Újra itt a friss. Remélem ez is tetszeni fog. Köszönöm mindenkinek, aki kommentelt az előző részhez, részekhez. Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást mindenkinek. Hamarosan újra jelentkezem.
Puszi: Rosalice
„Soha ne félj kimondani azt, amiről
egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
(Bella szemszöge)
A vásárlás mindig megnyugtatott. Legalábbis a vámpír életem során ez volt a tapasztalatom, hiszen emberként nem tehettem meg ilyesmit. Sem akkor, amikor az árvaházban laktam, sem pedig miután kikerültem onnan. Hiszen nem volt miből. Most, hogy van rá lehetőségem szeretem körbejárni a hatalmas plázákat, megvenni azt, ami éppen megtetszik, vásárolni a többieknek. Esme-nek, Carlisle-nak, a fiúknak. És jó kínzási módszer is a számukra, ha valami miatt bosszút kell állnom rajtuk.
-Kicsim, már akartam kérdezni, de nem tudtam hogyan. Ami azt illeti, most sem tudom, de nagyon érdekelne- vonta magára a figyelmem Esme, miközben a mozgólépcsőn álltunk.
- Tudod, hogy bármit megkérdezhetsz tőlem anya. Ha tudok rá válaszolni, úgyis megteszem. Nincsenek titkaim előtted- mosolyogtam rá biztatóan, de Esme továbbra is kissé szorongott, majd mély levegőt vett és miután kifújta, már csak elszántság tükröződött a tekintetében, mikor rám nézett.
- Igen, de… Bella, mi volt, amin odakint vitatkoztatok Edwarddal? Emmett és Jasper nem mondtak semmit, de tudom, hogy nagyon is komoly dolog volt. Nem olyan semmiség, amin általában vitáztok. Ez egy sokkal komolyabb vita volt és aggódom.
- Kicsit… azt hiszem összezavarodtam. Túl sok időt töltünk együtt és ez nagy hatással van ránk. Mindkettőnkre. Ez így nem egészséges. Képzeld, ma féltékeny lettem egy lányra, akivel beszélt pár mondatot. Pedig semmi jogom nem volt hozzá. Eddig annyira természetesnek tűnt, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, hogy ennyire szeretjük egymást, de ez nem egészséges. Ráadásul az emberek is egyfolytában… minden olyat feltételeznek, ami nincs. És nem hibáztathatom őket, mert nem beszélnének, ha nem adnánk rá okot.
- Bella, mióta velünk vagy, te és Edward így vagytok egymással. Egymás támaszai vagytok. Titeket soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Ti tudtátok mi van köztetek, mi hozzászoktunk és nem foglalkoztatok mások véleményével, főleg nem az emberekével. Eddig is voltak lányok, akikkel beszélgetett és nem lettél féltékeny. Miért pont most? –de nem azért kérdezte, mert nem tudta. Láttam a szemében, hogy rá akar vezetni valamire. Valamire, amire még nem sikerült rájönnöm. Valamire, amit ő tudott és azt akarta, hogy én magam mondjam ki.
- Na ez a jó kérdés. Miért most? Nem tudom- ráztam meg a fejem. –Csak ma rájöttem, hogy nem érezhetek így. Hogy ez nem helyes. Ő a testvérem Esme. A bátyám, akit tiszta szívemből szeretek. Ő a biztos pontom Esme. Az egyik biztos pont az életemben és nem tudom, mit csinálnék, ha ez megszűnne.
- Kicsim, te már rég máshogy érzel a bátyád iránt- megállított és leültünk egy padra, majd felém fordult és magyarázni kezdett. - Sokkal mélyebben, mint az normális lenne. Már akkor tudtam, mikor emberként kerültél hozzánk. Már akkor láttam, hogy ragaszkodott hozzád Edward. Tudtam, hogy te vagy az egyetlen, aki boldoggá teheti.
- Esme… mégis… miről beszélsz?
- Kicsim, te már az elejétől fogva szereted Edwardot.
