Feel the love~ 35.fejezet

„Olykor, ha a szív csordultig telt örömmel, a szem könnyekben tör ki.”

(Bella szemszöge)

Siralmas volt a próbálkozásom, hiszen mindenki átlátott rajtam. Újabban senki nem zaklatott a „hagyd a testvéredet” szöveggel, egyedül Edward volt az, aki próbált rávenni, hogy mást is csináljak, ne csak üljek a testvérem mellett és meg kell hagyni elég jól csinálta. Bármivel áll is elő, mindig van valami, amivel ki tud rángatni a szobából, még ha csak néhány percre is. Ráadásul ész érvekkel sikerül meggyőznie, ami még jobban tetszik a családunk többi tagjának. Néha együtt vagyunk, beszélgetünk, mint régen és olyankor mind reménykednek, hogy helyre jövök, de nem én vagyok az, akinek segíteni kell, hanem Sarah. Nem én fekszem eszméletlenül az ágyamban, miközben telik az idő körülöttem, hanem a testvérem.

-Bella- hallottam meg Rosalie csendes hangját az ajtóból. Tétován állt a nyitott ajtóban, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte és az alsó ajkát rágcsálta. Tekintete félelmet és bizonytalanságot tükrözött, amitől elfogott a bűntudat. Az utóbbi napokban nagyon csúnyán viselkedtem vele, és ami még rosszabb, hogy mióta visszakaptam a húgomat, azóta teljesen elhanyagoltam őt. És erre az utóbbi napokban jöttem csak rá. Iszonyatosan szégyellem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elhanyagolom azt a személyt, aki azóta mellettem állt, hogy vámpírrá változott. Nincs nálam nagyobb szörnyeteg ezen a világon, a családom mégis másként gondolja.

- Gyere csak be- suttogtam. Ő lassan becsukta az ajtót és emberi tempóban mellém lépkedett és leült a mellettem lévő székre.

- Bella, én úgy sajnálom, amiket neked mondtam és ezt nem azért hozom fel megint, hogy összevesszünk. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem volt igazam. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit

- Nincs miért bocsánatot kérned Rosalie. Épp ellenkezőleg. Nekem kellene szégyenkeznem és hidd el, nagyon rosszul érzem magam azért, mert úgy beszéltem veled, ahogy. Veled, aki a testvérem vagy, aki mindig mellettem állt. Gyűlölöm magam, amiért ennyit bántalak téged. Pedig imádlak téged, mióta átváltoztál, vagyis mióta megismertem a valódi éned. Az egyik legfontosabb személy voltál az életemben és a mai napig az is vagy. Akkor is, ha mostanában nem mutatom ki.

- Tudom Bella, de nem várhatom el, hogy ugyan úgy érezz, mint eddig. Hiszen vagy egy lányod, itt van a testvéred és visszakaptad a szerelmedet. Tudom mennyit jelentett neked Edward és azt is, hogy az elvesztésébe szinte beleőrültél. Ahogy azt is tudom, mennyit jelent neked, hogy Sarah végre nem gyűlöl. Hiszen én ott voltam veled és szerintem nálam jobban csak Carlisle tudhatja mennyire vágytál a testvéred szeretetére. Ennek ellenére én nagyon csúnyán beszéltem veled és nem volt hozzá jogom.

- Te mindig azt mondtad, amit éreztél és én ilyennek szeretlek. Akkor is megmondtad az igazat, ha fájdalmat okoztál vele. Tudod jól, hogy ezt mindig is nagyra értékeltem.

- Pontosan. És azért kérek most bocsánatot, mert bele sem gondoltam te mit érezhetsz. Egyedül az járt a fejemben, hogy Sarah sokkal fontosabb neked, mint én vagyok. Úgy éreztem elvesztettelek, hogy elvesztettem az egyik testvéremet. A nővéremet, aki mindig mellettem állt, aki megvigasztalt, aki a helyes útra terelt, mikor a legsötétebb helyeken jártam.  Hiányoztál, hiányoztak a beszélgetéseink, hiányzott, hogy érezzem, a testvérem velem van. Hiába voltál mellettem, hiába láttam, hogy életben vagy, sosem beszéltünk úgy, mint azelőtt. Imádom Cara-t, elfogadom, hogy Sarah a vér szerinti testvéred, de úgy érzem én háttérbe szorultam és ezt nehéz volt megemésztenem. De itt vagyok, újra önmagam vagyok és nem a magából kifordult féltékeny testvéred- mosolygott rám, de a szemében fájdalom csillant. Ekkor értettem meg igazán mit élt át ő az elmúlt években. És nem csak így érezte, de valóban elhanyagoltam. Nem beszélgettünk olyan sokat, mint régen és ez nekem is hiányzott. Hiszen ő a testvérem. A kishúgom.

