39.fejezet Kérdések és válaszok

(Bella szemszöge) 

Szép lassan a nappaliba mentünk és leültünk. Adam az ölébe húzta Emily-t, gondolom a lehető legnagyobb ívben el akarta kerülni a balhét. És ezért tiszteltem. Mindig nyugodt és megfontolt volt. Hála istennek nem pont olyan, mint amilyen én vagyok.

-Adam, miért hívtad be Edwardot? – törtem meg a köztünk beállt csendet és közben ránéztem fiamra. Ő azonban Emily-t tüntette ki figyelmével, míg lányom engem nézett, de karjai a fiam nyaka körül voltak.

- Azért, mert tőle is hallani akarom, amit az előbb elmeséltél. Kíváncsi vagyok rá, mit miért tett.

- Ez feltétlenül szükséges? –kérdeztem mélyet sóhajtva. De már tudtam a választ.

- Természetesen. Arra tanítottál mindenkit meg kell hallgatni, nem?

- De.

- Nos, akkor- fordult Edward felé. –Kíváncsi vagyok mennyire vagy őszinte. Tudni akarom mi történt 50 évvel ezelőtt.

Én viszont nem. Én nem akarom hallani. Én nem akarom tudni mi vezérelte, mikor összeszűrte a levet azzal a nővel.

Felpattantam a helyemről és az ablakhoz rohantam. Kinyitottam és mélyeket lélegeztem a friss levegőből. A düh eluralkodott rajtam, ahogy újra eszembe jutott az a pillanat, mikor megláttam őket együtt. Görcsösen szorítottam az ablakpárkányt, miközben lehunytam szemeimet és mélyeket lélegeztem. Egy kezet éreztem a vállamon, mire összerezzentem. Szemeimet kinyitottam és felnéztem a mögöttem álló személyre. Emily állt mellettem szemeiben megértést láttam. Azonban mielőtt bármit mondhattam volna szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta. Lehunytam szemeimet és csak hagytam, hogy az érzelmek keresztüláradjanak rajtam. A szomorúság, fájdalom, harag, düh, félelem és a gyász. Gyászoltam a múltat, gyászoltam a szeretteimet és gyászoltam a boldogságomat.

Kinyitottam a szemeimet arra számítva, hogy majd két kérdő szempárral nézek farkasszemet, de meg kellett lepődnöm, mert rajtunk kívül senki nem volt a nappaliban.

- Elmentek. Adam látta mennyire nem akarod ezt hallani és úgy döntött az erdőben beszélgetnek. Arra kért maradjak itt veled, mert nem voltál valami jó állapotban. De amúgy is maradtam volna. Engem nem érint Edward magyarázata. Jobban érdekel, mi van veled. Az édesanyámmal.

- Köszönöm kicsim. Viszont akkor jobb lesz, ha utánuk megyünk. Adam könnyen begurulhat és olyat tehet, amit később megbánna. Edward könnyen felbosszantja az embert- hajtottam le a fejem.

- Biztos oda akarsz menni?

- Igen.

- Akkor gyere- fogta meg a kezem, majd kivezetett a házból és az erdő felé indultunk. Éppen időben érkeztünk, ugyanis eléggé feszült volt a hangulat. Adam támadóállásban helyezkedett el Edwarddal szemben, aki felemelt kézzel hátrált.

- Te nem vagy és nem is leszel soha az apám. Soha nem fogom megbocsátani, amit az anyámmal tettél. Soha- üvöltötte és Edward felé indult. Utána kaptam, de már nem értem el. Azonban arra még volt időm, hogy Edward elé álljak, így viszont Adam engem sodort el és engem harapott meg. Ami iszonyatosan fájt, de próbáltam nem mutatni. Mikor tudatosult benne, hogy engem támadott meg azonnal felpattant és indult volna az erdőbe minden szó nélkül, de most idejében elkaptam és visszarántottam.

-Nézz rám Adam- fogtam két tenyerem közé arcát.

- Annyira sajnálom anya.

- Nézz rám fiam, nézz rám- kértem és felemeltem fejét. Tekintete tele volt bűntudattal és sajnálattal. –Az én hibám. Én ugrottam eléd. Ne emészd magad emiatt. Tudod, hogy nem lesz tőle semmi bajom. Ne aggódj édesem. De ne menj el. Nem akarom, hogy most itt hagyj. Kérlek- néztem rá könnyes szemmel. Tudom, ha most elengedem, akkor egy ideig nem látom, és abba belehalnék.

- Miért? Miért ugrottál elé? Miért védted meg?

- Nem őt védtem, hanem téged. Ismerlek, tudom, hogy sose bocsátanád meg magadnak, ha bántanád őt. Még akkor is, ha utálod őt. Csak téged akartalak védeni. Még akkor is, ha tudtam, hogy nem biztos, hogy időben észhez térsz. Ne emészd magad, kérlek. Ha valakire haragudni akarsz, akkor rám legyél dühös.

- Bocsáss meg nekem anya. Igazságtalan voltam veled. Nem lett volna szabad úgy reagálnom, miután megtudtam az igazat.

- Nem tudhattad miért hallgattam el az igazat.

- De te akkor is az anyám vagy. Bíznom kellett volna benned és meghallgatnom a magyarázatodat, nem pedig úgy beszélni veled, ahogy tettem. Sajnálom. Ne haragudj rám, kérlek.

- Sose tudnék rád haragudni. Soha. Te vagy az egyetlen fiam. És nem tudsz olyat tenni, amiért haragudnék rád. Akkor sem rád voltam mérges, hanem Edwardra. Ti nem tudtok olyat tenni, amit ne tudnék megbocsátani. Te és Emily vagytok az életem. Belehalnék, ha elveszítenék titeket- a mondat végén könnyeim utat törtek maguknak és már alig láttam fiam arcát a szememet ellepő könnyektől.

- Soha nem hagyunk magadra. Mi mindig itt leszünk neked, történjen bármi. Ránk mindenben számíthatsz anya. Nem hagyom, hogy bárki bántson téged. Soha többet- majd magához húzott és szorosan ölelt. Pont úgy, mint néhány perccel ezelőtt Emily. Alig néhány másodpercig lehettünk így, mikor csatlakozott hozzánk Emily is. Azonban a meghitt pillanatunkat egy torokköszörülés zavarta meg, így kénytelen- kelletlen kibontakoztam a gyerekeim öleléséből és ránéztem Edwardra.

- Bella, beszélnünk kell.

- Nem, nem kell. Neked semmi közöd a családomhoz. Azt akarom, hogy hagyd békén az anyámat és mindenkit, akit szeretek- állt elém fiam.

- Adam, menjetek vissza a házba. Kérlek.

- De…

- Menjetek. Nem lesz semmi baj. Nemsokára megyek én is. Rendben?

- Ha fél órán belül nem jössz haza, visszajövünk érted- nézett mélyen a szemembe, mire egy bólintással válaszoltam. Aztán Edward felé fordult és fenyegető hangon odaszólt neki. –Jól gondold meg, mit mondasz neki. Hacsak egy szóval bántod, azt örökre megemlegeted. Ebben biztos lehetsz.

Aztán még egy utolsó pillantást vetett rám, majd karon ragadta Emily-t és a ház felé sétáltak. Mikor már nem hallottuk őket felhúzott szemöldökkel néztem Edwardra.

- Miről akarsz beszélni Edward? Tudtommal nekünk nincs miről beszélnünk. Már mindent elmondtam 50 évvel ezelőtt.

- Pont erről akarok veled beszélni.

- De én nem. Nincs mit mondanom a számodra. Megcsaltál, aztán kihasználtad az amnéziámat és még meg is ütöttél. Szerintem ez éppen elég ok arra, hogy ne akarjak szóba állni veled. És nyomatékosan megkérlek rá, hogy ne provokáld a fiamat. Viszonylag türelmes egyéniség, de neki is van tűréshatára. És ha erőszakos vagy vele, azzal nem érsz el semmit. Adam mindig azt tette, amit akart. Én sosem szabtam neki határokat, ahogy Chris sem. Adam-nek már van egy apja és az Chris. Fogadd el, hogy elvesztetted a fiadat. Számára csak egy idegen vagy Edward. Egy férfi, aki bántotta az anyját.

- Miért akarsz eltiltani tőle? Miért akarod, hogy más legyen az apja? Hát nem látod, mekkora fájdalmat okozol ezzel nekem?

- Sajnálom Edward. Megvolt a lehetőséged. Soha nem titkoltam el a terhességem csak te nem hittél nekem.50 évvel ezelőtt mikor visszajöttél a világ legboldogabb lénye voltam. Szerettelek és megbocsátottam neked, hogy elhagytál. Majdnem összevesztem az apámmal miattad. És te abban a pillanatban, hogy nem veled foglalkoztam, másnál kerested a boldogságot. Rajtakaptalak és te még akkor is hazudtál nekem. Megtörtént a baleset és kihasználtad a helyzetet. Pontosan tudtad, hogy nem emlékszem semmire. Mégis lefeküdtél velem. Úgy, hogy tudtad, ha nem lenne amnéziám, messzire elkerülnélek az undortól. És ha ez nem lett volna elég, kételkedtél bennem. Megtagadtad a közös gyerekünket, azt feltételezted megcsaltalak, megütöttél és ezek után azt kérdezed, miért nem akarom, hogy a fiam közelében legyél. Te sem foglalkoztál vele, mekkora fájdalmat okozol nekem. Akkor én miért tenném?

- De te is hazudtál nekem. Nem mondtad el, hogy mi vagy. Ha megtetted volna, nem jutottunk volna idáig.

- Ne kend rám az egészet. Aznap akartam elmondani neked, amikor megtörtént a baleset. Mikor a temetőből egyenesen hozzátok mentem és ott találtalak összegabalyodva azzal a nővel. Ezek után nem volt kedvem elárulni neked, mi vagyok. Az amnéziám alatt pedig nem is akartam, hogy tudjanak róla. A fiam pedig felnőtt ember. Én nem tiltottam meg neki soha semmit. Ő dönt az életéről. Van egy barátnője, akivel imádják egymást. Mindezek mellett megismerhette a családját, akiktől eddig távol élt. És kiderült, hogy a vérszerinti apja egy tuskó, beképzelt önfejű majom. De rossz hírem van. A fiam ugyan úgy szereti Christ, mint eddig. A jelenléteddel nem fogod megváltoztatni az érzéseit. Az lehet, hogy külsőre rád hasonlít, de belül olyan, mint én. Tőlem örökölte a személyiségét. Úgyhogy ne is várd, hogy ellenem forduljon. És ha mégis megpróbálod, és ne adj isten valami csoda folytán sikerülne ellenem vagy Chris ellen fordítanod, az lesz az utolsó tetted az életedben. Nekem gyerekeim a legfontosabbak. Ha elveszed őket tőlem, végzek veled és senki nem állíthat meg. Még Adam sem. Megöllek Edward, ha elveszed a fiamat. Ezt vedd nagyon komolya.