- Igen. Hiszen az előbb mondtam is- teljesen értetlennek éreztem magam. Olyan, mintha egy nagyon is nyilvánvaló dolgot nem vennék észre. És ez bosszantott.
- Nem. Úgy értem szerelemmel. Nem testvérként. Ezért vagy féltékeny. Ezért nem tudod elviselni, ha rajtad kívül más nővel is jól érzi magát, ezért nem akarod, hogy barátnője legyen. Mert szereted. Szerelmes vagy belé és nem vagy képes osztozni rajta egyetlen nővel sem.
- Nem. Hiszen akkor… nem- teljesen összezavarodtam. Ennek semmi értelme. És akkor eszembe jutott valami, amivel bizonyíthatom, hogy Esme téved. - Ott vannak a Las Vegas-i utjaink. Mindig annyi nővel van, mikor ott vagyunk, mégsem szóltam érte soha. Sőt, mindig vásárolni mentem, hogy egyedül lehessen velük. Én magam hagytam ott őket, hogy szórakozzanak és sosem éreztem így magam, mint ma.
- Azért nem zavart, mert tudtad, hogy csak használja, és utána úgyis kidobja őket. Tudtad, hogy te vagy az egyetlen nő az életében, aki fontos neki. Tisztában voltál és vagy vele, hogy férfi lévén vannak szükségletei, amiket csak egy nő adhat meg neki, és amiktől te nem akarod megfosztani, de tudod, hogy mindig hozzád tér vissza. Mindig te vagy mellette, ha valakire szüksége van, ha úgy érzi, összedől a világ és ez egyfajta elégedettséggel tölt el. De megrémiszt a tudat, hogy komolyabb barátnője legyen, nem? Nem félsz, hogy akkor majd elhanyagol téged? Hogy más is képes lesz megnyugtatni őt, kirángatni az önsanyargatásból? Sosem fordult még meg a fejedben, hogy esetleg megváltozhat a szeretete irántad, ha lesz egy nő az életében, aki nagyon szereti őt, és akit ő is tiszta szívéből szerethet szerelemmel, nem csak testvérként?- és itt volt az a pillanat, amikor vámpír létemre elsápadtam.
- Ezt… Honnan tudod? Soha nem mondtam. Soha senkinek. Még Edwardnak sem ennyire részletesen csak nagy vonalakban. Honnan tudod, mit érzek? –kétségbeestem.
- Mert én is átestem ezeken, csak nem éltem Carlisle mellett hosszú évekig úgy, mint a testvére. Ezen kívül pedig ismerlek kicsim, már nagyon régóta. Tudom, hogy milyen vagy, hogy mennyire intenzívek az érzéseid és ehhez nem kell a bátyád képessége. Kislány voltál, mindössze 15 éves mikor találkoztunk és nyitott könyv voltál előttem. A mai napig az vagy kicsim. A szemed mindent elárul nekem anélkül, hogy szavakra lenne szükséged- megsimogatta a fejem és egy tincset a fülem mögé rejtett. - Még nálad is jobban tudom, mire van szükséged. Nem is lennék jó édesanyád, ha nem így lenne.
- De ez nem igaz. Én nem… nem vagyok szerelemes. Nem lehetek szerelmes a bátyámba.
