25.fejezet Egy új barát... vagy talán több?

(Bella szemszöge)

Egyik pillanatban még vidáman sétálgatok Lexi mellett, aztán hirtelen megálltam, hogy megnézzem a kirakatban lévő gyönyörű ruhát. Miután újra elindultam, nem figyeltem eléggé és valami keménynek és hidegnek ütköztem. Azonban mielőtt a földön végeztem volna, két erős kar tartott meg és nem engedte, hogy bajom essen. Félve néztem fel megmentőm arcára. Féltem, hogy dühös lesz rám, amiért neki mentem, vagy ami még rosszabb, hogy itt annyi ember előtt kiabálni kezd velem. De semmi ilyen nem történt. Elmosolyodott és talpra állított, miközben sötét tekintete fogva tartott.

-Elnézést. Nem akartam magának menni- suttogtam, de még mindig fogva tartotta tekintetem.

- Nem történt semmi. Remélem nem ütötte meg magát- mosolyodott el és az én szívem hirtelen nagyot dobbant.

- Nem. Köszönöm, hogy megtartott. Valószínűleg elég csúnyán elestem volna, ha nem segít rajtam. Pedig teljes mértékben az én hibám volt.

- Én is figyelhettem volna jobban- elfordította tekintetét és hátra nézett. Én is követtem példáját és megpillantottam nővéremet, amint nagy lendülettel megindul felénk. –Úgy látszik a barátnője kissé feldúlt.

- Ő a nővérem. És ne aggódjon, nem lesz semmi gond. Amúgy a nevem Bella.

- Én Christian vagyok. Christian Hilson- nyújtott kezet, amit boldogan elfogadtam. Ekkor ért mellénk Lexi és láttam rajta, sikerült eltüntetnie arcáról a düh nyomait. Viszont tudtam jól, hogy koránt sem ilyen nyugodt és békés.

- Mégis mit csinálsz egy idegen karjai közt Bella?

- Véletlenül nekimentem, mert nem figyeltem és Christian volt olyan kedves, hogy nem hagyott elesni.

- Rendben. Ha már megköszönted, akkor akár indulhatunk is. Rosalie és Tina már várnak ránk. Ha megbocsát- próbálkozott Lexi, de nekem valahogy nem tetszett, hogy így beszél megmentőmről.

- Lenne kedve esetleg meginni velem egy kávét? –kérdeztem figyelmen kívül hagyva bosszús nővéremet.

- Egyetlen feltétellel.

- Mi lenne az?

- Ha elfelejtjük a magázódást és végre tegeződünk.

- Rendben. Nos, akkor mehetünk?

- De… Bella.

- Menjetek haza. Én is megyek nemsokára. Max egy óra. Becs szó- ígértem neki mosolyogva.

- Jake ennek nem fog örülni.

- Őt rád bízom. Kérlek, menjetek. Sietek haza és nem fárasztom ki magam. Megígérem.

- Oké. De pontosan egy órád van hazaérni, különben utánad küldöm a fiúkat.

- Rendben. Köszönöm- öleltem át, aztán ő elment én pedig ott maradtam Christiannal. Felé fordultam és mosolyogva kijelentettem.

- Tudom mi vagy.

- Parancsolsz?

- Tudom, hogy vámpír vagy.

- És nem félsz tőlem?

- Nem. És nem fogom rád kényszeríteni a kávét. Inkább sétáljunk egy kicsit az erdőben. Van hozzá kedved?

- Persze- mosolygott. Aztán a karját nyújtotta, mint a régimódi férfiak és elindultunk ki a plázából egyenesen az erdőbe. Rengeteget beszélgettünk. Megtudtam, hogyan lett vámpír, mesélt az emberi életéről és a vámpír éveiről is. Valami furcsa kötelék volt köztünk. Nem mondom, hogy beleszerettem. Nagyon helyes, kedves és aranyos, de nem vagyok belé szerelmes. Viszont lehetséges, hogy egy napon képes lennék beleszeretni. Olyan jó a közelében lenni. Tudom, hogy van valami a múltamban, amire nem emlékszem. Egy személy, aki iránt többet éreztem puszta barátságnál. És az, amit most Chris közelében érzek fele annyira sem erős, mint amit az ismeretlen férfi iránt éreztem. Szerelmes voltam és a felhők felett lebegtem. Vajon mikor történhetett ez? Miért nem emlékszem rá?

- Most te jössz. Miért féltenek téged ennyire? És ki az a Jake? Csak nem a barátod?

- Nem. Jacob a legjobb barátom. Ő a nővérem férje. És azért vigyáznak rám, mert néhány napja ébredtem fel egy három hónapos kómából. És nem szabadna megerőltetnem magam. Ennyi az egész.

- Értem. De ugye láthatlak még? –kérdezte és maga felé fordított. Nem tudtam mit mondhatnék. Chris arca egyre közelebb ért az enyémhez és bepánikoltam. Félreértette a közeledésemet. Még éppen időben sikerült elhúznom a fejem, mielőtt megcsókolt volna.

- Figyelj Chris. Tudnod kell valamit. Én kedvellek téged.

- De?

- Egyelőre maradjunk csak barátok? Rendben? Tudom, hogy a vámpíroknál van szerelem első látásra. De én nem szoktam ilyet csinálni. Nem hívok meg mindenkit kávézni vagy éppen sétálni. És nem mindenkivel osztom meg az életem egyes részleteit.

- Bella, én is nagyon kedvellek. És talán szerelmes is vagyok beléd. De ha te nem érzel így, nekem a barátságod is tökéletesen megfelel. Ezerszer inkább a barátod leszek, minthogy eltávolodjak tőled. Tiéd az utolsó szó.

- Köszönöm.

- Bella, sajnálom. Én… nem is tudom mi történt velem. Nem szoktam ennyire rámenős lenni. Egyszerűen elveszed az eszem.

- Én…

- Ne aggódj Bella. Nem közeledem feléd, amíg te nem engeded. Nem foglak letámadni. Egyelőre a barátod leszek. Aztán meglátjuk. Így megfelel? –kérdezte mosolyogva.

- Tökéletesen. Megölelhetlek? –kérdeztem, mire hangosan felkacagott és felkapva a földről megpörgetett a levegőben.

Rossz előérzetem támadt és nem tévedtem. Amint Chris letett megjelent hat vámpír szinte a semmiből és körbeálltak minket. Megijedtem. Féltettem Chris-t. Nem akartam, hogy baja essen. Egyáltalán kik ezek a vámpírok.

-Bella, gyere ide. Te pedig meg se mozdulj- utasította Chris-t az egyikük. De honnan ismernek ezek engem? És én miért nem emlékszem rájuk? Kik ezek? Az egyikük a doki volt, aki a kórházban a gyógyulásomat felügyelte. De a többi teljesen ismeretlen volt a számomra.

- Nem. Én nem megyek innen sehova. Viszont ti jobban teszitek, ha elmentek.

- Bella- jött egy kétségbe esett hang mögülem. Megfordultam és szembetaláltam magam egy brozvörös hajú magas vámpírral. Amint a szemébe néztem furcsa érzések kavarogtak bennem. Olyan ismerős volt mégis annyira távoli. Mintha tudnám kicsoda, mégsem emlékszem rá.

- Ki vagy te?

- Nem ismersz meg?

- Nem tudom, kik vagytok. Egyedül az orvos ismerős. Ő is csak a kórházból. De titeket soha életemben nem láttalak.

- De…

- Menjetek a lehető legtávolabb tőle. Illetve a vámpírt is hagyjátok békén- hangzott fel Jacob mély parancsoló hangja. Mellette ott volt a nővérem és a falka. A farkasok torkából mély morgások hallatszottak. Megfogtam Chris kezét és magammal húztam a farkasok mögé. Oda, ahol a nővérem és Rosalie állt. Jacob mellett elhaladva viccesen megjegyezte. -Már megint nekem kellett megmentenem a hátsódat és az új vámpírkádat is nekem kell védenem. Jaj Bella, annyi fejfájást okozol nekem.

- Bocsi- erőltettem egy mosolyt az arcomra, aztán Chris-sel az oldalamon testvérem mellé sétáltam. Rose dermedten állt és szinte meg sem mozdult. Egyenesen azt a hat vámpír figyelte, akik az előbb még körülvettek minket. –Gyere Rose, menjünk. Ezt Jacob és a farkasok elintézik. Hallod? –megérintettem a karját, mire rám emelte tekintetét, aztán bólintott és szép lassan az erdő felé sétáltunk. De Rose nem jött. Érdeklődve fordultam felé.

- Menjetek. Én maradok.

- De…

- Majd holnap találkozunk. Menj csak.

- Rendben. Vigyázz magadra.

- Te is.

Utána Lexi-vel és Chris-sel besétáltunk az erdőbe. Magam elé meredve sétáltunk egyenesen a házig, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Szükségem volt a csendre. Át kellett gondolnom a dolgokat. Valahogy rá kell jönnöm kik voltak azok a vámpírok. És miért éreztem azt a furcsa melegséget, mikor annak a vámpírnak a szemébe néztem? Honnan ismertek engem. Miért féltettek Chris-től? Egyáltalán honnan tudták, hogy ott vagyok?

Annyi kérdés és egyikre sem tudom a választ. De Jacob ismerte őket. A szemében láttam. Hiába próbálta elrejteni előlem. Láttam és meg fogom tudni kik voltak és mit akartak. Ki fogom szedni Jacobból, amit tudni akarok.

(Edward szemszöge)

-Miért avatkozol olyan dologba, ami nem tartozik rád, kutya? –kérdeztem dühösen. Nem hiszem el, hogy képes volt egy vámpírt védeni, aki Bella mellett volt. És egyáltalán ki az a pasas? És mit akar az én Bellámtól?

- Bella a családom tagja. Úgyhogy ami vele kapcsolatos, az rám is tartozik. Neked pedig semmi közöd hozzá. Megmondtam, hogy nem akarlak a közelében látni. Egyikőtöket sem. Nem tesz neki jót.

- Visszanyerte az emlékezetét, nem? –kérdezte Carlisle. –Hiszen már a kórházban is emlékezett.

- Igen. A múltjára emlékszik, de rátok nem. Minden, ami veletek kapcsolatos, kitörlődött a fejéből és ezért hálát adok az égnek. Legalább nem tudja mennyi szörnyűségen kellett elviselnie mellettetek. Így most boldog. És újra megkérlek, hogy hagyjátok őt békén.

- Sam? –fordult apám az alfa felé.

- Jacob már mindent elmondott. Annyit tennék még hozzá, hogy a vénekkel megosztottunk Bella esetét. És engedélyt kaptam tőlük, hogy felbontsam a szerződést, ha úgy tartom helyesnek. Ha nem kerülitek el Bellát, a szerződést felbontom. És el kell hagynotok a várost- tolmácsoltam Sam gondolatait. Mivel farkas alakban állt előttünk, így nem tudott közvetlenül Carlisle-val beszélni.

- Megtennéd? –kérdezte apám nyugodt hangon, de a gondolatai aggodalomról árulkodtak.

- Igen- válaszoltam az alfa helyet.

- Te pedig a közelébe se menj. Jacob szörnyen dühös. Egyedül az én parancsom tartja egy helyben. Már semmi közöd Bellához. Hagyd, hogy nyugodt életet éljen. Mi vigyázunk rá. Gondoskodunk róla és a családjáról.

Sam egyenesen hozzám intézte gondolatait.

- És Rosalie? –hallottam meg pöttöm húgom hangját. Újra Rosalie-ra néztem, aki a farkasok mögött ácsorgott.

