Feel the love~ 13.fejezet

(Bella szemszöge)

Miután sikerült túltennem magam ezen a „rövid” elmezavaron, nem túl nagy kedvvel, de a többiekkel együtt elindultunk a hétvégi házba. Hát a nagy családi kirándulásból nem lett semmi. Lehet nem is kellett volna előhozakodnom vele. Már én is bánom.

Senki nem szólt semmit, még Rosalie sem, de biztos voltam benne, hogy mindenkit megijesztettem. Olyan szinten elevenen él bennem ez az egész, mintha csak tegnap történt volna, nem pedig 200 évvel ezelőtt. Egyszerűen képtelen vagyok magamnak megbocsátani. És a többiek sem tennék, ha tudnák mit tettem. Erre nincs bocsánat.

-Végre ideértetek. Minden rendben volt?- jött ki elénk Esme, hangja megkönnyebbülten csengett.

- Igen- nyögtem ki, majd megálltam a fal mellett. Nem volt kedvem bemenni a házba. Még nem tudtam volna szembenézni a többiekkel és Edwarddal.

- Nem minden- vetette ellen Jasper.

- De. Minden- morogtam rá. –Edward?

- Már nagyon várt és féltett téged. Már odabent várja, hogy megérkezz.

- Hol van?

- Odaadtam neki a fenti szobát, hogy kipakoljon és pihenjen. Utoljára ott láttam.

- Rendben. Köszönöm- suttogtam, majd lassan megfordultm és az ajtó felé indultam. Viszont nem tudtam Edwardot elkerülni, mert a nappaliban ült a többiekkel. Amint beléptem, megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán felállt és elém sétált. Szorosan ölelt magához. A fejem a nyakába fúrtam és lecsuktam a szemem. Ha ő nem tudja elűzni a rossz gondolatokat, emlékeket, akkor senki. És akkor hamarosan begolyózom.

- Minden rendben? –kérdezte és megpróbált elhúzódni, de én nem engedtem. A fejem a nyakánál tartottam, a kezeimmel a derekát leltem.

- Most ne engedj el. Mindenkinél nagyobb szükségem van rád. Érezzni akarom, hogy itt vagy, hogy velem vagy. Kérlek, ne engedj el. Csak ölelj szorosan- könyörögtem és ő eleget is tett a kérésemnek. Nem érdekelt, ki lát vagy mit hall. Egyszerűen nem voltam önmagam. Féltem, hogy újra kitör rajtam a pánik és megint nem leszek képes uralkodni magamon. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek. Meg kell nyugodnom, észhez kell térnem, hogy újra képes legyek eltemetni az emlékeket. Az emlékeket, melyek örökké kínozni fognak, míg csak élek.

(Rosalie szemszöge)

Amint Bella bement, a többiek kijöttek. Úgy gondolták jobb, ha Bellát egyedül hagyják Edwarddal és ebben a pillanatban nekem is ez tűnt a legjobb megoldásnak. Talán ő képes lesz megnyugtatni Bellát. Én viszont nagyon megijedtem.  Nem tőle, hanem a viselkedésétől. Teljesen olyan volt, mintha az idegei felmondták volna a szolgálatot. Tudom, hogy szörnyű múltja volt, de ennyire még sosem borult ki miatta. Soha.

-Mi történt? –kérdezte apa, mikor kellő távolságra értünk a háztól.

- Bella teljesen kiborult. Beszélgettünk, ő a múltjáról magyarázott valamit, aztán bumm, mint valami villám lecsapott. Üvöltözött, őrjöngött, fel s alá járkált. Olyan volt, mint egy őrült.

- Bella nem őrült- szakítottam félbe Jaspert. –Csak más. Értsétek meg, hogy nem tud együtt élni a múltjával. És minél többet emlegetitek neki, annál nehezebb lesz elfelejtenie. Higgyétek el, az ő helyében ti sem tudnátok így élni. Azzal a tudattal, hogy… Szóval legyen elég annyi, hogy nehéz neki. Nincs baja, csak fél. Túlságosan is. Bella erős, de nem hiszem, hogy sokáig bírná. Hamarosan kitörik belőle és csak remélni tudom, hogy nem robban akkorát, hogy őt magát is elsodorja.

- Miről beszélsz lányom?- kérdezte Esme, miközben átölelte a vállam.

- Bella múltjáról beszélek. Ami egyszer utoléri, és nagyon remélem, hogy megbirkózik vele. Mert ha nem, akkor az a halálát jelenti. És ha ő egyszer elmegy, akkor már semmi nem lesz ugyan olyan, mint most.

- Azt akarod mondani, hogy Sarah miatt borult ki? –kérdezett rá hangosan Carlisle.

- Igen.

- Ki az a Sarah? –kérdezte Alice. Nem akartam elmondani nekik az igazat, de mielőtt bármit is mondhattam volna a válasz a hátam mögül megérkezett.

- A húgom- megfordultam, ahol nem más állt, mint Bella. Arca megtört, szenvedő, tekintete félő és gyenge. De ott volt a határozottság, amitől biztos voltam benne, hogy most mindent elmond a többieknek. hát eljött ez a nap is. Amikor Bella megosztja a múltja egy sötét részletét a család többi tagjával is.  –Menjünk a házba és mindent elmondok. Edward is ott van és minket vár.