- Semmi sem lehetetlen. Ezt neked kellene a legjobban tudnod. És ő nem a bátyád, csak elfogadtad annak. Ahogy engem elfogadtál anyádnak és Carlisle-t apádnak. De a szerelem és a szeretet erősebbek az akaratnál kicsim, ezt ne felejtsd el. Tapasztalatból mondom. Előbb utóbb te magad is rá fogsz jönni, hogy igazat mondok. Nézz a lelkedbe kicsim. Csak azt remélem, hogy még idejében rájössz, hogy boldogok lehessetek. Hiszen ismeritek egymást. Senki nem tud többet Edwardról, mint te. Nálad jobban senki nem tudja, hogyan kell kibillenteni az önsanyargatásból, a letargiából. Az ő kedve olyan, mint a tiéd. Ha boldog vagy, ő is az, ha szomorkodsz, ő is rosszul érzi magát és egyből azt találgatja, hogyan vidítson fel. És te… ő az egyetlen, aki képes a megnyugtatásodra. Az egyetlen olyan ember, aki mellett teljesen önmagad vagy. Mindent elmondasz neki, ő az, akiben a legjobban bízol. Míg én csak látom a szemedben, ő olvas benned. Nem kell kimondanod, mit akarsz, ő úgy is tudja. Ahogy mozdulsz, úgy mozdul ő is. Bármitől képes lenne megvédeni téged. Bármit megtenne, hogy téged boldognak lásson. És te is így érzel. Tökéletesen illetek egymáshoz. És Edward ezt kezdi felfedezni. Még ugyan nincs tudatában az érzéseinek, de kezd rájönni, hogy több vagy neki, mint a testvére. Mit gondolsz, miért nem akarja, hogy elhagyd? Miért mondana le mindenről a te kedvedért? Szerinted ő miért nem csinálja ugyan azt, amit Emmett és Jasper? Pedig hidd el, ha nem lennél, még lehet, hogy a fivéreit is lekörözné.
- Nem tudom- most már tényleg tanácstalan voltam.
- Mert esze ágában nincs megbántani téged. Soha nem tenne semmi olyat, ami neked fájna. Előbb szenvedne ő, minthogy te rosszul érezd magad. És tisztában van vele, hogy azzal nagyon megsebezne, ha látnád egy lánnyal. Nem így van Bella? Őszintén válaszolj, kérlek. Nézz a lelkedbe és ne hazudj. Főleg ne magadnak.
- De. Így van, de akkor sem…
- És te? Miért nem keresed a férfiak társaságát? Miért nem ismerkedsz velük?
- Mert abban a balesetben nem csak az arcom tört össze, hanem a szívem is. És megfogadtam, hogy ha sikerül összeraknom, soha senki nem érheti el újra. Emellett pedig azt hiszem, tartozom Edwardnak annyival, hogy ha ő nem hoz haza lányokat, én sem fogok minden nap másik férfit kiengedni a szobámból.
- Nem kell minden nap másik. Miért nem keresel valakit, aki komolyan érdekel?
- Mert nem akarom, hogy megváltozzon a kapcsolatunk Edwarddal és bármennyire is mondtam neki, hogy nem változtatna a dolgon egy barát, tudom, hogy ő megváltozna. Már nem nyílna meg nekem annyira, mint most.
- Látod? Megint Edward a válaszod és az, hogy ne bántsd őt, hogy nem akarod elveszteni. Ugyan így érez Edward is. Miattad bármiről képes lenne lemondani. Csak idézz fel magadban pár dolgot édesem. És hamarosan te is rájössz majd- nézett mélyen a szemembe. –Megváltoztak az érzései, sokkal szorosabban kötődik hozzád, mint eddig és te is hozzá. Gondolj a reggelre. Szerinted miért nem akart úgy iskolába engedni? Én láttam az arcát, mikor megjelentél a nappaliban. Tetszett neki, amit látott és nem úgy, mint Jasper-nek vagy Emmett-nek. Fogadni mernék, hogy nem volt egyszerű a mai napja. Beszélj vele Bella. De komolyan. Kérdezd meg, hogyan érez. Mondd el neki, te mit érzel. És ne told el magadtól. Mert tudom, hogy boldogok lehettek. Csak te állhatsz a boldogságotok útjába. Ne utasítsd el őt különben elveszted. És nem csak, mint férfit, hanem mint testvért is.
- Esme, olyasmiről beszélsz, ami lehetetlen- ráztam meg a fejem és felpattantam a padról. –Csupán a birtoklási vágyam erősödött egy kicsit, de meg fogom fékezni. Ráadásul Edwarddal megbeszéltük, hogy kicsit távolságot tartunk. Hagyjuk egymást levegőhöz jutni és utána minden rendben lesz. Ugyan olyan lesz, mint régen. Testvérek vagyunk, semmi nem fog változni.
