B.U.É.K!!!

Sziasztok!

Mindenkinek sikerekben gazdag Boldog Új Évet kívánok! Kívánom, hogy ebben az évben mindenki elérje azt, amit szeretne és megvalósítsa az álmait.
Találkozunk jövőre is! :)
Puszi: Rosalice

Feel the love~ 31.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss!!!! Sikerült és remélem jó is lett, de rátok bízom a döntést. 

Jó olvasást. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

A hetek egyre csak teltek és nagyon lassan haladtam. Edward egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy mióta vámpírként felébredt, egyfolytában hazudtak neki és manipulálták. Nem akarja megérteni, hogy azok, akiket a barátainak gondolt így átverték őt. Sajnos nem csak neki volt nehéz ez a néhány hét, hanem nekünk is. Cara ugyan nagyon is próbálkozott és nyitott Edward felé, de képtelen volt arra, hogy elfogadja őt. Minden nap bement hozzá, ahogy azt megígérte neki, beszélgetett vele, de semmi több. Mindig mondta, hogy nem tud rá úgy nézni, mint egy apára. Azt azonban belátta, hogy Edward nem érdemel halált. Akkor sem, ha ő gondolkozás nélkül végzett volna velem ott az erdőben. Így legalább afelől nyugodt lehetek, hogy ha elhagyom a kastélyt, akkor Cara nem esik az apja torkának. Szóval a lányom pocsékul érzi magát. Szegényem azt hiszi, hogy elárul azzal, hogy nem végzett Edwarddal. Pedig minden egyes nap elmondom neki, hogy senki nem várja tőle Edward halálát. Főleg nem én. Még így sem, hogy tudom, Edward valaki mást szeret. A szívem szakad meg, mikor látom a gondolataiban azt a nőt. Majd meghalok, mikor látom magam előtt az arcát, a múltjukat, a közös emlékeiket. Ahogy megcsókolja, ahogy átöleli… és az a vágyakozás, mikor rá gondol. Fáj belegondolni, hogy engem sosem ölelt így át, sosem csókolt ilyen szenvedéllyel. Sírni volna kedvem, üvölteni a fájdalomtól, eldobni az életemet, de erősnek kell maradnom. Elveszítettem őt, de nem fogom hagyni, hogy olyat gondoljon rólam, ami nem igaz. Ha akar, akkor gyűlöljön, utáljon, már az sem érdekel, de akkor azért tegye, mert valóban így érez és ne azért, mert ezt sulykolták a fejébe ki tudja hány éven keresztül.

Nagyot sóhajtva léptem be a szobába, ahova Cara bezárta Edwardot. Szerencsére arról sikerült meggyőznöm a mi kis hercegnőnket, hogy mindenkinek jobb lesz, ha nem az alagsorban tartja fogva Edwardot, hanem mondjuk egy szobában. Így csak kényelmesebb Edwardnak is. Legalább láthatja az ablakon keresztül a kertet, a napot és néha napján a lányát, aki gyerekkora óta sok időt tölt a szabadban.

-Jöhet a mai emlékáradat? –kérdeztem lehangoltan. Semmi kedvem nem volt most Edwardhoz. Mindig vártam, hogy vele tölthessek egy kis időt, de most nem akartam. Eszembe jutottak azok az emlékképek, gondolatok, amik tőle jöttek és mindentől elvették a kedvem.

- Általában nem ilyen vagy mikor bejössz hozzám. Történt valami? –mostanában sokkal szelídebben beszélt velem. Pontosabban azóta, hogy Cara-val egyességet kötöttek. De ez valahogy más volt. Mintha valóban érdekelné és nem puszta udvariasságból kérdezné. Egy pillanatra azt hittem valóban fontos vagyok neki, de mielőtt túlságosan elszálltak volna a gondolataim, visszarántottam magam a valóságba, ahol én egy szörnyeteg vagyok Edward számára, aki elvette tőle a lányát.

- Úgy sem érdekel, akkor minek kérdezed?

- Gondoltam megpróbálok kicsit beszélgetni veled valami másról is, nem csak a múltról. Elvégre valamikor szerettük egymást. Vagy nem?

- De.

- Akkor?

- Edward, nekem ez ma nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megmutassam, és újra felidézzem magamban mennyire boldogok voltunk, miközben te egy másik nőre gondolsz egyfolytában. Lehet, hogy nem veszed észre, de nekem is vannak érzéseim. Nekem is van szívem, ami majd megszakad, akár hányszor a gondolataidba pillantok.

- Bella…- olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy ha a szívem dobogna, már kiugrott volna a helyéről. Értetlenül néztem rá, hiszen eddig nem volt hajlandó Bellának hívni, csakis Isabellának. Mi ütött belé? Értetlenségemnek hangot is adtam.

- Eddig…

- Karácsony van, nem? –fojtotta belém a kérdést.

- Ez most hogy jött ide? –teljesen összezavart.

- Szeretnék együtt lenni a lányommal ezen a napon. És nem csak egy-két órára. Szeretnélek megkérni, hogy beszélj vele.

- Valahogy gondolhattam volna, hogy akarsz valamit és nem önzetlenségből viselkedsz ilyen kedvesen velem. Már megint mennyire bolond voltam, hogy reménykedni kezdtem- ráztam meg a fejem elkeseredetten. Újabb pofára esés. Szép volt Bella. Nem is tudom, miért reménykedsz egyfolytában. Nagyon jól tudod, hogy Edwardnak csak egy nő vagy, akit gyűlöl és megvet.

- Ne csináld ezt Bella. Főleg ne karácsonykor.

- Micsodát Edward?- kérdeztem két oktávval magasabb hangon. - Én csak azt mondom, amit gondolok. Egyszerűen bármit teszek, még mindig engem gondolsz rossznak. Pedig bármit megadnék, hogy megváltozzon a véleményed. Sosem tudnék neked ártani Edward. Főleg nem okoznám a halálodat. Előbb végeznék magammal, minthogy téged bántsalak. Belefáradtam, hogy folyton győzködjelek. Olyan mértékben ellenem vagy, hogy már nem tudom van-e értelme ennek az egésznek. Szóval itt az ideje, hogy elfogadjam a vereséget. Elvesztettelek téged. Örökre- kezem a kilincsre tettem és hátat fordítottam neki. Azonban az ajtó kinyílt, mielőtt kiléphettem volna rajta és Cara lépett be. Gyönyörű volt, akár egy hercegnő. Haja a feje tetején fel volt tűzve, az alja pedig csigákban omlott a vállára és a hátára. Egyszerű volt, mégis meseszép. A feltűzött tincsek között pedig egy aprócska tiara volt elrejtve. Alakját egy csodaszép pánt nélküli testhez simuló ezüstszínű ruha fedte, melynek a felső része ráncolt volt, strasszokkal díszített.

- Gyönyör vagy kislányom- szemeimet szúrták a nem létező könnyek. De nem a fájdalom könnyei, hanem a büszkeségé. Ő az én lányom. Az egyetlen kislányom és ő a világ leggyönyörűbb nője. Elmondani nem tudom mennyire szép volt.

- Köszönöm anya. Menj és öltözz át. Sarah és a lányok már várnak a szobádban, addig beszélek Edwarddal. Ha elkészültél odalent találkozunk.

- Rendben- óvatosan rámosolyogtam, majd kiléptem a szobából. Nem tudom mi ütött belém. Mindig annyira vártam a karácsonyt. Ilyenkor mindig együtt mentünk Cara-val vásárolni, mindig együtt díszítettük a fát és a kastélyt, de az idén ez most elmaradt. Mindent ő intézett egymaga. Nem akarta, hogy segítsek.

Lassan beléptem a feldíszített folyosón a szobám felé és ahogy Cara mondta, Sara és a Cullen lányok már bent voltak a szobámban és mind rám vártak. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, elkapták a karom és innentől már semmi beleszólásom nem volt a dolgokba. Ők mindent elintéztek. Miután lezuhanyoztam beleültettek egy székbe és el sem engedtek, míg szerintük minden tökéletes nem lett.

(Cara szemszöge)

Valamit tennem kell, ha azt akarom, hogy anya élni akarjon. Az ünnepek után a nagynénémmel elhagyják a kastélyt és szinte biztos vagyok benne, hogy anya már miattam sem akar élni. Érzem, hogy lassan kiszáll belőle az élet. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már Edwardhoz sem akar bemenni. Pedig az mindig feldobta. Mindig örömmel töltötte el, hogy találkozhat vele, még ha csak pár órára is. De meg is értem őt valamilyen szinten. Nem lehet könnyű minden áldott nap látni a szerelmedet, miközben ő egy másik nőre gondol, róla álmodozik, utána vágyakozik. Nem is tudom, én mit tennék a helyében. De nem is erre kell gondolnom, hanem arra, hogyan segíthetnék az anyámnak. Muszáj tennem valamit. Nem ülhetek ölbe tett kézzel.

-Reméltem, hogy ma bejössz hozzám- rángatott ki a gondolataimból Edward hangja. Leültem mellé az ágyra. –Tényleg nagyon szép vagy.

- Nem azért jöttem, hogy a bókjaidat hallgassam. Hanem hogy megkérjelek, hogy ha lehet az anyám közelében ne gondolj arra a nőre. Folyamatosan bántod őt. Mégis milyen ember vagy te?

- Én…

- Miért nem tudsz egy percig normális lenni vele? Mindent megtesz, hogy segítsen neked. És ne mond, hogy semmi eredménye nincsen, mert nem tudsz átverni. Nagyon is emlékszel. Még ha nem is mindenre, de emlékszel, és nem csak azt látod, amit ő mutat neked. Ha nem akarsz hazudni, akkor elismered.

- De…

- Tudom, mit akarsz. Velem lenni ma este. Odalent partit rendezünk. Ma este találkozhatsz mindenkivel, aki a régi életedhez tartozott. Egyetlen feltételem van csupán. Kedvesnek kell lenned az anyámhoz. Utána ha akarsz, elmehetsz. Nem foglak itt tartani akaratod ellenére. Nem vagyok szörnyeteg. De ha elkeseríted anyát és újra fájdalmat okozol neki, valóban véget vetek az életednek. Semmihez nincs kedve, még az élethez sem. És szerinted miért?

