani Cara-ra. Mert mélyen benne ott lesz a gonosz. Ott lesz benne az apja. Már most ott van benne. De talán mégis megváltoztathatom. Talán ha nem tudja meg az igazat, akkor jóra nevelhetem. Úgy, ahogy Chiara-val is tettük. De félek. Félek elmondani a testvéremnek, hogy gyermeket várom. Félek, hogy majd megvet, amiért egy olyan férfi gyermekét hordom a szívem alatt, aki minden bajunk, fájdalmunk okozója volt. Félek hazamenni, félek megmutatni Bellának, hogy valójában mi is történik velem ezen az úton. Azért jöttem el, hogy távol legyek tőlük, hogy át tudjam gondolni a dolgokat, hogy megvédhessem a gyermekem. Félek, hogy nem fognak megérteni, hogy nem fogják majd elfogadni a picit. Azt nem élném túl, hiszen még ha a legnagyobb ellenségünk gyermeke, ő részben az enyém is. Az én kincsem.

-Nem kell félned kislányom- jött anyám hangja a hátam mögül, melyet azóta nem hallottam, hogy visszatértem a sötétségből a harc után.

- Anya. Ezt nem értheted.

- Dehogynem. Félsz, hogy a nővéred megvet majd téged és a gyermekedet is. Félsz, hogy a család nem fogja elfogadni a kicsit csak azért, mert Rick az apja és te mindent megtennél ezért a kicsiért. Igazából azon csodálkozom, hogy még nem jöttek rá az állapotodra. Hogy még Bellának sem tűnt fel a változás.

- Nem hagytam rá neki időt, hiszen nem sokkal Rick halála után elmentünk, elhoztuk a Culleneketés Edward megjelenése után megkerestük a gonoszt. Kómában sem voltam annyi ideig, hogy sokat változzon a testem. És most sem látszik sok minden.

- Mert nem olyan, mint Cara. Már nem csak két hónapod van hátra Sarah. Akkor jön világra ez a kicsi, ha ő akar. Nem olyan félvér, mint Cara, éppen ezért kell visszamenned a családhoz. A nővéreddel együtt kitaláljátok, hogy mi legyen.

- Nem. Bella megvetné ezt a kicsit és ha a helyében lennék, én is ezt tenném. Még csak nem is hibáztathatom érte.

- Bella nem fog megvetni sem téged, sem a gyermekedet. Pontosan tudja, milyen egy gyermek és mekkora örömet okozhat neked. Nem fogja megtagadni tőled azt a szeretetet, amit csak egy gyermektől kaphatsz meg. Tudod jól, hogy nem fog ellened tenni semmit. Hiszen szeret téged. Menj vissza hozzájuk. Nem tudhatod, pontosan mikor jön világra a kicsi. Félvér a kicsi, de képes megállítani a saját fejlődését, hogy ne okozzon neked fájdalmat. Éppen ezt tette eddig is. De egyelőre még nem tudja irányítani. Segítenetek kell neki, éreznie kell, hogy mellette van a családja, csakis akkor fogja megérteni majd, hogy miért kellett az apjának meghalnia. Nem lesz gonosz, ha helyesen nevelitek. Hidd el édesem, senki nem születik gonosznak. Minden attól függ milyen nevelést kap. És ha a gyermeked csak a jót látja ő sem lesz rossz. Bízz benne és a családodban.

- De annyira félek. Tudom, hogy különleges baba.

- Aki már most szeret és óv téged még saját magától is. De világra kell jönnie. Viszont ha gátolja a saját fejlődését mind a ketten veszélybe kerülhettek. Kicsim, kérlek, hallgass rám.

- Rendben. Majd megfontolom.

- Csak hallgass rám. Kérlek szépen és dönts helyesen.

- Anya, kérlek, gondolkoznom kell. Ez nem megy csak úgy egyik pillanatról a másikra. Rick tönkretette az életünket és én az ő gyermekét várom. Megjósolni sem lehet, hogy Belláék hogyan reagálnának rá. Ha tudnám és biztos lennék benne, hogy nem ítélnek el, el sem jöttem volna otthonról. De nem látom ennek az egésznek a végét.

- És ha ne adj isten meghalsz a szülés közben? Ki fogja a gondját viselni a kicsinek? Szerinted akkor nem fogják gyűlölni őt, ha idővel megtudják ki ő és hogyan haltál meg? Ráadásul nélküled nem garantált, hogy jó ember lesz belőle.

- Jaj anya, nem tudom- törtem ki. Fogalmam nem volt mit tehetnék, hogyan kellene reagálnom. Hiszen egy részről igaza van anyának, de nagyon félek. És ez a félelem megbénít. Képtelen vagyok pozitívan hozzáállni az egészhez.

- Nem veszthetsz semmit édesem- sétált mellém é magához ölelt.

- De. A családomat. Mindent elveszthetek, amit most a sajátomnak tudhatok.

- Kicsim, szedd össze magad és nézz szembe a helyzettel. Sosem futamodtál meg semmitől, ne most kezd el. Ne most, mikor itt a cél. A testvéred melléd áll, akkor is, ha mindenki más megvet majd. Hidd el. De senki nem fog ellened fordulni. Hiszen a gyermeked nem tehet semmiről. Ő csak egy pici baba és nem tehet arról ki az édesapja. És ezt mind meg fogják érteni. Hidd el nekem, kérlek.

- Úgy félek- suttogtam a vállába és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Bármennyire is szerettem volna hinni neki, a kétely ott volt bennem és ez megnehezítette a döntésemet. Képtelen voltam tisztán gondolkozni. Legalábbis most még, egyelőre nem ment. Csak sírni akartam és kiadni magamból a fájdalmat.

Néhány nappal később:

Újra itt. Anyának sikerült meggyőznie, mégis félek. Senki nem tudja, hogy jövök, senkinek nem szóltam, még Bellának sem. Úgy tudják, hogy még Miami-ban vagyok.

