Feel the love~ 27.fejezet

Sziasztok!

És újra itt vagyok. És most még időben is. Nagyon igyekeztem, hogy kész legyen a mai napra és sikerrel jártam. Remélem a gyorsaságom nem ment a feji rovására. 

Most jó olvasást nektek. Hamarosan jelentkezem. 

Puzsi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem újra a kastély előtt találtam magam. Biztos voltam benne, hogy most már semmi rossz nem jöhet, de tévedtem.

-Bella- nyögte Sarah, majd mire odakaptam a fejem húgom már a földön feküdt eszméletlenül.

- Sarah- siettem oda hozzá és szerencsémre most egy orvos is volt a közelben. Carlisle leguggolt hozzá és azonnal vizsgálni kezdte. –Mi a baja Carlisle? Ugye nem komoly?

- Csak elájult. Nem érte őt mostanában sokk? Nem gyengélkedett?

- Az igazság az, hogy mostanában eléggé maga alatt volt. Nem vadászott, nem ivott vért, egész álló nap csak sírt. Ki sem tette a lábát a szobából.

- Akkor biztosan csak kimerült- nyugtatott. –De biztosabb lennék, ha megvizsgálhatnám. De már nem dolgozom a kórházban.

- Forks közelében sem vagyunk Carlisle. Esélyed sem lenne visszamenni oda. Sőt. Az egész birtokról képtelenség kijutni- ekkor jutott eszembe a kastély védelme. Lehunytam a szemem és ellenőriztem, de úgy tűnt minden rendben van. Sarah ájulása nem gyengítette. Felemeltem a húgomat, majd gyorsan odaszóltam még a Culleneknek.

- Carlisle, te gyere velem. A többiek maradjanak itt. Ne menjetek sehova. Csak figyelmeztetlek, hogy a testőrök figyelnek mindenkit. Nemsokára visszajövök- azzal a kastély felé lépkedtem. Az ajtót kinyitották a testőrök előttem. Amint beléptem a szobalányok hozzám siettek, de én csak mentem tovább.

- Kisasszony, mi történt a testvérével? Megsebesült? Szüksége van valamire?

- Köszönöm nem. Majd szólok, ha kell valami- szóltam hátra, majd egyenesen az orvosi szobába vittem a testvéremet. Mivel hosszú hónapokig szükségünk volt erre a szobára, minden fontos orvosi műszert beszereztünk és megtartottuk a szobát, hogyha valakinek szüksége lenne rá. Lefektettem a testvéremet az ágyra, majd arrébb léptem, hogy odaengedjem Carlisle-t, de ő megtorpant az ajtóban.

- Ez hatalmas. És mennyire… mennyire felszerelt.

- Most ne ezt nézegesd, kérlek. Foglalkozz a húgommal. Ha javul az állapota az egész szobával te rendelkezel, de most Sarah legyen az, aki minden figyelmedet leköti. Könyörgöm.

Carlisle beljebb lépett, majd jobban szemügyre vette Saraht. Minden fontos vizsgálatot elvégzett rajta, már amit lehetséges volt. Ez nagyjából fél órát vett igénybe.

- Ahogy sejtettem. Egyszerű kimerültségről van szó. Vérre van szüksége.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy velem jöjjön. Nemrégen vesztette el a barátját és ettől teljesen padlót fogott. Napok óta nem alszik, nem eszik csak sír. És most még az erejére is szüksége volt. Szegénykém- suttogtam, majd megsimogattam az arcát.

- Vérre van szüksége, hogy minél hamarabb gyógyuljon. És rengeteg pihenésre is.

- Az lesz, amit csak mondasz- bólintottam, majd az ajtóhoz siettem és kinyitva az rögtön megpillantottam az egyik testőrt. –Hozz fel két zacskó vért a raktárból. Az egyik emberi a másik medve legyen.

- Bólintott, majd elhagyta a helyét és néhány perc múlva két zacskó vérrel tért vissza.

- Köszönöm- majd újra becsuktam az ajtót és Carlisle felé fordultam.

- Ez… nem hiszem el, komolyan hihetetlen. Infúzióként bekötöm neki. De jó lenne, ha valaki itt lenne, mikor felébred. 

- Körülbelül mikor várható?