- Csak azt szeretném, ha megbocsátanál és adnál egy lehetőséget, hogy helyrehozzam a hibáimat. Ezt nem tagadhatod meg tőlem. Tudom, hogy egy önző féreg voltam, sőt, most is az vagyok, de nem akartam, hogy szenvedj. Ennek ellenére mégis annyi fájdalmat okoztam neked. Pedig az életemnél is jobban szeretlek. Elképzelni sem tudod milyen rossz a fiam szájából hallani, hogy nem tekint az apjának, hogy őt isteníti, őt szólítja apának. Megőrülök, ha belegondolok, hogy Chris minden egyes pillanatban mellettetek volt, ő láthatta felnőni a fiamat, míg én semmit sem tudok róla. Át tudod érezni, mekkora fájdalmat okoz ez nekem? Hogy úgy érzem nincs senki ezen a földön, aki mellettem lenne. Tudom, hogy az én hibám, én tehetek mindenről, de megszakad a szívem, ha látom a fiamat és belegondolok, hogy ha nem lettem volna olyan hülye, akkor engem szólítana apának és engem is annyira szeretne, mint téged. Akkor nem gyűlölettel beszélne hozzám és nem úgy nézne rám, mint az ellenségével. Tudod mennyire rossz ez nekem?

- Nagyon is Edward. Pontosan tudom, mekkora fájdalmat érzel most. Én is ugyan ezt éreztem. Becsapottnak éreztem magam, aki mindenkitől csak szenvedést kap. Úgy éreztem én tehetek mindenről, hogy mindent én rontottam el. Kezdve onnan, hogy megölték az apámat. Akkor lett volna rád a legnagyobb szükségem. Ugyan ellöktelek magamtól, de nem kellett volna azonnal másik nőnél keresni a vigaszt. És mikor megláttalak vele még meg is forgattad azt a bizonyos kést a szívemben, amit Victoria beleszúrt. Mikor kómában feküdtem folyton azon agyalta, hogy miért tetted. Hogy miért nem voltam elég neked? És mikor magamhoz tértem nem emlékeztem semmire. Boldog voltam, akárhányszor veled lehettem. Azokban a napokban tényleg olyan voltál, mint régen. A kórházban mikor közölték velem, hogy gyermeket várok megijedtem. Megijedtem, hogy ilyen fiatalon anya leszek, de én buta módon örültem is, mert úgy gondoltam te végig mellettem leszel, és együtt nézünk szembe a nehézségekkel. Aztán jött a nagy pofon, amitől magamhoz tértem. Abban a pillanatban féltem tőled. Sosem láttalak olyan dühösnek és keserűnek, mint azon a napon. És mikor Scarlett megjelent és te mellette kötöttél ki akkor éreztem magam igazán a pokolban. Visszakaptam az emlékeimet és legszívesebben abban a pillanatban véget vetettem volna az életemnek. Nagyon nehezen nyugodtam meg és végül eldöntöttem, hogy elhagyom a várost. Nem akartam a közeledben lenni, undorodtam tőled és gyűlöltelek. Annyira gyűlöltelek, amennyire valaha szerettelek.

- Bocsáss meg- csak ennyit mondott lehajtott fejjel, miközben én már a földön térdeltem. Elképesztően fájt a múlt. Pedig fél évszázad elteltével az ember azt gondolná valamelyest csillapodtak az érzelmei. Pedig nem. Nekem ugyan úgy fáj, mint 50 éve.

 - A fenébe, Edward. Nem emlékezetem, nem tudtam ki vagy. De te pontosan tudtad, mit tettél velem. Pontosan tudtad, hogy soha az életben nem akarlak többet látni. Elmondtam neked az utolsó találkozásunkkor. A baleset előtt megkértelek, hogy hagyj békén. Tudtad milyen mélységes undort és megvetést érzek irántad és mégis kihasználtad az amnéziámat. Kihasználtál és teherbe ejtettél, utána felpofoztál. Remélem azért valamelyest boldog voltál, amiért tönkre tettél. Megkaptad, amit akartál. Megkaptál és még csak nem is kellett sokat fáradnod érte. Undorodom saját magamtól, amiért képes voltam lefeküdni veled. Elkap a hányinger, ha belegondolok, hogy lefeküdtél velem, miután azzal a nővel voltál. Ezek után ne várd a bocsánatomat.

- Annyira sajnálom Bella- nézett mélyen a szemembe és ebben a pillanatban azt a férfit láttam magam előtt, akit valaha szerettem. Aki kedves volt velem és figyelmes. Szemében temérdek fájdalom és sajnálat volt. És ha tudna sírni már biztosan könnyekben úsznának gyönyörű aranybarna szemei. De nem gyengülhetek el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra abba a hibába essek, mint régen. Nem engedhetek az érzéseimnek soha többet.

- A sajnálat kevés Edward. A múlton nem lehet változtatni. Megtörtént, bár ha tehetném, akkor sem forgatnám vissza. Mert akkor nem lenne itt nekem a fiam és a lányom. Egyedül Adam miatt nem rohantam a halálba. Ő tartott életben és az ő jelenléte segített, hogy valamilyen szinten tovább tudjak lépni. Sajnálom Edward, de nem tudok neked megbocsátani. Ahhoz túlságosan nagy fájdalmat okoztál nekem.

- Mit tehetnék, hogy meggondold magad?

- Semmit. Ez nem akarat kérdése Edward. Az akaratom itt édes kevés. Összetörted a szívemet és azóta sem lehet összerakni. Sajnálom Edward, de nem tudok neked megbocsátani. Nem megy.

- Bella…

- Anya- hallottam meg Adam hangját közvetlenül mellőlem. Felnéztem rá és felálltam. Majd visszanéztem Edwardra.

- Már csak egyet szeretnék tudni. Miért tetted? Miért aláztál meg ennyire? Szerettél te egyáltalán valaha?

- Teljes szívemből szerettelek Bella. És még most is. Hidd el, az életemet adnám érte, ha nem kellene szenvedned. Lehet, hogy már nem hiszel nekem, de ez az igazság. A tetteim mind ellenem szólnak, de szeretlek. Teljes szívemből Bella. És magam sem tudom mit miért tettem. De nem önszántamból. Lehet, hogy nem hiszed el, de nem azért tettem, mert ezt akartam. Mintha nem is önmagam lettem volna. Kérlek, higgy nekem.

- Nem tudom Edward- ráztam meg a fejem, majd Adam mellé sétáltam. –Nekem időre van szükségem. Talán egy napon meg tudok neked bocsátani, de elfelejteni sosem fogom.

- Értem- hajtotta le a fejét.

- Viszlát Edward- intettem neki, majd Adam-mel az oldalamon a ház felé mentünk szép lassan. Ahogy beléptünk én egyenesen a szobámba mentem, ahol már nem tudtam és nem is akartam visszatartani a könnyeimet. Kulcsra zártam az ajtót és az ágy felé indultam, de már nem jutottam el odáig.

- Méééééért- üvöltöttem majd térdre estem. Szorosan átöleltem a mellkasomat, mert félő volt, hogy kiszakad a szívem a helyéről. Szükségem volt rá, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett érzelmeket. Az sem érdekel, hogy ki hallja. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, csakis a fájdalom, mely újra maga alá temet. És ezt követte a békét nyújtó, megnyugtató sötétség…

(Edward szemszöge)

Nem gondoltam, hogy így fog végződni ez a látogatás. De most legalább Bellát is értem. És a fiamra is büszke vagyok. Hiszen az édesanyját és a szeretteit minden áron megvédi. Még velem szemben is. És bár fáj, hogy így viselkedik velem, de büszkeséggel tölt el, hogy ilyen erős a fiam.

Még mindig a fülemben cseng a beszélgetésünk.

-Mit akarsz Edward?

- Kérlek, hallgass meg, az apád vagyok.

- Te nem vagy az apám. Az én apám Christian. Aki mindig az anyám mellett volt és támogatta őt, míg te bántottad és megaláztad őt. Csak gyűlölni tudlak Edward Cullen. Szánalmas vagy. Undorodom tőled.  A legtisztább lényt bántottad a földön… az anyámat. És ezt soha nem bocsátom meg neked. Doha.

- De… Bella is hazudott neked. Nem mondta el, hogy én vagyok az apád. Megfosztott a lehetőségtől, hogy megismerjük egymást.

- Nem hazudott csak titkolózott. Az nem ugyan az. Amúgy meg nem számít mit tett. Ő az anyám. Az a személy, aki életet adott nekem.

- És akkor nekem miért nem tudsz megbocsátani?

- Mert ő mellettem volt, míg te nem. Ráadásul egy csodás embert adott nekem apaképnek. Veled ellentétben rá mindig számíthattam. Bármit tettem ő mellettem állt. Anya mellett Christian volt a támaszom. Ott volt az első lépteimnél, az első iskolai napomon, mikor beteg lettem ő és anya aggódott az ágyam mellett. És te nem voltál sehol. Ők virrasztottak mellettem mikor meg sem bírtam mozdulni a láztól. Ők hoztak vért mikor vadászni sem volt erőm. Sőt. Anya a saját vérével itatott, hogy minél hamarabb meggyógyuljak. Nem ismertem a családomat. Nekem csak Emily, anya és apa voltak. Mindig tudtam, hogy Forks területén él a családom. A nagynéném és a többiek. Azt is tudtam, hogy a nagy része farkasokból áll. Emlékszem, többször is jártam már itthon, de épp csak 1-2 napra és azt is LaPushban töltöttem a srácokkal. Akkor még nem értettem, miért nem maradhatunk sokáig itt. De most már igen. Anya nem szeretett itt lenni, ahol minden rád emlékeztette. És félt, hogy összefutunk és megtudom az igazat. Ha ez most nem történik meg, sose tudtam volna meg, hogy ki az apám. De ez nem változtat semmin. Engem sosem érdekel ki az édesapám. Azaz egy számított, hogy Chris mellettem volt és volt egy apám, aki szeretett engem, a testvéremet és az anyámat.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért gyűlölsz ennyire?

- Mert láttam anya fejében azt a borzalmas elválást. Tegnap mikor nekiestem és kérdőre vontam, nagyon megbántottam, ami miatt szörnyen érzem magam még most is. De aztán elmondta mit tettél vele. Nem akarta, hogy tudjam, milyen szörnyeteg az apám. Te nem akartad elhinni, hogy a gyerekedet várja. Ráadásul megütötted és ő még ezek után is téged védett azzal, hogy nem árulta el a farkasoknak mit tettél. Megcsaltad. Megbántottad és minden lehetséges módon megaláztad és ő csak annyit tett, hogy szó nélkül lelépett. Elüldözted őt az otthonából. Ezek azok a dolgok, amik miatt még barátként sem tudok rád tekinteni, nem hogy apaként. Fogadd el, hogy lekéstél rólam. Már van egy apám. Egy apám, aki ezerszer jobb, mint te. Anya gondoskodott róla, hogy ne szenvedjek apa hiányban. Anya nem akarta, hogy tudjam milyen, mocskos szemétláda az apám. Aki bántotta őt minden lehetséges módon. Lehet, hogy ő hazudott, de legalább nem hagyott magamra. Sose tagadott meg és annak ellenére is szeretett, hogy a te gyereked vagyok. Bármit tettem legyen az jó vagy rossz, mindig mellettem volt és segített, ha szükségem volt rá. Bármi rosszat tettem, mindig segített megoldani a problémáimat és ahelyett, hogy megszidott volna türelmesen elmagyarázta, hogy nem szabad és nem jó, amit tettem.