- Jól van. Ha azt hiszed menni fog, próbáld meg- mosolygott rám kedvesen. –De ha beszélni szeretnél valakivel, én itt leszek. Mindig itt vagyok neked, még ha csak a háttérben is, de itt vagyok, ezt ne felejtsd el.
- Tudom anya, csak nehéz komolyan venni téged, ha ilyen képtelen dolgokat mondasz- mosolyogtam rá, de valahol mélyen csak nem hagyott nyugodni ez az egész. Mert bármennyire is nem akartam, magamnak kénytelen voltam elismerni, hogy van logika abban, amit Esme mondott. Talán nem is annyira képtelenség az egész.
- Képtelen? Meglehet. De mi van, ha igazam van?
- Inkább menjünk tovább, mielőtt valóban bogarat ültetsz a fülembe- karoltam bele és tovább sétáltunk a plázában, hogy megkeressük a tökéletes ruhákat a holnap esti jótékonysági bálra. A fiúknak az öltönyöket már megvettük, de a saját ruháinkat még nem találtunk meg. Márpedig ki nem teszem a lábam ebből a plázából, amíg meg nem találom a megfelelő ruhát.
A baj csak az volt, hogy a gondolataim nem hagytak nyugodni és egyfolytában Esme szavai jártak a fejemben. Bármennyire is nem akartam a fejemben újra és újra lejátszódott a beszélgetés egyre többször kaptam magam azon, hogy elgondolkozom a „mi lenne ha” részén is.
Végül hosszas keresgélés után megtaláltuk a két legszebb ruhát. Mivel már későre járt, amint kifizettük a ruhákat már mentünk is vissza az autóhoz. Átbeszéltük a mai napot, persze egyikőnk sem hozta fel a beszélgetést. Mind a ketten tudtuk, hogy nem akarunk belemenni újra és szükségünk van arra, hogy végiggondoljunk mindent. Vagyis nekem szükségem volt rá, de ahhoz egyedül kellett lennem. Esme pedig nem akarta felhozni a témát, mert mint mondta, már nagyon régóta ismer. Tudja, hogy elgondolkozom a szavain és nem kell többször elmondania. Aztán csendben tettük meg az út további részét. Otthon Carlisle segített Esme-nek becipelnie a csomagokat én pedig mindent, amit vettem felvettem a szobámba. Szétválogattam a fiúknak vett cipőket, öltönyöket, ingeket. Külön vállfára akasztottam mindet és beakasztottam a gardróbba. Elpakoltam a ruháimat és a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzak. Bár lehetetlen, hogy izzadt vagy koszos legyek, de jól esett ez a kis emberi tevékenység. Sokáig áztattam magam, aztán felvettem egy melegítőt és bebújtam az ágyba. Bekapcsoltam a hifi-t, halkan, hogy ne zavarjak senkit és becsuktam a szemem. Átadtam magam a gondolataimnak, az emlékeimnek, hátha sikerül tisztán látnom. Hátha ki tudom verni a fejemből a hülyeségeket és újra normálisan látok majd mindent.
(Edward szemszöge)
Az egész délután kész gyötrelem volt. Egyfolytában attól féltem, hogy Bella a vásárlás alatt meggondolja magát és megint a fejébe veszi, hogy elmegy innen. Abban a pillanatban azt hittem elvesztem. Nagyon féltem. És nem akarom még egyszer átélni, de sajnos ismerem Bellát és tudom, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt az isten sem veri ki onnan. Márpedig ő nagyon rágódik ezen a témán és azt hiszem, most talán tényleg el fogom veszíteni, de azt nem hagyhatom. Nagyon sokszor elmondtam neki és mindenki másnak, hogy mindenről lemondanék érte, de ezt úgy sem értik. Nem érthetik, mert én sem értem. Egyszerűen nem tudok más nőre nézni, ha ő ott van. Ha nincs, akkor meg azon rágom magam, hogy mit szólna, ha ott lenne. De olyankor tudom a választ. Amíg ő ott van, képtelen vagyok másra figyelni. Minden porcikámmal érzem őt és megvédem még magamtól is. Attól is, hogy csalódás érje.
