Feel the love~29.fejezet

Sziasztok!

És megint itt vagyok. És újra csak időben :) Köszönöm azoknak, akik veszik a fáradtságot és leírják a véleményüket. Hihetetlenül jól esik. Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket. 

Most pedig jó olvasást kívánok. 

Puszi: Rosalice

Chiara

(Bella szemszöge)

- Engedd el most rögtön, különben te is elbúcsúzhatsz az életedtől- hallottam meg lányom vészjósló hangját, és ha nem tudtam volna ki ő, még én is megijedtem volna tőle. Edward ujjai azonnal eltűntek a nyakamról én pedig felkeltem a földről. –Ügyes fiú. Most pedig lépj hátrébb tőle, de semmi hirtelen mozdulat, mert megöllek.

- Ki vagy te? –suttogta Edward, de lányom így is meghallotta. Úgy nézte lányunkat, mintha valamiféle csoda lenne. Teljesen megbabonázva figyelte Cara minden mozdulatát.

- Ha nem hagyod békén az anyámat, én leszek a démon, ami végig kíséri az életedet az örökkévalóságon keresztül.

- Te vagy… te lennél Cara?

- Igen, de csak a családom hív Cara-nak. A nevem Chiara. Azt nem tudom te ki vagy, de ha még egyszer egy ujjal is hozzáérsz az anyámhoz megöllek- vicsorgott rá az apjára, de én kezemet a vállára tettem, hogy valamelyest megnyugodjon.

- De ő…

- Tudtam, hogy valami nem stimmel. Előre láttam, de nem akartam elhinni- csatlakozott hozzánk húgom is. –Sosem gondoltam volna, hogy egy napon képes leszel megtámadni azt a nőt, aki mindent megadott neked. Nem akartam elhinni, hogy valaha is bántani fogod őt. De megtörtént.

Sarah mellém sétált és megsimogatta a hátamat, miközben tekintetét le sem vette Edwardról.

-És te ki vagy? –sziszegte dühösen Edward. –Ne várj, kitalálom. Te vagy ennek a hazug ribancnak a testvére.

- Képtelen vagy tisztelettel beszélni a másikról- morogta lányom, majd dühösen nézett Edwardra, aki néhány pillanat múlva kínok közt vergődve a földön fetrengett. Eszméletlen rossz volt őt így látni.

- Ne, Cara, hagyd, kérlek- könyörögtem neki, de nem hallgatott rám.

- Miért tenném? Bántani akart téged és te még csak meg sem védted magad. Ki ez a férfi? És miért véded?- tette fel a kérdéseit, de közben még mindig Edwardot kínozta.

- Ő… ő az édesapád Cara. Ő az apukád, ezért nem bánthatod őt- suttogtam, mire a kínzás abbamaradt. Edward nem kiáltozott többé, míg a lányom térdre esett és könnyes szemmel bámulta a földön fekvő apját.

- Az…az apám? –kérdezte, mire Edward is felült. Közeledni akart a lányához, de Cara nem engedte. –Ne merészelj hozzám érni. Ettől csak még undorítóbb, amit az előbb tettél vagy tenni készültél- suttogta meggyötört hangon. –Az én apám sosem bántotta volna a mamámat. Az apukám szerette őt, de te nem szereted. Megveted őt és gyűlölöd. Tisztán érzem és ez olyan, mintha engem gyűlölnél.

- Kislányom- suttogta Edward is elgyötört hangon. Most emlékeztetett arra a férfira, aki egykoron szeretett engem, és akit én a mai napig tiszta szívemből szeretek.

- Nem vagyok a lányod- pattant fel a helyéről és jó nagyot lökött az apján, majd többször is megismételte eme tettét, mialatt az Edwarddal üvöltözött. –Semmi jogod nincs így hívni. Mégis hol voltál 20 éven keresztül? Egyszer sem jutott eszedbe, hogy megkeress engem vagy a mamát? Még ha rólam nem is tudtál, de anya szenvedett miattad. Várt téged. Keresett, mindent pillanatban reménykedett, hogy életben vagy és sosem fogta fel igazán, hogy meghaltál. Erre 20 évvel később előbukkansz, és olyan szavakkal illeted, amiket nem érdemel meg.

- Nem ismered az igazságot. Csak a hazugságot tudod- védekezett Edward.

- Miféle hazugságot? Hm? Milyen hazugságról beszélsz?

- Ő nem az anyád kislányom. Ő az a nő, aki elválasztott tőlem. Miatta kellett 20 évet külön töltenünk. Az édesanyád halott.

- Ne merészeld ezt mondani- üvöltött újra Cara teljesen kikelve magából és végső elkeseredésében pofon vágta az apját. –Az anyám életben van. Itt áll és minden egyes szavadat tisztán hallja. Minden kimondott szavad újabb sebet ejt a lelkén. És nem csak az övén, hanem az enyémen is. Sosem gondoltam volna, hogy az apám egy ekkora állat. Anya mindig úgy beszélt rólad, mint egy hercegről, aki fényt hozott az életébe. És nem csak ő, hanem a család többi tagja is. Mindenki jószívű, kedves embernek írta le téged, de most rá kellett jönnöm, hogy ez a férfi nem létezik. Csak azért találták ki, hogy ne szenvedjek a tudattól, hogy egy szörnyeteg lánya vagyok. De újat mondok. Anyám mellettem volt, egész életemben, míg te nem. Idejössz a semmiből, megtámadod azt a nőt, aki életet adott nekem, rágalmazod, hazugsággal vádolod és elvárod, hogy minden szavadat elhiggyem, miközben azt sem tudom ki vagy. Hol élsz te?

- Kislányom, kérlek, ne mondd ezt. Hinned kell nekem. Az apád vagyok és szeretlek. És csak a legjobbat akarom neked. Ez a nő veszélyes. Átvette az anyád helyét, hogy irányíthasson téged. De nem szeret. Csak a hatalomvágy hajtja.

- Na ebből tényleg elég Edward- kiáltottam fel én is. -Azt gondolsz rólam, amit csak akarsz, elkönyvelhetsz az ördögnek, de nem mondhatod, hogy a hatalomvágy hajt. Nem érdekel, mit gondolsz rólam, ennél jobban már nem tudsz megbántani- álltam a tekintetét és erősnek mutattam magam, holott belül eszméletlenül nagy fájdalom emésztette a lelkemet, mindahányszor belenéztem azokba a gyönyörű vörösen csillogó szemekbe. Iszonyatos fájdalom járta át a testem, ahogy azt állította Cara nem a lányom vagy hogy csak a hatalma miatt kell nekem. Pedig ha tudná, hogy mind az, amit állít hazugság… sőt, ha igazán önmaga lenne, akkor sosem beszélne így a lánya előtt. Legalábbis a régi Edward sosem tette volna ezt. Tudom, éreztem, hogy szeretett. Az az Edward sosem bántott volna sem szóval, sem tettekkel. De ő már nincs többé és ez az új Edward gyűlöl, megvet és mindent megtenne azért, hogy szenvedjek.

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed az anyám ellen fordíthatsz. Hiszen emlékszem rá. Még a hasában voltam, de mindennel tisztában voltam. Tudta ilyen leszek, mégsem dobott el magától. Tisztában volt vele, hogy az életét kockáztatja, mégis megtartott. És meghalt értem. Sosem gyűlölködve beszélt hozzám, hanem szeretettel és ezt nem lehet hamisítani. Ezeket az emlékeket és érzéseket nem lehet elültetni senkiben. Ezek mind valóságosak. Minden megtörtént. Ott volt velem az első pillanattól kezdve, hogy megszülettem. Gondoskodott róla, hogy ha meghal, akkor is szerető családom legyen és biztonságban legyek. És visszajött. Azért, mert a jövőm veszélyben volt. Meghalt és készen állt a tovább lépésre, hogy az apámmal lehessen, hogy veled lehessen, de visszajött ebbe a gyötrelmes világba, ahol nélküled kellett élnie csakis azért, hogy rám vigyázzon. Hogy megóvja a szeretteit. És azóta sem hagyott magamra. Életem minden pillanatában velem volt és ez az, ami bizonyítja számomra, hogy te vagy az, aki nem mond igazat. Egy gyerek érzi, ha az anyja nem szereti. De én sosem éreztem a szeretetnek a hiányát. Márpedig ha hazudott volna, ahogy azt te gondolod, akkor sosem törődött volna annyit velem. Úgyhogy nem vagyok hajlandó hinni neked. Lehet, hogy az apám vagy, de csak biológiailag. Hiszen az apa szót ki kell érdemelned. Egy apának az a dolga, hogy megvédje a családját, de te nem tetted. Az anyám volt egyszerre mind a két szülőm.

- Nem tudod elképzelni mennyire fájnak a szavaid.

- Nekem meg a tieid. Úgyhogy kvittek vagyunk- suttogta, majd hátat fordított az apjának.

- Ez mind a te hibád- rontott nekem Edward, de Cara egyetlen lépéssel a földre nyomta és szorosan tartotta a nyakát.