- Annyira sajnálom. De te mit tennél, ha most kiderülne, hogy a barátnőd terhes és abban a tudatban élnél, hogy nem lehet gyereked. Mit tennél?

- Az biztos, hogy nem hagynám magára. Szeretem őt annyira, hogy félretegyem a büszkeségem és támogassam őt akkor is, ha mondjuk megcsal. Most így vélekedem, mert tudom anyának min kellett keresztülmennie. De nem tudom, mit tennék, ha ez nem így történt volna. Lehet úgy tettem volna, ahogy te. De most már nem. Mindig tudtam, hogy anya bánkódik valaki miatt. De sose gondoltam, hogy miattad. De ő mellettem volt a fájdalma és a szomorúsága ellenére is. Felnevelt és érte bármire képes lennék. Chris pedig az apám volt. Mindig tudtam, hogy nem ő az apám, de én úgy szeretem őt és ezen a te jelenléted sem változtat. Tudom ki vagy, az eszemmel felfogom, de a szívemben még mindig Chris az apám. Érzelmileg nem köt hozzád semmi. Most pedig menj el. És hagyd békén a családomat. Tegyél úgy, mint az elmúlt 50 évben, mintha nem is léteztem volna soha. Éld tovább boldogan az életedet a feleségeddel és a családoddal. Engem pedig hagyj békén.

- De te a fiam vagy.

-Te nem vagy és nem is leszel soha az apám. Soha nem fogom megbocsátani, amit az anyámmal tettél. Soha

Viszont én tenni fogok annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Bármi áron, de visszaszerzem a szerelmemet és a családomat. Harcolni fogok értük bármi áron…

38.fejezet- Az igazság

(Chris szemszöge)

Bella úgy rohant el, mint akit puskából lőttek ki. Nagyon sajnáltam őt. Nem szerettem volna így látni, pedig ez elkerülhetetlen volt. Adam durva volt vele. Jó, tudom, hogy most dühös, amiért nem mondtuk el neki az igazat, de ő is megérthetné az anyját. De miket beszélek? Hogyan érthetné meg, ha nem tud semmiről?

-A fene essen beléd Edward Cullen, csak nem bírtad ki, hogy ne tedd tönkre a családomat- morogtam és az asztalra csaptam. Ekkor fogtam föl, hogy hangosan is kimondtam előző mondatomat, pedig nem volt szándékos. Mindenki rám nézett.

- Minden rendben? –kérdezte Tanya csendesen és mellém sétált, amit a gyerekek nem kicsit néztek rossz szemmel.

- Nem, nincsen. Ugyanis a drágalátos férjed éppen most gyalogolt bele Bella és Adam lelkébe. És ezt még nagyon megbánja. Te pedig- mutattam a fiamra. Sose voltam rá dühös. Soha nem emeltem fel a hangom vele szemben, de azt nem fogom hagyni, hogy elítélje Bellát, miközben semmiről nem tud. –Fogod magad és felmész a szobádba. Én megkeresem anyádat és meghallgatod, amit mondani fog neked.

- De…

- Nincs de. Örülj neki, hogy nem képellek fel azért, amit anyáddal csinálsz. Rád sem ismerek Adam. Egyetlen beszélgetés Edwarddal elég volt ahhoz, hogy olyan legyél, mint ő. De nem fogom hagyni. Te nem fogsz ártani Bellának. És ha megtudod, mit tett az APÁD az anyáddal, akkor rá fogsz jönni, hogy igazságtalanul bántottad Bellát. Ő mindig szeretett téged. Lehet, hogy nem mondott igazat vagy elhallgatott dolgokat, de csakis azért tette, hogy te ne szenvedj.

- Miért? Miért szenvedem volna attól, ha ismerem anya múltját?- értetlenkedett.

- Mert közel sem volt olyan boldog élete, mint azt te gondolod. Most nem látsz a dühtől, azt hiszed átvertek, pedig csak védeni akartunk. Téged és Emily-t is. De tudod mit? Nem mondok neked többet. Menjetek fel a szobátokba és ott várjátok meg, hogy Bella hazajöjjön. Figyelmeztetlek Adam, jól gondold meg, miket mondasz édesanyádnak, mert még nagyon meg fogod bánni, ha megsérted őt. Ő nem tesz veled semmit, de örökké bűntudatod lesz, amiért olyanokat mondasz neki, amit nem érdemel meg. Megértettél?

- Igen apa- hajtotta le a fejét, majd Emily-vel kézen fogva felmentek az emeletre.

- Nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni- lépett elém Tanya, majd karjait a nyakam köré fonta.

- Ha hiszed, ha nem én sosem bántottam őket. Még szóval sem. Nem kiabáltam velük. Mind a ketten annyira jó gyerekek voltak. De Edward mindent tönkretett. Mi baja van annak a férfinak? Annyira utálja Bellát, hogy minden lehetséges módon végezni akar vele?

- Nem hiszem- rázta meg a fejét. –Edward még mindig szereti Bellát. Sosem volt képes elfelejteni őt. Szerintem egyszerűen csak tehetetlennek érzi magát és fáj neki, hogy a saját gyereke nem tudja kicsoda ő. Ennyi az egész.

- Ő akarta ezt. Bella elmondta neki, hogy terhes és neki az volt az első reakciója, hogy megütötte és a falhoz szorította és kijelentette, hogy megcsalta. Hallani sem akart róla, hogy a gyerek az övé.

- Mert nem tudta, hogy lehet gyermeke.

- Ez nem mentség. Ha én szeretek valakit, akkor nem csalom meg és hiszek neki.

- Ő…

- Tudod mit, hagyjuk ezt a témát, mert csak még mérgesebb leszek. Inkább megyek és megkeresem Bellát. Ahogy ismerem a Cullen házba ment. Velem jössz? –nyújtottam felé a kezem, mire bólintott, majd összekulcsolta ujjainkat. Így indultunk el a Cullen házba. De mielőtt elértük volna, Tanya megállt és ezzel engem is megállásra késztetett.

- Mi a baj?

- Már elég régen eljött otthonról. Nem hiszem, hogy itt van még. Te menj, nézd meg nem-e érzed valahol az illatát. Én pedig bemegyek, és megkérdezem, hátha tudnak róla valamit. Ha bármit megtudok, hívlak.

- Biztosan?

- Igen.

- Vigyázz magadra- húztam magamhoz karcsú testét. Majd egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókolt váltottunk.

- Te is- azzal újra elindult én pedig másik irányba indultam. Már egy ideje bolyonghattam az erdőben céltalanul, mikor megéreztem Bella illatát. Ugyan nem volt erős, de még követhető volt, így elindultam követve a nyomát. Azonban a telefonom csörögni kezdett. Megálltam és a kijelzőn szerelmem neve villogott.

- Megtudtál valamit?

- Nem sokat. Bella itt járt, és megfenyegette Edwardot. Aztán lelépett. Nem tudják hova ment, de Edward arra tippel, hogy a közös rétjükre. Bella mesélt neked valamit arról a helyről, vagy akarod, hogy megkérdezzem, hol van az a hely?

- Nem kell. Tudom, hol van. Köszönöm Tanya. Amint tudlak, hívlak.

- Ha beszéltél Bellával, gyere ide. Szeretném elmondani a családnak, hogy mi van közöttünk. Nem akarok tovább Edward felesége lenni.

- Rendben. Amint végeztem sietek hozzád édesem.

- Várlak és szeretlek.

- Én is téged- majd letettem a telefont és újra futni kezdtem. Bella sokat mesélt arról a helyről, így könnyen megtaláltam, és be kellett vallanom Edward tényleg ismeri Bellát. Vagyis ismerte. Ugyanis a mostani Bellát nem ismerheti. De tényleg ott volt. Ott ült a fűben és mellette a testvére, aki vigasztalni próbálta. Lassítottam lépteimen és emberi tempóban közeledtem feléjük. Bella felkapta a fejét és rám nézett. Szemei vörösek voltak a sok sírástól. Megálltam és kitártam karjaimat felé, mire felpattant és hozzám szaladt. Nem szólt semmit, csak sírt, míg én a haját simogattam. Lexi felállt a helyéről, majd intett egyet és magunkra hagyott minket. Miután Bella csillapodni látszott kissé eltoltam magamtól és a szemeibe néztem.

- Haza kell menned. Beszélned kell a gyerekekkel. El kell nekik mondanod mindent. Tudniuk kell, hogy mi történt. Csak így fog megérteni téged Adam. Ez Emily-t annyira nem borította ki mivel őt nem érinti személyesen ez a dolog. Viszont miattad és Adam miatt fáj neki is. Szeret mindkettőtöket és rossz neki, hogy így látta a barátját és az anyját.

- Igazad van. Ha azt akarom, hogy Adam megértse mit miért tettem, akkor el kell neki mondanom. De mi van, ha nem akar meghallgatni?

- Meg fog. Ő is rá fog jönni, hogy te nem akartál neki ártani. Ő a te fiad. Nagyon is hasonlít rád, ezért kellene bíznod az ítélőképességében. Ha mindent tudni fog, már nem is fog rád haragudni. Higgy nekem.

- Biztos?

- Egészen biztos.

- Ugye ott leszel te is?

Na, ez volt az a kérdés, amit nem akartam, hogy feltegyen. Pedig borítékolhattam volna, hogy nem fogja ezt kihagyni.

- Most nem. A te múltad és jobban meg tudsz nyílni előttük, ha csak hárman vagytok. Különben is. Tanya megkért, hogy menjek át hozzájuk. Közölni akarja a családdal, hogy együtt vagyunk és el akar válni Edwardtól.

- Értem. Na, akkor sok sikert. És ha hazaértél majd mesélsz- adott egy puszit az arcomra.

- Neked is- öleltem meg még egyszer, majd ő lassan elindult, ezzel egyedül hagyva engem a réten. Ahonnan pár perc múlva én is elindultam, hogy szembenézzek azzal a családdal, ahol nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne essek neki Edwardnak. Először is azért, amit Adam-el és Bellával tett, másodszor pedig mert képes úgy maga mellett tartani Tanya-t, hogy nem szereti. De ha azt akarom, hogy Tanya és én együtt legyünk, akkor nyugodtnak kell maradnom.

(Adam szemszöge)

-Muszáj megtudnom az igazat. Hallanom kell mi történt 50 évvel ezelőtt. Csak akkor tudok helyesen cselekedni. Addig nem. Nem tudhatom, hogy mi történt anya és Edward között, amiért anya úgy döntött, hogy elhagyja őt és magával visz engem is. Tudnom kell az igazat- járkáltam fel s alá a szobában. Olyan voltam, mint egy tornádó, csak éppen felfordulást nem csináltam.

- Adam, kérlek. Ülj le és nyugodj meg. Apa hamarosan megtalálja anyát és…

- És ha nem? Mi van, ha annyira megbántottam, hogy többet szóba se akar állni velem?

- Ezt elképzelni sem tudom. Anya szeret téged. És megérti min mész most keresztül. Az igaz, hogy durva voltál vele, de ez még nem ok arra, hogy ne bocsásson meg neked. Ne aggódj. Minden rendben lesz.

- Még azt nem értem Edward miért akarta, hogy tudjam az igazat? Miért volt ez neki jó? És egyáltalán hogy hagyhatott ott mindenféle magyarázat nélkül? Lehet csak anyát akarta bántani? Neki akart fájdalmat okozni? De hát miért? Nem szereti őt? Soha nem szerette, ezért ment el anya? Ezért menekült a világ másik végére?

