Feel the love~ 31.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss!!!! Sikerült és remélem jó is lett, de rátok bízom a döntést. 

Jó olvasást. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

A hetek egyre csak teltek és nagyon lassan haladtam. Edward egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy mióta vámpírként felébredt, egyfolytában hazudtak neki és manipulálták. Nem akarja megérteni, hogy azok, akiket a barátainak gondolt így átverték őt. Sajnos nem csak neki volt nehéz ez a néhány hét, hanem nekünk is. Cara ugyan nagyon is próbálkozott és nyitott Edward felé, de képtelen volt arra, hogy elfogadja őt. Minden nap bement hozzá, ahogy azt megígérte neki, beszélgetett vele, de semmi több. Mindig mondta, hogy nem tud rá úgy nézni, mint egy apára. Azt azonban belátta, hogy Edward nem érdemel halált. Akkor sem, ha ő gondolkozás nélkül végzett volna velem ott az erdőben. Így legalább afelől nyugodt lehetek, hogy ha elhagyom a kastélyt, akkor Cara nem esik az apja torkának. Szóval a lányom pocsékul érzi magát. Szegényem azt hiszi, hogy elárul azzal, hogy nem végzett Edwarddal. Pedig minden egyes nap elmondom neki, hogy senki nem várja tőle Edward halálát. Főleg nem én. Még így sem, hogy tudom, Edward valaki mást szeret. A szívem szakad meg, mikor látom a gondolataiban azt a nőt. Majd meghalok, mikor látom magam előtt az arcát, a múltjukat, a közös emlékeiket. Ahogy megcsókolja, ahogy átöleli… és az a vágyakozás, mikor rá gondol. Fáj belegondolni, hogy engem sosem ölelt így át, sosem csókolt ilyen szenvedéllyel. Sírni volna kedvem, üvölteni a fájdalomtól, eldobni az életemet, de erősnek kell maradnom. Elveszítettem őt, de nem fogom hagyni, hogy olyat gondoljon rólam, ami nem igaz. Ha akar, akkor gyűlöljön, utáljon, már az sem érdekel, de akkor azért tegye, mert valóban így érez és ne azért, mert ezt sulykolták a fejébe ki tudja hány éven keresztül.

Nagyot sóhajtva léptem be a szobába, ahova Cara bezárta Edwardot. Szerencsére arról sikerült meggyőznöm a mi kis hercegnőnket, hogy mindenkinek jobb lesz, ha nem az alagsorban tartja fogva Edwardot, hanem mondjuk egy szobában. Így csak kényelmesebb Edwardnak is. Legalább láthatja az ablakon keresztül a kertet, a napot és néha napján a lányát, aki gyerekkora óta sok időt tölt a szabadban.

-Jöhet a mai emlékáradat? –kérdeztem lehangoltan. Semmi kedvem nem volt most Edwardhoz. Mindig vártam, hogy vele tölthessek egy kis időt, de most nem akartam. Eszembe jutottak azok az emlékképek, gondolatok, amik tőle jöttek és mindentől elvették a kedvem.

- Általában nem ilyen vagy mikor bejössz hozzám. Történt valami? –mostanában sokkal szelídebben beszélt velem. Pontosabban azóta, hogy Cara-val egyességet kötöttek. De ez valahogy más volt. Mintha valóban érdekelné és nem puszta udvariasságból kérdezné. Egy pillanatra azt hittem valóban fontos vagyok neki, de mielőtt túlságosan elszálltak volna a gondolataim, visszarántottam magam a valóságba, ahol én egy szörnyeteg vagyok Edward számára, aki elvette tőle a lányát.

- Úgy sem érdekel, akkor minek kérdezed?

- Gondoltam megpróbálok kicsit beszélgetni veled valami másról is, nem csak a múltról. Elvégre valamikor szerettük egymást. Vagy nem?

- De.

- Akkor?

- Edward, nekem ez ma nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megmutassam, és újra felidézzem magamban mennyire boldogok voltunk, miközben te egy másik nőre gondolsz egyfolytában. Lehet, hogy nem veszed észre, de nekem is vannak érzéseim. Nekem is van szívem, ami majd megszakad, akár hányszor a gondolataidba pillantok.

- Bella…- olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy ha a szívem dobogna, már kiugrott volna a helyéről. Értetlenül néztem rá, hiszen eddig nem volt hajlandó Bellának hívni, csakis Isabellának. Mi ütött belé? Értetlenségemnek hangot is adtam.

- Eddig…

- Karácsony van, nem? –fojtotta belém a kérdést.

- Ez most hogy jött ide? –teljesen összezavart.

- Szeretnék együtt lenni a lányommal ezen a napon. És nem csak egy-két órára. Szeretnélek megkérni, hogy beszélj vele.

