Feel the love~26.fejezet

Sziasztok!

Nos, megérkezett a friss. Remélem tetszeni fog nektek. Nagyon igyekeztem, hogy ma elkészüljön, mert egy kicsit el voltam csúszva, de itt van. 

Jó olvasást. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Egyre nehezebb volt tartanom Sarah-ban a lelket. Az elmúlt napok alatt teljesen összeroppant Ricardo halála miatt. Teljesen más vámpír lett, mint akit az elején megismertem. Most pont az ellentettje volt annak az erős és könyörtelen, céltudatos vámpírlánynak, aki régen volt. Most gyenge, határozatlan és összetört volt. A lelke darabokra tört. Az elmúlt napokban átvettem a feladatait. Én irányítottam a kastélyban lévő vámpírokat, embereket, elláttam a kastély védelmét és foglalkoztam a kislányommal. Minden az én nyakamba szakadt és ezek mellett még Sarah-t is ápolgatnom kellett. Mintha egy élő halott lenne. Nem csinál semmit csak sír és az emlékeibe temetkezik. Sokszor gondolok bele, hogy nagyjából én is így nézhettem ki Alan és Edward halála utána. Engem sem érdekelt semmi. Én pontosan tudom milyen nehéz most neki, hiszen kétszer is átéltem és mind a kétszer meg is akartam halni, de ő nem engedte és én sem fogom hagyni neki. Nem hagyhatja el magát. Én tudom, hogy nehéz, de vissza kell szerezni önmagát. Újra erősnek kell lennie, különben mind elveszünk. Ahogy ő, úgy én is kevés vagyok a harchoz egyedül. Nem tudom meddig bírom még egyedül, de már egyre nehezebb. Nem akarom őt sürgetni, nem akarom zargatni, had nyugodjon meg egy kicsit, de kétlem, hogy sokáig bírnám ezt egyedül. Még csak nemrég tanultam meg használni az erőmet. Még nem vagyok teljesen az ura. Bármelyik pillanatban elgyengülhetek, akár egy pillanatra is, ami talán még a halálunkat is okozhatná. De még nem adom fel. Még nem. Sarah rendbe fog jönni csak kell neki egy kis idő. Igen. Össze fogja szedni magát. Ezt kell tennie, mert ez a helyes. És ő általában helyesen cselekszik. Bíznom kell abban, hogy ezúttal is helyesen fog dönteni. Bíznom kell benne.

-Mehetünk? –lépett be az irodámba Sarah, mintha mi sem történt volna az elmúlt napokban. Újra tiszta ruhát vett, a szeme sem volt már olyan duzzadt, mint tegnap vagy előtte, de egy kicsit még látszott a szemén hogy az elmúlt napok nagy részét sírással töltötte. Azonban a tekintete semmi mást nem tükrözött csakis elszántságot és gyűlöletet.

- Mégis hová? –álltam fel szép lassan az asztaltól.

- A Cullenekért. Nem ezt akartad? Hogy idehozzuk őket?

- De, de neked szükséged van a nyugalomra most. És…

- Nincs időnk a gyengeségre. Nem hagyhatom el magam. És a Cullenek is biztonságban lesznek, ha mellettünk vannak. Nem fogom hagyni, hogy te is összezuhanj miattuk. Inkább elviselem őket valahogy, mint hogy te is összetörj és mind elbukjunk.

- Néhány nap még nem a világ vége?

- Honnan veszed, hogy nem? Honnan tudod, hogy nem éppen ma akarják megölni őket? Hm? Vagy holnap? Nem tanultál az én hibámból Bella? Nézz rám. Egy roncs vagyok. Néhány óra volt Bella. Nem napok, nem hetek, csupán órák. És itt vagyok. Megtörten, összeroppanva. Tényleg ezt akarod? Megint át akarod élni? Hm? Nem volt még elég? A francba is Bella. Szükségem van rád- bukott ki megint, és újra eleredtek könnyei, amitől a sminkje azonnal lefolyt.