- Az anyám szent és sérthetetlen. Ha valaki ártani mer neki, annak velem gyűlik meg a baja. És az sem érdekel, ha az apámmal kell szembe szállnom miatta. Remélem felfogtad. Most pedig, szép álmokat- suttogta a fülébe Cara, majd elaltatta Edwardot, aki elernyedt a fűben. Lányom nagyot sóhajtott, majd felállt és mellénk lépkedett. –Tudom, mire készültök, de még nem mehettek. Most még szükségem van rátok. Talán minden eddiginél jobban. Utána ígérem, elengedlek mindkettőtöket, de nem mehettek most el. Várnunk kell. Sarah néni, anya, bízzatok bennem. Tudom, mit beszélek. Kérlek anya… ne hagyj most egyedül- suttogta könnyes tekintettel, majd a nyakamba vetette magát. Hiába 20 éves, még mindig az én pici lányom. Átöleltem törékeny testét és a haját simogattam, hogy végre megnyugodjon, de nagyon nehezen ment neki. Szerintem most tudatosult benne igazán, hogy az édesapja életben van.

- Úgy gondolod Edwardot a másik erő küldte?- kérdezte Sarah miután Cara végre megnyugodott. Igaza van a lányomnak. Nem mehetek most sehova. Egyszerűen nem tudnék tisztán gondolkozni. Kell néhány nap, míg újra felkészülök. És ezúttal valóban. Nem fog megakadályozni benne az sem, hogy Edward életben van… és minden bizonnyal engem okol a múltjáért. Ahogy az sem, hogy teljes szívéből gyűlöl.

- Egészen biztos vagyok benne. i fogom deríteni mi miatt lett ilyen az apám. Rá fogok jönni, hogy irányítják vagy valóban ilyen. Mert ha ilyen, akkor inkább legyen halott, mint egy szörnyeteg.

- Chiara- szóltam rá, de csak megrántotta a vállát.

- Nekem sosem volt apám. Csak egy álom kép volt számomra. Mind és nem ezt- mutatott rá a földön fekvő apjára. –Ez egy bunkó, egy szörnyeteg, de majd én teszek róla, hogy visszakapjuk a régi Edwardot. Ha pedig nem sikerül majd, biztos vagyok benne, hogy képes leszek végezni vele.

- De azt nem fogom hagyni- suttogtam. –Teljesen mindegy milyen, ő akkor is az apád. És nem hagyom, hogy végezz vele. Emlékezz mit tanítottunk neked a nagynénéddel. A család a legfontosabb. És bármennyire is nem tetszik most, ő akkor is az apád. Ezt el kell fogadnod.

- Ezt ráérünk később megbeszélni- suttogta.

-  Akkor várunk még néhány napot. Mit kezdünk addig Edwarddal? –kérdeztem. Én szívem szerint haza vittem volna, de ez nem csak az én döntésem volt.

- A kastély alagsorában tartom majd fogva, amíg meg nem tudom az igazat- ez a hideg és érzelemmentes hang egyáltalán nem tetszett. Ő nem ilyen. Legalábbis a valódi énje nem ilyen.

- De kislányom, ő az apád- próbáltam meggyőzni, de ezzel csak még jobban felidegesítettem. Nem akartam, hogy fogolyként kezelje a saját apját, de ő már eldöntötte és a makacssága határtalan. Úgy látszik, itt már nem tudok mit tenni.

- Bántani akart téged. És ezt soha nem fogom megbocsátani neki. Teljesen mindegy mi volt az oka, akkor is megtette. És örülhet, hogy nem ölöm meg most azonnal azért, amiket rólad mondott- azzal fogta és eltűnt Edwarddal együtt.

- Miért csinálja ezt?- estem térdre. Sarah mögém lépett, leguggolt mellém és a hátamat simogatta.

- Fogadd el, hogy bárkivel végezne, hogy téged megvédjen. Edward az apja, de nem ismeri őt. Nem tudja milyen? Hiába meséltél neki róla, ő azt az Edwardot ismeri, akiről te meséltél neki. Az embert, aki szeretett téged és mindent odaadott volna azért, hogy boldog legyél. Őt tekinti apjának, nem ezt a vadállatot. Hiába van most itt, hiába érzi Edward szeretetét, ha soha nem volt mellette, míg te igen. Soha nem fogja elfelejteni, hogy az életedet adtad azért, hogy megszülethessen. Értsd meg, hogy gondolkodás nélkül végezne velem és a Cullenekkel is, ha veszélyeztetnénk téged. Ha választania kéne közted és a család többi tagja között, téged választana. Hihetetlenül erős köztetek a kötelék és ezt senki nem tudja elszakítani, még te sem csakis a halál. De lehet, hogy még az sem. Ebben az egyben mindig biztos lehetsz Bella. Abban, hogy a lányod annyira szeret, mint te őt, ha nem jobban. Mindenkivel szembe száll érted, még a saját apjával is. Mert te vagy neki a mindene. Ha téged elveszítene, szerintem abban belehalna. Ezért vigyáz rád, ezért óv mindentől. Hogy sose hagyd el őt. Apa nélkül nőtt fel, te voltál neki az egyetlen támasza, hiába voltunk mellette mi. És nem akar téged is elveszíteni. Csakis te léteztél neki. És ez nem fog változni. Ezt a köteléket semmilyen erő nem szakítja szét. Semmilyen.

- De gyűlöli az apját. És én ezt nem akarom.

- Nem szabhatod meg neki, hogyan érezzen. Már nem gyerek. El tudja dönteni, mit akar. Tudja mi a helyes és mi nem.

- És szerinted helyes, hogy így bánik Edwarddal?

- Előbb vagy utóbb elfogadja őt feltéve, ha életben marad. Mert ha továbbra is így folytatja, Cara végez vele. Nem engedi, hogy akár egy szóval is, de bántson téged. Ebben biztos vagyok.

- Mit tehetnék?

- Beszélj Edwarddal. Tölts vele sok időt, akkor is, ha fáj és próbáld neki elmondani, megmutatni milyen volt a múlt. Hátha észhez tér. Mert ha nem…

- Annyira félek Sarah. Félek, hogy minden romba dől.

- Megoldjuk valahogy. Mindenre találunk megoldást, hidd el. Rendbe jön minden. Csak higgy benne.

- De olyan nehéz. Úgy érzem már nincs több erőm.

- Ne merészeld elhagyni magad, mert nagyon megharagszom rád. Még nem tudom, mit csinálok veled, de rossz lesz- fenyegetett meg és komolyan is gondolta.

Nagyot sóhajtottam és felálltam, majd testvéremre mosolyogtam-, ami nem sikerült olyan jóra, mert Sarah csak megrázta a fejét- és elindultunk vissza a kastélyba.

Ma nem megyünk sehova. Nem tudom mit látott Sarah, vagy mit bogozhatott ki a lányom szavaiból és Edward felbukkanásából, de már nem volt olyan fontos elmennünk. Még néhány napig maradhatunk, így legalább lesz időm kideríteni mi történt Edwarddal. Legalább megtudhatom hogyan menekült meg, hol volt és ki az, aki ellenem fordította. És utána megkeresem és megtudom mi volt ezzel a célja. És ha valóban a másik erő tette őt tönkre, akkor még egy okkal több, hogy megkeressem és véget vessek ennek az egésznek.

Aztán foglalkozhatom azzal a problémával, hogy a lányom elfogadja az apját és talán egy napon újra boldog lehet a családom.

Feel the love~ 28.fejezet

Sziasztok!

Nos, most is itt vagyok, időben. Remélem most sem okoztam csalódást. Viszont szomorú vagyok, hogy egyre kevesebben írtok. Ennyire rossz a történet? Vagy nem is tudom mire gondoljak. Na mindegy. Tudom, hogy nincs jogom panaszkodni, mivel eltűntem nagyon hosszú időre, de azért jól esne, ha valami jelzést adnátok, hogy milyen a történet. Én folytatni fogom, csak tudni szeretném, hogy mi jár a fejetekben.
Most pedig jó olvasást. 
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Estére szerencsére Sarah is felébredt. És bár még mindig gyötörte a bűntudat és a gyász, már sokkal jobb színe volt, mint reggel, vagy mint néhány napja. Nagyon sokáig beszélgettünk bent a szobájában, amíg a Cullen család a kislányommal volt elfoglalva. Rosalie és Esme szinte le sem tették őt egy pillanatra sem, de már Alice-nak is kattogott az agya, hogy mit fognak csinálni, ha nagyobb lesz, hogy milyen ruhákat vesz majd neki, ha végre kimehetnek a kastélyból. Carlisle minden pillanatban figyelte Cara-t és a viselkedését. Kíváncsi természet az biztos. De már csak a szakmájából is adódik, hogy szomjazik a tudásra. És Cara nagy kihívást jelentett neki. Mindent tudni akart róla. A terhességemről, a kicsi fejlődéséről, arról, hogy mivel táplálkozik és még nagyon sok mindenről. Jasper feszéjezve érezte magát, de ő is boldog volt, mert biztonságban tudta Alicet és a többieket és az is nagyon tetszett neki, hogy van egy unokahúga, akire nagyon is vigyáznia kell. Ugyanakkor nagyon zavarta őt a testőrök jelenléte. Emmett pedig már csak Emmett. Vele is alig lehetett bírni. Jó volt végre ilyen boldognak látni a családomat. Örültem neki, hogy végre itt lehetnek velem újra és most már biztos lehettem benne, hogy nem kell elszakadnom tőlük. Ugyan a veszély még nem múlt el, de tudom, hogy itt biztonságban lesznek. Hiszen mi magunk gondoskodunk a biztonságukról. És ha veszélybe kerülnek, bármikor meg tudjuk védeni őket.