- Rosalie az egyetlen közületek, aki találkozhat Bellával addig, amíg nem mesél neki a múltjáról és rólatok. A sógornőm megtűri maga mellett és nyugtatja a jelenléte. De tudja milyen következményekkel kell számolnia, ha megszegi az egyességünket- magyarázta Jacob.

- Engedjétek el őt- morgott fel Emmett.

- Mi nem tartjuk őt itt. Nem kényszerítjük semmire. Magától van itt, szabad akaratából.

- Igaz ez Rosalie? –kérdezte Carlisle nyugodtan, mire nővérem bólintott.

- Otthon mindent elmondok. Jacob, mondd meg Bellának, hogy holnap jövök- kérte nővérem. Az indián bólintott, aztán a farkasok Sam-et követve elhagyták a tisztást. Már csak mi voltunk ott szemben Rosalie-val. –Otthon, jó? –kérdezte mielőtt bárki megszólalhatott volna. Futásnak eredtünk. Rengeteg dolog volt, amire Rosalie-nak választ kell adnia. És addig nem nyugszom, amíg nem felel minden kérdéseimre.

- Kérdezzetek- hajtotta le a fejét Rose. Emmett mellé ült és szorosan átölelte.

- Mióta vagy mellettük?

- Nem mellettük, hanem Bella mellett.

- Mióta? –kérdezte Alice sértetten.

- Mióta felébredt a kómából.

- Miért engednek a farkasok a közelébe?

- Mert… Lexi megkérte őket.

- És miért csak téged?

- Talán mert ha úgy vesszük én voltam mellette a kórházban.

- Milyen egyességet kötöttél velük? –kérdezte Carlisle nyugodtan.

- Ha nem mesélek neki rólatok és a velünk töltött időről, akkor találkozhatom vele. Átléphetem a határokat. És vigyáznom kell rájuk. Bellára, Lexi-re és Tinára. Nem eshet bajuk a közelemben, illetve nem bánthatom az embereket. Ez a feltétele, hogy mellette lehetek. Van még valami?

- Miért nem szóltál nekünk? –tette fel az utolsó kérdést Esme.

- Féltem. Nem akartam hazudni nektek, de olyan jó, hogy megbízik bennem. Beszélhetek vele minden nap, közös programjaink vannak. Vásárolunk és segítek megszervezni Alexa esküvőjét is. Sajnálom. Csak magamra gondoltam.

- És hogy van? Mire emlékszik? –kérdeztem megtörten. Nem tudtam a nővéremre haragudni. A helyében én is ezt tettem volna. Én is hallgattam volna.

- Emlékszik szinte mindenre. Egyedül a velünk töltött idő esett ki neki.

- Bella fejsérülése nem volt olyan komoly, hogy hónapokra kómába eshetett volna tőle. Nyílván az agya így védekezett a sok fájdalom ellen. Orvosként az a véleményem, hogy addig jó neki, amíg nem emlékszik. Nem tudhatjuk, mekkora sokk érné, ha hirtelen visszajönnének az emlékei. Lehet, veszélyeztetné az egészségét- magyarázta Carlisle.

- Azt akarod mondani, hogy azért nem emlékszi, mert nem akar? –kérdezte Emmett mindenki helyett.

- Pontosan.

- Akkor? Nem bánjátok, ha találkozom vele? –irányította vissza a beszélgetést Rosalie az eredeti témához.

Mindenki rám nézett és megosztották velem a gondolataikat. Aztán várták, hogy én mondjam ki a végső döntést.

- Azt hiszem mindenki egyet ért abban, hogy jobb, ha Bella mellett maradsz. Így legalább mindig tudjuk, mi van vele. Ha nem láthatjuk, általad legalább néhány információt megtudhatunk róla.

- Köszönöm- suttogta nővérem.

- Rose- szólította meg őt Alice. –ki volt az a vámpír Bellával? És miért akarta megvédeni minden áron?

- Én is csak annyi tudok, amennyit Lexi mesélt. Bella a plázában majdnem felborította, aztán meghívta kávézni. Alexának nem tetszett az ötlet, de Bella meggyőzte, hogy nem lesz semmi baj. Azt hiszem Christian-nak hívják. Igen, ezt a nevet említette Alexa. De majd holnap kifaggatom Bellát, ha szeretnéd.

- Engem csak a farkasok lepnek meg. Jacob és Sam. Sose engedtek volna egy vámpírt a területükre, most pedig az a Christian elment Bellával és Jacob feleségével és még Rosalie-t is átengedik a határon. Mi ez a fene nagy változás? –adott hangot gondolatainak anya.

- Nem tudom. Talán Bella kedvében akarnak járni. Nem tudom.

Miután befejeztük a megbeszélést, mindenki ment a saját dolgára. Én mivel nem tudtam mit csináljak, elindultam az erdőbe és gondolkodtam. Szép lassan emberi tempóban sétáltam, nem siettem sehova és a mai nap körül jártak a gondolataim.

Mikor odaértünk az a vámpír éppen az én Bellámat ölelgette. De ha most ismerte meg, akkor miért ilyen közvetlen vele Bella? Egyáltalán hova tette ez a lány az eszét? Egy vámpírral?

És a farkasok? Miért védik még a vámpírt is? Jacobnak nem szabadna megengednie, hogy Bella vámpírokkal találkozzon. Ki tudja, mennyi minden járhat annak a férfinak a fejében. Nem bízhatnak meg benne. Egyáltalán hogyan engedhették, hogy a közelében legyen? Miért? Iszonyatos érzés, hogy Bella nem emlékszik rám. Az én hibám, de majd belehalok a fájdalomba. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha Bella beleszeret. Ha már most ennyire védi, mi lesz még később? Valahogy muszáj találkoznom vele. Látnom kell őt. Éreznem. Tudnom, hogy biztonságban van. Nem vagyok képes elengedni őt. Olyan mintha azt kérnék, tépjem ki a szívem. Belepusztulok a hiányába. Szeretem, imádom őt. Bármit megtennék azért, ha megváltoztathatnám a múltat. De nem tehetem. Vámpír vagyok, egy természet feletti lény, de az idő felett még én sem uralkodom.

(Bella szemszöge)

Jacob semmit nem mondott. Bárhogy kértem, nem tudtam kiszedni belőle. És ugyan ilyen hallgatag Lexi is. Rosalie pedig csak holnap jön át hozzánk. És ahogy láttam ő is ismeri őket. Sőt mi több. Nagyon is köze van hozzájuk. Jaj, annyi kérdés és egyikre sem kapok választ. Bevethetem a képességem, de akkor sem. Hiába hallgatom a gondolataikat, nagyon igyekeznek, hogy ne gondoljanak rájuk. Mindig terelik a témát, mintha valami államtitok lenne.

-Elmegyek vadászni- szóltam be a konyhába nővéremnek.

- Ne kísérjen el Jake vagy valaki?

- Nem. Egyedül akarok lenni- morogtam.

- Rendben. Figyelj, Bella- állított meg. –én tényleg sajnálom, de jobb neked, ha nem tudod kik ők. Bízz bennem. Én nem akarok neked rosszat és a farkasok sem. Ha titkolózunk, azt csakis a te érdekedben tesszük.

- Értem. Most viszont megyek. Sietek haza- suttogtam, aztán felkaptam a kabátomat és kisiettem az ajtón. Egyáltalán nem voltam szomjas. Csak egyedül akartam lenni. Nem értek semmit. Mindig annyira segítőkészek, ha valami nem jut eszembe és tudni szeretnék róla. De most? Érzem, tudom, hogy ismerem azokat a vámpírokat. És mégsem mondanak semmit. Csak azt, hogy az én érdekemben titkolóznak. De az én életem. Jogom van dönteni, hogy miről szeretnék tudni vagy miről nem.

Egy gyönyörű rétre érkeztem. Leültem a földre és magam elé meredtem. A gondolatok csak úgy kavarogtak bennem és képtelen voltam megérteni a családomat.

Lépteket hallottam, amik a hátam mögül jöttek. Szép lassan felálltam és emberi tempóban fordultam meg.

-Bella- szólalt meg néhány perc múlva. Én pedig nem tudtam elhinni, hogy itt áll előttem. Újra remény gyulladt bennem. Most talán végre választ kaphatok a kérdéseimre, amikre a családom nem akar válaszolni.



Sziasztok!

Nos, ez lett volna a 25.fejezet. Remélem tetszett. Szeretném ha minél több visszajelzést küldenétek. Tudom, tudom már unalmas ezt hallgatni tőlem, de nekem fontos.
Másodszor pedig szeretném itt is elmondani a döntésemet. Ezután hetente két Friss lesz. SZERDÁN és VASÁRNAP. Mivel ahhoz nincs elég időm, hogy új történetbe kezdjek így döntöttem. A másik blogomat sem szüntetem meg, de egy időre szüneteltetem. Remélem mindenki megérti a döntésemet és valamilyen szinten kárpótol majd benneteket a dupla friss. Esetleg még annyit ígérhetek, hogy ha időm engedi talán három friss is lehet egy héten. De ezt nem ígérem biztosra.
Ennyi lett volna a közlendőm. Hamarosan jelentkezem a frissel.
Puszi nektek: Rosalice

24.fejezet Vásárlás

(Bella szemszöge)

-Emlékszel? De mire? Mindenre?- kérdezte nővérem és a szemében remény csillant.

- Nem. Csak Tinára. Minden pillanatra, amit együtt töltöttünk. Arra, amikor először megláttam, mikor Floridába utaztunk anya halála miatt. Az utat, bár egy csomó minden homályos. Úgy emlékszem volt mellettem valaki minden alkalommal, de nem emlékszem rá. Viszont rólad is vannak emlékeim. Már nem csak egy idegen vagy számomra. Most már tudlak hova kötni- vallottam be neki. Fura az egész. Sok minden eszembe jutott. Ez a kislány nagyon sokat segített az emlékezésben. Végre már nem tekintem teljesen idegennek őket. Emlékszem az apámra, az anyámra, Jacobra, aki mindig mellettem volt, tudok a falkáról, a kislányról és arról, hogy mikor legutóbb láttam, még nem tudott róla, hogy Lexi az édesanyja. De rengeteg szürke folt van a múltamban. Főként emberek, akikre nem emlékszem. Tudom, hogy fontosak voltak az életemben, de nem emlékszem rájuk.

- Olyan jó. És mire emlékszel? Egészen pontosan.

- Az egész életemre. A nevem Isabella Marie Swan. Te Alexandra Swan vagy, a nővérem. Az apám Charlie Swan, ő nevelt kiskorom óta. Emlékszem a gyermekkoromra, apára és a halálára. Azt is tudom, hogy egy vámpír ölte meg. Emlékszem az átváltozásomra, tudom hogyan lettem ilyen, és hogy mi vagyok. Emlékszem rátok, Jacobra, a farkasokra, az első találkozásunkra a reptéren, de sok minden homályos. Rémlik, hogy nagyon sok időt töltöttem egy nagy házban, ami tele volt emberekkel. De rájuk nem emlékszem. Mintha kitörölték volna.

- Annyira örülök neked. Édes istenem, akkor nem kell mindent elmagyaráznom. Nem kell újra elmondanom mi minden történt veled. Nem is tudod, mekkora kő esett le a szívemről. Annyira megkönnyebbültem. Legalább az életed egy korszakára emlékszel. Még ha a többire nem is.

- Nem, nem kell mindent újra elmondanod. De az előbbi akciód miatt még számolunk. Hogy képzelted, hogy a saját véreddel itatsz meg? Hát eszednél vagy te? És mi van akkor, ha egyszerűen csak tovább iszom, és nem engedlek el? Meg is halhattál volna. Ilyet többet ne csinálj. Nem szabad. Az életedet nem kockáztathatod értem.

