Feel the love~ 28.fejezet

Sziasztok!

Nos, most is itt vagyok, időben. Remélem most sem okoztam csalódást. Viszont szomorú vagyok, hogy egyre kevesebben írtok. Ennyire rossz a történet? Vagy nem is tudom mire gondoljak. Na mindegy. Tudom, hogy nincs jogom panaszkodni, mivel eltűntem nagyon hosszú időre, de azért jól esne, ha valami jelzést adnátok, hogy milyen a történet. Én folytatni fogom, csak tudni szeretném, hogy mi jár a fejetekben.
Most pedig jó olvasást. 
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Estére szerencsére Sarah is felébredt. És bár még mindig gyötörte a bűntudat és a gyász, már sokkal jobb színe volt, mint reggel, vagy mint néhány napja. Nagyon sokáig beszélgettünk bent a szobájában, amíg a Cullen család a kislányommal volt elfoglalva. Rosalie és Esme szinte le sem tették őt egy pillanatra sem, de már Alice-nak is kattogott az agya, hogy mit fognak csinálni, ha nagyobb lesz, hogy milyen ruhákat vesz majd neki, ha végre kimehetnek a kastélyból. Carlisle minden pillanatban figyelte Cara-t és a viselkedését. Kíváncsi természet az biztos. De már csak a szakmájából is adódik, hogy szomjazik a tudásra. És Cara nagy kihívást jelentett neki. Mindent tudni akart róla. A terhességemről, a kicsi fejlődéséről, arról, hogy mivel táplálkozik és még nagyon sok mindenről. Jasper feszéjezve érezte magát, de ő is boldog volt, mert biztonságban tudta Alicet és a többieket és az is nagyon tetszett neki, hogy van egy unokahúga, akire nagyon is vigyáznia kell. Ugyanakkor nagyon zavarta őt a testőrök jelenléte. Emmett pedig már csak Emmett. Vele is alig lehetett bírni. Jó volt végre ilyen boldognak látni a családomat. Örültem neki, hogy végre itt lehetnek velem újra és most már biztos lehettem benne, hogy nem kell elszakadnom tőlük. Ugyan a veszély még nem múlt el, de tudom, hogy itt biztonságban lesznek. Hiszen mi magunk gondoskodunk a biztonságukról. És ha veszélybe kerülnek, bármikor meg tudjuk védeni őket.

Azonban a nagy boldogságom mellett nem tudtam megfeledkezni a húgomról. Nagyon szomorú volt és annyira rossz volt így látni őt. Én tisztában vagyok vele, mit érez most és csak remélni tudom, hogy hamar helyre rázódik és visszakapom a vidám és gondtalan testvéremet. De tudom, hogy erre még nagyon sokat kell várnom. Nem mostanában fogom újra látni a régi Sarah-t. Annyira szeretnék neki segíteni. Olyan jó lenne elfeledtetni vele a történteket, de tudom, hogy azzal nem oldanék meg semmit. Hiszen tudom, min megy most keresztül. Én is átéltem és nekem sem arra volt szükségem, hogy kitöröljenek minden emlékemet, minden fájdalmamat, hanem az kellett, hogy érezzem a szeretetet és tudjam, hogy mindig mellettem állnak majd a szeretteim. Éppen ezt próbálom most megadni Sarah-nak. Próbálom megértetni, éreztetni vele, hogy rám mindig számíthat, hogy mindig itt leszek neki, történjen bármi. Hogy sosem fogom elhagyni. Nem tehetek semmit érte csak annyit, hogy mellette állok. Éreznie kell, hogy én itt vagyok neki és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez mindig így legyen.

Sajnos az ő fájdalmára egyetlen gyógyír van, mégpedig az idő. De teljesen sosem fog elmúlni ez a fájdalom, amit a szeretett férfi halála okoz. Enyhülni fog, de elmúlni sosem. Mindig ott lesz bármennyire is szeretnénk megszabadulni tőle. De így van rendjén. Kell valami, ami arra emlékeztet, hogy egyszer a múltban volt valaki, aki szeretett, és akit viszont szerethettünk.