Lassan fellépkedtem a lépcsőn és mikor az ajtó elé értem, mély lélegzetet vettem és belöktem a hatalmas ajtót. Egyik kezem a pocakomon pihent, a másikban ott volt egy kisebb bőrönd, amiben csak néhány ruhám volt.

-Na zutty bele- suttogtam a kicsinek, aki apró rúgással jelezte, hogy itt van és hall engem. Épp hogy kimondtam ezt a három szót, már meg is jelent az előcsarnokban Cara és a nyakamba vetette magát úgy, hogy a bőrönd kiesett a kezemből és csak úgy maradtunk talpon, hogy hátulról valaki megtámasztott.

- Sarah néni, végre. Azt hittem nem is akarsz hazajönni. De miért nem szóltál, miért hagytad, hogy azt higgyük Miami-ban vagy? –zúdította rám a kérdéseit, majd lassan elhúzódott tőlem és megfogta a kezem, hogy jobban szemügyre vegyen. Addig én hátra néztem, hogy megnézzem ki az, akinek köszönettel tartozom. Edward állt mögöttem, kezei a vállamon, míg a nővérem mellette állt és mosolygott. De Cara következő mondata lehervasztotta a mosolyt az arcáról.

- Te… te terhes vagy?

Ránéztem kedvenc unokahúgomra és bátortalanul elmosolyodtam. Aprót bólintottam, majd kihúztam kezem az övéből és kicsit hátrébb léptem, hogy mind a hármuk arcát jól lássam és csak ezután bólintottam rá.

- És… és ki az apja? –kérdezte Bella, de tekintete semmi érzelmet nem tükrözött. Felvette az érzelemmentes maszkját, amit mindig akkor hordott, ha nem akarta, hogy lássák mit érez valójában.

- Szerintem pontosan tudod te is és én is.

- Az nem lehet- csuklott össze és Edward még épp idejében kapott utána. Megkapaszkodott szerelme karjában és egyenesen a szemembe nézett. –Mondd, hogy nem igaz, kérlek. Mondd, hogy nem az, akire mind a ketten gondolunk. Könyörgöm neked. Hiszen ő egy szörnyeteg volt. Minden miatta történt. Minden rossz vele kezdődött.

Bella minden szava olyan volt számomra, mint egy késszúrás. Hiszen tudtam, hogy így érez. Rossz ötlet volt idejönnöm.

- Bella, kérlek- már majdnem eleredtek a könnyeim. Nem is tudtam pontosan mit kérek tőle. Talán azt, hogy ne vessen meg.

- Egy gyilkos gyerekét várod Sarah. Mégis mit akarsz az anyámtól? Egy olyan férfi a gyereked apja, aki tönkretette mindkettőtök életét. Mégis hogy vagy képes a világra hozni őt? Ő is egy szörnyeteg, ahogy az apja volt.

A kicsi erőset rúgott, hogy jelezze nemtetszését, ami most nem igazán segített a helyzetemen. Csak alátámasztotta a feltevéseiket, hogy a kicsi rossz, hiszen nekem is fájdalmat okoz. Éles szúrás érte a hasam és nem tudtam elrejteni a fájdalmas grimaszt.

- Cara, elég ebből. Nem ítélkezhetsz Sarah fölött. Egyikünk sem teheti- szólt rá Bella és kiszakította magát Edward karjai közül és mellém lépett. Átkarolta a vállam és egyenesen a szemembe nézett. –Nem számít ki az apja. Ő a te gyermeked. A te véred. Nekem semmi más nem számít. Megoldunk mindent, ígérem.

- Anya.

- Azt mondtam megoldjuk- emelte fel a hangját Bella. Soha nem használta az anyai tekintélyét a lányával szemben. Most mégis megtette.

- De egy gyilkostól van. Ő is gonosz.

Fájtak a szavai, de nem hibáztathattam. Mindig a családját védte és ezuttal sem tett másképp. És most én voltam az, akitől meg kellett védeni őket. Én illetve a gyermekem.

- Nem számít- rázta meg a fejét Bella. - A testvérem gyermeke és nem hagyom őt magára. Nem hagyjuk, hogy olyan legyen, mint az apja. Szeretetben fog felnőni, pont úgy, ahogyan te is. Nem lesz senki, aki megmérgezhetné a lelkét. Ő nem lesz gonosz.

- És ha mégis?

- Akkor én… én… én fogok gondoskodni róla- suttogtam. De lehetetlennek tartottam, hogy az én pici babám gonosz legyen. Nem lehet. Anya is megmondta.

- De nem lesz rá szükség- erősködött Bella. –Itt senki nem fog ártani ennek a kicsinek, csakis a holttestemen keresztül- nézett mélyen Cara szemébe, aki ezúttal lesütötte szemeit és a földre szegezte tekintetét. Az anyja szava mindennél fontosabb volt neki és ez most sem volt másként.  Mindent megkap, amire szüksége van. Ha gonosz lesz, akkor az csakis a mi hibánk lesz. Ő egy ártatlan gyermek Cara. Amilyen te is voltál, amilyennek mindenki születik. Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsa. Nem fogom hagyni, hogy bántsd a kicsit.

- Én… nem… nem akartam bántani- rázta meg a fejét és ránk emelte csillogó tekintetét. Az már egyszer biztos, hogy Cara gyönyörű lány, de most fájdalom és szorongás bújt meg csodás tekintetében. –Csak… csak félek. Nem akarom, hogy a családunk nyugalma megint felboruljon.

- Nem fog édesem. Bízz bennünk. Bízz a családunkban kicsim- suttogta Bella és kinyújtotta a karját Cara felé, aki odalépett mellénk és átölelt mindkettőnket.

- Sajnálom- suttogta. –De félek.