- Miattam?

- Fején találtad a szöget. Te vagy az oka.

- Miért?

- Mert még mindig szeret téged. Teljesen mindegy mit tettél vele, a szerelme sokkal erősebb, mint azt bárki gondolná. És fáj neki, hogy neked más jár a gondolataidban. Szenved a tudattól, hogy te mással vagy, hogy máshoz tartozol. Én pedig azért szenvedek, mert látom a fájdalmát. Ha egy kicsit is fontos vagyok neked Edward Masen, legyél ma kedves hozzá- kértem esdeklőn. Ha nem az anyámról lenne szó, soha az életben nem tenném ezt, de szükség törvényt bont. Az anyámért bármire képes vagyok. Még arra is, hogy elfogadjam Edwardot. Akkor is, ha nehéz, de az ő kedvéért még ezt is megtenném. –Ez a szeretet ünnepe. És azt akarom, hogy ő boldog legyen. Ha neki jó, akkor nekem is. Kérlek, tedd ezt meg nekem és cserébe választhatsz. Ha ma este vissza tudod adni az életkedvét tiéd a döntés lehetősége. Választhatsz, hogy itt maradsz-e velünk úgy, ahogy a többiek. Nem foglak megint bezárni, szabadon járhatsz a kastélyban. De ha úgy döntesz, hogy elmész, én magam viszlek vissza Mandy-hez. Megígérem neked. És amit egyszer megígérek, azt be is tartom. Minden rajtad múlik Edward. De ha ma szenvedni fog miattad, nem éled meg a holnapot. És nem fog érdekelni, hogy az apám vagy és az sem, hogy anya szeret téged. Kínok közt fogsz meghalni, ha bántani mered. Az életemre esküszöm, hogy így lesz- azzal az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt kiléptem volna, még egy utolsó mondatot intéztem hozzá. –A szekrényben találsz megfelelő öltözéket. Ha elkészültél, az ajtó előtt vár egy testőr, aki lekísér majd hozzánk. Odalent találkozunk- majd kiléptem és a bálterem felé vettem az irányt, remélve, hogy Edward észnél lesz, és olyan döntést hoz, ami mindenki számára kedvező lesz majd.

- Minden rendbe fog jönni. Hidd el- suttogta a fülembe Jasper. Rámosolyogtam és Kate-t kerestem a tekintetemmel, akit meg is találtam szerelme oldalán. Arcomra műmosolyt varázsoltam és lassan feléjük lépkedtem.

(Bella szemszöge)

Nem volt kedvem az egész felhajtáshoz, de mivel Cara rengeteget foglalkozott vele, muszáj lemennem. Nem vehetem semmibe a lányomat és a munkáját csak azért, mert nekem most nincs kedvem semmihez.

Mindenkin gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruha volt, mint valami mesebeli filmben és én mégsem éreztem, hogy boldog lennék. Állandóan elkanyarodtak a gondolataim Edward felé. Bármennyire is nem akartam, mindig ő járta a fejemben. Arra gondoltam, hogy egyedül van abban a szobában. Magányosan pont ezen a napon.

Mennyivel másabb lenne minden, ha most nem is tudnék a létezéséről. Nem aggódnék miatta, nem szenvednék, nem fájna a szívem. A hiánya ugyan fájdalmat okozna, de már rég megbarátkoztam azzal a fajta fájdalommal. De ez, amit most érzek, ez új. És sokkal rosszabb, mint bármi más.

-Szabad egy táncra- bársonyos hang ütötte meg a fülemet, lehelete csiklandozta a bőrömet és kirázott a hideg. Megráztam a fejem, hátha csak álmodom, de nem. Megfordultam és teljes életnagyságban állt előttem. Fekete öltönye még jobban kihangsúlyozta krétafehér bőrét és még vonzóbb volt, mint eddig bármikor. A térdeim remegni kezdtek és nem voltam benne biztos, hogy sokáig tudok még állni a lábaimon. Ugyanis félő volt, hogy felmondják a szolgálatot. Tekintete nem volt hűvös, épp ellenkezőleg. Perszelő volt és barátságos. Ajkain a kedvenc féloldalas mosolyom, amitől mindig a fellegekben éreztem magam. –Nos? Mi a válasza kedves hölgyem?

- Én… Nem értem… Mit keresel te itt?

- Ma estére kinyílt a cellám ajtaja. Szabad vagyok.

- Szóval Cara megengedte, hogy ki gyere.

- Igen- bólintott. –Táncoljunk.

- Rendben- megfogtam a felém nyújtott kezét, majd a táncoló párok közé sétáltunk. Edward egyik kezét a derekamra tette, míg a másikkal az én kezemet fogta és lassan mozogni kezdett a zene ritmusára. Lassú szám volt. Szabad kezemmel átöleltem és fejemet a vállára hajtottam. Mélyet lélegeztem csodás napfény illatából és nem akartam elhinni, hogy ez valóság lenne. Aztán, mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Ugyanis Edward nem volt olyan ügyes, hogy elrejtse előlem a gondolatait, így tisztán láttam miért is viselkedik így velem. Szívemet elöntötte a fájdalom és eltoltam magamtól.

- Túl szép, hogy igaz legyen- ráztam meg a fejem, majd mielőtt bármit mondhatott volna fogtam magam és kisiettem a teremből anélkül, hogy bárki látott volna. Legalábbis remélem, hogy senki nem vette észre. Egyenesen a kertbe siettem a kedvenc helyemre, ahol senki nem zavarhat, majd térdre estem és kezembe temetve az arcomat elüvöltöttem magam. A fájdalom átjárta minden porcikámat, a szívem sajgott. Elárult. Ismét elárult, hogy azzal a nővel lehessen. Megint megtette. Átvert és játszott velem. Pontosan tudja, mit érzek, mégis játszik.

-Nem bírom- sírtam el magam. A könnyeim nem indultak el, de az eső szakadni kezdett, ahogy az lenni szokott. Már nem akartam és nem is tudtam megállítani. Ha már nem sírhatok, az eső majd esik a könnyeim helyett.

- Bella- Edward állt előttem és emelt fel a földről, majd húzott az ölébe.

- Hagyj- löktem el magamtól.

- Nem. Amíg nem hallgatsz meg, addig nem engedlek el.

Kinyitottam a szemem- bár azt sem tudom mikor csuktam be- majd belenéztem könyörgő szemeibe.

- Mit akarsz még mondani? Hm? Megértettem. Vége van, oké? Elengedlek. Elmehetsz és megkeresheted a barátnődet. Legyél boldog vele én már úgysem zavarlak sokáig. Hamarosan úgyis mindennek vége és nem kell azt néznem, hogy te mennyire boldog vagy azzal a nővel.

-  Az nem úgy van, ahogy gondolod. Nem csak Cara miatt csinálom.

- Ne csináld ezt. Menj vissza és hitesd el a lányoddal, hogy minden rendben van. Összeszedem magam, jó képet vágok a dologhoz és elmehetsz innen. Soha nem fogja megtudni, hogy életem legszörnyűbb éjszakája ez a mai. Megígérem neked. El fog engedni és soha nem fog bántani téged. Biztonságban leszel.

- Teljesen félre értesz Bella. Hallgass végig.

- Miért? Nincs értelme. Már mindent tudok.

- Nem, nem tudsz mindent. Nem tudhatsz, hiszen én sem tudtam a mai napig. Egészen addig, míg Cara rá nem ébresztett. Nem tudom mi ez az érzés, de azt tudom, hogy fontos vagy nekem. Mindig jobban érzem magam, ha mellettem vagy és ezek nem csak üres szavak. Azért gondoltam Mandy-re olyan sokszor, mert nem akartam így érezni irántad. Azt hittem, ha felidézem az arcát, az együtt töltött pillanatainkat, akkor képes leszek téged kitörölni a fejemből. De nem egyszer kaptam azon magam, hogy rád gondolok, hogy számolom az órákat, mikor jössz be hozzám megint. Nehezen, de elnyomtam magamban a késztetést, hogy hozzád érjek, hogy rád koncentráljak. Gyűlölnöm kellene téged, de nem megy. A szívem tudja azt, amit az eszem nehezen fog fel. Hogy te nem vagy rossz. Érzem, hogy nem lennél képes mindarra, amit eddig a fejedhez vágtam, de az eszem nem akarja elfogadni. Annyira sajnálom, hogy folyton bántottalak téged. És csak most jöttem rá, hogy azt akartam, hogy gyűlölj. Hiszen én bántottalak téged. És ami a legrosszabb, hogy ok nélkül. Nem volt hiába való az a sok együtt töltött idő. Visszaadtad a valódi énemet. Visszaadtad nekem azt az Edwardot, aki melletted voltam. Visszakaptam az emlékeimet, a régi önmagam.

- Edward…- suttogtam, de másra nem futotta, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta és úgy csókolt, mint még eddig soha. 

Boldog Karácsonyt!

Sziasztok!

Újra eltelt egy év és még mindig itt vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy az egy év alatt sokan elhagyták a blogot. De szerencsére vannak olyanok is, akik nemrég kezdték el olvasni a történeteimet és olyanok is akadnak köztetek, akik a kezdetektől fogva vagy már nagyon régóta itt vannak velem. Én itt leszek, még egy jó darabig igaz lesznek kisebb nagyobb kihagyásaim, mint azt az utóbbi időben megszokhattátok tőlem, de remélem ennek ellenére a jövő évben is lesznek, akik velem tartanak majd.

Most pedig akár csak az előző években, szeretnék minden kedves olvasómnak Békés Boldog Karácsonyt kívánni.