20 évvel később…

(Edward szemszöge)

20 év. Ennyi ideje vagyok ezen az átkozott szigeten elzárva mindentől és mindenkitől. Elzárva a világtól, az emberektől, megtagadva az esélyt attól, hogy beilleszkedjek az emberek közé. Minden egyes nap elátkozom újra és újra azt a nőt, aki miatt itt vagyok. Azt, aki miatt nem lehetek együtt a lányommal. Soha nem fogom neki megbocsátani, hogy elvette tőlem az egyetlen szép dolgot az életemben. Az egyetlen személyt, aki a szerelmemből maradt nekem. Bár ennyi idő után sem emlékszem rá tisztán, de tudom, hogy szerettem. Rengeteg minden eszembe jutott róla, de az arcát sosem láttam. Mintha az elmémben nem engedné, nem akarná, hogy emlékezzek rá, az arcára, a hangjára. Sok mindent megtudtam magamról és a családomról az elmúlt évek alatt. Csomó emlékem visszatért és már nem vagyok olyan elveszett, mint az elején. Például a családomról, akik beleroppantak a halálomba. Az állítólagos halálomba. Két nővérem volt, akik valahogy túljutottak rajta és bár nem ugyan úgy, de folytatták az életüket. Mind a kettőjüknek szép családjuk lett és boldog életük. Anyám beleőrült az elvesztésembe és apám vele együtt szenvedett. Próbálta kezeltetni őt, de végül nem hatott semmi és édesanyám belehalt a fájdalomba. Arra a napra elhagyhattam a szigetet. George és Mandy elkísértek, de nem engedtek oda. Nem búcsúzhattam el tőle rendesen. Pedig szerettem volna. A szívem majd összeroppant, mikor megláttam apámat anyám sírja előtt térdelni. Vajon én is így szenvedhettem a szerelmem sírjánál? Akkor, ott a temetőben éreztem utoljára azt, hogy van lelkem. Azóta többé nem. Már lelkiismeret furdalást sem érzek, ha megölök egy ártatlan embert. Olyan természetesen jön. Tudom, hogy ezt kell tennem, ha egy napon vissza akarom kapni a lányomat. A lányomat, akinek még csak a nevére sem emlékszem, de tudom, hogy szeretem. Hiszen ő egy rész belőlem és az édesanyjából. Meg kell erősödnöm és végeznem azzal a nővel, aki elvett tőlem 20 hosszú évet. George megígérte, hogy segít nekem, de ő sem tudja, hol vannak. Eltűntek és senki nem tud a nyomukra bukkanni. Mintha a föld nyelte volna el őket. Teljesen kétségbe esem, mikor belegondolok, hogy hogyan bánhatnak a lányommal. Nehéz belegondolnom, hogy lehet, azt sem tudja ki az édesapja vagy az édesanyja. Nem is akarok belegondolni, hogy mennyi mindenen mehet keresztül. Fogalmam nincs, hogyan bánik vele az a nő. Annyira szeretném elhozni onnan, ahol most van, de nem tudom, hol van, nem tudom mivel beszélték tele a fejét és azt sem tudom, hogy mit mondott neki rólam. Talán azt, hogy meghaltam vagy elhagytam vagy… belegondolni sem akarok mennyi mindent mondhatott neki.

Hamarosan elhozom őt onnan, bárhol is legyen. Megtalálom azt a nőt és visszaszerzem a lányom. Aztán bosszút állok mindenért. Minden egyes elszenvedett napért. Minden pillanatért, amit külön töltöttem a lányomtól, minden apró könnycseppért, amit a családom ejtett miatta.

Nem mondom, hogy boldogtalan vagyok, de közel sem vagyok felhőtlenül boldog. Hiszen hiába van mellettem egy csodálatos nő, aki szeret, és akit szerethetek, ha az egyetlen személy nincs velem, akit magam mellett akarok tudni. Az én kicsi lányom. Mandy csodálatos nő, de nem tudja elfeledtetni velem azt, hogy valaki tönkretette az életemet és elvette a szerelmemet. A kislányom anyját. Hamarosan elhagyjuk a szigetet és mindenre fényt derítek majd. Rá fogok jönni, hol van eltemetve a szerelmem, meg fogom tudni, hol van a lányom, végzek azzal, aki ezt tette velünk és a végén boldog leszek, ha velem lesz a lányom és Mandy, akit napról napra egyre jobban szeretek. Ha nem így lesz, ne legyen a nevem Edward Masen.

(Bella szemszöge)

Az elmúlt 20 év nyugalomban és boldogságban telt. Már amennyire boldogok lehettünk. Sokszor jutott eszünkbe Ricardo és Edward, de szerencsére Sarah is visszanyerte önmagát és én sem a múltban élek már, hanem a jelenben. A Cullen család szerencsére elfogadta, hogy nem mindig akkor mennek és oda, amikor akarnak. De mindent megoldottunk. Ha vásárolni akartak vagy csak sétálni a városban, akkor Sarah-val megváltoztattuk az alakjukat és a sajátunkat is, így mentünk be néha a városba. Mindenre volt megoldás, hogy elkerüljük a lebukást. Hiszen egyikünk sem akarta, hogy a másik erő ránk találjon, amíg nem vagyunk felkészülve rá.

