23.fejezet Egyesség

(Lexi szemszöge)

- Mégis ki vagy te? És ki az a Bella?

- Bella, ne hülyéskedj. Ez egyáltalán nem vicces. Hallod? Ne szórakozz velem.

- Ki vagy te? És hol vagyok? Mi történt?

- Meg tudnád mondani a neved?- kérdezte Carlisle, miközben egyre közelebb lépett Bellához.

- Nem… nem tudom, hogy hívnak. Nem tudom mi a nevem. Nem emlékszem. Jézusom, nem emlékszem semmire. Semmire. Úr isten, ki vagyok? És…- kérdezte zaklatottan és a hangja egyre kétségbeesettebb lett.

- Tényleg nem emlékszel semmire? –kérdezte Carlisle.

- Nem.

- Te vagy Bella. Isabella Swan. A húgom. Az egyetlen testvérem. Ne csináld ezt velem- könyörögtem neki, de mintha kissé megijedt volna.

- Hogy hívnak téged?

- Én Lexi vagyok. Alexandra, a nővéred. Ő pedig Jacob. A férjem és a te legjobb barátod- húztam az ágyhoz szerelmemet. És nem csak azért, hogy Bella láthassa, hanem azért is, mert nekem szükségem volt rá. Szükségem volt a támaszára, mert azt hittem megbolondulok. Mi az, hogy nem emlékszik semmire?

- Az a helyzet, hogy tényleg nem emlékszem semmire. Elmondanátok mi történt? –kérdezte nyugodtabban és észrevettem, hogy az egyik nővér valamilyen gyógyszert nyom az infúziójába. Biztosan nyugtatót.

- Autóbaleseted volt. Zaklatott állapotban ültél a volán mögé és ütköztél egy kamionnal. Azonnali beavatkozásra volt szükség, de hiába stabilizálódott az állapotod, nem ébredtél fel. Aztán kómába estél. Három hónapja feküdtél ebben az ágyban eszméletlenül és szó szerint a halálból tértél vissza. Pár másodpercre halott voltál- magyarázta Carlisle.

- És mitől lehet ez az amnézia?- kérdezte egyre halkabban. Valami itt nem stimmel. A nyugtató miatt nem lenne egyre halkabb. Azt meg nem látom rajta, hogy álmosodna.

- Erős fejsérülésed volt. Talán attól. De ezt majd csak egy részletes vizsgálat után tudjuk meg biztosan.

- És az normális, hogy ennyire kapar a torkom- kérdezte csöndesen. És ekkor megértettem mindent. Hiszen hónapok óta egy csepp vér sem ment le a torkán és most sem őrjöng. Carlisle értetlenül nézett rám, de hirtelen eszembe jutott valami.

- Lehet, hogy csak szomjas- erre a mondatomra Jake mellém lépett és érdeklődve figyelte további mondandóm. –Hiszen hónapok óta csak infúzión keresztül táplálták.

- Igazad lehet. Amanda, kérem- szólt a nővérhez. –hozzon a betegnek egy pohár vizet.

- Máris doktor úr- és már ott sem volt.

- Carlisle, ha nem baj, akkor majd én megitatom, közben pedig mesélek neki a régi életéről, hátha beugrik neki valami. Kérlek- néztem rá könyörögve.

- Talán igazad lehet. De ne árulj el neki sokat. Csak a nevét és a legfontosabbakat. Viszont nem lenne jó, ha felzaklatnád. Ne mondj neki semmi olyat, amitől rosszabbodhat az állapota- figyelmeztetett Carlisle. És tudtam, hogy Edwardra és arra a nőcskére céloz. –Jobb, ha az emlékei maguktól jönnek vissza.

- Rendben- sóhajtottam. –Megígérem neked, hogy semmi olyat nem mondok neki, ami felzaklatná. Csakis a családjáról mesélek neki- nyomtam meg a család szót, amiből értette, hogy őket kihagyom a meséből.

- Jól van. Akkor adja oda a hölgynek a poharat Amanda és akár mehetünk is- adta ki az utasítást Carlisle, aztán elköszönt Bellától és elhagyták a szobát.

- Mit akarsz csinálni? –kérdezte Jake, mikor letettem a poharat.

- Már mondtam. Megitatom- suttogtam.

- Mire gondolsz konkrétan?

- Hát, nem vizet fogok neki adni, mikor másra van szüksége.

- Hahó, ti miről beszéltek?

- Jake, kérlek, menj ki a szobából és figyelj, hogy senki ne jöjjön be.