Puszi: Rosalice

Feel the love~30.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss. Most előre szólok, hogy nem tudom mikor tudok újra jelentkezni. Még csak azt sem mikor lesz újra friss, de szólni fogok előtte. Remélem nem vettem el mindenkinek a kedvét az olvasástól és a történettől. Most pedig jó olvasást. És köszönöm azoknak, akik itt vannak még velem a sok kimaradás ellenére is. Igazán hálás vagyok nektek.
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Az órák egyre csak teltek és én mást sem csináltam csak a még mindig alvó Edwardot figyeltem és azon gondolkodtam mitől változhatott meg ennyire. Miért fordult ellenem? De minden kérdés, ami a viselkedéséhez kapcsolódik csak másodlagos volt. A legfontosabb, amit tudni akarok azaz, hogyan menekült meg? Hiszen Alice látta a halálát. És Sarah sem talált semmit, mikor a baleset után kutatott. Ha tudta volna, hogy Edward életben van, biztosan szólt volna. Hiszen akkor éppen az volt a lényeg, hogy megbízzunk egymásban. Nem kockáztatott volna mindent azért, hogy én szenvedjek. Ráadásul azóta igazi testvérek lettünk. Biztosan elmondta volna, ha tudja. De nem tudta. Nem tudhatta. Mert ha így lenne, azt sosem bocsátanám meg neki.

Viszont itt a probléma. Ha azokban az időkben Sarah sem tudott semmit Edwardról, akkor mégis ki lehetett az, akinek az ereje nagyobb volt a húgoménál és képes volt Edward minden nyomát eltüntetni? Ahogy ezen gondolkozom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a másik erőnek köze van hozzá. Akkor még nem tudtam kezelni az erőmet, a lányom még meg sem született és senki más nem volt, aki erősebb lett volna Sarah-nál. Csakis az a titokzatos idegen, aki miatt tönkre ment az életem és aki miatt mindig is úgy gondoltam a testvéremre mint egy könyörtelen gyilkosra, aki elvette tőlem életem szerelmét.

-Ne törd rajta a fejed- hallottam meg húgom nyugodt hangját a lépcső tetejéről. A falnak támaszkodott, kezeit karba fonta a mellkasa előtt és halványan rám mosolygott. De nem volt igazi a mosolya. Nagyon erőltetett volt. –Eljön a nap, mikor mindent megtudunk, de erre még várnunk kell. Addig nincs értelme ezen rágódnod. Csak magadnak ártasz vele.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Mindenki tudja, hogy egy percre sem hagytad magára mióta visszajöttünk. Cara nagyon bánatos. Össze van zavarodva és szüksége van az anyjára.

- Nem tudom, mit tehetnék, hogy jobb legyen neki. Hogyan enyhíthetném a fájdalmát? Olyan tehetetlennek érzem magam- suttogtam és arcomat a tenyerembe temettem.

- Semmit nem tehetsz Bella. Ezt majd ő a maga módján feldolgozza. Tedd azt, amit mindig is tettél. Legyél az anyja. Legyél mellette és meglátod sikerülni fog. Rendbe fog jönni. Hiszen az anyjára ütött.

- És Edward?

- Tudom, hogy a szíved kétfelé húz, de amíg nem segítesz a lányodnak elfogadni a történteket, addig nem segíthetsz Edwardon sem. Cara nem fog vele szépen bánni, hiába az apja. Nem fogja megérteni soha, hogyan bánthatott téged. Hallgass rám és vigyázz a lányodra, amíg lehet. Próbáld megérteni az érzéseit és a helyes irányba terelni. Különben Edward nem él sokáig. Hidd el. A lányod most nagyon dühös. Menj fel hozzá- suttogta most már egyenesen mellőlem. A kezét a hátamra tette, mire rá emeltem a tekintetem. –Majd én vigyázok Edwardra- amint ezt kimondta már indultam is fel az emeletre a lányom szobájába. Nem hallottam bentről semmit. Egy apró hangot sem a szívverésén és a légzésén kívül. Halkan bekopogtam, de nem jött válasz. Így benyitottam a szobába. Cara az ágyon feküdt mellette pedig a hófehér Eddy, akit lassan simogatott el-vissza. Nem nézett rám, mikor beléptem a szobába, így lassan mellé sétáltam és leültem az ágyra. Nem tudtam mit mondhatnék neki, de ő megoldotta a problémámat.

- Azt mondtad kedves ember volt és nagyon szeretett téged. Mindenki ezt mondta, de hazudtatok. Becsaptatok mindannyian- suttogta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Ahogy elnéztem kisírt szemeit, nem hiszem, hogy ez volt az első könnycsepp, amit ma ejtett.

- Nem hazudtunk neked édesem- simogattam meg a fejét, mire végre rám nézett. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, de könnyei még mindig csordogáltak. –Az apukád olyan volt, amilyennek elmeséltük. Amilyennek az emlékeinkben láttad kicsim. Sosem hazudtam neked. Ezt jól tudod. Mindig igazat mondtam. Azt is tudod, hogy miután meghaltam nem akartam visszajönni. Tudod jól, mert soha nem hallgattam el előtted semmit. Azzal is tisztában vagy, hogy a születésed előtt milyen harcaink voltak a nagynénéddel. Mindent tudsz rólam, rólunk és a múltunkról. Előtted nincsenek titkok. Akkor miért hiszed azt, hogy hazudtunk? Miért tettük volna?

- Nem akarom, hogy ártatlan legyen. Nem akarom, hogy kiderüljön ő most nem is önmaga. Azt akarom, hogy valójában ilyen legyen, hogy meg tudjam büntetni minden bűntudat nélkül, amiért bántott téged, amiért olyanokat mondott rád. Bántani akarom, de nem megy anya. Egyszerűen képtelen vagyok ránézni, undorodom tőle, ugyanakkor a szívem tudja, hogy képtelen lennék megölni őt. Mit tegyek? Hogyan csináljam, hogy jó legyen?- zokogott fel megint, de ezúttal magamhoz húztam, hogy valamelyest megnyugtassam. A hátát simogattam és közben ringattam mindkettőnket.

- Nem kell őt bántanod kicsim. Ő az apukád. És szereted őt.

- De téged sokkal jobban. Ő egy idegen számomra. Ha nem büntetem meg, azzal téged árullak el és megszegem az ígéretem, ha mégis megteszem azzal pedig saját magamnak teszek rosszat, mert fájni fog.

- Nem kell erősnek lenned. Előttem nem. Hiszen ismerlek. Nagyon jól tudom, mit érzel most kicsim. De nem kell tenned semmit. Nem fogsz elárulni azzal, ha életben hagyod őt. Nem okozol nekem csalódást. Higgy nekem. Nem veszel el tőlem semmit sem azzal, ha egy kicsit adsz az apukádnak is a szeretetedből. Ellenkezőleg. Azt szeretném, ha adnál neki egy esélyt. Segíts nekem, hogy visszahozzuk az igazi apukádat. Ébresszük rá milyen is ő valójában. Aztán eldöntheted, hogy elfogadod-e vagy sem. Ha ezt megteszed, nem szólok majd bele, hogyan viselkedj az apáddal. Ha akarod elfogadod, ha nem, akkor sem teszek semmit. Akkor is melletted fogok állni. Ígérem.

- Miért akarod? Bántott… megalázott… szenvedést okozott… és te még most is véded. Miért?
- Ezt még nem értheted, de remélem egy napon te is megtapasztalod majd. Szeretem őt, bármit is tett. Egész életemben szerettem. És neki köszönhetem, hogy te vagy Cara. Ő volt a legjobb az életemben. Ha ő nincs, nem tudom mi lett volna velem. Talán sosem ismertem volna meg a szerelmet és a boldogságot. Csak a kedvemért próbáld meg. Ismerd meg őt és ha utána sem akarod látni és elfogadni, én megértelek és nem hibáztatlak majd. Csak tégy egy próbát. Gondolj arra, hogy szükséged lesz valakire, ha én nem leszek.

- Nem fogom hagyni, hogy elmenj. Nem hagyhatsz magamra soha- emelte fel a fejét és a tekintete elszántságot és félelmet tükrözött. –Még nem született meg az az ember, aki végezhet veled. Senki nem vehet el tőlem. Sem az apám sem senki más.

- Pedig egy napon így lesz. Lehet, hogy nem is olyan sokára és Edward itt lesz neked. Csak el kell fogadnod őt és minden egyszerű lesz. Sokkal könnyebb csak közel kell engedned magadhoz és hagynod, hogy szeressen téged.

- Nélküled az én életemnek sincs értelme. Szóval, ha te elhagysz én is követlek.

- Ilyet nem mondhatsz. Nem azért hoztam meg annyi fájdalmas és keserű döntést, hogy aztán eltűnj a föld felszínéről. Neked élned kell. Boldognak kell lenned és szabadnak. Ezért harcolok. Érted, a családunkért. Nem dobhatsz el mindent- nagyon haragudtam rá. Mi az, hogy ha én nem leszek, akkor ő is követ engem?  Hogy mondhat ekkora marhaságokat az én okos nagylányom?

- De…

- Semmi de Chiara. Nem akarom, hogy ilyenek járjanak a fejedben. Meg kell ígérned, hogy ha egy napon nem leszek melletted, akkor is tovább fogsz élni és boldog leszel. Meg kell ígérned, hogy családot alapítasz és elfogadod a múltat. Van olyan, amit te sem akadályozhatsz meg. Ha eljön az időm, el kell engedned. Így is többet éltem már, mint szabadott volna.

- Te csökönyös öszvér- pattant fel az ágyról a lányom mérgesen. –Csodálkozol, miért vagyok olyan, amilyen. Hiszen te is ilyen vagy. Akaratos, mártírkodó. Nem kell meghalnod. Erős vagy. A fenébe is. És ott lesz veled Sarah is. Ketten együtt túléltek mindent. Erre jössz nekem a hülyeségeiddel. Mégis mit vársz? Hogy ölbe tett kézzel nézzem, hogy meghalsz? Hogy elfogadjak egy vadidegent apámként?

- Chiara Cullen, elég a hisztiből. Én a legjobbat akarom neked.

- Had tudjam én mi a legjobb nekem.

- Oh igen? És mi lenne az?