- Itt vagyok- szaladtam oda hozzá és magamhoz öleltem remegő testét. –Sh… itt vagyok veled. És itt is leszek.

- Ne hagyj magamra- kért, miközben szorosabban bújt hozzám. –Azt nem élném túl, ha titeket is elvesztenélek. És ha neked a Cullenekre van szükséged, akkor jöjjenek. Jöjjön akárki, akire szükséged van csak ne hagyj magamra. Ne hagyd, hogy teljesen elvesszek. Kérlek. Már csak ti vagytok nekem.

- Sarah, itt maradok, ígérem. És együtt túljutunk ezen. Segíteni fogok neked mindenben. Mindenben. Nem hagylak magadra soha- apró puszit nyomtam a feje búbjára, majd a kanapéig elsétáltunk együtt és ott lefektettem rá. A sok kimerültségtől szinte azonnal elaludt én pedig mellette ülve vártam, hogy felébredjen.

Nagyjából egy órát ülhettem mellette, mikor eszembe jutott, hogy ha idehozzuk a Culleneket, akkor valahova el kell szállásolnunk őket. Valamint fel kell töltenünk a vérkészleteket mind emberi, mind állati vérből. Így nagy nehezen, de elengedtem a húgom kezét és felállva mellőle elhagytam a szobát és összehívtam minden vámpírt és embert az előtérbe. Amint mindenki megérkezett bele is kezdtem a mondandómba.

-Nos, két feladatotok lesz az elkövetkezendő néhány órában. Az egyik, hogy az emberek kitakarítanak három szobát azon az emeleten, ahol a nővérem, a kislányom és vagyunk. Majd kiadom, melyik három szoba legyen az. Valamint szükségem lesz négy önként jelentkező vámpírral. Két férfire és két nőre, akik feltöltik a vérkészleteinket. Mint azt tudjátok, a nővérem gyengélkedik, szüksége lesz az itteni tartalékokra, mert nem hiszem, hogy mostanában kimozdul majd. Az egyik pár állati vért hoz az erdőből, a másik pár pedig felkeresi a kórházat és donorvért hoztok. Ki lesz az a négy?

-Mi biztosan- lépett elő Kathy.

- Nem. Te nem mész sehova. Itt maradtok, sőt kaptok még magatok mellé néhány vámpírt, akik nélkülözhetők a helyükről, ugyanis én és a húgom ma elhagyjuk egy rövid időre a kastélyt. A kislányra pedig figyelnetek kell.

- Rendben kisasszony. Ahogy szeretné.

Kathy-ék után két másik pár is jelentkezett. Gyorsan levédtem a gondolataikat, aztán útnak is engedtem őket.

- Az emberek mehetnek a dolgukra. A férfiak a kertbe, a garázsba, nézzék át az autókat, a motorokat. Minden tökéletes legyen. Ha végeztek, visszavonulhatnak a szobájukba. A nők a szobákat, valamint a kastély többi részét, de a szobák a legfontosabbak. Kérdés?

- A vacsorával hogy készüljünk?

- Ugyan úgy, ahogy eddig. Vendégeket hozunk a testvéremmel, akik mostantól itt fognak élni. De vámpírok lesznek. Csakis állatvérrel táplálkozó vámpírok, nem kell megijednetek. Ha lejárt a műszakotok, a másik csoport majd folytatja. Attól, hogy itt lesznek ők, nálatok minden marad a régi kerékvágásban. Oké?

- Rendben.

- Cloe, neked továbbra is a kislányom a feladatod. Semmi mással nem kell foglalkoznod csakis a lányommal, ahogy eddig. Jó?

- Igen kisasszony.

- Akkor munkára. Mindenki.

Majd a vámpírok felé fordultam és mindenkinek kiadtam a munkáját. Cloe-n, Kathy-n és Kathy barátján kívül még két párt bíztam meg a lányom védelmével, akik ugyan nem lesznek közvetlenül Cara mellett, de épp annyira lesznek távol, hogy pillanatok alatt ott teremjenek, ha szükség van rájuk.