- Ezekre csak akkor kaphatsz választ, ha beszélsz velük.

- Igen. Tudom. De olyan tehetetlen vagyok. Itt kell várnom…

Még végig sem mondtam a mondatot, a bejárati ajtó becsukódott, majd lépeket hallottunk, végül egy kopogás. Az ajtóhoz rohantam és szinte feltéptem azt. Az ajtóban anya állt. Látszott rajta hogy sírt. A szemei még mindig pirosak voltak. És engem újra elkapott a bűntudat. Ezt én tettem vele. Miattam került ilyen állapotba.

- Bocsáss meg kérlek- borultam a nyakába.

- Semmi baj- nyugtatott meg és a hátamat simogatta. Hiába mondta, én bűnösnek éreztem magam. Pedig az igazat sem tudom. De már az elég volt, hogy miattam sírt az a személy, aki életet adott nekem.

- Gyere be- húztam a szobába, majd együtt ültünk le az ágyra, ahol szerelmem is helyet foglalt.

- Tényleg tőlem szeretnétek hallani a történetet? Nem lenne jobb, ha Chris vagy Lexi mesélné el?

- Nem. Én tőled akarom hallani- hangom kemény volt, ezért lágyítottam rajta. –És nem csak azért, mert apa rám parancsolt. Hanem azért, mert úgy tartom igazságosnak, hogy te mondd el. A te életed és a te döntéseid. Ígérem csendben foglak végighallgatni.

- Köszönöm- egy apró mosolyt villantott felénk. Emily a vállamra döntötte a fejét és így vártuk, hogy anya belekezdjen a mesélésbe. Mély levegőt vett, majd mesélni kezdett.

- A szüleink elváltak. Lexi még nagyon kicsi volt, én pedig alig voltam néhány hónapos. Anya nem bírta apa mellett és találkozni sem akartak. Így Lexi anyával maradt én pedig apával. Egész életemben Forksban éltem. Nem volt semmi bajom. Vidám voltam, szerettem az esőt is és apa remekül pótolta anyát. Természetesen anya sokszor eszembe jutott. Hiányzott, de beletörődtem, hogy nem kellettem neki. Az életem nyugis volt. Semmi izgalom, sok barát vett körül, akikre mindig számíthattam. Egy napon megjelentek Cullenék…

Az emberek nem élhetnek emlékek nélkül, de nem élhetnek egyedül az emlékeiknek sem.

(Bella szemszöge)

Míg meséltem, újraéltem minden pillanatát a múltnak. Az első találkozást, mikor megpillantottam az iskola ebédlőjében, azt a gyilkos tekintetet, amitől megijedtem, mikor rám nézett… az első beszélgetésünk… Port Angeles… az első együtt töltött napunk… a baseball meccs… James és a többiek… a kórházban történtek, aztán a bál… mikor egyedül hagyott az erdőben… a nélküle töltött hónapok…  a nővérem megjelenése… Cullenék visszatérése… a Floridai út, anya halála… a nomád a házban, mikor Rosalie-t beavattam a titkomba… aztán az itthon történtek. Victoria, az a sok őrködés… az is eszembe jutott, mikor apa megtudta a titkomat, aztán apa halála, a több napig tartó fájdalom, ami a szívemet darabokra törte. És utána következtek a legrosszabbak. Mikor megláttam azzal a nővel és a tudat, hogy Alice, a legjobb barátnőm is tudott mindenről. A balesetem és az emlékezet kiesésem, ami megváltás volt a számukra. a vele töltött napok, miktől szinte szárnyaltam, majd a pofára esés. És itt elhallgattam. A boldog napok után nem volt erőm tovább mondani. Ha megteszem, azzal fájdalmat okozok a fiamnak. Ha megtudja, hogy nem kellett az apjának, egy világ fog összedőlni benne.

-És aztán? Anya, kérlek, folytasd. Miért hagytad el, ha annyira szeretted? És hogy jöttek vissza az emlékeid?

- Ezt szerintem nem akarod tudni- néztem az ablak felé és a kinti tájat kezdtem tanulmányozni. Azonban Adam nem hagyta annyiban a dolgot. Megfogta a kezem és ezzel arra kényszerített, hogy felé forduljak. Nagyon jól tudta, hogy ha megérint, akkor azonnal övé a figyelmem. Ez egy furcsa berögződés már évek óta. És ezt most ki is használta. Bármit csináltam és ő megérintett, már nem arra figyeltem, amivel előtte foglalkoztam. Onnantól kezdve csakis a fiam létezett számomra. Lehet, hogy elkényeztettem, de mégis csak az egyetlen fiam.

- De. Mindent tudni akarok. Akkor is, ha fáj. Érted? Nem hallgathatsz el előlem semmit. Ha már elkezdted, akkor fejezd is be.

- Rendben. De én figyelmeztettelek. Szóval Chris elkísért az orvoshoz, mert aggódtak értem. Napok óta rosszul voltam. Végül az orvos közölte velem, hogy gyermeket várok. Hihetetlenül boldog voltam. Hiszen Edward volt az egyetlen az életemben. Egy gyermek, aki egy rész Edwardból és belőlem. Ebbe a házba hívtam, ahol mindig találkoztunk. És Chris is elkísért, ami Edwardot dühítette. Féltékeny volt Chris-re és nem tudta elviselni, hogy mellettem van. Pedig elmagyaráztam neki, hogy csak barátként szeretem. Chris elhagyta a házat és én elmondtam Edwardnak, hogy gyereket várok. Az első reakciója az volt, hogy megcsaltam. Megütött és a falnak szorított. Minden olyan gyorsan történt. Már csak arra eszméltem fel, hogy Scarlett és Chris is a házban voltak. Chris letépte rólam Edwardot Scarlett pedig diadalittasan mosolygott. Ekkor tértek vissza az emlékeim. Olyannyira fájt, amit velem tett, hogy képtelen voltam rá nézni. Kidobtam a házból és utána a lehető leghamarabb elhagytuk Forksot. Egyetlen levelet hagytam a testvéremnek, amiben bocsánatot kértem tőle és arra kértem a farkasokat, hogy ne támadják meg őket. Ugyanis Rosalie, Emmett, Jasper vagy a szüleik nem tehettek semmiről. Ha csak úgy elmentem volna, az nem én lettem volna.

Vártam, hogy Adam mondjon valamit. Bármit. De nem tette én pedig egyre idegesebb lettem. Muszáj tudnom, mit gondol. Mielőtt azonban használhattam volna a képességemet raja csengettek. Nagyot sóhajtva felálltam az ágyról és úgy gondoltam kinyitom és elküldöm azt, aki megzavart minket, addig is Adam össze tudja szedni a gondolatait. De mikor megláttam ki áll az ajtóban ledermedtem. Mindenkire számítottam, csak rá nem.

- Edward…- ejtettem ki a nevét a számon, mire megjelent mellettem Adam. Szemei szikrákat szórtak, de felvette jeges arckifejezését és szélesre nyitotta az ajtót.

- Gyere csak be. Rengeteg megbeszélnivalónk van.

Na, ez volt az a hangnem, amitől féltem. Ami megrémisztett. Ilyenkor sose tudhatom, mire számítsak a fiamtól. 

37.fejezet- Kiborulás...

(Chris szemszöge)

Egyszerűen nem hiszem el, hogy nekem mindig a rossz nőbe kell beleszeretnem. Előbb itt volt Bella, aki egy angyal és már az első pillanatban levett a lábamról, most pedig Tanya. Aki történetesen annak a tuskó Edwardnak a párja. Nem hiszem el. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?

-Apa, minden rendben? –kérdezte Emily, miközben megérintette a vállamat. Épp az erdőben sétálunk, mivel Adam hazament Bella után. Most beszélniük kell, négyszemközt. Ezért jobbnak láttam, ha Emily-vel eljövünk sétálni az erdőbe.

- Persze, csak kíváncsi vagyok, mire jutnak Belláék. Anyád még nincs felkészülve rá, hogy mindent megosszon Adam-mel és félek, hogy neki nem lesz elég az, hogy „Kisfiam, nemsokára elmondok neked mindent.„

- Valami rossz történt anyával, igaz?

- Az nem kifejezés.

- És te miért nem mondod el? Úgy értem, hogy ha ő nincs felkészülve rá, akkor miért nem meséled el te?

- Azért kicsim, mert ez az ő élete, az ő múltja. És hiába osztotta meg velem, én csak a végén léptem az életébe. Nem tudok róla én sem mindent. Hiába vagyok mellette 50 éve.

- Értem- hajtotta le a fejét.

- De szerintem hamarabb fény derül a titkokra, mint azt várnánk. Hidd el- öleltem magamhoz Emily-t. Hihetetlen, hogy abból a kislányból, akit Bellával találtunk és befogadtunk, egy ilyen gyönyörű és érett nő lett. Büszke vagyok, hogy az apjának nevez. Ahogy arra is, hogy Adam a fiam, még ha nem vér szerint. De ő annak tekint. Semmi pénzért nem változtatnék a múlton. Mert ha aznap nem futok össze Bellával, akkor most nem érezhetném azt a boldogságot, amit csak a gyerekei adhatnak egy apának.

Léptek zaja ütötte meg a fülemet és egy szempillantás alatt a hang irányába fordultam, miközben magam mögé toltam Emily-t. Viszont ahogy megláttam ki zavart meg minket már nem attól féltem, hogy valaki árthat a lányomnak, hanem attól, hogy nem leszek képes kezelni az érzéseimet.

- Chris, beszélhetnénk? –kérdezte Tanya, mikor elénk sétált.

- Nekünk már nincs miről beszélnünk.

- De van. Én szeretnék neked mindent elmagyarázni.

- Viszont én nem vagyok rá kíváncsi- válaszoltam dühösen, amitől az egész testem remegett. Dühös voltam, mert hosszú idő után végre találtam egy olyan nőt, akit szeretek, és aki viszont szeret. Legalábbis én ezt hittem. Erre kiderül, hogy átvert és végig csak játszott velem.

- Kérlek, hallgass meg.

- Emily, kérlek, hagyj magunkra.

- Biztosan?

- Igen- néztem mélyen a szemébe. –Otthon találkozunk. Menj csak.

- Rendben –bólintott, majd futásnak eredt. Mikor már nem hallottam távolodó lépteit visszafordultam Tanya felé.

- Mit akarsz?

- Chris, én annyira sajnálom.

- Miért nem mondtad, hogy annak a klánnak a tagja vagy? Ráadásul, hogy az egyikük a párod? Miért hagytad, hogy reménykedjek? Miért játszottál velem? Én megosztottam veled az érzéseimet. És te végig csak játszottál.

- Chris… én nem akartalak bántani. És nem játszottam veled. Csak azért nem szóltam, hogy Edward a férjem, mert…

- A férjed? Egyre jobb. Mit titkolsz még előlem? Egyáltalán miért közeledtél felém? Edward küldött, hogy kémkedj Bella után?

- Nem- háborodott fel. –Én igazat mondtam neked. Én szeretlek téged. Azt hittem az a szerelem, amit Edward iránt érzek. De mikor megpillantottalak az a szerelem, amit Edward iránt éreztem már nem létezett. Egyszerű szeretetté vált és nem volt több. Rá kellett jönnöm, hogy sose szerettem őt igazán. Egyszerűen csak magam mellett akartam tudni. Talán az idegesített, hogy sosem nőként tekintett rám. Aztán pedig megkérte a kezem én pedig igent mondtam, de ez nem igazi házastársi kapcsolat. Mind a ketten szenvedünk. Ő Bellát szereti én pedig téged. Csupán azért hallgattam el, hogy ki vagyok valójában, mert nem akartam, hogy elmenj. Féltem, ha megtudod, hogy férjem van, akkor elhagysz. És ha már itt tartunk te sem szóltál, hogy nős vagy. Sose gondoltam, hogy Bella egyszer elfelejti Edwardot. Annyira szerették egymást.

- Nem vagyunk házasok- suttogtam. Ugyanis az előző szavai még mindig az agyamban kattogtak. Vajon tényleg igaz, amit mondott? Tényleg szeret? És valóban nem szerelmes Edwardba?

- Tessék?

- Jól hallottad. Nem vagyunk házasok. Egyszerűen csak dühített, hogy te annak az idiótának az oldalán állsz, meg persze az is, hogy ő nem hagyja békén Bellát.

- Szereted őt, igaz? –kérdezte lehajtott fejjel, amitől megsajnáltam. Létezik, hogy egy nő ennyire elvegye az eszem?

- Nem fogok hazudni. Igen, szeretem. Egészen eddig én is szerelemmel tekintettem rá. Úgy gondoltam egy napon képes lesz viszonozni az érzéseimet, de tévedtem. Ő ugyanis senki mást nem tud szeretni csakis Edwardot. Bármennyit is bántotta ő az egyedüli férfi az életében. Rám mindig csak barátként tekintett. És ugyan nehéz volt, de elfogadtam, hogy rám sosem fog úgy nézni, mint férfire. Csakis, mint egy barátra. Még mindig szeretem őt, de most már helyesen szeretem. Épp úgy, ahogy ő engem.

Utolsó mondatomra felkapta a fejét és elmosolyodott.

- Tényleg?

- Igen.

- És a gyerekek?

- Mi van velük?

- Ők mit szólnak ehhez az egészhez. Ahogy láttam nem igazán érdekelte őket, hogy az apjuk ott áll előttük. Simán azt mondták neked, hogy apa, amivel nem kicsit leptek meg. Ezt az apró tényt is elfelejtetted megemlíteni.

- Mind a ketten elrontottuk- sóhajtottam. –Amúgy a gyerekek nem tudják, hogy kik vagytok. Azt tudják, hogy nem én vagyok a vérszerinti apjuk. De azt nem, hogy Edward Adam apja.

- És Emily?

- Emily-t örökbe fogadtuk. Ő nem a vérszerinti lánya Bellának. De mind a ketten nagyon szeretjük.

- Értem. És mikor akarjátok elmondani Adam-nak, hogy ki az apja?

- Ez csak Bellán múlik. Az ő döntése. És az ő múltja. Én csak annyit tehetek, hogy mellette állok.

- Szerencsés az a lány, hogy ilyen barátja van, mint te.

- Pontosan. A barátja vagyok.

- És most mi lesz? Úgy értem velünk?- kérdezte néhány perc múlva. Isten a tanúm rá, hogy nagyon mérges voltam, mikor megláttam. De annyira szeretem őt. Soha életemben nem szerettem még ennyire senkit. És ezután jöhet bármi. Nem számít. A lényeg, hogy együtt vagyunk.

- Egy biztos- léptem elé és szorosan a karjaimba zártam. –Szeretlek. És ezen semmi és senki nem változtathat.

- Én is szeretlek- jött a vallomás tőle is, majd felemelte a fejét és én mosolyogva csókoltam meg csodás ajkait.

(Bella szemszöge)

Már sokkal jobban éreztem magam. Most, hogy egy kicsit adtam Adam-nek a múltamból valahogy könnyebbnek éreztem magam. Bár nem teljesen, de határozottan jobban voltam. Eldöntöttem, hogy minél hamarabb elmondom neki az igazat akkor is, ha ezért megutál.

De azt álmomban sem gondoltam, hogy ilyen dühösen fog hazatérni.

Azt ajtó hangosan csapódott be és alig néhány másodperc múlva már Adam állt a konyhában és dühös tekintettel nézett rám. Mögötte Emily aggódva szemlélt minket.

-Adam, mi történt?- kérdeztem, mert megrémisztett. Még sosem láttam ennyire dühösnek.

- Miért nem mondtad el? Jogom lett volna tudni.

- Adam, csillapodj- fogta meg a kezét Emily, de fiam nem nézett rá. Vérben forgó szemeit rajtam tartotta.

- Micsodát?

- Azt, hogy Edward Cullen az apám. Ezzel kellett volna kezdened. Neked kellett volna elmondanod- üvöltötte.

- Hon… honnan tudod ezt?

- Honnan? Lássuk csak, mikor elmentem itthonról megkerestem Emily-t és mikor hazaindultunk kivel futottunk össze? Na, tippelj- nézett rám gúnyosan. Sosem beszélt így velem és ez fájt. Iszonyatosan fájt. –Majd én elmondom. Edwarddal. Aki nemes egyszerűséggel közölte, hogy ő az apám, aztán mikor azt kértem mondjon el mindent csak annyit felelt, hogy téged kérdezzelek. Majd elment. Szerinted ezt érdemeltem? Így kellett megtudnom, hogy ki az apám- üvöltötte, mire belépett az ajtón Chris is.

- Mégis mi folyik itt? –sietett mellém és ekkor láttam meg az ajtóban álló Tanya-t, de nem foglalkoztam most vele. Adam kötötte le a figyelmemet. –Miért ordibálsz anyáddal?

- Te tudtad, hogy Edward Cullen az apám? –kérdezte továbbra is üvöltve fiam, mire Chris rám nézett.

- Te elmondtad neki?

- Nem. Nem tőle tudom. Ugyanis az anyám nem volt hajlandó elárulni, pedig jogom volt tudni. El kellett volna mondanod. Tőled kellett volna először hallanom. Tudod te, mennyire emészt a bűntudat, amiért úgy viselkedtem vele az iskolában, ahogyan? Mennyire fájhatott neki, mikor közöltem vele, hogy Christian az apám?

- Elég- ordítottam el magam. Nem tudtam elviselni, hogy ilyeneket mondd. Hogy engem okol azért, mert Edwardnak fáj valami. Képtelen voltam ezt hallgatni. –Soha. Soha az életben nem hazudtam neked. Sok mindent eltitkoltam, de nem hazudtam. És mindezt azért tettem, hogy megvédjelek. Mert féltem, hogy csalódni fogsz. Nem akartam, hogy egy olyan férfi miatt emészd magad, aki nem érdemli meg. Azért nem mondtam soha ki az apád, mert nem érdemli meg. De úgy látszik, bármit mondok, te elkönyveltél engem bűnösnek. Majd ha lenyugszol, akkor beszélünk. Addig viszont nincs mit mondanom neked Adam. Az anyád vagyok és bármit csinálsz, én szeretlek. De nem vártam, hogy ennyire nekem esel, miközben nem tudsz semmit. Fogalmad nincs mit miért tettem, és ha felkészültél rá, akkor elmondom. De megkérdezhetsz bárkit, ha nem tőlem akarod hallani. Chris is el tudja mondani, de megkérdezheted Lexit, Jacobot vagy akár Rosalie-t. Bármelyikük válaszolni tud a kérdéseidre, ha az én verzióm nem érdekel. De itt van Tanya, Edward felesége, és ha nem akar hazudni ő is el tudja mondani mi történt. Mert biztos vagyok benne, hogy a drága férje mindent elmondott neki- majd meg sem várva a reakciójukat feltéptem az ajtót és vámpírsebességgel az erdőbe vetettem magam. Nem a fiamon akartam kitölteni a dühömet. Erre ott volt egy másik személy. Valaki más, akit ebben a pillanatban a pokolba kívántam.

Meg sem álltam a Cullen házig. Mikor odaértem bekopogtam az ajtón és vártam, hogy ajtót nyissanak. És szerencsémre pont Edward volt az, aki az ajtóban állt. Így nem kellett jópofiznom. Amint megláttam egyből elöntött a düh és a harag, majd rámorogtam és a nyakánál fogva a szemközti falnak szorítottam.

-Hogy volt bátorságod beszélni a fiammal?- morogtam neki. Nem sok hiányzott, hogy itt helyben letépjem a fejét, de visszafogtam magam.

- Ő az enyém is- nyögte ki nagy nehezen.

- Neked nem kellett. Megtagadtad. Akkor most se kelljen.

- De ő az én fiam, nem azé a balfácáné.

- Te egy senki vagy neki Edward Cullen. Ellenben Chris az apja. Fogadd el, hogy vesztettél. Jól jegyezd meg, amit most mondok neked, mert többször nem fogom elismételni. Ha a fiam ellenem fordul, akkor megöllek. Nem viccelek Edward. A fiamért bármire képes vagyok. Ha elveszed őt tőlem végzek veled és mindenkivel, aki segít neked. Ezt jól jegyezd meg- morogtam, majd a földre löktem és elhagytam a házat. Mindent elmondtam, amit akartam. És biztos lehet benne Edward, hogy ha miatta elvesztem a fiamat, akkor végzek vele. Nem fog érdekelni mennyire szeretem. Adam az egyetlen, aki a régi életemből maradt nekem. És ha ő nem lesz mellettem, akkor nincs értelme az életemnek. Akkor inkább véget vetek a sajátomnak, minthogy a gyerekeim nélkül éljek.

(Edward szemszöge)

Bella viselkedése egy cseppet sem lepett meg. Számítottam rá, hogy el fog jönni hozzánk. Biztos voltam benne. Hiszen ha minden igaz, akkor Adam egyenesen hazament, hogy mindent megtudjon. És ahogy látom nem alakultak jól a dolgok.

-Fiam, mit csináltál?- kérdezte apa még mindig döbbenten. Őket is sokkolta az előző jelenet.

- Elmondtam a fiamnak, hogy én vagyok az apja- rántottam meg a vállam és leültem a kanapéra. Szerintem ez volt a legjobb, amit tehettem. Jogom van a fiam közelében lenni és harcolni fogok érte. Akkor is, ha ezért Bellával kerülök szembe.

- Mit csináltál?- sipította nővérem és felpattant a helyéről.

- Fiam, ezt nem kellett volna- szólalt meg Esme is és hangjában enyhe rosszallás volt.

- Miért?

- Mert egy anyának a gyerekei a legfontosabbak. És ezzel Bella elveszítheti őket- anya úgy beszélt hozzám, mintha egy gyengeelméjű lennék.

 - Neki nem kellett volna hazudnia- válaszoltam. Holott kezdtem belátni, hogy nem biztos, hogy helyesen cselekedtem.

- Neked meg nem kellett volna megcsalnod és bántanod. Ezt is elmondtad a fiadnak? Hogy mit tettél az anyjával? Te elképzelni sem tudod, hogy ezzel mennyi fájdalmat okozol Bellának. Imádja a gyerekeit és bármit megtenne értük. Chris pedig rengeteget tett Belláért és a gyerekekért. Még Emilyt is elfogadta csak azért, mert Bella szerette volna. Mind a kettőt sajátjaként szereti és a gyerekek is imádják. Ettől fosztottad most meg a fiad. De abban biztos lehetsz, hogy ha a gyerekei Bella ellen fordulnak, akkor neked véged. Mert Bella nem akar majd nélkülük élni. De előtte végez veled is- sziszegte nővérem dühösen. Valamilyen szinten igaza volt, de mégis bántott, hogy ennyire ellenem van.

- Te is áruló vagy. Ismerted őket és nem szóltál- emlékeztettem erre az apró tényre.

- Ez az. Vádaskodj csak. Ez az, amihez a legjobban értesz. De nem érdekelsz. Nézz magadba, utána beszélhetünk. Ja, és ha Bellának nem bocsát meg a fia, akkor mindent elmondok neki. Elmondom mit tettél az anyjával és akkor örökre gyűlölni fog téged a saját fiad.

- Nem teheted. Nem tennéd meg.

- Bella a húgom és a gyerekei a legfontosabbak számára. Belehalna, ha elvesztené őket. Én pedig nem fogom végignézni, ahogy megutálják miattad. Ha kell, akkor mindent elmondok neki, amit az anyjával tettél. Nem fog érdekelni, hogy a testvérem vagy. Rád sem ismerek. Önző módon ártani akarsz neki újra. Besározod őt, de magadról nem mondasz semmit. Undorító vagy Edward. Undorító. Nem tudom mi történt veled, de már nem vagy olyan, mint régen. Bella apjának a halála óta kifordultál magadból. Ez 50éve történt. Hol van azaz Edward, akit imádott Bella? Aki szerette a családját. A régi Edward nem lett volna képes elmondani mindent annak a fiúnak. Inkább hallgatott volna, hogy a fiának és a szerelmének ne okozzon még több fájdalmat. Edward, a családod vagyunk, de tenned kell valamit. Vissza kell változnod olyanná, amilyen régen voltál. Csak így nyerheted el Bella bocsánatát és a fiad barátságát. Hidd el nekem- mondta Rose, majd minden szó nélkül elhagyta a nappalit. És igazat kellett adnom neki. Nem vagyok önmagam. Nem vagyok már az a férfi, aki akkor voltam, mikor megismertem Bellát. Még mindig szeretem őt. Bármit megtennék érte. Érte és a fiamért. De ő gyűlöl és megvet. Elhamarkodott döntés volt, hogy elmondtam az igazat. Az pedig csak nehezített a dolgokon, hogy aztán elmentem és azt mondtam az anyját kérdezze. Valóban csak bántani tudom Bellát. Nekem nem lenne szabad léteznem. Folyton szenvedést okozok annak a személynek, akit mindennél jobban szeretek. De ezen változtatnom kell. Hallgatnom kell a családomra. Ez a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetek. Akkor egy napon talán Bella is meg tud nekem bocsátani és Adam sem fog gyűlölni. 

36.fejezet A múlt

(Bella szemszöge)

Nem tudom mennyi ideig lehettem a négy fal között egyedül, de egyszer csak hangokat hallottam. Aztán valaki az emelet felé indult és a léptei egyre közeledtek a szobám felé. Szívdobogást is hallottam és ebből már tudtam, hogy nem lehet más, mint Adam.  Megállt az ajtó előtt, nagy levegőt vett, majd bekopogott.

-Gyere be- mosolyodtam el. Kicsit jobb kedvre derített Adam tétovázása. Ahogy belépett a szobába és meglátott az ágyon ülve nem tudta mit csináljon. Szegény, kicsit megsajnáltam. Most olyan volt, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre és fél attól, hogy a mamája megszidja. Pedig itt közel sem ez volt a helyzet. Ő nem tett semmi rosszat. Egyszerűen csak félek és sajnos ennek éppen ő itta meg a levét. Pont az a személy, akit a legjobban szeretek.

Megpaskoltam magam mellett az ágyat és elmosolyodtam, amitől ő egyből felém indult. Felült az ágyra, aztán szorosan átölelt.

- Sajnálom anya. Nem akartalak megbántani. Kérlek, bocsáss meg nekem.

- Te nem tettél semmi rosszat édesem. Én sem tudom miért reagáltam, úgy- vagyis tudom, csak neked nem mondom el- nekem kellene bocsánatot kérnem tőled.

- Ha nem szeretnéd, akkor nem tekintek senkinek a múltjába. Nem nézek bele senkinek az életébe, csak ne haragudj rám.

- Életem, én eddig sem haragudtam rád. Egyedül csakis saját magamra. Figyelj rám Adam- emeltem fel a fejét és mélyen a szemébe néztem. –te vagy a legfontosabb nekem. Belehalnék, ha elveszítenélek téged. Csupán annyit szeretnék, hogy tőlem tudd meg az igazat és ne mástól. Attól félek, hogy ha nem én mondom el neked, akkor megutálsz majd. És ezt nem akarom. Akkor inkább meghalnék, minthogy elveszítselek téged. Szeretlek kisfiam- szorítottam magamhoz és könnyeim újból utat törtek maguknak.

- Megijesztesz anya. Sosem láttalak még ennyire szomorúnak. Mióta itt vagyunk, folyton csak szomorkodsz. Nem kellett volna idejönnünk. Akkor még mindig boldog lennél.

- Előbb utóbb szembe kellett néznem a múltammal.

- A múltaddal? Sosem meséltél nekünk róla. Sem nekem, sem Emily-nek.

- Ennek meg van az oka. De ígérem, hogy hamarosan mindent megtudsz. Emily-t ugyan nagyon nem érinti a dolog, de szerintem őt is érdekelni fogja a múltam. Viszont rád nagy hatással lesz. És annyira félek, hogy elveszítlek.

- Sosem fogsz. Nincs olyan személy ezen a földön, aki miatt meggyűlölnélek téged. Hiszen annyira jó vagy, kedves és ártatlan.

- Köszönöm, hogy ezeket mondod, de egyik sem igaz rám. Nem vagyok se jó, se kedves és legfőképpen nem ártatlan. Régen talán jellemző volt rám mindez, de ma már nem.

- Nem kezdek veled vitázni, de nincs igazad- emelte fel a fejét. –Te vagy a világ legjobb és legszebb anyukája. Nálad jobbat keresve sem találnék- adott egy puszit az arcomra.

- Tudod mit? Szeretnék neked mutatni valamit- álltam fel az ágyról és magammal húztam Adam-et is.

- Mit?

- Majd meglátod- azzal kisétáltam a folyosóra, miközben végig a fiam kezét fogtam, majd megálltam apa szobája előtt.

- Ez… ez az a szoba, ahova nem mehetünk be. Miért hoztál ide?

- Azért, mert itt az ideje, hogy egy pici részt a múltamból megosszak veled- mosolyogtam rá, majd elővettem a kulcsot és elfordítottam a zárban, de mielőtt beléptünk volna újra megszólaltam. - Annyit kérek csak, hogy ne nyúljatok semmihez. Ebben a szobában mindennek olyannak kell maradnia, amilyen most. Rendben?

- Rendben- bólintott, majd kinyitottam az ajtót. Azt az ajtót, ami maga mögött rejtette apa szobáját. Az ő ruháit, a bútorait és minden mást, amit annyira szeretett. Elengedtem Adam kezét és hagytam, hogy csendben körbejárja a szobát. Hát igen. Mióta visszatértünk egyszer, ha voltam ebben a szobában és annak is az lett a vége, hogy egész este az ágyon ülve sírtam, miközben apa egyenruháját szorongattam, ami több mint 50 éve az ágyon hever. Éppen úgy, ahogy a halála napján otthagyta.

- Ez az édesapám szobája. A te nagyapádé- mosolyogtam rá, mikor rám nézett. Igen. Nem sokat meséltem neki az életemről vagy a családomról. Lexi-t, Jacobot és Tinát ismerte. És annyit tudott, amennyit ők meséltek neki. De ahhoz, hogy túllépjek a múlton az kell, hogy mindent megtudjon a fiam. És Emily is.

- Mesélsz róla?

- Persze- kitártam karjaimat és ő azonnal mellettem termett. Összeölelkezve álltunk a szoba közepén és mesélni kezdtem.

Elmeséltem, hogy rendőr volt, meséltem neki arról hogyan viselkedett velem apa, mikor gyerek voltam. Mindenféle jelentéktelennek tűnő dolgot elmeséltem neki, ami eszembe jutott. Számomra azonban egyik sem volt jelentéktelen. Mert mindben szerepelt ő. Az édesapám, aki mindig mellettem volt. És akire bármikor számíthattam.

Aztán elértem az utolsó naphoz.

- És mi történt?

- Én nem voltam itthon- azt nem akartam elmondani neki, hogy hogyan került haza apa és én miért nem voltam mellette. –Apa tudta, hogy mi vagyok. El kellett neki mondanom és elfogadott. Volt egy nő… Victoria. Ő meg akart ölni engem és bosszút esküdött. csapdába csaltak minket és megtámadták a farkasokat, de nem történt semmi baj. Viszont én ideges lettem és az erdőbe rohantam. Apa utánam sietett, úgy gondolta hazajövök. A farkasok mindig őrködtek a házunknál, de Leah megsérült és abban a pillanatban senki nem volt apa mellett. A fotelban találtam rá. Üveges volt a szeme, nem lélegzett, nem dobogott a szíve. Meghalt. Egy nyomorult vámpír ölte meg. Azon a napon bosszút esküdtem.

- És megtaláltad azt, aki megölte?

- Igen. De elengedtem. A lebukás veszélye fenyegetett, ezért elengedtem. És még mindig szabadon járkál. De már nem sokáig. Megtalálom és végzek vele. Az apám halála nem marad büntetlenül.

Adam döbbenten és kicsit félősen nézett rám és rá kellett jönnöm, hogy elragadtattam magam. Túlságosan is elkaptak az emlékek, pedig nem lett volna szabad.

- Sajnálom. Elragadtattam magam.

- Nincs semmi probléma. Jogos a dühöd. És ha bármiben segíthetek, csak szólnod kell. Mindenre képes vagyok érted anya, mindenre- ölelt magához és iszonyat jól esett, hogy mellettem van. Hogy egy apró részletet elárulhattam neki a múltamból, holott nagyon sok helyen kiszíneztem a történetet. Szándékosan hagytam ki a Cullen családot. Ha őket említeném, abból újabb kérdések jönnének, amire most még nem tudnék választ adni. Már elég volt ennyi emlék.

(Adam szemszöge)

Fura volt így látni anyát. Rettenetesen szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam. Látszott rajta mennyire megviselte Charlie halála és ez nekem is fájt. Mert az a nő szenvedett, aki életet adott nekem. És ez iszonyatosan rossz volt. Úgy érzem hamarosan minden kérdésemre választ kapok. Szépen lassan. Csak ki kell várnom. Már látom anyán, hogy hajlik afelé, hogy megossza velünk a múltját és ennek örülök. Mindig szerettem volna megtudni hogyan élt és miért olyan zárkózott, ha valami olyat kérdezünk, ami a régi életéhez kapcsolódik. Valami szörnyűség történhetett vele, és ha megtudom, hogy valaki bántotta, akkor az a személy nem marad életben. Aki az anyámat bántotta, azaz életével fizet érte.