- Én is nagyon félek- ismertem el és magamhoz szorítottam mind a kettőjüket. Megkönnyebbültem. Ezen is túl vagyok, és ahogy anya megjósolta Bella nem gyűlölt meg és azt sem engedte, hogy a lánya ezt tegye. Innen már csak egy teendőnk van. Legalábbis nekem. A jóra nevelni a gyermekem és bebizonyítani mindenkinek, hogy nem számít ki volt az édesapja. Nem mondhatok csődöt. Jó embert kell faragnom belőle, hogy a családunknak eszébe se jusson soha többet, hogy ki is az édesapja ennek a babának. 

Feel the love~ 35.fejezet

„Olykor, ha a szív csordultig telt örömmel, a szem könnyekben tör ki.”

(Bella szemszöge)

Siralmas volt a próbálkozásom, hiszen mindenki átlátott rajtam. Újabban senki nem zaklatott a „hagyd a testvéredet” szöveggel, egyedül Edward volt az, aki próbált rávenni, hogy mást is csináljak, ne csak üljek a testvérem mellett és meg kell hagyni elég jól csinálta. Bármivel áll is elő, mindig van valami, amivel ki tud rángatni a szobából, még ha csak néhány percre is. Ráadásul ész érvekkel sikerül meggyőznie, ami még jobban tetszik a családunk többi tagjának. Néha együtt vagyunk, beszélgetünk, mint régen és olyankor mind reménykednek, hogy helyre jövök, de nem én vagyok az, akinek segíteni kell, hanem Sarah. Nem én fekszem eszméletlenül az ágyamban, miközben telik az idő körülöttem, hanem a testvérem.

-Bella- hallottam meg Rosalie csendes hangját az ajtóból. Tétován állt a nyitott ajtóban, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte és az alsó ajkát rágcsálta. Tekintete félelmet és bizonytalanságot tükrözött, amitől elfogott a bűntudat. Az utóbbi napokban nagyon csúnyán viselkedtem vele, és ami még rosszabb, hogy mióta visszakaptam a húgomat, azóta teljesen elhanyagoltam őt. És erre az utóbbi napokban jöttem csak rá. Iszonyatosan szégyellem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elhanyagolom azt a személyt, aki azóta mellettem állt, hogy vámpírrá változott. Nincs nálam nagyobb szörnyeteg ezen a világon, a családom mégis másként gondolja.

- Gyere csak be- suttogtam. Ő lassan becsukta az ajtót és emberi tempóban mellém lépkedett és leült a mellettem lévő székre.

- Bella, én úgy sajnálom, amiket neked mondtam és ezt nem azért hozom fel megint, hogy összevesszünk. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem volt igazam. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit

- Nincs miért bocsánatot kérned Rosalie. Épp ellenkezőleg. Nekem kellene szégyenkeznem és hidd el, nagyon rosszul érzem magam azért, mert úgy beszéltem veled, ahogy. Veled, aki a testvérem vagy, aki mindig mellettem állt. Gyűlölöm magam, amiért ennyit bántalak téged. Pedig imádlak téged, mióta átváltoztál, vagyis mióta megismertem a valódi éned. Az egyik legfontosabb személy voltál az életemben és a mai napig az is vagy. Akkor is, ha mostanában nem mutatom ki.

- Tudom Bella, de nem várhatom el, hogy ugyan úgy érezz, mint eddig. Hiszen vagy egy lányod, itt van a testvéred és visszakaptad a szerelmedet. Tudom mennyit jelentett neked Edward és azt is, hogy az elvesztésébe szinte beleőrültél. Ahogy azt is tudom, mennyit jelent neked, hogy Sarah végre nem gyűlöl. Hiszen én ott voltam veled és szerintem nálam jobban csak Carlisle tudhatja mennyire vágytál a testvéred szeretetére. Ennek ellenére én nagyon csúnyán beszéltem veled és nem volt hozzá jogom.

- Te mindig azt mondtad, amit éreztél és én ilyennek szeretlek. Akkor is megmondtad az igazat, ha fájdalmat okoztál vele. Tudod jól, hogy ezt mindig is nagyra értékeltem.

- Pontosan. És azért kérek most bocsánatot, mert bele sem gondoltam te mit érezhetsz. Egyedül az járt a fejemben, hogy Sarah sokkal fontosabb neked, mint én vagyok. Úgy éreztem elvesztettelek, hogy elvesztettem az egyik testvéremet. A nővéremet, aki mindig mellettem állt, aki megvigasztalt, aki a helyes útra terelt, mikor a legsötétebb helyeken jártam.  Hiányoztál, hiányoztak a beszélgetéseink, hiányzott, hogy érezzem, a testvérem velem van. Hiába voltál mellettem, hiába láttam, hogy életben vagy, sosem beszéltünk úgy, mint azelőtt. Imádom Cara-t, elfogadom, hogy Sarah a vér szerinti testvéred, de úgy érzem én háttérbe szorultam és ezt nehéz volt megemésztenem. De itt vagyok, újra önmagam vagyok és nem a magából kifordult féltékeny testvéred- mosolygott rám, de a szemében fájdalom csillant. Ekkor értettem meg igazán mit élt át ő az elmúlt években. És nem csak így érezte, de valóban elhanyagoltam. Nem beszélgettünk olyan sokat, mint régen és ez nekem is hiányzott. Hiszen ő a testvérem. A kishúgom.

- Rosalie, annyira sajnálom- suttogtam és magamhoz öleltem. Mintha most kaptam volna vissza, mintha hosszú idő után most először látnám viszont őt.

- Bella- suttogta a vállamba és könnyek nélkül zokogni kezdett. –Lehet, hogy sokat várok és tudom, hogy nem csak én vagyok neked, de kérlek, ne hagyj megint magamra.

- Nem foglak, soha többet- suttogtam a fülébe. –És mindent megteszek, hogy boldog legyél.

- Én boldog vagyok most is- húzódott el tőlem és a homlokát ráncolta közben. Nem értette mit akarok ezzel, én viszont annál inkább.

- Nem egészen. Hiszen tudom, hogy van még egy valami, amire vágysz. Amit mindennél jobban szeretnél.

- Nem értelek- rázta meg a fejét.