- Jó- jó. Ezért már kaptam a fejemre. Jake és Rosalie is megszidott. De nem tudtam mit tehetnék. És ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Tekintetem tovább siklott a szobában lévőkre és a szemem megakadt egy szőke szépségen, de őt nem tudtam hova tenni. Róla nem voltak emlékeim. Vagy legalábbis nem ugrottak be az előbb.

- Rád nem emlékszem. Nincs semmilyen emlékem rólad- mondtam ki hangosan is a gondolataimat, miközben a szőke vámpírra néztem.

- Majd fogsz- mosolygott rám kedvesen, de láttam a szemében a fájdalmat. Rosszul érintette a dolog, hogy nem emlékszem rá. Fájt látnom a szemében az elkeseredettséget, de nem tudtam ellene tenni semmit. Egyszerűen nem emlékeztem rá.

- Nagyon remélem. Mert ha tényleg olyan jó barátok vagyunk, akkor kellene, hogy emlékezzek.

- Majd szép apránként mindenre emlékezni fogsz. Rosalie-val majd sűrűn találkoztok és előbb- utóbb magadtól fogsz rá emlékezni. Közel álltok egymáshoz. Ő az egyetlen vámpír, aki tudja mi vagy. Senki más.

- Miért tartottam ezt titokban?

- Mert veszélyes, ha tudnak rólad.

- Értem. Viszont van itt még valami, amire nem emlékszem. Fogalmam sincs hogyan és miért történt a baleset, amiről beszéltetek. Nem emlékszem, mi történt akkor.

- Semmi baj Bella. Hamarosan minden eszedbe jut- nyugtatott Lexi és melegen rám mosolygott, miközben Tina leszállt az ágyról és beállt Jake és a nővérem közé.

- Ha már emlékszel ránk, akkor van egy bejelenteni valónk- vigyorgott Jake is.

- Mi lenne az?

- Lexi és én összeházasodtunk.

Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van? Azt mindig is tudtam, hogy egy bevésődés komoly dolog. De ilyen hamar. Nem túl korai ez még?

A döbbenettől percekig meg sem tudtam szólalni. Nem tudtam mit mondhatnék. A csendet nővérem ideges hangja törte meg.

- Mondj valamit. Kérlek.

- Képes voltál úgy férjhez menni, hogy én nem voltam jelen?

- Bella én… nem tudtuk mikor ébredsz fel és…

- Jaj, Lexi- nevettem fel arckifejezésén. Annyira ijedt és szomorú lett hirtelen. Nem engedhettem, hogy komolyan vegye előbbi kijelentésemet. –Nehogy komolyan vedd. Örülök neki, hogy végre boldog vagy. És Jacobnál jobb férjet nem is találhattál volna magadnak. Sok boldogságot nektek.

- Látod- nevetett fel Jacob, miközben átkarolta nővéremet. –mondtam, hogy nem lesz semmi gond. Amúgy is. A templomi esküvő még hátra van. Azzal direkt megvártuk.

- Szóval a templomi még hátra van? –kérdeztem. Mindenki abbahagyta a nevetést, mintha rosszat sejtenének. Nővérem óvatosan bólintott, mintha attól félne, megbánja még, hogy elárulta ezt az információt. Rosalie-ra néztem, aki szintén érdeklődve figyelt. -Akkor bizonyára megengeded, hogy Rosalie és én szervezzük meg. - Úgy néztek rám mind a ketten, mintha szörnyű nagy butaságot mondtam volna. Azonban Rosalie hevesen bólogatott.

- Bella, szerintem neked pihenned kellene. Amúgy meg nem szereted te az ilyen szervezős dolgokat.

- Tudom. De amit szeretnék, ahhoz nekem még erősödnöm kell. És mivel foglalhatnám le magam jobban, mint egy esküvő szervezésével? Ráadásul az nem megerőltető és te meg Rosalie is ott lesztek és figyeltek rám. Közben együtt lehetünk, és nem fogok unatkozni a gyógyulásom alatt. Na? Mit szóltok hozzá.

- Igaza van, édesem.

- Nem, nincs. Pihennie kell. Csak én gondolok rá, hogy éppen ma kelt fel a kómából? Hogy kis híján örökre elvesztettük őt? Neki ágyban a helye, nem pedig a plázában.

- És képes lennél az ágyban tartani a húgodat? Tudod, milyen önfejű tud lenni. Szerintem sokkal jobb, ha engedjük, had szervezkedjen és így szemmel tarthatjátok. Ő sem fogja legalább halálra unni magát és halad az esküvőnk is.

- Az esküvő most nem olyan fontos, hogy kockára tegyem miatta a húgom egészségét.

- Nem is kell- kötötte Jacob az ebet a karóhoz.

- Halihó. Én is itt vagyok- vágtam közbe mielőtt összevesznének. Jacob kiáll mellettem, nem hagyhatom, hogy miattam vesszenek össze. – Köszönöm, hogy végre rám is figyeltek. Na, szóval. Ajánlatom van. Két napot otthon töltök, miután kiengednek innen. Aztán nekikezdünk az esküvő szervezésének úgy, hogy eleinte csak 3-4 órát rohangálunk. Utána, ha jobban leszek, akkor egyre többet és utána nem kérek kíséretet sem. Na, mit szóltok?

- Legyen, de akkor azt kell tenned, amit én mondok. Legalább addig, amíg fel nem gyógyulsz teljesen. Nem akarlak megint elveszíteni. Pokoli volt ez a három hónap nélküled.

- Lexi, ne parázz, nem megyek sehova. Itt maradok.

- Ja, legutóbb nem ezt mondtad.

- Legutóbb?

- Felejtsd el. Te most pihenj, hogy minél hamarabb hazajöhess.

- Értettem főnök.

(Lexi szemszöge)

A napok csak teltek és azon kaptam magam, hogy Bella már otthon van velünk. A látogatás kérdése is megoldódott. Rose minden nap láthatja Bellát a rezervátum határain belül. Ahogy megbeszéltük, Bella két napot ágyban töltött és csak a házban sétálgatott. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk a régi házunkat átalakítjuk, hogy ott is kényelmesen elférhessünk, ha úgy adódik, hogy ott szeretnénk tölteni néhány napot. Viszont sikerült Bellát rábeszélnünk, hogy LaPushban maradjon. Nem szeretném, ha egyedül lenne abban a nagy házban, ahol bármikor felbukkanhat bármelyik Cullen. És én Rosalien kívül nem akarok mást a közelében látni. Őt is csak azért, mert tudom, a húgom mennyire megbízott benne a baleset előtt. Egyedül e miatt engedem, hogy a közelében maradjon. Tudom, hogy Rosalie nem fogja őt elárulni és jól jön, ha tud Belláról. Így távol tarthatja a családjától. Bízom benne, hogy valóban méltó a testvérem bizalmára. De amint elárulja őt, nem fogom hagyni, hogy a közelében maradjon. Nem fogom engedni, hogy újra bántsák őt. Ha visszatér az emlékezete, fogalmam nincs hogyan fog reagálni. Félek, az újabb sokk lesz számára. Újra össze fog törni. Addig jó neki, amíg nem emlékszik semmire, amit vele tettek. Amíg nem jut eszébe mekkora fájdalmat okozott neki Edward Cullen.

-Mehetünk? –jelent meg előttem Bella és kis híján lefordultam az ágyról ijedtemben.

- Hová?

- Hát a plázába. Még meg kell találnunk a tökéletes ruhát neked, és ha nem sietünk, akkor még holnap is ezzel fogunk foglalkozni és azután meg azután, meg…

- Jó-jó. Felkapok valami r…

- Majd én előszedem- azzal már el is tűnt. Örülök neki, hogy ennyire pörög és nincs semmi problémája, de ez egy kicsit sok. Mindegy. –Hahó, figyelsz te rám?

- Igen, persze. Tök jó lesz.

- Akkor szerinted jól állna nekem a kék haj?

- Mi?

- Min jár az eszed, hogy nem rám figyelsz. Éppen azt mondtam, milyen csodaszép ruhát láttam neked.

- Sajnálom, sajnálom. Én csak…

- Felejtsük el. Vedd fel ezeket és odalent találkozunk. Siess, mert Rosalie a határnál vár minket. Tina pedig már majd ki ugrik a bőréből.

Amint ezt befejezte, már el is tűnt. Komolyan, kezd olyan érzésem lenni, hogy Bella nem is önmaga. Mintha próbálna más lenni. Teljesen más, mint régen volt. De az nem lehet, hogy emlékszik. Akkor szólt volna nekem. Vagy mégsem?

- Szóltam volna. Nem emlékszem, csak arra, hogy nem voltam ilyen régen. És később sem leszek ilyen. Csak az esküvőd hoz ennyire lázba. Az egyetlen nővérem esküvőjéről van szó. Siess már- kiáltotta, ha jól sejtem éppen a földszintről. Jobbnak láttam, ha neki kezdek öltözködni, különben még többet turkál a fejemben, ami nem éppen lenne jó senkinek.

Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, amiket Bella előszedett nekem, aztán mielőtt a tükörbe néztem volna, leszaladtam a nappaliba.

- Tökéletes. Mehetünk.

Meg sem tudtam szólalni. Tina nagyon izgatottnak tűnt és Bellát is jó volt így látni. Fura volt, de jó. Így nem volt semmi gondja. Nem aggasztotta semmi és ez jó érzéssel töltött el. De tudtam, hogy ennek egyszer vége szakad. És akkor újra búskomor lesz. Olyan, mint mikor elvesztette apát. Vagy talán még rosszabb.

Út közben felvettük Rosalie-t is, aki valóban a határnál várt minket. Nem tudom miért nem jött át, de nem is érdekelt.

Bella és Rose nagyon jól elcsevegtek mindenféléről, de valahogy engem nem kötött le. Iszonyatos gyomor görcsöm volt. Tudtam, hogy történni fog ma valami. Éreztem. Nem volt jó ötlet, hogy ma eljöttünk. Komolyan félek, hogy mi lesz ma. Soha nem szoktam ennyire rosszul lenni. Most viszont alig vártam, hogy visszaérjünk LaPushba. Tudtam, hogy ott nem történhet semmi baj, de ki tudja, milyen szörnyűség történhet velünk Seattle-ben.

-Lexi, ne aggódj, nem lesz semmi baj. Itt van Rosalie és én is. Most komolyan. Szerinted mi bajotok eshet egy vámpír és egy félvér mellett. Lexi, ennyire nem bízol bennem?

- Nem erről van szó… csak… Hé. Mégis mióta hallgatsz te bele az én gondolataimba?

- Mióta nem válaszolsz egyetlen kérdésemre sem. Percek óta szólogatlak. Kénytelen voltam belehallgatni a gondolataidba, hogy megtudjam nincs-e komolyabb bajod- nézett rám bocsánatkérően.

- Mit hallottál a gondolataimban? –kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, de kicsit sem voltam az. Aggasztott, hogy mégis mióta hall engem. Nem akartam, hogy olyat lásson, amiről még nem lenne jó tudnia.

- Csak annyit, hogy aggódsz, mi történhet Seattle-ben, és hogy annyira várod már, hogy visszamehess LaPushba. De figyelj, megígérem, hogy nem engedem, hogy bajod essen. Se neked, sem Tinának. És Rosalie sem engedné. Igaz?

- Alexa, tudom, hogy nem kedvelsz. De biztos lehetsz benne, hogy ha kell, akkor megvédlek. Már csak Bella miatt is. És nem szeretném, ha Jacob és a falka felrúgná a megállapodásunkat. Amíg neked nem esik bántódásod a közelemben addig én átjárhatok a határon. Úgyhogy ne aggódj. Bármi történjen, rám is számíthattok.