- Rosalie, annyira sajnálom- suttogtam és magamhoz öleltem. Mintha most kaptam volna vissza, mintha hosszú idő után most először látnám viszont őt.

- Bella- suttogta a vállamba és könnyek nélkül zokogni kezdett. –Lehet, hogy sokat várok és tudom, hogy nem csak én vagyok neked, de kérlek, ne hagyj megint magamra.

- Nem foglak, soha többet- suttogtam a fülébe. –És mindent megteszek, hogy boldog legyél.

- Én boldog vagyok most is- húzódott el tőlem és a homlokát ráncolta közben. Nem értette mit akarok ezzel, én viszont annál inkább.

- Nem egészen. Hiszen tudom, hogy van még egy valami, amire vágysz. Amit mindennél jobban szeretnél.

- Nem értelek- rázta meg a fejét.

- Gondolkozz egy kicsit Rosalie. Mi az az egyetlen dolog a világon, ami nem adatott meg neked, amire mindig is vágytál? Mi az, amitől Carlisle és az akkori vőlegényed megfosztott?

Hm? Emlékszel még rá?

- Az emberi életem. Attól fosztottak meg, arra vágytam mindig is. Megöregedni, Emmett-el, teljes életet élni vele, gyerekekkel, unokákkal, és ha az időm lejárt, idős nagymamaként meghalni békésen, nyugodtan. De ez a magunkfajtának nem adatik meg Bella. Nem tudom, miért akartad ezt most hallani. Hiszen tisztában vagy vele te is. Te is mindig ezt akartad. Kettőnk közt annyi a különbség, hogy te kivétel vagy. Neked megadta a sors azt, amit nekem nem. De nem neheztelek érte, mert megérdemled te is és Edward is.  

- Nem vagyok kivétel Rosalie. Az öregkort nem adhatom meg neked, mert nem akarlak elveszteni sem téged, sem Emmett-et, így a békés halálról szóló álmaidat is a földbe taposom az önzőségem miatt, de egyet nagyon is teljesíteni tudok, legalábbis akkor, ha Emmett is segít benne- mosolyogtam rá az én szőke hajú szépséges testvéremre, aki néhány pillanat múlva is ugyan olyan értetlenül nézett rám, mint eddig. Így hát folytattam. –Gyermeket Rosalie. Saját családot. Nem örökbe fogadott gyermeket, hanem egy kicsi Emmett-et vagy egy kicsi Rosalie-t. Egy picit, aki kettőtöké. Vér a véretekből. Emberré változtathatlak, ha te is úgy akarod. És aztán ha megszületett a kicsi visszaváltoztatlak vámpírrá. Végre teljesülne az álmod és te is anya lehetnél. Nem ezt akartad mindig is?

- Én… én nem szalasztanám el ezt a lehetőséget- hallottam meg egy gyenge hangot mellőlem, ami nem Rosalie-tól jött, hanem a húgomtól Sarah-tól. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. 

- Sarah- suttogtam mikor megtaláltam a hangomat és azonnal felálltam a helyemről, hogy megnézzem, hogy van, de semmit nem láttam rajta a gyengeségen kívül.

- Hagyj most engem Bella- szidott meg, de hangja épp hogy csak árnyéka volt a réginek. A gyengeség nagyon is kihallatszott máskor szépen csengő hangjából. -Éppen Rosalie jövőjét kell megbeszélnünk. Ha már egyszer elkezdted fejezd is be. Én még ráérek itt feküdni. Nagyon kényelmes. Néhány perc már nem oszt, nem szoroz. Legalábbis úgy sejtem sok időt töltöttem ebben az ágyban az aggódó arckifejezésedből ítélve.

- Sarah- sziszegtem rá mérgesen, ám a haragomat némiképp tompította az arcomon elterülő ezer wattos mosolyom. Ő csak legyintett egyet, majd lassan megpróbált felülni, ami nem jött össze neki. Így elfogadta a segítségemet, de amint felsegítettem máris elterelte a figyelmet magáról.

