(Edward szemszöge)
Döbbenten hallgattam végig a két testvér
veszekedését. Most annyira emberinek tűntek. Nem láttam bennük a vámpírt.
Olyanok voltak, mint két testvér. Mellékes, hogy miről beszéltek. Bella ebben a
pillanatban hiába tűnt emberinek, ha a tekintete jeges volt és fájdalommal
teli. A mondatai megrémisztettek. Egyszerűen féltem belegondolni, hogy élvezte
a gyilkolászást. Hogy örömét lelte benne. Mert ő nem ilyen. Hiába mondogatja,
én tudom, hogy nem ilyen.
-Ezt nem hiszem el- morogta a kis fekete
manó és lehuppant a kanapéra.
- Túl messzire mentél- suttogta
színtelen hangon Rosalie. –Túl sokat engedtél meg magadnak Alice. És te is
tudod, hogy Bella kiborulása jogos volt. Most már tudod, hogyan érez. És egy
valamiben különösen igaza van. Abban, hogy te nem értheted mit jelent neki
Edward. Mert te akkor találtál rá Jasperre, mikor már mind a ketten vámpírok
voltatok. Én sem ismertem Emmett-et emberként és Carlisle is csak néha
találkozott Esme-vel. De Edward ember, Bella pedig vámpír, akinek az minden
vágya, hogy megízlelje Edward vérét. Ugyanakkor nem tudná őt bántani. Hát nem
veszed észre, hogy két énje áll egymással szemben? Ha szóltál volna, mit
tervezel, megállítottalak volna. Ha megkérdezted volna, miért teszi ezt Bella,
elmondtam volna. Csak azért, hogy ne
csinálj ekkora hülyeséget. De már megtörtént- rázta meg a fejét a szőke szépség.
- Nem kellene felmenni, hogy megnézzük
jól van-e? –kérdeztem csöndesen. Ekkor minden szem rám szegeződött.
- Azt hiszem nem- rázta a fejét
Carlisle. –Már nincs itthon. És sajnálom, hogy hallanod kellett mindezt.
- Miattam volt az egész.
- Nem. Ez az én hibám- suttogta Alice.
–Bellának igaza van. Mindenben. Abban is, hogy elárultam őt. Bízott bennem és
én kijátszottam őt. Ezzel pedig veszélybe sodortam a családunkat és téged is
Edward.
- Örülök, hogy észhez tértél húgi-
szólalt meg nagy dörmögő hangon Emmett.
- Talán utána kellene mennem- állt fel
Alice, de a barátja visszahúzta. Vagy a férje? Azt hiszem ezt mondta Bella.
- Nem hiszem. Tudod jól, hogy Bella más
körülmények közt élt évtizedekig. És nem felejtett el semmit, amit ott tanult.
Szerintem örüljünk neki, hogy nem lett belőle harc, vagy hogy nem ment el.
Legalábbis nem olyan helyre, ahol nem fogjuk megtalálni.
- Honnan tudjátok, hogy visszajön?
- Bella teljesen más, mint mi. Ő más
elveket követett, miután átváltozott- magyarázta Carlisle. –Nagyon sokszor
szüksége van egyedüllétre, de mindig visszajön.
- De még sosem ment el ennyire dühösen-
vetette közbe Rosalie.
- Hagyjuk most Bellát. Nincs itt, ne
beszéljünk róla.
- Rendben.
- Edward, a vámpírok voltak az eredeti
témánk. Mit szeretnél rólunk tudni?
- Mi? Ja, igen- ráztam meg a fejem, majd
a családfőre néztem. –Azt már elmondtátok, hogy állatvérrel táplálkoztok és
arra kértetek, ne áruljak el senkinek semmit.
- Így igaz.
- Akkor szeretném tudni, mivel jár ez az
élet?
- Ez nem élet- szólt közbe Rosalie.
–Mint láthatod, természetfeletti szépség, gyorsaság, erő. Kiváló érzékszervek. Ezek a legjobbak benne. De vannak árny oldalai
is. Ha
vámpírrá változol, a haragból düh lesz. Ha szomorkodsz, kétségbeesel. A gyász,
a veszteség megnyomoríthat. Egy idő után elveszted önmagad. Nem fogsz rá
emlékezni milyen voltál emberként. Ez a legrosszabb benne. Hogy utána
bármennyire is szeretnél, nem tudsz önmagad lenni. Emellett ott van a
szomjúság. Az örökös szomjúság a vér iránt. Sosem múlik el.
-
Akkor sem, ha embervért iszol?
-
Akkor sem. Ezzel örökké együtt kell élned. Megkeseríti az életedet. Egy ideig
nézheted csak a szép oldalát, de a rossz is utolér. Oh.. és nem öregszünk.
-
Hogyan?
-
Nem változunk, nem öregszünk. Halhatatlanok vagyunk. Az emberi életek
elszállnak felettünk, de mi maradunk ugyan ilyenek. Örökké.