- Rendben, rendben. Megadom magam. De nem hallgathatsz bele többet a gondolataimba. Kérlek, Bella. Ígérd meg nekem, hogy nem eszed többet- kértem.

- Egy feltétellel. Ha ezen túl nem a gondolataiddal leszel elfoglalva, hanem ránk is figyelsz egy kicsit.

- Oké, mostantól teljesen itt leszek veletek, nem csak testileg. Így megegyezhetünk? –sóhajtottam, mire boldogan bólintott és ünnepélyesen megígérte, hogy többet nem kotorászik a gondolataim között. És így bár figyelnem kellett rájuk, de biztos lehettem benne, hogy a húgom semmit nem fog megtudni tőlem, amit nem kéne neki.

- Megérkeztünk- jelentette ki Rosalie boldogan és már ki is ugrottak a kocsiból. Rosalie Tinával kézen fogva sétáltak előttünk, míg Bella mellettem lépkedett és egy- egy kirakatnál megállva válogattunk a ruhák között. Ahol a húgom úgy vélte jó cuccok vannak, oda feltétlenül be kellett mennünk. És fejenként minimum 5 zacskóval jöttünk ki. Hol cipőt, hol ruhát, hogy kiegészítőket vettünk. De nem csak magunknak. Hanem Jake-nek és Billy-nek is. Ezek mellett pedig elintéztük a virágokat az esküvőre és találtunk egy menyasszonyi ruha boltot is, ahova feltétlenül be kellett mennünk.

Lexi ruhája

-Na, készen vagy? –kérdezte Bella. Én egy próba fülkében álltam egy gyönyörű fehér ruhában, miután már vagy 10-et felpróbáltam. Ez volt a tökéletes ruha. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Annyira szép volt. És el sem hittem, hogy rajtam is tökéletesen áll.

De mielőtt Bella rám törné az ajtót, kiléptem a fülkéből, hogy megmutassam nekik a ruhát.

- Tökéletes- csapta össze a tenyerét Bella. Tina és Rosalie is boldog mosollyal az arcukon bólogattak és biztos voltam benne, hogy ezt a ruhát fogom viselni az esküvőmön. Azon a napon, amikor végre igazából Jacob felesége leszek. Úgy, ahogy mindig is álmodtam.

Bella visszatuszkolt a fülkébe, hogy visszavegyem a saját ruhámat, addig ő kifizette a ruhát.

-Ugye most már befejeztük? –kérdeztem, miután kiléptünk az üzletből.

- Igen. Mára ennyi volt- közölte. Én pedig, mint akinek most adták vissza a szabadságát, úgy siettem kifelé az üzletből. De hirtelen rossz érzés fogott el és visszafordultam, hogy a saját szememmel győződjem meg róla, hogy a húgom jól van és nincsen semmi baja. De mikor megfordultam, olyat láttam, ami nagyon megdöbbentett…

23.fejezet Egyesség

(Lexi szemszöge)

- Mégis ki vagy te? És ki az a Bella?

- Bella, ne hülyéskedj. Ez egyáltalán nem vicces. Hallod? Ne szórakozz velem.

- Ki vagy te? És hol vagyok? Mi történt?

- Meg tudnád mondani a neved?- kérdezte Carlisle, miközben egyre közelebb lépett Bellához.

- Nem… nem tudom, hogy hívnak. Nem tudom mi a nevem. Nem emlékszem. Jézusom, nem emlékszem semmire. Semmire. Úr isten, ki vagyok? És…- kérdezte zaklatottan és a hangja egyre kétségbeesettebb lett.

- Tényleg nem emlékszel semmire? –kérdezte Carlisle.

- Nem.

- Te vagy Bella. Isabella Swan. A húgom. Az egyetlen testvérem. Ne csináld ezt velem- könyörögtem neki, de mintha kissé megijedt volna.

- Hogy hívnak téged?

- Én Lexi vagyok. Alexandra, a nővéred. Ő pedig Jacob. A férjem és a te legjobb barátod- húztam az ágyhoz szerelmemet. És nem csak azért, hogy Bella láthassa, hanem azért is, mert nekem szükségem volt rá. Szükségem volt a támaszára, mert azt hittem megbolondulok. Mi az, hogy nem emlékszik semmire?

- Az a helyzet, hogy tényleg nem emlékszem semmire. Elmondanátok mi történt? –kérdezte nyugodtabban és észrevettem, hogy az egyik nővér valamilyen gyógyszert nyom az infúziójába. Biztosan nyugtatót.

- Autóbaleseted volt. Zaklatott állapotban ültél a volán mögé és ütköztél egy kamionnal. Azonnali beavatkozásra volt szükség, de hiába stabilizálódott az állapotod, nem ébredtél fel. Aztán kómába estél. Három hónapja feküdtél ebben az ágyban eszméletlenül és szó szerint a halálból tértél vissza. Pár másodpercre halott voltál- magyarázta Carlisle.

- És mitől lehet ez az amnézia?- kérdezte egyre halkabban. Valami itt nem stimmel. A nyugtató miatt nem lenne egyre halkabb. Azt meg nem látom rajta, hogy álmosodna.

- Erős fejsérülésed volt. Talán attól. De ezt majd csak egy részletes vizsgálat után tudjuk meg biztosan.

- És az normális, hogy ennyire kapar a torkom- kérdezte csöndesen. És ekkor megértettem mindent. Hiszen hónapok óta egy csepp vér sem ment le a torkán és most sem őrjöng. Carlisle értetlenül nézett rám, de hirtelen eszembe jutott valami.

- Lehet, hogy csak szomjas- erre a mondatomra Jake mellém lépett és érdeklődve figyelte további mondandóm. –Hiszen hónapok óta csak infúzión keresztül táplálták.

- Igazad lehet. Amanda, kérem- szólt a nővérhez. –hozzon a betegnek egy pohár vizet.

- Máris doktor úr- és már ott sem volt.

- Carlisle, ha nem baj, akkor majd én megitatom, közben pedig mesélek neki a régi életéről, hátha beugrik neki valami. Kérlek- néztem rá könyörögve.

- Talán igazad lehet. De ne árulj el neki sokat. Csak a nevét és a legfontosabbakat. Viszont nem lenne jó, ha felzaklatnád. Ne mondj neki semmi olyat, amitől rosszabbodhat az állapota- figyelmeztetett Carlisle. És tudtam, hogy Edwardra és arra a nőcskére céloz. –Jobb, ha az emlékei maguktól jönnek vissza.

- Rendben- sóhajtottam. –Megígérem neked, hogy semmi olyat nem mondok neki, ami felzaklatná. Csakis a családjáról mesélek neki- nyomtam meg a család szót, amiből értette, hogy őket kihagyom a meséből.

- Jól van. Akkor adja oda a hölgynek a poharat Amanda és akár mehetünk is- adta ki az utasítást Carlisle, aztán elköszönt Bellától és elhagyták a szobát.

- Mit akarsz csinálni? –kérdezte Jake, mikor letettem a poharat.

- Már mondtam. Megitatom- suttogtam.

- Mire gondolsz konkrétan?

- Hát, nem vizet fogok neki adni, mikor másra van szüksége.

- Hahó, ti miről beszéltek?

- Jake, kérlek, menj ki a szobából és figyelj, hogy senki ne jöjjön be.

- De Lexi. Így te is azzá válsz vagy meghalsz. És én nem akarlak elveszíteni- esett kétségbe.

- Bella azt mondta nincs mérge, úgyhogy nem fogok sem átváltozni, sem meghalni. Van jobb ötleted? Vagy hagyjuk kiszáradni teljesen? Jake három hónapja egy csepp sem ment le a torkán. Kérlek, bízz bennem. Tudom, mit csinálok.

- Nem akarlak elveszteni- suttogta és láttam a szemében, hogy megadta magát.

- Nem fogsz. Menj- adtam egy puszit a szájára és megvártam, amíg ő is kimegy, aztán a húgomhoz fordultam. Odanyújtottam neki a csuklómat és vártam.

- Harapj bele- utasítottam.

- Miért?

- Mindent el fogok magyarázni, de most tedd azt, amit kérek tőled. Meg kell erősödnöd, hogy minél hamarabb hazajöhess.

- És az a legjobb megoldás, ha megharaplak? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Csak csináld. Oh… és ne felejtsd el, hogy el kell engedned, mielőtt az összes vérem elfogy és meghalok- magyaráztam neki.

- Mi? –kérdezte két oktávval magasabb hangon. –Hát te nem vagy normális. Most komolyan. Szerintem beverhetted a fejed. Mindjárt szólok egy orvosnak, hogy vizsgáljon meg.

Komolyan néztem rá, de egy szót sem szóltam. Megvártam, míg leesik neki, hogy nem vicceltem. És nem is kellett sokat várnom. –Te most komolyan beszélsz, ugye?

- Igen Bella.

- Rendben. Mit kell tennem?

Újra elé toltam a csuklómat és határozottan néztem rá.

- Harapj meg, aztán igyál. Nem tudom, hogyan megy ez az egész, sose beszéltél róla. De szerintem ösztönös lehet. Próbáld meg.

- De azonnal húzd el a kezed, ha úgy érzed elég. Nem akarlak bántani- suttogta, de már a csuklóm kötötte le a figyelmét. Ahogy a kezembe harapott, az arcomat nézte és én a hirtelen fájdalomtól felszisszentem. Aztán nem volt annyira rossz, de nem mondanám, hogy kellemes volt, ahogy a véremet itta. Már éppen elhúztam volna a csuklómat, mikor az ajtó kivágódott és belépett rajta Rosalie és mögötte a dühös ám aggódó Jacob.

- Mégis mi a fenét csinálsz? –sziszegte Rose az arcomba, miközben Bella másik oldalára sétált. Erősen megfogta Bella kezét, ami az enyémet szorította és kényszerítette, hogy abbahagyja.

- Bella, elég lesz- húzta hátra gyengéden Rosalie a húgomat és lefektette a párnára, miközben ellökte a kezemet. –Te mégis mi a jó francot képzelsz magadról? Mi lett volna, ha nem én jövök be, hanem az egyik családtagom, esetleg egy ember? Normális vagy te? És ha Bella nem engedett volna el ilyen könnyen? Mihez kezdesz? Sokkal erősebb nálad. Belegondoltál abba, mekkora marhaságot tettél?

- Valami baj van? –kérdezte Bella ártatlanul és rám nézett csokibarna szemeivel.

- Nem szívem, semmi- nyugtattam meg, majd Rose felé intézem szavaimat. –Bella engem sose bántana és az előbb is láthattad, hogy minden akadály nélkül elengedett. Amúgy meg nem kell kioktatnod. Én vagyok a nővére, és ha kell, az életemet adom azért, hogy ő élhessen. Te pedig takarodj ebből a szobából. Nem akarom, hogy bármelyik mocskos családtagod a közelében legyen kihasználva az amnéziáját.

- Amnéziát?

- Igen. Bella nem emlékszik semmire. A balesetben szerzett fejsérülése sokkal komolyabb, mint azt az orvosok gondolták volna.

- Ezt ki mondta neked?

- Carlisle.

- Értem. És mikor ébredt fel? Mióta van magánál.

- Éppen annyi ideje, hogy ivott a véremből. De előtte meghalt.

- Én csak annyit tudok, hogy Carlisle felhívta Edwardot, hogy Bella egyre rosszabbul van. Edward berohant, aztán dühösen jött haza és azt mondta megint elzavartad. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van, de nem gondoltam volna, hogy meghalt.

