Feel the love~36.fejezet

Sziasztok!

És itt a friss. Kicsit megcsúsztam, mert tegnapra szerettem volna, de nem jött össze, viszont ma sikerült befejeznem és nem akartam megvárni vele a vasárnapot. Azonban most sem ígérem meg, hogy vasárnap kaptok új részt, ami egyben a történet befejező része lesz. Remélem legalább annyira várjátok már, mint én.Megpróbálom minél hamarabb hozni, de nem szeretném elkapkodni. Szeretném, ha legalább olyan színvonalas lenne az utolsó fejezet, mint az eddigiek, de ebben a helyzetben lehet több időt vesz majd igénybe és megint csak a türelmeteket kérem.
Most pedig jó olvasást nektek. Jelentkezem, amint tudok.
Puszi mindenkinek: Rosalice

(Bella szemszöge)

                  

A napok és hetek egyre csak teltek a fejünk fölött. Sarah amint felépült elment, elhagyott minket. A szívem majd megszakadt, de megértettem, hogy mennie kell. Elfogadni nem akartam, de belementem. Azonban nem tudom teljesen elengedni. Folyamatosan figyelem őt, amiért ő mindig bosszankodik és olyanokat mutat nekem, amiktől szinte rosszul leszek. De már tudom, hogy csak szándékosan csinálja, mert tudja, hogy figyelem. De képtelen vagyok akár egy pillanatra is megfeledkezni róla. Amikor mégis sikerült, akkor Rosalie jár a fejemben. Beleegyeztek abba, hogy Rosalie-t emberré változtassam és megpróbálták a babát. Sok idő nem is kellett, máris teljesült a vágyuk és már csupán néhány hét van hátra a pici érkezéséig. Bármelyik pillanatban a világra jöhet, ami miatt muszáj minden figyelmemet Rosalie-nak szentelnem, mert nem engedhetek meg magamnak egy kicsi figyelmetlenséget sem. Hiszen az akár Rosalie életébe is kerülhet.

 Edward és Cara egyre több időt töltenek egymással, sokkal többet beszélnek. Közelebb kerültek egymáshoz. Olyan jó rájuk nézni. Nem apa lánya kapcsolat van köztük, inkább valami barátság féle van kialakulóban. Néha napján hallom, hogy Cara apának szólítja Edwardot és ettől a szívemet elönti a megkönnyebbülés és a szeretet.  Egy napon tényleg apa és lánya lesznek. Ebben biztos vagyok.

-Nem ígérem, hogy minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd, de megpróbálok mindent, ami tőlem telik- suttogta Cara és átfogta a vállamat.

- Nem is hallottam, hogy jössz. Kiskorodban mindig lebuktál, mindig tudtam mikor jössz felém- mosolyogtam ré. Gyönyörű bronz haja még gyönyörűbbnek hatott, ahogy a nap sugarai megvilágították. Mosolya ragyogó volt, ám tekintetében kisebb aggodalom bujkált. –Mi nyomja a lelked kicsim?

- Aggódom Rosalie állapota miatt. Nagyon rosszul van. Szinte felemészti őt a kicsi- suttogta miközben leült mellém. –Egyfolytában sikoltozik, szörnyű fájdalmai vannak, mégsem akarja engedni, hogy segítsek neki.  

- Rosalie védelmezi a kicsit és csak a legvégső esetben hagyná, hogy segítsünk. Attól fél, hogy baja eshet a babának. Tudja, hogy nem ártanánk neki, de fél, hogy véletlenül is történhet valami, ami megakadályozza a pici születését. Tudom, én is átéltem. Én is féltettelek.

- És én annyi fájdalmat okoztam neked. Én is felemésztettelek, ahogy most Rosalie-t a kicsi, igaz?