Cara pedig kész felnőtt nő lett. Hihetetlenül gyönyörű és roppant okos lány. Nagyon hasonlít az édesapjára. Én pedig annyira büszke vagyok rá. De ami ennél is kellemesebb érzés, hogy hihetetlenül ragaszkodik hozzám. A többiek szerint teljesen mindegy mit csinálnak, senkire nem néz úgy, mint rám. Senkivel nem viselkedik úgy, mint velem. Sosem kérdőjelezi meg a szavaimat, sosem vitatkozik velem és mindig engedelmes. Hihetetlen, hogy ennyire fantasztikus lányom van. Ráadásul az ereje is hatalmas. Olyannyira, hogy hárman együtt óvjuk a Cullen családot és az otthonunkat valamint a kastélyban lévőket. Chloe időközben megöregedett, de Kathy szinte a legjobb barátnője lett a lányomnak. Sok mindent megosztanak egymással és ettől nagyon boldog vagyok.  Legalább az én angyalom sem érzi annyira egyedül magát és vannak barátai.

Azt hiszem elérkezett az idő, hogy a sok boldogság mellett foglalkozzunk egy kevésbé jó dologgal. A másik erővel. Sarah-val megkeressük azt az erőt és végezzünk vele. Napok óta másról sem beszélgetünk csakis erről. Mind a ketten úgy gondoljuk itt az ideje véget vetni minden rossznak. Cara felnőtt, képes vigyázni magára és a szeretteire és nem bujkálhatunk a végletekig. Már csak azt nem tudjuk, hogyan mondjuk el a többieknek, hogy itt hagyjuk őket. Főleg a lányomnak. Biztos vagyok benne, hogy ezt a döntésemet sosem fogja elfogadni. Hadakozni fog az akaratom ellen és igaza lesz, de nem tehetek mást. Itt kell hagynom őt, hogy véghez vigyem azt, amiért megkaptam ezt az erőt. Még akkor is, ha meghalok és a lányomat egyedül hagyom. De teljesen nyugodtan megyek el, mert tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy jó ember legyen. Tudom, hogy bármi történjék is, ő mindig a helyes utat választja majd. Mert így tanítottuk neki. Nehéz lesz elfogadni a döntésemet, de biztos vagyok benne, hogy idővel belátja, hogy nekem ezt kell tennem akkor is, ha neki ez nem tetszik. És ha meg is halok, tudom, hogy olyan család van mellette, akik szeretik őt.

-Bella, gyere az erdőbe. Vadásznunk kell. Cara vigyáz a többiekre- rángatott ki nővérem hangja a gondolataimból. Hangja a fejemben szólalt meg és én úgy tettem, ahogy kérte. Az erdőbe vetettem magam anélkül, hogy bárkinek szóltam volna, mert tudtam Cara úgy is tudni fog róla. Hiszen fél szemmel mindig rám figyel. Ahogy én is rá.

Sarah illatát követtem, ami egy tisztára vezetett. A húgom pedig ott ült a napfényben, törökülésben, lehunyt szemmel.

-Mi a baj?

- Nemsokára indulnunk kell. Hamarabb, mint terveztük. Egyre nagyobb a zűrzavar a mi kis világunkon kívül. Érzem. Készül valami. Még ma el kell indulnunk.

- Rendben- bólintottam.

- Vadásszunk- pattant fel a helyéről. –Fél óra múlva itt találkozunk- suttogta, majd vámpírsebességgel elrohant. Teljesen letaglózott a hír. Tudtam, hogy mi folyik odakint. Én is éreztem. Sőt, azt is, mintha valaki figyelne, amit képtelenségnek tartottam. De nem gondoltam, hogy pont ma kell elindulnunk. Fogalmam sincs, mit mondjak a lányomnak. Még kellene egy kis idő, de nincsen. Vészesen fogy és hiába kattog az agyam, egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Ki fog borulni teljesen.

Megráztam a fejem, hogy valamelyest kitisztuljon majd elindultam vadászni. Meg kell erősödnöm, hogy Sarah segítségére legyek. Hiszen gyengén csak hátráltatnám. Így viszont ha mindketten erősek vagyunk, sokkal nagyobb az esélyünk.

Amint a vadak közelébe értem, kikapcsoltam az agyam és csak az ösztöneimre hagyatkoztam.

Azt hiszem nagyjából fél óra lehetett, mikor újra gondolkodtam és nem az ösztöneim irányítottak. Visszamentem a tisztásra, de Sarah még nem volt sehol. Így leültem egy kőre és vártam, hogy megérkezzen a vadászatból. Biztos több vérre van szüksége, mint nekem. Én már nem bírok többet inni.

-Nicsak-nicsak, kit látnak szemeim- fejemet felkaptam a hangra. Ezer közül is megismerném. De biztosan hallucinálok. Nem lehet ő.