- De Lexi. Így te is azzá válsz vagy meghalsz. És én nem akarlak elveszíteni- esett kétségbe.

- Bella azt mondta nincs mérge, úgyhogy nem fogok sem átváltozni, sem meghalni. Van jobb ötleted? Vagy hagyjuk kiszáradni teljesen? Jake három hónapja egy csepp sem ment le a torkán. Kérlek, bízz bennem. Tudom, mit csinálok.

- Nem akarlak elveszteni- suttogta és láttam a szemében, hogy megadta magát.

- Nem fogsz. Menj- adtam egy puszit a szájára és megvártam, amíg ő is kimegy, aztán a húgomhoz fordultam. Odanyújtottam neki a csuklómat és vártam.

- Harapj bele- utasítottam.

- Miért?

- Mindent el fogok magyarázni, de most tedd azt, amit kérek tőled. Meg kell erősödnöd, hogy minél hamarabb hazajöhess.

- És az a legjobb megoldás, ha megharaplak? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Csak csináld. Oh… és ne felejtsd el, hogy el kell engedned, mielőtt az összes vérem elfogy és meghalok- magyaráztam neki.

- Mi? –kérdezte két oktávval magasabb hangon. –Hát te nem vagy normális. Most komolyan. Szerintem beverhetted a fejed. Mindjárt szólok egy orvosnak, hogy vizsgáljon meg.

Komolyan néztem rá, de egy szót sem szóltam. Megvártam, míg leesik neki, hogy nem vicceltem. És nem is kellett sokat várnom. –Te most komolyan beszélsz, ugye?

- Igen Bella.

- Rendben. Mit kell tennem?

Újra elé toltam a csuklómat és határozottan néztem rá.

- Harapj meg, aztán igyál. Nem tudom, hogyan megy ez az egész, sose beszéltél róla. De szerintem ösztönös lehet. Próbáld meg.

- De azonnal húzd el a kezed, ha úgy érzed elég. Nem akarlak bántani- suttogta, de már a csuklóm kötötte le a figyelmét. Ahogy a kezembe harapott, az arcomat nézte és én a hirtelen fájdalomtól felszisszentem. Aztán nem volt annyira rossz, de nem mondanám, hogy kellemes volt, ahogy a véremet itta. Már éppen elhúztam volna a csuklómat, mikor az ajtó kivágódott és belépett rajta Rosalie és mögötte a dühös ám aggódó Jacob.

- Mégis mi a fenét csinálsz? –sziszegte Rose az arcomba, miközben Bella másik oldalára sétált. Erősen megfogta Bella kezét, ami az enyémet szorította és kényszerítette, hogy abbahagyja.

- Bella, elég lesz- húzta hátra gyengéden Rosalie a húgomat és lefektette a párnára, miközben ellökte a kezemet. –Te mégis mi a jó francot képzelsz magadról? Mi lett volna, ha nem én jövök be, hanem az egyik családtagom, esetleg egy ember? Normális vagy te? És ha Bella nem engedett volna el ilyen könnyen? Mihez kezdesz? Sokkal erősebb nálad. Belegondoltál abba, mekkora marhaságot tettél?

- Valami baj van? –kérdezte Bella ártatlanul és rám nézett csokibarna szemeivel.

- Nem szívem, semmi- nyugtattam meg, majd Rose felé intézem szavaimat. –Bella engem sose bántana és az előbb is láthattad, hogy minden akadály nélkül elengedett. Amúgy meg nem kell kioktatnod. Én vagyok a nővére, és ha kell, az életemet adom azért, hogy ő élhessen. Te pedig takarodj ebből a szobából. Nem akarom, hogy bármelyik mocskos családtagod a közelében legyen kihasználva az amnéziáját.

- Amnéziát?

- Igen. Bella nem emlékszik semmire. A balesetben szerzett fejsérülése sokkal komolyabb, mint azt az orvosok gondolták volna.

- Ezt ki mondta neked?

- Carlisle.

- Értem. És mikor ébredt fel? Mióta van magánál.

- Éppen annyi ideje, hogy ivott a véremből. De előtte meghalt.

- Én csak annyit tudok, hogy Carlisle felhívta Edwardot, hogy Bella egyre rosszabbul van. Edward berohant, aztán dühösen jött haza és azt mondta megint elzavartad. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van, de nem gondoltam volna, hogy meghalt.

- Carlisle és a nővérek megpróbálták újraéleszteni, de semmi. Aztán valami csoda folytán mégis kinyitotta a szemét miután már mindenki feladta.