- Nem számított. Csak az, hogy megismerjelek, hogy láthassalak, hogy világra jöhess. Te voltál az egyetlen, aki akkoriban megmaradt nekem Edwardból. Te voltál a reménységem, az egyetlen olyan személy, aki miatt életben maradtam. Ha te nem lettél volna, én már rég meghaltam volna. És ezek nem csak üres szavak Chiara. Te voltál az én csodám és mindig is az maradsz. Senki és semmi nem vehet el tőlem. Soha nem fogom hagyni, hogy bajod essen, mert az életemnél is többet jelentesz nekem. Te miattad vagyok még ezen a világon, te adtál lehetőséget egy másik, egy teljesen új életre. Ezerféle képpen mentetted meg az életemet. Most hagyd, hogy valaki téged is óvjon. Nem kell mindig erősnek lenned, mert az, ha néha hagyod, hogy mások óvjanak és vigyázzanak rád, nem jelenti azt, hogy gyenge vagy. Egy napon meg fogod érteni, miről beszélek. És tartsd észben, hogy néha tudnod kell engedni másoknak. Hagyni, hogy azt tegyék, amit szeretnének, hagyni, hogy ők döntsenek. Akkor is, ha tudod, hogy rossz döntéseket hoznak majd.

- És ezt pont te mondod nekem- mosolygott rám, miközben a szemei megteltek könnyekkel.

- Azért mondom, mert tudom, hogy én képtelen vagyok erre. Én is mindent irányítanék, főleg a szeretteimet, de ez nem jó dolog Cara. Az emberek nem mindig díjazzák, ha meg akarod nekik mondani, mit csináljanak. Engem elfogadtak ilyennek, mert tudják, milyen vagyok. De szeretném, ha te nem lennél ilyen. Ebben ne hasonlíts rám. Te tudd hol a határ. Elmondhatod valakinek a véleményed, de ne erőltesd rá az akaratod kicsim. Ezt jegyezd meg. Add meg mindenkinek a döntés lehetőségét. Legfeljebb annyit tehetsz, hogy szemmel tartod, és ha szüksége van rád, akkor mellé állsz és támogatod.

- Ahogy most te teszed Sarah-val.

- Igen, erősen próbálkozom. Tudom, hogy megfojtja a viselkedésem, ezért próbálok változtatni. De ennyi idő után nehéz. Az sem sokat segített, hogy a Volturinál ezt tanultam. Erre neveltek. Az irányításra. Én már nem tudok megváltozni, de szeretném, ha te sokkal jobb ember lennél, mint én valaha is voltam.

- Te sem vagy rossz anya.

- Erről nem nyitok vitát. Te jónak látsz, mert szeretsz, de nem mindenki ért egyet veled. És ebben az egy kérdésben sosem fogunk megegyezni. Én tudom miket tettem, tudom mi az, amiért ilyennek gondolom magam. De nem fogok mindent elmondani neked és ezzel te is tisztában vagy. Az életem bizonyos részeit nem fogom elmondani senkinek. Még a Cullenek közül sem tud mindenki mindent rólam.

- Tudom- hajtotta le a fejét. –Titokzatos vagy és félelmetes. Kislány koromban sokszor megijesztettél ám. Tudtam, hogy nem szándékosan, de féltem a dühös oldaladtól. Sosem akartam, hogy rám haragudj. Mindig igyekeztem, hogy megfeleljek neked.

- Soha, hallasz engem? Soha nem kell megfelelned nekem, mert én olyannak szeretlek, amilyen vagy. Nincsenek elvárásaim veled szemben édesem.

- De.

- Nem várom el, hogy szeresd őt, nagyon jól tudod. Csak szeretném. Az két külön fogalom.

- Nekem viszont olyan, mintha elvárnád. Mert én bármit megtennék érted. Bármit teljesítenék, amit csak szeretnél, mindent, ami hatalmamban áll.

- Kicsim…- de a mondatomat nem tudtam befejezni, mert minden eddiginél nagyobb, élesebb és fájdalmasabb sikolyt hallottunk a kastélyból. Vámpír sebességgel rohantam Rosalie szobájába Cara-val a nyomomban és anélkül, hogy kopogtam volna, berontottam a szobába. Rosalie az ágyon feküdt az oldalán, kicsavarodva és fájdalmasan üvöltve.

- Nem fogja bírni. Nem várhatunk többet- kiáltottam, mikor mellé siettem és megláttam fájdalomtól eltorzult arcát. –Cara, hozd az injekciót, a szobámban van az éjjeli szekrényen, siess. Carlisle, készítsd elő a szobát, Edward, segíts neki. Azonnal világra kell segítenünk a kicsit.