- Gondolkozz egy kicsit Rosalie. Mi az az egyetlen dolog a világon, ami nem adatott meg neked, amire mindig is vágytál? Mi az, amitől Carlisle és az akkori vőlegényed megfosztott?

Hm? Emlékszel még rá?

- Az emberi életem. Attól fosztottak meg, arra vágytam mindig is. Megöregedni, Emmett-el, teljes életet élni vele, gyerekekkel, unokákkal, és ha az időm lejárt, idős nagymamaként meghalni békésen, nyugodtan. De ez a magunkfajtának nem adatik meg Bella. Nem tudom, miért akartad ezt most hallani. Hiszen tisztában vagy vele te is. Te is mindig ezt akartad. Kettőnk közt annyi a különbség, hogy te kivétel vagy. Neked megadta a sors azt, amit nekem nem. De nem neheztelek érte, mert megérdemled te is és Edward is.  

- Nem vagyok kivétel Rosalie. Az öregkort nem adhatom meg neked, mert nem akarlak elveszteni sem téged, sem Emmett-et, így a békés halálról szóló álmaidat is a földbe taposom az önzőségem miatt, de egyet nagyon is teljesíteni tudok, legalábbis akkor, ha Emmett is segít benne- mosolyogtam rá az én szőke hajú szépséges testvéremre, aki néhány pillanat múlva is ugyan olyan értetlenül nézett rám, mint eddig. Így hát folytattam. –Gyermeket Rosalie. Saját családot. Nem örökbe fogadott gyermeket, hanem egy kicsi Emmett-et vagy egy kicsi Rosalie-t. Egy picit, aki kettőtöké. Vér a véretekből. Emberré változtathatlak, ha te is úgy akarod. És aztán ha megszületett a kicsi visszaváltoztatlak vámpírrá. Végre teljesülne az álmod és te is anya lehetnél. Nem ezt akartad mindig is?

- Én… én nem szalasztanám el ezt a lehetőséget- hallottam meg egy gyenge hangot mellőlem, ami nem Rosalie-tól jött, hanem a húgomtól Sarah-tól. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. 

- Sarah- suttogtam mikor megtaláltam a hangomat és azonnal felálltam a helyemről, hogy megnézzem, hogy van, de semmit nem láttam rajta a gyengeségen kívül.

- Hagyj most engem Bella- szidott meg, de hangja épp hogy csak árnyéka volt a réginek. A gyengeség nagyon is kihallatszott máskor szépen csengő hangjából. -Éppen Rosalie jövőjét kell megbeszélnünk. Ha már egyszer elkezdted fejezd is be. Én még ráérek itt feküdni. Nagyon kényelmes. Néhány perc már nem oszt, nem szoroz. Legalábbis úgy sejtem sok időt töltöttem ebben az ágyban az aggódó arckifejezésedből ítélve.

- Sarah- sziszegtem rá mérgesen, ám a haragomat némiképp tompította az arcomon elterülő ezer wattos mosolyom. Ő csak legyintett egyet, majd lassan megpróbált felülni, ami nem jött össze neki. Így elfogadta a segítségemet, de amint felsegítettem máris elterelte a figyelmet magáról.

- Bella az istenért hagyjál már engem. Épp egy beszélgetés kellős közepén vagytok, ne velem foglalkozz már- mintha egy kisgyerek lennék, úgy szidalmaz. Istenem mennyire hiányzott ez nekem az elmúlt időszakban. –Utána majd mi is megbeszélünk mindent, de most fejezzétek be a beszélgetést, kérlek Bella. Ne hanyagold a testvéredet miattam- na ezzel sikerült meggyőznie.

- Rendben. Nos, ott tartottunk…

- Majd később- állt fel Rosalie.

- Nem. Most beszéljétek meg. Rosalie, a jövőd múlik ezen a döntéseden. Semmi nem lehet fontosabb ebben a pillanatban nálad. Muszáj megtudnod a lehetőségeket és a veszélyeket. Csakis akkor dönthetsz helyesen, ha minden kockázattal tisztában vagy, ha ezeket is figyelembe veszed és megfontolod.

- Miféle kockázat?

- Rosalie, ha emberré változol, Emmett attól még vámpír marad. Így a kicsi félvér lesz, pont, mint Cara. Gyorsabban fog fejlődni, mint egy emberi baba, szükséged lesz emberi ételre és vérre is, ami emberként nem lesz kellemes, nekem elhiheted. Tudnod kell, hogy amint teherbe esel, minden pillanatban lesz melletted valaki, aki figyeli az állapotodat. A szülés viszont szörnyű lesz. Megpróbálhatjuk hamarabb a világra segíteni, hátha úgy nem kockáztatjuk feleslegesen az életedet. Viszont tudnod kell, hogy újra át fogod élni a vámpírrá válás fájdalmas útját.

- De a végén boldog leszek, mert ott lehet velem a gyermekem. Feltéve, ha sikerül, amit tervezel. És én mindent megtennék, hogy anya lehessek, de nem csak az én döntésem. Emmett-el is számolnom kell. Figyelembe kell vennem az ő akaratát is.

- Van még valami Rosalie. Emberként nagy veszélyben lehetsz Emmett mellett. Hidd el, hatalmas önuralomra lesz szüksége, ami tudjuk, hogy nem éppen jellemző a ti kettőtök kapcsolatára.

- Megoldjuk- mosolygott rám.

- Menj, beszélj vele, aztán ha döntöttetek a szobámban megbeszélhetünk mindent. Ráértek, időnk, mint a tenger- Rosalie felugrott a helyéről, megölelt engem és Saraht is és kiszáguldott az ajtón, azonban előtte még egy „köszönöm”-öt és egy „beszélek Em-mel” mondattal még visszafordult hozzánk, majd elhagyta a szobát.