Azzal fogta magát és a ház felé indult, míg mi is lassan utána indultunk. Nem hagyhatom most magára. Szüksége van rám. Rám és apára is, hogy szembe tudjon nézni a történtekkel.

A házhoz érve lassan besétáltunk a nappaliba. Alice és Jasper leültek az egyik kanapéra, Edward a kandalló mellett ácsorgott és Esme lassan mellé sétált, majd melegen rámosolygott. Emmett a kanapé mögött állt meg, én pedig egyenesen Bella mellé léptem, aki a lépcső alján ácsorgott. Carlisle rámosolygott és a másik oldalára állt. Mi ketten tudjuk mi történt. Tudjuk, mit hallunk majd. És csak remélni tudom, hogy mind megértik majd, mi történt Bellával.

Megfogtam a nővérem kezét, hogy biztassam, ő pedig belekezdett.

(Bella szemszöge)

- Mind tudjátok, hogy mikor kezdődött a történetem. 1741-ben születtem. Gazdag szülők egyetlen gyermekeként. Legalábbis akkor még egyedül voltam, de 18 éves koromban édesanyám terhes lett. Az apám imádott, bármit megadott volna azért, hogy én boldog legyek. Beképzelt voltam, hiú, öntelt. De miért is ne lettem volna, mikor mindenem megvolt. Viszont csúnyán pórul jártam. A saját ostobaságom áldozata lettem. Még többre vágytam, mint amim volt. Tudtam, hogy szép vagyok, sőt, gyönyörű, hiszen mindenki megfordult utánam az utcán. De mikor megpillantottam azt a nőt… Heidit, mennyire gyönyörű elfogott az irigység és mindent elhittem neki, amit mondott. Mindent csak azért, hogy én is olyan legyek, mint ő.

- Igen. Heidi a Volturi tagja. Ő „szállítja” az embereket a többi tagnak- szólt közbe Carlisle.

- Sajnos igen, de ezt akkor nem tudtam. Meggyőztem apámat, hogy el kell mennem vele és ő nagy nehezen elengedett. Szerintem csak azért, mert édesanyám a testvéremet várta. Én nem örültem neki. Féltem, ha ő meglesz, én már nem kellek nekik. Hogy elfelejtenek majd és csakis a kicsi érdekli majd őket. Úgy gondoltam, ha elérem a céljaimat, azzal apám elismerését is kivívom és rájön, hogy én sokkal értékesebb vagyok, mint amilyen a kisebbik gyermeke lesz. Azt akartam, hogy továbbra is engem szeressenek a legjobban. Irigy voltam a saját testvéremre. Azt hittem azzal, hogy Olaszországba megyek Heidivel, megkapom, amit akarok, de mindent elvesztettem. Bekerültem közéjük és végig kellett néznem, ahogy megölik a többi szerencsétlen embert körülöttem. És végül hozzám értek. De nem bántottak. Aro megkímélte az életemet, de csak számításból. Heidi úgy gondolta beszámol rólam Aro-nak, aki mikor meglátott, megakadályozta, hogy bárki is végezzen velem. Felajánlotta, hogy  átváltoztat, de nem akartam, erre közölte, hogy vagy ez vagy a halál. De Caius ráförmedt, hogy nincs választási lehetőségem. Ő meg akart ölni. Aro viszont nem. Azt mondta élhetek szabadon, azt tehetek, amit akarok, ha olyanná válok, mint amilyenek ők. És átváltoztatott. Borzasztó volt. A hiúságom, a nagyravágyásom tett azzá, ami most vagyok. Miután Aro megharapott, a pokolban éreztem magam. A tűz égette a testemet és nem enyhült. Sikítottam, ordítoztam, amennyire csak tudtam, de senki nem segített rajtam. Azt akartam, hogy vessenek véget a szörnyű kínzásnak, de nem tette senki. Úgy éreztem ez a büntetésem, amiért telhetetlen, önző és hiú voltam egész életemben. De lassan alább hagyott a fájdalom és szépen lassan elmúlt. Mintha Isten megkegyelmezett volna nekem. Utána semmit nem éreztem. Jobban mondva semmi fájdalmasat. Másvalaki lettem. Egy új és erősebb lény. Eleinte tetszett a dolog egy valamit kivéve. A szomjúságot. Tetszett, hogy gyorsabb vagyok, hogy erősebb, sőt még az is, hogy a napfényben olyan vagyok, mint a gyémánt. Ártatlanokat, bűnözőket öltem, hogy oltsam szomjamat. Egyedül gyerekeket nem bántottam. Soha nem lettem volna képes ártani egy gyermeknek. Hiszen valaha én is voltam az. És ez állított meg. Aro azt mondta minden az enyém lehet, de én a családomat akartam. Vissza akartam térni hozzájuk, de nem engedett. Én pedig elszöktem. Hazamentem a városomba, hogy újra láthassam a családomat, akik addigra már úgy tudták, halott vagyok. Hiszen hónapokat töltöttem a Volturival anélkül, hogy bármi életjelet adtam volna a családomnak magamról. A kishúgom is megszületett és a Sarah nevet kapta. Még csak néhány hónapos volt, mikor hazamentem. Anyám és apám boldogan üdvözöltek. De én dühös lettem, mikor láttam, hogy hónapok óta most látnak először újra és mégis a kislány köti le a figyelmüket. Hogy egyfolytában róla beszélnek és rám akarják erőltetni. Elborult az agyam és… és végeztem velük. Megöltem a saját szüleimet. Azt a két embert, akiket mindennél jobban szerettem. És Sarah-val is végeztem volna, ha nem térek észhez időben. A kislány arca és tekintete megállított abban, hogy vele is végezzek. Az agyam kitisztult és térdre estem. Ekkor érkeztek meg Alec-ék. A Volturi két testőre és Aro. Végig követtek. És nem állítottak meg. Pedig kellett volna. Aro úgy kezelte az egészet, mintha természetes lenne. Nekem pedig szörnyű bűntudatom volt. Körülöttem anyám és apám élettelen teste, a húgom sírása és könnyáztatta tekintete. Mintha érezné, tudná mi történt körülötte. És abban a pillanatban minden megváltozott. Már nem az érdekelt én mit akarok, hanem hogy segítsek a testvéremnek. Hiszen miattam árván maradt. De mikor közelebb léptem hozzá, elfordította a tekintetét, mintha látni sem akarna. Hangosan felsírt és nekem fájni kezdett a szívem. Megértettem mindent. Valóban nem kellett volna hazamennem. Akkor mindezt elkerülhettem volna. A szüleim boldog életet éltek volna és a húgom is családban nőtt volna fel. Ehelyett én megfosztottam őt ettől. Csakis az irigységem miatt. Mert nem tudtam elfogadni, hogy szeretik a testvéremet és hogy nem én vagyok az egyetlen. Egy ilyen kis semmiség miatt végeztem velük.