- Bella az istenért hagyjál már engem. Épp egy beszélgetés kellős közepén vagytok, ne velem foglalkozz már- mintha egy kisgyerek lennék, úgy szidalmaz. Istenem mennyire hiányzott ez nekem az elmúlt időszakban. –Utána majd mi is megbeszélünk mindent, de most fejezzétek be a beszélgetést, kérlek Bella. Ne hanyagold a testvéredet miattam- na ezzel sikerült meggyőznie.

- Rendben. Nos, ott tartottunk…

- Majd később- állt fel Rosalie.

- Nem. Most beszéljétek meg. Rosalie, a jövőd múlik ezen a döntéseden. Semmi nem lehet fontosabb ebben a pillanatban nálad. Muszáj megtudnod a lehetőségeket és a veszélyeket. Csakis akkor dönthetsz helyesen, ha minden kockázattal tisztában vagy, ha ezeket is figyelembe veszed és megfontolod.

- Miféle kockázat?

- Rosalie, ha emberré változol, Emmett attól még vámpír marad. Így a kicsi félvér lesz, pont, mint Cara. Gyorsabban fog fejlődni, mint egy emberi baba, szükséged lesz emberi ételre és vérre is, ami emberként nem lesz kellemes, nekem elhiheted. Tudnod kell, hogy amint teherbe esel, minden pillanatban lesz melletted valaki, aki figyeli az állapotodat. A szülés viszont szörnyű lesz. Megpróbálhatjuk hamarabb a világra segíteni, hátha úgy nem kockáztatjuk feleslegesen az életedet. Viszont tudnod kell, hogy újra át fogod élni a vámpírrá válás fájdalmas útját.

- De a végén boldog leszek, mert ott lehet velem a gyermekem. Feltéve, ha sikerül, amit tervezel. És én mindent megtennék, hogy anya lehessek, de nem csak az én döntésem. Emmett-el is számolnom kell. Figyelembe kell vennem az ő akaratát is.

- Van még valami Rosalie. Emberként nagy veszélyben lehetsz Emmett mellett. Hidd el, hatalmas önuralomra lesz szüksége, ami tudjuk, hogy nem éppen jellemző a ti kettőtök kapcsolatára.

- Megoldjuk- mosolygott rám.

- Menj, beszélj vele, aztán ha döntöttetek a szobámban megbeszélhetünk mindent. Ráértek, időnk, mint a tenger- Rosalie felugrott a helyéről, megölelt engem és Saraht is és kiszáguldott az ajtón, azonban előtte még egy „köszönöm”-öt és egy „beszélek Em-mel” mondattal még visszafordult hozzánk, majd elhagyta a szobát.

Fejcsóválva néztem utána. Most egyáltalán nem az a komoly és fájdalommal teli nő volt, akit annak idején megismertem. Nem. Most egy boldog és kiegyensúlyozott lányt láttam magam előtt, aki azért boldog, mert megkaphatja azt, amire mindig is vágyott. Egy gyermeket. És nálam jobban senki nem tudja, mennyire vágyik egy picire, aki a sajátja. Hiszen én is így akartam Cara-t. Én is vágytam egy gyermekre és a szerelmemtől meg is kaptam. Edward megadta nekem az én csodámat, amiért örökké hálás leszek neki. Hiszen megmentette vele az életemet. Mert ha Cara nem lett volna ott nekem, akkor az én életem már azon a napon véget ért volna, hogy Edward halálhírét megkaptam. A lányom nélkül én már halott lennék. Szóval én tudom mennyit jelent egy gyermek. Főleg akkor, ha nagyon vágysz rá.

- Jót teszel velük Bella. Mindig is azt tetted egész életedben és én vak voltam. Folyamatosan bántottalak, szenvedést okoztam, mert abban a hitben éltem, hogy megérdemled, de nincs nálad jobb ember a világon. Te vagy az a személy, aki megtestesíti a jót. És iszonyatosan büszke vagyok rá, hogy a testvéred lehetek.

- Sarah…

- Ne, ne mondj semmit, csak azt akartam, hogy ezt tudd. Már rengetegszer megbeszéltük, tudom, de azt akartam, hogy tudd hogyan is gondolok rád most. A nővéremre. A testvéremre- suttogta és a szeme őszinteséget tükrözött.

- Mi van veled Sarah?

- Egyedül voltam. Nagyon sokáig és ettől átértékelődtek bennem a dolgok. Hiányoztál, hiányzott Cara és hiányoztak a többiek. Igen, bármennyire is hihetetlen, hiányzott a Cullen család is.

- Mi történt?