- Carlisle és a nővérek megpróbálták újraéleszteni, de semmi. Aztán valami csoda folytán mégis kinyitotta a szemét miután már mindenki feladta.

- Mindig is tudtam, hogy erős vagy- mosolygott rá Rose és megfogta Bella kezét. Bár nem kedveltem egyik Cullent sem, de el kellett ismernem, hogy Rosalie valóban aggódott Belláért. Velem mindig közömbös volt, de ha Bella kerül elé, akkor meglágyul. Nem értem, de nem is érdekel. Abban biztos vagyok, amíg Rosalie ilyen furcsán viszonyul Bellához, addig nem kell félnem, hogy elárulja őt. Tudom, hogy ő nem akarja elveszíteni a testvérem bizalmát.

- És te ki vagy? Mert azt tudom, hogy ő a nővérem Alexa és mellette a férje Jacob. Állítólag a legjobb barátom, bár nem emlékszem. De te nem hasonlítasz egyikőjükre sem. Ki vagy te?

- Én Rosalie vagyok. Edw…

- Ő a legjobb barátnőd. Sokban hasonlítasz rá- vágtam Rose szavába. Nem akartam, hogy Edwardról beszéljen neki. Nem akartam, hogy bármit is tudjon róluk, mert az azt jelentené, hogy el kell mondanom az igazat. A baleset valódi okát, de erre ő még nincs felkészülve. Neki kell felidéznie.

- Te nem lepődtél meg, mikor bejöttél- mosolygott rá. –Miért? Biztos nem mindennapi látvány, hogy éppen a vérét ittam a nővéremnek.

- Mert én is olyan vagyok, mint te. Én is vámpír vagyok. De te csak félig. Viszont erről senki más nem tud, csakis mi, akik a szobában vagyunk. Ez a mi titkunk és továbbra se mondjuk el senkinek, jó? –kérdezte Rose és miután Bella bólintott, rám nézett. –Beszélhetnénk négyszemközt?

- Persze. Jake, ugye addig vigyázol Bellára?

- Menj nyugodtan.

- Mesélsz neki Tináról és a többiekről? –kérdeztem. Csak hogy tudjon neki mit mondani és ne jusson eszébe, hogy a Cullen családra terelődjön a mese.

Rosalieval kisétáltunk a szobából egyenesen le a kávézóba. Ott leültünk egy asztalhoz és vártam. Vártam, hogy Rosalie kinyögje, miről szeretne beszélni velem.

- Bella miatt vagyok itt- suttogta. –Nekem ő fontos. Azzal, hogy elárulta a titkát és megbízott bennem rávezetett, hogy a megbocsátás nem gyengeség. Megbízott bennem annak ellenére, hogyan viselkedtem vele, mikor összejött Edwarddal. Példát mutatott, pedig majd’ egy évszázaddal fiatalabb nálam. Megengedte, hogy megismerjem, hogy megtudjam milyen valójában és nem taszított el magától, mert eleinte undok voltam vele. Ő egy tiszta lelkű ember és sose tudnék visszaélni a bizalmával. Nekem ő olyan, mintha a húgom lenne. Ezt meg kell értened.

- Én értelek Rosalie. Bella a legjobb ember ezen a földön, de neked is meg kell értened engem. A családod bántotta őt. A húgod és a bátyád is becsapták. Ebből az okból kifolyólag történt a baleset, amibe majdnem belehalt. Neked olyan mintha a húgod lenne, de számomra valóban az. Az egyetlen élő rokonom a lányomon kívül. Az egyetlen és nem akarom elveszíteni. És nem szeretném, ha a bátyád kihasználná az amnéziáját és újra összetörné a szívét. Így sem tudom megmondani mi, lesz vele, ha visszanyeri az emlékeit. Gondolj bele, milyen sokk lesz számára, ha újra szembesülnie kell a ténnyel, hogy a szerelme egy másik nővel volt. Ezért kérlek rá, hogy ne mondd el senkinek. Elég, ha Carlisle és te, ha ti ketten tudjátok.

- Tudom, hogy a bátyám hülye volt és én is haragszom rá, de…

- Nem Rosalie. Ő és Alice nem mehetnek többet a közelébe csakis a testemen keresztül. És csak szólok, hogy LaPushba viszem magammal. Oda pedig nm jöhettek a szerződés miatt.

- El akarod távolítani tőlünk?

- Tudod, hogy veled mindig kivételt tettem, mert tudom, hogy Bella kedvel téged. De ha elárulod, esküszöm, hogy nem láthatod többet te sem. Nézd, Rosalie. Veled semmi bajom. Esme, Carlisle, Emmett és Jasper sem tehet semmiről. Ha közületek bárki találkozni akar Bellával, azt megoldhatjuk. De csakis azzal a feltétellel, hogy nem mondhattok semmit a múltjáról. Carlisle szerint beláthatatlan következményei lehetnek, ha nem magától emlékezik vissza.

- És hogyan fogsz neki segíteni? Az egy dolog, hogy a farkasok megvédik, de ha tetszik, ha nem, Bella félig vámpír. Szüksége van a szabadságérzetre, újra előtörnek majd benne az ösztönök és félek, nem tudsz majd segíteni neki.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy én segíthetek neki, ha nap, mint nap láthatom. Segíthetek neki feldolgozni mindent, ami számára új a vámpírságban. És megígérem, hogy nem beszélek neki a családomról. Tőlem azt sem fogja megtudni, ki azaz Edward. Így megegyezhetünk?

- Rendben. Beszélek Jacobbal és Sam-mel, hátha találunk egy mindenki számára elfogadható lehetőséget.

- Köszönöm.

- Menjünk vissza Bellához. Szeretném, ha megtartanád a titkait. Csak ennyit kérek tőled cserébe azért, hogy mellette lehess. Ne akard, hogy újra szenvedjen. Ne okozz neki még nagyobb fájdalmat. Mellette maradhatsz, de tartsd be, amit kérek tőled. csupán ennyi, amit kérek. Már elmondtam, mit szeretnék. Hogy mit kérek tőled és azt is közöltem, hogy mi lesz, ha nem tartod be. Szerintem mindent megbeszéltünk.

- Megértettem és bár a családom nagy részével szemben igazságtalan a döntésed, de elfogadom. Végül is érthető a viselkedésed és nem bántalak érte. Te csak véded a testvéred, amit a helyedben én is így tennék. Köszönöm.

- Rendben Rosalie, akkor megegyeztünk. Amint sikerül beszélnem a falkával és döntésre jutnak, értesítelek. Minden nap bejöhetsz, de Edward és Alice nem.

- Értem Alexa. Megértettem.

- Jól van, akkor ideje visszamennünk- álltam fel és mind a ketten visszaindultunk a húgom szobájába. Én leültem az ágy melletti székre, Jake a hátam mögé állt, Rosalie pedig Bella másik oldalán foglalt helyet. Rengeteget beszéltünk, nevettünk. Bár nem tudtam sokat mesélni neki a gyerekkoráról, viszont Jake annál többet. Rosalie elmagyarázott neki mindent a vámpírlétről, a veszélyeit, a tudnivalókat, mindent. Azt is elmesélte neki, amiket Bella mondott neki saját magáról, illetve a félvérségről. Egyszer- kétszer bejött hozzá egy nővér, hogy ránézzen a gépekre és megtudja, milyen állapotban van a húgom, de semmit több.

- Megérkezett a lányod. Az egyik farkassal és annak a bevésődésével- fintorgott Rosalie. Szerencsére Bellának már beszéltünk a farkasokról, ezért nem érintette váratlanul.

- Biztosan Sam az és Emily.

- Kik?

- Sam a falka vezér, Emily pedig a bevésődése.

- A mije?

- Majd később.

- Oké- hagyta annyiban a dolgot Bella és Rosalie-val kezdett külön társalgásba, amíg én az ajtót figyeltem, mikor lép be rajta a lányom.

- Szabad- szóltam ki hangosan, mire az ajtó kinyílt és beszaladt rajta Tina. Mögötte ott jött Emily és Sam.

- Bella- szaladt az ágyhoz, de elkaptam, mielőtt felmászhatott volna az ágyra.

- Kicsim, Bella nincs még jól.

- Te lennél Tina? A kicsi Tina? –kérdezte Bella és a szeme ragyogott.

- Igen. Hát nem tudod, ki vagyok? –kérdezte kicsit sértetten kislányom.

- Sajnálom, de nem emlékszem semmire. De hamarosan fogok. Megígérem. Na, mi lesz? Már meg sem öleled a nagynénédet? –kérdezte Bella mosolyogva és kinyújtotta a karját lányom felé.

- Dee- nevetett fel Tina és felmászott az ágyra, hogy megölelhesse őt.

Azonban Bella reakciójára senki nem számított. Tina átölelte őt, mire Bella megmerevedett, a tekintete üvegessé vált és pár perc múlva zokogva ölelte magához a lányomat.

-Mi történt Bella? Jól vagy?

- Emlékszem- suttogta és nem engedte el Tinát. Szemeiből könnyek csöpögtek. –Emlékszem rád kicsim. Emlékszem.  

22.fejezet Ébredés...

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Igazán köszönöm azoknak, akik vették a fáradtságot és komiztak. Igazán jól esik, ha olvashatom a kommentjeiteket. De ne húzom tovább az időt.

Ebben a fejezetben kicsit ugrunk az időben. Nem sokat, de szerintem senki nem akarja hosszú-hosszú fejezeteken keresztül azt olvasni, ki mennyire aggódik Belláért és hogy Edward mennyire sajnálja magát.

Jó olvasást mindenkinek. És a végén ne felejtsetek el komizni. J Puszi mindenkinek: Rosalice

(Edward szemszöge)

3 kínkeserves hónapja van Bella kómában. Három hónapja történt az a szörnyű baleset, ami az én hibám volt. Azóta ki lettem tiltva a kórházból. Ha Alexa bent van, én nem lehetek mellette. Általában esténként vagyok bent mellette és nézem, ahogy békésen alszik. Minden nap attól rettegek, hogy felébred és újra meglátom a szemében azt a fájdalmat, amit utoljára láttam rajta. Ugyanakkor azt szeretném, ha újra egészséges lenne.

A családom nem zavart el otthonról, de nem volt könnyű menet. Jasper persze nyugtatta őket, de nem sokat használt. A húgaim minden szörnyűséget a fejemhez vágtak. Mindent, ami csak az eszükbe jutott. Jasper csendben végighallgatta őket, Emmett is a fejemhez vágott egy-két dolgot, Esme és Carlisle bár kíméletesen bántak velem, akkor is fájt a tudat, hogy csalódást okoztam nekik. Scarlett-et elküldték és én segítettem neki. Ha már miattam küldte el a Denali klán és a mi családunk sem akarja őt látni, valahogy segítenem kellett neki. Így vettem neki egy házat és adtam neki némi pénzt, hogy meglegyen. Néha napján találkozunk és ő próbál a közelemben maradni, de engem gyötör a bűntudat. A bűntudat, amiért tönkretettem Scarlett életét, és amiért élet és halál közé sodortam az egyetlen nőt, akit valaha szerettem. Ahogy Rosalie mondaná, az egyetlen nőt, aki képes volt elviselni engem és a makacsságomat. És igaza van. Mindenben, de ezt soha nem mondanám el neki. Soha.

Most is éppen itt ülök, az én angyalom mellett és kérem az istent, hogy segítsen rajta. Bár kétlem, hogy meghallgat, de azért próbálkozni lehet. Carlisle néhány perce hívott, hogy Bellát újra kellett éleszteni és szörnyen fáj a tudat, hogy napról napra egyre rosszabb állapotban van.