- Te. Miért nem érted, hogy az életemnél is fontosabb vagy nekem? Sokkal erősebb nálam ez a kötelék. Egyszerűen… nem tudom elmagyarázni- suttogta, majd elém suhant és megfogta a kezem. Aztán hirtelen megcsapott egy erős érzés. Egy ragaszkodó, féltő és szerető érzés. Mintha imádat lenne, de nem lehettem benne biztos. Erős és intenzív volt, sokkal erősebb nálam. Majd mikor Cara elengedte a kezem, ez az érzés megszűnt, vagy legalábbis csillapodott. Hiszen el nem múlt, mert én is ugyan így éreztem. –Most már tudod, mit érzek. Valahogy képtelenségnek tartom, hogy te ne létezz. Egyszerre voltál az anyám és az apám. Mióta az eszemet tudom csak te vagy nekem. Nem tudom elfelejteni, ahogy beszéltél hozzám, mikor a hasadban voltam. Képtelen vagyok kitörölni azt a sok emléket, amikben te is szerepelsz. Mindig mellettem voltál. Betegen te ápoltál, te játszottál velem, te óvtál mindentől. Szerinted, miért szeretlek ennyire?

- Kicsim- suttogtam, majd magamhoz húztam őt. –Én is szeretlek. Mindent odaadnék érted, ezért nem szabad olyat mondanod, hogy eldobod az életed. Nekem az kell, hogy te élj. Ha tudom, hogy boldog vagy és egészséges, az nekem mindennél többet ér. Az a fontos, hogy tudjam, te élsz. Semmi több nem kell.

- Ha azt akarod, hogy boldog legyek, akkor ne hagyj magamra. Könyörgöm neked- suttogta és a karjaimba vetette magát, majd újra sírni kezdett. Nem tudtam mit tehetnék, hogy megnyugtassam. Fájt látnom, hogy szenved, de nem tudtam elképzelni sem, hogy ő ne létezzen. Miatta vagyok még itt én is. Ha nem lenne már engem is eltemetett volna a fájdalom. Ő adott új értelmet az életemnek. A szerelmem halála után – vagyis az állítólagos halála után –csakis a lányom miatt maradtam erős. Csakis miatta jöttem vissza. Nem hagyhatom, hogy mindent eldobjon miattam.

- Nem hagylak el. Mindig mondtam neked, hogy saját akaratomból soha nem hagylak el. Amíg csak élek veled leszek. Mindent megteszek, hogy maradhassak, de ha máshogy történik, azt is el kell fogadnod. Nem harcolhatsz mindig az én életemért kincsem. De ígérem, mindent megteszek, hogy visszajöhessek hozzád… a családunkhoz. Így megfelel.

- Sokkal jobb- egy apró mosoly húzódott ajkaira, de tudtam még mindig nem teljesen nyugodt. Így az ágy felé lépkedtem és lassan leültem rá magammal húzva Cara-t is. Feje az ölemben pihent, miközben azt a dalt dúdoltam neki, amit kislánykora óta minden este. A haját simogattam és lassan meglett a hatása, mert a légzése egyenletessé vált, már nem kapkodta a levegőt és a szívverése is visszaállt a normális ritmusára. Elaludt.

Sokáig néztem, ahogy alszik. Az valahogy mindig megnyugtatott engem is. Ilyenkor nincs semmi problémája, nem kell aggódnia semmi miatt. Békés, és ami a legfontosabb, hogy egy olyan helyen jár, ahol semmi rossz nem történhet vele. Szerettem nézni az álmait. Sokszor pillantottam meg vajon mi járhat ilyenkor a fejében, de engem is teljesen elvarázsolt az a kis világ, amiben ilyenkor jár.

-Bella- hallottam meg Sarah hangját a fejemben.

- Történt valami?

- Edward kezd magához térni. Szerintem jobb lenne, ha lejönnél.

- Cara éppen alszik.

- Akkor pont jó. Meg kell győznöd Edwardot, hogy nincs mitől tartania. És még azelőtt meg kell nyugtatnod, hogy Cara felébredne. Siess.

- Megyek- lassan felemeltem lányom fejét és a párnára helyeztem, majd betakartam és adta egy puszit a homlokára, mire mocorogni kezdett és átfordult a másik oldalára. Én felálltam az ágyról és az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt végleg elhagytam volna a szobát még egy utolsó pillantást vetettem alvó lányomra és az ágy mellett fekvő Eddy-re. Szergény kutyus, mióta befeküdtünk az ágyba azóta a földön fekszik. De hát kutya. Neki ott a helye.

Amilyen gyorsan csak tudtam lementem az alagsorba. Próbáltam mindenkit elkerülni és szerencsére sikerült is, mivel a testőrökön kívül senki mással nem találkoztam. Leérve viszont csak annyit láttam, hogy Sarah egy széken ül, Edward pedig a földön fekszik a cellában. Semmi nem változott, mióta elmentem. Maximum annyi, hogy a testvérem most nem az ajtóban állt, hanem ült egy széken, ami eddig nem volt bent.

-Hamarosan felébred- bökött Edward felé a fejével. –Hogy van Cara?

-  Nagyon kikészült szegény. Egyfolytában sírt, alig tudtam megnyugtatni. Most szerencsére elaludt. Nem akarja, hogy elmenjünk. Azt mondta, hogy ha én meghalok, utánam jön a halálba.

- Mondtam, hogy te sem szakíthatod meg a köteléket. Sosem hagyná, hogy bántódásod essen.

- Én viszont azt nem akarom, hogy ilyeneket mondjon. Hogy ilyenek járjanak a fejében.

- Teljesen mindegy, hogy te mit akarsz. Cara érzései erősek. Iszonyatosan ragaszkodik hozzád Bella. Nem tudja elképzelni nélküled az életét. És ez ugyan nagyon mgható, de veszélyes is. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha te nem lennél neki, ő sem lenne ilyen. Vagy tényleg betartaná a szavát és utánad menne vagy könyörtelen és kegyetlen lenne. Ha elveszít mindent rossznak fog látni és sebezhető lesz.

- Akkor mit tegyünk? Mennünk kell Sarah. Már rég el kellett volna intéznünk, de mi halasztottuk.

- El fogunk menni, de kitalálunk valamit, hogy te életben maradj.

- Mind a ketten élni fogunk- ellenkeztem, de ekkor Edward újra mocorogni kezdett.

- Ezt majd megbeszéljük. Most figyeljünk a hős szerelmesre, különben megszökik vagy Cara-t ébreszti fel. És neki egyik sem lenne jó. 

Edward lassacskán magához tért, feltápászkodott a földről, de még kába volt. Próbált támadó testtartást felvenni, de nem jött össze neki. Hát igen. Elég hosszú ideig volt kiütve. Kicsit kába lehet szegény.

-Hol vagyok? –találta meg a hangját, mire Sarah felállt és felém fordult.

- Beszélj vele. Tudod mit kell tenned. Én figyelek rá, hogy senki ne jöjjön le és Cara se ébredjen fel.

- Rendben. És köszönöm- suttogtam. Ő kilépett a helységből, becsukta az ajtót én pedig visszafordultam Edward felé, akin immár nyoma sem volt a kábultságnak, a düh azonban jól kivehető volt a tekintetéből.

- Mit tettél a lányommal? Hol van most? És miért támadott rám? Hogyan változtathattad meg ennyire?

- Nem mondom el többször. Cara az én lányom. A kettőnk lánya, ha úgy jobban tetszik. De nem tűröm, hogy hazugnak nevezz. Bármikor be tudom bizonyítani, hogy én vagyok az édesanyja. Nem tudom mi történt veled a baleset után, nem tudom hol voltál és kivel, de azok az emberek hazudtak neked. Cara a mi lányunk. Mikor elmentél anyáddal a temetésre, akkor sem te sem én nem tudtuk, hogy gyermekünk lesz. A baleseted estéjén tudtam meg, akkor figyelmeztetett anyám, hogy vigyázzak az unokájára. Itt fejlődött bennem. Éreztem a szívverését, a pici lábait, láttam az első lépteit, hallottam az első szavait. Ezek olyanok, amikről te nem tudhatsz, mert nem ismerted őt. Soha nem láttad, nem is tudtál a létezéséről.

- Hazudsz- rázta meg a fejét.

- Rendben. Hogy hívták a lányod anyját? –kérdeztem, de nem válaszolt.-Eddig tudtad hogyan hívják a lányodat? –Újabb kérdés, amire nem válaszolt. –Tudtál te egyáltalán bármit a lányodról?

- Igen. Tudtam, hogy te elvetted őt tőlem, miután eltervezted a halálomat.

a cellája elé suhantam, kinyitottam és beléptem mellé, majd visszazártam az ajtaját és kidobtam a kulcsot.

-  Gyerünk. Ölj meg, ha valóban így gondolod. Nézz rám, nézz a szemembe. Szerinted képes lettem volna elvenni egy férfitől a gyermekét?

- A hatalomvágy hajt. Naná, hogy képes voltál rá- fordított nekem hátat, de én nem engedtem neki. Erősen megszorítottam a vállát és visszafordítottam magam felé.

- A hatalom sosem érdekelt és ezt te is tudod. Nézz ide… nézz rám- üvöltöttem rá, mire rám emelte a tekintetét, én pedig meglóbáltam előtte a nyakláncot, amit tőle kaptam. –Ezt te vetted nekem és a családod. Az egyetlen olyan születésnapomra, amit együtt töltöttünk. Aznap jött értem Rosalie, mert én elmenekültem a városból, mikor megéreztem az illatod. Hívogató volt, ínycsiklandozó és emellett még beléd is szerettem. El kellett mennem, hogy ne bántsalak és Rosalie jött értem, hogy hazavigyen. Pont a szülinapom volt és meghívtak titeket is. Akkor vettétek nekem ezt a nyakláncot. Előtte nálatok vacsoráztunk. Az első találkozásunkkor fogadtál a haverjaiddal, hogy magadba bolondítasz. Végül te is belém estél. Nem hiszem el, hogy nem emlékszel. A reggeleink Edward, az együtt töltött esték, a mindennapjaink. Nem felejthetted el- suttogtam sírós hangon. Aztán leültem az ágyra és a kezembe temettem az arcom. –Minden olyan jól ment egészen addig, míg anyukádat el nem kísérted arra a temetésre. Mivel Sarah akkoriban sokat ártott nekünk, meg akartam találni. Volterrába utaztam a tudtod nélkül és mikor rájöttél, nagyon mérges voltál. Aggódtál értem és hazautaztál. De én nem tudtam erről. A reptéren vártak a testvéreim és tőlük tudtam meg mi történt. A szüleidhez mentem, de anyukád olyannyira kiborult, hogy engem hibáztatott. Aztán Sarah-t kerestem és ő mindenről felvilágosított. Mondjuk az elő dolog az volt, hogy azt mondta miatta történt a baleset, de ma már tudom, hogy hazudott és csak azért csinálta mert azt akarta, hogy szenvedjek.