- Szerintem a mai napon biztosan nem. Eléggé kimerült és a szervezetének szüksége van a pihenésre. Nem egyhamar fog felébredni. Lehet, hogy néhány napig is eltarthat, míg kipiheni magát és csak utána ébred fel. Ez attól függ mennyire kimerült.

- Értem. Akkor hagyjuk most magára. Körbevezetlek titeket és mindent elmagyarázok, aztán úgyis itt leszek mellette.

- Rendben- bólintott, majd kiléptünk a szobából.

- Ha a húgom hamarabb ébredne fel akkor azonnal szólj nekem- parancsoltam rá a vámpírra. Ő bólintott aztán visszafordult és úgy állt, mint aki karót nyelt.

- Ennél kíváncsibb már nem is lehetnék- suttogta Carlisle.

- Mindent megmagyarázok, ígérem- mosolyogtam rá, majd kiléptünk a hatalmas ajtón és újra szembe találtam magam a Cullen családdal. Mint az várható volt, nem bírtak magukkal és gondolom valamerre menni készültek, így a testőrök kisebb körbe kényszerítették őket, ahonnan nem jutottak ki. –Köszönöm, most már foglalkozom a vendégeinkkel. Mindenki visszamehet a dolgára- mosolyogtam a testőrökre, akik azon nyomban el is tűntek én pedig újra a Cullen családra figyelhettem.

- Olyan magyarázatot akarok, ami megfelel a valóságnak. Nem kitalációt, nem szépítést, nem hazugságot- mordult rám Rosalie és a többiek is hevesen bólogattak.

- Rendben- bólintottam én is, aztán elindultam a titkos kis helyemre, ahonnan az egész kastély látható volt. –Nem tudom hol kezdjem.

- Talán az elején- kapcsolódott be a beszélgetésbe Alice is, akinek szintén düh rejtőzött a hangjában.

- Rendben. Mind emlékeztek rá, hogy milyen furcsán viselkedtem az otthon töltött utolsó napokban. Emberré változtam, Sarah-t hívtam, veszekedtem veletek és elviselhetetlen fájdalmaim voltak- mindenki bólintott én pedig belekezdtem a mesémbe. – Miután elrohantam a Masen házból Sarah-t kerestem. Azt akartam, hogy hozza vissza nekem. Könyörögtem neki, hogy hozza vissza, bármit megadtam volna neki, de nem tette. Összevesztünk és odáig fajultak a dolgok, hogy visszahozta anyát. Legalábbis a szellemét. Ő pedig kiosztott mindkettőnket. Sokáig beszélgettünk már amennyire lehetett és végül Sarah elfogadta a bocsánat kérésemet. Any azt mondta, hogy van valaki, aki ellenünk dolgozik. Valaki, aki erős és akit csak mi tudunk elpusztítani. Jelzem, a mai napig nem tudjuk ki ő vagy honnan jött. Csakis azt, hogy tönkre akar tenni minket. Kiderült közben, hogy nekem is több erőm van, mint azt eddig tudtam. Képes  vagyok mindarra, amire a húgom. Búcsúzásnál anya azt kérte vigyázzak az unokájára.

- Az unokájára?- kérdezte zavartan Esme.

- Igen. Én is értetlenül álltam a kérése előtt, de Sarah megint csak okosabb volt. Míg az én testem semmi jelet nem adott, addig ő érezte a kicsi jelenlétét. Ugyanis terhes voltam. Már akkor is, mikor Sarah visszavitt hozzátok. Azért kellett eljönnöm tőletek, mert nem volt elég biztonságos számunkra az a hely. Abban a néhány napban, amíg otthon voltam Sarah rendbe szedte ezt a kastélyt, levédte, vámpírokat illetve embereket hozott ide. Mindent elintézett, hogy kényelmes legyen nekünk. És bocsánatot kell kérnem az akkori viselkedésemért. A kicsi hozta ki belőlem. Tulajdonképpen ő irányította az érzéseimet. Nagyon erős volt én pedig ember lévén nem tudtam megakadályozni a kitöréseit.

- És mi lett a kicsivel? –kérdezett rám Rosalie.

- Engem az érdekelne hogyan lehetséges? Hiszen vámpír voltál, mikor együtt jártál Edwarddal. A halála után változtál emberré- rázta a fejét Carlisle.