Fejcsóválva néztem utána. Most egyáltalán nem az a komoly és fájdalommal teli nő volt, akit annak idején megismertem. Nem. Most egy boldog és kiegyensúlyozott lányt láttam magam előtt, aki azért boldog, mert megkaphatja azt, amire mindig is vágyott. Egy gyermeket. És nálam jobban senki nem tudja, mennyire vágyik egy picire, aki a sajátja. Hiszen én is így akartam Cara-t. Én is vágytam egy gyermekre és a szerelmemtől meg is kaptam. Edward megadta nekem az én csodámat, amiért örökké hálás leszek neki. Hiszen megmentette vele az életemet. Mert ha Cara nem lett volna ott nekem, akkor az én életem már azon a napon véget ért volna, hogy Edward halálhírét megkaptam. A lányom nélkül én már halott lennék. Szóval én tudom mennyit jelent egy gyermek. Főleg akkor, ha nagyon vágysz rá.

- Jót teszel velük Bella. Mindig is azt tetted egész életedben és én vak voltam. Folyamatosan bántottalak, szenvedést okoztam, mert abban a hitben éltem, hogy megérdemled, de nincs nálad jobb ember a világon. Te vagy az a személy, aki megtestesíti a jót. És iszonyatosan büszke vagyok rá, hogy a testvéred lehetek.

- Sarah…

- Ne, ne mondj semmit, csak azt akartam, hogy ezt tudd. Már rengetegszer megbeszéltük, tudom, de azt akartam, hogy tudd hogyan is gondolok rád most. A nővéremre. A testvéremre- suttogta és a szeme őszinteséget tükrözött.

- Mi van veled Sarah?

- Egyedül voltam. Nagyon sokáig és ettől átértékelődtek bennem a dolgok. Hiányoztál, hiányzott Cara és hiányoztak a többiek. Igen, bármennyire is hihetetlen, hiányzott a Cullen család is.

- Mi történt?

- Ezt nekem kellene kérdeznem. Az egyik pillanatban harcoltam a másikban pedig olyan volt, mintha téged láttalak volna, hogy elveszted az eszméleted, aztán én kerültem a sötétbe és egészen mostanáig nem is tudtam elmenekülni onnan. Vártam, hátha jössz, hátha jön valaki, aki segíthet nekem, de senki. Féltem, egyedül voltam, nem értettem semmit, amíg anya értem nem jött. És most itt vagyok.

- Azt hittem örökre elvesztettelek Sarah- borultam a nyakába.

- De te sosem adsz fel semmit. Akkor sem, ha veszett az ügy. Pont, mint én. Én is az voltam, mégis hiszel bennem még most is.

- Mert a testvérem vagy és szeretlek. Bármit megtennék érted. Majdnem beleőrültem a kétségbeesésbe. Soha többet ne merészelj így rám ijeszteni.

- Ez sem volt szándékos Bella. Igazán hálás vagyok, amiért nem mondtál le rólam, pedig megtehetted volna, viszont ez nem normális nővérkém. Mi lett volna, ha sosem ébredek fel? Hm? Ha meghaltam volna? Egész életedben itt ültél volna mellettem, miközben elhanyagolod a családodat, a szerelmedet és legfőképpen a lányodat?

- Nem… nem tudom Sarah. De nem is akarok erre gondolni. Itt vagy és itt is maradsz.

- Nem tudtatok visszahozni ti sem Bella. Sem te sem Cara. Pedig ti vagytok a legerősebbek. Meg kell ígérned Bella- nézett mélyen a szemembe, hogy nyomatékosítsa szavait. –Meg kell ígérned nekem, hogy ha egy napon eljön az én időm és nem tehetsz értem semmit, akkor elengedsz. Egyszer úgyis eljön ez a nap és neked bele kell majd törődnöd és tovább lépned. A lányod miatt, a szerelmed miatt, a családunk miatt.

- Nem kérhetsz ilyet tőlem. A testvérem vagy, a húgom vagy és nem fogok csak úgy lemondani rólad.

- De. Hidd el, hogy lefogsz. Mert amint felépülök és megerősödöm, elutazok innen. Te pedig… te itt maradsz a családoddal és a lányoddal, hogy újra kezdhessetek mindent. Vagy, hogy folytathassátok azt az életet, ami miattam félbe szakadt.

- Nem. Ne mondj ilyeneket. Nem fogom hagyni, hogy elhagyj minket. Most nem, mikor minden veszély elmúlt.

- Nem hagylak el titeket soha Bella. Mindig veled leszek. Veled és az unokahúgommal. De szükségem van az egyedüllétre. Túl sok volt nekem mindaz, amin az elmúlt években keresztül mentünk. És Rick vagy teljesen mindegy hogy hívták őt valójában… soha nem fogom elfelejteni akkor sem, ha ennyi fájdalmat okozott, mert szerettem őt. Teljes szívemből és szükségem van arra, hogy feldolgozzam a történteket. El kell felejtenem őt és ez itt, veletek nem fog menni. Nektek pedig szükségetek van arra, hogy újra nyugodtan éljetek. Ha minden visszakerül a régi kerékvágásba, talán a családod is képes lesz elfogadni engem. Annak ellenére mennyi szörnyűséget tettem veled.

- El fognak fogadni. Hiszen sokat tettél értük.

- Idővel Bella. Az idő mindenre gyógyír- suttogta és elmosolyodott. –Az idő és a távolság lesznek az én gyógyszereim. Ne vedd el őket tőlem, kérlek. Szükségem van rájuk.

- Nekem meg rád Sarah.

- Visszajövök, csak időre van szükségem. Kérlek szépen.

- Rendben van Sarah. Ha biztos leszek benne, hogy megerősödtél elengedlek. A szavamat adom rá.

- Köszönöm nővérkém- suttogta, majd lassan magához húzott és megölelt. És ebben az ölelésben éreztem, hogy a húgom visszatért. Visszatért és végleg sosem fog elhagyni, még ha egy kis időre el is megy. Mindig velem lesz. Örökké. 

Sziasztok!