- Sajnálom Bella- tett egy lépést felém Esme, de leintettem.

- Féltem, mindig is attól féltem, hogy megutáltok érte. Hiszen Rosalie is tudott magán uralkodni és nem úgy ölte meg a gyűlölt vőlegényét, mint egy vámpír, hanem mint egy ember. Én pedig azt a két embert küldtem a másvilágra, akiket szerettem.

- Ezt ti tudtátok? Végig tudtatok róla? –kérdezte Alice apára és Rose-ra nézve.

- Igen. Én kértem őket, hogy ne szóljanak róla.

- Hogy voltál rá képes? – az undorral és gyűlölettel teli hang meglepett. Számítottam rá, de meglepett. Főleg attól az embertől, akire a legkevésbé számítottam. Edward arca undort tükrözött és megvetést.

- Nem tudom- hajtottam le a fejem.

- A szüleidet. Akiknek hálával tartoztál. Milyen ember vagy te? –üvöltött.

- Nem vagyok ember. Hát nem érted? –kérdeztem sírós hangon. –Már akkor sem voltam ember. Nincs mentség arra, amit tettem, de nagyon sajnálom.

- Nem gondolod, hogy ehhez egy kicsit késő van? És mi lett szegény húgoddal? Ő is meghalt a fékezhetetlen irigységed miatt?

A szavai szúrták a mellkasomat, fájtak és ordítani tudtam volna. Tudtam, hogy elítél majd. Hogy meggyűlöl és felkészültem erre is, de nem eléggé. Erre nem lehet igazán felkészülni. A szerelmed megvet, gyűlöl és undorodik tőled. Ez az, amit sosem akartam érezni és most mégis itt vagyok és átélem.

- De, késő van. És elképzelni sem tudod, mennyire fáj még most is, amit tettem. Sosem tudok majd szabadulni az emlékektől, melyek gyötörnek. Szerintem ez elég büntetés. De ha akarsz, vess meg, ítélj el, tégy, amit akarsz. Szó nélkül tűrök mindent. Mert igazad van. De nem akartam. Sosem akartam nekik ártani. Ítélj el, ha akarsz, de remélem, ha egyszer mégis arra kerül a sor, hogy olyan leszel, mint mi, akkor nem fogod átélni ezt a szenvedést.

- Mi lett a kislánnyal? –kérdezte Alice is.

- A kislányt Aro rábízta egy házaspárra, akiknek nem volt gyerekük. Szeretetben nőtt fel és én is segítettem. Fizettem a tanulmányait, támogattam, de sosem mentem a közelébe. Két alkalom volt, mikor találkoztam vele szemtől szembe. Az egyik, mikor már betöltötte a 17-et és elmentem hozzá. Elzavart, kijelentette, hogy neki nincs testvére. Hogy gyűlöl és megvet. Hogy undorodik tőlem, mert nagyon jól emlékszik rám. Az arcomra. Arra, hogy én öltem meg a szüleinket. A másik alkalom pedig mikor vámpírrá változott. Azóta pedig figyel és várja az alkalmat, mikor végezhet velem és addig is gyötör állandóan.

- Megértem őt- szólt újra Edward és én nem bírtam tovább.