Azonban a nagy boldogságom mellett nem tudtam megfeledkezni a húgomról. Nagyon szomorú volt és annyira rossz volt így látni őt. Én tisztában vagyok vele, mit érez most és csak remélni tudom, hogy hamar helyre rázódik és visszakapom a vidám és gondtalan testvéremet. De tudom, hogy erre még nagyon sokat kell várnom. Nem mostanában fogom újra látni a régi Sarah-t. Annyira szeretnék neki segíteni. Olyan jó lenne elfeledtetni vele a történteket, de tudom, hogy azzal nem oldanék meg semmit. Hiszen tudom, min megy most keresztül. Én is átéltem és nekem sem arra volt szükségem, hogy kitöröljenek minden emlékemet, minden fájdalmamat, hanem az kellett, hogy érezzem a szeretetet és tudjam, hogy mindig mellettem állnak majd a szeretteim. Éppen ezt próbálom most megadni Sarah-nak. Próbálom megértetni, éreztetni vele, hogy rám mindig számíthat, hogy mindig itt leszek neki, történjen bármi. Hogy sosem fogom elhagyni. Nem tehetek semmit érte csak annyit, hogy mellette állok. Éreznie kell, hogy én itt vagyok neki és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez mindig így legyen.

Sajnos az ő fájdalmára egyetlen gyógyír van, mégpedig az idő. De teljesen sosem fog elmúlni ez a fájdalom, amit a szeretett férfi halála okoz. Enyhülni fog, de elmúlni sosem. Mindig ott lesz bármennyire is szeretnénk megszabadulni tőle. De így van rendjén. Kell valami, ami arra emlékeztet, hogy egyszer a múltban volt valaki, aki szeretett, és akit viszont szerethettünk.

20 évvel később…

(Edward szemszöge)

20 év. Ennyi ideje vagyok ezen az átkozott szigeten elzárva mindentől és mindenkitől. Elzárva a világtól, az emberektől, megtagadva az esélyt attól, hogy beilleszkedjek az emberek közé. Minden egyes nap elátkozom újra és újra azt a nőt, aki miatt itt vagyok. Azt, aki miatt nem lehetek együtt a lányommal. Soha nem fogom neki megbocsátani, hogy elvette tőlem az egyetlen szép dolgot az életemben. Az egyetlen személyt, aki a szerelmemből maradt nekem. Bár ennyi idő után sem emlékszem rá tisztán, de tudom, hogy szerettem. Rengeteg minden eszembe jutott róla, de az arcát sosem láttam. Mintha az elmémben nem engedné, nem akarná, hogy emlékezzek rá, az arcára, a hangjára. Sok mindent megtudtam magamról és a családomról az elmúlt évek alatt. Csomó emlékem visszatért és már nem vagyok olyan elveszett, mint az elején. Például a családomról, akik beleroppantak a halálomba. Az állítólagos halálomba. Két nővérem volt, akik valahogy túljutottak rajta és bár nem ugyan úgy, de folytatták az életüket. Mind a kettőjüknek szép családjuk lett és boldog életük. Anyám beleőrült az elvesztésembe és apám vele együtt szenvedett. Próbálta kezeltetni őt, de végül nem hatott semmi és édesanyám belehalt a fájdalomba. Arra a napra elhagyhattam a szigetet. George és Mandy elkísértek, de nem engedtek oda. Nem búcsúzhattam el tőle rendesen. Pedig szerettem volna. A szívem majd összeroppant, mikor megláttam apámat anyám sírja előtt térdelni. Vajon én is így szenvedhettem a szerelmem sírjánál? Akkor, ott a temetőben éreztem utoljára azt, hogy van lelkem. Azóta többé nem. Már lelkiismeret furdalást sem érzek, ha megölök egy ártatlan embert. Olyan természetesen jön. Tudom, hogy ezt kell tennem, ha egy napon vissza akarom kapni a lányomat. A lányomat, akinek még csak a nevére sem emlékszem, de tudom, hogy szeretem. Hiszen ő egy rész belőlem és az édesanyjából. Meg kell erősödnöm és végeznem azzal a nővel, aki elvett tőlem 20 hosszú évet. George megígérte, hogy segít nekem, de ő sem tudja, hol vannak. Eltűntek és senki nem tud a nyomukra bukkanni. Mintha a föld nyelte volna el őket. Teljesen kétségbe esem, mikor belegondolok, hogy hogyan bánhatnak a lányommal. Nehéz belegondolnom, hogy lehet, azt sem tudja ki az édesapja vagy az édesanyja. Nem is akarok belegondolni, hogy mennyi mindenen mehet keresztül. Fogalmam nincs, hogyan bánik vele az a nő. Annyira szeretném elhozni onnan, ahol most van, de nem tudom, hol van, nem tudom mivel beszélték tele a fejét és azt sem tudom, hogy mit mondott neki rólam. Talán azt, hogy meghaltam vagy elhagytam vagy… belegondolni sem akarok mennyi mindent mondhatott neki.

Hamarosan elhozom őt onnan, bárhol is legyen. Megtalálom azt a nőt és visszaszerzem a lányom. Aztán bosszút állok mindenért. Minden egyes elszenvedett napért. Minden pillanatért, amit külön töltöttem a lányomtól, minden apró könnycseppért, amit a családom ejtett miatta.

Nem mondom, hogy boldogtalan vagyok, de közel sem vagyok felhőtlenül boldog. Hiszen hiába van mellettem egy csodálatos nő, aki szeret, és akit szerethetek, ha az egyetlen személy nincs velem, akit magam mellett akarok tudni. Az én kicsi lányom. Mandy csodálatos nő, de nem tudja elfeledtetni velem azt, hogy valaki tönkretette az életemet és elvette a szerelmemet. A kislányom anyját. Hamarosan elhagyjuk a szigetet és mindenre fényt derítek majd. Rá fogok jönni, hol van eltemetve a szerelmem, meg fogom tudni, hol van a lányom, végzek azzal, aki ezt tette velünk és a végén boldog leszek, ha velem lesz a lányom és Mandy, akit napról napra egyre jobban szeretek. Ha nem így lesz, ne legyen a nevem Edward Masen.

(Bella szemszöge)

Az elmúlt 20 év nyugalomban és boldogságban telt. Már amennyire boldogok lehettünk. Sokszor jutott eszünkbe Ricardo és Edward, de szerencsére Sarah is visszanyerte önmagát és én sem a múltban élek már, hanem a jelenben. A Cullen család szerencsére elfogadta, hogy nem mindig akkor mennek és oda, amikor akarnak. De mindent megoldottunk. Ha vásárolni akartak vagy csak sétálni a városban, akkor Sarah-val megváltoztattuk az alakjukat és a sajátunkat is, így mentünk be néha a városba. Mindenre volt megoldás, hogy elkerüljük a lebukást. Hiszen egyikünk sem akarta, hogy a másik erő ránk találjon, amíg nem vagyunk felkészülve rá.

Cara pedig kész felnőtt nő lett. Hihetetlenül gyönyörű és roppant okos lány. Nagyon hasonlít az édesapjára. Én pedig annyira büszke vagyok rá. De ami ennél is kellemesebb érzés, hogy hihetetlenül ragaszkodik hozzám. A többiek szerint teljesen mindegy mit csinálnak, senkire nem néz úgy, mint rám. Senkivel nem viselkedik úgy, mint velem. Sosem kérdőjelezi meg a szavaimat, sosem vitatkozik velem és mindig engedelmes. Hihetetlen, hogy ennyire fantasztikus lányom van. Ráadásul az ereje is hatalmas. Olyannyira, hogy hárman együtt óvjuk a Cullen családot és az otthonunkat valamint a kastélyban lévőket. Chloe időközben megöregedett, de Kathy szinte a legjobb barátnője lett a lányomnak. Sok mindent megosztanak egymással és ettől nagyon boldog vagyok.  Legalább az én angyalom sem érzi annyira egyedül magát és vannak barátai.