Itt a friss, megint kisebb kihagyás után és ma a szokott vasárnap helyett szombaton. Sajnos holnap dolgozok, ezért nincs rá időm, hogy feltegyem, de szerencsére hamarabb elkészültem és nem kell újabb hetet várni a frissre. Viszont a következő fejezet időpontjáról megint nem ígérek semmit. Csak annyit, hogy hozom amint tudom.
Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice

Feel the love~ 34.fejezet

(Sarah szemszöge)

Nem emlékszem mi történt pontosan. Az utolsó emlékem az, hogy láttam, amint Bella elméjét elönti a vörös köd és újra az a Bella volt, aki egykoron a Volturi legfélelmetesebb tagjaként emlegettek.

Ez a legutolsó emlékem a világról, a testvéremről. Azóta semmit. Sötétben vagyok, bezárva valahol, egy olyan helyen, ahol az erőm semmit nem ér. Nem tudom hány nap telt el, nem tudom, mióta vagyok itt bent egyedül a sötétben, azt sem tudom, hol vagyok. Nem tudok semmit, de valahol a szívem mélyén érzem, hogy biztonságban vagyok. Félek, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de nem olyan félelem van bennem, mint eddig. Egyszerűen csak attól félek, mi jöhet még. Hiszen a szerelmem, akinek odaadtam a szívem, akit eddig halottnak hittem, most életben van és kiderül, hogy ő a legnagyobb ellenségem. Az a férfi, aki a világot jelentette számomra, csak kihasznált és játszott velem. Velem és a testvéremmel. Sosem szeretett pedig mindent megadtam neki. Majd belehaltam az elvesztésébe, utána akartam menni, véget vetni minden szenvedésemnek és most rá kellett jönnöm, hogy nem érdemli meg ezt a szeretetet. Ő a legrosszabb, ami valaha történhetett velem és gyűlölöm őt. De tudom, a szívem mélyén tudom, hogy ez a gyűlölet azért van bennem, mert még mindig szeretem. Nagyon félek, hogy képes lennék megbocsátani neki ha arra kérne, amire nincs sok esély, mert ő nem szeretett. Viszont már az is lehet, hogy Bella megölte őt. De akkor hol van már? Miért nem szabadít ki innen? Vagy lehet, hogy neki esett baja? Nem tudom. A változatosság kedvéért ismét nem jutok semmire a gondolataimmal. Ha sokáig folytatom így, hamarosan megbolondulok. Miért nem jön már valaki, aki segíteni tud rajtam? Hogyan fogok én innen kijutni, ha az orromig nem látok, ha senki nem jön a közelembe és senki nem ad rá lehetőséget, hogy bármit is kiderítsek?

(Bella szemszöge)

A napok egyre csak telnek és belerokkanok a várakozásba. A harc véget ért. Megtettük, amiért megkaptuk ezt az erőt. Azonban a győzelmünknek ára volt. És az a testvérem Sarah. Sarah a harc óta nem ébredt fel, semmilyen életjelet nem ad magáról. Vámpírként nem is tehetné, de a teste nem reagál semmire. Vagyis a teste igen csak ő maga nem. Begyógyítottuk a sebeit, mindent megtettünk annak érdekében, hogy javuljon az állapota, de ez az a pillanat, amikor mi sem tehetünk már semmit.

És újra elkap a sírás. Mint oly sokszor a csata óta, most is elerednek a könnyeim, immáron vámpírként is, bár fogalmam sincs hogyan. De nem hagyományos könnyek. Ezek véres könnyek. A szívem fájdalma.

-Anya kérlek, gyere, vadásznod kell. Szükséged van rá- nyaggatott újra Cara, de ezúttal sem fordítok a mondandójára különösebb figyelmet. Megint csak azzal piszkál, hogy vadásszak, de nem akarok. Nincs rá szükségem.

- Nem akarok- suttogtam, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a húgomról. Nem akarom elveszteni őt. Ő az egyetlen vérrokonom a lányomon kívül. Nem mehet el most. Most, mikor elértük, amit akartuk. Rick és az a nyomorult nő is halott. Ráadásul felkutattam Rick minden létező vámpírját, ismerősét, szövetségesét és velük is végeztem. Végre újra normális élete lehet a családunknak, erre Sarah felad mindent és itt akar hagyni. Ezt nem hagyhatom. –Fel fog ébredni. Vele akarok menni, ha felébred. Megvárom őt. De te menj csak- nyugtatom bár a hangom el-elcsuklott és újra a sírás kerülget.

- Anya- Cara hangja kétségbeesett.

- Bella, szívem, megijeszted a lányod. Szedd össze magad- próbálkozott Rosalie is.

- Kicsim, tudom, hogy most nehéz, de…

- Nem tudtok ti semmit. Én igen. Tudom, érzem. Fel fog ébredni. Nem fog itt hagyni. Én tudom.

- Bella, el kell engedned- ölelt magához Rosalie. –Nem segíthetsz rajta.

- Hogy mondhatod ezt? Hiszen a te rokonod. Vér a véredből. Hogyan lehetsz ennyire nyugodt?- pattanok fel a helyemről idegesen és arrébb lököm Rosalie kezét.

- Mert én nem érzek úgy, mint te Bella. Én nem tudok úgy nézni rá, mint te. Én nem tudom elfelejteni, hogy mennyit szenvedtél miatta.

- De nem ő volt érte a hibás.

- Akkor sem. Nem gyűlölöm, egyszerűen nem is szeretem. Ennyi. Közömbös a számomra.

- Menj innen Rose, kérlek, most menj el. Az istenit, a testvéremről beszélsz- keltem ki magamból és lökök rajta egyet, mire Edward is megjelenik a szobában És Cara-val együtt elém állnak és teljesen eltakarják előlem Rosaliet.

- Bella, Rosalie semmi rosszat nem akart.

- Tudom- csuklott el a hangom. –Én…én annyira sajnálom- suttogtam újra, majd visszaültem a testvérem mellé és megszorítom a kezét várva, hátha viszonozza a gesztus, de nem történik semmi. Egy pici jel sincs arra, hogy érezné. Pedig kell. Tudom, hogy velem van. Érzem. Nem tudom megmagyarázni, de érzem, hogy itt van.