- Nem. Túl korai még- zihálta Rose két fájdalomgörcs között.

- A te véleményed most nem számít Rose. Én tudom, hogy itt az ideje, a kicsinek nem lesz baja, de ha most nem lépünk, akkor a te életed veszélybe kerül.

- Tessék- nyomta a kezembe Cara az injekciót, majd kisietett a szobából. Gondolom ment Carlisle-ék után. Hiszen látta Sarah emlékeiben mit kell tennie. Sarah megmutatta neki és nekem is, mielőtt elhagyta a kastélyt. Hála neki, tudjuk, mit kell csinálnunk.

Beadtam az injekciót Rosalie-nak és vártuk, hogy hasson a morfium, de most minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.

-Áááááá- újabb sikoly törte meg a gondolataimat, amit most már Emmett sem hagyott szó nélkül.

- Az istenit csináljunk már valamit.

- Hozd utánam Rosalie-t- adtam ki az utasítást, de vámpír sebességgel rohantam a szoba felé, ahol már minden elő volt készítve. Edward Carlisle és Cara már bent voltak, mikor beértem, Emmett pedig az ágyra fektette a feleségét. –Most menj ki.

- Nem, maradni akarok.

- Azt mondtam menj ki- kiáltottam el magam és egy kézlegyintéssel kitoltam őt a szobából, majd bezártam az ajtót. –Aki nem biztos magában, az most hagyja el a szobát. -Azonban mindenki bent maradt, senki nem mozdult. –Rendben. Kezdhetjük.

(Sarah szemszöge)

New York, Miami, London, Párizs, New Orleans, Róma, Madrid, Berlin, Prága, Milánó. A városok, melyeket eddig körbejártam. Soha nem élveztem még ennyire az utazást, mint most. Eddig mindig azzal teltek az utazásaim, hogy ellenőriztem az embereimet, kerestem a támogatókat, kutattam a testvérem után, terveket szövögettem, amivel tönkre tehetem a testvéremet. Vagy a legutóbbi, amikor a másik erőt kerestem. De most, ez az utazás semmi másról sem szólt csak a felejtésről és az újrakezdésről. A felejtésről, hogy kiűzzem a gondolataimból Rick-et, az emlékeimet, az érzéseimet, a szerelmemet. Elárult, becsapott, én mégis szeretem őt. Még mindig. És sosem fogom elfelejteni teljesen. Tudom, hogy ezt kellene, de nem vagyok rá képes. Meg kell tanulnom együtt élni a fájdalommal. Idővel talán könnyebb lesz, de most még a szívem üres. A fájdalom felemészt, elveszi minden erőmet és nem akarom, hogy ezt a családom lássa. Nem akarom, hogy Bella szemtanúja legyen ennek a sorvadásnak, ami a lelkemben tombol. Ő nem ezt érdemli. Neki boldogság kell, szerelem, élet és szeretet, amit a családja megadhat neki. A lánya Chiara. A csoda, mely megváltoztatta mindkettőnk életét. Ha anya nem mondja, hogy Bella terhes, ha nem derül ki, az én szívem sem enyhült volna meg annyira, hogy magammal vigyem őt és megtanítsam mindenre. Chiara megváltoztatta az életünket és igazi családot kovácsolt belőlünk. Miatta már én sem a magányt érzem magam körül, már tudom, hogy engem is szerethetnek. És azt is megtanította, hogy nem minden mögött csak a rossz van. Hiszen egy olyan kislány, mint ő, sosem lenne képes a rosszra. Hiszen láttam, a saját szememmel, mennyire szereti az édesanyját, a családját és engem is. Bárcsak nekem is lenne egy gyermekem, egy olyan lányom, mint Cara. Bárcsak az én gyermekem is olyan lenne, mint ő. Bárcsak engem is annyira szeretne, mint Cara Bellát. De félek, hogy az én gyermekem csak gyűlöletet érez majd irántam. Hiszen miattam halt meg az apja. Én öltem meg. Én és a testvérem. Gyűlölni fog, megvetni mindkettőnket, utálni fogja a családját. Előre látom, hogy az én gyermekem egy cseppet sem fog hasonlítani Cara-ra. Mert mélyen benne ott lesz a gonosz. Ott lesz benne az apja. Már most ott van benne. De talán mégis megváltoztathatom. Talán ha nem tudja meg az igazat, akkor jóra nevelhetem. Úgy, ahogy Chiara-val is tettük. De félek. Félek elmondani a testvéremnek, hogy gyermeket várom. Félek, hogy majd megvet, amiért egy olyan férfi gyermekét hordom a szívem alatt, aki minden bajunk, fájdalmunk okozója volt. Félek hazamenni, félek megmutatni Bellának, hogy valójában mi is történik velem ezen az úton. Azért jöttem el, hogy távol legyek tőlük, hogy át tudjam gondolni a dolgokat, hogy megvédhessem a gyermekem. Félek, hogy nem fognak megérteni, hogy nem fogják majd elfogadni a picit. Azt nem élném túl, hiszen még ha a legnagyobb ellenségünk gyermeke, ő részben az enyém is. Az én kincsem.