Azt hiszem elérkezett az idő, hogy a sok boldogság mellett foglalkozzunk egy kevésbé jó dologgal. A másik erővel. Sarah-val megkeressük azt az erőt és végezzünk vele. Napok óta másról sem beszélgetünk csakis erről. Mind a ketten úgy gondoljuk itt az ideje véget vetni minden rossznak. Cara felnőtt, képes vigyázni magára és a szeretteire és nem bujkálhatunk a végletekig. Már csak azt nem tudjuk, hogyan mondjuk el a többieknek, hogy itt hagyjuk őket. Főleg a lányomnak. Biztos vagyok benne, hogy ezt a döntésemet sosem fogja elfogadni. Hadakozni fog az akaratom ellen és igaza lesz, de nem tehetek mást. Itt kell hagynom őt, hogy véghez vigyem azt, amiért megkaptam ezt az erőt. Még akkor is, ha meghalok és a lányomat egyedül hagyom. De teljesen nyugodtan megyek el, mert tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy jó ember legyen. Tudom, hogy bármi történjék is, ő mindig a helyes utat választja majd. Mert így tanítottuk neki. Nehéz lesz elfogadni a döntésemet, de biztos vagyok benne, hogy idővel belátja, hogy nekem ezt kell tennem akkor is, ha neki ez nem tetszik. És ha meg is halok, tudom, hogy olyan család van mellette, akik szeretik őt.

-Bella, gyere az erdőbe. Vadásznunk kell. Cara vigyáz a többiekre- rángatott ki nővérem hangja a gondolataimból. Hangja a fejemben szólalt meg és én úgy tettem, ahogy kérte. Az erdőbe vetettem magam anélkül, hogy bárkinek szóltam volna, mert tudtam Cara úgy is tudni fog róla. Hiszen fél szemmel mindig rám figyel. Ahogy én is rá.

Sarah illatát követtem, ami egy tisztára vezetett. A húgom pedig ott ült a napfényben, törökülésben, lehunyt szemmel.

-Mi a baj?

- Nemsokára indulnunk kell. Hamarabb, mint terveztük. Egyre nagyobb a zűrzavar a mi kis világunkon kívül. Érzem. Készül valami. Még ma el kell indulnunk.

- Rendben- bólintottam.

- Vadásszunk- pattant fel a helyéről. –Fél óra múlva itt találkozunk- suttogta, majd vámpírsebességgel elrohant. Teljesen letaglózott a hír. Tudtam, hogy mi folyik odakint. Én is éreztem. Sőt, azt is, mintha valaki figyelne, amit képtelenségnek tartottam. De nem gondoltam, hogy pont ma kell elindulnunk. Fogalmam sincs, mit mondjak a lányomnak. Még kellene egy kis idő, de nincsen. Vészesen fogy és hiába kattog az agyam, egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Ki fog borulni teljesen.

Megráztam a fejem, hogy valamelyest kitisztuljon majd elindultam vadászni. Meg kell erősödnöm, hogy Sarah segítségére legyek. Hiszen gyengén csak hátráltatnám. Így viszont ha mindketten erősek vagyunk, sokkal nagyobb az esélyünk.

Amint a vadak közelébe értem, kikapcsoltam az agyam és csak az ösztöneimre hagyatkoztam.

Azt hiszem nagyjából fél óra lehetett, mikor újra gondolkodtam és nem az ösztöneim irányítottak. Visszamentem a tisztásra, de Sarah még nem volt sehol. Így leültem egy kőre és vártam, hogy megérkezzen a vadászatból. Biztos több vérre van szüksége, mint nekem. Én már nem bírok többet inni.

-Nicsak-nicsak, kit látnak szemeim- fejemet felkaptam a hangra. Ezer közül is megismerném. De biztosan hallucinálok. Nem lehet ő.

- Nem, az nem lehet. Te nem lehetsz életben. Te meghaltál- ráztam meg a fejem és közben egyenesen a szemeibe néztem, amik vérvörösek voltak és düh lángolt bennük színtiszta megvetéssel keverve.

- Nem kiscsillag. Nagyon is élek. És azért jöttem vissza a halálból, hogy bosszút álljak rajtad és visszavegyem azt, ami az enyém. Hogy visszavegyem, amit elvettél tőlem. A lányomat.

- Te… te honnan tudsz Cara-ról? –suttogtam értetlenül. –Nem szabadna tudnod róla. Hiszen nem mondtam neked, mert én sem tudtam.

- Mit nem tudtál? –üvöltött rám. –Végig tisztában voltál mindennel. Tudtad, hogy a lányomnak anyára van szüksége, mert az édesanyja meghalt. És ezt te gazul kihasználtad. A közelünkbe férkőztél, tetted a szépet és a jót, aztán mikor megnyerted magadnak a lányomat engem el akartál tenni láb alól. De nem jött össze a terved, mert megmentettek. És már én is vámpír vagyok. Már nem vagyok az a szánalmas halandó, akin egykor keresztülgázoltál. Mára megerősödtem és nem csak én, hanem a gyűlöletem is. Sosem fogom megbocsátani neked, hogy elvetted tőlem az egyetlen kincsemet.

- Nem vettem el tőled semmit Edward.

- És az életem? Az neked semmi?- üvöltött rám újra, majd vámpírsebességgel elém rohant és a nyakamnál fogva a mögöttem lévő fának nyomott. -20 évet töltöttem távol a lányomtól. Még csak a nevére sem emlékszem és ez a te hibád.
- Nem is emlékezhetsz rá, mert még meg sem született, mikor te meghaltál- nyögtem ki nagy nehezen, de nem volt erőm ahhoz, hogy harcoljak vele. Bármennyire is gyűlöl most, én sosem tudnám őt bántani.

- Hazug ribanc vagy- lökött a földre. Feltápászkodtam és levegő után kapkodtam, mintha szükségem lenne rá. Aztán a hátamat a fának döntöttem és lehunytam a szemem.

- Nem tudom, mire emlékszel, ahogy azt sem ki beszélte tele a fejed ennyi hülyeséggel. Arról sincs semmi fogalmam, honnan tudsz a lányomról, mert én sosem mondtam neked. A halálod után estem teherbe. Lehet, hogy egy szörnyeteg voltam és miattam szenvedtél balesetet, de nem vettem el tőled semmit. Főleg nem a lányodat. Egész eddig én is azt hittem halott vagy és a lányod is így tudja.

- Még mindig hazudsz. Miért akarod nekem bemesélni, hogy te szülted- ordított rám. –Ő nem a te lányod. Ő csak az enyém. Ő az egyetlen, aki a szerelmemből maradt nekem. És te elvetted tőlem.

- Nem mesélem be. Ha megölsz, akkor is azt fogom mondani, hogy én szültem, mert így van- elém rohant és akkorát lökött rajtam, hogy két fát vittem ki kapásból. Még felállni sem volt időm, mikor újra előttem termett és újabb ütést kaptam. Nem akartam harcolni. Sokkolt mindaz, amit megtudtam. És nem akartam elhinni, hogy valóban igaz, amit hallottam és láttam. Ez csak egy rossz álom vagy képzelgés. Ez nem lehet a valóság. Biztos, hogy bejutott valaki az elmémbe és csak beképzelem az egészet. Igen, ennek így kell lennie. Nem valóság. De az ütések nagyon is valóságosnak tűntek. Erősek voltak, könyörtelenek és kegyetlenek. Mégsem tettem ellene semmit.

- Hol van a lányom. El kell vinned hozzá- emelte fel a fejem a földről a hajamnál fogva. –El fogod neki mondani az igazat és csak utána foglak megölni. De szenvedni fogsz te ribanc. Szenvedni annyit, amennyit én szenvedtem 20 év alatt. 

- Elmondom a lányomnak, de nem azért, mert ezt akarod. Hanem mert tudnia kell, hogy az apja életben van. De nem fogom hagyni, hogy magaddal vidd. Egész életében mellettem volt és ezen te sem fogsz változtatni. Nem fogom odaadni neked. Nem hagyom őt el, csakis akkor, ha meghalok.

- Akkor ideje elbúcsúznod az életedtől- dühöngött, majd ujjait a nyakamra kulcsolta, de mielőtt bármi mást tehetett volna egy éles női hang félbeszakította.

- Engedd el most rögtön, különben elbúcsúzhatsz az életedtől.

Feel the love~ 27.fejezet

Sziasztok!

És újra itt vagyok. És most még időben is. Nagyon igyekeztem, hogy kész legyen a mai napra és sikerrel jártam. Remélem a gyorsaságom nem ment a feji rovására. 

Most jó olvasást nektek. Hamarosan jelentkezem. 

Puzsi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem újra a kastély előtt találtam magam. Biztos voltam benne, hogy most már semmi rossz nem jöhet, de tévedtem.

-Bella- nyögte Sarah, majd mire odakaptam a fejem húgom már a földön feküdt eszméletlenül.

- Sarah- siettem oda hozzá és szerencsémre most egy orvos is volt a közelben. Carlisle leguggolt hozzá és azonnal vizsgálni kezdte. –Mi a baja Carlisle? Ugye nem komoly?

- Csak elájult. Nem érte őt mostanában sokk? Nem gyengélkedett?