Este mikor hazaértek Esm-vel a vásárlásból, hatalmas volt a késztetés, hogy átmenjek hozzá, hogy megöleljem, hogy beszéljünk, de megígértem neki, hogy kicsit távolságot tartok. És be kell tartanom. Lehet, hogy éppen most dönti el, hogy eleget lógtam a nyakán és hagyjam békén. Bár… mindig azt mondta, hogy ő nem akar engem elveszíteni. Remélem ez az ösztöne erősebb, mint az a gondolata, hogy árt nekem a közelségével. Ő csak azzal tud nekem ártani, ha elmegy, ha elhagyja a családunkat. Amíg ő itt van, addig mindenkivel minden rendben van, de főleg velem.
Aztán bekapcsolta a zenét és tudtam, hogy ma már nem láthatom őt. Hagynom kell, hogy egyedül legyen a gondolataival, magányosan, mert biztos vagyok benne, hogy most erre van szüksége. Ismerem már, minden mozdulatát, minden szokását. Esme gondolatai is azt sugallták felém, hogy Bellának nincs most rám szüksége. Arra kért, hagyjam magára Bellát, hogy senki ne zargassa őt, de azt nem árulta el, miről beszélgettek egész délután. Pedig nagyon érdekelt volna. Főleg így, hogy Esme külön kért rá, hogy ne is kutassak a beszélgetés után, mert ez olyan dolog, amiről nem kell tudnom. Legalábbis most még nem.
-Gyere- szóltam ki, mielőtt bekopogott volna.
- Miért nem mész be hozzá? –kérdezte Jasper az ajtóban állva.
- Nem lenne túl bölcs dolog.
- Szüksége van most valakire Edward. Talán nem is akárkire. Nem tudom mi történt vele ma, de nincs jól. Zavarosak az érzései és fáj, amit érez. Már nekem fáj, nemhogy neki.
- Hidd el nekem, bármennyire is szeretnék most mellette lenni és bármennyire is szeretné, hogy ott legyek vele, sokkal jobb lesz, ha most egyedül marad. Akkor tényleg a saját döntése lesz, hogy marad-e vagy elhagy minket. Nem akarom őt befolyásolni.
- Itt akar hagyni minket?
- Attól félek igen. Annyi butaságot vett a fejébe, mikor látott engem Rosalie-val beszélgetni, tudod, a szőke lánnyal, amelyik tetszik Emmett-nek. Azt mondta, hogy az utamban áll, hogy megakadályozza, hogy boldog legyek, mert elüldözi azokat a nőket, akik közelednének hozzám.
- Edward… nincs igaza? –beljebb lépkedett és leült a kanapéra. –Nem ő az oka annak, hogy nem vagy hajlandó velünk jönni? Nem miatta küldted el a tegnapi lányt is?
- Nem én küldtem el.
- Az már részletkérdés. De ha Bella nem tette volna meg, te is elküldted volna. Nem használtad volna ki az alkalmat. És itt a kérdés, hogy miért?
- Mert…
- Mert…
- Ne hazudj Edward. Az igazat. Magadnak előbb utóbb úgyis be kell vallanod. Én pedig úgy is érezni fogom, szóval teljesen mindegy.
- De miatta. Mert tudom, hogy rosszul esett volna neki.