-
Mióta vagytok vámpírok?
-
Mindenkit más időben, korban változtattak át. Carlisle a legidősebb
közöttünk.
-
1640-ben változtam át-vette át a szót Carlisle. –Egy anglikán lelkész egyetlen
fia voltam. Apám mélyen belevetette magát a
boszorkányok, vámpírok és farkasemberek - egyszóval a gonoszok - elleni harcba,
a gyanúsítottakat kivégeztette. Nem tűrt meg semmilyen hibát, számára kétféle
ember létezett. Az aki igaz lélek és az aki eretnek. Én sosem szerettem az
erőszakot, de követnem kellett apámat. Nem akartam ártatlanokat kikiáltani
bűnösnek, de apámat ez nem érdekelte. Neki az kellett, hogy a fia is ugyan azt
tegye, amit ő. Azonban egy napon rátaláltam egy falu mellett élő valós, igazi
vámpír csapatra. Csapdát állítottam nekik a faluban élő emberekkel, akik mind
segítettek nekem. Az egyiket el is kaptuk, de egy másik azonban leterített,
majd sebesülten ott hagyott meghalni. Tisztában voltam vele, hogy apámra nem
számíthatok, így az átváltozás idejére egy rakás, rohadó krumpli alá temettem
magam. Ez három napig tartott. Akkor még nem tudtam mivé váltam. Azt hittem ott
helyben meghalok, de a tűz egyre erősebb lett, míg végül visszahúzódott és
elmúlt. Mikor ráeszméltem, hogy mivé váltam, többféle módon megpróbáltam
megölni magam, még az éheztetéssel is próbálkoztam. Egy barlangban bujkáltam és
már nagyon éhes voltam, mikor egy nap egy szarvas csorda vágtatott el a
rejtekhelyem előtt. Olyan éhes voltam, hogy rájuk vetettem magam. És attól a
vértől is erőre kaptam. Akkor jöttem rá, hogy nem kell embereket ölnöm azért
hogy én éljek. Megbékéltem magammal, elfogadtam a sorsom és megpróbáltam a
legtöbbet kihozni magamból. Tanultam és orvos lettem. Nagyon sokat utaztam és
mindenhol jártam. Éppen Olaszországban jártam, amikor megismerkedtem három
vámpírral és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az Angliában látott vámpírokhoz
képest mennyivel kifinomultabbak, civilizáltabbak és műveltebbek. Aro, Marcus
és Caius -Őket Volturiként is emlegetik vámpír körökben- szintén megdöbbentek,
mivel ők még nem találkoztak olyan vámpírral, aki hosszabb ideig ellent tudott
volna állni az emberi vérnek. Egy ideig velük maradtam, és majdhogynem baráti
viszonyt alakítottam ki velük. Próbáltak rávenni, hogy engedelmeskedjek a
vámpír ösztönöknek, azonban én erősen kitartott azon elhatározása mellett, hogy
embert soha nem fogok ölni és ezt sikerült is betartanom, a Volturi pedig tiszteletben
tartotta elhatározásomat. Két évszázad alatt immunissá váltam az emberi vér
szagára. Mára már a sürgősségi ellátásokat is képes vagyok bármiféle kockázat
nélkül végigcsinálni. 1911-ben ismerkedtem meg Esmevel, aki törött lába miatt
szorult orvosi kezelésre.- mosolygott feleségére, aki átvette tőle a szót.
-
Én, mint azt Carlisle már az előbb említette, 1911-ben eltörtem a lábam, amikor
leestem egy fáról. És a kórházban dolgozó orvos örökre az emlékeimbe véste
magát. Carlisle nagy hatással volt rám. A családommal egy farmon éltem. Mikor
idősebb lettem és szinte minden barátnőm férjhez ment, úgy döntöttem tanulni
fogok és nyugatra költözöm. De az apám nem egyezett bele. Azt mondta nem helyén
való egy olyan fiatal lánynak, mint én egyedül élnie egy nagyvárosban. Apám
kényszerített rá, hogy feleségül menjek egy gazdag és befolyásos emberhez,
holott semmit nem éreztem iránta. 1917-ben, 22 évesen feleségül hozzámentem, de
hamar rá kellett jönnöm, hogy hibát követtem el. Charlie a külvilág felé mindig
a barátságos arcát mutatta, a magán életben azonban teljesen más volt. Bántott,
megalázott. Mikor a szüleimnek elmondtam, csak annyit mondtak, hogy legyek jó
feleség, és hallgassak. Az I. világháború kitörése után nem sokkal behívták a
férjemet katonának, ami kész megváltás volt a számomra. Amikor 1919-ben
hazatért, a helyzet rosszabb lett, mint volt. Nemsokkal ezután terhes lettem.