Bár már most, ebben a pillanatban nincs kómában, mégis eszméletlen és életveszélyes állapotban van.

Az ajtó kinyílt és belépett rajta Alexa. Aggódó és egyben dühös tekintete megijesztett.

-Takarodj innen. Most. Nincs jogod itt lenni.

(Lexi szemszöge)

Eltelt 3 hónap. Három hónap és a húgom még mindig kómában fekszik. Napról napra egyre nehezebb egyre kevesebb a remény, ami bennem él. Kezdem azt hinni, hogy már soha nem fog felébredni. Hogy soha nem látom többet nyitott szemmel. Soha nem mosolyog rám és soha többet nem fogom hallani a hangját. És ez fáj. Fáj a tudat, hogy napról napra gyengébb és tulajdonképpen már halott. Hiába félig vámpír, nem tudják meggyógyítani. De az is lehet, hogy ő maga nem akar már élni. A helyében én már rég feladtam volna.

-Alexa- érintette meg a vállamat Carlisle.

- Mondd.

- Menj haza. Egész nap itt voltál. Szükséged van a pihenésre. Kérlek. Reggel majd visszajössz.

- Nem akarom itt hagyni.

- Nem változott az állapota semmit. Három hónapja van ilyen állapotban. Szerinted egy éjszaka alatt változik valami? Sajnálom, de most már jóval kevesebb rá az esély.

- Nem, ne mond ezt. Bella fel fog ébredni- sziszegtem az arcába.

- Reméljük.

- Menj innen Carlisle, kérlek. Hagyj magamra. Megköszönném, ha nem szólnál bele az életünkbe. Semmi közöd hozzá, mikor jövök a testvéremhez vagy mikor megyek el innen.

- Én csak jót akartam, de sajnálom- emelte fel a kezét.

- Nem, én sajnálom- hajtottam le a fejem. –Azt hiszem, tényleg rám férne a pihenés. De azonnal szólj, ha változik valami. Holnap reggel visszajövök.

- Menj nyugodtan- mosolyodott el kicsit, aztán összeszedtem a cuccaimat és miután elköszöntem a húgomtól, elhagytam a szobát. Lassan hazavezettem, miközben Bella járt a fejemben. Miért nem ébredt még fel? Hallja egyáltalán, amit mondok neki? Tudja, hogy minden nap mellette vagyok? Hogy még mindig nem adtam fel? Még mindig reménykedem, bár egyre nehezebb.

- Megjöttem- kiáltottam el magam, ahogy beléptem a házba, de nem válaszolt senki. Az elmúlt három hónapban véglegesen Jacobhoz költöztünk és már házasok vagyunk. De a templomi esküvővel megvárjuk Bellát is. Legalábbis amíg fel nem ébred. –Halihó!

- Itt vagyunk- hallottam meg Jake szomorú hangját a konyhából. Ahogy beléptem, furcsa volt a látvány. Jacob ölében ott ült Tina és Jake próbálta nyugtatni a lányomat, aki keservesen zokogott.

- Mi történt? Édesem, miért sírsz? –kérdeztem aggódva és letérdeltem eléjük, de Tina még jobban sírni kezdett.

- Mi történt Bellával? Hol van most? Anya, hol van Bella? –kérdezte sírva. Nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Anyának szólított? Jól hallottam? Azt mondta anya?

- Mit… mit mondtál?

- Azt… hogy anya. Te vagy az anyukám. Vagy nem? –kérdezte nagy boci szemekkel.

- Honnan veszed ezt? Ki mondta neked?

- Még Renée halála előtt hallottam, amikor Phil és ő beszélgettek. Phil dühös volt, amiért te eljöttél onnan és ott hagytál velük. Renée pedig azt mondta, hogy te kérted rá, hogy vigyázzon a lányodra és ő nem hagyja cserben az unokáját.

- És… és miért nem szóltál eddig?

- Féltem. Féltem, hogy hazudnál nekem.

- Soha. Ha tudtam volna, hogy tudod, már rég megmagyaráztam volna. Én is féltem, hogy elutasítanál. Hogy már nem szeretnél- guggoltam le elé és a kezembe fogtam az ő törékeny kezeit.

- Hol van az apukám?

- Nem tudom kicsim. A papád elhagyott minket. Nem szeretett engem sem és téged sem.

- De Jake most már a papám, igaz? Te pedig a mamám vagy.

- Igen.

- Naná kislány. Én vagyok az apukád. A mamád férje vagyok. És vigyázni fogok rátok. Mindkettőtökre- mosolyodott el szerelmem és megpuszilta a lányomat, miközben óvatosan megszorította a kezemet.

- Bella pedig…

- Ő a nagynénéd.

- Hol van most? Mert nem utazott el, igaz? Akkor már hívott volna, de eddig nem jelentkezett. Hol van?

- Nem kicsim. Nem utazott el sehová. A kórházban van. Eszméletlenül fekszik három hónapja. Volt egy autóbaleDe ezt honnan tudod? Több mindent tudsz, mint mi. Hogyan csinálod?

- Tegnap vele álmodtam. Azt mondta, hogy szeret minket, de nem bírja tovább. Túl sok neki és hogy legyünk boldogok.

- Mit mondott még?

- Hogy mondjam meg Jake-nek, hogy vigyázzon ránk, ha ő már nem tud.

- Hogyan?

- Nem értettem én sem. Csak ennyit mondott. De anya, be szeretnék menni hozzá. Ugye elviszel? Látni szeretném őt. Kérlek.

- Reggel beviszlek hozzá, megígérem. De most menj és feküdj le. Pihenned kell.

- Rendben anyu- felállt Jake öléből és a nyakamba vetette magát. Mindig közvetlen volt velem, de ez az ölelése más volt. Ez volt az első, hogy úgy ölelt meg, hogy tudta, én vagyok az anyukája. És nagyon jól esett. Minden félelmem alaptalannak bizonyult a lányommal szemben. Nem utasított el, nem haragszik, amiért nem mondtam el neki az igazat, és ami a legfontosabb, elfogadja, hogy én vagyok az édesanyja.

Tina elengedett és már fel is szaladt a szobájába én pedig fáradtan ültem szerelmem ölébe. Pillantásom a kezemen lévő gyűrűre tévedt és felidéztem magamban azt a napot, amikor Jacob Black felesége lettem. Tisztán emlékszem rá, mennyire izgultam és ugyanakkor féltem. Aznap az esküvő előtt bementem Bellához, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért nem várom meg, hogy felébredjen. Aznap tele voltam reménnyel. Ugyanis Bella megszorította a kezemet. Elrohantam Carlisle-ért, de mikor elmondtam neki mi történt és megvizsgálta Bellát, csak annyit mondott, hogy ez csak egy reflex volt. Hogy az állapota változatlan és nem lát sok esélyt arra, hogy egyhamar felébred. És így is lett. Azóta eltelt két hónap és Bella még mindig kómában fekszik.

-Min gondolkozol szerelmem?

- Csak Bellán. Egész nap nála voltam, de nem változott semmi. És félek. Félek, hogy nem fog többet felébredni. Nem mondtam Tina előtt, de megijesztett az álma. Nagyon is el tudom képzelni, hogy Bella üzent neki valahogyan. Te mit gondolsz erről?

- Szerintem egyszerűen csak álmodott.

- Lehet. Megyek, lefekszem. Elfáradtam. Jössz te is? –kérdeztem, miközben felálltam és felé nyújtottam a kezem.

- Menj csak drágám. Én még elszaladok apáért. Sue-nál volt egész nap és ideje hazahoznom az öreget. Csak azt vártam, hogy haza gyere. Nem akartam egyedül hagyni Tinát. Eléggé ramaty állapotban volt, mikor felébredt. Megszunnyadt egy kicsit délután. És akkor álmodhatott Belláról.

- Köszönöm, hogy itthon voltál. Annyira jó vagy.

- Nem vagyok jó. Csak nagyon szeretlek. Na, megyek. Sietünk haza. Feküdj le nyugodtan.

- Rendben.

Én felmentem z emeletre, de még hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó és Jake elhagyja a házat. Benéztem Tinához, de már aludt. Érzelmileg sok volt ez neki. Odasétáltam hozzá, betakartam és adtam egy puszit az arcára, majd magára hagytam. Átmentem a szobánkba, felkaptam a hálóingem és bevonultam a fürdőszobába. Tele engedtem meleg vízzel a kádat és belefeküdtem. Jól esett a meleg. Ellazított és nyugtatóan hatott rám. Egy percre mindent elfelejtettem. Mindent, ami eddig aggasztott és bántott.

Egy sötét helyen találtam magam. Bármerre néztem, mindenhol sötét vett körbe. Sehol egy kis fény. Mindenhol csak a nyomasztó sötétség. Körbenéztem és tőlem nem messze a földön ott kuporgott egy ember. Törékenynek tűnt, vékony volt, igaz ezt csak nehezen tudtam megállapítani. A lábait maga elé húzta és a fejét a térdére hajtotta, miközben átölelte magát, mintha attól félne, hogy szétesik.

Közelebb sétáltam hozzá és mikor elértem, letérdeltem mellé és óvatosan megérintettem a fejét. Ő lassan rám nézett és a torkom összeszorult. Nem sok hiányzott, hogy elsírjam magam. A lány nem más volt, mint az én egyetlen kishúgom, Bella. Szomorúan nézett rám, és ahogy a szemébe néztem, mintha a világ összes fájdalma az ő lelkében találkozna.

Óvatosan rám mosolygott, mire nem bírtam tovább és magamhoz öleltem. Nagyon vigyáztam, nehogy összetörjem véletlenül. Annyira védtelennek tűnt.

-Szeretlek Lexi és mindig is szeretni foglak- szólalt meg rekedt hangon. - De nekem ez így nem jó. Nem bírom tovább.

- Miről beszélsz? Mit nem bírsz?

- Nem akarok tovább itt maradni. Itt nincs senki. Senki csakis én. És folyton csak a nyomorúságos életemen gondolkozom. Lassan belebolondulok ebbe. Én nem akarom ezt. Anyával és apával akarok lenni. Ott, ahol nincs fájdalom, ahol nem kell az elcseszett életemen gondolkoznom. Olyan jó, hogy itt vagy, így legalább elmondhatom, amit szeretnék, aztán békével távozhatom. Próbáltam beszélni Tinával is. Ő is meglátogatott, de még kicsi és nem érti mi történt.

- Bella… megrémítesz.

- Szeretlek és szeretném, ha boldog lennél. Jacob vigyázni fog rátok. Mindig mellettetek lesz. Rám már nincs szükségetek. Elmegyek innen, csak még egyszer beszélni szerettem volna veled. Ne engedd, hogy bármi is elrontsa az életedet. Azt szeretném, ha boldog lennél a lányoddal és Jacobbal, mert megérdemlitek. Bocsáss meg, amiért nem voltam jó testvéred, és amiért belekevertelek mindenféle bajba. Bocsáss meg kérlek. Nagyon remélem nem haragszol majd rám, amiért most elmegyek.

- Nem, nem engedlek el. Én…

- Alexa- halottam meg Jake hangját. –Édesem, nyisd ki a szemed- könyörgött és szinte üvöltött, de én nem akartam most visszamenni. Itt akartam maradni a húgommal. Nem érdekelt milyen hely ez. A lényeg, hogy itt ő is beszélt hozzám és nem csak hallgatott.

- Menj, már várnak rád- mosolygott Bella. –Szeretlek és bocsáss meg- mondta, aztán halványulni kezdett és végleg eltűnt.