- És miért számít ennyire? Oké, én is rosszul érzem magam, ha Bella hozza helyre a dolgokat helyettem, de attól még ugyan úgy folytatom. Csak mondjuk, mint hajnalban, nem kérem meg a kishúgomat, hogy törölje ki a csaj emlékét, hanem ráveszem a lányt, hogy menjen haza. Csak azért mert a testvérem még nem fogok mindenben alkalmazkodni hozzá. Ugyan úgy élvezni fogom az életemet, mint eddig anélkül, hogy bármitől is megfosztanám magam. Te csak akkor vagy más nővel, ha Bella nincs a közelben vagy ha ő magam küld el, hogy menj és szórakozz. Miért?
- Szeretem őt és soha nem tudnám megbántani. Bármiről képes lennék lemondani érte. Bármiről.
- Egy testvér sem érez így a másik iránt Edward. Szerelmes vagy Bellába, ha tetszik, ha nem. És ez nem most kezdődött, te is tudod.
- Persze hogy tudom- csattantam fel mérgesen és sétálgatni kezdtem a szobában. –Már akkor így éreztem, mikor Esme gondolataiban megláttam 15 évesen. Már akkor meg akartam őt védeni. Már akkor azt akartam, hogy biztonságban legyen. És amikor rátaláltam az utcán, lesoványodva, betegen, azt hittem újra meghalok. Nem tudtam mit tegyek, de azt tudtam, hogy nem hagyhatom meghalni. Ahogy a karjaimba vettem, ahogy éreztem a szívverését mintha áramot vezettek volna belém. Aztán a baleset napján, mikor megláttam őt összeroncsolt arccal, a halálán, nem volt kérdés mit teszek. Tudod, hogy soha senkit nem változtattam volna át, de akkor és ott nem tudtam másra gondolni, minthogy meg kell mentenem bármi áron. Abban a pillanatban nem foglalkoztam a lelkével. De most már tudom, hogy vámpír létére neki van lelke. Hiszen senki, egy lelketlen szörnyeteg sem olyan, mint ő. Gyönyörű, kedves, aranyos, okos, segítőkész és még rengeteg jelző van rá. A végtelenségig tudnám sorolni, de ugyan az lenne a vége. Hogy szeretem őt. Nem kell rávezetned semmire. Tudom, hogy azért jöttél, de tisztában vagyok vele, hogy nem testvéri szeretetet érzek iránta.
- Úgy látom nekem itt semmi dolgom- mosolygott rám. –Te már az elején tisztában voltál vele. De mi van, ha egyszer nem tudod magad visszafogni és ő eltaszít magától?
- Pont ettől félek Jasper. Ezért nem mondtam el neki soha, hogy mennyire szeretem. Inkább vagyok mellette testvérként, mint sehogy. Jasper, a világom összeomlana, ha ő nem lenne. Megfogadtam a balesete után, hogy nem hagyom magára. Nem fogom elengedni őt. Soha. Szeretem őt, ezért nem tudok másra nézni. Azok a nők számomra nem jelentenek semmit. Csak használom őket. Bella viszont ott van minden pillanatban a szívemben, a fejemben. Én nem csak a testvért látom benne, hanem a nőt is. Már nagyon rég óta. Megtanultam visszafogni magam, mert ez nem helyes. Nem érezhetek így iránta. Nem erőltethetek rá olyasmit, amit ő nem akar. És elrontani sem akarom a kapcsolatunkat. Szükségem van rá. Azonban tudom, hogy én nem fogok találni egyetlen olyan nőt sem, akihez annyira kötődnék, mint Bellához. Én örökké itt leszek neki. Már csak az a nagy kérdés, ő meddig hagyja, hogy így maradjunk?
- Öregem, remélem, ha kiderül ez az egész Bella nem fog megijedni és elmenni, mert ahogy én most ezt látom, te nem élnéd túl ha elhagyna.
- Nagyon kérlek Jasper, fogd vissza Emmett-et. Nem akarok még több a tegnapihoz hasonló meglepetést, nem akarok több beszólást.
- Megpróbálom. És? Mit tervezel a születésnapjára?
- Még nem tudom. Szerintem valami utazást.