- Az igazság az, hogy mostanában eléggé maga alatt volt. Nem vadászott, nem ivott vért, egész álló nap csak sírt. Ki sem tette a lábát a szobából.

- Akkor biztosan csak kimerült- nyugtatott. –De biztosabb lennék, ha megvizsgálhatnám. De már nem dolgozom a kórházban.

- Forks közelében sem vagyunk Carlisle. Esélyed sem lenne visszamenni oda. Sőt. Az egész birtokról képtelenség kijutni- ekkor jutott eszembe a kastély védelme. Lehunytam a szemem és ellenőriztem, de úgy tűnt minden rendben van. Sarah ájulása nem gyengítette. Felemeltem a húgomat, majd gyorsan odaszóltam még a Culleneknek.

- Carlisle, te gyere velem. A többiek maradjanak itt. Ne menjetek sehova. Csak figyelmeztetlek, hogy a testőrök figyelnek mindenkit. Nemsokára visszajövök- azzal a kastély felé lépkedtem. Az ajtót kinyitották a testőrök előttem. Amint beléptem a szobalányok hozzám siettek, de én csak mentem tovább.

- Kisasszony, mi történt a testvérével? Megsebesült? Szüksége van valamire?

- Köszönöm nem. Majd szólok, ha kell valami- szóltam hátra, majd egyenesen az orvosi szobába vittem a testvéremet. Mivel hosszú hónapokig szükségünk volt erre a szobára, minden fontos orvosi műszert beszereztünk és megtartottuk a szobát, hogyha valakinek szüksége lenne rá. Lefektettem a testvéremet az ágyra, majd arrébb léptem, hogy odaengedjem Carlisle-t, de ő megtorpant az ajtóban.

- Ez hatalmas. És mennyire… mennyire felszerelt.

- Most ne ezt nézegesd, kérlek. Foglalkozz a húgommal. Ha javul az állapota az egész szobával te rendelkezel, de most Sarah legyen az, aki minden figyelmedet leköti. Könyörgöm.

Carlisle beljebb lépett, majd jobban szemügyre vette Saraht. Minden fontos vizsgálatot elvégzett rajta, már amit lehetséges volt. Ez nagyjából fél órát vett igénybe.

- Ahogy sejtettem. Egyszerű kimerültségről van szó. Vérre van szüksége.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy velem jöjjön. Nemrégen vesztette el a barátját és ettől teljesen padlót fogott. Napok óta nem alszik, nem eszik csak sír. És most még az erejére is szüksége volt. Szegénykém- suttogtam, majd megsimogattam az arcát.

- Vérre van szüksége, hogy minél hamarabb gyógyuljon. És rengeteg pihenésre is.

- Az lesz, amit csak mondasz- bólintottam, majd az ajtóhoz siettem és kinyitva az rögtön megpillantottam az egyik testőrt. –Hozz fel két zacskó vért a raktárból. Az egyik emberi a másik medve legyen.

- Bólintott, majd elhagyta a helyét és néhány perc múlva két zacskó vérrel tért vissza.

- Köszönöm- majd újra becsuktam az ajtót és Carlisle felé fordultam.

- Ez… nem hiszem el, komolyan hihetetlen. Infúzióként bekötöm neki. De jó lenne, ha valaki itt lenne, mikor felébred. 

- Körülbelül mikor várható?

- Szerintem a mai napon biztosan nem. Eléggé kimerült és a szervezetének szüksége van a pihenésre. Nem egyhamar fog felébredni. Lehet, hogy néhány napig is eltarthat, míg kipiheni magát és csak utána ébred fel. Ez attól függ mennyire kimerült.

- Értem. Akkor hagyjuk most magára. Körbevezetlek titeket és mindent elmagyarázok, aztán úgyis itt leszek mellette.

- Rendben- bólintott, majd kiléptünk a szobából.

- Ha a húgom hamarabb ébredne fel akkor azonnal szólj nekem- parancsoltam rá a vámpírra. Ő bólintott aztán visszafordult és úgy állt, mint aki karót nyelt.

- Ennél kíváncsibb már nem is lehetnék- suttogta Carlisle.

- Mindent megmagyarázok, ígérem- mosolyogtam rá, majd kiléptünk a hatalmas ajtón és újra szembe találtam magam a Cullen családdal. Mint az várható volt, nem bírtak magukkal és gondolom valamerre menni készültek, így a testőrök kisebb körbe kényszerítették őket, ahonnan nem jutottak ki. –Köszönöm, most már foglalkozom a vendégeinkkel. Mindenki visszamehet a dolgára- mosolyogtam a testőrökre, akik azon nyomban el is tűntek én pedig újra a Cullen családra figyelhettem.

- Olyan magyarázatot akarok, ami megfelel a valóságnak. Nem kitalációt, nem szépítést, nem hazugságot- mordult rám Rosalie és a többiek is hevesen bólogattak.

- Rendben- bólintottam én is, aztán elindultam a titkos kis helyemre, ahonnan az egész kastély látható volt. –Nem tudom hol kezdjem.

- Talán az elején- kapcsolódott be a beszélgetésbe Alice is, akinek szintén düh rejtőzött a hangjában.

- Rendben. Mind emlékeztek rá, hogy milyen furcsán viselkedtem az otthon töltött utolsó napokban. Emberré változtam, Sarah-t hívtam, veszekedtem veletek és elviselhetetlen fájdalmaim voltak- mindenki bólintott én pedig belekezdtem a mesémbe. – Miután elrohantam a Masen házból Sarah-t kerestem. Azt akartam, hogy hozza vissza nekem. Könyörögtem neki, hogy hozza vissza, bármit megadtam volna neki, de nem tette. Összevesztünk és odáig fajultak a dolgok, hogy visszahozta anyát. Legalábbis a szellemét. Ő pedig kiosztott mindkettőnket. Sokáig beszélgettünk már amennyire lehetett és végül Sarah elfogadta a bocsánat kérésemet. Any azt mondta, hogy van valaki, aki ellenünk dolgozik. Valaki, aki erős és akit csak mi tudunk elpusztítani. Jelzem, a mai napig nem tudjuk ki ő vagy honnan jött. Csakis azt, hogy tönkre akar tenni minket. Kiderült közben, hogy nekem is több erőm van, mint azt eddig tudtam. Képes  vagyok mindarra, amire a húgom. Búcsúzásnál anya azt kérte vigyázzak az unokájára.

- Az unokájára?- kérdezte zavartan Esme.

- Igen. Én is értetlenül álltam a kérése előtt, de Sarah megint csak okosabb volt. Míg az én testem semmi jelet nem adott, addig ő érezte a kicsi jelenlétét. Ugyanis terhes voltam. Már akkor is, mikor Sarah visszavitt hozzátok. Azért kellett eljönnöm tőletek, mert nem volt elég biztonságos számunkra az a hely. Abban a néhány napban, amíg otthon voltam Sarah rendbe szedte ezt a kastélyt, levédte, vámpírokat illetve embereket hozott ide. Mindent elintézett, hogy kényelmes legyen nekünk. És bocsánatot kell kérnem az akkori viselkedésemért. A kicsi hozta ki belőlem. Tulajdonképpen ő irányította az érzéseimet. Nagyon erős volt én pedig ember lévén nem tudtam megakadályozni a kitöréseit.

- És mi lett a kicsivel? –kérdezett rám Rosalie.

- Engem az érdekelne hogyan lehetséges? Hiszen vámpír voltál, mikor együtt jártál Edwarddal. A halála után változtál emberré- rázta a fejét Carlisle.

- Sarah szerint az erőm már akkor megmutatkozott és ő szerinte úgy változhattam emberré, hogy észre sem vettem. A kicsi pedig jól van, teljesen egészséges és emberként fejlődik. Nem tudjuk hogyan lehet ereje, de arra gondoltunk, hogy miattam.

- Kislány vagy kisfiú?

- Kislány. Chiara. De ha befejeztem a történetet lesz rá alkalmatok hogy megismerkedjetek vele. Csak néhány hónapos. De nagyon okos kislány.

- És utána mi történt? –tért vissza az eredeti témánkhoz Jasper.

- Sarah ide hozott. Mindent megtett, hogy jól érezzem magam és nyugodt legyek. De nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rátok vagy Edwardra és a történtekre. Sokszor vesztem össze a testvéremmel és ő tűrte. Ártatlan volt mégis eltűrte a haragomat. Azonban egy nap nem bírta tovább és kitört belőle az igazság. Nem ő ölte meg Edwardot. Semmi köze nem volt a halálához. És Alant sem miatta öltem meg. Mindet az az erő tette, ami a házban meg akarta akadályozni a távozásunkat. Időközben arra is fény derült, hogy én sem önszántamból vagy a vérszomj miatt végeztem a szüleimmel. Hanem irányítottak. Sarah-t is meg kellett volna ölnöm, de valami nem hagyta. Mikor a szemébe néztem képtelen voltam a gyilkolásra. Aztán megszületett a kislányom és én meghaltam. Csoda volt, hogy visszatértem, mert én magam sem akartam visszajönni. Edwarddal akartam lenni, de anyám visszaküldött. Azt mondta nem halhatok meg, mert Sarah egyedül kevés a védelmetekre. Így kerültem vissza. A kislányom hozott vissza. Nem tudom hogyan, de nagyon tehetséges kislány. Amint megszületett Cara, Sarah minden idejét a tanításomnak szentelte. Egészen addig, amíg nem tudtam irányítani az erőmet. Ekkor mentem először a Cullen villába Rosalie-hoz. Mikor ő arra kért titeket, hogy mondjatok fel és mindent pakoljatok össze, akkor jártam először otthon. Ő mindent azért tett, mert én kértem rá.

