Feel the love~ 10.fejezet

 Sziasztok!

És újra itt a friss. Remélem ezzel a résszel sem okozok csalódást nektek. Rövidebb lett, mint az előző és nem lett olyan eseménydús sem, de remélem attól még tetszik majd.

Köszönöm a komikat mindenkinek. A friss valószínűleg vasárnap, de lehet, hogy csak hétfőn kerül fel újra. Attól függ, mennyi időm lesz írni.

Most pedig jó olvasást kívánok nektek. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Ahogy ajkaink találkoztak egy sóhaj szakadt fel belőlem. Edward levezette kezeit a derekamra és még közelebb húzott magához én pedig a hajába túrtam. Ajaki olyanok voltak, mint a legédesebb gyümölcs vagy a legfinomabb csokoládé. Persze minden jónak vége szakad egyszer, így a csókot is abba kellett hagynunk. Nem szabad elfelejtenem, hogy ő ember. Kezemet a mellkasára tettem és gyengéden eltoltam magamtól, miközben a levegőt kapkodtam. Mintha szükségem lenne rá. De ő sem volt jobb állapotban, mint én. Mélyen a szemembe nézett, félve, vajon mit mondok majd, de csak elmosolyodtam és neki is egy félmosoly kúszott ajkaira.

-Elképzelni sem tudod, mióta várok erre- suttogta és homlokát az enyémnek döntötte.

- Neked pedig fogalmad nincs, mióta várok rád.

- Nem kell többé. Itt vagyok, és sosem engedlek el. Te vagy a mindenem Bella.

- El sem tudom mondani, mennyire szeretlek- suttogtam. –De neked pihenned kell.

- De én nem akarok.

- Dehogynem. Így sem tudom hogyan maradhattál itt, de nem örülnék neki, ha holnap fáradt lennél, mert én feltartottalak- felálltam az ágyról és mélyen a szemébe néztem.

- És ha az ágyban maradok, akkor itt maradsz velem?

- Edward…

- Kérlek. Jófiú leszek, ígérem- emelte fel a kezét miután bebújt a takaró alá.

- Rendben- visszaültem az ágy szélére, de neki nem volt elég. Rám mosolygott és megpaskolta maga mellett a párnát jelezve, hogy feküdjek mellé. Megráztam a fejem, de eleget tettem a kéréséne. Mellé feküdtem, fejem a mellkasára helyeztem, de nem bújtam be a takaró alá. Így is éppen elég neki elviselnie a testem hidegségét. –Nem túl hideg?

- Nem. Pont jó.

- Nem akarom, hogy megfázz. Főleg ne azért, mert én ilyen hideg vagyok.

- Bella, nincs semmi baj. Nem fogok megfázni. És ha mégis, akkor is megérte, mert itt fekszel a karjaimban- egy puszit nyomott a homlokomra én pedig elmosolyodtam. De hirtelen eszembe jutott valami. Valami, amit meg kell kérdeznem tőle.

- Edward?

- Hm?

- Tudni szeretném, hogy mindaz, amit mondtál csak azért volt, hogy megnyerd a fogadást, vagy komolyan is gondoltad? –nem néztem rá, mégis éreztem, hogy meglepi kérdésem. A teste megfeszült és levegőt is elfelejtett venni. Végül mégis felkönyököltem és felnéztem az arcára. Ahol a szeme értetlenséget és szomorúságot tükrözött.

- Tényleg azt hiszed, hogy hazudnék neked?

- Még nem tudom. Nem ismerlek Edward. Meg kell értened, hogy ez még új nekem. Egy emberrel. Még tanulnom kell. Szóval?

- Soha nem tudnék ilyen fontos dologban hazudni. Neked pedig semmi másban sem. Igazat mondtam. Tényleg szeretlek Bella. Bízz bennem, kérlek.

- Megpróbálom.

- Honnan tudsz a fogadásról?

- Tudod, remek a hallásunk és nem utolsó sorban van egy Alice nevű roppant idegesítő húgom, aki mindent megoszt a férjével, és aki nem foglalkozik azzal, hogy a házban ki hallja a mondanivalóját.

- Szóval Alice tudta.

- Igen. És most mi lesz? Megmondod a barátaidnak, hogy nyertél?

- Nem. Ez az egész fogadás egy hülyeség. Először jó ötletnek tűnt, de te nem lehetsz egy fogadás tárgya. Soha. Holnap amint bemegyek a suliba, az lesz az első dolgom, hogy a srácokkal közlöm, hogy kiszállok. Megígérem.

- Az jó lesz- mosolyodtam el. -De a holnap nem jó választás.

- Miért?

- Mert holnap szombat. És mert nem akarom, hogy holnap hazamenj.

- És mit terveztél holnapra- kérdezte mosolyogva és egy gyors puszit nyomott ajkaimra.

- Nem tudsz te semmit a vámpírokról. Kéne tartanunk neked egy kis bemutatkozást. Hogy lásd, milyenek vagyunk valójában. Lenne hozzá kedved?

- Ha veled lehetek egész nap, akkor igen.

- Nem vagy még fáradt? –kérdeztem és visszatettem a fejem a mellkasára.

- Nem.

- Akkor mihez lenne kedved?

- Mesélj magadról.

- Nem hiszem, hogy érdekelne.

- Pedig de.

- Én viszont nem vagyok rá büszke. Félek, hogy elijesztenélek a múltammal. Jobb, ha nem tudod.

- Kérlek. Megígérem, nem ítéllek el téged. Mesélj magadról.

- Jobb, ha te kérdezel, én pedig válaszolok néhány kérdésdre. De nem mindre. Így jó?

- Rendben. Akkor az első kérdés. Hány éves vagy?

- 18.

- Nem így értettem.

- Nem akarod tudni.

- Most ünnepelted a születésnapod. Tudni szeretném, mennyi vagy. Kérlek.

- 269

- Ez… ez elképesztő. Mikor születtél?

- 1741-ben. Gazdag család egyszem lánya voltam. Az apám imádott, bármit megadott volna azért, hogy én boldog legyek. Beképzelt voltam, hiszen mindenem megvolt. Viszont csúnyán pórul jártam. De ezt most inkább nem akarom elmondani.

- Miért? Bántottak?

- Nem. A saját ostobaságom áldozata lettem. Még többre vágytam, mint amim volt. Tudtam, hogy szép vagyok, sőt, gyönyörű, hiszen mindenki megfordult utánam az utcán. De mikor megpillantottam azt a nőt… Heidit, mennyire gyönyörű elfogott az irífység és mindent elhittem nei, amit mondott. Mindent csak azért, hogy én is olyan legyek, mint ő.

- Ha jól sejtem ez a Heidi vámpír volt.

- Igen. Egy nagyobb klán tagja volt és az volt a feladata, hogy minél több embert gyűjtsön össze és vigye el hozzájuk, hogy táplálkozhassanak. Mikor megláttam a vörös szemeket, már túl késő volt. Az ajtókat bezárták, nem volt hová menekülni. Az egyik vámpír kiszemelt magának. Így ahelyett, hogy megöltek volna kényszerítettek, hogy végignézzem, ahogy megölik azokat, akikkel együtt odavittek engem is. Végül mikor már senki nem maradt életben, odajött hozzám egy idősebb vámpír, szemei vörösek, de a ruháján vagy az arcán nyoma sem volt a vérnek.

Újra a nagyteremben találtam magam, körülöttem rengeteg vámpír és egyedül én vagyok ember. Ráadásul éppen a szemem láttára öltek meg egy nagycsomó ártatlan embert. Én pedig halálra rémültem kuporgok a földön. Végül az egyik fekete ruhás elém lépett és barátságosan rám mosolygott. Leguggolt elém és beszélni kezdett.

-Ne félj kedveském. Itt nem fog téged senki sem bántani.

- Hogy mondhat ilyet, mikor éppen most ölték meg ezeket az embereket- mutattam körbe a termen, ahol a többi fekete ruhás éppen a holttestekkel volt elfoglalva. –Mégis milyen szörnyetegek maguk?

- Vámpírok vagyunk gyermekem. És te is az leszel.

- Én nem. Nem akarok- sírtam.

- Pedig nincs más választásod. A halál vagy ez a nagyszerű és csodás élet. Választhatsz.

- Szerintem pedig nincs választása- szólt közbe egy durva hang.

- Ezt hagyd rám fivérem. Értékes ez a fiatal hölgy. Túlságosan is. Kár lenne elpazarolni. Bár az illata fennséges és csábító, de sokkal többet nyerhetünk vele, ha itt tartjuk. Nemigaz Eleazar?

- Úgy van, ahogy mondod mester. Ez a lány még nagy hasznunkra lehet.

- Mégis miért? Mi van benne? Hiszen ez csak egy lány.

- Hogy hívnak?

- I… Isabella. Isabella Swan.

- Én Aro vagyok. Gyere gyermekem- nyújtom a kezét. –Megkapod, amit akartál. Minden a tiéd lesz- suttogta én pedig elfogadtam a felém nyújtott jobbot. És ez volt a vesztem. Abban a pillanatban, amint felsegített, már csak annyit vettem észre, hogy egy éles fájdalom nyilal a nyakamba, majd elnyelt a sötétség.

-Borzasztó volt. A hiúságom, a nagyravágyásom tett azzá, ami most vagyok. Miután Aro megharapott, a pokolban éreztem magam. A tűz égette a testemet és nem enyhült. Sikítottam, ordítoztam, amennyire csak tudtam, de senki nem segített rajtam. Azt akartam, hogy vessenek véget ennek a szörnyű kínzásnak, de nem tette senki. Úgy éreztem ez a büntetésem, amiért telhetetlen, önző és hiú voltam egész életemben. De lassan alább hagyott a fájdalom és szépen lassan elmúlt. Utána semmit nem éreztem. Jobban mondva semmi fájdalmasat. Amint kinyitottam a szemem, sokkal élesebben láttam. Minden apró porszemet, minden repedést a falon. De nem csak a látásom lett jobb, hanem a hallásom és a szaglásom is. Új és erősebb lény lettem. Eleinte tetszett a dolog egy valamit kivéve. Az égető érzést a torkomban. Tetszett, hogy gyorsabb vagyok, hogy erősebb, sőt még az is, hogy a napfényben olyan vagyok, mint a gyémánt. De ami a legjobban tetszett, hogy még szebbnek láttam magam. És hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem csak én látom így, a szépségemmel elvarázsoltam az áldozataimat. Ártatlanokat, bűnözőket. Egyedül gyerekeket nem bántottam. Soha nem lettem volna képes ártani egy gyermeknek. Hiszen valaha én is voltam az. A vár falain belül táplálkoztam, sosem mehettem ki vadászni. Kivéve persze az elején. Utána, mint a többiek, én is megvártam, míg Heidi elhozza nekünk az újabb csoportot. 150 évet éltem így és egy idő után elkezdtem gyűlölni magam. Undorodtam attól, hogy ilyen vagyok. Pedig mint mondtam megvolt mindenem. Hatalom, szépség, fárfiak, társ, család, akik nem is voltak igzán a családom. Mindenem, amire vágytam. Aro megadott nekem mindent, ahogy ígérte. De nagyon is sokat kért cserébe. Elvette az életemet. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy boldog legyek, hogy családom lehessen. Már nem voltam képes táplálkozni sem, annyira gyűlöltem magam. Ekkor Aro nagylelkűen kiengedett a várból és megengedte, hogy vadásszak a városban. Bűnözőkez kerestem és belőlük ittam, de ez sem segített. Mindössze három hónapig bírtam és újra összeomlottam. Utána már nem ittam semmit. Nem érdekeltek a csaták, nem érdekelt a kint dúló háború, a váron belüli problémák és Aro dühe és aggodalma sem. Azt gondoltam ennyi jutott nekem. Végül az álmom rémálommá változott. Minden, amim volt, már tehernek számított. Már nem akartam szép lenni, sem hatalmas. Egyszerűen csak ember. Egy ember, akinek igazi családja van. Egy ember, aki nem gyűlöli magát, aki képes a szépet látni a világban. Aki képes mindenre, amire én nem.

- Miért gyűlölted meg magad?

- Mert embereket öltem. Ártatlanokat. Olyanokat, akiket nem is ismertem, akik nem ártottak nekem, én mégis elvettem az életüket. Láttam magam a szemükben. És nem csak magam, hanem a félelmet, a rettegést és a könyörgést is. A sikolyok egyfolytában a fülemben csengtek és akárhányszor megpróbáltam táplálkozni, ezek a hangok és képek nem engedték. Belefáradtam, hogy életek fölött ítélkezzem. Hiszen ki vagyok én?