- Valahogy gondolhattam volna, hogy akarsz valamit és nem önzetlenségből viselkedsz ilyen kedvesen velem. Már megint mennyire bolond voltam, hogy reménykedni kezdtem- ráztam meg a fejem elkeseredetten. Újabb pofára esés. Szép volt Bella. Nem is tudom, miért reménykedsz egyfolytában. Nagyon jól tudod, hogy Edwardnak csak egy nő vagy, akit gyűlöl és megvet.

- Ne csináld ezt Bella. Főleg ne karácsonykor.

- Micsodát Edward?- kérdeztem két oktávval magasabb hangon. - Én csak azt mondom, amit gondolok. Egyszerűen bármit teszek, még mindig engem gondolsz rossznak. Pedig bármit megadnék, hogy megváltozzon a véleményed. Sosem tudnék neked ártani Edward. Főleg nem okoznám a halálodat. Előbb végeznék magammal, minthogy téged bántsalak. Belefáradtam, hogy folyton győzködjelek. Olyan mértékben ellenem vagy, hogy már nem tudom van-e értelme ennek az egésznek. Szóval itt az ideje, hogy elfogadjam a vereséget. Elvesztettelek téged. Örökre- kezem a kilincsre tettem és hátat fordítottam neki. Azonban az ajtó kinyílt, mielőtt kiléphettem volna rajta és Cara lépett be. Gyönyörű volt, akár egy hercegnő. Haja a feje tetején fel volt tűzve, az alja pedig csigákban omlott a vállára és a hátára. Egyszerű volt, mégis meseszép. A feltűzött tincsek között pedig egy aprócska tiara volt elrejtve. Alakját egy csodaszép pánt nélküli testhez simuló ezüstszínű ruha fedte, melynek a felső része ráncolt volt, strasszokkal díszített.

- Gyönyör vagy kislányom- szemeimet szúrták a nem létező könnyek. De nem a fájdalom könnyei, hanem a büszkeségé. Ő az én lányom. Az egyetlen kislányom és ő a világ leggyönyörűbb nője. Elmondani nem tudom mennyire szép volt.

- Köszönöm anya. Menj és öltözz át. Sarah és a lányok már várnak a szobádban, addig beszélek Edwarddal. Ha elkészültél odalent találkozunk.

- Rendben- óvatosan rámosolyogtam, majd kiléptem a szobából. Nem tudom mi ütött belém. Mindig annyira vártam a karácsonyt. Ilyenkor mindig együtt mentünk Cara-val vásárolni, mindig együtt díszítettük a fát és a kastélyt, de az idén ez most elmaradt. Mindent ő intézett egymaga. Nem akarta, hogy segítsek.

Lassan beléptem a feldíszített folyosón a szobám felé és ahogy Cara mondta, Sara és a Cullen lányok már bent voltak a szobámban és mind rám vártak. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, elkapták a karom és innentől már semmi beleszólásom nem volt a dolgokba. Ők mindent elintéztek. Miután lezuhanyoztam beleültettek egy székbe és el sem engedtek, míg szerintük minden tökéletes nem lett.

(Cara szemszöge)

Valamit tennem kell, ha azt akarom, hogy anya élni akarjon. Az ünnepek után a nagynénémmel elhagyják a kastélyt és szinte biztos vagyok benne, hogy anya már miattam sem akar élni. Érzem, hogy lassan kiszáll belőle az élet. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már Edwardhoz sem akar bemenni. Pedig az mindig feldobta. Mindig örömmel töltötte el, hogy találkozhat vele, még ha csak pár órára is. De meg is értem őt valamilyen szinten. Nem lehet könnyű minden áldott nap látni a szerelmedet, miközben ő egy másik nőre gondol, róla álmodozik, utána vágyakozik. Nem is tudom, én mit tennék a helyében. De nem is erre kell gondolnom, hanem arra, hogyan segíthetnék az anyámnak. Muszáj tennem valamit. Nem ülhetek ölbe tett kézzel.

-Reméltem, hogy ma bejössz hozzám- rángatott ki a gondolataimból Edward hangja. Leültem mellé az ágyra. –Tényleg nagyon szép vagy.

- Nem azért jöttem, hogy a bókjaidat hallgassam. Hanem hogy megkérjelek, hogy ha lehet az anyám közelében ne gondolj arra a nőre. Folyamatosan bántod őt. Mégis milyen ember vagy te?

- Én…

- Miért nem tudsz egy percig normális lenni vele? Mindent megtesz, hogy segítsen neked. És ne mond, hogy semmi eredménye nincsen, mert nem tudsz átverni. Nagyon is emlékszel. Még ha nem is mindenre, de emlékszel, és nem csak azt látod, amit ő mutat neked. Ha nem akarsz hazudni, akkor elismered.