-Nem kell félned kislányom- jött anyám hangja a hátam mögül, melyet azóta nem hallottam, hogy visszatértem a sötétségből a harc után.

- Anya. Ezt nem értheted.

- Dehogynem. Félsz, hogy a nővéred megvet majd téged és a gyermekedet is. Félsz, hogy a család nem fogja elfogadni a kicsit csak azért, mert Rick az apja és te mindent megtennél ezért a kicsiért. Igazából azon csodálkozom, hogy még nem jöttek rá az állapotodra. Hogy még Bellának sem tűnt fel a változás.

- Nem hagytam rá neki időt, hiszen nem sokkal Rick halála után elmentünk, elhoztuk a Culleneketés Edward megjelenése után megkerestük a gonoszt. Kómában sem voltam annyi ideig, hogy sokat változzon a testem. És most sem látszik sok minden.

- Mert nem olyan, mint Cara. Már nem csak két hónapod van hátra Sarah. Akkor jön világra ez a kicsi, ha ő akar. Nem olyan félvér, mint Cara, éppen ezért kell visszamenned a családhoz. A nővéreddel együtt kitaláljátok, hogy mi legyen.

- Nem. Bella megvetné ezt a kicsit és ha a helyében lennék, én is ezt tenném. Még csak nem is hibáztathatom érte.

- Bella nem fog megvetni sem téged, sem a gyermekedet. Pontosan tudja, milyen egy gyermek és mekkora örömet okozhat neked. Nem fogja megtagadni tőled azt a szeretetet, amit csak egy gyermektől kaphatsz meg. Tudod jól, hogy nem fog ellened tenni semmit. Hiszen szeret téged. Menj vissza hozzájuk. Nem tudhatod, pontosan mikor jön világra a kicsi. Félvér a kicsi, de képes megállítani a saját fejlődését, hogy ne okozzon neked fájdalmat. Éppen ezt tette eddig is. De egyelőre még nem tudja irányítani. Segítenetek kell neki, éreznie kell, hogy mellette van a családja, csakis akkor fogja megérteni majd, hogy miért kellett az apjának meghalnia. Nem lesz gonosz, ha helyesen nevelitek. Hidd el édesem, senki nem születik gonosznak. Minden attól függ milyen nevelést kap. És ha a gyermeked csak a jót látja ő sem lesz rossz. Bízz benne és a családodban.

- De annyira félek. Tudom, hogy különleges baba.

- Aki már most szeret és óv téged még saját magától is. De világra kell jönnie. Viszont ha gátolja a saját fejlődését mind a ketten veszélybe kerülhettek. Kicsim, kérlek, hallgass rám.

- Rendben. Majd megfontolom.

- Csak hallgass rám. Kérlek szépen és dönts helyesen.

- Anya, kérlek, gondolkoznom kell. Ez nem megy csak úgy egyik pillanatról a másikra. Rick tönkretette az életünket és én az ő gyermekét várom. Megjósolni sem lehet, hogy Belláék hogyan reagálnának rá. Ha tudnám és biztos lennék benne, hogy nem ítélnek el, el sem jöttem volna otthonról. De nem látom ennek az egésznek a végét.