Miután mindennel végeztem, visszamentem a dolgozóba, hogy megnézzem Sarah-t, de mikor beléptem a szobába, nem volt sehol.

-Nem voltál itt mikor felébredtem- jött a hangja a hátam mögül.

- Sajnálom. Az alkalmazottakkal volt megbeszélni valóm és a vámpírokkal. Azt hittem tovább alszol majd és nem veszed észre, hogy eltűntem.

- Rosszat álmodtam. Vagyis az eleje szép volt. Aztán rosszra fordult.

- Rick-ről álmodtál, igaz?

- Igen- sütötte le a szemét.

- Nincs mit szégyellned Sarah. A mai napig van, hogy én is álmodom Edwardról. És nagyon ritkán ugyan, de Alan-ról is.

- Összeszedtem magam Bella. Úgy érzem, most erős vagyok. Most kell mennünk, amíg nem zuhanunk össze újra.

- Biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? Ha nem érzed elég erősnek magad, valahogy megoldom egyedül is.

- Igen, elég erős vagyok. Bízz bennem. Egyedül nem boldogulsz majd. Nézd meg készen vannak-e. Utána indulhatunk.

Úgy tettem, ahogy Sarah kérte. Hála az égnek, mind otthon voltak, és ahogy a gondolataikból ítéltem Rose már elvégezte a dolgát. Még belekukkantottam a jövőbe is, hogy minden rendben lesz-e, de semmit nem láttam csak sötétséget. És ez aggasztott.

- Nem látok a jövőben semmit. Minden sötét.

- Akkor meg annál inkább mennünk kell. Látod, ezt mondtam neked Bella. Már nincs több időnk. Ha meg akarod őket menteni, akkor most kell mennünk. Nem holnap, nem két nap múlva, nem órák múlva, hanem most, különben nem látod őket viszont. Szinte biztos vagyok benne, hogy a másik erő tud valamit a terveinkről, különben nem sötétséget láttál volna. Bizonyára az én hibám. Te még nem vagy elég erős, hiába tettél meg mindent. Az én hibám, hogy veszélyben vannak, de helyre hozom. Épségben idehozzuk őket. Ígérem.

- Sarah.

- Ne mondj semmit. Menjünk- nyújtotta felém a kezét magabiztosan és ettől én is erősebbnek éreztem magam. Megfogtam a kezét és ahogy ő, úgy én is a Cullenekre koncentráltam. Így hamar a Cullen villában teremtünk. A nappaliban, ahol Carlisle-n és Esme-n kívül senki más nem tartózkodott.

- Mindenki tolja le a képét a nappaliba, de a lehető leggyorsabban- kiáltottam el magam, mire mindenki ott termett.

- Bella- suttogta Rosalie. –Már azt hittem nem is jössz. Olyan nehéz volt eltitkolnom mindenki előtt.

- Titkolni? Mégis mit?- tette csípőre a kezét Alice.

- Ezt ne most. Hozzátok a cuccaitokat, hogy minél hamarabb indulhassunk- kértem őket. De senki nem hallgatott rám.

- Hol voltál Bella? –kérdezte Esme kedvesen, őt pedig Jasper követte kicsit sem ilyen kedvesen.

- Hova a jó büdös francba tűntél el egy teljes évre? –kérdezte szinte kiabálva.

- Elég ebből- üvöltötte el magát Sarah. –Most rögtön hozzátok azokat a bőröndöket, vagy amiket magatokkal akartok hozni és húzzunk innen vagy mind itt halunk meg.

- Mi történt?- kérdezte Carlisle.

- Menjetek már- kértem őket. –Indulás. Minden megmagyarázok, ha biztonságban lesztek, de menjünk innen, vagy tényleg meghalunk.

- Én nem megyek innen sehova, amíg nem magyarázol meg mindent- huppant le a kanapéra Emmett.