- De…

- Tudom, mit akarsz. Velem lenni ma este. Odalent partit rendezünk. Ma este találkozhatsz mindenkivel, aki a régi életedhez tartozott. Egyetlen feltételem van csupán. Kedvesnek kell lenned az anyámhoz. Utána ha akarsz, elmehetsz. Nem foglak itt tartani akaratod ellenére. Nem vagyok szörnyeteg. De ha elkeseríted anyát és újra fájdalmat okozol neki, valóban véget vetek az életednek. Semmihez nincs kedve, még az élethez sem. És szerinted miért?

- Miattam?

- Fején találtad a szöget. Te vagy az oka.

- Miért?

- Mert még mindig szeret téged. Teljesen mindegy mit tettél vele, a szerelme sokkal erősebb, mint azt bárki gondolná. És fáj neki, hogy neked más jár a gondolataidban. Szenved a tudattól, hogy te mással vagy, hogy máshoz tartozol. Én pedig azért szenvedek, mert látom a fájdalmát. Ha egy kicsit is fontos vagyok neked Edward Masen, legyél ma kedves hozzá- kértem esdeklőn. Ha nem az anyámról lenne szó, soha az életben nem tenném ezt, de szükség törvényt bont. Az anyámért bármire képes vagyok. Még arra is, hogy elfogadjam Edwardot. Akkor is, ha nehéz, de az ő kedvéért még ezt is megtenném. –Ez a szeretet ünnepe. És azt akarom, hogy ő boldog legyen. Ha neki jó, akkor nekem is. Kérlek, tedd ezt meg nekem és cserébe választhatsz. Ha ma este vissza tudod adni az életkedvét tiéd a döntés lehetősége. Választhatsz, hogy itt maradsz-e velünk úgy, ahogy a többiek. Nem foglak megint bezárni, szabadon járhatsz a kastélyban. De ha úgy döntesz, hogy elmész, én magam viszlek vissza Mandy-hez. Megígérem neked. És amit egyszer megígérek, azt be is tartom. Minden rajtad múlik Edward. De ha ma szenvedni fog miattad, nem éled meg a holnapot. És nem fog érdekelni, hogy az apám vagy és az sem, hogy anya szeret téged. Kínok közt fogsz meghalni, ha bántani mered. Az életemre esküszöm, hogy így lesz- azzal az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt kiléptem volna, még egy utolsó mondatot intéztem hozzá. –A szekrényben találsz megfelelő öltözéket. Ha elkészültél, az ajtó előtt vár egy testőr, aki lekísér majd hozzánk. Odalent találkozunk- majd kiléptem és a bálterem felé vettem az irányt, remélve, hogy Edward észnél lesz, és olyan döntést hoz, ami mindenki számára kedvező lesz majd.

- Minden rendbe fog jönni. Hidd el- suttogta a fülembe Jasper. Rámosolyogtam és Kate-t kerestem a tekintetemmel, akit meg is találtam szerelme oldalán. Arcomra műmosolyt varázsoltam és lassan feléjük lépkedtem.

(Bella szemszöge)

Nem volt kedvem az egész felhajtáshoz, de mivel Cara rengeteget foglalkozott vele, muszáj lemennem. Nem vehetem semmibe a lányomat és a munkáját csak azért, mert nekem most nincs kedvem semmihez.

Mindenkin gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruha volt, mint valami mesebeli filmben és én mégsem éreztem, hogy boldog lennék. Állandóan elkanyarodtak a gondolataim Edward felé. Bármennyire is nem akartam, mindig ő járta a fejemben. Arra gondoltam, hogy egyedül van abban a szobában. Magányosan pont ezen a napon.

Mennyivel másabb lenne minden, ha most nem is tudnék a létezéséről. Nem aggódnék miatta, nem szenvednék, nem fájna a szívem. A hiánya ugyan fájdalmat okozna, de már rég megbarátkoztam azzal a fajta fájdalommal. De ez, amit most érzek, ez új. És sokkal rosszabb, mint bármi más.

-Szabad egy táncra- bársonyos hang ütötte meg a fülemet, lehelete csiklandozta a bőrömet és kirázott a hideg. Megráztam a fejem, hátha csak álmodom, de nem. Megfordultam és teljes életnagyságban állt előttem. Fekete öltönye még jobban kihangsúlyozta krétafehér bőrét és még vonzóbb volt, mint eddig bármikor. A térdeim remegni kezdtek és nem voltam benne biztos, hogy sokáig tudok még állni a lábaimon. Ugyanis félő volt, hogy felmondják a szolgálatot. Tekintete nem volt hűvös, épp ellenkezőleg. Perszelő volt és barátságos. Ajkain a kedvenc féloldalas mosolyom, amitől mindig a fellegekben éreztem magam. –Nos? Mi a válasza kedves hölgyem?

