35.fejezet Egy rosszul sikerült ebéd

(Bella szemszöge)

A napok villámgyorsan teltek és eljött a hétfő. Ugyan nem sok kedvem volt hozzá, de újra iskolába kellett járnunk. De ami ennél is rosszabb, hogy visszatért a Cullen család Forksba. A legrosszabb rémálmom vált valóra, amiért nem akartam visszajönni eddig. De nem menekülhetek folyton előlük. Fél évszázadon keresztül kerültem őket és igyekeztem nem a közelükben lenni, erre mit ad a jó Isten, pont ebben a városban kell nekik is élniük. És itt van még az is, hogy Chris állítólag megtalálta a nagy szerelmét. Nem mondom, hogy nem örülök neki, de ez nem a legjobbkor jött. De mindegy. A lényeg, hogy ő is boldog legyen azok után, hogy annyi éven keresztül hiábavaló volt a szerelme irántam. Remélem most végre olyat talált magának, akivel tényleg boldog lehet.

A gyerekeknek még nem szóltunk, nem kell, hogy felzaklassák magukat. Tudom, hogy csak azon idegeskednének, hogy mit akar itt ennyi vámpír. Bár lehet, ha megtudnák, nem ragaszkodnának annyira hozzá, hogy itt maradjunk.

Nem. Nem menekülhetek el újra. Nem szabad. Én nem vagyok ilyen. Nem futamodhatok meg állandóan. Ha már itt vagyok, itt is fogok maradni. Ha ez nem tetszik valakinek, akkor az a személy fogja magát és elmegy innen. Most nem én leszek az, aki elhagyja ezt a várost. Soha többet nem fogok megfutamodni a problémáim elől. Soha.

-Mehetünk anya? –kérdezte Adam belépve a szobámba.

- Persze- mosolyogtam rá, majd elléptem a tükör elől és megindultam fiam felé, aki megfogta a kezem és együtt mentünk le a nappaliba. Chris és Emily lent vártak minket. Amint leértünk Adam Emily mellé sietett én pedig Chris mellé álltam. Ő rám mosolygott, majd átkarolta a vállam és adott egy puszit a homlokomra és most biztos voltam benne, hogy neki sem jelent ez többet, mint nekem. Végül két autóval indultunk el a suliba, ami kicsit megnyugtatott. Így legalább csak Chris láthatta mennyire ideges vagyok. De amint az iskolába értünk és megláttam azt a két autót, csak még jobban görcsbe rándult a gyomrom. És már képtelen voltam titokban tartani az idegességemet.

- Jól vagy anya?

- Nem. De majd megoldom.

- Mi a baj? –kérdezett rá Emily és én újra a két autóra pillantottam.

- Ne is foglalkozzatok velem. Egyszerűen csak ideges vagyok. De majd elmúlik.

- Biztos?

- Igen- erőltettem magamra egy mosolyt, aztán próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra. –Ne feledjétek. Itt mindenki úgy tudja, hogy testvérek vagyunk- néztem Adam-re. –Chris a barátom és Emily a barátnőd. Chris már betöltötte a 18-at, ezért velünk maradt, hogy segítsen téged felnevelni, Emily pedig elvesztette a szüleit és örökbe fogadtuk. Ennyi lenne.

- Jól van- bólintottak egyszerre, amitől őszinte mosoly jelent meg az arcomon, végül együtt indultunk meg az épület felé. A folyosón elválltunk, ugyanis ők egy évvel alattunk tanulnak majd. Mi pedig Chris-sel folytattuk utunkat a saját termünkig.

- Na és mi van a barátnőddel? Hogy is hívják?

- Nem, nem. Még nem fogom elárulni neked, hogy hívják. Szeretném, ha megismernéd.

- Rendben. Mikor hozod el hozzánk? –kérdeztem és úgy éreztem ez valóban érdekel.

- Nem tudom. Ma is találkozunk, és akkor majd beszélek vele.

- Oké. Ha sikerült döntésre jutnotok, akkor szólj. A gyerekek is meg fogják érteni. Egészen biztos vagyok benne, hiszen ők is tudják milyen az igaz szerelem. És nem tagadnák meg az apjuktól sem ezt az érzést. Főleg, hogy én nem tudom megadni neki.

- Úgy lesz- adott egy puszit az arcomra pont akkor, mikor beléptünk a terembe. És bár sejtettem, hogy elkerülhetetlen lesz, de reméltem, hogy már nem az első órán fogok összefutni velük. Ugyan nem a legrosszabb személy volt a teremben, de már ő is elég volt ahhoz, hogy idegességem visszatérjen. A teremben Alice és Jasper ültek és mikor megpillantottak minket Alice szemei felcsillantak. Én viszont közelebb húzódtam Chris-hez védelmet keresve nála. Most, hogy már barátnője van, lehet nem ez volt a legjobb ötlet, de így most már barátként szeret ő is. És remélem, ugyan úgy számíthatok rá ezután is, mint eddig. De ez majd csak akkor fog kiderülni, ha megismerhetem azt a nőt, akinek sikerült elcsavarnia barátom fejét. Mert vele kell tisztáznom a dolgokat. Vele kell megbeszélnem a gyerekeket és a baráti kapcsolatomat Chris-sel.

Chris magához szorított és a vállamat átkarolva indultunk meg egy üres pad felé, ahova úgy ültem le, hogy rájuk sem néztem.

- Légy erős- suttogta Chris csendesen és én is erre próbáltam rávenni magam. Muszáj erősnek lennem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű és vállaltam is. Nem szabad, hogy lássák, rajtam mennyire megvisel a jelenlétük. Nem engedhetem.

Végül a tanár is belépett a terembe, majd elkezdte a szokásos anyagot leadni. Igaz mivel első óra, ezért az új diákok bemutatkoztak, a tanár balesetvédelmi oktatást tartott. És nagyjából ezzel elment az egész óra. Azonban nem sikerült olyan gyorsan kijutnom a teremből, mint ahogy terveztem.

- Bella- lépett mellém Alice szemében egy kis félelemmel és bűntudattal, de szemei mégis csillogtak a boldogságtól. Persze hogy boldog, mikor Edward végre megnősült és ezzel teljes a családjuk.

- Neked Isabella vagyok. Tudtommal nem vagyunk barátok. És csak a barátaim szólíthatnak Bellának.

A szemében a boldogságot felváltotta a fájdalom és a mérhetetlen bűntudat.

- Kérlek, beszéljük meg.

- Nincs mit. Egy barát nem olyan, mint amilyen te voltál. De ez már régen volt. Nincs értelme beszélni róla. Felejtsük is el.

- De ez…

- Tegyél úgy, mintha nem is ismernél- álltam fel- és én is így fogok tenni- vontam vállat mintha nem érdekelne a dolog, pedig nagyon is érdekel. De nem engedek a fájdalomnak. Soha többet.

És mielőtt bármit is mondhatott volna, karon ragadtam Chris-t és tovább indultunk a következő óránkig. És ez így ment egész nap, egészen ebédig. Chris-sel és a gyerekekkel mentünk az ebédlőbe, ugyanis már nagyon éhes voltam és ezzel Adam is így lehetett, mert nagyot korgott a gyomra, amin jót nevettünk. De amint körbenéztem lefagytam és az étvágyam is elment. Ugyanis a Cullen család bent ült ugyan ott, ahol több mint 50 évvel ezelőtt megpillantottam őket.

- Bella, gyere- húzott maga után Chris és hálás voltam érte. Gyorsan rendeztem arcvonásaimat és egy érzelemmentes maszk mögé bújtam, hogy senki ne lássa rajtam, mennyire megvisel ez az egész.

Leültünk egy üres asztalhoz és megpróbáltam természetesen viselkedni.