- Nem. Ez képtelenség.

- Engedd, hogy megmutassam- suttogtam. –Mindent megmutatok és ígérem, hogy csakis a színtiszta igazat fogod látni- nyújtottam felé a kezem.

- Nem vagyok rá kíváncsi. Ellenem fordítottad a lányomat. Engem zárt be ide helyetted. Szerinted hinnék neked?

- Pedig ha azt akarod, hogy meghallgassalak vagy egyáltalán megfontoljam azt a lehetőséget, hogy elfogadjalak apámként, akkor azt fogod csinálni, amit az anyám mond. Ha mégsem így lesz akkor választhatsz, hogyan végezzek veled- Cara rideg hangja csapta meg a fülem, mire rémülten kaptam a fejem oldalra. Ott állt a cella ajtaja előtt Sarah-val az oldalán. Szemei kissé álmosak voltak, picit duzzadtak a sok sírástól. Most nem az a lány volt, aki mindig jókedvű és szeretettel teli.

 - Kicsim, menj vissza a szobádba és pihend ki magad. Szükséged van az alvásra- sétáltam a rácsokhoz és megsimogattam a karját. –Minden rendben lesz, ígérem, de te pihend ki magad.

- Amint megtudom hogyan döntött Edward, már megyek is. Amúgy nem hagylak itt vele.

- Edward kérlek- néztem rá könyörgőn. –Egyez bele, hogy visszamenjen a szobájába. Nézz rá. Kimerült és gyenge. Kérlek szépen.

- Rendben. Elfogadom, ha megígéred, hogy minden nap lejössz hozzám.

- Ezt megtehetem- bólintott Cara, majd elindult felfelé. –Figyelni foglak téged Edward Masen. Ha bántani mered az édesanyámat még ha csak egyetlen szóval is, akkor nincs egyezség. Én végzek veled, ha megbántod őt- nézett még hátra, majd lassan felcsoszogott a lépcsőn.

- Menj utána Sarah és vigyázz rá. Szólj, ha szüksége van rám és megyek. Ne hagyd egyedül. Nagyon kimerült. Aludnia kell.

- Rendben- majd utánament én pedig végre megnyugodhattam. Visszafordultam Edward felé, aki érdeklődve nézett rám. –Kezdjük.

- Én nem gondoltam komolyan.

- Én viszont igen. Vagy meghallgatsz és megnézel mindent vagy elfelejtheted a lányodat. Cara világosan megmondta. Ne akarj mindent elszúrni azzal, hogy megszeged az ígéreted. Elfelejtheted a lányodat ha így viselkedsz, mert Cara szavatartó ember. Ha te nem teszel meg mindet érte, ő a kisújját sem mozdítja majd felé és valóban végez majd veled. Akkor is, ha én nem akarom- suttogtam, majd leültem az ágyra és vártam Edward mit lép ezután. Nagy meglepetésemre nagyot sóhajtott és leült mellém, majd felém nyújtotta a karját és várt. Nem mondott semmit, de én tudtam, hogy most vagy soha. Ez az utolsó esélyem, hogy meggyőzzem, én mondok igazat és eddig tévedésben élt. 

Egy kis jelzés, hogy lássátok nem tűntem el teljesen+ infó a frissről!

Sziasztok!

Igen, igen tudom. Megint csalódást okoztam nektek és úgy gondolom jobb ha nem is magyarázkodom, mert nincs értelme. Lehet nyugodtan mondani, hogy megbízhatatlan vagyok.A megpróbálom az pedig azt jelenti, hogy megteszek mindent, amit csak lehet, viszont nem mindig úgy alakul minden, ahogy én azt előre eltervezem. Tényleg sajnálom, de egyszerűen nem tudok mindig időt szakítani az írásra. Sőt a blogra két hete nem volt időm, még annyira sem, hogy felnézzek, hogy ki mit írt vagy hogy vannak-e kommentek és a többi. Az utolsó nap, amikor fent jártam a blogon, az volt, mikor feltettem az utolsó fejezetet.  Még csak a gép elé sem tudtam leülni, mert vagy dolgoztam vagy suliban voltam.
Azért mielőtt ítélkeznek egyesek, igazán kipróbálhatnák, hogy ezt a hármat hogyan tudja összeegyeztetni. Vizsgák előtt állok, dolgozom és a szalagavatómon most vagyok túl. De lényegtelen. Remélem nem bántok meg azzal senkit, ha azt mondom, hogy a jövőmre kicsit nagyobb hangsúlyt fektetek. Igyekszem a fejezetekkel, amikor időm engedi mindig írok néhány mondatot, hogy minél hamarabb hozhassam nektek, de egyszerűen nem tudok mindenre oda figyelni. Egyszerűnek hangzik, hogy elég lenne egy mondat is és aláírom, hogy igazatok van, de nem megy.
Ezerszer is bocsánatot kérhetek, de nem tudok változtatni ezen. Aki akar, az megért és nagyon köszönöm és igyekszem, aki nem annak meg csak annyit tudok mondani hogy sajnálom.
Csak ennyit akartam.
Hopp és még egy dolog. Ha minden jól megy, akkor hétvégén jön az új rész. Nagyon úgy néz ki hogy vasárnap szabadnapos leszek és lesz egy kis időm írni. Szóval nagy valószínűséggel jön a friss vasárnap. Azt még nem tudom hogy délelőtt délután vagy este fele, de igyekezni fogok. És azt viszont megígérem, hogy ha mégis közbejönne valami, akkor azonnal szólok, legalább a chat-en.
Remélem így megfelel mindenkinek.
Most pedig további jó pihenést nektek.
Puszi: Rosalice

Feel the love~29.fejezet

Sziasztok!

És megint itt vagyok. És újra csak időben :) Köszönöm azoknak, akik veszik a fáradtságot és leírják a véleményüket. Hihetetlenül jól esik. Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket. 

Most pedig jó olvasást kívánok. 

Puszi: Rosalice

Chiara

(Bella szemszöge)

- Engedd el most rögtön, különben te is elbúcsúzhatsz az életedtől- hallottam meg lányom vészjósló hangját, és ha nem tudtam volna ki ő, még én is megijedtem volna tőle. Edward ujjai azonnal eltűntek a nyakamról én pedig felkeltem a földről. –Ügyes fiú. Most pedig lépj hátrébb tőle, de semmi hirtelen mozdulat, mert megöllek.

- Ki vagy te? –suttogta Edward, de lányom így is meghallotta. Úgy nézte lányunkat, mintha valamiféle csoda lenne. Teljesen megbabonázva figyelte Cara minden mozdulatát.

- Ha nem hagyod békén az anyámat, én leszek a démon, ami végig kíséri az életedet az örökkévalóságon keresztül.

- Te vagy… te lennél Cara?

- Igen, de csak a családom hív Cara-nak. A nevem Chiara. Azt nem tudom te ki vagy, de ha még egyszer egy ujjal is hozzáérsz az anyámhoz megöllek- vicsorgott rá az apjára, de én kezemet a vállára tettem, hogy valamelyest megnyugodjon.

- De ő…

- Tudtam, hogy valami nem stimmel. Előre láttam, de nem akartam elhinni- csatlakozott hozzánk húgom is. –Sosem gondoltam volna, hogy egy napon képes leszel megtámadni azt a nőt, aki mindent megadott neked. Nem akartam elhinni, hogy valaha is bántani fogod őt. De megtörtént.

Sarah mellém sétált és megsimogatta a hátamat, miközben tekintetét le sem vette Edwardról.

-És te ki vagy? –sziszegte dühösen Edward. –Ne várj, kitalálom. Te vagy ennek a hazug ribancnak a testvére.

- Képtelen vagy tisztelettel beszélni a másikról- morogta lányom, majd dühösen nézett Edwardra, aki néhány pillanat múlva kínok közt vergődve a földön fetrengett. Eszméletlen rossz volt őt így látni.

- Ne, Cara, hagyd, kérlek- könyörögtem neki, de nem hallgatott rám.

- Miért tenném? Bántani akart téged és te még csak meg sem védted magad. Ki ez a férfi? És miért véded?- tette fel a kérdéseit, de közben még mindig Edwardot kínozta.

- Ő… ő az édesapád Cara. Ő az apukád, ezért nem bánthatod őt- suttogtam, mire a kínzás abbamaradt. Edward nem kiáltozott többé, míg a lányom térdre esett és könnyes szemmel bámulta a földön fekvő apját.

- Az…az apám? –kérdezte, mire Edward is felült. Közeledni akart a lányához, de Cara nem engedte. –Ne merészelj hozzám érni. Ettől csak még undorítóbb, amit az előbb tettél vagy tenni készültél- suttogta meggyötört hangon. –Az én apám sosem bántotta volna a mamámat. Az apukám szerette őt, de te nem szereted. Megveted őt és gyűlölöd. Tisztán érzem és ez olyan, mintha engem gyűlölnél.

- Kislányom- suttogta Edward is elgyötört hangon. Most emlékeztetett arra a férfira, aki egykoron szeretett engem, és akit én a mai napig tiszta szívemből szeretek.

- Nem vagyok a lányod- pattant fel a helyéről és jó nagyot lökött az apján, majd többször is megismételte eme tettét, mialatt az Edwarddal üvöltözött. –Semmi jogod nincs így hívni. Mégis hol voltál 20 éven keresztül? Egyszer sem jutott eszedbe, hogy megkeress engem vagy a mamát? Még ha rólam nem is tudtál, de anya szenvedett miattad. Várt téged. Keresett, mindent pillanatban reménykedett, hogy életben vagy és sosem fogta fel igazán, hogy meghaltál. Erre 20 évvel később előbukkansz, és olyan szavakkal illeted, amiket nem érdemel meg.

- Nem ismered az igazságot. Csak a hazugságot tudod- védekezett Edward.

- Miféle hazugságot? Hm? Milyen hazugságról beszélsz?