- És ha ne adj isten meghalsz a szülés közben? Ki fogja a gondját viselni a kicsinek? Szerinted akkor nem fogják gyűlölni őt, ha idővel megtudják ki ő és hogyan haltál meg? Ráadásul nélküled nem garantált, hogy jó ember lesz belőle.

- Jaj anya, nem tudom- törtem ki. Fogalmam nem volt mit tehetnék, hogyan kellene reagálnom. Hiszen egy részről igaza van anyának, de nagyon félek. És ez a félelem megbénít. Képtelen vagyok pozitívan hozzáállni az egészhez.

- Nem veszthetsz semmit édesem- sétált mellém é magához ölelt.

- De. A családomat. Mindent elveszthetek, amit most a sajátomnak tudhatok.

- Kicsim, szedd össze magad és nézz szembe a helyzettel. Sosem futamodtál meg semmitől, ne most kezd el. Ne most, mikor itt a cél. A testvéred melléd áll, akkor is, ha mindenki más megvet majd. Hidd el. De senki nem fog ellened fordulni. Hiszen a gyermeked nem tehet semmiről. Ő csak egy pici baba és nem tehet arról ki az édesapja. És ezt mind meg fogják érteni. Hidd el nekem, kérlek.

- Úgy félek- suttogtam a vállába és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Bármennyire is szerettem volna hinni neki, a kétely ott volt bennem és ez megnehezítette a döntésemet. Képtelen voltam tisztán gondolkozni. Legalábbis most még, egyelőre nem ment. Csak sírni akartam és kiadni magamból a fájdalmat.

Néhány nappal később:

Újra itt. Anyának sikerült meggyőznie, mégis félek. Senki nem tudja, hogy jövök, senkinek nem szóltam, még Bellának sem. Úgy tudják, hogy még Miami-ban vagyok.

Lassan fellépkedtem a lépcsőn és mikor az ajtó elé értem, mély lélegzetet vettem és belöktem a hatalmas ajtót. Egyik kezem a pocakomon pihent, a másikban ott volt egy kisebb bőrönd, amiben csak néhány ruhám volt.

-Na zutty bele- suttogtam a kicsinek, aki apró rúgással jelezte, hogy itt van és hall engem. Épp hogy kimondtam ezt a három szót, már meg is jelent az előcsarnokban Cara és a nyakamba vetette magát úgy, hogy a bőrönd kiesett a kezemből és csak úgy maradtunk talpon, hogy hátulról valaki megtámasztott.

- Sarah néni, végre. Azt hittem nem is akarsz hazajönni. De miért nem szóltál, miért hagytad, hogy azt higgyük Miami-ban vagy? –zúdította rám a kérdéseit, majd lassan elhúzódott tőlem és megfogta a kezem, hogy jobban szemügyre vegyen. Addig én hátra néztem, hogy megnézzem ki az, akinek köszönettel tartozom. Edward állt mögöttem, kezei a vállamon, míg a nővérem mellette állt és mosolygott. De Cara következő mondata lehervasztotta a mosolyt az arcáról.

- Te… te terhes vagy?

Ránéztem kedvenc unokahúgomra és bátortalanul elmosolyodtam. Aprót bólintottam, majd kihúztam kezem az övéből és kicsit hátrébb léptem, hogy mind a hármuk arcát jól lássam és csak ezután bólintottam rá.

- És… és ki az apja? –kérdezte Bella, de tekintete semmi érzelmet nem tükrözött. Felvette az érzelemmentes maszkját, amit mindig akkor hordott, ha nem akarta, hogy lássák mit érez valójában.

- Szerintem pontosan tudod te is és én is.

- Az nem lehet- csuklott össze és Edward még épp idejében kapott utána. Megkapaszkodott szerelme karjában és egyenesen a szemembe nézett. –Mondd, hogy nem igaz, kérlek. Mondd, hogy nem az, akire mind a ketten gondolunk. Könyörgöm neked. Hiszen ő egy szörnyeteg volt. Minden miatta történt. Minden rossz vele kezdődött.