- Nem, az nem lehet. Te nem lehetsz életben. Te meghaltál- ráztam meg a fejem és közben egyenesen a szemeibe néztem, amik vérvörösek voltak és düh lángolt bennük színtiszta megvetéssel keverve.

- Nem kiscsillag. Nagyon is élek. És azért jöttem vissza a halálból, hogy bosszút álljak rajtad és visszavegyem azt, ami az enyém. Hogy visszavegyem, amit elvettél tőlem. A lányomat.

- Te… te honnan tudsz Cara-ról? –suttogtam értetlenül. –Nem szabadna tudnod róla. Hiszen nem mondtam neked, mert én sem tudtam.

- Mit nem tudtál? –üvöltött rám. –Végig tisztában voltál mindennel. Tudtad, hogy a lányomnak anyára van szüksége, mert az édesanyja meghalt. És ezt te gazul kihasználtad. A közelünkbe férkőztél, tetted a szépet és a jót, aztán mikor megnyerted magadnak a lányomat engem el akartál tenni láb alól. De nem jött össze a terved, mert megmentettek. És már én is vámpír vagyok. Már nem vagyok az a szánalmas halandó, akin egykor keresztülgázoltál. Mára megerősödtem és nem csak én, hanem a gyűlöletem is. Sosem fogom megbocsátani neked, hogy elvetted tőlem az egyetlen kincsemet.

- Nem vettem el tőled semmit Edward.

- És az életem? Az neked semmi?- üvöltött rám újra, majd vámpírsebességgel elém rohant és a nyakamnál fogva a mögöttem lévő fának nyomott. -20 évet töltöttem távol a lányomtól. Még csak a nevére sem emlékszem és ez a te hibád.
- Nem is emlékezhetsz rá, mert még meg sem született, mikor te meghaltál- nyögtem ki nagy nehezen, de nem volt erőm ahhoz, hogy harcoljak vele. Bármennyire is gyűlöl most, én sosem tudnám őt bántani.

- Hazug ribanc vagy- lökött a földre. Feltápászkodtam és levegő után kapkodtam, mintha szükségem lenne rá. Aztán a hátamat a fának döntöttem és lehunytam a szemem.

- Nem tudom, mire emlékszel, ahogy azt sem ki beszélte tele a fejed ennyi hülyeséggel. Arról sincs semmi fogalmam, honnan tudsz a lányomról, mert én sosem mondtam neked. A halálod után estem teherbe. Lehet, hogy egy szörnyeteg voltam és miattam szenvedtél balesetet, de nem vettem el tőled semmit. Főleg nem a lányodat. Egész eddig én is azt hittem halott vagy és a lányod is így tudja.

- Még mindig hazudsz. Miért akarod nekem bemesélni, hogy te szülted- ordított rám. –Ő nem a te lányod. Ő csak az enyém. Ő az egyetlen, aki a szerelmemből maradt nekem. És te elvetted tőlem.

- Nem mesélem be. Ha megölsz, akkor is azt fogom mondani, hogy én szültem, mert így van- elém rohant és akkorát lökött rajtam, hogy két fát vittem ki kapásból. Még felállni sem volt időm, mikor újra előttem termett és újabb ütést kaptam. Nem akartam harcolni. Sokkolt mindaz, amit megtudtam. És nem akartam elhinni, hogy valóban igaz, amit hallottam és láttam. Ez csak egy rossz álom vagy képzelgés. Ez nem lehet a valóság. Biztos, hogy bejutott valaki az elmémbe és csak beképzelem az egészet. Igen, ennek így kell lennie. Nem valóság. De az ütések nagyon is valóságosnak tűntek. Erősek voltak, könyörtelenek és kegyetlenek. Mégsem tettem ellene semmit.

- Hol van a lányom. El kell vinned hozzá- emelte fel a fejem a földről a hajamnál fogva. –El fogod neki mondani az igazat és csak utána foglak megölni. De szenvedni fogsz te ribanc. Szenvedni annyit, amennyit én szenvedtem 20 év alatt. 

- Elmondom a lányomnak, de nem azért, mert ezt akarod. Hanem mert tudnia kell, hogy az apja életben van. De nem fogom hagyni, hogy magaddal vidd. Egész életében mellettem volt és ezen te sem fogsz változtatni. Nem fogom odaadni neked. Nem hagyom őt el, csakis akkor, ha meghalok.

- Akkor ideje elbúcsúznod az életedtől- dühöngött, majd ujjait a nyakamra kulcsolta, de mielőtt bármi mást tehetett volna egy éles női hang félbeszakította.

- Engedd el most rögtön, különben elbúcsúzhatsz az életedtől.