- Ő nem az anyád kislányom. Ő az a nő, aki elválasztott tőlem. Miatta kellett 20 évet külön töltenünk. Az édesanyád halott.

- Ne merészeld ezt mondani- üvöltött újra Cara teljesen kikelve magából és végső elkeseredésében pofon vágta az apját. –Az anyám életben van. Itt áll és minden egyes szavadat tisztán hallja. Minden kimondott szavad újabb sebet ejt a lelkén. És nem csak az övén, hanem az enyémen is. Sosem gondoltam volna, hogy az apám egy ekkora állat. Anya mindig úgy beszélt rólad, mint egy hercegről, aki fényt hozott az életébe. És nem csak ő, hanem a család többi tagja is. Mindenki jószívű, kedves embernek írta le téged, de most rá kellett jönnöm, hogy ez a férfi nem létezik. Csak azért találták ki, hogy ne szenvedjek a tudattól, hogy egy szörnyeteg lánya vagyok. De újat mondok. Anyám mellettem volt, egész életemben, míg te nem. Idejössz a semmiből, megtámadod azt a nőt, aki életet adott nekem, rágalmazod, hazugsággal vádolod és elvárod, hogy minden szavadat elhiggyem, miközben azt sem tudom ki vagy. Hol élsz te?

- Kislányom, kérlek, ne mondd ezt. Hinned kell nekem. Az apád vagyok és szeretlek. És csak a legjobbat akarom neked. Ez a nő veszélyes. Átvette az anyád helyét, hogy irányíthasson téged. De nem szeret. Csak a hatalomvágy hajtja.

- Na ebből tényleg elég Edward- kiáltottam fel én is. -Azt gondolsz rólam, amit csak akarsz, elkönyvelhetsz az ördögnek, de nem mondhatod, hogy a hatalomvágy hajt. Nem érdekel, mit gondolsz rólam, ennél jobban már nem tudsz megbántani- álltam a tekintetét és erősnek mutattam magam, holott belül eszméletlenül nagy fájdalom emésztette a lelkemet, mindahányszor belenéztem azokba a gyönyörű vörösen csillogó szemekbe. Iszonyatos fájdalom járta át a testem, ahogy azt állította Cara nem a lányom vagy hogy csak a hatalma miatt kell nekem. Pedig ha tudná, hogy mind az, amit állít hazugság… sőt, ha igazán önmaga lenne, akkor sosem beszélne így a lánya előtt. Legalábbis a régi Edward sosem tette volna ezt. Tudom, éreztem, hogy szeretett. Az az Edward sosem bántott volna sem szóval, sem tettekkel. De ő már nincs többé és ez az új Edward gyűlöl, megvet és mindent megtenne azért, hogy szenvedjek.

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed az anyám ellen fordíthatsz. Hiszen emlékszem rá. Még a hasában voltam, de mindennel tisztában voltam. Tudta ilyen leszek, mégsem dobott el magától. Tisztában volt vele, hogy az életét kockáztatja, mégis megtartott. És meghalt értem. Sosem gyűlölködve beszélt hozzám, hanem szeretettel és ezt nem lehet hamisítani. Ezeket az emlékeket és érzéseket nem lehet elültetni senkiben. Ezek mind valóságosak. Minden megtörtént. Ott volt velem az első pillanattól kezdve, hogy megszülettem. Gondoskodott róla, hogy ha meghal, akkor is szerető családom legyen és biztonságban legyek. És visszajött. Azért, mert a jövőm veszélyben volt. Meghalt és készen állt a tovább lépésre, hogy az apámmal lehessen, hogy veled lehessen, de visszajött ebbe a gyötrelmes világba, ahol nélküled kellett élnie csakis azért, hogy rám vigyázzon. Hogy megóvja a szeretteit. És azóta sem hagyott magamra. Életem minden pillanatában velem volt és ez az, ami bizonyítja számomra, hogy te vagy az, aki nem mond igazat. Egy gyerek érzi, ha az anyja nem szereti. De én sosem éreztem a szeretetnek a hiányát. Márpedig ha hazudott volna, ahogy azt te gondolod, akkor sosem törődött volna annyit velem. Úgyhogy nem vagyok hajlandó hinni neked. Lehet, hogy az apám vagy, de csak biológiailag. Hiszen az apa szót ki kell érdemelned. Egy apának az a dolga, hogy megvédje a családját, de te nem tetted. Az anyám volt egyszerre mind a két szülőm.

- Nem tudod elképzelni mennyire fájnak a szavaid.

- Nekem meg a tieid. Úgyhogy kvittek vagyunk- suttogta, majd hátat fordított az apjának.

- Ez mind a te hibád- rontott nekem Edward, de Cara egyetlen lépéssel a földre nyomta és szorosan tartotta a nyakát.

- Az anyám szent és sérthetetlen. Ha valaki ártani mer neki, annak velem gyűlik meg a baja. És az sem érdekel, ha az apámmal kell szembe szállnom miatta. Remélem felfogtad. Most pedig, szép álmokat- suttogta a fülébe Cara, majd elaltatta Edwardot, aki elernyedt a fűben. Lányom nagyot sóhajtott, majd felállt és mellénk lépkedett. –Tudom, mire készültök, de még nem mehettek. Most még szükségem van rátok. Talán minden eddiginél jobban. Utána ígérem, elengedlek mindkettőtöket, de nem mehettek most el. Várnunk kell. Sarah néni, anya, bízzatok bennem. Tudom, mit beszélek. Kérlek anya… ne hagyj most egyedül- suttogta könnyes tekintettel, majd a nyakamba vetette magát. Hiába 20 éves, még mindig az én pici lányom. Átöleltem törékeny testét és a haját simogattam, hogy végre megnyugodjon, de nagyon nehezen ment neki. Szerintem most tudatosult benne igazán, hogy az édesapja életben van.

- Úgy gondolod Edwardot a másik erő küldte?- kérdezte Sarah miután Cara végre megnyugodott. Igaza van a lányomnak. Nem mehetek most sehova. Egyszerűen nem tudnék tisztán gondolkozni. Kell néhány nap, míg újra felkészülök. És ezúttal valóban. Nem fog megakadályozni benne az sem, hogy Edward életben van… és minden bizonnyal engem okol a múltjáért. Ahogy az sem, hogy teljes szívéből gyűlöl.

- Egészen biztos vagyok benne. i fogom deríteni mi miatt lett ilyen az apám. Rá fogok jönni, hogy irányítják vagy valóban ilyen. Mert ha ilyen, akkor inkább legyen halott, mint egy szörnyeteg.

- Chiara- szóltam rá, de csak megrántotta a vállát.

- Nekem sosem volt apám. Csak egy álom kép volt számomra. Mind és nem ezt- mutatott rá a földön fekvő apjára. –Ez egy bunkó, egy szörnyeteg, de majd én teszek róla, hogy visszakapjuk a régi Edwardot. Ha pedig nem sikerül majd, biztos vagyok benne, hogy képes leszek végezni vele.

- De azt nem fogom hagyni- suttogtam. –Teljesen mindegy milyen, ő akkor is az apád. És nem hagyom, hogy végezz vele. Emlékezz mit tanítottunk neked a nagynénéddel. A család a legfontosabb. És bármennyire is nem tetszik most, ő akkor is az apád. Ezt el kell fogadnod.

- Ezt ráérünk később megbeszélni- suttogta.

-  Akkor várunk még néhány napot. Mit kezdünk addig Edwarddal? –kérdeztem. Én szívem szerint haza vittem volna, de ez nem csak az én döntésem volt.

- A kastély alagsorában tartom majd fogva, amíg meg nem tudom az igazat- ez a hideg és érzelemmentes hang egyáltalán nem tetszett. Ő nem ilyen. Legalábbis a valódi énje nem ilyen.

- De kislányom, ő az apád- próbáltam meggyőzni, de ezzel csak még jobban felidegesítettem. Nem akartam, hogy fogolyként kezelje a saját apját, de ő már eldöntötte és a makacssága határtalan. Úgy látszik, itt már nem tudok mit tenni.

- Bántani akart téged. És ezt soha nem fogom megbocsátani neki. Teljesen mindegy mi volt az oka, akkor is megtette. És örülhet, hogy nem ölöm meg most azonnal azért, amiket rólad mondott- azzal fogta és eltűnt Edwarddal együtt.

- Miért csinálja ezt?- estem térdre. Sarah mögém lépett, leguggolt mellém és a hátamat simogatta.

- Fogadd el, hogy bárkivel végezne, hogy téged megvédjen. Edward az apja, de nem ismeri őt. Nem tudja milyen? Hiába meséltél neki róla, ő azt az Edwardot ismeri, akiről te meséltél neki. Az embert, aki szeretett téged és mindent odaadott volna azért, hogy boldog legyél. Őt tekinti apjának, nem ezt a vadállatot. Hiába van most itt, hiába érzi Edward szeretetét, ha soha nem volt mellette, míg te igen. Soha nem fogja elfelejteni, hogy az életedet adtad azért, hogy megszülethessen. Értsd meg, hogy gondolkodás nélkül végezne velem és a Cullenekkel is, ha veszélyeztetnénk téged. Ha választania kéne közted és a család többi tagja között, téged választana. Hihetetlenül erős köztetek a kötelék és ezt senki nem tudja elszakítani, még te sem csakis a halál. De lehet, hogy még az sem. Ebben az egyben mindig biztos lehetsz Bella. Abban, hogy a lányod annyira szeret, mint te őt, ha nem jobban. Mindenkivel szembe száll érted, még a saját apjával is. Mert te vagy neki a mindene. Ha téged elveszítene, szerintem abban belehalna. Ezért vigyáz rád, ezért óv mindentől. Hogy sose hagyd el őt. Apa nélkül nőtt fel, te voltál neki az egyetlen támasza, hiába voltunk mellette mi. És nem akar téged is elveszíteni. Csakis te léteztél neki. És ez nem fog változni. Ezt a köteléket semmilyen erő nem szakítja szét. Semmilyen.

- De gyűlöli az apját. És én ezt nem akarom.

- Nem szabhatod meg neki, hogyan érezzen. Már nem gyerek. El tudja dönteni, mit akar. Tudja mi a helyes és mi nem.

- És szerinted helyes, hogy így bánik Edwarddal?