- És a bűnözők?

- Náluk pedig azt éreztem, hogy bármennyire is megérdemlik a halált, nem tehetem. Nem ítélkezhetek felettük, mikor én is ugyan olyan bűnös vagyok, mint ők.

- És utána mi történt?

- Carlisle Volterrába jött. Már mozogni is alig tudtam, annira gyenge voltam. Ő pedig segített rajtam. Megmutatta, hogy hogyan él ő és rábeszélt, hogy próbáljam meg. És ez valamelyest segített. Az állatokat sem jó megölni, de jobb, mintha ártatlan embereket ölnék. Sokáig maradt a volturinál és nagyon jban lettünk. Akkoriban még nem volt neki senkije. Egyedül bolyongott a világban. Volt ideje bőven és nekem pedig jót tett a társasága. Ezt Aro is észrevette. Nem tetszett neki a dolog. De tudta, hogy nem tehet semmit. Mert ha elkldi Carlisle-t azzal azt kockáztatja, hogy visszaesem. De Carlisle egy napon elment. Nem tudta meggyőzni Aro-t, hogy éljenek úgy, mint ő. De rajtam segített. Nehéz volt elengednem Carlisle-t, de megtettem. Újra életre kaptam mellette, de amint elment, újra egyedül éreztem magam. Ugyan úgy folytattam az „életem” mint előtte annyi különbséggel, hogy állatok vérével táplálkoztam. Viszont nem beszéltem senkivel. Betartottam a szabályokat, de nem engedtem magamhoz közel senkit. Nem úgy, mint miután átváltoztam. Aztán egy napon újra megjelent Carlisle. És akkor végre velejöhettem. Én pedig felszabadultam.

- És neked is van különleges képességed?

- Mondhatjuk.

- És elmondod mi az?

- Képes vagyok visszahozni a halálból egy vámpírt. Ha egy nap eltelt a halála után, akkor már nem. Rögtön az után kell megtennem, hogy meghalt vagy maximum néhány óra elteltével. De egy nap után véglegesen halott lesz. Viszont ez hatalmas fájdalommal jár a számomra. Akit visszahozok, az kötődik hozzám és én is hozzá. Emellett képes vagyok meggyógyítani őket. Ha mondjuk egy másik vámpír megmarta, akkor azt a fájdalmat képes vagyok eltörölni és megszüntetni a sebet.

- Akkor te valamiféle gyógyító vagy.

- Úgy valahogy. És pontosan ezért akar visszakapni Aro. Mert tudja, hogy nagy hasznára lehetek én és a kötelék miatt mellém álló vámpírok is. Azonban fél, ha megharagszom rá, akkor ellene fordítok mindenkit, akit valaha visszahoztam. És nem kis létszámról van szó. Mindenkit visszahoztam, akit akart. Ezek a vámpírok pedig hatalommal rendelkeztek. Ha Aro ellen fordulok, neki annyi.

- De te nem fogod bántani.

- Nem. Amíg nem jelent veszélyt. Mert valamilyen szinten megmentett. Nem ölt meg, csak gyilkost csinált belőlem. Aztán elengedett, mikor szükségem volt rá. A hála fontos számomra. Ahogy a bizalom is. Ha egyszer elveszik valakiben a bizalmam, azt nem fogom tudni egyszerűen visszaadni neki.

- Alice-nak sem?

- Még neki sem. Akkor sem, ha jót akart. De most hagyjuk ezt. Inkább pihenj. Hamarosan reggel lesz, te pedig egy percet sem pihentél még.

- De itt leszel reggel, ha felkelek, igaz?

- Igen- bólintottam. –Nem megyek sehová, amíg te magad nem küldesz el. Megígérem.

- Akkor örökké mellettem maradsz.

- Örökké.

Edward szépen lassan elaludt mellettem és én még mindig a mellkasán pihentem. A felét sem tudja a történetemnek. Fogalma nincs róla, mennyi mindent tettem. És azt sem miket éreztem. A történetem szebb oldalát meséltem el neki, hogy ne ijesszem el magamtól. De ez nem hallgathatom el örökké az igazat. Hiszen a titkokra lőbb utóbb fény derül. És nekem szembe kell néznem a sötét múltammal, mielőtt elvesztem életem szerelmét.