Bella minden szava olyan volt számomra, mint egy késszúrás. Hiszen tudtam, hogy így érez. Rossz ötlet volt idejönnöm.

- Bella, kérlek- már majdnem eleredtek a könnyeim. Nem is tudtam pontosan mit kérek tőle. Talán azt, hogy ne vessen meg.

- Egy gyilkos gyerekét várod Sarah. Mégis mit akarsz az anyámtól? Egy olyan férfi a gyereked apja, aki tönkretette mindkettőtök életét. Mégis hogy vagy képes a világra hozni őt? Ő is egy szörnyeteg, ahogy az apja volt.

A kicsi erőset rúgott, hogy jelezze nemtetszését, ami most nem igazán segített a helyzetemen. Csak alátámasztotta a feltevéseiket, hogy a kicsi rossz, hiszen nekem is fájdalmat okoz. Éles szúrás érte a hasam és nem tudtam elrejteni a fájdalmas grimaszt.

- Cara, elég ebből. Nem ítélkezhetsz Sarah fölött. Egyikünk sem teheti- szólt rá Bella és kiszakította magát Edward karjai közül és mellém lépett. Átkarolta a vállam és egyenesen a szemembe nézett. –Nem számít ki az apja. Ő a te gyermeked. A te véred. Nekem semmi más nem számít. Megoldunk mindent, ígérem.

- Anya.

- Azt mondtam megoldjuk- emelte fel a hangját Bella. Soha nem használta az anyai tekintélyét a lányával szemben. Most mégis megtette.

- De egy gyilkostól van. Ő is gonosz.

Fájtak a szavai, de nem hibáztathattam. Mindig a családját védte és ezuttal sem tett másképp. És most én voltam az, akitől meg kellett védeni őket. Én illetve a gyermekem.

- Nem számít- rázta meg a fejét Bella. - A testvérem gyermeke és nem hagyom őt magára. Nem hagyjuk, hogy olyan legyen, mint az apja. Szeretetben fog felnőni, pont úgy, ahogyan te is. Nem lesz senki, aki megmérgezhetné a lelkét. Ő nem lesz gonosz.

- És ha mégis?

- Akkor én… én… én fogok gondoskodni róla- suttogtam. De lehetetlennek tartottam, hogy az én pici babám gonosz legyen. Nem lehet. Anya is megmondta.

- De nem lesz rá szükség- erősködött Bella. –Itt senki nem fog ártani ennek a kicsinek, csakis a holttestemen keresztül- nézett mélyen Cara szemébe, aki ezúttal lesütötte szemeit és a földre szegezte tekintetét. Az anyja szava mindennél fontosabb volt neki és ez most sem volt másként.  Mindent megkap, amire szüksége van. Ha gonosz lesz, akkor az csakis a mi hibánk lesz. Ő egy ártatlan gyermek Cara. Amilyen te is voltál, amilyennek mindenki születik. Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsa. Nem fogom hagyni, hogy bántsd a kicsit.

- Én… nem… nem akartam bántani- rázta meg a fejét és ránk emelte csillogó tekintetét. Az már egyszer biztos, hogy Cara gyönyörű lány, de most fájdalom és szorongás bújt meg csodás tekintetében. –Csak… csak félek. Nem akarom, hogy a családunk nyugalma megint felboruljon.

- Nem fog édesem. Bízz bennünk. Bízz a családunkban kicsim- suttogta Bella és kinyújtotta a karját Cara felé, aki odalépett mellénk és átölelt mindkettőnket.

- Sajnálom- suttogta. –De félek.

- Én is nagyon félek- ismertem el és magamhoz szorítottam mind a kettőjüket. Megkönnyebbültem. Ezen is túl vagyok, és ahogy anya megjósolta Bella nem gyűlölt meg és azt sem engedte, hogy a lánya ezt tegye. Innen már csak egy teendőnk van. Legalábbis nekem. A jóra nevelni a gyermekem és bebizonyítani mindenkinek, hogy nem számít ki volt az édesapja. Nem mondhatok csődöt. Jó embert kell faragnom belőle, hogy a családunknak eszébe se jusson soha többet, hogy ki is az édesapja ennek a babának.