- De miért nem szóltál nekünk Rose?

- Mert én kértem rá. Mint látjátok, így is elég kockázatos volt. Így is kitudódott, hogy el akarlak hozni titeket. Nem tudom hogyan, de valaki biztosan figyelte a családot távolról. Legalábbis nekem ez a véleményem. Most pedig itt vagytok. Nagy vonalakban ennyi lenne az elmúlt év.

- És most akkor hogyan tovább?- kérdezte Jasper.

- Ez a hely teljesen biztonságos. Védett mindentől. Sarah és én együtt gondoskodunk a védelemről. Vámpírok és emberek is élnek itt. Mostantól pedig ez a ti otthonotok.

- Ahogy Forks?

- Nem. Itt nem járhattok kedvetek szerint. Nagyon sajnálom, de ez a ti védelmeteket szolgálja. Amint elpusztítottuk a másik erőt, ígérem minden olyan lesz, mint régen. De most még egyelőre nem.

- Akkor mondhatjuk, hogy rabjai lettünk ennek a kastélynak, igaz? –kérdezte keserűen Rosalie.

- Nem. Csupán annyit kérek, hogy ne menjetek el. Ha mégis muszáj, akkor szóljatok és kitalálunk valamit. És egy valami még nagyon fontos. Mindenben fogadjátok meg a testőrök javaslatát. Ugyanis ők képzettek. És előre szólok, hogy Sarah emberei. Egyedül neki tartoznak hűséggel. Az én parancsaimat is csak azért követik, mert Sarah utasította őket. Ha nem tette volna, akkor engem is semmibe vennének. Szóval kérlek titeket, hogy ne kössetek beléjük és nem lesz semmi baj. Ígérem, hogy hamarosan véget vetünk ennek a zűrzavarnak, de időre van szükségünk. Higgyétek el, hogy nekem is az minden vágyam, hogy ne kelljen bujkálnunk, mert nem ilyen jövőt szánok a lányomnak. Nem akarom, hogy bujkálásban nőjön fel. Ennél sokkal jobb életet érdemel és mi Sarah-val mindent megteszünk azért, hogy biztosítsunk neki egy nyugodt és békés életet. De ehhez idő kell.

- Rendben. Megértünk téged Bella, elfogadjuk a magyarázatodat, de túl sokáig voltál távol ahhoz, hogy megint olyan  egyszerű legyen melletted lenni. Újra meg kell szoknunk ezt az új Bellát. És mi is időt kérünk ehhez- mosolygott rám gyengéden Esme.

- Nem változtam sokat. Csak erősebb lettem és most még az eddiginél is fontosabb számomra a családom és főleg a lányom biztonsága.

- És megismerhetjük, vagy előlünk is rejtegetni fogjátok?- viccelődött Rosalie, mire nagyon rondán néztem rá.

- Nem állt szándékomban rejtegetni Cara-t. Ti is a családja vagytok és jogotok van megismerni őt. Sosem akartam eltávolítani tőletek. Sőt. Azt akartam, hogy tudjatok róla. Hogy vele legyetek. Hogy neki is olyan boldog családja legyen, mint nekem. Hogy vele is úgy bánjatok, mint velem. Hogy ő is családban nőjön fel.

- És merre van most?

- A szobájában. De előbb megmutatom nektek a sajátjaitokat, ott találtok némi ruhát. Persze nem olyan sokat mint a saját gardróbotokban, de egy pár napra elegendő. Legalább addig, amíg kitaláljuk hogyan mehetnétek be a városba észrevétlenül. És utána bemutatom nektek a lányomat.

Ők bólintottak, én pedig elindultam befelé a kastélyba Cullenékkel a nyomomban. Persze mint az kértem, a szobák ki voltak takarítva, minden gyönyörű rendben volt, mikor beléptem egy-egy szobába. Miután mindenkit a saját szobájába vezettem és megbeszéltem velük, hogy az én szobám előtt találkozunk, benéztem a húgomhoz, aki még mindig békésen aludt. Egy ideig mellett ültem, aztán átmentem a szobámba. Az ajtót nyitva hagytam, így a Cullen család minden tagja az én szobámban végezte. Persze mindegyikük megbámulta a szoba sarkában elhelyezkedő Eddy-t és Emmett nem is bírta ki beszólás nélkül. Hogy is bírta volna. Hiszen ő Emmett Cullen.

-Nem mondod, hogy egy kutya vigyáz egy vámpírra- nevette el magát és a térdét csapkodta közben.

- Roppant poénos vagy Emmett. Eddy-t Sarah-tól kaptam, mert látta rajtam, hogy nagyon egyedül vagyok. Nagyon okos kutya és ami a legjobb, hogy nem fél a vámpíroktól.

- Én tuti a frászt hoznám rá.

- Ne merészeld Emmett, mert én is halálra ijesztelek, ha bántod a kutyámat- felkeltem az ágyról és az ajtó felé indultam. De senki nem jött velem, így kénytelen voltam hátra fordulni. –Na mi lesz? Jöttök vagy már meg sem akarjátok ismerni a lányomat?- mosolyogtam rájuk, mire mind elindultak utánam. A lányom szobája előtt megálltam, majd lassan benyitottam. Kathy a hintaszékben ült karjában a kislányommal és éppen dúdolt nek. Mikor észrevett elmosolyodott, majd lassan felállt és elém sétált. A kezembe adta a kicsit, majd elhagyta a szobát. Cullenek felé fordultam, akik mind beljebb léptek a szobába és feléjük fordítottam a lányomat.

- Cara- mosolyogtam a picire. Tudtam, hogy nagyon okos és még ha nem is érti, de legalább érzi, hogy itt van a családja. –Bemutatom neked a nagyszüleidet. Esme-t és Carlisle-t. Valamint a két nagynénédet Rosalie-t és Alice és a két nagybátyádat Emmett-et és Jasper. Család, ő itt a lányom. Chiara Cullen.

Senki nem szólt semmit én pedig nem mertem rájuk nézni. Végig a kicsit néztem és vártam, hogy a többiek mondjanak valamit, de semmi. Óvatosan rájuk emeltem a tekintetem és amit a szemükben láttam mindennél többet ért számomra. Az egész család megbabonázva és áhítattal nézte a kicsit a kezemben, mintha ő lenne a világ nyolcadik csodája. És számomra valóban. Számomra Cara maga volt a csoda. 

Feel the love~26.fejezet

Sziasztok!

Nos, megérkezett a friss. Remélem tetszeni fog nektek. Nagyon igyekeztem, hogy ma elkészüljön, mert egy kicsit el voltam csúszva, de itt van. 

Jó olvasást. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Egyre nehezebb volt tartanom Sarah-ban a lelket. Az elmúlt napok alatt teljesen összeroppant Ricardo halála miatt. Teljesen más vámpír lett, mint akit az elején megismertem. Most pont az ellentettje volt annak az erős és könyörtelen, céltudatos vámpírlánynak, aki régen volt. Most gyenge, határozatlan és összetört volt. A lelke darabokra tört. Az elmúlt napokban átvettem a feladatait. Én irányítottam a kastélyban lévő vámpírokat, embereket, elláttam a kastély védelmét és foglalkoztam a kislányommal. Minden az én nyakamba szakadt és ezek mellett még Sarah-t is ápolgatnom kellett. Mintha egy élő halott lenne. Nem csinál semmit csak sír és az emlékeibe temetkezik. Sokszor gondolok bele, hogy nagyjából én is így nézhettem ki Alan és Edward halála utána. Engem sem érdekelt semmi. Én pontosan tudom milyen nehéz most neki, hiszen kétszer is átéltem és mind a kétszer meg is akartam halni, de ő nem engedte és én sem fogom hagyni neki. Nem hagyhatja el magát. Én tudom, hogy nehéz, de vissza kell szerezni önmagát. Újra erősnek kell lennie, különben mind elveszünk. Ahogy ő, úgy én is kevés vagyok a harchoz egyedül. Nem tudom meddig bírom még egyedül, de már egyre nehezebb. Nem akarom őt sürgetni, nem akarom zargatni, had nyugodjon meg egy kicsit, de kétlem, hogy sokáig bírnám ezt egyedül. Még csak nemrég tanultam meg használni az erőmet. Még nem vagyok teljesen az ura. Bármelyik pillanatban elgyengülhetek, akár egy pillanatra is, ami talán még a halálunkat is okozhatná. De még nem adom fel. Még nem. Sarah rendbe fog jönni csak kell neki egy kis idő. Igen. Össze fogja szedni magát. Ezt kell tennie, mert ez a helyes. És ő általában helyesen cselekszik. Bíznom kell abban, hogy ezúttal is helyesen fog dönteni. Bíznom kell benne.