- Megint Vegas-ba akarod vinni? Nem unalmas az már?
- Bella szereti Vegas-t, de nem. Esme szigetére gondoltam, ahol kicsit egyedül lehet, ahol megnyugodhat. Úgy érzem, megint az őrület határán van, és talán ez segíthet neki. De még nem tudom.
- És te elkíséred igaz?
- Jaj Jasper, szeretném, de lehet, hogy ő nem. Láttad milyen volt velem az iskolában történtek miatt. Egyelőre csak azt szeretném, ha velünk maradna. Azt sem bánnám, ha valaki mással szeretne elutazni, csak tudjam, hogy visszajön.
- Bárcsak én is találnék valakit, aki ennyit jelent nekem, mint neked Bella.
- Tudod, hogy úgy is megtalálod a párodat Jasper. És akkor talán leszoksz az ilyen könnyűvérű nőcskékről.
- Jól van, nem lehet mindenki olyan szentéletű, mint te- lökött meg, majd felállt és az ajtó felé lépkedett. –Még ha nem is beszélsz vele, akkor is mellette kellene lenned. Tényleg nincs jól.
- Meglátom, mit tehetek- bólintottam, de már tudtam mit kell tennem. Eddig is ezt akartam, de már mindegy. Sokkal erősebb a késztetés, hogy lássam, mint az akaratom. Ha pedig el akar menni, majd meggyőzöm, de most semmi és senki nem állít meg, hogy bemenjek hozzá.
Amint Jasper kilépett a szobából már indultam is Bella szobája felé. Nem kopogtam, tudtam, hogy úgyis hallja a léteimet. Lassan kinyitottam az ajtót és bekukucskáltam. Bella az ágyon feküdt, háttal az ajtónak és meg sem fordult, mikor beléptem a szobába. Az ágy mellé sétáltam és leültem mellé, majd lassan megsimogattam a karját.
- Mi a baj? Mi az, ami ennyire emészt téged? Mondd el, had segítsek. Kérlek- suttogtam. Mély levegőt vett és lassan megfordult, rám nézett.
- Nem tudsz. Senki nem tud. Ez az én feladatom Edward.
- Akarod, hogy magadra hagyjalak? –kérdeztem még mindig suttogva. Hosszú ideig csendben maradt, még csak rám sem nézett, majd arrébb húzódott és megrázta a fejét.
- Azt szeretném, ha itt maradnál velem. Ne mondj semmit, ne kérdezz, csak ölelj át és maradj velem. Talán az majd segít.
- Bármit, ami eltünteti a szemedből a szomorúságot- lefeküdtem mellé ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Annyira össze vagyok zavarodva, annyira félek. Mintha az eddigi világom eltűnne. Mintha eddig csukott szemmel jártam volna. Itt az ideje kinyitnom a szemem, de félek. Félek, hogy az egész eddigi életem hazugság volt és erre nem akarok rájönni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Hogy te, én, a családunk, az érzéseim minden a régi legyen.
- Mi változott?
- Én, a világom, te a családunk… Minden Edward. Úgy, hogy észre sem vettem. És félek szembenézni ezzel a változással.
- Nézzünk szembe vele együtt. Tudod, hogy mindig veled vagyok.
- Csak ölelj át és ne engedj el. Kérlek szépen, most ne hagyj magamra- hozzám bújt úgy, ahogy már nagyon régen tette. Egyetlen egy alkalom volt, mikor így bújt hozzám, ennyire szorosan, ennyire elveszetten. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Én pedig úgy öleltem át, mint akkor. Meg akartam nyugtatni, azt akartam, hogy ne féljen ennyire, de én sem voltam nyugodt. Hát tényleg itt az a pillanat, amikor meghozza a döntését. Ennyi volt. Érzi ő is, hogy valami megváltozott köztünk. Már csak idők kérdése, hogy rájöjjön mi az és akkor vagy a mennyekbe emel a döntésével, vagy a pokol legmélyebb bugyraiba taszít.