- Gyerünk, mondd ki. Mondd ki, hogy gyűlölsz, mondd ki, hogy undorodsz tőlem. Mondd ki és hagyj végre békén. Nem szükségem a te megvetésedre is. Azt mondtad szeretsz. Mégis hol van most a nagy szerelmed? Miért nem tudsz most megérteni. Vagy legalább megpróbálni elfogadni, a múltam? Szerinted nekem olyan könnyű volt? Szerinted én nem Utálom magam? Fogalmad nincs róla, mit érzek most Edward. Nem tudsz semmit, nem értesz semmit. Hiba volt, hogy elhittem lehet köztünk valami. Megígérem, most látsz engem utoljára. Soha többet nem megyek a közeledbe. Nem foglak bántani, nem teszek semmit, amivel árthatok neked. Elfelejthetsz, kitörölheted magadból még az emlékemet is. Nem kötelezlek arra, hogy itt maradj. Szabad vagy Edward. Szabad ember vagy. Olyan, amilyen én sosem leszek. Soha.

Kiszakítottam magam Carlisle és Rosalie közül és az ajtó felé siettem. Amint a friss levegőre értem, futásnak eredtem és hazafelé siettem.

Már egy ideje futottam, mikor gonosz nevetés rázta meg az erdőt. Megálltam és előttem néhány méterre ott volt ő.

-Szóval nem bírtad tovább. Milyen érzés? –kérdezte kislányos hangján.

- Miért teszed ezt velem? Nem szenvedtem még eleget? –kérdeztem.

- Nem- rázta meg a fejét. –Az örökkévalóság hosszú idő… nővérem- csak úgy sütött a gúny a hangjából, mikor ezt a nevezőt használta rám. –Olyan fájdalmat okoztál nekem, amit egy örökkévalóságon keresztül fogok visszafizetni neked. És ne is álmodj a békét nyújtó halálról. Mert én ott vagyok akkor is, ha nem látsz, akkor is, ha nem érzed és megakadályozom, hogy meghalj. Mert én akarlak megölni. Én fogom elvenni az életedet, ha egyszer eljön az ideje.

- Ne gyötörj tovább. Vedd el az életem. Már semmit nem ér.

- Ostoba vagy Bella. Azt hittem az évek során tanultál valamit. De semmit. Gyenge vagy, arra sem vagy képes, hogy komolyan rám koncentrálj. Félsz tőlem. A húgodtól. Nem gondolod, hogy ez szánalmas?

- Nem szánalmas. De nem bírom tovább. Vess véget ennek.

- Hát legyen. Most az egyszer megkegyelmezek neked. És adok egy ici-pici reménysugarat neked. De figyelmeztetlek. Később visszaveszem.

- Miért?

- Az az én titkom. Gondolkodj el rajta, hogy Edward valóban képes lenne téged gyűlölni? Használd a fejed egy csöppet és rájössz az igazságra… Isabella.

Aztán fogta magát és eltűnt. Én pedig ott álltam, mint valami idióta. De nem akartam reménykedni. Sarah szívtelen, kegyetlen. És én tettem azzá. Én vagyok a felelős azért, hogy Sarah ilyen kegyetlen és félelem nélküli életet él. Ő sokkal erősebb nálam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Az érzelmeim uralkodnak rajtam. Teljesen elnyom a bűntudat, a félelem és a fájdalom. Igaza van. Nem tanultam semmit. Szánalmas vámpír vagyok. Egy érzelmi roncs. De ennek változnia kell. Kénytelen leszek olyanná válni, amilyen Sarah. Akkor talán képes leszek rákényszeríteni őt, hogy rám figyeljen és meghallgasson. Hogy elmondhassam neki, mennyire sajnálom, ami történt. És ha azután is gyűlöl majd, akkor elfogadom, hogy elveszítettem a testvéremet is. És akkor alávetem magam a bosszújának. És elfogadom a sorsom. A sorsom, melyet ő alakít.

Feel the love~12.fejezet

 Sziasztok!

Megérkezett a friss. Igaz, kicsit nehezen, de sikerült befejeznem. A következőt jövőhét vasárnapra tervezem, de majd még jelentkezem addig. Most pedig jó olvasást. Remélem azért nem haragszotok nagyon a csúszásért. A komikat pedig egytől egyig mindenkinek köszönöm. És örülök, hogy a véleményeteket írjátok. A tanácsokat pedig igyekszem megfogadni. Köszönöm nektek. 
Puszi:Rosali

Minden ember tekintete árulkodik. Lehet, hogy nyugalmat akarsz, lehet, hogy bosszút forralsz. Lehet, hogy látszólag a világon semmi bajod, de a szemek mindent elárulnak rólad.

(Bella szemszöge)

Vásárlás után összepakoltunk és  Edward kedvéért Esme hozott néhány ennivalóhoz szükséges dolgot, majd elindultunk. Előtte Edward felhívta a szüleit, hogy a hétvégére meghívtuk őt kempingezni. Az apja örült is neki, hogy a családunkkal barátkozik. Nos, ha tudná mik vagyunk, biztosan nem örülne ennyire. De én majd kicsattanok az örömtől, hogy egész hétvégén mellettem lesz, ugyanakkor félek is. Tudom, hogy történni fog valami. Valami, amit még Alice sem tud megjósolni. Valami, ami tönkreteszi a boldogságomat és az örömömet.