- Sarah szerint az erőm már akkor megmutatkozott és ő szerinte úgy változhattam emberré, hogy észre sem vettem. A kicsi pedig jól van, teljesen egészséges és emberként fejlődik. Nem tudjuk hogyan lehet ereje, de arra gondoltunk, hogy miattam.

- Kislány vagy kisfiú?

- Kislány. Chiara. De ha befejeztem a történetet lesz rá alkalmatok hogy megismerkedjetek vele. Csak néhány hónapos. De nagyon okos kislány.

- És utána mi történt? –tért vissza az eredeti témánkhoz Jasper.

- Sarah ide hozott. Mindent megtett, hogy jól érezzem magam és nyugodt legyek. De nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rátok vagy Edwardra és a történtekre. Sokszor vesztem össze a testvéremmel és ő tűrte. Ártatlan volt mégis eltűrte a haragomat. Azonban egy nap nem bírta tovább és kitört belőle az igazság. Nem ő ölte meg Edwardot. Semmi köze nem volt a halálához. És Alant sem miatta öltem meg. Mindet az az erő tette, ami a házban meg akarta akadályozni a távozásunkat. Időközben arra is fény derült, hogy én sem önszántamból vagy a vérszomj miatt végeztem a szüleimmel. Hanem irányítottak. Sarah-t is meg kellett volna ölnöm, de valami nem hagyta. Mikor a szemébe néztem képtelen voltam a gyilkolásra. Aztán megszületett a kislányom és én meghaltam. Csoda volt, hogy visszatértem, mert én magam sem akartam visszajönni. Edwarddal akartam lenni, de anyám visszaküldött. Azt mondta nem halhatok meg, mert Sarah egyedül kevés a védelmetekre. Így kerültem vissza. A kislányom hozott vissza. Nem tudom hogyan, de nagyon tehetséges kislány. Amint megszületett Cara, Sarah minden idejét a tanításomnak szentelte. Egészen addig, amíg nem tudtam irányítani az erőmet. Ekkor mentem először a Cullen villába Rosalie-hoz. Mikor ő arra kért titeket, hogy mondjatok fel és mindent pakoljatok össze, akkor jártam először otthon. Ő mindent azért tett, mert én kértem rá.

- De miért nem szóltál nekünk Rose?

- Mert én kértem rá. Mint látjátok, így is elég kockázatos volt. Így is kitudódott, hogy el akarlak hozni titeket. Nem tudom hogyan, de valaki biztosan figyelte a családot távolról. Legalábbis nekem ez a véleményem. Most pedig itt vagytok. Nagy vonalakban ennyi lenne az elmúlt év.

- És most akkor hogyan tovább?- kérdezte Jasper.

- Ez a hely teljesen biztonságos. Védett mindentől. Sarah és én együtt gondoskodunk a védelemről. Vámpírok és emberek is élnek itt. Mostantól pedig ez a ti otthonotok.

- Ahogy Forks?

- Nem. Itt nem járhattok kedvetek szerint. Nagyon sajnálom, de ez a ti védelmeteket szolgálja. Amint elpusztítottuk a másik erőt, ígérem minden olyan lesz, mint régen. De most még egyelőre nem.

- Akkor mondhatjuk, hogy rabjai lettünk ennek a kastélynak, igaz? –kérdezte keserűen Rosalie.

- Nem. Csupán annyit kérek, hogy ne menjetek el. Ha mégis muszáj, akkor szóljatok és kitalálunk valamit. És egy valami még nagyon fontos. Mindenben fogadjátok meg a testőrök javaslatát. Ugyanis ők képzettek. És előre szólok, hogy Sarah emberei. Egyedül neki tartoznak hűséggel. Az én parancsaimat is csak azért követik, mert Sarah utasította őket. Ha nem tette volna, akkor engem is semmibe vennének. Szóval kérlek titeket, hogy ne kössetek beléjük és nem lesz semmi baj. Ígérem, hogy hamarosan véget vetünk ennek a zűrzavarnak, de időre van szükségünk. Higgyétek el, hogy nekem is az minden vágyam, hogy ne kelljen bujkálnunk, mert nem ilyen jövőt szánok a lányomnak. Nem akarom, hogy bujkálásban nőjön fel. Ennél sokkal jobb életet érdemel és mi Sarah-val mindent megteszünk azért, hogy biztosítsunk neki egy nyugodt és békés életet. De ehhez idő kell.