- Mindig is tudtam, hogy erős vagy- mosolygott rá Rose és megfogta Bella kezét. Bár nem kedveltem egyik Cullent sem, de el kellett ismernem, hogy Rosalie valóban aggódott Belláért. Velem mindig közömbös volt, de ha Bella kerül elé, akkor meglágyul. Nem értem, de nem is érdekel. Abban biztos vagyok, amíg Rosalie ilyen furcsán viszonyul Bellához, addig nem kell félnem, hogy elárulja őt. Tudom, hogy ő nem akarja elveszíteni a testvérem bizalmát.

- És te ki vagy? Mert azt tudom, hogy ő a nővérem Alexa és mellette a férje Jacob. Állítólag a legjobb barátom, bár nem emlékszem. De te nem hasonlítasz egyikőjükre sem. Ki vagy te?

- Én Rosalie vagyok. Edw…

- Ő a legjobb barátnőd. Sokban hasonlítasz rá- vágtam Rose szavába. Nem akartam, hogy Edwardról beszéljen neki. Nem akartam, hogy bármit is tudjon róluk, mert az azt jelentené, hogy el kell mondanom az igazat. A baleset valódi okát, de erre ő még nincs felkészülve. Neki kell felidéznie.

- Te nem lepődtél meg, mikor bejöttél- mosolygott rá. –Miért? Biztos nem mindennapi látvány, hogy éppen a vérét ittam a nővéremnek.

- Mert én is olyan vagyok, mint te. Én is vámpír vagyok. De te csak félig. Viszont erről senki más nem tud, csakis mi, akik a szobában vagyunk. Ez a mi titkunk és továbbra se mondjuk el senkinek, jó? –kérdezte Rose és miután Bella bólintott, rám nézett. –Beszélhetnénk négyszemközt?

- Persze. Jake, ugye addig vigyázol Bellára?

- Menj nyugodtan.

- Mesélsz neki Tináról és a többiekről? –kérdeztem. Csak hogy tudjon neki mit mondani és ne jusson eszébe, hogy a Cullen családra terelődjön a mese.

Rosalieval kisétáltunk a szobából egyenesen le a kávézóba. Ott leültünk egy asztalhoz és vártam. Vártam, hogy Rosalie kinyögje, miről szeretne beszélni velem.

- Bella miatt vagyok itt- suttogta. –Nekem ő fontos. Azzal, hogy elárulta a titkát és megbízott bennem rávezetett, hogy a megbocsátás nem gyengeség. Megbízott bennem annak ellenére, hogyan viselkedtem vele, mikor összejött Edwarddal. Példát mutatott, pedig majd’ egy évszázaddal fiatalabb nálam. Megengedte, hogy megismerjem, hogy megtudjam milyen valójában és nem taszított el magától, mert eleinte undok voltam vele. Ő egy tiszta lelkű ember és sose tudnék visszaélni a bizalmával. Nekem ő olyan, mintha a húgom lenne. Ezt meg kell értened.

- Én értelek Rosalie. Bella a legjobb ember ezen a földön, de neked is meg kell értened engem. A családod bántotta őt. A húgod és a bátyád is becsapták. Ebből az okból kifolyólag történt a baleset, amibe majdnem belehalt. Neked olyan mintha a húgod lenne, de számomra valóban az. Az egyetlen élő rokonom a lányomon kívül. Az egyetlen és nem akarom elveszíteni. És nem szeretném, ha a bátyád kihasználná az amnéziáját és újra összetörné a szívét. Így sem tudom megmondani mi, lesz vele, ha visszanyeri az emlékeit. Gondolj bele, milyen sokk lesz számára, ha újra szembesülnie kell a ténnyel, hogy a szerelme egy másik nővel volt. Ezért kérlek rá, hogy ne mondd el senkinek. Elég, ha Carlisle és te, ha ti ketten tudjátok.

- Tudom, hogy a bátyám hülye volt és én is haragszom rá, de…

- Nem Rosalie. Ő és Alice nem mehetnek többet a közelébe csakis a testemen keresztül. És csak szólok, hogy LaPushba viszem magammal. Oda pedig nm jöhettek a szerződés miatt.

- El akarod távolítani tőlünk?

- Tudod, hogy veled mindig kivételt tettem, mert tudom, hogy Bella kedvel téged. De ha elárulod, esküszöm, hogy nem láthatod többet te sem. Nézd, Rosalie. Veled semmi bajom. Esme, Carlisle, Emmett és Jasper sem tehet semmiről. Ha közületek bárki találkozni akar Bellával, azt megoldhatjuk. De csakis azzal a feltétellel, hogy nem mondhattok semmit a múltjáról. Carlisle szerint beláthatatlan következményei lehetnek, ha nem magától emlékezik vissza.