- Ezt nekem kellene kérdeznem. Az egyik pillanatban harcoltam a másikban pedig olyan volt, mintha téged láttalak volna, hogy elveszted az eszméleted, aztán én kerültem a sötétbe és egészen mostanáig nem is tudtam elmenekülni onnan. Vártam, hátha jössz, hátha jön valaki, aki segíthet nekem, de senki. Féltem, egyedül voltam, nem értettem semmit, amíg anya értem nem jött. És most itt vagyok.

- Azt hittem örökre elvesztettelek Sarah- borultam a nyakába.

- De te sosem adsz fel semmit. Akkor sem, ha veszett az ügy. Pont, mint én. Én is az voltam, mégis hiszel bennem még most is.

- Mert a testvérem vagy és szeretlek. Bármit megtennék érted. Majdnem beleőrültem a kétségbeesésbe. Soha többet ne merészelj így rám ijeszteni.

- Ez sem volt szándékos Bella. Igazán hálás vagyok, amiért nem mondtál le rólam, pedig megtehetted volna, viszont ez nem normális nővérkém. Mi lett volna, ha sosem ébredek fel? Hm? Ha meghaltam volna? Egész életedben itt ültél volna mellettem, miközben elhanyagolod a családodat, a szerelmedet és legfőképpen a lányodat?

- Nem… nem tudom Sarah. De nem is akarok erre gondolni. Itt vagy és itt is maradsz.

- Nem tudtatok visszahozni ti sem Bella. Sem te sem Cara. Pedig ti vagytok a legerősebbek. Meg kell ígérned Bella- nézett mélyen a szemembe, hogy nyomatékosítsa szavait. –Meg kell ígérned nekem, hogy ha egy napon eljön az én időm és nem tehetsz értem semmit, akkor elengedsz. Egyszer úgyis eljön ez a nap és neked bele kell majd törődnöd és tovább lépned. A lányod miatt, a szerelmed miatt, a családunk miatt.

- Nem kérhetsz ilyet tőlem. A testvérem vagy, a húgom vagy és nem fogok csak úgy lemondani rólad.

- De. Hidd el, hogy lefogsz. Mert amint felépülök és megerősödöm, elutazok innen. Te pedig… te itt maradsz a családoddal és a lányoddal, hogy újra kezdhessetek mindent. Vagy, hogy folytathassátok azt az életet, ami miattam félbe szakadt.

- Nem. Ne mondj ilyeneket. Nem fogom hagyni, hogy elhagyj minket. Most nem, mikor minden veszély elmúlt.

- Nem hagylak el titeket soha Bella. Mindig veled leszek. Veled és az unokahúgommal. De szükségem van az egyedüllétre. Túl sok volt nekem mindaz, amin az elmúlt években keresztül mentünk. És Rick vagy teljesen mindegy hogy hívták őt valójában… soha nem fogom elfelejteni akkor sem, ha ennyi fájdalmat okozott, mert szerettem őt. Teljes szívemből és szükségem van arra, hogy feldolgozzam a történteket. El kell felejtenem őt és ez itt, veletek nem fog menni. Nektek pedig szükségetek van arra, hogy újra nyugodtan éljetek. Ha minden visszakerül a régi kerékvágásba, talán a családod is képes lesz elfogadni engem. Annak ellenére mennyi szörnyűséget tettem veled.

- El fognak fogadni. Hiszen sokat tettél értük.

- Idővel Bella. Az idő mindenre gyógyír- suttogta és elmosolyodott. –Az idő és a távolság lesznek az én gyógyszereim. Ne vedd el őket tőlem, kérlek. Szükségem van rájuk.

- Nekem meg rád Sarah.

- Visszajövök, csak időre van szükségem. Kérlek szépen.

- Rendben van Sarah. Ha biztos leszek benne, hogy megerősödtél elengedlek. A szavamat adom rá.

- Köszönöm nővérkém- suttogta, majd lassan magához húzott és megölelt. És ebben az ölelésben éreztem, hogy a húgom visszatért. Visszatért és végleg sosem fog elhagyni, még ha egy kis időre el is megy. Mindig velem lesz. Örökké. 

Sziasztok!

Itt a friss, megint kisebb kihagyás után és ma a szokott vasárnap helyett szombaton. Sajnos holnap dolgozok, ezért nincs rá időm, hogy feltegyem, de szerencsére hamarabb elkészültem és nem kell újabb hetet várni a frissre. Viszont a következő fejezet időpontjáról megint nem ígérek semmit. Csak annyit, hogy hozom amint tudom.
Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice