Feel the love~ 11.fejezet

(Bella szemszöge)

Egész este Edwardot figyeltem. Ahogy alszik, az olyan békés. És ha becsukom a szemem olyan, mintha én is képes lennék rá. Holott már nagyon régóta nem tudok aludni. Pedig milyen jó lenne. Egész biztos róla álmodoznék. Sajnos én már erre is képtelen vagyok. Egy selejt vagyok. Nem is tudom, miért engem akar. Ez annyira hihetetlen számomra. Pedig igaz. D még meddig? Vajon meddig tart neki, hogy rájöjjön, mekkora hibát követ el azzal, hogy velem van? Őszintén szólva egyik felem azt reméli minél hamarabb, hogy megtalálhassa a hozzá való párt, míg a másik önzőbb felem azért imádkozik, hogy a lehető legkésőbb hogy minél több időt tölthessek vele.

Sokáig kavarogtak bennem a gondolatok, egészen addig, míg egy halk kopogás meg nem zavart benne.

-Gyere –suttogtam, mert nem akartam felébreszteni a fejem alatt alvó szerelmemet.

Az ajtó kinyílt és bedugta a fejét Rosalie. Mikor meglátott minket, elmosolyodott és nagyon halkan lépkedett az ágy felé. Kezében egy sporttáskával.

- Ezeket este hoztuk át Edwardtól Emmett-el. Gondoltam kényelmesebb lesz neki a saját ruháiban.

- Köszönöm Rose- mosolyogtam rá, majd elvettem a fejem a mellkasáról és óvatosan kiszálltam az ágyból. Az ablakhoz sétáltam és mosolyogva néztem az erdőt. Emberi tempóban Rosalie mögém lépkedett és még mindig halk hangon szólalt meg.

- Olyan jó téged boldognak látni. Bár reméltem, hogy nem egy emberbe esel beled, de ha boldog vagy, akkor felőlem egyszemű küklopsz is lehetne. Hogy vagy? –kérdezte, miközben átkarolta a vállamat.

- Most olyan furcsa minden. Olyan, mint már régóta nem. Most nem csak az erdőt látom. Nem csak olyannak, amilyennek eddig. Most látom benne a szépet. És ettől félek. Jó érzés, de félek is tőle. Ijesztő. Hiszen régen nem éreztem már így magam. Ugyanakkor nagyon boldog vagyok. Szeretem őt, de félek, hogy elveszítem. Jaj Rose, nem élném túl. Az első pillanattól kezdve szeretem. Ha ő nem élne, nekem sem lenne értelme a létezésemnek.

- Pedig egy napon eljön érte a halál Bella. Hiszen ő halandó ember. Nem olyan, mint mi. Könnyen történhet vele valami, ami az életébe kerül. Tudod, hogy embereket nem tudsz visszahozni. Ha képes lennél rá, akkor nem Carlisle-t kértem volna meg, hogy változtassa át Emmett-et. Hanem egyenesen hozzád vittem volna. Tudod jól, hogy én sem szeretek ilyen lenni. Utálom, gyűlölöm ezt a létet, de ha nem lennék ilyen, nem ismernélek. És azt bánnám. Én döntöttem. Döntöttem Emmett sorsa felett, pedig nem lett volna hozzá jogom. Azt sem tudom mit akart, mert önző voltam.

- De a te eseted más volt. Emmett haldoklott. Nem ismerted emberként, de az utolsó pillanatban láttál valamit benne, amitől úgy érezted, hogy élnie kell. Te megmentetted. De Edward egészséges és erős. Nem kell döntenem az élete felett. Nem is tenném soha. Talán akkor, ha a szemem előtt haldokolna, és nem lenne rá más lehetőség. Akkor talán, de nem tudnám megtenni. Hiszen annyira jó. Nem vehetem el a lelkét Rose. Te is tudod, milyen ez. Hiszen mindenkinél jobban megértesz engem. Tudod, milyen vagyok.

- Tudom. De azt is, hogy milyen a szerelem.

- Én is tudom. Én is voltam szerelmes.

- De nem így Bella. Nem így, ahogy most. Az igazi, mindent elsöprő szerelem csak egyszer lép be az életedbe. Nekem elhiheted. Én azt hittem, hogy szeretem őt és mindent elvesztettem miatta. Még az életemet is. Nagyravágyó voltam, önző és végtelenül nagyképű.

- Ahogy én is.

- Carlisle és Esme remek emberek voltak. Jóval különbek, mint mi. És mégis így végeztük. Mindannyian. Neked és nekem vér tapad a kezünkhöz Bella. De Edward elfogad majd olyannak amilyen vagy. Ne hazudj neki. Bízz meg benne. Tudom, nem egyszerű. Én is keresztül estem rajta Emmett-el, de megéri. Ha valóban szeret, akkor a múltaddal együtt elfogad. Azzal a szörnyű tetteddel együtt is kellesz majd neki. És meg fogja érteni, hogy nem te voltál a hibás.

- De én voltam. Nem kellett volna odamennem. Ha nem akarom bebizonyítani az igazamat, akkor sosem történt volna meg.

- De bűnhődtél érte Bella. Sokkal többet, mint amennyit érdemeltél volna. Tudod jól, hogy így van. Már mindent megbántál Bella. Az egész életed szenvedés volt. Ne akard újrakezdeni. Ne lökd el magadtól a boldogságod, mert azt képzeled, hogy nem érdemled meg. Mert nagyon is megérdemled. Ne büntesd őt és főleg ne magad- az állát a vállamra rakta és közelebb húzódott hozzám. –Bella, te remek lány vagy. És én tudom, hogy nagyon sokat változtál. Hidd el, hogy méltó vagy a számára. És boldogok lesztek.

- Te mindig jó voltál hozzám Rose.

- Mert én is hasonló dolgokon mentem keresztül, mint te. De te többet szenvedtél. Én pedig megígértem, hogy segítek neked kilábalni belőle. Ha az kell, hogy örökösen veszekedjek veled, akkor azt fogom tenni, de felnyitom a szemed Bella.

Felemelte a fejét a vállamról és megfordított. –Megérdemled, hogy végre te is boldog legyél. 269 év után végre találtál valakit, aki szeret és akit te is szeretsz. Ne legyél buta.

- És ha nem kér majd belőlem?

- Akkor nem is szeret igazán. Ha nem érti meg mi történt veled azon az estén, akkor sosem szeretett annyira, mint te őt. De akkor én magam végzek vele. Erre megesküszöm.

- És ha én nem akarnám? Ha elengedném?

- Nem értesz igaz? Te mit tennél, ha Emmett ember lenne, én halálosan beleesnék, és nem lenne hajlandó elfogadni, hogy sok-sok évvel ezelőtt megerőszakolt a vőlegényem és a mocsok barátai? Hogy megöltem őket bosszúból? Ha mindez sok lenne neki és azt kérné hagyjam békén? Ha én megtenném és elmennék, hogy ne fájjon annyira?

- Megkeresném és megölném. De előtte elmagyaráznám neki, hogy milyen undorító gazember és hogy nem különb azoknál az állatoknál. Megölném, amiért fájdalmat okozott neked.

- Nos Bella, itt a válaszom a kérdésedre. Tudod, hogy az, ami összeköt minket, nagyon szoros. Az életemet adnám érted Bella. Te nem csak a testvérem vagy, hanem a megmentőm, az őrangyalom. Egy olyan barát, testvér, akire bármikor számíthatok. Soha nem akarlak elveszíteni téged. Soha. Bármire képes lennék, hogy megvédjelek.

- Ez csak azért van, mert azt hiszed, hogy megmentettelek. Ez csupán hála Rosalie.

- Nem- elmosolyodott. –Azt mondasz, amit akarsz. De akkor is szeretlek téged. Fontos vagy nekem Bella. Olyan régóta vagy a testvérem, hogy elmondani sem tudom. Mindig mellettem voltál, mindenben támogattál, még az őrült „Öljük meg a vőlegényem és az átkozott barátait” akciómban is. És azért is téged szúrt le Carlisle.

- Köszönöm Rose. Te is fontos vagy nekem. Pont, ahogy Carlisle vagy a többiek. Még Alice is.

- Alice a maga módján jót akart neked. Nem hiszem, hogy a rossz szándék vezérelte.

- Én sem.

- Próbálj meg megbékélni vele.

- Mindig nagy hatással vannak rám az ilyen beszélgetések Rosse. Nem tudom, mit csinálsz, de mindig sikerül kihúznod a letargiából és ezt köszönöm neked. Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy a testvérem és a barátnőm vagy- elmosolyodtam és megöleltem a húgomat. Semmi nem lenne ugyan az, ha ő nem lenne. Eleinte bosszantott, hogy ott van, hogy mindenbe beleszól. Emberként valóban hiú volt. Mikor a városba költöztünk, utálattal, gyűlölettel tekintett rám akár hányszor összefutottunk az utcán. Akkoriban még Carlisle unokahúgaként ismertek. Mivel csak hárman voltunk, nem volt nehéz hihető fedősztorit találni. Akármikor találkoztunk, mindig megnézett. Irigykedett.  Nem egyszer hallottam, ahogy az anyjának panaszkodik. A barátnőinek soha, de az anyjának örökösen. Féltékeny volt, amiért csinosabb voltam és szebb, mint ő. Én pedig haragudtam rá, amiért azt kívánja bárcsak ő is olyan lenne. Tiszta szívemből kívántam neki, hogy inkább pukkadjon meg az irigységtől, minthogy megtudja, milyen következményekkel jár az, hogy ilyen vagyok. Később megelégedett magával, mikor Royce udvarolni kezdett neki, de én tudtam, hogy nem lesz jó vége. Egy öntelt liba és egy elkényeztetett apuci pici fia nem lesz jó páros. És igazam lett. Rosalie megtapasztalta mi a szenvedés. Mikor Carlisle hazahozta és megláttam ki az, azt akartam, hogy hagyja meghalni. Már tudat alatt akkor is jót akartam neki. Hiszen a halál is jobb ennél az életnél. Az irigysége és önteltsége ellenére Rose sosem volt rossz ember. De én nem akartam, hogy velünk maradjon. Folyton arról győzködtem Carlisle-t, hogy hagyjuk magára, de nem engedett. Ő és Esme végig mellette voltak, amitől csak még ellenszenvesebb lett számomra. Ráadásul miután átváltozott, gyönyörű lett. És a hiúságom nekem is határtalan volt. Bántotta a büszkeségem. A története viszont megrázott. Mikor elmesélte, hogy mi történt vele azon az éjszakán, valami megváltozott bennem. Megértettem miért olyan, amilyen és a végén megszerettem. Mert ő a húgom. Az egyetlen és igaz testvérem.

Olyan titkot rejtegetek, amit még ő sem tud. És ha rájönne, hogy én nagyon régen tudom, akkor megsértődne, és soha többet nem állna szóba velem. Meggyűlölne. Örökre elveszíteném őt. Örökre.

Míg ezen járt az agyam és elképzeltem mit tennék, ha rájönne és elveszíteném a támaszomat, Edward megmozdult az ágyban én pedig visszatértem a jelenbe. Lehunytam a szemem, de nem mozdultam az ablak elől és vártam. Vártam, hogy felébredjen.

Edward mocorgott, majd mély levegőt vett. És kis idő múlva megszólalt.

-Hát nem álom volt. És itt vagy velem.  

- Igen, itt vagyok. Megígértem, hogy itt maradok, amíg te szeretnéd. De az életedet nem kockáztatom. Tudnod kell, ha bajba sodorlak, akkor elmegyek. Abban a pillanatban, hogy az életed közvetlenül miattam veszélybe kerül, elhagyom a várost. Bármennyire is nehéz lesz- ezt végig csukott szemmel mondtam. Bár fájna, ha elhagynám de túlélném. Túlteszem magam rajta, ha tudom, hogy ő biztonságban van.

Edward felállt, majd odasétált mellém. Teste melegét az enyémen, leheletét az arcomon éreztem, de még nem nyitottam ki a szemem.

- Köszönöm, hogy nem löksz el magadtól újra.

- Nem, mert egy napon úgyis rájössz, hogy nem én vagyok a legjobb választás számodra- kinyitottam a szemem és ránéztem. –Te is rájössz majd, hogy sokkal jobb embernek lenni, mint ilyen szörnyetegnek. De addig minden percét szeretném kiélvezni. Mert alap járaton nagyon is önző vagyok.

- Ne is reménykedj benne, hogy valaha is megszökhetsz előlem- suttogta. –Most már soha. Szeretlek.

Közelebb hajolt hozzám és újra megérintette ajkaimat a sajátjaival. Nincs annál jobb a világon, ha az a férfi csókol, akit szívből szeretsz, és akiről tudod, hogy ő is szeret.

- Azt hiszem ideje visszamennem a saját szobámba- suttogtam, miután elváltunk egymástól.

- És ha én nem szeretném?

- Muszáj. Nem tölthetjük az egész napot az ágyban- adtam egy puszit az arcára, majd gyorsan kikeltem az ágyból és már az ajtónál is álltam. –Nemsokára visszajövök.

Azzal fogtam magam és visszamentem a szobámba. Bár egész este nem voltam itt, mégis olyan volt, mintha el sem hagytam volna a szobát. Gyorsan a fürdőszobába mentem és lezuhanyoztam. A zuhany után a gardróbba mentem, ahol előhalásztam egy szürke szövet rövidnadrágot, egy szürke háromnegyedes kis blézert, egy fehér toppot és hozzá egy szintén fehér balerina cipőt, majd gyorsan magamra kapkodtam őket. A hajamat megszárítottam, majd az egyik oldalra húztam és befontam. Nagyjából ennyi volt az öltözködés. Aztán visszamentem a vendégszobába Edwardhoz. Az ajtó pont abban a pillanatban nyílt ki, ahogy odaértem, így mosolyogva karoltam át őt, miközben lementünk a konyhába, hogy Edward reggelizni tudjon. Majd meg kell kérnem Esme-t, hogy tanítson meg elkészíteni egy-két finom ételt, mert főzni azt nem tudok. Azonban a lépcsőn leérve pont Alice-val találtam szembe magam. Edward kezei még mindig a derekamon pihentek, de amint észrevette, hogy megállok, még szorosabban tartott maga mellett. Na nem mintha vissza tudna tartani, ha meg akarnám támadni a testvéremet.

Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és várta mi lesz a következő lépésem. Igen. Tegnap azt mondtam ne kerüljön a szemem elé. És most itt van.

-Menjünk- szóltam oda Edwardnak, majd magammal húztam a konyha felé. Nem akartam őt bántani. Ő is a testvérem volt. De elárult. Kijátszott és ezzel elveszítette a bizalmamat. Ezt pedig nem tudom egyik pillanatról a másikra visszaadni neki. Nem akarok végezni vele. Minden porcikám tiltakozik ellene, de az eszem azt mondja, hogy tegyem meg. Hogy a fene vinné el azt az átkozott Volturit és Aro-t is.

Edwarddal a konyhába mentünk és hallottam, ahogy odakint mindenki fellélegzik. Míg Esme bent a konyhában büszkén nézett rám.

-Köszönöm kicsim.

- Nincs mit. Szégyellnem kellene magam, amiért meg akarom ölni őt, de nem tudom. Egyszerűen ellenkezik mindennel, amit eddig belém neveltek.

- Előbb-utóbb megbirkózol vele. És nagyon boldog vagyok, hogy visszafogod magad. Akkor is, ha csak miattunk.

- Ne köszönd. Nem érdemlem meg. Nem vagyok jobb, mint ők. Egyszerűen csak szeretnék változni. Ennyi köztünk a különbség.

- Gyere Edward. Készítettem neked reggelit. Remélem, ízlik majd. És az este beszéltem édesanyáddal.  Azt mondta addig maradsz, amíg szeretnél, és amíg nem vagy a terhünkre.

De azt tudnod kell, hogy mi nagyon szívesen látunk téged itt bármikor.

-Köszönöm Emse. Nagyon kedves öntől.

- Tegezz csak nyugodtan. Hiszen a család tagja vagy. Bocsánat, mi annak tekintünk- helyesbített, mikor meglátta arckifejezésemet. Ne kezdje már ő is. Edward egy másik család tagja. Hiába a barátom vagy a párom, ő másik családhoz tartozik.

- Rendben Esme, köszönöm.

- Apa?

- Carlisle bement a kórházba, hajnalban rosszul lett az egyik betege, de hamarosan hazaér. Miért?

- Nos, arra gondoltam, hogy elmehetnénk a kis faházhoz a hétvégére. Persze csak is gyalog. Az egész család. Ott mindig jól érezzük magunkat. Mit szólsz hozzá?

- És Alice?

- Majd türtőztetem magam. De nem akarok itthon ücsörögni. Menjünk el. Kérlek. Vagy az árvákhoz mész?

- Nem. Ma nem. De megbeszélem a többiekkel. Jó?

- Rendben- mosolyogtam rá, majd odasétáltam Edwardhoz, aki már bőszen reggelizett. Esme kiment a konyhából én pedig a konyha szekrényre ültem. –És velünk tartasz?

- Sajna nem hívtak meg.

- Én éppen most hívtalak meg. Szóval?

- Rendben. Mehetünk.

- Készülj fel, hogy gyalog megyünk. És hosszú lesz az út- mosolyogtam rá, majd felkaptam a kocsi kulcsot, adtam egy puszit az arcára és elindultam kifelé a garázsba, de még visszafordultam. –Most elmegyek vásárolni. Remélem, itt talállak még, ha visszajövök.

- Itt leszek. Ígérem- villantotta fel a kedvenc féloldalas mosolyomat én pedig folytattam az utat a garázsba.

Az autóban azonban ott ült Rosalie és az autó mellett Alice ácsorgott.

- Ha jönni szeretnél, ülj be. De most szólok, hogy csak pár ruhát veszünk. Nincs kedvem órákig vásárolni. És nem akarom, hogy megint keresztbe tegyél nekem, különben nem állok jót magamért.

- Rendben Bella- bólintott, majd beszállt hátra. Egész úton csendben volt. Senki nem szólt senkihez. Olyan volt az egész, mintha három idegen ülnie az autóban. A pláza elé érve leállítottam az autót. Mind a hárman kiszálltunk és egymás mellett sétáltunk be a hatalmas üzletbe.

Közel másfél óra néma csend után Rose magunkra hagyott, hogy vegyen magának néhány ékszert. Mi pedig a fiúknak vásároltunk néhány ruhát, tudván, hogy ha Emmett és Jasper veszekednek, akkor nem elég néhány ruhadarab erre a hétvégére. Emmett-en és Jasper-en kívül Edwardnak is vettem néhány ruhát, amire szüksége lehet, hogy ne kelljen hazamennie.

-Sajnálom- suttogta Alice. Ő az egyik sorban állt velem szemben.

- Ne kezdjük megint.

- Sajnálom. Mindent. Nem lett volna jogom beleszólni. Csak szerettem volna, ha boldog leszel. Ahogy Rose, Esme vagy én. Nem gondoltam, hogy ekkora bajt keverek. És azt sem, hogy ennyire haragszol majd.

- Haragszom. Haragszom, mert elárultál. Pont te. És ezt nehéz megemésztenem. Pedig próbálkozom.

- Nem akartam, hogy veszélybe kerüljön. Azt pedig végképp nem, hogy meggyűlölj. Nem akarlak elveszíteni Bella. A testvérem vagy és hiányzol.

- Én is szeretlek téged Alice, ezért vagy még életben. És azért, hogy a családunk ne szenvedjen. Küzdök a múltammal, önmagammal. Mert legszívesebben megbüntetnélek az árulásodért, ugyanakkor félek, hogy magamat még jobban gyűlölném, mint most. Te nem tudod mennyi mindenen mentem keresztül, nem tudod, mi tart vissza attól, hogy végezzek veled. És nem csak a család, nem csak a lelkiismeretem. És végül nem csak Edward. Vannak dolgok, amiket nem tudsz. Talán el kellett volna mondanom és akkor eszedbe sem jutott volna ilyet tenni, de ezen már nem tudok változtatni.

- Olyan rossz így Bella. Tudom, hogy megérdemelném, de nehéz elkerülni téged. Hiszen barátok és testvérek vagyunk. Kérlek, bocsáss meg nekem.

- Próbálkozok. Nem ígérhetek semmit Alice. Semmit. Mert ebben a pillanatban is attól félek, hogy neked ugrom és olyat teszek, amit nem szeretnék. Meglátom, hogy képes leszek-e elfelejteni. Vagy megbocsátani. De az biztos, hogy bízni nem tudok majd benned. Legalábbis nagyon nehezen.

- Köszönöm Bella.

- Még ne köszönj semmit. Majd akkor, ha már nem jelentek veszélyt rád. Akkor majd köszönheted. Addig ne- ráztam meg a fejem, majd a pénztárhoz mentem és kifizettem a ruhákat. Aztán a parkolóba mentem, ahol beültem az autóba és vártam a többieket. Miközben az előbb hallottakon rágtam magam. Muszáj lesz megerőltetnem magam és megbocsátani neki, hogy megnyugodjak. És érzem, hogy ez a hétvége döntő lesz. Ha most nem végzek vele, akkor utána már nem fogok. Összezárva egész hétvégén úgy, hogy minden pillanatban látom. Alice és Edward élete is a kezemben van. De egyiket sem akarom bántani. Egyiküket sem, de ha elvesztem a fejem, mind a ketten veszélybe kerülnek. Sőt. Az egész család. 

Sziasztok!

Íme ez lenne a friss. A következőt szintén nem tudom mikor, talán hétfőn tudom hozni, de ez nem biztos. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok és azt is, hogy nem lett valami jó. De azért remélem ezzel nem rémisztettelek el benneteket nagyon a töritől. 

Köszönöm, hogy vártatok és türelmesek voltatok, ez nagyon sokat jelent nekem. 

Remélem a következő jobb lesz majd és azt is, hogy időben tudom majd hozni. 

Puszi mindenkinek: Rosalice