-Jól vagy? –kérdeztem, miután kissé csillapodott. Már nem volt olyan félelmetes, mint néhány perccel ezelőtt, de láttam a szemében azt a sok fájdalmat. És valami azt súgta, hogy ez még semmi ahhoz képest, amivel szembe kell még néznie.

- Igen. Menj, keresd meg Emily-t. Már nagyon hiányol. Láttam- mosolyodott el.

- Biztos?

- Igen. Chris nemsokára itthon lesz. Emily-t pedig az erdőben találod LaPush közelében- még mindig mosolygott, de ez sem szívből jövő mosoly lett. –Jól leszek, ne aggódj.

- Rendben. De ha bármi van, azonnal hívj. Nálam van a mobilom.

- Rendben szívem. Siessetek haza- adott egy puszit az arcomra és én elindultam kifelé a házból egyenesen LaPush felé, hogy megkeressem szerelmemet. Még mindig hihetetlenül hangzott ez az egész. Hogy lehet valaki annyira gonosz, hogy bosszúból végez egy ártatlan emberrel, aki semmiről sem tehet? Hogyan létezhetnek ilyen vámpírok a világon? Hogyan?

- Szerelmem- hallottam meg a legédesebb hangot a világon, mire mosolyogva megfordultam és szembetaláltam magam a legédesebb, leggyönyörűbb lánnyal a világon, aki csakis az enyém.

- Hát itt vagy? Mindenhol kerestelek- zártam a karjaimba és megcsókoltam, amit hevesen viszonzott.

- Csak beszélgettem a srácokkal. Apa találkozott valami nővel, akire nagyon mérges volt és azt kérte hagyjam őket kettesben. Haza nem akartam menni, mert gondoltam, hogy sok megbeszélnivalód van anyával, így idejöttem.

- Köszönöm. Annyira édes vagy- pusziltam meg a száját. –És kedves, és aranyos, meg eszméletlenül csinos.

Minden szónál egy-egy puszit nyomtam édes ajkaira.

- Ne túlozz. Na, és? Sikerült mindent tisztáznod anyával?

- Nem mindent, de megígérte, hogy hamarosan mindent megtudunk. És képzeld, megmutatta mi van abban a szobában, amit zárva tart.

- Tényleg? És mi?

- Az volt nagyapa szobája. Az ő apukájáé. És rengeteget mesélt róla. Életemben először mesélt egy apró részletet a múltjáról. A nagyapámról.

- Az jó. Akkor most boldog vagy.

- Igen. De szomorú is. Anya szenved. Lehet nem volt olyan jó ötlet, hogy ideköltözzünk.

- Bármikor elmehetünk.

- Édes vagy, de szerintem anya innen már nem akar elmenni. És apa sem nagyon. Tényleg, milyen nővel találkozott?

- Ott volt a Cullen családdal. A másik szőke hajú lány Rose mellett.

- Értem. Biztosan ismerik egymást.

- Lehet. Viszont apa mérges volt, nagyon.

- Majd megtudjuk miért. Gyere, menjünk haza. Nem akarom anyát sokáig egyedül hagyni- fogtam meg a kezét és éppen indultunk volna, mikor egy hang félbeszakított minket.

- Adam.

- Megfordulta és szembetaláltam magam az egyik Cullen-nel.

- Igen?

- Tudod, ki vagyok? –kérdezte, miközben közelebb sétált hozzánk. Kicsit előrébb léptem, hogy Emily-t félig takarjam. –Nyugalom, nem akarok bántani senkit- tartotta fel a kezeit, majd három lépéssel előttünk megállt.

- Edward, ugye? –kérdeztem rá, mikor eszembe jutott a neve.

- Igen. Örülök, hogy emlékszel.

- Vámpír memóriám van, nem tudom mi olyan meglepő benne, hogy emlékszem egy névre- vágtam hozzá durván. Valami belül azt súgta, hogy nem engedhetem magamhoz közel. És ezt igazolja anya durva és távolságtartó viselkedése is vele szemben. Ugyanakkor van egy másik érzés is bennem, ami arra késztet, hogy jobban megismerjem.

- Igen, igazad van- mosolya eltűnt és komor lett.

- Sajnálom, nem akartam bunkó lenni- szabadkoztam. Hiszen nem ilyen nevelést kaptam anyáéktól.

- Semmi baj. Jó, h összefutottunk. Pont veled illetve veletek akartam beszélni.

- Miért? Nem is ismerlek. Miről kellene beszélnünk?- adtam hangot értetlenségemnek.

- Az anyádról

- Mi van vele?

- Mit mondott nektek? Honnan ismer minket?
- Nem mondott semmit- egyre jobban érdekelt mire akar kilyukadni, és ahogy észrevettem mellettem Emily is ezen a véleményen volt. 

- És a húgodnak?- nézett a hátam mögött lévő szerelmemre.

- Én sem tudok semmit. Még kicsi voltam, mikor anya magához vett- jött a válasz szerelmemtől és kilépett mögülem. Megfogta a kezem és mellettem maradt. Sosem szerette, ha gyengének látszik. 

- Magához vett?  Hát ti nem vagytok testvérek?
- De, az volt és valamilyen szinten még most is a testvérem, de mára már a menyasszonyom. Emily emberként került anyáékhoz, akkor én még meg sem születtem. Aztán súlyos beteg lett és 17 évesen át kellett változtatni. Mert a halálán volt- magyaráztam és gondolatban összeszidtam magam, amiért mindent kifecsegek.

- Sajnálom. Én azt hittem vérszerinti testvére vagytok.

- Nem. Akkor most nem lehetnénk együtt.

- Ez igaz.

- De miért érdekel ez téged- kérdeztem rá.

- Csak úgy. Szóval Bella nem mondta el kik vagyunk?

- Nem. És azt is megtiltotta, hogy kutakodjam mások múltjában. Nagyon kivan mióta találkozott veletek. Nem tudom, kik vagytok, de azt akarom, hogy hagyjátok őt békén.

- Kutakodj?

- Ez a képességem. Látom az emberek, vámpírok múltját.

- Értem. És nem szeretnéd megtudni, miért van olyan állapotban Bella?

- De, nagyon is. De mire célzol?

- Én elmondhatom neked, amit tudni akarsz. Nem kell arra várnod, hogy Bella rászánja magát.

- Nem. Megvárom anya magyarázatát.

- Arra még várhatsz. Bella nem fog mondani semmit.

- Viszont én nem egy vadidegen verzióját akarom hallani, hanem az anyámét.

- És arra sem vagy kíváncsi ki az igazi apád?

- Nekem Christian Hilson az apám- sziszegtem dühösen. Kezdett az idegeimre menni a kérdéseivel. Minek kellett ennek idejönnie? És mit tudhat az apámról? Arról a férfiról, aki elhagyta anyát, és akinek sose kellettünk?

- Nem ő az.

- Ő nevelt fel, tehát ő az apám. De nem is értem mit vitatkozom itt veled- fordítottam neki hátat, azonban mielőtt elindulhattam volna olyat mondott, amitől mozdulni sem tudtam.

- Én vagyok a vérszerinti apád…

35.fejezet Egy rosszul sikerült ebéd

(Bella szemszöge)

A napok villámgyorsan teltek és eljött a hétfő. Ugyan nem sok kedvem volt hozzá, de újra iskolába kellett járnunk. De ami ennél is rosszabb, hogy visszatért a Cullen család Forksba. A legrosszabb rémálmom vált valóra, amiért nem akartam visszajönni eddig. De nem menekülhetek folyton előlük. Fél évszázadon keresztül kerültem őket és igyekeztem nem a közelükben lenni, erre mit ad a jó Isten, pont ebben a városban kell nekik is élniük. És itt van még az is, hogy Chris állítólag megtalálta a nagy szerelmét. Nem mondom, hogy nem örülök neki, de ez nem a legjobbkor jött. De mindegy. A lényeg, hogy ő is boldog legyen azok után, hogy annyi éven keresztül hiábavaló volt a szerelme irántam. Remélem most végre olyat talált magának, akivel tényleg boldog lehet.

A gyerekeknek még nem szóltunk, nem kell, hogy felzaklassák magukat. Tudom, hogy csak azon idegeskednének, hogy mit akar itt ennyi vámpír. Bár lehet, ha megtudnák, nem ragaszkodnának annyira hozzá, hogy itt maradjunk.

Nem. Nem menekülhetek el újra. Nem szabad. Én nem vagyok ilyen. Nem futamodhatok meg állandóan. Ha már itt vagyok, itt is fogok maradni. Ha ez nem tetszik valakinek, akkor az a személy fogja magát és elmegy innen. Most nem én leszek az, aki elhagyja ezt a várost. Soha többet nem fogok megfutamodni a problémáim elől. Soha.

-Mehetünk anya? –kérdezte Adam belépve a szobámba.

- Persze- mosolyogtam rá, majd elléptem a tükör elől és megindultam fiam felé, aki megfogta a kezem és együtt mentünk le a nappaliba. Chris és Emily lent vártak minket. Amint leértünk Adam Emily mellé sietett én pedig Chris mellé álltam. Ő rám mosolygott, majd átkarolta a vállam és adott egy puszit a homlokomra és most biztos voltam benne, hogy neki sem jelent ez többet, mint nekem. Végül két autóval indultunk el a suliba, ami kicsit megnyugtatott. Így legalább csak Chris láthatta mennyire ideges vagyok. De amint az iskolába értünk és megláttam azt a két autót, csak még jobban görcsbe rándult a gyomrom. És már képtelen voltam titokban tartani az idegességemet.

- Jól vagy anya?

- Nem. De majd megoldom.

- Mi a baj? –kérdezett rá Emily és én újra a két autóra pillantottam.

- Ne is foglalkozzatok velem. Egyszerűen csak ideges vagyok. De majd elmúlik.

- Biztos?

- Igen- erőltettem magamra egy mosolyt, aztán próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra. –Ne feledjétek. Itt mindenki úgy tudja, hogy testvérek vagyunk- néztem Adam-re. –Chris a barátom és Emily a barátnőd. Chris már betöltötte a 18-at, ezért velünk maradt, hogy segítsen téged felnevelni, Emily pedig elvesztette a szüleit és örökbe fogadtuk. Ennyi lenne.

- Jól van- bólintottak egyszerre, amitől őszinte mosoly jelent meg az arcomon, végül együtt indultunk meg az épület felé. A folyosón elválltunk, ugyanis ők egy évvel alattunk tanulnak majd. Mi pedig Chris-sel folytattuk utunkat a saját termünkig.

- Na és mi van a barátnőddel? Hogy is hívják?

- Nem, nem. Még nem fogom elárulni neked, hogy hívják. Szeretném, ha megismernéd.

- Rendben. Mikor hozod el hozzánk? –kérdeztem és úgy éreztem ez valóban érdekel.

- Nem tudom. Ma is találkozunk, és akkor majd beszélek vele.

- Oké. Ha sikerült döntésre jutnotok, akkor szólj. A gyerekek is meg fogják érteni. Egészen biztos vagyok benne, hiszen ők is tudják milyen az igaz szerelem. És nem tagadnák meg az apjuktól sem ezt az érzést. Főleg, hogy én nem tudom megadni neki.