- Előbb vagy utóbb elfogadja őt feltéve, ha életben marad. Mert ha továbbra is így folytatja, Cara végez vele. Nem engedi, hogy akár egy szóval is, de bántson téged. Ebben biztos vagyok.

- Mit tehetnék?

- Beszélj Edwarddal. Tölts vele sok időt, akkor is, ha fáj és próbáld neki elmondani, megmutatni milyen volt a múlt. Hátha észhez tér. Mert ha nem…

- Annyira félek Sarah. Félek, hogy minden romba dől.

- Megoldjuk valahogy. Mindenre találunk megoldást, hidd el. Rendbe jön minden. Csak higgy benne.

- De olyan nehéz. Úgy érzem már nincs több erőm.

- Ne merészeld elhagyni magad, mert nagyon megharagszom rád. Még nem tudom, mit csinálok veled, de rossz lesz- fenyegetett meg és komolyan is gondolta.

Nagyot sóhajtottam és felálltam, majd testvéremre mosolyogtam-, ami nem sikerült olyan jóra, mert Sarah csak megrázta a fejét- és elindultunk vissza a kastélyba.

Ma nem megyünk sehova. Nem tudom mit látott Sarah, vagy mit bogozhatott ki a lányom szavaiból és Edward felbukkanásából, de már nem volt olyan fontos elmennünk. Még néhány napig maradhatunk, így legalább lesz időm kideríteni mi történt Edwarddal. Legalább megtudhatom hogyan menekült meg, hol volt és ki az, aki ellenem fordította. És utána megkeresem és megtudom mi volt ezzel a célja. És ha valóban a másik erő tette őt tönkre, akkor még egy okkal több, hogy megkeressem és véget vessek ennek az egésznek.

Aztán foglalkozhatom azzal a problémával, hogy a lányom elfogadja az apját és talán egy napon újra boldog lehet a családom.

Feel the love~ 28.fejezet

Sziasztok!

Nos, most is itt vagyok, időben. Remélem most sem okoztam csalódást. Viszont szomorú vagyok, hogy egyre kevesebben írtok. Ennyire rossz a történet? Vagy nem is tudom mire gondoljak. Na mindegy. Tudom, hogy nincs jogom panaszkodni, mivel eltűntem nagyon hosszú időre, de azért jól esne, ha valami jelzést adnátok, hogy milyen a történet. Én folytatni fogom, csak tudni szeretném, hogy mi jár a fejetekben.
Most pedig jó olvasást. 
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Estére szerencsére Sarah is felébredt. És bár még mindig gyötörte a bűntudat és a gyász, már sokkal jobb színe volt, mint reggel, vagy mint néhány napja. Nagyon sokáig beszélgettünk bent a szobájában, amíg a Cullen család a kislányommal volt elfoglalva. Rosalie és Esme szinte le sem tették őt egy pillanatra sem, de már Alice-nak is kattogott az agya, hogy mit fognak csinálni, ha nagyobb lesz, hogy milyen ruhákat vesz majd neki, ha végre kimehetnek a kastélyból. Carlisle minden pillanatban figyelte Cara-t és a viselkedését. Kíváncsi természet az biztos. De már csak a szakmájából is adódik, hogy szomjazik a tudásra. És Cara nagy kihívást jelentett neki. Mindent tudni akart róla. A terhességemről, a kicsi fejlődéséről, arról, hogy mivel táplálkozik és még nagyon sok mindenről. Jasper feszéjezve érezte magát, de ő is boldog volt, mert biztonságban tudta Alicet és a többieket és az is nagyon tetszett neki, hogy van egy unokahúga, akire nagyon is vigyáznia kell. Ugyanakkor nagyon zavarta őt a testőrök jelenléte. Emmett pedig már csak Emmett. Vele is alig lehetett bírni. Jó volt végre ilyen boldognak látni a családomat. Örültem neki, hogy végre itt lehetnek velem újra és most már biztos lehettem benne, hogy nem kell elszakadnom tőlük. Ugyan a veszély még nem múlt el, de tudom, hogy itt biztonságban lesznek. Hiszen mi magunk gondoskodunk a biztonságukról. És ha veszélybe kerülnek, bármikor meg tudjuk védeni őket.

Azonban a nagy boldogságom mellett nem tudtam megfeledkezni a húgomról. Nagyon szomorú volt és annyira rossz volt így látni őt. Én tisztában vagyok vele, mit érez most és csak remélni tudom, hogy hamar helyre rázódik és visszakapom a vidám és gondtalan testvéremet. De tudom, hogy erre még nagyon sokat kell várnom. Nem mostanában fogom újra látni a régi Sarah-t. Annyira szeretnék neki segíteni. Olyan jó lenne elfeledtetni vele a történteket, de tudom, hogy azzal nem oldanék meg semmit. Hiszen tudom, min megy most keresztül. Én is átéltem és nekem sem arra volt szükségem, hogy kitöröljenek minden emlékemet, minden fájdalmamat, hanem az kellett, hogy érezzem a szeretetet és tudjam, hogy mindig mellettem állnak majd a szeretteim. Éppen ezt próbálom most megadni Sarah-nak. Próbálom megértetni, éreztetni vele, hogy rám mindig számíthat, hogy mindig itt leszek neki, történjen bármi. Hogy sosem fogom elhagyni. Nem tehetek semmit érte csak annyit, hogy mellette állok. Éreznie kell, hogy én itt vagyok neki és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez mindig így legyen.

Sajnos az ő fájdalmára egyetlen gyógyír van, mégpedig az idő. De teljesen sosem fog elmúlni ez a fájdalom, amit a szeretett férfi halála okoz. Enyhülni fog, de elmúlni sosem. Mindig ott lesz bármennyire is szeretnénk megszabadulni tőle. De így van rendjén. Kell valami, ami arra emlékeztet, hogy egyszer a múltban volt valaki, aki szeretett, és akit viszont szerethettünk.

20 évvel később…

(Edward szemszöge)

20 év. Ennyi ideje vagyok ezen az átkozott szigeten elzárva mindentől és mindenkitől. Elzárva a világtól, az emberektől, megtagadva az esélyt attól, hogy beilleszkedjek az emberek közé. Minden egyes nap elátkozom újra és újra azt a nőt, aki miatt itt vagyok. Azt, aki miatt nem lehetek együtt a lányommal. Soha nem fogom neki megbocsátani, hogy elvette tőlem az egyetlen szép dolgot az életemben. Az egyetlen személyt, aki a szerelmemből maradt nekem. Bár ennyi idő után sem emlékszem rá tisztán, de tudom, hogy szerettem. Rengeteg minden eszembe jutott róla, de az arcát sosem láttam. Mintha az elmémben nem engedné, nem akarná, hogy emlékezzek rá, az arcára, a hangjára. Sok mindent megtudtam magamról és a családomról az elmúlt évek alatt. Csomó emlékem visszatért és már nem vagyok olyan elveszett, mint az elején. Például a családomról, akik beleroppantak a halálomba. Az állítólagos halálomba. Két nővérem volt, akik valahogy túljutottak rajta és bár nem ugyan úgy, de folytatták az életüket. Mind a kettőjüknek szép családjuk lett és boldog életük. Anyám beleőrült az elvesztésembe és apám vele együtt szenvedett. Próbálta kezeltetni őt, de végül nem hatott semmi és édesanyám belehalt a fájdalomba. Arra a napra elhagyhattam a szigetet. George és Mandy elkísértek, de nem engedtek oda. Nem búcsúzhattam el tőle rendesen. Pedig szerettem volna. A szívem majd összeroppant, mikor megláttam apámat anyám sírja előtt térdelni. Vajon én is így szenvedhettem a szerelmem sírjánál? Akkor, ott a temetőben éreztem utoljára azt, hogy van lelkem. Azóta többé nem. Már lelkiismeret furdalást sem érzek, ha megölök egy ártatlan embert. Olyan természetesen jön. Tudom, hogy ezt kell tennem, ha egy napon vissza akarom kapni a lányomat. A lányomat, akinek még csak a nevére sem emlékszem, de tudom, hogy szeretem. Hiszen ő egy rész belőlem és az édesanyjából. Meg kell erősödnöm és végeznem azzal a nővel, aki elvett tőlem 20 hosszú évet. George megígérte, hogy segít nekem, de ő sem tudja, hol vannak. Eltűntek és senki nem tud a nyomukra bukkanni. Mintha a föld nyelte volna el őket. Teljesen kétségbe esem, mikor belegondolok, hogy hogyan bánhatnak a lányommal. Nehéz belegondolnom, hogy lehet, azt sem tudja ki az édesapja vagy az édesanyja. Nem is akarok belegondolni, hogy mennyi mindenen mehet keresztül. Fogalmam nincs, hogyan bánik vele az a nő. Annyira szeretném elhozni onnan, ahol most van, de nem tudom, hol van, nem tudom mivel beszélték tele a fejét és azt sem tudom, hogy mit mondott neki rólam. Talán azt, hogy meghaltam vagy elhagytam vagy… belegondolni sem akarok mennyi mindent mondhatott neki.

Hamarosan elhozom őt onnan, bárhol is legyen. Megtalálom azt a nőt és visszaszerzem a lányom. Aztán bosszút állok mindenért. Minden egyes elszenvedett napért. Minden pillanatért, amit külön töltöttem a lányomtól, minden apró könnycseppért, amit a családom ejtett miatta.

Nem mondom, hogy boldogtalan vagyok, de közel sem vagyok felhőtlenül boldog. Hiszen hiába van mellettem egy csodálatos nő, aki szeret, és akit szerethetek, ha az egyetlen személy nincs velem, akit magam mellett akarok tudni. Az én kicsi lányom. Mandy csodálatos nő, de nem tudja elfeledtetni velem azt, hogy valaki tönkretette az életemet és elvette a szerelmemet. A kislányom anyját. Hamarosan elhagyjuk a szigetet és mindenre fényt derítek majd. Rá fogok jönni, hol van eltemetve a szerelmem, meg fogom tudni, hol van a lányom, végzek azzal, aki ezt tette velünk és a végén boldog leszek, ha velem lesz a lányom és Mandy, akit napról napra egyre jobban szeretek. Ha nem így lesz, ne legyen a nevem Edward Masen.