- Most rögtön állj fel vagy itt hagylak meghalni te makacs öszvér. Mindenkinek a halálát okozod. Úgyhogy ha nem akarod, hogy a családunk miattad vesszen el, akkor emeld fel a nagy seggedet és hozd le a csomagjaidat, hogy mehessünk, mielőtt mind hamuvá égünk- sziszegtem neki mérgesen, majd felrántottam a kanapéról. Ám ekkor már késő volt. A helységbe az ablakokon és az ajtón keresztül fekete füst szerűség kezdett beszivárogni.

- Bella, mennünk kell- kiáltotta Sarah. –Itt van, és mi nem vagyunk elég erősek. Sürgősen győzd meg őket, vagy mi menjünk. Gondolj Cara-ra. Szüksége van rád. Jobban, mint a Culleneknek. Te megpróbáltad. Ha nem jönnek az nem a te hibád. Menjünk innen- sürgetett testvérem.

- Fogjátok meg egymás kezét, gyerünk- üvöltöttem el magam úgy, hogy az egész ház beleremegett. –Azt mondtam most.

Végre úgy tették, ahogy azt parancsoltam. Mind megfogták egymás kezét, Sarah beállt az egyik végére én meg a másikra, de a fekete füst körbetekerte a húgomat.

-Bella, nem tudom használni az erőmet. Menjetek. Vidd innen őket- sürgetett, de eszem ágában nem volt itt hagyni őt. A füst felé fordítottam a kezem és fényt lövelltem ki belőle, amitől a feketeség visszahúzódni látszott. Már az egész házat ellepte, még a kanapét is alig láttuk, mikor Sarah-val egymásra néztük. Mind a ketten tudtuk, hogy vagy most, vagy soha. Ha nem cselekszünk, meghalunk. Mind annyian, nem csak mi ketten, hanem a Culllenek is. És nem akartam most elveszteni a lányomat. El sem köszöntem tőle. Úgyhogy esély sincs rá, hogy most menjek el. Nem fogok most meghalni. Nem adom meg ezt az örömöt senkinek.

A húgomra néztem, aki bólintott. ez volt a jel. A jel arra, hogy elmehessünk innen. Behunytam a szemem pont, mint mikor idejöttünk és erősen koncentráltam a kastélyra. Arra a helyre, ami hamarosan mindannyiónk otthonát jelenti majd.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem a sötétséget már nem láttam. Már nem a Cullen villa nappalijában voltam, hanem…

(Rosalie szemszöge)

Azt mondta néhány nap. A néhány nap már letelt és Bella nem jelentkezett. Már nem tudom hogyan hazudhatnék a többieknek. Már nem tudok nekik mit mondani. Egyszerűen kifogytam a magyarázatokból. És Bella nincs sehol. Lehet, hogy csak hazudott? Nem. Ő sosem hazudna nekem. Ismerem már. Nem verne át. Főleg nem egy ilyen fontos dologban. Ő a testvérem. Az egyik olyan személy, akit nagyon szeretek és tudom, hogy ő is engem.

-Bíznod kell benne Rosalie- győzködtem magam. Bár nem úgy sült el ez a győzködés, ahogy én szerettem volna, ugyanis mint utólag kiderült, nem magamban mondtam, hanem hangosan is kicsúszott.

- Mégis miben baby? –kérdezte mellőlem a nagy mackóm, miközben egymást átölelve feküdtünk a szobánkba az ágyunkon.

- Nem fontos- mosolyogtam rá és egy apró puszit nyomtam az ajkaira. Vagyis apró puszinak indult, de az én nagy macim nem osztotta a véleményem és a végén egy eléggé szenvedélyes csók lett az ártatlan pusziból.

Ám mielőtt belelendültünk volna, úgy isten igazából, meghallottam a már napok óta várt hangot.

- Mindenki tolja le a képét a nappaliba, de a lehető leggyorsabban- kiáltotta el magát Bella és felhúzva az én macikámat a nappaliba siettem. Ott természetesen már mindenki lent volt, köszönhetően a hatalmas kiabálásnak, amit a házban rendezett az én drága nővérem.

- Bella- suttogtam. –Már azt hittem nem is jössz. Olyan nehéz volt eltitkolnom mindenki előtt- el sem tudja képzelni, mennyire. Már mindent kitaláltam, hogy ne kérdezősködjenek. Olyan rossz érzés volt titkolózni előttük.  