- Úgy lesz- adott egy puszit az arcomra pont akkor, mikor beléptünk a terembe. És bár sejtettem, hogy elkerülhetetlen lesz, de reméltem, hogy már nem az első órán fogok összefutni velük. Ugyan nem a legrosszabb személy volt a teremben, de már ő is elég volt ahhoz, hogy idegességem visszatérjen. A teremben Alice és Jasper ültek és mikor megpillantottak minket Alice szemei felcsillantak. Én viszont közelebb húzódtam Chris-hez védelmet keresve nála. Most, hogy már barátnője van, lehet nem ez volt a legjobb ötlet, de így most már barátként szeret ő is. És remélem, ugyan úgy számíthatok rá ezután is, mint eddig. De ez majd csak akkor fog kiderülni, ha megismerhetem azt a nőt, akinek sikerült elcsavarnia barátom fejét. Mert vele kell tisztáznom a dolgokat. Vele kell megbeszélnem a gyerekeket és a baráti kapcsolatomat Chris-sel.

Chris magához szorított és a vállamat átkarolva indultunk meg egy üres pad felé, ahova úgy ültem le, hogy rájuk sem néztem.

- Légy erős- suttogta Chris csendesen és én is erre próbáltam rávenni magam. Muszáj erősnek lennem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű és vállaltam is. Nem szabad, hogy lássák, rajtam mennyire megvisel a jelenlétük. Nem engedhetem.

Végül a tanár is belépett a terembe, majd elkezdte a szokásos anyagot leadni. Igaz mivel első óra, ezért az új diákok bemutatkoztak, a tanár balesetvédelmi oktatást tartott. És nagyjából ezzel elment az egész óra. Azonban nem sikerült olyan gyorsan kijutnom a teremből, mint ahogy terveztem.

- Bella- lépett mellém Alice szemében egy kis félelemmel és bűntudattal, de szemei mégis csillogtak a boldogságtól. Persze hogy boldog, mikor Edward végre megnősült és ezzel teljes a családjuk.

- Neked Isabella vagyok. Tudtommal nem vagyunk barátok. És csak a barátaim szólíthatnak Bellának.

A szemében a boldogságot felváltotta a fájdalom és a mérhetetlen bűntudat.

- Kérlek, beszéljük meg.

- Nincs mit. Egy barát nem olyan, mint amilyen te voltál. De ez már régen volt. Nincs értelme beszélni róla. Felejtsük is el.

- De ez…

- Tegyél úgy, mintha nem is ismernél- álltam fel- és én is így fogok tenni- vontam vállat mintha nem érdekelne a dolog, pedig nagyon is érdekel. De nem engedek a fájdalomnak. Soha többet.

És mielőtt bármit is mondhatott volna, karon ragadtam Chris-t és tovább indultunk a következő óránkig. És ez így ment egész nap, egészen ebédig. Chris-sel és a gyerekekkel mentünk az ebédlőbe, ugyanis már nagyon éhes voltam és ezzel Adam is így lehetett, mert nagyot korgott a gyomra, amin jót nevettünk. De amint körbenéztem lefagytam és az étvágyam is elment. Ugyanis a Cullen család bent ült ugyan ott, ahol több mint 50 évvel ezelőtt megpillantottam őket.

- Bella, gyere- húzott maga után Chris és hálás voltam érte. Gyorsan rendeztem arcvonásaimat és egy érzelemmentes maszk mögé bújtam, hogy senki ne lássa rajtam, mennyire megvisel ez az egész.

Leültünk egy üres asztalhoz és megpróbáltam természetesen viselkedni.

- Képzeld, szuper ez a hely. Az egyik plázacica bepróbálkozott Adam-nél, de látnod kellett volna az arcát, mikor megtudta, hogy a menyasszonya vagyok. Nagyon vicces volt- mosolygott rám Emily, aztán odabújt Adam-hez, aki időközben befejezte az evést. –Mert ő csak az enyém.

- És te csak az enyém vagy- suttogta, majd megcsókolta szerelmét. Én pedig mosolyogva figyeltem őket. Az én gyerekeim. Annyira szeretik egymást. És örülök, hogy Adam nem mindenben hasonlít az apjára. Ő sosem tudná bántani Emily-t. Nem úgy, mint Edward. Elég Bella, nem gondolhatsz erre. Nem szabad.

- Khm… Zavarunk- hallottam megy egy ismerős hangot és a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam azt a személyt, aki most idejött az asztalunkhoz.

- Igen, nagyon is- morogtam rá Alice-ra, aki nem nagyon értette meg a reggeli mondataimat.

A gyerekek nem szóltak egy szót sem, nem értették mi van itt. De nem csak ez volt, ami lekötötte a figyelmemet. Chris mellettem hirtelen megdermedt és én rákaptam a tekintetem. Pislogás nélkül nézett kemény, rezzenéstelen arccal maga elé én pedig követtem tekintetét. Ő egyenesen egy szőke hajú lányt nézett, aki Edward mellett állt és a lány is csak őt bámulta.

Na nem. Nem lehet, hogy Chris belé lett szerelmes. Ezt nem hiszem el. Miért? Édes Istenem, milyen csúf játékot űzöl velem?

-Szia Bella. Sziasztok- köszönt Alice úgy, mintha nem hallotta volna a hangomban a gúnyt az előző mondatomban.

- Sziasztok- köszöntem vissza. Holott egyetlen porcikám sem kívánta. De hát az illem ezt kívánja.

- Any… Bella, kik ezek?- kérdezte Adam kijavítva saját magát.

- Ismered őket?- jött a következő kérdés Emily-től.

- Nem… vagyis igen. Nagyon régóta nem találkoztunk és örültem volna neki, ha most sem futunk össze.

- Jól vagy?- állt fel Adam és mellém sétált. Aggódva pillantott rám, és megszorította a kezemet. Időközben Emily is felállt a helyéről és mögém lépett.

- Igen, szívem. Jól vagyok- mosolyogtam rá gyerekeimre, majd felálltam.

- Hát be sem mutatsz minket egymásnak?- kérdezte Alice. Úgy látszik ő az egyetlen, aki beszélni tud ebben a családban.

- Nem érdemlitek meg, hogy a családom tudja, kik vagytok.

- De hát anya- szólt egyszerre az ismeretlen mind a két gyermekem, amiért most egy cseppet mérges voltam.  Láttam Edward tekintetét és benne felcsillanni a reményt. Na nem. Azt már nem. Nem fogod elvenni tőlem a gyerekeimet Edward Cullen. Ezt nem fogom hagyni. Soha.

- Anya?- kérdezte Edward. Na lám, mégiscsak tud beszélni?

- Igen. Valami bajod van ezzel Edward?- kérdeztem dühösen.

- Nem. De akkor ők az… az…- ez volt az a pillanat, mikor Chris magához tért, felpattant, majd mielőtt Edward folytathatta volna a mondatot dühösen félbeszakította. De még mindig azt a nőt figyelte.

- Az én gyerekeim.

- Te ne szólj ebbe bele- morgott rá Edward a mellettem álló barátomra és ez volt, a legrosszabb, amit tehetett. Ugyanis Adam is felmordult.

- Hagyd békén az apámat.

- Az apádat?- Edward teljesen le volt hűlve, mikor meghallotta, hogy Adam Chris nevezi apjának és nem őt.

- Igen Edward. Ők a gyerekeim és a…

- A férje- vágott közbe Chris. Na, még több hazugság. Láttam a gyerekek arcán a zavart, de inkább nem szóltak egy szót sem. Majd folytattam.

- Gyerekek, ők a Cullen család.

- A te családod?- kérdezte a Emily, mikor észrevette Rosalie-t, akit eddig én sem vettem figyelembe. De mikor megláttam nővéremet mosoly terült el az arcomon. Ő is így volt ezzel, sőt a ellette álló Emmett is.

- Igen- nézett rájuk mosolyogva és nehezen tudott egy helyben maradni. Láttam rajta, hogy szeretne idejönni hozzánk, megölelni mindenkit, de nem tudta mi lenne a helyes. Viszont a gyerekek eldöntötték helyette a dolgot.

- Örülök, hogy újra látlak- szólt mosolyogva Emily, akit Adam követett.

- Hát nem is üdvözölsz minket?

- Ti ismeritek egymást?- kérdezte Edward meglepetten, mikor Rosalie megindult felén Emmettel az oldalán és megölelték a gyerekeket, majd engem is és végül Chris-t is üdvözölték.

- Igen- válaszolt Rose kissé nyugtalanul, de visszasétáltak Em-mel a testvéreik mellé. Jaj, szegényt előre sajnálom. Mennyit fognak majd kérdezősködni miattunk.

- Emmett-et már ismeritek. Ők pedig a testvéreim…

- Rose- szakítottam félbe- nem kell név szerint bemutatnod őket.

- Miért ne? Jogunk van hozzájuk- Edward értetlensége és dühe engem arra késztetett, hogy felidézzem neki a múltat, de nem akartam. Nem a gyerekeim előtt.

- Egy frászt. Tartsd távol magad a családomtól. Hagyd békén a gyerekeimet, és ami a legfontosabb ne zaklasd a feleségemet. Elmúlt az a korszak, amikor büntetlenül bánthattál másokat. Most már nem teheted meg.

- Mondtam már, hogy ne szólj bele olyanba, amihez semmi közöd.

- Nagyon is van. Ugyanis Bella a feleségem és a jelenléteddel feszélyezed őt és ezzel gondot okozol a gyerekeimnek is. Most pedig menjetek innen. Az lesz a legjobb mindenkinek- Chris olyan volt, mint egy valódi családfő. Bár nem értettem miért mondta, hogy a felesége vagyok, de ez volt a legjobb megoldás. Elég, ha a Cullenek így tudják.

 - Rose, majd beszélünk- szóltam oda neki. –Később felhívlak.

- Rendben. Sziasztok.

Aztán fogták magukat és elmentek. Én pedig visszaültem a székre és a többiek is elfoglalták a helyüket.

-Anya, kik voltak ezek?

- Bella, jól vagy?

Sorba jöttek a kérdések, de nem akartam most ezzel foglalkozni. Csak szerettem volna egyedül lenni.

- Igen, köszi. És egyelőre jobb, ha nem tudjátok- néztem a gyerekeimre- ha eljön az ideje mindent megtudtok. De ne kérdezősködjetek. Neked pedig fiam előre megtiltom, hogy bárkin is használd a képességed.

- De hát miért?- pattant fel Adam kissé mérgesen, de Emily visszaültette a helyére.

- Mert az anyád vagyok és megtiltom- sziszegtem, majd felpattantam és kiviharzottam az épületből. Bepattantam abba az autóba, amivel mi jöttünk reggel és már indultam is haza, hogy egyedül lehessek. Nem akartam ennyire durva lenni vele. Ő nem ezt érdemli. Csak aggódik miattam. De én ezt most nem akarom. Ha elmondom neki, kik ezek a vámpírok, akkor mérges lesz rám. Ha megtudja, hogy Edward a valódi apja, akkor haragudni fog rám, amiért nem mondtam el neki. Emészteni fogja a bűntudat, hogy így beszélt az apjával. De ha nem én mondom el neki, akkor akár meg is gyűlölhet. Most mit csináljak? Nem akarom elveszteni a gyerekeimet. Egyikőjüket sem.