- Rendben. Megértünk téged Bella, elfogadjuk a magyarázatodat, de túl sokáig voltál távol ahhoz, hogy megint olyan  egyszerű legyen melletted lenni. Újra meg kell szoknunk ezt az új Bellát. És mi is időt kérünk ehhez- mosolygott rám gyengéden Esme.

- Nem változtam sokat. Csak erősebb lettem és most még az eddiginél is fontosabb számomra a családom és főleg a lányom biztonsága.

- És megismerhetjük, vagy előlünk is rejtegetni fogjátok?- viccelődött Rosalie, mire nagyon rondán néztem rá.

- Nem állt szándékomban rejtegetni Cara-t. Ti is a családja vagytok és jogotok van megismerni őt. Sosem akartam eltávolítani tőletek. Sőt. Azt akartam, hogy tudjatok róla. Hogy vele legyetek. Hogy neki is olyan boldog családja legyen, mint nekem. Hogy vele is úgy bánjatok, mint velem. Hogy ő is családban nőjön fel.

- És merre van most?

- A szobájában. De előbb megmutatom nektek a sajátjaitokat, ott találtok némi ruhát. Persze nem olyan sokat mint a saját gardróbotokban, de egy pár napra elegendő. Legalább addig, amíg kitaláljuk hogyan mehetnétek be a városba észrevétlenül. És utána bemutatom nektek a lányomat.

Ők bólintottak, én pedig elindultam befelé a kastélyba Cullenékkel a nyomomban. Persze mint az kértem, a szobák ki voltak takarítva, minden gyönyörű rendben volt, mikor beléptem egy-egy szobába. Miután mindenkit a saját szobájába vezettem és megbeszéltem velük, hogy az én szobám előtt találkozunk, benéztem a húgomhoz, aki még mindig békésen aludt. Egy ideig mellett ültem, aztán átmentem a szobámba. Az ajtót nyitva hagytam, így a Cullen család minden tagja az én szobámban végezte. Persze mindegyikük megbámulta a szoba sarkában elhelyezkedő Eddy-t és Emmett nem is bírta ki beszólás nélkül. Hogy is bírta volna. Hiszen ő Emmett Cullen.

-Nem mondod, hogy egy kutya vigyáz egy vámpírra- nevette el magát és a térdét csapkodta közben.

- Roppant poénos vagy Emmett. Eddy-t Sarah-tól kaptam, mert látta rajtam, hogy nagyon egyedül vagyok. Nagyon okos kutya és ami a legjobb, hogy nem fél a vámpíroktól.

- Én tuti a frászt hoznám rá.

- Ne merészeld Emmett, mert én is halálra ijesztelek, ha bántod a kutyámat- felkeltem az ágyról és az ajtó felé indultam. De senki nem jött velem, így kénytelen voltam hátra fordulni. –Na mi lesz? Jöttök vagy már meg sem akarjátok ismerni a lányomat?- mosolyogtam rájuk, mire mind elindultak utánam. A lányom szobája előtt megálltam, majd lassan benyitottam. Kathy a hintaszékben ült karjában a kislányommal és éppen dúdolt nek. Mikor észrevett elmosolyodott, majd lassan felállt és elém sétált. A kezembe adta a kicsit, majd elhagyta a szobát. Cullenek felé fordultam, akik mind beljebb léptek a szobába és feléjük fordítottam a lányomat.

- Cara- mosolyogtam a picire. Tudtam, hogy nagyon okos és még ha nem is érti, de legalább érzi, hogy itt van a családja. –Bemutatom neked a nagyszüleidet. Esme-t és Carlisle-t. Valamint a két nagynénédet Rosalie-t és Alice és a két nagybátyádat Emmett-et és Jasper. Család, ő itt a lányom. Chiara Cullen.

Senki nem szólt semmit én pedig nem mertem rájuk nézni. Végig a kicsit néztem és vártam, hogy a többiek mondjanak valamit, de semmi. Óvatosan rájuk emeltem a tekintetem és amit a szemükben láttam mindennél többet ért számomra. Az egész család megbabonázva és áhítattal nézte a kicsit a kezemben, mintha ő lenne a világ nyolcadik csodája. És számomra valóban. Számomra Cara maga volt a csoda.