- Titkolni? Mégis mit?- tette csípőre a kezét Alice, miközben elég csúnyán nézett rám és Bellára.

- Ezt ne most. Hozzátok a cuccaitokat, hogy minél hamarabb indulhassunk- kérte Bella, de senki nem hallgatott rá. Mind ott álltunk továbbra is a nappaliban, mintha nem mondott volna semmit.  

- Hol voltál Bella? –kérdezte Esme kedvesen, őt pedig Jasper követte. Ő azonban kicsit sem volt olyan szelíd és kedves, mint a mi pótanyukánk. Jasper inkább számon kérő volt, mintsem kérlelő.

- Hova a jó büdös francba tűntél el egy teljes évre? –kérdezte szinte kiabálva. Pedig Jasper aztán nem sűrűn akad ki. De úgy látszik ez a pillanat azon kevesek egyikéhez tartozik, mikor teljesen szakad az a bizonyos cérna.

- Elég ebből- üvöltötte el magát Sarah. –Most rögtön hozzátok azokat a bőröndöket, vagy amiket magatokkal akartok hozni és húzzunk innen vagy mind itt halunk meg- de nem hatottak meg senkit a szavai.

- Mi történt?- kérdezte Carlisle, mintha Sarah nem is mondott volna semmit.

- Menjetek már- kérte minket Bella, de úgy látszott kezd elfogyni a türelme. Már nagyon nehezen ment neki a normális hangnem. –Indulás. Mindent megmagyarázok, ha biztonságban lesztek, de menjünk innen, vagy tényleg meghalunk.

- Én nem megyek innen sehova, amíg nem magyarázol meg mindent- huppant le a kanapéra az én egyetlen szerelmem.  

- Most rögtön állj fel, vagy itt hagylak meghalni te makacs öszvér. Mindenkinek a halálát okozod. Úgyhogy ha nem akarod, hogy a családunk miattad vesszen el, akkor emeld fel a nagy seggedet és hozd le a csomagjaidat, hogy mehessünk, mielőtt mind hamuvá égünk- sziszegte nekünk mérgesen nővérem, majd felrántotta a kanapéról Emmettet. Ám ekkor már késő volt. A helységbe az ablakokon és az ajtón keresztül fekete füst szerűség kezdett beszivárogni.

- Bella, mennünk kell- kiáltotta Sarah. –Itt van és mi nem vagyunk elég erősek. Sürgősen győzd meg őket, vagy mi menjünk. Gondolj Cara-ra. Szüksége van rád. Jobban, mint a Culleneknek. Te megpróbáltad. Ha nem jönnek az nem a te hibád. Menjünk innen- sürgette őt Sarah. Vajon ki a fene az a Cara? És mit jelenthet Bellának?  

- Fogjátok meg egymás kezét, gyerünk- üvöltötte el magát úgy, hogy az egész ház beleremegett. –Azt mondtam most.

Úgy tettünk, ahogy parancsolta. Megfogtuk egymás kezét. Bella a sor egyik végére állt, míg Sarah a másikra, de az utóbbit hirtelen ellepte a fekete füst féleség. .

-Bella, nem tudom használni az erőmet. Menjetek. Vidd innen őket- sürgette, de Bella nem úgy nézett ki, mint aki nagyon el akar innen menekülni. A füst felé fordította a kezét és fényt lövellt ki belőle, amitől a feketeség visszahúzódni látszott. Már az egész házat ellepte, még a kanapét is alig láttuk. Becsuktam a szemem. Nem tudtam mi következik ez után, de nem is akartam megtudni. Volt egy olyan sejtésem, hogy a két választék közül az egyik a halál, de azt nem akartam. Még nem akartam meghalni. Nem most, mikor visszakaptam a nővéremet. Nem most, mikor mindent megtudhatok róla és az elmúlt egy évről.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem a sötétséget már nem láttam. Már nem a Cullen villában voltunk. Nem. Hanem egy…