Azt hittem majd megváltozik, ha megtudja, hogy a gyermekét várom, de nem így
lett. Végül a gyermekem adott erőt arra, hogy megszökjek tőle. Nem akartam,
hogy a fiam olyan körülmények közt éljen. Elmentem az egyik távoli rokonunkhoz
egy kisvárosba, ahol hamar sikerült beilleszkednem és taníthattam is. 1921-ben
nem sokkal születése után tüdő fertőzésben meghalt a gyermekem. Úgy éreztem nem
maradt semmim. Nem akartam élni. Minden, ami ehhez a világhoz kötött, elszállt
a gyermekem halálával. Végső elkeseredésemben leugrottam egy szikláról. Carlisle
emlékezett rám a korábbi találkozásukra, és semmiképpen sem akarta, hogy
meghaljak. Így átváltoztatott. Mikor kinyitottam a szemem és megláttam az
arcát, nem bántam meg, hogy átváltoztatott. 16 éves korom óta nem volt olyan
nap, hogy ne gondoltam volna rá. Nem volt egyszerű elfogadnom, mi lett belőlem,
de Carlisle segített. És a tudat is, hogy találtam egy ilyen rendes és
tisztességes férfit, aki szeret. Mikor Carlisle átváltoztatott, Bella már vele
élt. És őáltala kicsit enyhült a szívem fájdalma. Persze Bella jóval idősebb
volt nálam és tapasztaltabb. De nagyon sokat segített. Ahogy az is, hogy szinte
az első pillanattól kezdve az anyjának tekintett. Sokáig éltünk így hármasban,
mikor rátaláltunk Rosalie-ra.
-
Én viszont nem fogom elmesélni a saját történetemet- szólt közbe Rosalie.
–Ugorjunk a történetben arra, aki szívesen megosztja az emlékeit és az érzéseit
mással.
-
Akkor én jövök- csapta össze a tenyerét Emmett. –1935-ben talált rám Rosalie
miközben a Tennesee-i hegységben vadásztam és megtámadott egy medve. Majdnem
meghaltam, de Rosalie és Bella éppen arra jártak. Az én gyönyörű feleségem
hazáig cipelt magával, hogy megkérje Carlisle-t, hogy változtasson át. Még
éppen idejében. A többiekkel ellentétben engem egyáltalán nem zavart, hogy mi
lett belőlem.
-
Ez igaz- nevetett fel Esme. –Emlékszem megvontad a vállad és csak ennyit
mondtál: Rosalie, az én angyalom is vámpír, mi rossz lehet benne? –ezen
elmosolyodtam. Emmett nem is olyan rossz fej, mint amilyennek gondoltam.
-
Rosalieval már több esküvőt is tartottunk. Bármit megtennék, hogy a feleségemet
boldoggá tegyem, így eleget teszek Rose azon kívánságának is, hogy időről időre
tartsunk egy hatalmas lagzit. Időnként eltávolodunk kicsit a család többi
részétől, hogy magunk lehessünk, de mindig újra csatlakozunk hozzájuk. Kezdetben
nem tetszett a vegetáriánus életmód, de később rájöttem, hogy nem is olyan
rossz. Természetesen Bella akkor is itt volt, mikor én átváltoztam és ő volt,
aki mindig megfékezett Rosalie-val együtt. Bella sosem hagyott cserben annak
ellenére sem, hogy Rose és közé álltam.
-
Nem álltál közénk.
-
De én tudom, hogy miattam megromlott a kapcsolatotok cicám, úgyhogy ezt most
hagyjuk annyiban, mielőtt összeveszünk.
-
Rendben.
-
Akkor én vagyok a következő- vonta magára a figyelmemet Alice. –Mint azt a
veszekedésből már leszűrhetted, nem emlékszem az emberi életemre. Én már
vámpírként ébredtem fel. Onnantól vannak emlékeim, onnantól van életem. De
sikerült kiderítenem néhány dolgot. Már fiatalon, látomásaim voltak és emiatt
elmegyógyintézetbe zártak. Onnan pedig eltűntem egyik napról a másikra. A
papírok szerint egy intézetben dolgozó ápolóval együtt tűntem el, ezért arra
gondoltunk, hogy ő vitt el onnan. Persze
az eltűnésem hátterében vámpír támadás állt. Bella már látott egy vámpír
gondolataiban és felismert. Ő mondta el a történetet, miatta tudhatok egy
kicsit többet az emberi oldalamról.
-
Ezért is fáj most, hogy úgy megbántottad- szólt közbe férje.
-
Igazságtalan voltam vele, belátom, de ne dörgöljétek az orrom alá. Elég nekem a
tudat, hogy legszívesebben kinyírna. Felfogtam, hogy rosszul döntöttem és
elfogadom. Mást most nem tehetek. Szóval fordult vissza felém. - Egy ottani dolgozó,
aki vámpír volt, ő mentett meg. Egy nomád vámpír akart megölni, de az
intézetben dolgozó vámpír szabadon engedett és átváltoztatott. Persze utána
elmenekült, de ha jól tudom, a vámpír megölte őt, amiért keresztbe tett neki.
Mikor felébredtem, nem tudtam mi lettem és megijedtem, de a látomásaim
segítettek. Láttam Carlisle-t és a többieket és azt is, hogy befogadnak majd.
Jaspert is láttam és tudtam, hogy ő lesz a társam. 1950-ben csatlakoztunk a
családhoz. Azóta sem szakadtunk el
tőlük. Mi is összeházasodtunk, de nekünk elég volt egyszer. Bellával a
kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de végül jóban lettünk, amit most
elbaltáztam.
-
Azt mondtad a látomásaid segítettek. Ez mit jelent? –kérdeztem rá.
-
Látom az emberek és vámpírok jövőjét.
-
Szóval jövőbelátó vagy.
-
Pontosan.
-
Másnak is vannak ilyen képességei?
-
Nekem van. Befolyásolni és érzékelni tudom a körülöttem lévők érzéseit-
mosolyodott el Jasper és szeme gonoszan megvillant.
-
Ezt hogyan?
-
Sokan kapunk különleges képességeket az átváltozásunk után. Carlisle szerint az
emberi tulajdonságaink felerősödnek. Így ő maga hatalmas önuralommal
rendelkezik, Esme szeretete határtalan, Rosalie hiú és makacs, Emmett erősebb,
mint bármelyikünk persze nem jelenti azt, hogy jobb harcos, Alice a jövőbe lát,
én pedig az érzésekre hatok. Emberként konföderációs katona voltam az Amerikai
Polgárháború idején. 1863-ban változtattak vámpírrá. Egy Maria nevű vámpír
alakította át, mivel sejtette, hogy tehetséges katona vagyok és a segítségem
akarta. Az én feladatom volt a fiatal vámpírok edzése, majd megölése, amikor
már nem lehetett hasznukat venni. De a hosszú
idő után belefáradtam ebbe az élet stílusba és megszöktem. Egy barátomhoz, Peterhez
és annak feleségéhez költöztem. A család, akikkel együtt maradtam, ellentétes
elveket vallott a diétát illetően. Egy idő után lelkileg teljesen kikészültem. Már
a végső kétségbeesés lett úrrá rajtam, Alice épp időben talált rám. Azt hiszem
nekem volt a legnehezebb a beilleszkedés, persze Bella után. Egy teljes
évszázadon keresztül vadásztam emberekre és öltem meg őket a vérük miatt. Sosem
tettem másként, de kitartottam és ellenálltam, a többiek pedig segítettek benne.
Bella és Alice folyamatosan segítenek ebben. Az iskolában is nehéz, sőt, de
Alice miatt megéri. Bármit megtennék érte. Ha ő nincs, akkor talán én sem
lennék most itt.
-És
ti valóban testvérek vagytok Rosalie-val?
-
Nem. Csak mivel hasonlítunk egymásra, testvéreknek adjuk ki magunkat. Így
könnyebb magyarázatot adni az embereknek.
-
Szóval nem mindenki ölt embert, igaz?
-
Csak Carlisle és Alice nem- nézett rám Esme.
-
De te…
-
Egyszer én is hibáztam és mélységesen megutáltam magam érte.
-
Csak egyszer?
-
Igen. Még újszülött voltam és mentem a magam feje után Bella és Carlisle hiába
kértek rá, hogy maradjak nyugton. De elfogadtam, hogy már megtörtént és nem
tudok rajta változtatni. Azóta nem bántottam senkit.
-
És hogyan lehet valaki olyan, mint ti?
-
Egy harapás az egész, aztán napokon át tartó égető érzés, utána megáll a szíved
és semmi. Utána már nem érzel semmit. De azokban a napokban a poklok poklát
járod meg. Azt kívánod, bár meghalnál, és nem tudsz arra gondolni, hogy
hamarosan vége. Csakis arra a fájdalomra, ami elönti a tested.
-
És milyen érzés vámpírnak lenni?
-
Van, amikor jó van, amikor rossz. Olyanokra vagy képes, amikre más nem. De a
folytonos szomjúság minden jó érzést elnyom. Viszont együtt lehet élni vele.
-
Hogyan döntöttél? Megtartod a titkunkat vagy költöznünk kell?
-
Én nem fogok senkinek semmit mondani.
-
Köszönjük. Van még valami kérdésed Edward? –kérdezte Carlisle kedvesen.
-
Nem, nincsen. Esetleg egy. Hazavinne valaki?
-
Talán jobb, ha ma itt alszol. Persze csak ha nem félsz tőlünk- ajánlotta Esme.
–Van egy pár vendégszobánk. És holnap reggel hazaviszünk. Ha szeretnéd,
felhívom a szüleidet is.
-
Nem tudom. Talán tényleg jobb lenne, feltéve, ha nem zavarok senkit.
-
Nem, nem zavarsz. Gyere, megmutatom a szobád- állt fel Esme és kedvesen rám
mosolygott. Az emelet felé indult én pedig követtem őt. Mivel már jártam az
emeleten, így pontosan tudtam, hogy a Bella szobája melletti vendégszobába
szállásolt el Esme.
-
Nem vagy éhes? Készítsek neked valamit?
-
Nem, nem kell külön főznöd nekem. Megfelel az, amit ti esztek.
Esme
majdnem felnevetett, de csak egy kuncogás csúszott ki ajkain.
-
Nem hiszem, hogy neked jó lenne, amit mi eszünk.
-
Miért?
-
Mert nem hiszem, hogy a gyomrod elviselné a vért.
-
Oh…
-
Igen, oh. Mi nem eszünk emberi ételeket.
-
De hát a vacsorán…
-
Igen- fintorodott el. –Kicsit kellemetlen volt, de elviselhető.
-
Szóval a vámpírok nem esznek.
-
Emberi ételt nem. Csakis a vért. Nos, készítsek valamit?
-
Ebben az esetben igen, jól esne.
-
Rendben. Esetleg valami különleges kérés?
-
Nem. Nekem teljesen mindegy. Így is hálás vagyok, hogy külön értem fáradsz.
Köszönöm.
-
Ugyan, nincs mit. Menj csak be, nézz körül, fürödj le nyugodtan. A fürdőszobai
szekrényben találsz törölközőt, tusfürdőt és mindent, ami kell. Hozok neked
valami pizsamát és készítek valami vacsorát. Ha elkészültél gyere le- még
egyszer rám mosolygott, majd elment. Én pedig beléptem a szobába. Felkapcsoltam
a villanyt, hogy lássak is valamit. Tágas volt, de nem volt olyan barátságos,
mint Bella szobája. Itt csak egy tv, dvd volt, egy ágy, egy éjjeli szekrény, egy
nagyobb szekrény és egy ajtó. Gondolom a fürdőszoba. A falak bézs színűek
voltak és ehhez igazodott a bútorok színe is, tökéletes összhangot alkottak.
Hangulatos volt, de olyan rideg. Látszott rajta, hogy senki nem használja.
Mivel
odakint szétáztam, úgy gondoltam egy meleg zuhany jót tenne. A fürdőszoba is
hangulatos volt, de az én tekintetemet a zuhanykabin vonzotta. Amint előszedtem
a törölközőt és a tusfürdőt a szekrényből, ledobáltam magamról a ruháimat és
beálltam a zuhany alá. Ahogy a meleg víz a bőrömhöz ért, egyből jobban éreztem
magam. Mintha minden, ami ezen a napon történt jelentéktelen lenne, vagyis nem
zavarna annyira, mint eleinte. Most sokkal tisztábban gondolkodtam. Nem féltem
tőlük. Hiszen bebizonyították, hogy nem bántanak senkit. Bár Rosalie kissé
félelmetes és Bella is megijesztett, de tudom, hogy nem fognak bántani. Ők nem
rosszak. Nem lehetnek azok.
Amíg
áztattam magam folyton a lent történteken agyaltam. Aztán mikor már eléggé
tisztának éreztem magam, elzártam a csapot, a derekam köré tekertem egy
törölközőt és visszamentem a szobába. De az ágyon olyasvalakit láttam, akire
nem is számítottam.
(Bella
szemszöge)
Úgy
gondoltam a veszekedés után jobb, ha elhagyom a házat. Nem akartam ártani sem
Alice-nak, sem a családomnak és azt sem akartam, hogy Edward olyannak lásson,
amilyen voltam. Hiszen már megváltoztam. De mindent elrontottam, mikor elborult
az agyam. Nem gondolkoztam, nem vettem figyelembe, hogy hallja, amit mondok.
Egyszerűen ki akartam adni magamból azt, amit abban a pillanatban éreztem. De most,
a fél erdő kiirtása után és jó két óra elteltével nyugodtnak érzem magam.
Legalábbis érzem, hogy újra képes vagyok tisztán gondolkozni.
Így
visszamentem a házba. Mivel nem hallottam hangokat, a bejáraton keresztül
mentem, ott pedig egyenesen a konyhába. Ugyanis legnagyobb meglepetésemre Esme
éppen főzőcskézett.
-
Hát te mit csinálsz? –kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva.
-
Összeütök valami vacsorát Edwardnak.
-
Edwardnak?
-
Igen. Ma itt marad nálunk. Jobbnak láttuk, ha egy kicsit emészgeti a hallottakat,
mielőtt újra embere közé megy.
-
Szóval itt marad- hajtottam le a fejem. –Annak ellenére, hogy tudja, mik
vagyunk és nyílván irtózik tőlünk.
-
Nem, egyáltalán nem- fordult meg. –Úgy látom, érdekli a dolog. Sőt, talán még
tetszik is neki.
-
Mindent elmondtatok neki?
-
Elmeséltük a történetünket. Már aki akarta.
-
Szóval Rose hallgatott.
-
Nem. A saját múltját nem árulta el, de előszeretettel mesélte el a vámpírlét
rossz oldalát. Gondolom, el akarja rémiszteni.
-
Talán az lenne a legjobb.
-
Rólad nem tud. Nem mondtunk semmit. Mondjuk sokat nem is tudtunk volna.
-
Köszönöm.
-
Oh… Vinnél fel Edwardnak Jaspertől egy pizsamát?
-
Hogyan? Menjek Alice közelébe? Komolyan gondolod? Ennyire nem bírod Alice-t?
Tényleg azt akarod, hogy végezzek vele?
-
Én díjaznám, ha nem akarnád megölni a feleségemet, és hogy ezt megelőzzem itt
egy pizsama- termett mellettem Jasper és a kezembe nyomta az említett
ruhadarabot. Aztán fogta magát és eltűnt.
-
Ez gyors volt.
-
Itt a vacsorája is- mosolygott rám Esme.
-
És miért én vigyem fel neki?
-
Mert szerintem most rád van szüksége. Muszáj beszélned vele. És neked is
szükséged van rá. Arra, hogy megnyugtasson téged. Ezt ismerd el Bella. Menj-
nyomta a kezembe a tálcát és elmosolyodott. –A te szobád melletti vendégszobában
helyeztem el. -Megráztam a fejem és elindultam az emelet felé. Ezt direkt
csinálják. De igazuk van. Most szükségem van Edwardra. Még akkor is, ha ő utál.
Csupán a látványa megnyugtat. Szükségem van rá. Jobban, mint bárki másra.
Amint
a szoba elé léptem, bekopogtam, de nem szólt ki senki, így benyitottam. A
fürdőből vízcsobogás hallatszott. Biztosan fürdik. Azéjjeli szekrényre letettem
a tálcát, a ruhákat pedig az ágyra. Az ablak elé sétáltam és kibámultam a sötét
éjszakába. Annyira a gondolataimba merültem, hogy csak arra lettem figyelmes,
hogy kinyílik a fürdő ajtaja. Megfordultam és a lélegzetem is elállt. Edward
egy szál törölközőben lépett ki a fürdőszobából. Semmi nem takarta tökéletes
testét a fehér anyagon kívül. A vízcseppek szélsebesen száguldottak le
kidolgozott felső testén és nekem emlékeztetnem kellett magam arra, hogy nem
illik így bámulni őt. Nagy nehezen elfordítottam a fejem róla és újra az
ablakon bámultam kifelé.
-
Sajnálom. Kopogtam, de nem válaszoltál. Felhoztam a vacsorád és hoztam tiszta
ruhát is.
-
Semmi baj- hallottam meg hangját.
-
Azt hiszem jobb lesz, ha megyek- megfordultam és az ajtó felé lépkedtem, de
elkapta a karomat.
-
Ne menj el. Kérlek.
-
Egy feltétellel- néztem rá komolyan.
-
Mi lenne az?
-
Vegyél fel valamit.
-
Csak nem tetszik a látvány Ms. Cullen? – kérdezte csibészes félmosollyal
ajkain.
-
Uhm… ha tetszik, ha nem, akkor is vegyél fel magadra valamit. Én nem ebben a
korban születtem és akkoriban a férfiak nem járkáltak így a nők előtt. Szóval
nagyon szépen megkérlek, vegyél magadra valamit.
-
Rendben- mosolygott továbbra is, majd felkapta a pizsamát és kibontotta a
törölközőt.
-
Edward- morogtam rá, de gyorsan irányt váltottam és újra az erdőn figyeltem.
–Komolyan mondom, neveletlen vagy.
Jézusom,
ez a férfi az idegeimmel játszik. Így is olyan nehéz ellenállnom neki, erre
levetkőzik előttem. Miért csinálja ezt? Így is iszonyat nehéz távol tartanom
magam tőle.
Edward
hangosan felnevetett.
-
Bella, most ár megfordulhatsz.
-
Biztos?
-
Biztos.
Úgy
tettem, ahogy kérte, de nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Ugyanis a
felsőteste még mindig szabadon volt.
-
És a felső?
-
Nem kell. Nem szeretem. Így szoktam aludni. Vagy talán még ennél is kevesebb
ruhában. De mivel ilyen szépen kértél…
-
Ah… Miért csinálod ezt velem? Ne, ne válaszolj. Inkább egyél- mutattam a
tálcára.
-
Rendben- sóhajtott fel. Leült az ágyra és az ölébe vette a tálcát és enni
kezdett. –Ülj le, kérlek. Ne ácsorogj ott. A végén még elfáradsz.
Hangosan
felnevettem.
-
Erre képtelen vagyok. De ha szeretnéd.
Sokáig
egyikünk sem szólt egy szót sem. Edward lassan befejezte az evést és úgy
éreztem muszáj bocsánatot kérnem tőle.
-
Sajnálom, ami odalent történt. Sajnálom, hogy hallanod kellett. Meg kellett
volna válogatni a szavaimat.
-
Nem. Te így éreztél. És nem kell elnézést kérned ezért. Akkor nem érezted volna
rosszul magad, ha nem vagyok itt és nem hallom, igaz?
-
Akkor is rosszul éreztem volna magam, de csak azért, mert azt akarom, hogy
Alice bűnhődjön az árulásáért. Én máshogy éltem, mint a többiek. Nem tudtam,
hogy van más lehetőség is. Csak miután Carlisle-val találkoztam. Ott, ahol én
„éltem” halállal, úgy értem végleges halállal büntették volna. És nagyon nehéz
ezt kiölnöm magamból. Olyan nehéz megállnom. Pedig nem szeretném bántani. Nem, mert
ő a húgom akkor is, ha elárult. A családom tagja és mindenkinek fájna az
elvesztése. Még nekem is. Sőt. Nem tudnám elviselni, ha mindenki utálna. Én is
megbánnám. Életemben először megbánnám, hogy végzek egy árulóval.
-
Bella, kérlek, értsd meg, hogy Alice azért tette, mert szeretett volna
segíteni. Belátom, nekem sem kellett volna belemennem, de beszélni szerettem
volna veled. Bella, olyasmit érzek irántad, amit még eddig senki iránt. Nem
tudom mi ez, de erősebb nálam.
-
Én viszont tudom, mit érzek irántad. És nem élném túl, ha bajod esne. Főleg nem
miattam.
-
Mit érzel?
-
Nem… nem akarom. Ez nekem sok.
-
Bella…
-
Szeretlek téged Edward. Már az első pillanattól kezdve, és ha nem éreztem volna
akkora kísértést a véred iránt, lehet hamarabb rájöttem volna. Meghalnék, ha
bajod esne. Mikor Alice felhívott, hogy az erdőben vagy ráadásul nomád vámpírok
között azt hittem beleőrülök. Szerettelek volna téged hibáztatni mindenért, de
abban a pillanatban csak az volt a fontos, hogy időben megtaláljalak.
-
Nem a te hibád volt. Én voltam felelőtlen, amiért odamentem. Nem lett volna
szabad. És még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.
Elmosolyodtam
és az ajtóra szegeztem tekintetem.
-
Bella, én még nem jöttem rá mi az, ami annyira vonz hozzád. De kedvellek téged.
Sőt. Az is lehet, hogy fülig belédzúgtam. Nem tudom. Még sosem éreztem ilyet.
Talán ez a szerelem.
-
De te nem lehetsz belém szerelmes.
-
Miért nem?
-
Mert nem vagyok hozzád való. Teljesen különbözőek vagyunk- suttogtam és
visszapillantottam arcára. –Két különböző fajhoz tartozunk.
-
De lehetnék olyan, mint te.
-
Nem- pattantam fel az ágról. –Ilyet ne is mondj. Nem akarsz olyan lenni, mint
én. Sose akarnál.
-
De. Érted bármit elviselnék.
-
Nem tudod, mivel jár ez. Nem mondták el, igaz?
-
Mit?
-
Azt, hogy ha ilyen leszel, a családod számodra többet nem létezhet. Mind azt
fogják hinni meghaltál és te nem mondhatod el nekik, hogy életben vagy, mert
azzal veszélybe sodornád őket. Ha ilyenné válsz- mutattam végig magamon-
gyakorlatilag halott vagy. Nincs pulzusom- elé siettem és a szívemre helyeztem
a kezét, majd folytattam. –Nem ver a szívem. Nem dobog. Jég hideg a bőröm,
nincs bennem vér. Sebezhetetlen vagyok. Nem vagyok élő Edward. A testem nem
képes a változásra. Halott vagyok, mégis itt járkálok az élők közt. És
gyilkolok azért, hogy ilyen maradhassak. Mindent megteszünk azért, hogy ha csak
egy kicsit is, de olyanok legyünk, mint ti élő emberek. De ettől még nem
vagyunk olyanok.
-
Bella, nem számít mi vagy. Nem számítana az sem, ha mindenkit elvesztenék, ha
cserébe te mellettem lennél.
-
Most ezt mondod, de ha valóban megtörténne, bánnád.
-
Nem. Nem bánnám meg.
-
De igen. És nem akarom, hogy meggyűlölj azért, mert nem lehet családod. Ne
akard ezt az életet Edward. Te többet érdemelsz ennél. Saját családod lehet.
Megtalálhatnád a megfelelő nőt, aki szeret, és aki képes megadni neked azt,
amit én nem. Lehetnek gyerekeid, csodás életed és a végén idős bácsikaként
halnál meg nyugodtan. Ezt nem vehetem el tőled.