Az út lassan telt, tekintve, hogy Edward ember és nekünk is emberi tempóban kellett megtennünk az utat. De tetszett az egész. Annyira... emberi volt.Olyan új. Mintha mi is egy kicsit emberek lennénk. Még ha csak egy kis időre is.

-Már csak azt nem értem, hol vannak az állatok?-szólalt meg mellettem életem szerelme, mire mosolyogva adtam meg neki a választ.

- Az állatok messzire elkerülnek minket. Érzik a veszélyt, jobban, mint az emberek. Tudják, hogy veszélyesek vagyunk. Ösztönösen menekülnek előlünk.

- És akkor hogyan fogok én medvét látni? –értetlenkedett Edward.

- Majd az állatkertben. Ott nem eshet bajod tőlük- vigyorogtam rá és én is megálltam mellette.

- De én egy szabad medvét akarok látni- makacskodott.

- Miért? –kérdeztem mélyet sóhajtva. Tudtam, hogy ezt nem úszom meg ilyen könnyen.

- Mert ha egyedül jövök, biztosan nem mennék oda hozzá. De kíváncsi vagyok, milyen erősek vagytok valójában. Látni akarom, milyenek vagytok vadászat közben.

- Szóval nem hiszel nekünk.De ez veszélyes Edward. Nem szabad.

- Nem érdekel, hogy veszélyes-e. Hiszen te itt vagy mellettem. És nem, nem hiszem el, hogy olyan erősek vagytok- rázta meg a fejét mosolyogva.

- Rendben. De nem tehetsz semmi meggondolatlanságot. Azt teszed, amit én mondok, akkor is, ha nem teszik, különben…

- Különben- kérdezte vidáman, miközben végigsimított az arcomon.

- Különben odadoblak a medvének.

- Nem hiszek neked- hajolt egyre közelebb hozzám, szája szegletében mosoly bujkált. –Túl fontos vagyok neked ahhoz, hogy egy medve karmai közé dobj- mire befejezte a mondatot, az arca csak néhány centire volt az enyémtől, nekem pedig teljesen elvette az eszemet a közelsége. Lassan hajolt felém és gyengéden érintette ajkait az enyémekhez, miközben egyik keze a derekamon pihent, a másik pedig még mindig az arcomat simogatta. Karjaimmal átöleltem a nyakát és óvatosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat, közelebb húztam magamhoz. Ha így csókol, teljesen elveszi az eszem.

- Ne nagyon bízz az érzéseimben. Labilis vagyok ilyen téren- vigyorogtam rá, majd egy picit löktem rajta. Mély levegőt vettem és összeszedve minden erőmet Alice felé fordultam. –Mit látsz?

- Amíg nem döntesz, nem látok semmit. Tudod jól- hajtotta le a fejét.

Lehunytam a szemem és minden idegszálammal arra gondoltam, hogy megmutatom Edwardnak, hogyan vadászom.

- Nem. Ezt ne Bella- kapta fel a fejét Alice idegesen. –Ne te. Az katasztrófa lenne. Nem csak neki, hanem nekünk is.

- Akkor felejtsük el. Túl veszélyes Edward. Soha nem engedem, hogy veszélybe kerülj. És az életedbe kerülhet, amit most akarsz.

- És ha nem te mutatnád meg?

- Alice?

- Talán nem lenne annyira veszélyes. Te tapasztaltabb vagy a harc terén és akármelyikünk veszítené el a fejét, Jasperrel képesek lennétek megállítani, mielőtt bántanánk Edwardot.

- Akkor apa? Megpróbálod?

- Tudod, hogy én nem tudom magam vadászat közben sem elengedni magam annyira. Edward csalódott lenne.

- Inkább csalódott legyen, mint halott- dünnyögtem.

- Majd én vállalom- ajánlkozott Emmettm vigyorogva. –Ráfér az öcskösre egy alapos ijesztgetés. Ha már Bellus teljesen elkényezteti.

- Emmett- morogtam rá- fogd vissza magad.

- Ne csináld már. Ha elborul az agyam, legalább megverhetsz. Na?

- Csábító ajánlat. Olyan régen vertem már a fejedbe egy kis józanságot, hogy már rád fér.

- Akkor- csapta össze a tenyerét.

- Anya, Rose, vegyétek át a táskákat és maradjatok biztos távolságban. Mondanám, hogy menjetek előre, de ha Emmettnek szüksége lesz Rosalie-ra, akkor jó, ha kéznél vagytok. Nem akarom bántani ezt a nagyra nőtt gyereket.

- Nos, akkor keressünk medvét.

- Em- szólt rá felesége is. –Csak okosan.

- Adsz egy szerencse puszit a nagylelkű és önfeláldozó férjednek? –kérdezte Emmett, miközben nagy szemeket meresztett feleségére, aki vigyorogva lépett oda hozzá, majd tarkón vágta, végül csak megkegyelmezett bolond férjének és megcsókolta. De olyan Rosalie-san. Vagyis a rájuk jellemző túlfűtött szenvedéllyel.

- Oké, akkor gyere. Kénytelen leszel beérni most velem. Én foglak vinni- mosolyogtam rá.

- Ez még viccnek is rossz. Amúgy meg nem olyan kellemes az utazás a ti stílusotokban- hátrált Edward.