(Bella szemszöge)

Az elmúlt 20 év nyugalomban és boldogságban telt. Már amennyire boldogok lehettünk. Sokszor jutott eszünkbe Ricardo és Edward, de szerencsére Sarah is visszanyerte önmagát és én sem a múltban élek már, hanem a jelenben. A Cullen család szerencsére elfogadta, hogy nem mindig akkor mennek és oda, amikor akarnak. De mindent megoldottunk. Ha vásárolni akartak vagy csak sétálni a városban, akkor Sarah-val megváltoztattuk az alakjukat és a sajátunkat is, így mentünk be néha a városba. Mindenre volt megoldás, hogy elkerüljük a lebukást. Hiszen egyikünk sem akarta, hogy a másik erő ránk találjon, amíg nem vagyunk felkészülve rá.

Cara pedig kész felnőtt nő lett. Hihetetlenül gyönyörű és roppant okos lány. Nagyon hasonlít az édesapjára. Én pedig annyira büszke vagyok rá. De ami ennél is kellemesebb érzés, hogy hihetetlenül ragaszkodik hozzám. A többiek szerint teljesen mindegy mit csinálnak, senkire nem néz úgy, mint rám. Senkivel nem viselkedik úgy, mint velem. Sosem kérdőjelezi meg a szavaimat, sosem vitatkozik velem és mindig engedelmes. Hihetetlen, hogy ennyire fantasztikus lányom van. Ráadásul az ereje is hatalmas. Olyannyira, hogy hárman együtt óvjuk a Cullen családot és az otthonunkat valamint a kastélyban lévőket. Chloe időközben megöregedett, de Kathy szinte a legjobb barátnője lett a lányomnak. Sok mindent megosztanak egymással és ettől nagyon boldog vagyok.  Legalább az én angyalom sem érzi annyira egyedül magát és vannak barátai.

Azt hiszem elérkezett az idő, hogy a sok boldogság mellett foglalkozzunk egy kevésbé jó dologgal. A másik erővel. Sarah-val megkeressük azt az erőt és végezzünk vele. Napok óta másról sem beszélgetünk csakis erről. Mind a ketten úgy gondoljuk itt az ideje véget vetni minden rossznak. Cara felnőtt, képes vigyázni magára és a szeretteire és nem bujkálhatunk a végletekig. Már csak azt nem tudjuk, hogyan mondjuk el a többieknek, hogy itt hagyjuk őket. Főleg a lányomnak. Biztos vagyok benne, hogy ezt a döntésemet sosem fogja elfogadni. Hadakozni fog az akaratom ellen és igaza lesz, de nem tehetek mást. Itt kell hagynom őt, hogy véghez vigyem azt, amiért megkaptam ezt az erőt. Még akkor is, ha meghalok és a lányomat egyedül hagyom. De teljesen nyugodtan megyek el, mert tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy jó ember legyen. Tudom, hogy bármi történjék is, ő mindig a helyes utat választja majd. Mert így tanítottuk neki. Nehéz lesz elfogadni a döntésemet, de biztos vagyok benne, hogy idővel belátja, hogy nekem ezt kell tennem akkor is, ha neki ez nem tetszik. És ha meg is halok, tudom, hogy olyan család van mellette, akik szeretik őt.

-Bella, gyere az erdőbe. Vadásznunk kell. Cara vigyáz a többiekre- rángatott ki nővérem hangja a gondolataimból. Hangja a fejemben szólalt meg és én úgy tettem, ahogy kérte. Az erdőbe vetettem magam anélkül, hogy bárkinek szóltam volna, mert tudtam Cara úgy is tudni fog róla. Hiszen fél szemmel mindig rám figyel. Ahogy én is rá.

Sarah illatát követtem, ami egy tisztára vezetett. A húgom pedig ott ült a napfényben, törökülésben, lehunyt szemmel.

-Mi a baj?

- Nemsokára indulnunk kell. Hamarabb, mint terveztük. Egyre nagyobb a zűrzavar a mi kis világunkon kívül. Érzem. Készül valami. Még ma el kell indulnunk.

- Rendben- bólintottam.

- Vadásszunk- pattant fel a helyéről. –Fél óra múlva itt találkozunk- suttogta, majd vámpírsebességgel elrohant. Teljesen letaglózott a hír. Tudtam, hogy mi folyik odakint. Én is éreztem. Sőt, azt is, mintha valaki figyelne, amit képtelenségnek tartottam. De nem gondoltam, hogy pont ma kell elindulnunk. Fogalmam sincs, mit mondjak a lányomnak. Még kellene egy kis idő, de nincsen. Vészesen fogy és hiába kattog az agyam, egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Ki fog borulni teljesen.

Megráztam a fejem, hogy valamelyest kitisztuljon majd elindultam vadászni. Meg kell erősödnöm, hogy Sarah segítségére legyek. Hiszen gyengén csak hátráltatnám. Így viszont ha mindketten erősek vagyunk, sokkal nagyobb az esélyünk.

Amint a vadak közelébe értem, kikapcsoltam az agyam és csak az ösztöneimre hagyatkoztam.

Azt hiszem nagyjából fél óra lehetett, mikor újra gondolkodtam és nem az ösztöneim irányítottak. Visszamentem a tisztásra, de Sarah még nem volt sehol. Így leültem egy kőre és vártam, hogy megérkezzen a vadászatból. Biztos több vérre van szüksége, mint nekem. Én már nem bírok többet inni.

-Nicsak-nicsak, kit látnak szemeim- fejemet felkaptam a hangra. Ezer közül is megismerném. De biztosan hallucinálok. Nem lehet ő.

- Nem, az nem lehet. Te nem lehetsz életben. Te meghaltál- ráztam meg a fejem és közben egyenesen a szemeibe néztem, amik vérvörösek voltak és düh lángolt bennük színtiszta megvetéssel keverve.

- Nem kiscsillag. Nagyon is élek. És azért jöttem vissza a halálból, hogy bosszút álljak rajtad és visszavegyem azt, ami az enyém. Hogy visszavegyem, amit elvettél tőlem. A lányomat.

- Te… te honnan tudsz Cara-ról? –suttogtam értetlenül. –Nem szabadna tudnod róla. Hiszen nem mondtam neked, mert én sem tudtam.

- Mit nem tudtál? –üvöltött rám. –Végig tisztában voltál mindennel. Tudtad, hogy a lányomnak anyára van szüksége, mert az édesanyja meghalt. És ezt te gazul kihasználtad. A közelünkbe férkőztél, tetted a szépet és a jót, aztán mikor megnyerted magadnak a lányomat engem el akartál tenni láb alól. De nem jött össze a terved, mert megmentettek. És már én is vámpír vagyok. Már nem vagyok az a szánalmas halandó, akin egykor keresztülgázoltál. Mára megerősödtem és nem csak én, hanem a gyűlöletem is. Sosem fogom megbocsátani neked, hogy elvetted tőlem az egyetlen kincsemet.

- Nem vettem el tőled semmit Edward.

- És az életem? Az neked semmi?- üvöltött rám újra, majd vámpírsebességgel elém rohant és a nyakamnál fogva a mögöttem lévő fának nyomott. -20 évet töltöttem távol a lányomtól. Még csak a nevére sem emlékszem és ez a te hibád.
- Nem is emlékezhetsz rá, mert még meg sem született, mikor te meghaltál- nyögtem ki nagy nehezen, de nem volt erőm ahhoz, hogy harcoljak vele. Bármennyire is gyűlöl most, én sosem tudnám őt bántani.

- Hazug ribanc vagy- lökött a földre. Feltápászkodtam és levegő után kapkodtam, mintha szükségem lenne rá. Aztán a hátamat a fának döntöttem és lehunytam a szemem.

- Nem tudom, mire emlékszel, ahogy azt sem ki beszélte tele a fejed ennyi hülyeséggel. Arról sincs semmi fogalmam, honnan tudsz a lányomról, mert én sosem mondtam neked. A halálod után estem teherbe. Lehet, hogy egy szörnyeteg voltam és miattam szenvedtél balesetet, de nem vettem el tőled semmit. Főleg nem a lányodat. Egész eddig én is azt hittem halott vagy és a lányod is így tudja.

- Még mindig hazudsz. Miért akarod nekem bemesélni, hogy te szülted- ordított rám. –Ő nem a te lányod. Ő csak az enyém. Ő az egyetlen, aki a szerelmemből maradt nekem. És te elvetted tőlem.

- Nem mesélem be. Ha megölsz, akkor is azt fogom mondani, hogy én szültem, mert így van- elém rohant és akkorát lökött rajtam, hogy két fát vittem ki kapásból. Még felállni sem volt időm, mikor újra előttem termett és újabb ütést kaptam. Nem akartam harcolni. Sokkolt mindaz, amit megtudtam. És nem akartam elhinni, hogy valóban igaz, amit hallottam és láttam. Ez csak egy rossz álom vagy képzelgés. Ez nem lehet a valóság. Biztos, hogy bejutott valaki az elmémbe és csak beképzelem az egészet. Igen, ennek így kell lennie. Nem valóság. De az ütések nagyon is valóságosnak tűntek. Erősek voltak, könyörtelenek és kegyetlenek. Mégsem tettem ellene semmit.

- Hol van a lányom. El kell vinned hozzá- emelte fel a fejem a földről a hajamnál fogva. –El fogod neki mondani az igazat és csak utána foglak megölni. De szenvedni fogsz te ribanc. Szenvedni annyit, amennyit én szenvedtem 20 év alatt. 

- Elmondom a lányomnak, de nem azért, mert ezt akarod. Hanem mert tudnia kell, hogy az apja életben van. De nem fogom hagyni, hogy magaddal vidd. Egész életében mellettem volt és ezen te sem fogsz változtatni. Nem fogom odaadni neked. Nem hagyom őt el, csakis akkor, ha meghalok.

- Akkor ideje elbúcsúznod az életedtől- dühöngött, majd ujjait a nyakamra kulcsolta, de mielőtt bármi mást tehetett volna egy éles női hang félbeszakította.

- Engedd el most rögtön, különben elbúcsúzhatsz az életedtől.