- Én… Nem értem… Mit keresel te itt?

- Ma estére kinyílt a cellám ajtaja. Szabad vagyok.

- Szóval Cara megengedte, hogy ki gyere.

- Igen- bólintott. –Táncoljunk.

- Rendben- megfogtam a felém nyújtott kezét, majd a táncoló párok közé sétáltunk. Edward egyik kezét a derekamra tette, míg a másikkal az én kezemet fogta és lassan mozogni kezdett a zene ritmusára. Lassú szám volt. Szabad kezemmel átöleltem és fejemet a vállára hajtottam. Mélyet lélegeztem csodás napfény illatából és nem akartam elhinni, hogy ez valóság lenne. Aztán, mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Ugyanis Edward nem volt olyan ügyes, hogy elrejtse előlem a gondolatait, így tisztán láttam miért is viselkedik így velem. Szívemet elöntötte a fájdalom és eltoltam magamtól.

- Túl szép, hogy igaz legyen- ráztam meg a fejem, majd mielőtt bármit mondhatott volna fogtam magam és kisiettem a teremből anélkül, hogy bárki látott volna. Legalábbis remélem, hogy senki nem vette észre. Egyenesen a kertbe siettem a kedvenc helyemre, ahol senki nem zavarhat, majd térdre estem és kezembe temetve az arcomat elüvöltöttem magam. A fájdalom átjárta minden porcikámat, a szívem sajgott. Elárult. Ismét elárult, hogy azzal a nővel lehessen. Megint megtette. Átvert és játszott velem. Pontosan tudja, mit érzek, mégis játszik.

-Nem bírom- sírtam el magam. A könnyeim nem indultak el, de az eső szakadni kezdett, ahogy az lenni szokott. Már nem akartam és nem is tudtam megállítani. Ha már nem sírhatok, az eső majd esik a könnyeim helyett.

- Bella- Edward állt előttem és emelt fel a földről, majd húzott az ölébe.

- Hagyj- löktem el magamtól.

- Nem. Amíg nem hallgatsz meg, addig nem engedlek el.

Kinyitottam a szemem- bár azt sem tudom mikor csuktam be- majd belenéztem könyörgő szemeibe.

- Mit akarsz még mondani? Hm? Megértettem. Vége van, oké? Elengedlek. Elmehetsz és megkeresheted a barátnődet. Legyél boldog vele én már úgysem zavarlak sokáig. Hamarosan úgyis mindennek vége és nem kell azt néznem, hogy te mennyire boldog vagy azzal a nővel.

-  Az nem úgy van, ahogy gondolod. Nem csak Cara miatt csinálom.

- Ne csináld ezt. Menj vissza és hitesd el a lányoddal, hogy minden rendben van. Összeszedem magam, jó képet vágok a dologhoz és elmehetsz innen. Soha nem fogja megtudni, hogy életem legszörnyűbb éjszakája ez a mai. Megígérem neked. El fog engedni és soha nem fog bántani téged. Biztonságban leszel.

- Teljesen félre értesz Bella. Hallgass végig.

- Miért? Nincs értelme. Már mindent tudok.

- Nem, nem tudsz mindent. Nem tudhatsz, hiszen én sem tudtam a mai napig. Egészen addig, míg Cara rá nem ébresztett. Nem tudom mi ez az érzés, de azt tudom, hogy fontos vagy nekem. Mindig jobban érzem magam, ha mellettem vagy és ezek nem csak üres szavak. Azért gondoltam Mandy-re olyan sokszor, mert nem akartam így érezni irántad. Azt hittem, ha felidézem az arcát, az együtt töltött pillanatainkat, akkor képes leszek téged kitörölni a fejemből. De nem egyszer kaptam azon magam, hogy rád gondolok, hogy számolom az órákat, mikor jössz be hozzám megint. Nehezen, de elnyomtam magamban a késztetést, hogy hozzád érjek, hogy rád koncentráljak. Gyűlölnöm kellene téged, de nem megy. A szívem tudja azt, amit az eszem nehezen fog fel. Hogy te nem vagy rossz. Érzem, hogy nem lennél képes mindarra, amit eddig a fejedhez vágtam, de az eszem nem akarja elfogadni. Annyira sajnálom, hogy folyton bántottalak téged. És csak most jöttem rá, hogy azt akartam, hogy gyűlölj. Hiszen én bántottalak téged. És ami a legrosszabb, hogy ok nélkül. Nem volt hiába való az a sok együtt töltött idő. Visszaadtad a valódi énemet. Visszaadtad nekem azt az Edwardot, aki melletted voltam. Visszakaptam az emlékeimet, a régi önmagam.

- Edward…- suttogtam, de másra nem futotta, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta és úgy csókolt, mint még eddig soha.