- Na mi az? Csak nem beijedtél?

- Nem.

- Akkor gyere.

- Nem.

- Edward, ne csináld már. Olyan… gyerekes vagy. Kérlek, sokkal erősebb vagyok nálad.

- Nem.

- Jasper, megtennéd? Vagy tudod mit, inkább te apa. Ha már ennyire…- puffogtam mérgemben. Ilyen nem létezik. Fogadjunk, hogy csak azért nem akarja, hogy én vigyem, mert nő vagyok, ő pedig férfi. Biztos vagyok benne, hogy fordított esetben ő sem engedné, hogy más vigyen engem. De ha ennyire akaratos, akkor legyen.

- Hagyd, majd én- szólt hozzá Jasper.

- Nem. Neked nem… Sajnálom, de nekem szükségem van a segítségedre. Anya és apa majd Edward előtt maradnak, hogy vigyázzanak rá, ha baj történne. Alice és Rose, ti is maradjatok a közelükben, de ne annyira, hogy ne tudjanak elmenni, ha baj történne.

- Úgy lesz Bella. Ígérem, mindent megteszünk- bólintott Alice.

- Akkor induljunk. Emmett! Keress medvét- indítottam útjára drága öcsémet, aki már el is szaladt. Utána vetettem magam Jasperrel az oldalamon, aztán Carlisle és Esme, végül hátul a két húgom. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a felelőtlenségem nem kerül majd valakinek az életébe. Hiszen nem lett volna szabad beleegyeznem ebbe az őrültségbe. Ha bármi rosszul sül el, annak csakis én leszek az oka.

Emmett megállt, mi pedig tisztes távolból figyeltük. Éreztem én is az állatot. Egy nagy barnamedve járkált egyedül a folyó partján. Gondolom vadászott. Hátranéztem a többiekre. Ahogy kértem, Esme és Carlisle Edward két oldalán álltak. Tőlük nem messze Rosalie és Alice két oldalon. Mi Jasperrel messzebb tőlük Emmett-et figyeltük.

Em leguggolt, mély levegőt vett és a medve felé indult. Számunkra ez már nem volt nagy szám, hiszen mind tudtuk, hogy megy ez. Bármennyire is szerettem volna Edwardra pillantani, nem tehettem meg, hogy akár csak egyetlen pillanatra is levegyem a tekintetem Emmettről. Tudtam, hogy normális esetben nem bántaná Edwardot, de most nem ő irányít. Hiszen éppen itt iszik előttünk, az agya kikapcsolva, csakis a vérre gondol.

- Ez bámulatos- hallottam meg a halk suttogást, de nem csak én. Ugyanis Emmett felkapta a fejét a hangra, majd felmordult. A szél sem akart nagyon a segítségünkre lenni, mert pont úgy sikerült, hogy Edward illatát Emmett felé fújta, aki azonnal talpra ugrott. Ellökte magától az élettelen tetemet és újra mély levegőt vett, majd a lehető leggyorsabban Edward felé vetette magát. Újult erővel az újabb zsákmány felé. És itt jött el a mi időnk. Tudtam, hogy semmi nem fog simán menni. Miért is menne?

Emmett útját álltam, ami azzal járt, hogy engem is magával sodort. De hamar lekerült rólam, mert Jasper elkapta.

-Vigyétek innen Edwardot. Gyorsan. Vigyétek a házba. Gyerünk- kiáltottam, közben pedig Jaspernek segítettem lefogni a kapálózó öcsémet.

Szerencsére mindenki úgy tett, ahogy kértem.

- Rose, segíts észhez téríteni- kérte Jasper, miközben nyugtatni próbálta Emmett-et az erejével.

- Nem- üvöltöttem. –Ide ne gyere. Menj innen te is. Mind a ketten menjetek el. Gyerünk.

- Emmett- suttogta Rosalie sírós hangon és tett néhány lépést férje felé.

- Menj innen, ha nem akarod, hogy bűntudata legyen, amiért téged bántott- kértem Rosalie-t, de nem hallgatott rám. Miért is tette volna?

- Beszélj hozzá- biztatta Jasper, amitől meg én lettem mérges. Miért nem lehet azt tenni, amit én mondok? Ha valami baja esik Rose-nak, mindenkit elküldök a pokolba. De legelőször magamat ezért a hülye helyzetért.

- És ha baja esik?

- Tartsd erősen. Én megpróbálom lenyugtatni és Rose segít benne. Máshogy nem tudjuk észhez téríteni- győzködött Jasper.

- Rendben. De ha baja esik…

- Nem fog. Rose, csináld már- szólt rá Jasper és Rose bólintott.

- Emmett. Em, én vagyok az Rose. Hallasz engem? –kérdezte Rosalie, mire Emmett rákapta a tekintetét.- Én vagyok az macikám. Kérlek, figyelj rám. A hangomra. Csakis rám. Kérlek, gyere vissza hozzánk. Oké? Csak gyere vissza és minden rendben lesz- Rosalie hangja még mindig sírós volt, tekintete könyörgő, ugyanakkor szánakozó.