- Senki nem hibáztat téged, kicsim- suttogta Edward és óvatosan átölelt. Mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban újra robbanhatok. És ez igaz is. –Ha nem akarsz, ne gyere. Mi megyünk. Maradj itt vele, ha ettől jobban érzed magad. Viszont szeretnénk, ha innál. Hozunk neked valamit. Úgy hajlandó vagy inni?

- Igen, köszönöm.

- Sietünk vissza- adott egy puszit a homlokomra, majd elengedett és kisétált a szobából. Ne nézek hátra, de tudom, hogy Rosalie az, aki követi őt. Cara pedig továbbra is ott áll. Némán, csendben.

- Menj és igyál. Szükséged van a vérre- hangom erősebb, mint szeretném, de az a lényeg, hogy hallgasson rám. Ő sem ivott, mióta hazahoztam Sarah-t. Felváltva vigyázunk rá, bár én nem igen mozdulok el mellőle. Maximum néhány pillanatra.

- Megmondtam neked az első napon, hogy amíg nem iszol, én sem. És be is tartom.

- Nekem hoznak haza. Vadásznod kell.

- Majd ha látom, hogy ittál én is elmegyek, de addig egy tapodtat sem mozdulok mellőled, amíg vissza nem nyered az erődet. Sebezhető vagy. Vedd már észre magad anya. Mindenkit tönkreteszel így, de főleg magad. Önző vagy anya. Nézz már körül egy kicsit. Az istenit legalább nézz rám, ha hozzád beszélek- csattan fel mérgesen. Rá emelem a tekintetem és látom, hogy arca könnyben úszik, tekintete szomorú, temérdek fájdalommal teli. És a szívem szakad meg. A mindig mosolygós kis arcocskája most szomorú és bánatos.

- Kicsim.

- Anya, ne csináld ezt, kérlek szépen. Ha az a sorsa fel fog ébredni, de gondolj már bele, hogy két hónap telt el, mióta hazahoztad. És semmi jelét nem adta, hogy hallana. Szükségem van rád Isabella Cullen. Az anyámat akarom. Azt a nőt, aki a legrosszabb pillanatokban is erős volt, aki bármivel szembe nézett azért, hogy megvédje a családját, és hogy boldoggá tegye őket. Ezt a nőt akarom. Ezt az anyámat akarom újra látni és nem az érzelmi roncsot.

- Sajnálom kicsim, de…

- Nincs semmi de. Minden tőled függ. Ha itt ülsz és elrepülnek feletted a napok, azzal nem segítesz neki. Éld az életed, látogasd, mintha beteg lenne, beszélj hozzá, senki nem kérte, hogy hagyd magára végleg, de ne ülj minden percben mellette. Nem segítesz neki ezzel semmit. És nekünk sem.

- Talán igazad van. De nem tudom így itt hagyni őt. Tehetetlenül. Mi van, ha pont akkor ébred fel, amikor nem vagyok mellette?

- Látni fogod, ha felébred. És azonnal itt lehetsz mellette.

- Rendben. De most akkor sem megyek el vadászni. Lezuhanyozom, átöltözöm, és ha a többiek visszatérnek én is iszom. Mindent megteszek, de neked most el kell menned vadászni. Kicsim, két hónapja te sem vadásztál.

- Ettől függetlenül én ittam, nem úgy, mint te.

- Fel kell töltenünk a készleteket is- suttogtam. –Annyi mindent kell elintéznem. Olyan sok mindent elhanyagoltam.

- Pontosan- és egy apró, ám annál őszintébb mosoly jelent meg a szája sarkában. –És ha szeretnéd, nagyon szívesen segítek mindenben.

- Kicsim, én mindent megteszek, hogy ne lássatok olyannak, amilyen eddig voltam, de szeretném, ha te azt tennéd most, amit az előbb kértem tőled. Menj és vadássz. Igyál és utána segíthetsz. Én összeszedem magam. Ígérem.

- Rendben van- mély levegőt vett, majd újra elmosolyodott. Mellém lépett, adott egy puszit az arcomra és az ajtó felé lépkedett. Még egyszer visszanézett, átgondolta hihet-e nekem majd becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszarogytam a székre. Elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy megjátsszam magam a többiek előtt. Nem fogom elengedni a testvéremet és a legtöbb időmet vele fogom tölteni. Még nem tudom, hogyan fogom kijátszani a többieket, de sikerülni fog. Nem fogom egy pillanatra sem magára hagyni a húgomat. Ki sem teszem a lábam ebből az átkozott kastélyból, amíg ő fel nem ébred. Mert tudom, hogy fel fog. És én itt leszek mellette. Várni fogok, amíg felébred, mert érzem, hogy nem hagy itt minket. Bármennyire is fáj neki, bármilyen messze is legyen most, tudom, hogy vissza fog térni közénk. És az a nap lesz életem legboldogabb napja. Ebben biztos vagyok.

(Edward szemszöge)

Úgy fáj látnom, hogy ennyire szenved Bella. Szeretnék segíteni neki valahogy, de nem hagyja. Senkinek nem hagyja. Mindig is ilyen volt. Az egyetlen, ami segíthet rajta, az Sarah ébredése lenne. Görcsösen kapaszkodik belé, nem képes elfogadni, hogy Sarah talán már rég halott. Hiszen életfunkciói nincsenek. Nem dobog a szíve, nem lélegzik, csak fekszik az ágyban és mozdulatlan. Mintha valóban halott lenne. De ezt nehéz megállapítani.

Halk pityergés szakít ki a gondolataim közül, majd mikor erősebben koncentrálok, hamar kiderül, hogy nem más sírdogál, mint Cara. Az én gyönyörű kislányom. Mindent eldobva vámpírsebességgel indultam meg felé, hogy megtudjam mi az, ami miatt sír. Egy ilyen gyönyörű kislánynak nem szabadna sírnia.