-
Miért szakítasz el magadtól? Hát nem látod, hogy teljesen elvetted az eszem?
-
Edward- leültem az ágyra közvetlenül mellé. –Ha nem lenne más választásom,
megtenném. Ha élet halál közt lebegnél és az életed a kezemben lenne,
megtenném. Nehezen, de engednék az önzésemnek. Viszont így, hogy előtted az
egész élet, képtelen vagyok rá. Mellettem nem lehet rendes családod. Nem lehet
állandó lakhelyed, folyton költöznöd kellene, sosem változnál, maradnál abban a
korban, amiben átváltoztál. Lehet, hogy ez most jónak tűnik, de nem az. Éppen
ezért szenvedek ettől a léttől. Ilyen maradok, a testem nem képes a változásra.
Nem lehet gyerekem Edward. Pont azt nem kaphatom meg, ami enyhíthetné a
fájdalmamat. Ami segítene, hogy a szebb oldalát lássam ennek az életnek.
-
Én elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Senki más véleménye nem számít- két keze
közé fogta az arcomat.
-
D számítana, ha tudnád miket tettem. Szégyenkeznél azért, hogy pont engem
választottál társadul. És ezt nem tudnám elviselni- suttogtam.
-
Ismétlem, hogy nem számít.
-
És a szüleid? –az utolsó mentsváram volt, hogy meggyőzzem nem olyan jó
vámpírnak lenni, mint ahogy azt képzeli.
-
Bármennyire is nehéz, de elfogadnám, hogy halottnak hisznek. Bella értsd meg,
hogy mennyit jelentesz nekem. Szeretlek- suttogta. És ebben a pillanatban nekem
végem volt. Nem bírtam tovább. Nincs több érvem ellene. Megtört a jég.
-
Én is szeretlek- suttogtam és szép lassan közelítettem ajkai felé. Mennyiszer
álmodtam róla, hogy megcsókolhatom és most valóra vált.
Sziasztok!
Nos itt a friss. Igaz szerettem volna tegnap befejezni, de nem sikerült. Most viszont kész lettem és remélem tetszeni is fog. Köszönöm az előző részhez írt kommenteket mindenkinek. Boldogan olvastam mindenkiét. :)
Remélem ez is tetszeni fog és a következőt vasárnapra megpróbálom befejezni. Ha nem, akkor jövőhéten hétfőn kerül fel. Ha bármi változás van szólni fogok.
Legyetek jók. Puszi: Rosalice
Sziasztok!
Nos itt a friss. Igaz szerettem volna tegnap befejezni, de nem sikerült. Most viszont kész lettem és remélem tetszeni is fog. Köszönöm az előző részhez írt kommenteket mindenkinek. Boldogan olvastam mindenkiét. :)
Remélem ez is tetszeni fog és a következőt vasárnapra megpróbálom befejezni. Ha nem, akkor jövőhéten hétfőn kerül fel. Ha bármi változás van szólni fogok.
Legyetek jók. Puszi: Rosalice
Szia :)Végre!!!!!Istenem imádom . Nagyon jó lett komolyan mondom Meyer miért nem így írta meg ?!Remélem vasárnap hozod a fejezetet.:)Alig várom a folytatást :)Xoxo Lorelay Even
VálaszTörlésSzia. Nagyon jó lett =) imádtam minden egyes mondatot. Várom a folytatást =)
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésNekem is tetszett!
Főleg hogy megtörik lassan a jég... De pont a csók előtt kellett abbahagynod??! Mostmár még azt is kinézem belőled, hogy így hagyod abba, a következő feji pedig azzal kezdődik, hogy Em rájuk ront és nincs semmi puszi.
Na jó csak vicceltem! Csak úgy beugrott mint egy folytatási lehetőség... Nehogy komolyan vedd!! Csak folytatsd szépen amit elkezdtél. :D
Na de a fogadással mi lesz?? :s
Várom a kövit!
Orsy
Juj! Naaaaagyon jó lett! :)
VálaszTörlésVégre Edward és Bella együtt vannak(vagy hamarosan lesz:)
Jó,hogy végre Emett is megnyilt kicsit Edward fele, meg a többiek is:)))
Siess a kövivel:))
Forci:)
Nagyon jó lett :)
VálaszTörlésEdward és Bella együtt vannak végre
Jó,hogy végre Emett is megnyilt kicsit Edward fele, meg a többiek is
SIESS A KÖVIVEL!!!!!!!!!!!!!!!!4
Szia!
VálaszTörlésLassan törik / olvad a jég. Edward már nem tud elmenni, elszakadni Bellától. De vajon Bella mit fog szólni a fogadáshoz?
Pont a jó résznél lett abbahagyva. de így ezzel folytatódik az újabb feji.
Várom a folytatást.
Nóci