Emmett már nem próbált kiszabadulni a szorításunkból, de nem tudhattam, hogy Rosalie szavai vagy Jasper képessége hatott rá jobban.

Rose férje arcára tette a kezét és simogatni kezdte, mire ő a tenyerébe simult, akár egy kiscica. Szóval Emmett már újra önmaga.

Jasperre pillantottam, aki bólintott. Elengedtük Em-et és ő azonnal átölelte feleségét. Kicsit hátráltunk és leültünk egy sziklára, míg ők egymást ölelték és vigasztalták.

- Te tudtad, igaz? –kérdeztem suttogva. –Bíztál benne.

- Igen. Hiszen a szerelem olykor olyan dolgokra képes, amit ésszel képtelenek vagyunk felfogni. Át kell érezned ezt a helyzetet ahhoz, hogy tudd mi mindenre képes a szerelméért az ember.

- Én nem voltam biztos benne, hogy sikerül. Sokkal erősebbnek gondoltam a vér iránti szenvedélyét, mint a szerelmét. Pedig tudhattam volna. Köztük erős kötelék van. Olyan erős, amit nem lehet szétszakítani.

- Te is ilyet érzel Edward iránt.

- De…

- Bella, nem kell félned. Tudom, hogy félsz, de nem kell. Nem leszel sebezhetőbb attól, hogy szeretsz. Tudom, neked ezt tanították és nekem is. Ahogy Alice-nak mondtad, nekünk közös a múltunk. Vagy legalábbis nagyon hasonló. Engem nem vámpírok tanítottak, de én is a sötét oldalon éltem hosszú ideig. Viszont te több mindenen mentél keresztül. És mégis itt vagy. És annak ellenére, amit tanítottak, képes vagy ellent mondani. Nem bántottad a testvéredet, nem gyilkolsz ártatlanokat, nem akarod a hatalmat. Megtagadod mindazt, amit tanítottak neked. És ehhez hatalmas erő kell. Pont, mint az érzelmekhez. És te erős vagy. Mert érzel Bella. Érzed a bűntudatot, a szégyent, a gyászt, a fájdalmat, a veszteséget. Ezektől csak erősebb leszel, mert tudod, mit jelentenek ezek az érzések. Mert átélted őket. Akárcsak a szeretetet, a gyengédséget, a szerelmet. Érző lény vagy Bella. És ettől nem lettél gyengébb. Vagy igen?

- Nem- ráztam meg a fejem. –De próbálj megérteni Jasper. Neked sikerült végleg elnyomnod a múltad? Sikerült feladnod azt a létet?

- Nem. De küzdök, hogy sikerüljön.

- Ahogy én is. De nem megy gyorsan. Főleg nem akkor, ha a családomról van szó. Talán nem is akarom végleg kitörölni. Emlékeznem kell, hogy tudjam mi mindent tettem. Hogy tudjam, egy napon bűnhődnöm kell.

- Bármit is tettél a múltban, azért megfizettél. Érzelmi roncs voltál és sajnos most is labilis vagy. Hatalmas sokk kellett, hogy érjen ahhoz, hogy Aro-t kövesd, és hogy megutáld magad.

- Nagy sokk volt, az biztos- jutott eszembe egy gyermeki arc, mely nedves a sok sírástól, a gyermek szemei pedig telis tele gyásszal és szomorúsággal. Viszont a gyermek csak néhány hónapos volt, de a tekintete ilyen érzelmeket tükrözött. Majd egy idősebb arc jelent meg előttem. Egy fiatal lányé, miközben gyűlölettel néz rám és a pokolba kíván. Miközben elátkoz azért, amit vele tettem.  Ez a tekintet az, amit sosem fogok elfelejteni, ami sosem fogja engedni, hogy olyan legyek, amilyen emberként voltam.

- Bella, tudom, hogy bánt valami és nem csak azért, mert érzem. Hanem mert ismerlek. Még ha csak egy kicsit is. Mi az, ami visszatart a boldogságtól?

- Nincs jogom boldognak lenni, miközben annyi mindenkitől elvettem ezt a lehetőséget. Főleg egy valakitől.

- Szeretted azt a valakit?

- Ennyi idő elteltével már tudom, hogy igen. De akkor és ott, amikor kellett volna, nem éreztem ezt az érzést. Legalábbis nem akartam. De sosem fogom elfelejteni őt.Soha.

- Engedd el. Bocsáss meg magadnak és sokkal egyszerűbb lesz. Hidd el nekem.

- Nem lesz. Nem tudod, mit tettem. Fogalmad sincs róla, mit tettem azzal a szerencsétlennel. Nem tudod, mit vettem el tőle- ráztam meg a fejem, majd idegesen kezdtem el járkálni. Néha megráztam a fejem, hogy kiűzzem a tekintetét a gondolataimból, de nem akart eltűnni. Folyamatosan elém tárult a két arc és a tekintetek valamint az utolsó találkozásunk. A legutolsó. És bármennyire próbáltam, nem sikerült lenyugodnom. Már vámpírsebességgel róttam a köröket, miközben egyre csak ráztam a fejem. Mintha ezzel kiűzhetném a fejemből őt.

„Emlékezz rá, mit tettél vele.”

„Gyűlölni foglak egész életemben.”