- Képzeld, szuper ez a hely. Az egyik plázacica bepróbálkozott Adam-nél, de látnod kellett volna az arcát, mikor megtudta, hogy a menyasszonya vagyok. Nagyon vicces volt- mosolygott rám Emily, aztán odabújt Adam-hez, aki időközben befejezte az evést. –Mert ő csak az enyém.

- És te csak az enyém vagy- suttogta, majd megcsókolta szerelmét. Én pedig mosolyogva figyeltem őket. Az én gyerekeim. Annyira szeretik egymást. És örülök, hogy Adam nem mindenben hasonlít az apjára. Ő sosem tudná bántani Emily-t. Nem úgy, mint Edward. Elég Bella, nem gondolhatsz erre. Nem szabad.

- Khm… Zavarunk- hallottam megy egy ismerős hangot és a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam azt a személyt, aki most idejött az asztalunkhoz.

- Igen, nagyon is- morogtam rá Alice-ra, aki nem nagyon értette meg a reggeli mondataimat.

A gyerekek nem szóltak egy szót sem, nem értették mi van itt. De nem csak ez volt, ami lekötötte a figyelmemet. Chris mellettem hirtelen megdermedt és én rákaptam a tekintetem. Pislogás nélkül nézett kemény, rezzenéstelen arccal maga elé én pedig követtem tekintetét. Ő egyenesen egy szőke hajú lányt nézett, aki Edward mellett állt és a lány is csak őt bámulta.

Na nem. Nem lehet, hogy Chris belé lett szerelmes. Ezt nem hiszem el. Miért? Édes Istenem, milyen csúf játékot űzöl velem?

-Szia Bella. Sziasztok- köszönt Alice úgy, mintha nem hallotta volna a hangomban a gúnyt az előző mondatomban.

- Sziasztok- köszöntem vissza. Holott egyetlen porcikám sem kívánta. De hát az illem ezt kívánja.

- Any… Bella, kik ezek?- kérdezte Adam kijavítva saját magát.

- Ismered őket?- jött a következő kérdés Emily-től.

- Nem… vagyis igen. Nagyon régóta nem találkoztunk és örültem volna neki, ha most sem futunk össze.

- Jól vagy?- állt fel Adam és mellém sétált. Aggódva pillantott rám, és megszorította a kezemet. Időközben Emily is felállt a helyéről és mögém lépett.

- Igen, szívem. Jól vagyok- mosolyogtam rá gyerekeimre, majd felálltam.

- Hát be sem mutatsz minket egymásnak?- kérdezte Alice. Úgy látszik ő az egyetlen, aki beszélni tud ebben a családban.

- Nem érdemlitek meg, hogy a családom tudja, kik vagytok.

- De hát anya- szólt egyszerre az ismeretlen mind a két gyermekem, amiért most egy cseppet mérges voltam.  Láttam Edward tekintetét és benne felcsillanni a reményt. Na nem. Azt már nem. Nem fogod elvenni tőlem a gyerekeimet Edward Cullen. Ezt nem fogom hagyni. Soha.

- Anya?- kérdezte Edward. Na lám, mégiscsak tud beszélni?

- Igen. Valami bajod van ezzel Edward?- kérdeztem dühösen.

- Nem. De akkor ők az… az…- ez volt az a pillanat, mikor Chris magához tért, felpattant, majd mielőtt Edward folytathatta volna a mondatot dühösen félbeszakította. De még mindig azt a nőt figyelte.

- Az én gyerekeim.

- Te ne szólj ebbe bele- morgott rá Edward a mellettem álló barátomra és ez volt, a legrosszabb, amit tehetett. Ugyanis Adam is felmordult.

- Hagyd békén az apámat.

- Az apádat?- Edward teljesen le volt hűlve, mikor meghallotta, hogy Adam Chris nevezi apjának és nem őt.

- Igen Edward. Ők a gyerekeim és a…

- A férje- vágott közbe Chris. Na, még több hazugság. Láttam a gyerekek arcán a zavart, de inkább nem szóltak egy szót sem. Majd folytattam.