-Mehetünk? –lépett be az irodámba Sarah, mintha mi sem történt volna az elmúlt napokban. Újra tiszta ruhát vett, a szeme sem volt már olyan duzzadt, mint tegnap vagy előtte, de egy kicsit még látszott a szemén hogy az elmúlt napok nagy részét sírással töltötte. Azonban a tekintete semmi mást nem tükrözött csakis elszántságot és gyűlöletet.

- Mégis hová? –álltam fel szép lassan az asztaltól.

- A Cullenekért. Nem ezt akartad? Hogy idehozzuk őket?

- De, de neked szükséged van a nyugalomra most. És…

- Nincs időnk a gyengeségre. Nem hagyhatom el magam. És a Cullenek is biztonságban lesznek, ha mellettünk vannak. Nem fogom hagyni, hogy te is összezuhanj miattuk. Inkább elviselem őket valahogy, mint hogy te is összetörj és mind elbukjunk.

- Néhány nap még nem a világ vége?

- Honnan veszed, hogy nem? Honnan tudod, hogy nem éppen ma akarják megölni őket? Hm? Vagy holnap? Nem tanultál az én hibámból Bella? Nézz rám. Egy roncs vagyok. Néhány óra volt Bella. Nem napok, nem hetek, csupán órák. És itt vagyok. Megtörten, összeroppanva. Tényleg ezt akarod? Megint át akarod élni? Hm? Nem volt még elég? A francba is Bella. Szükségem van rád- bukott ki megint, és újra eleredtek könnyei, amitől a sminkje azonnal lefolyt.

- Itt vagyok- szaladtam oda hozzá és magamhoz öleltem remegő testét. –Sh… itt vagyok veled. És itt is leszek.

- Ne hagyj magamra- kért, miközben szorosabban bújt hozzám. –Azt nem élném túl, ha titeket is elvesztenélek. És ha neked a Cullenekre van szükséged, akkor jöjjenek. Jöjjön akárki, akire szükséged van csak ne hagyj magamra. Ne hagyd, hogy teljesen elvesszek. Kérlek. Már csak ti vagytok nekem.

- Sarah, itt maradok, ígérem. És együtt túljutunk ezen. Segíteni fogok neked mindenben. Mindenben. Nem hagylak magadra soha- apró puszit nyomtam a feje búbjára, majd a kanapéig elsétáltunk együtt és ott lefektettem rá. A sok kimerültségtől szinte azonnal elaludt én pedig mellette ülve vártam, hogy felébredjen.

Nagyjából egy órát ülhettem mellette, mikor eszembe jutott, hogy ha idehozzuk a Culleneket, akkor valahova el kell szállásolnunk őket. Valamint fel kell töltenünk a vérkészleteket mind emberi, mind állati vérből. Így nagy nehezen, de elengedtem a húgom kezét és felállva mellőle elhagytam a szobát és összehívtam minden vámpírt és embert az előtérbe. Amint mindenki megérkezett bele is kezdtem a mondandómba.

-Nos, két feladatotok lesz az elkövetkezendő néhány órában. Az egyik, hogy az emberek kitakarítanak három szobát azon az emeleten, ahol a nővérem, a kislányom és vagyunk. Majd kiadom, melyik három szoba legyen az. Valamint szükségem lesz négy önként jelentkező vámpírral. Két férfire és két nőre, akik feltöltik a vérkészleteinket. Mint azt tudjátok, a nővérem gyengélkedik, szüksége lesz az itteni tartalékokra, mert nem hiszem, hogy mostanában kimozdul majd. Az egyik pár állati vért hoz az erdőből, a másik pár pedig felkeresi a kórházat és donorvért hoztok. Ki lesz az a négy?

-Mi biztosan- lépett elő Kathy.

- Nem. Te nem mész sehova. Itt maradtok, sőt kaptok még magatok mellé néhány vámpírt, akik nélkülözhetők a helyükről, ugyanis én és a húgom ma elhagyjuk egy rövid időre a kastélyt. A kislányra pedig figyelnetek kell.

- Rendben kisasszony. Ahogy szeretné.

Kathy-ék után két másik pár is jelentkezett. Gyorsan levédtem a gondolataikat, aztán útnak is engedtem őket.

- Az emberek mehetnek a dolgukra. A férfiak a kertbe, a garázsba, nézzék át az autókat, a motorokat. Minden tökéletes legyen. Ha végeztek, visszavonulhatnak a szobájukba. A nők a szobákat, valamint a kastély többi részét, de a szobák a legfontosabbak. Kérdés?

- A vacsorával hogy készüljünk?

- Ugyan úgy, ahogy eddig. Vendégeket hozunk a testvéremmel, akik mostantól itt fognak élni. De vámpírok lesznek. Csakis állatvérrel táplálkozó vámpírok, nem kell megijednetek. Ha lejárt a műszakotok, a másik csoport majd folytatja. Attól, hogy itt lesznek ők, nálatok minden marad a régi kerékvágásban. Oké?

- Rendben.

- Cloe, neked továbbra is a kislányom a feladatod. Semmi mással nem kell foglalkoznod csakis a lányommal, ahogy eddig. Jó?

- Igen kisasszony.

- Akkor munkára. Mindenki.

Majd a vámpírok felé fordultam és mindenkinek kiadtam a munkáját. Cloe-n, Kathy-n és Kathy barátján kívül még két párt bíztam meg a lányom védelmével, akik ugyan nem lesznek közvetlenül Cara mellett, de épp annyira lesznek távol, hogy pillanatok alatt ott teremjenek, ha szükség van rájuk.

Miután mindennel végeztem, visszamentem a dolgozóba, hogy megnézzem Sarah-t, de mikor beléptem a szobába, nem volt sehol.

-Nem voltál itt mikor felébredtem- jött a hangja a hátam mögül.

- Sajnálom. Az alkalmazottakkal volt megbeszélni valóm és a vámpírokkal. Azt hittem tovább alszol majd és nem veszed észre, hogy eltűntem.

- Rosszat álmodtam. Vagyis az eleje szép volt. Aztán rosszra fordult.

- Rick-ről álmodtál, igaz?

- Igen- sütötte le a szemét.

- Nincs mit szégyellned Sarah. A mai napig van, hogy én is álmodom Edwardról. És nagyon ritkán ugyan, de Alan-ról is.

- Összeszedtem magam Bella. Úgy érzem, most erős vagyok. Most kell mennünk, amíg nem zuhanunk össze újra.

- Biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? Ha nem érzed elég erősnek magad, valahogy megoldom egyedül is.

- Igen, elég erős vagyok. Bízz bennem. Egyedül nem boldogulsz majd. Nézd meg készen vannak-e. Utána indulhatunk.

Úgy tettem, ahogy Sarah kérte. Hála az égnek, mind otthon voltak, és ahogy a gondolataikból ítéltem Rose már elvégezte a dolgát. Még belekukkantottam a jövőbe is, hogy minden rendben lesz-e, de semmit nem láttam csak sötétséget. És ez aggasztott.

- Nem látok a jövőben semmit. Minden sötét.

- Akkor meg annál inkább mennünk kell. Látod, ezt mondtam neked Bella. Már nincs több időnk. Ha meg akarod őket menteni, akkor most kell mennünk. Nem holnap, nem két nap múlva, nem órák múlva, hanem most, különben nem látod őket viszont. Szinte biztos vagyok benne, hogy a másik erő tud valamit a terveinkről, különben nem sötétséget láttál volna. Bizonyára az én hibám. Te még nem vagy elég erős, hiába tettél meg mindent. Az én hibám, hogy veszélyben vannak, de helyre hozom. Épségben idehozzuk őket. Ígérem.

- Sarah.

- Ne mondj semmit. Menjünk- nyújtotta felém a kezét magabiztosan és ettől én is erősebbnek éreztem magam. Megfogtam a kezét és ahogy ő, úgy én is a Cullenekre koncentráltam. Így hamar a Cullen villában teremtünk. A nappaliban, ahol Carlisle-n és Esme-n kívül senki más nem tartózkodott.

- Mindenki tolja le a képét a nappaliba, de a lehető leggyorsabban- kiáltottam el magam, mire mindenki ott termett.

- Bella- suttogta Rosalie. –Már azt hittem nem is jössz. Olyan nehéz volt eltitkolnom mindenki előtt.

- Titkolni? Mégis mit?- tette csípőre a kezét Alice.

- Ezt ne most. Hozzátok a cuccaitokat, hogy minél hamarabb indulhassunk- kértem őket. De senki nem hallgatott rám.