- És hogyan fogsz neki segíteni? Az egy dolog, hogy a farkasok megvédik, de ha tetszik, ha nem, Bella félig vámpír. Szüksége van a szabadságérzetre, újra előtörnek majd benne az ösztönök és félek, nem tudsz majd segíteni neki.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy én segíthetek neki, ha nap, mint nap láthatom. Segíthetek neki feldolgozni mindent, ami számára új a vámpírságban. És megígérem, hogy nem beszélek neki a családomról. Tőlem azt sem fogja megtudni, ki azaz Edward. Így megegyezhetünk?

- Rendben. Beszélek Jacobbal és Sam-mel, hátha találunk egy mindenki számára elfogadható lehetőséget.

- Köszönöm.

- Menjünk vissza Bellához. Szeretném, ha megtartanád a titkait. Csak ennyit kérek tőled cserébe azért, hogy mellette lehess. Ne akard, hogy újra szenvedjen. Ne okozz neki még nagyobb fájdalmat. Mellette maradhatsz, de tartsd be, amit kérek tőled. csupán ennyi, amit kérek. Már elmondtam, mit szeretnék. Hogy mit kérek tőled és azt is közöltem, hogy mi lesz, ha nem tartod be. Szerintem mindent megbeszéltünk.

- Megértettem és bár a családom nagy részével szemben igazságtalan a döntésed, de elfogadom. Végül is érthető a viselkedésed és nem bántalak érte. Te csak véded a testvéred, amit a helyedben én is így tennék. Köszönöm.

- Rendben Rosalie, akkor megegyeztünk. Amint sikerül beszélnem a falkával és döntésre jutnak, értesítelek. Minden nap bejöhetsz, de Edward és Alice nem.

- Értem Alexa. Megértettem.

- Jól van, akkor ideje visszamennünk- álltam fel és mind a ketten visszaindultunk a húgom szobájába. Én leültem az ágy melletti székre, Jake a hátam mögé állt, Rosalie pedig Bella másik oldalán foglalt helyet. Rengeteget beszéltünk, nevettünk. Bár nem tudtam sokat mesélni neki a gyerekkoráról, viszont Jake annál többet. Rosalie elmagyarázott neki mindent a vámpírlétről, a veszélyeit, a tudnivalókat, mindent. Azt is elmesélte neki, amiket Bella mondott neki saját magáról, illetve a félvérségről. Egyszer- kétszer bejött hozzá egy nővér, hogy ránézzen a gépekre és megtudja, milyen állapotban van a húgom, de semmit több.

- Megérkezett a lányod. Az egyik farkassal és annak a bevésődésével- fintorgott Rosalie. Szerencsére Bellának már beszéltünk a farkasokról, ezért nem érintette váratlanul.

- Biztosan Sam az és Emily.

- Kik?

- Sam a falka vezér, Emily pedig a bevésődése.

- A mije?

- Majd később.

- Oké- hagyta annyiban a dolgot Bella és Rosalie-val kezdett külön társalgásba, amíg én az ajtót figyeltem, mikor lép be rajta a lányom.

- Szabad- szóltam ki hangosan, mire az ajtó kinyílt és beszaladt rajta Tina. Mögötte ott jött Emily és Sam.

- Bella- szaladt az ágyhoz, de elkaptam, mielőtt felmászhatott volna az ágyra.

- Kicsim, Bella nincs még jól.

- Te lennél Tina? A kicsi Tina? –kérdezte Bella és a szeme ragyogott.

- Igen. Hát nem tudod, ki vagyok? –kérdezte kicsit sértetten kislányom.

- Sajnálom, de nem emlékszem semmire. De hamarosan fogok. Megígérem. Na, mi lesz? Már meg sem öleled a nagynénédet? –kérdezte Bella mosolyogva és kinyújtotta a karját lányom felé.

- Dee- nevetett fel Tina és felmászott az ágyra, hogy megölelhesse őt.

Azonban Bella reakciójára senki nem számított. Tina átölelte őt, mire Bella megmerevedett, a tekintete üvegessé vált és pár perc múlva zokogva ölelte magához a lányomat.

-Mi történt Bella? Jól vagy?

- Emlékszem- suttogta és nem engedte el Tinát. Szemeiből könnyek csöpögtek. –Emlékszem rád kicsim. Emlékszem.