Én pedig újra a fürdőszobában találtam magam, ezúttal a földön, a fürdőkád mellett. Köhögni kezdet, mire Jake felültetett és óvatosan a hátamat ütögette, én pedig köptem ki a vizet.

- Bella…- nyögtem ki nagy nehezen. –Bella…

- Mi? Édesem, mit mondasz? –kérdezte Jake, miközben a mellkasára vont. –Hála az égnek, hogy jól vagy.

- Mi? –értetlenkedtem, miután már rendesen kaptam levegőt. Úgy éreztem már nem akarok megfulladni a rengeteg víztől. Körbenéztem és Billy és a lányom is bent volt a fürdőszobában, rajtam pedig egy köntös volt. –Mi történt? –kérdeztem. Aggódást láttam az arcukon, a lányom szemei vörösek voltak. Jake felállított a földről, én pedig kinyújtottam a kezem a lányom felé. Ő egyből hozzám rohant és szorosan magához ölelt.

- Minden bizonnyal elaludtál a kádban. Ha kicsit később érünk haza és később jövök fel, akkor te… te…

- Meghalok- fejeztem be a mondatot. Ám ekkor eszembe jutott a sötét helyiség, Bella és a szavai. Ha én a halál küszöbén álltam és így találkoztam Bellával, akkor ő is ott van. És itt akar minket hagyni. Meg akar halni.

Végre értelmet nyertek a szavai. Már értettem miért kért bocsánatot és miért mondta azokat, amiket.

- Azonnal be kell mennünk a kórházba. Bella…- de nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen megcsörrent a telefonom és én ész nélkül rohantam a földszintre, a táskámhoz.

- Halló- szóltam bele remegő hangon.

- Alexa? Én vagyok az Carlisle. Bella állapota válságos. Sikerült újraélesztenünk, de az állapota egyre rosszabb. Már nincs kómában, de eszméletlen…

- Azonnal indulok- tettem le a telefont.

- Jake, beviszel a kórházba? Bella egyre rosszabbul van.

- Öltözz fel, addig én mindent elintézek és utána indulhatunk- mondta és én már az emelet felé tartottam. Gyorsan magamra kaptam egy melegítő szettet meg egy sportcipőt, aztán már vissza is rohantam a nappaliba. Jake már lent várt és lent volt vele Tina és Billy is.

- Hamarosan ideér Emily és ő majd behoz a kórházba titeket. Itt a kulcs, itt hagyom a kocsit- mondta Billynek, majd felém fordult. Én Tinához sétáltam és megöleltem, majd adtam neki egy puszit.

- Emily vigyáz rád. Hamarosan találkozunk kicsim. Rendben?

- Igen mami- suttogta sírós hangon. Jacobbal beültünk az autómba és padlógázzal hajtottunk a kórház felé. Nem halhat meg. A húgom nem teheti ezt velünk. Nem. Három kínkeserves hónap után nem hagyhat magamra.

Amint megérkeztünk a kórházba, kiugrottam a kocsiból és ész nélkül rohantam az épületbe és ott is a húgom szobájába. Csakhogy nem volt egyedül. Edward mellette ült és a kezét szorongatta.

-Takarodj innen. Most. Nincs jogod itt lenni- löktem arrébb és nem érdekelt, mit szól a viselkedésemhez.

- De…

- Mondom, takarodj- kiáltottam és az ajtó felé mutattam, ahol abban a pillanatban megjelent Carlisle.

- Mi folyik itt?

- Azt akarom, hogy hagyja el a szobát most rögtön. Nem akarom a testvérem közelében tudni. Miatta van ilyen állapotban. Három hónapja fekszik eszméletlenül és most is egyre rosszabbul van. Takarodj innen, amíg szépen mondom, mert nem állok jót magamért, te vérszívó rohadék- sziszegtem dühösen.

Edward dühösen meredt rám, Carlisle pedig kivitte a szobából. Én visszafordultam Bella felé és megfogtam a vállát.

- Ne merészelj magamra hagyni, hallod? Nehogy egyedül hagyj, mert azt sose bocsátom meg neked. Ébredj fel és minden rendbe jön. Mi melletted állunk és valahogy átvészeljük ezt az egészet, de nyisd ki a szemed. El ne merj menni, mert egyszer utánad megyek, és még nagyon megjárod. Hallod Bella? Hallod? –rázogattam, mire az egyik gép hangosan sípolni kezdett. Két nővér rohant be a szobába és mögöttük ott szaladt Carlisle is, amíg Jake erősen lefogott és az ablak mellé húzott. Időm sem volt felfogni mi történik. Aztán már nem is láttam semmit. Eltakartál előlem és hiába kapálóztam, nem tudtam odamenni hozzá. Önkívületi állapota kerültem. Hangosan ordítottam, de úgy tűnt senki nem figyel rám. Jake nem engedett. Szorosan tartott és eltakarta előlem a húgomat és az őt körülvevő ápolókat. Arcomat Jake mellkasába fúrtam és megpróbáltam lenyugodni. Abbahagytam az ordítást és behunytam a szemem. Lassan lenyugodtam és mire kinyitottam a szemem, az orvos és a nővérek is az ágy mellett, Bellának háttal helyezkedtek el. Az egyik gép hosszan sípolt és tudtam mit jelent ez a hang. A testvérem halott. Most már nincs többé.

-Neeeeeeeeem- ordítottam és odaszaladtam mellé. Senki nem állított meg, senki nem mondta, hogy ne menjek oda, mert azzal csak árthatok neki. Senki nem szólt egy szót sem. Térdre estem és fejemet a karjára hajtottam. –Ne hagyj itt. Kérlek, kérlek, Bella, ne csináld ezt velem. Könyörgöm, ne menj el.

Percekig nem szólt senki egy szót sem, nem hallatszott más, csak az én szipogásom és a gép sípolása. Aztán a hang hirtelen megváltozott és a sípolást felváltotta a pityegés. Azonnal felkaptam a fejem és értetlenül néztem Carlisle-ra.

- Carlisle- szólítottam meg és azonnal felálltam. Ő azonnal odajött és Bellát kezdte vizsgálni, mire ő megszorította a kezemet és lassan kinyitotta a szemét.

- Ezt nem hiszem el- suttogta Carlisle.

- Bella? Bella, jól vagy? –kérdeztem nehezen ő pedig rám nézett. Szemében most nem láttam mást, csak kíváncsiságot. Sem félelmet, sem haragot, sem fájdalmat. Puszta kíváncsiságot.

- Mégis ki vagy te? És ki az a Bella? 

21.fejezet Önmarcangolás

Lexi autója, amit Bella vett neki

(Lexi szemszöge)

-Milyen állapotban volt, mikor láttad? –kérdezte Billy.

Már elhagytuk a kórházat és a házunk felé tartottunk. Megegyeztünk Jacobbal és Billy-vel, hogy amíg Bella nem épül fel, addig Tina és én LaPushban maradunk. Ott sokkal nagyobb biztonságban leszünk. Ki tudja, mi történne most, hogy Bella nem tud megvédeni minket. És legalább a Cullen család tagjai sem fognak zaklatni.

- A tegnapi naphoz képest nem igen lehetett rajta bármilyen változást is észrevenni. Ugyan úgy gépekre van kötve. Talán annyi a különbség, hogy most sokkal sápadtabb.

- Sajnálom. Komolyan. Nehéz lehet neked és fogalmam sincs, mit mondhatnék most. Talán azt, hogy Bella erős és biztos vagyok benne, hogy nem akar itt hagyni téged és Tinát.

- Tudod Billy, már éppen rendbejött volna. Mosolygott és láttam a szemében, hogy szép lassan belenyugszik apa halálába. És végre kimozdult a házból. De ha tudom, hogy ez történik, akkor nem engedtem volna el.

- Nem te tehetsz róla. Részben Bella hibája is, mert nem lett volna szabad ilyen állapotban kocsiba ülnie, de Edward Cullen tehet róla. Ő miatta került Bella ilyen állapotba és egyik Cullennek sem jutott eszébe, hogy utána menjen. Ne okold magad. Te semmit nem tehettél érte.

- Miről beszéltetek Carlisle-val? Persze csak ha szabad tudnom- tereltem a témát, mert éreztem, hogy nem sok hiányzik hozzá, hogy újra elsírjam magam.

- A szerződésről. Nem akarunk háborút, de mint azt már Jacob is említette, valamilyen oknál fogva Sam kötődik Bellához és az egész családodhoz. Charlie iránt is mélységes tiszteletet érzett, téged és Bellát pedig megvédene mindenkitől. Ez volt az oka, hogy mikor az a vámpír felbukkant, teljesítette Bella kérését és folyton volt a házatok közelében egy farkas.

- Értem- bólintottam és kifelé bámultam az ablakon. Nem kellett sokáig várnom és megérkeztünk a házukhoz. Billy a kocsiban maradt, mi pedig Jacobbal kiszálltunk. A ház előtt két autó állt. Az egyik egy vontató autó volt, a másik pedig egy csodaszép szürke Audi a6.

- Jó napot- köszöntem a férfinak, aki az autó mellett állt. –Segíthetek valamiben?

- Meghoztam az autót. Alexandra Swan részére- olvasta fel a nevet a férfi a papírról.

- Biztos ez? Ki rendelte?

- Isabella Swan.

- Értem. Akkor átveszem- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –A nővére vagyok.

- Rendben. Akkor ide kérek egy aláírást- mutatott a papírra. Aláírtam, majd a kezembe nyomta a kulcsokat. –Minden el van intézve. Használják egészséggel az autót- azzal már el is tűnt.

- Hát ez gyors volt, de nem értem. Mi volt ez? –kérdezte értetlenül szerelmem és a fejét vakarta.

- Az szívem, hogy Bella rendelt nekem egy autót és most hozták ki.  

- Ezt én is értem, de miért?

- Mert nem sokkal miután megérkeztem Forksba, én említettem neki, hogy jó lenne egy. Hogy ne kelljen mindig megkérnem valakit arra, hogy vigyen el oda, ahová én akarom. Pont ezért. Na, mehetünk? –kérdeztem és megfogva a kezét a házba mentem. Nem akartam szét nézni. Félő volt, hogy itt helyben elbőgöm magam és akkor lőttek a jókedvemnek, amit a ház előtt álló kocsi okozott.

Egy aprócska öröm ebben a szörnyű bizonytalanságban.

Gyorsan felszaladtam a szobámba és egy táskába összepakoltam néhány cuccot. Mindent, amiről úgy gondoltam, hogy szükség lehet rá. A végén két utazótáskával a kezemben lépkedtem le a lépcsőn és a nappaliba mentem, ahol Jacob már várt.

- Ez minden? –kérdezte és elvette tőlem a táskákat.

- Nem, a telefonom fent hagytam. Menj ki a kocsihoz nyugodtan, mindjárt megyek én is- adtam egy puszit a szájára, majd visszaszaladtam a szobámba. A telefonom az ágyon volt és amint felkaptam, már indultam is ki. De egyszerűen képtelen voltam úgy elmenni, hogy ne nézzek be Bella szobájába. Óvatosan kinyitottam az ajtót és elém tárult Bella szobája. Minden úgy volt, ahogy tegnap reggel itt hagyta. A ruhák az ágyon, amiket nem akart felvenni, a könyvei az asztalon és a polcon, a cd-i, a papucsa pedig ott volt az ágy mellett. Nem bírtam tovább, behúztam az ajtót és lementem a lépcsőn. Körbenéztem, majd kiléptem a házból és bezártam magam mögött az ajtót. Jacob ott várt az autó mellett, de én odaszóltam neki.