- Gyerekek, ők a Cullen család.

- A te családod?- kérdezte a Emily, mikor észrevette Rosalie-t, akit eddig én sem vettem figyelembe. De mikor megláttam nővéremet mosoly terült el az arcomon. Ő is így volt ezzel, sőt a ellette álló Emmett is.

- Igen- nézett rájuk mosolyogva és nehezen tudott egy helyben maradni. Láttam rajta, hogy szeretne idejönni hozzánk, megölelni mindenkit, de nem tudta mi lenne a helyes. Viszont a gyerekek eldöntötték helyette a dolgot.

- Örülök, hogy újra látlak- szólt mosolyogva Emily, akit Adam követett.

- Hát nem is üdvözölsz minket?

- Ti ismeritek egymást?- kérdezte Edward meglepetten, mikor Rosalie megindult felén Emmettel az oldalán és megölelték a gyerekeket, majd engem is és végül Chris-t is üdvözölték.

- Igen- válaszolt Rose kissé nyugtalanul, de visszasétáltak Em-mel a testvéreik mellé. Jaj, szegényt előre sajnálom. Mennyit fognak majd kérdezősködni miattunk.

- Emmett-et már ismeritek. Ők pedig a testvéreim…

- Rose- szakítottam félbe- nem kell név szerint bemutatnod őket.

- Miért ne? Jogunk van hozzájuk- Edward értetlensége és dühe engem arra késztetett, hogy felidézzem neki a múltat, de nem akartam. Nem a gyerekeim előtt.

- Egy frászt. Tartsd távol magad a családomtól. Hagyd békén a gyerekeimet, és ami a legfontosabb ne zaklasd a feleségemet. Elmúlt az a korszak, amikor büntetlenül bánthattál másokat. Most már nem teheted meg.

- Mondtam már, hogy ne szólj bele olyanba, amihez semmi közöd.

- Nagyon is van. Ugyanis Bella a feleségem és a jelenléteddel feszélyezed őt és ezzel gondot okozol a gyerekeimnek is. Most pedig menjetek innen. Az lesz a legjobb mindenkinek- Chris olyan volt, mint egy valódi családfő. Bár nem értettem miért mondta, hogy a felesége vagyok, de ez volt a legjobb megoldás. Elég, ha a Cullenek így tudják.

 - Rose, majd beszélünk- szóltam oda neki. –Később felhívlak.

- Rendben. Sziasztok.

Aztán fogták magukat és elmentek. Én pedig visszaültem a székre és a többiek is elfoglalták a helyüket.

-Anya, kik voltak ezek?

- Bella, jól vagy?

Sorba jöttek a kérdések, de nem akartam most ezzel foglalkozni. Csak szerettem volna egyedül lenni.

- Igen, köszi. És egyelőre jobb, ha nem tudjátok- néztem a gyerekeimre- ha eljön az ideje mindent megtudtok. De ne kérdezősködjetek. Neked pedig fiam előre megtiltom, hogy bárkin is használd a képességed.

- De hát miért?- pattant fel Adam kissé mérgesen, de Emily visszaültette a helyére.

- Mert az anyád vagyok és megtiltom- sziszegtem, majd felpattantam és kiviharzottam az épületből. Bepattantam abba az autóba, amivel mi jöttünk reggel és már indultam is haza, hogy egyedül lehessek. Nem akartam ennyire durva lenni vele. Ő nem ezt érdemli. Csak aggódik miattam. De én ezt most nem akarom. Ha elmondom neki, kik ezek a vámpírok, akkor mérges lesz rám. Ha megtudja, hogy Edward a valódi apja, akkor haragudni fog rám, amiért nem mondtam el neki. Emészteni fogja a bűntudat, hogy így beszélt az apjával. De ha nem én mondom el neki, akkor akár meg is gyűlölhet. Most mit csináljak? Nem akarom elveszteni a gyerekeimet. Egyikőjüket sem.