Lassan lépkedtem mellé, nehogy megijesszem. Felnézett rám, de nem küldött el, csak visszarejtette könnyáztatta arcát a tenyerébe. Leguggoltam mellé és óvatosan a hátára tettem a kezem és simogatni kezdetem. Nem húzódott el tőlem úgy, mint ahogy eddig. Sőt. Felemelte a fejét, majd elkeseredettem dőlt a mellkasomhoz.

-Segíts nekem. Kérlek- zokogott fel. –Segíts nekem és anyának is. Ne engedd, hogy magába zuhanjon. Kérlek… kérlek apa.

- Jaj kicsim- ahogy az utolsó szót kimondta, a szívemet elöntötte valami furcsa érzés. Szinte repülni tudnék a boldogságtól most, hogy hallottam, amint a lányom kimondta ezt az egyetlen ám annál fontosabb szót. –Mindent megteszünk, hogy anyukád jobban legyen. Mindent. Megígérem.

- Félek, hogy elvesztem őt. Tudom, hogy nincs jól, pedig megígérte, hogy jól lesz. Azt hiszi, ki tud játszani, hogy mindenkivel elhitetheti, hogy nincsen semmi baj, pedig tudom, hogy most is ott ül Sarah mellett és azért könyörög, hogy ébredjen fel. Pedig teljesen hasztalan.

- Bella mindig is ilyen volt. Mindig azt tette, amit jónak látott- mosolygásra késztetett az emlék, ami eszembe jutott. Az a nap, amikor visszatért a barátaitól és beszélgetni kezdtünk. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem hozzám való és tessék. Ennyi év elteltével még mindig szeretjük egymást. És most már ugyan olyanok vagyunk. Nincs köztünk különbség. –Most pedig azt hiszi az a jó, ha mindig a testvére mellett marad. Látni akarja, ahogy felébred. És ezt azért csinálja, mert bűntudata van. Azt hiszi, hogy mindez nem történt volna meg, ha jobban figyel a testvérére. A szíve a helyén van és ő azt hiszi neki még sincs olyan. De ezt már azóta így gondolja, hogy vámpírrá változott.

- Nagyon jól ismered anyát. Igaz?

- Igen. De te is tudod milyen.

- Én csak az emlékeiből. Csak úgy ismerem, hogy megmutatta nekem a múltját. Soha nem mesélt róla. Soha nem akarta megosztani velem, hogy mit érzett.

- Szörnyetegnek gondolja magát. Kérdezz meg bárkit, mindenki ezt fogja neked mondani. Mindig győzködtük, hogy semmi rossz nincs benne, hogy ő nem gonosz, de hajthatatlan. Éppen ezért gyötrődik most annyira. Magát okolja, amiért nem látott át Ricardo-n vagy, mert nem tudta megvédeni a testvérét. És nem gondol bele abba, hogy menny mindenkit megmentett, köztük téged is. A lányát.

- Annyira fáj így látnom- újra hozzám bújt, a mellkasomba temette az arcát. –Te vagy az egyetlen, aki segíthet neki.

- Nem kicsim. Nem én, hanem a nagynénéd. Csak az segítene rajta, ha Sarah felébredne. Vagy Rosalie. Igaz, most nincsenek valami jóban, de beszélned kellene Rosalie-val. Ő mindenkinél jobban ismeri édesanyádat. Tudni fogja, mit kell tenned azért, hogy újra érdekelje más is, nem csak a testvére. Én nem láttam Bellát ilyen állapotban soha. Ismerem őt, de nem tudom, hogyan kezeljem őt. Bella erős és a szomorúság, a fájdalom pedig még erősebbé teszi- simogattam meg a haját és adtam egy puszit a homlokára. Bármilyen nehéz helyzetben is vagyunk most, egyetlen jó dolog mégis van benne. Úgy látszik, van egy cseppnyi reményem arra, hogy egy napon Cara tényleg az apjának tekintsen. És küzdeni fogok érte, hogy így legyen. Mindent megteszek, hogy bepótoljam azt a 20 évet, amit külön töltöttem tőle és Bellától.

- Nem is vagy te olyan rossz ember vagy inkább vámpír Edward. Azt hiszem anyának igaza volt. Ha ilyen maradsz, nagyon jóban lehetünk.

- Én nagyon szeretném- még erősebben szorítottam magamhoz, mint eddig, hogy érezze valóban így szeretném, nem csak mondom.

- Megérdemelsz egy esélyt.

- És én élni fogok a lehetőséggel.

- Nagyon remélem… apa- bújt hozzám újra, nekem pedig hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Az első és legfontosabb fal ledőlt kettőnk között. Chiara hajlandó esélyt adni, hogy az apja legyek és nem szúrhatom el. Rajtam múlik, hogy egy család leszünk-e vagy végleg elvesztem őket. Nem tehetek semmit, amivel eltaszíthatom őket magamtól, mert akkor az életemnek vége. Ha ők ketten nem lehetnek velem, akkor az életem semmit nem ér. A kislányom és Bella újra mellettem vannak, újra közel hozzám. És egy új és boldog élet lehetőségét kínálják, amit nem szalaszthatok el. Egyszerűen nem tehetem és nem is akarom.

Sziasztok!

És ennyi idő után újra itt vagyok, újra frissel jelentkezem. Ami megint csak nem elég bocsánatkérésnek, a hosszú kimaradás miatt. De sajnos nem tudok mit tenni ellene. A vizsgák itt vannak a nyakamon, a munka is egyre fárasztóbb, már azt sem nagyon bírom mellette, de még pár hónap és vége. Még néhány hónap és megszabadulok, aztán újra belevetem magam teljes gőzzel a történeteimbe. 

Addig is rengeteg türelmet és megértést kérnék tőletek. Én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy hozhassam a frisseket nektek. Próbálkozom. 

Nem ígérem, de megpróbálom a jövő héten vasárnap hozni a következő részt, de ez nem 100%.

Addig is legyetek jók. 

Puszi: Rosalice