-Most ezzel megyek- mutattam a kocsimra. Nem szeretném itt hagyni. Ki tudja mikor lesz rá szükségem. –Otthon találkozunk, aztán együtt megyünk Tináért. Oké?

- Redben- sóhajtott majd beszállt a kocsiba és már indított is. Én is így tettem és mentem utánuk. Otthon Billyt kitettük és nagy nehezen rávettem Jake-t, hogy az én kocsimmal menjünk. Imádom az autót. És nem csak azért, mert jól néz ki, hanem azért is, mert a húgomtól kaptam. Egy újabb tárgy, ami rá emlékeztet.

Tinát alig tudtuk elhozni Emilytől, nagyon jól érezte magát Claire-val. De végül sikerült elszakítanunk egymástól a lányokat és hazamentünk.

- Tina, beszélnünk kell- ültem le vele a kanapéra és Jacob mellénk ült.

- Miről?

- Figyelj kicsim, egy pár napig itt maradunk Billy-vel és Jacobbal. Jó lesz?

- És Bella? –kérdezte nagy szemekkel. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a következő kérdése.

- Öhm, Bella… elutazott egy kis időre. Meglátogatja anya sírját Floridában és elment az egyik barátjához… Londonba. Tudod, az utóbbi időben nem érezte valami jól magát és szüksége van egy kis levegőváltozásra- magyaráztam neki. Azt még nem tudom, a többit hogyan fogom neki elmagyarázni, de majd mindent szép sorjában. Először azt értse meg, hogy Bellát egy ideig nem fogja itthon látni.

- Hát ez aztán határozott mondat volt Lexi- nevetett fel. - Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy hazudni próbálsz nekem.

- Hazudni? Én? Neked? –kérdeztem mosolyogva és csikizni kezdtem a lányomat. Ha vele vagyok, minden eltörpül mellette. Olyankor nem kell Bellára vagy a balesetére gondolnom. Elég lesz utána, miután eltávolodom tőle. Nem kell a lányomnak azt látnia, hogy az anyja-akit a nővérének hisz,- mennyit szenved.

Végül elengedtem Tinát és eszembe jutott miért is beszélünk most ilyen komolyan egymással. 

- Miért vagy szomorú?

- Csak hiányzik Bella.

- Nekem is. Mikor jön vissza?

- Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul. Még én sem tudom, mikor tér magához Bella. De még azt sem, egyáltalán felébred-e a kómából valaha.

- Nagyon remélem, hogy siet, mert szeretnék találkozni Esme-vel, Rosalie-val és Alice-val is. Meg a többieket is látni akarom. Olyan vicces amikor Emmett a földön mászik négykézláb és sokszor megengedi, hogy én a hátára másszak. Olyan, mint egy nagy maci. Ugye te is elviszel majd hozzájuk?

- NEM- kiáltottam fel és fölpattantam a helyemről. - Soha többet nem mehetsz hozzájuk.

- De miért? –kérdezte és szemeibe könnyek gyűltek. A szívem szakadt meg, mikor tudatosult bennem, hogy én csaltam a szemébe a könnyeket. Így lágyabbra vettem a hangom és próbáltam úgy elmagyarázni neki, hogy ő is megértse.

- Ők nem jó emberek. Megbántották Bellát és ezért mi sem beszélünk velük. Csúnya dolgokat mondtak neki.

- Ezért ment el Bella? –kérdezte ártatlanul.

- Igen életem. Ezért- öleltem őt magamhoz és adtam egy puszit a homlokára. Szerettem volna neki elmondani, hogy mi van Bellával, de még kicsi hozzá. Nem mondok neki semmit addig, amíg nem tudok valamit az állapotáról. Persze a kómán kívül. Édes istenem, miért ilyen nehéz?

- Nyugodj meg életem- simogatta meg a hajamat Jake és átölelt mind a kettőnket. –Tina, szeretnél itt maradni? Átmehetsz Emilyék-hez, ha szeretnél. Bár Claire nincs itt mindig.

- Ha Lexi azt mondja, hogy szeretne itt maradni, akkor én is. Jól érzem itt magam. És amíg Bella nem jön haza, addig jó lesz itt.

- Csak addig? –kérdezte sértődötten Jake.

- Nem- nevetett fel Tina és kimászott az ölemből, hogy kiengesztelje Jacobot. Aminek az lett a vége, hogy a lányom nevetve könyörgött szerelmemnek, hogy ne csiklandozza őt tovább. Aztán ő felment abba a szobába, amit előkészítettek neki. Én pedig lent maradtam Jacobbal és a gondolataimmal. Odabújtam szerelmem mellkasához, hogy ne zuhanjak teljesen össze. Sok volt nekem az elmúlt két nap.

(Edward szemszöge)

-Mihez kezdesz most? –hallottam meg Jasper hangját a hátam mögül. Nem kicsit ijedtem meg. Hiszen senki nem ismeri ezt a helyet rajtam és Bellán kívül. De akkor ezek szerint ebben is tévedtem.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Alice látta, hogy idejössz, de ő nagyon mérges rád. Ezért jöttem én, hogy beszéljek veled. Ő mondta el merre kell jönnöm.

- Szuper. Akkor menj haza és beszélgess a feleségeddel. Mondd meg neki, hogy nem kell utánam küldenie senkit és ő se jöjjön ide. Hagyjatok engem békén- morogtam. Nem volt most kedvem a beszédhez.

- Nem azért vagyok itt, mert ideküldött. Hanem mert én akartam idejönni. Szépen fogalmazva Alice-t és Rosalie-t egyáltalán nem érdekli, mi van veled.

- Kösz szépen Einstein. Magamtól még nem jöttem rá.

- Komolyan Edward. Muszáj ennyire bunkónak lenned? –kérdezte kissé dühösen.

- Ha nem tetszik, el is lehet menni. Nem kötelező engem bámulnod. Menj haza és tárgyaljátok ki otthon, mennyire szemét vagyok. Én nem vagyok rá kíváncsi.

- Na, ebből elég- kelt ki magából és mögém lépve felrántott a földről. –Elegem van belőle, hogy sajnáltatod itt magad, mikor nagyon jól tudod, hogy te cseszted el. Meglehet, hogy nem egyedül a te hibád, de mindenhez ketten kellenek. És te megcsaltad Bellát Scarlett-el.

- Felfogtam. Oké? –ordítottam. –Tudom, hogy én basztam el mindent, de nem akartam, hogy ez történjen. A nélkül is tudom, hogy az orrom alá dörgölnétek.

- Fogad már föl, hogy itt nem rólad van szó- kelt ki magából Jasper is. –Sokkal fontosabb, hogy Bella felépüljön, mint az, hogy te magad hibáztatod. Vedd már észre, hogy most az egyszer nem rólad szól valami. Nem az a lényeg, hogy te mit csináltál vagy mit nem. Hanem az, hogy szétszakad a családunk és egy ember haldoklik. Szóval az önsajnálatod csak a harmadik helyre ugrott. Sajnálom, hogy nem ez kapta az első helyet.

- Miért beszélsz így? –kérdeztem nyugodtabban. Be kellett látnom, hogy igaza van. Mindenben.

- Mert észhez kell térned. Ez nem te vagy. Te nem bántottad volna meg azt a személyt, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Senki és semmi nem tudott volna rávenni, hogy megcsald. Nem is értem mi ütött beléd, mikor engedtél annak a nőnek. Mire gondoltál akkor? Egyáltalán hogy történhetett?

- Nem tudom Jasper. Fogalmam sincs. Nem gondoltam semmire. Csak megtörtént. Egyszerűen kikészített, hogy Bella nem enged magához közel. Hogy még csak meg sem érinthetem, mert egyből elhúzódik és még csak rám sem néz, vagy hozzám sem szól. Szükségem volt valakire és pechemre pont Scarlett volt mellettem.

- Miért nem kerestél meg valakit a családból? Miért nem beszéltél erről valakivel? Ha Alice-t vagy Rosalie-t keresed meg a problémáddal, ők tudtak volna rajtad segíteni és egyikük sem használta volna ki az alkalmat. De ébredj már fel. Scarlett nem akart mást, csak bemászni az ágyadba. Ennyi. És sikerült is neki.

- Ne beszélj így. Ő sem tehet semmiről. És ha így is lenne, akkor miért van mindig a sarkamban?

- Nem tudom. De ő nem szeret téged és te sem őt. Még mindig érzem a belőled áramló szerelmet, de csak akkor, ha szóba kerül Bella. Mikor Scarlett a közeledben van, nem érzek semmit. Az ég egy adta világon semmit.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy a csaj nem csak érzékeli mások érzéseit, hanem befolyásolja is, ráadásul sokkal jobban, mint én. Nyisd már ki a szemed. Mit érzel most?

- Felemészt a bűntudat és belehalok, ha eszembe jut Bella és az a pillanat, mikor meglátott. Az arca, mikor közöltem vele, hogy vonzódom Scarlett-hez, a pillanat, mikor kijelentette, hogy undorodik tőlem. A szeme, ami tele volt fájdalommal, haraggal, gyűlölettel és félelemmel. Soha nem fogom elfelejteni azt a tekintetet.

Lehunytam a szemem és újra eszembe jutott az a néhány mondat, amit akkor vágott a fejemhez, mikor megpróbáltam lefogni.

-Eressz el. Hallod? Eressze el. Undorodom tőled. Nem akarom, hogy még egyszer akár csak egy ujjal is hozzám érj. Egy mocskos disznó vagy Edward Cullen. Nem tudom, hogy szerethettem beléd. Átkozom a napot, mikor megismertelek. Bár sose találkoztunk volna. Minden rossz akkor kezdődött, mikor megismertelek. Te vagy minden bajom okozója. Amíg nem léptél be az életembe, minden normális volt. De neked köszönhetően ez soha többet nem fog megtörténni. Miattad lettem olyan, amilyen most vagyok. Neked hála minden lehetőségem elszállt a normális életre. Most pedig ha nem akarsz többet bántani, elengedsz. Értsd meg, hogy nem akarok tőled semmit. Csak azt, hogy végre békén hagyj.

-Ez volt az utolsó alkalom, hogy nyitott szemmel láttam szerelmemet, de most azt kívánom, bár ne láttam volna aznap. Ha nem jön el hozzánk, akkor nem történik meg mindez. Most nem feküdne a kórházban élet és halál közt.

- És te továbbra is megcsalnád őt Scarlettel.

- Én…

- Látod, Edward? Bárhogy is lett volna, Bella így is, úgyis szenvedett volna. Előbb utóbb rájött volna mindenre. Ez elkerülhetetlen volt. Most pedig gyere velem haza és megbeszéljük a történteket a többiekkel.

- Biztos jó ötlet ez? Alice és Rosalie gyűlölnek, Carlisle és Esme nagyot csalódtak bennem, Emmett mérges és te sem rajongsz értem.

- Most ne ezzel foglalkozz. A lényeg, hogy eléjük állsz. Ezen egyszer túl kell esned. És csendben kell végighallgatnod őket. Mert igazuk van. Most tűrnöd kell.

- Rendben- sóhajtottam és Jasperrel az oldalamon visszaindultam a házba. Féltem, mert pontosan tudtam mit gondolnak rólam a többiek. És most újra végig kell hallgatnom őket. Ráadásul nem csak gondolatban. Újra el fogják mondani, amiket a gondolataikban már hallottam. És csak a jó ég tudja, hogy nem-e dobnak ki otthonról. Mert az is könnyen lehet, hogy soha többet nem akarnak majd látni és megkérnek rá, hogy hagyjam el a családot. Még ez is megtörténhet. És nekem el kell fogadnom, bárhogy is döntenek majd.