- Hol voltál Bella? –kérdezte Esme kedvesen, őt pedig Jasper követte kicsit sem ilyen kedvesen.

- Hova a jó büdös francba tűntél el egy teljes évre? –kérdezte szinte kiabálva.

- Elég ebből- üvöltötte el magát Sarah. –Most rögtön hozzátok azokat a bőröndöket, vagy amiket magatokkal akartok hozni és húzzunk innen vagy mind itt halunk meg.

- Mi történt?- kérdezte Carlisle.

- Menjetek már- kértem őket. –Indulás. Minden megmagyarázok, ha biztonságban lesztek, de menjünk innen, vagy tényleg meghalunk.

- Én nem megyek innen sehova, amíg nem magyarázol meg mindent- huppant le a kanapéra Emmett.

- Most rögtön állj fel vagy itt hagylak meghalni te makacs öszvér. Mindenkinek a halálát okozod. Úgyhogy ha nem akarod, hogy a családunk miattad vesszen el, akkor emeld fel a nagy seggedet és hozd le a csomagjaidat, hogy mehessünk, mielőtt mind hamuvá égünk- sziszegtem neki mérgesen, majd felrántottam a kanapéról. Ám ekkor már késő volt. A helységbe az ablakokon és az ajtón keresztül fekete füst szerűség kezdett beszivárogni.

- Bella, mennünk kell- kiáltotta Sarah. –Itt van, és mi nem vagyunk elég erősek. Sürgősen győzd meg őket, vagy mi menjünk. Gondolj Cara-ra. Szüksége van rád. Jobban, mint a Culleneknek. Te megpróbáltad. Ha nem jönnek az nem a te hibád. Menjünk innen- sürgetett testvérem.

- Fogjátok meg egymás kezét, gyerünk- üvöltöttem el magam úgy, hogy az egész ház beleremegett. –Azt mondtam most.

Végre úgy tették, ahogy azt parancsoltam. Mind megfogták egymás kezét, Sarah beállt az egyik végére én meg a másikra, de a fekete füst körbetekerte a húgomat.

-Bella, nem tudom használni az erőmet. Menjetek. Vidd innen őket- sürgetett, de eszem ágában nem volt itt hagyni őt. A füst felé fordítottam a kezem és fényt lövelltem ki belőle, amitől a feketeség visszahúzódni látszott. Már az egész házat ellepte, még a kanapét is alig láttuk, mikor Sarah-val egymásra néztük. Mind a ketten tudtuk, hogy vagy most, vagy soha. Ha nem cselekszünk, meghalunk. Mind annyian, nem csak mi ketten, hanem a Culllenek is. És nem akartam most elveszteni a lányomat. El sem köszöntem tőle. Úgyhogy esély sincs rá, hogy most menjek el. Nem fogok most meghalni. Nem adom meg ezt az örömöt senkinek.

A húgomra néztem, aki bólintott. ez volt a jel. A jel arra, hogy elmehessünk innen. Behunytam a szemem pont, mint mikor idejöttünk és erősen koncentráltam a kastélyra. Arra a helyre, ami hamarosan mindannyiónk otthonát jelenti majd.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem a sötétséget már nem láttam. Már nem a Cullen villa nappalijában voltam, hanem…

(Rosalie szemszöge)

Azt mondta néhány nap. A néhány nap már letelt és Bella nem jelentkezett. Már nem tudom hogyan hazudhatnék a többieknek. Már nem tudok nekik mit mondani. Egyszerűen kifogytam a magyarázatokból. És Bella nincs sehol. Lehet, hogy csak hazudott? Nem. Ő sosem hazudna nekem. Ismerem már. Nem verne át. Főleg nem egy ilyen fontos dologban. Ő a testvérem. Az egyik olyan személy, akit nagyon szeretek és tudom, hogy ő is engem.

-Bíznod kell benne Rosalie- győzködtem magam. Bár nem úgy sült el ez a győzködés, ahogy én szerettem volna, ugyanis mint utólag kiderült, nem magamban mondtam, hanem hangosan is kicsúszott.

- Mégis miben baby? –kérdezte mellőlem a nagy mackóm, miközben egymást átölelve feküdtünk a szobánkba az ágyunkon.

- Nem fontos- mosolyogtam rá és egy apró puszit nyomtam az ajkaira. Vagyis apró puszinak indult, de az én nagy macim nem osztotta a véleményem és a végén egy eléggé szenvedélyes csók lett az ártatlan pusziból.

Ám mielőtt belelendültünk volna, úgy isten igazából, meghallottam a már napok óta várt hangot.

- Mindenki tolja le a képét a nappaliba, de a lehető leggyorsabban- kiáltotta el magát Bella és felhúzva az én macikámat a nappaliba siettem. Ott természetesen már mindenki lent volt, köszönhetően a hatalmas kiabálásnak, amit a házban rendezett az én drága nővérem.

- Bella- suttogtam. –Már azt hittem nem is jössz. Olyan nehéz volt eltitkolnom mindenki előtt- el sem tudja képzelni, mennyire. Már mindent kitaláltam, hogy ne kérdezősködjenek. Olyan rossz érzés volt titkolózni előttük.  

- Titkolni? Mégis mit?- tette csípőre a kezét Alice, miközben elég csúnyán nézett rám és Bellára.

- Ezt ne most. Hozzátok a cuccaitokat, hogy minél hamarabb indulhassunk- kérte Bella, de senki nem hallgatott rá. Mind ott álltunk továbbra is a nappaliban, mintha nem mondott volna semmit.  

- Hol voltál Bella? –kérdezte Esme kedvesen, őt pedig Jasper követte. Ő azonban kicsit sem volt olyan szelíd és kedves, mint a mi pótanyukánk. Jasper inkább számon kérő volt, mintsem kérlelő.

- Hova a jó büdös francba tűntél el egy teljes évre? –kérdezte szinte kiabálva. Pedig Jasper aztán nem sűrűn akad ki. De úgy látszik ez a pillanat azon kevesek egyikéhez tartozik, mikor teljesen szakad az a bizonyos cérna.

- Elég ebből- üvöltötte el magát Sarah. –Most rögtön hozzátok azokat a bőröndöket, vagy amiket magatokkal akartok hozni és húzzunk innen vagy mind itt halunk meg- de nem hatottak meg senkit a szavai.

- Mi történt?- kérdezte Carlisle, mintha Sarah nem is mondott volna semmit.

- Menjetek már- kérte minket Bella, de úgy látszott kezd elfogyni a türelme. Már nagyon nehezen ment neki a normális hangnem. –Indulás. Mindent megmagyarázok, ha biztonságban lesztek, de menjünk innen, vagy tényleg meghalunk.

- Én nem megyek innen sehova, amíg nem magyarázol meg mindent- huppant le a kanapéra az én egyetlen szerelmem.  

- Most rögtön állj fel, vagy itt hagylak meghalni te makacs öszvér. Mindenkinek a halálát okozod. Úgyhogy ha nem akarod, hogy a családunk miattad vesszen el, akkor emeld fel a nagy seggedet és hozd le a csomagjaidat, hogy mehessünk, mielőtt mind hamuvá égünk- sziszegte nekünk mérgesen nővérem, majd felrántotta a kanapéról Emmettet. Ám ekkor már késő volt. A helységbe az ablakokon és az ajtón keresztül fekete füst szerűség kezdett beszivárogni.

- Bella, mennünk kell- kiáltotta Sarah. –Itt van és mi nem vagyunk elég erősek. Sürgősen győzd meg őket, vagy mi menjünk. Gondolj Cara-ra. Szüksége van rád. Jobban, mint a Culleneknek. Te megpróbáltad. Ha nem jönnek az nem a te hibád. Menjünk innen- sürgette őt Sarah. Vajon ki a fene az a Cara? És mit jelenthet Bellának?  

- Fogjátok meg egymás kezét, gyerünk- üvöltötte el magát úgy, hogy az egész ház beleremegett. –Azt mondtam most.

Úgy tettünk, ahogy parancsolta. Megfogtuk egymás kezét. Bella a sor egyik végére állt, míg Sarah a másikra, de az utóbbit hirtelen ellepte a fekete füst féleség. .

-Bella, nem tudom használni az erőmet. Menjetek. Vidd innen őket- sürgette, de Bella nem úgy nézett ki, mint aki nagyon el akar innen menekülni. A füst felé fordította a kezét és fényt lövellt ki belőle, amitől a feketeség visszahúzódni látszott. Már az egész házat ellepte, még a kanapét is alig láttuk. Becsuktam a szemem. Nem tudtam mi következik ez után, de nem is akartam megtudni. Volt egy olyan sejtésem, hogy a két választék közül az egyik a halál, de azt nem akartam. Még nem akartam meghalni. Nem most, mikor visszakaptam a nővéremet. Nem most, mikor mindent megtudhatok róla és az elmúlt egy évről.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem a sötétséget már nem láttam. Már nem a Cullen villában voltunk. Nem. Hanem egy…