„ Egy aljas szörnyeteg vagy.”

„Elvetted tőlem… Elvetted őket… Magamra maradtam és csak a te hibád. A te hibád… a tiéd… a tiéd… a tiéd…”

- Elég- ordítottam, miközben a földre rogytam. Szorosan összezártam a szemeim és hangosan ordítottam, hogy ne is halljam a hangokat. De azok hangosabbak voltak. A kezemmel szorítottam a halántékomat, de az sem használt. Semmi nem használt. Semmi.

Valaki párszor megpróbált felállítani, de mindig ellöktem magamtól. Nem akartam senkit magam mellett. Senkit, egyetlen személyt kivéve. Egyetlen egy valakit. Nekem pont rá lenne szükségem. Arra a személyre, aki mindenkinél jobban megvet és gyűlöl. –Hagyd abba. Elég már- sírva kértem, miközben eldőltem a fűre. Nem bírtam tovább. Túl sok volt ez nekem. Jasper olyan témát piszkál, ami túl sok nekem.

- Bella… Bella- hallottam meg egy női hangot, mire felemeltem a fejem és a remegésem is alább hagyott. Kinyitottam a szemem, de nem az az arc nézett rám, amit vártam. Szőke hajzuhatag takarta el előlem az erdőt és megpillantottam Rosalie-t. Milyen sok a hasonlóság köztük. Már régen észrevettem, de most, hogy az emlékek újra utat törtek maguknak, Rosalie jelenléte csak ront a helyzetemen.

- Hagyjál, kérlek. Hagyjatok magamra. Nem érdemlem meg, hogy itt legyetek. Én mindenkit csak bántok. Mindenkinek fájdalmat okozok. Nem akarom ezt. Azt akarom, hogy vége legyen. Hogy soha többet ne fájjon.

- Bella, minden rendben lesz. Ő nincs itt. Nem büntet téged senki. Nyugodj meg. Kérlek, higgadj le. Térj észhez végre. Itt vagy velünk. Ő már nincs.

- De… itt van és itt is- mutattam a fejemre, majd a szívemre. –És tudom, hogy életben van. Engem büntet. Mindenért engem okol és igaza van. Egy szörnyeteg vagyok. Miattam lett olyan, amilyen. Láttam őt. Találkoztam vele. Volterrában volt Rosalie. Ott volt és beszélt hozzám- sírtam, de könnyeim nem jöttek. –Már mondtam neked, hogy életben van. Azért maradt itt, hogy büntessen. Hogy szenvedjek. Hogy tudjam mit érzett ő, mikor megöltem a többieket. Örökre velem marad és gyűlölni fog. Pont ő.

- Bella- suttogta, majd letérdelt és az ölébe húzott. Szorosan átölelt én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Mert így is volt. Már csak az hiányzik, hogy ő is gyűlöljön és akkor nekem végem. –Megijesztesz. Most nincs itt. Ne gondolj rá. Gondolj Edwardra. Otthon vár Esme-vel és Carlisle-val. Verd ki a fejedből, mert ebbe csak beleőrülsz.

- Igen. Beleőrültem. Teljesen őrült vagyok. Mert tudom, hogy figyel. Érzem. Ahogy azt is, hogy a legjobb alkalmat várja, mikor csaphat le rám. Elveszi tőlem Edwardot, elveszi a többieket és téged is. Ha ő idejön, te örökre elhagysz engem. Gyűlölni fogsz és undorodsz majd tőlem. Te is és a többiek is.

- Bella, ismerlek és te is engem. Tudod, hogy nem tettél semmi olyat, ami elválaszthat minket egymástól. A testvérem vagy és vigyázok rád. Ígérem, örökre melletted leszek, történjen bármi.

- Örökre? Megígéred? Biztos? Sosem hagysz majd el- néztem fel rá és megijedtem attól, amit a szemében láttam. Rettegett. És tőlem. Attól félt, hogy bántani fogom.

- Nem tőled félek, hanem attól, hogy még sosem láttalak ilyennek. Megrémítesz Bella- suttogta. Én letettem a fejem a lábára és tovább szipogtam. Könnyeim nem jöttek, de már nyugodtabb voltam. Rose a hajamat simogatta, miközben a két fiú döbbenten figyelt minket. De ebben a pillanatban nem érdekelt senki. A fejemben még mindig ő járt és képtelen voltam kiverni onnan. Lehet, hogy mindenki őrültnek néz, az is lehet, hogy valóban bolond vagyok, de egy valami biztos. Hogy ő életben van és a halálomat akarja. Figyel engem és vár. Mint egy valódi ragadozó. Csak most én vagyok a zsákmány. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadnom, hogy ebben a játékban én vagyok az űzött vad és ő a vadász. És nem tudok fordítani a tényeken. De talán nem is akarok. Mindenkinek jobb lett volna, ha én akkor, ott Volterrában meghalok, ahogy annak lennie kellett volna. De talán még nem késő kiszállni a mókuskerékből. Talán ha most véget vetek mindennek, akkor ő is elfelejti a bosszúját és a családom sem kerül veszélybe. Olyan veszélybe, amiből nem tudom őket máshogy kihúzni. Csakis akkor, ha véget vetek ennek a szánalmas életnek.