32.fejezet Döntések

A sors nagyon azt akarta, hogy ez az esküvő időben meg legyen tartva. Az út egyenletesen, zökkenőmentesen a talpuk alá simult, s az akadályok, mint szélfútta tollpihék, könnyedén ellibbentek előlük.

(Bella szemszöge)

-Kicsim… én…- nem tudtam mit mondhatnék neki. Ő még csak egy kislány. És most meg van rémülve.

- Vámpírok vagytok? –kérdezte édesen, de a hangja megremegett a félelemtől. Szerettem volna megnyugtatni, hogy nem, de nem tehettem. Nem hazudhatok neki.

- Igen- hajtottam le a fejem. Én ezzel lezártnak tekintettem a magyarázkodást, de Chris folytatta.

- Én az vagyok, de Bella csak félig. De a másik oldala épp olyan emberi, mint amilyen te vagy. De nem fogunk bántani. Megígérem neked. Egyikünk sem.

Hitetlenkedve emeltem fel a fejem Chris szavaira. Ezt ő mondta? Tényleg? Akkor mégiscsak egyetért velem? Minden kérdése ellenére? Pedig azt hittem nem akarja, hogy Emily velünk maradjon. Most pedig ő próbálja megnyugtatni.

- Tényleg?

- Igen Emily. Soha nem bántanálak téged- suttogtam és ránéztem a kislányra. Szemeim könnyesek lettek. Most már minden ezen a kislányon múlik. Ha ő nem akar itt maradni velünk, akkor el kell engednem. Erővel nem tarthatom itt. –Mi nem bántjuk az embereket.

- És miért nem piros a szemetek?

- Pont azért, mert az embereket nem bántjuk.

- Akkor mit esztek? –kérdezte kíváncsian és már nem volt félelem a hangjában. Vagy csak én szerettem volna, hogy ne féljen tőlünk. De még mindig az ajtóban állt.

- Állatok vérét isszuk.

Mérgesen néztem Chris-re, de tudtam ez elkerülhetetlen. Ha azt akarjuk, hogy megbízzon bennünk, nem szabad neki hazudnunk.

- Akkor az állatokat bántjátok?

- Sajnálom kincsem. De vagy az állatok vagy az emberek. Sajnos nincs más lehetőségünk- suttogtam és leültem az egyik székre. Így belegondolva tényleg szörnyeteg vagyok. Attól, hogy nem emberekre vadászok, még elveszem más élőlények életét. Hiszen az állatok is érző lények.

Pár pillanatig ülhettem a széken lehajtott fejjel magamba roskadva, mikor Emily meleg karjait éreztem meg magamon. Fejét a vállamra borította és kis kezeivel átölelt.

- Tudnod kell Emily, hogy ha szeretnéd, elmehetsz. Elviszünk, ahova csak szeretnéd.

- De maradhatsz itt is. Mi nem fogunk bántani és mindent megteszünk, hogy boldog legyél. Vigyázni fogunk rád- vette át a szót Chris és odajött elénk. Leguggolt, hogy láthassam az arcát és én boldog voltam. Ez a férfi mindent megtesz azért, hogy én boldog legyek és én nem tudom viszonozni azt a sok kedvességet neki. Istenem, miért nem vele találkoztam először. Bárcsak képes lennék úgy szeretni őt, ahogy megérdemli. Bárcsak viszonozni tudnám a szerelmét. De nem tudom. Mert a szívem másért dobog. Olyasvalakiért, aki megalázott, bántott és én mindennek ellenére szeretem őt. De ki kell tépnem a szívemből. Még akkor is, ha soha többet nem tudok majd mást szeretni. Mert nincs semmi, ami miatt képes lennék megbocsátani neki. Még annak a szerelemnek a nevében sem, amit iránta érzek. Még akkor sem, ha belehalok a fájdalomba. Még akkor sem.

- Szeretnék veletek maradni- szakított ki a gondolataimból Emily hangja. Felemeltem a fejem és szemeibe néztem, hogy megbizonyosodjam róla valóban jól hallottam-e, amit mondott.

- Tényleg?

- Igen, tényleg. Szeretnék veletek maradni. Tudom, hogy nem fogtok bántani. Megbízom bennetek és szeretném, ha olyan mamám lenne, mint amilyen te vagy. Te pedig a papám leszel. Ha szeretnél.

- Persze hogy szeretnék prücsök- mosolygott rá Chris. –És ha már tudod, mik vagyunk, akkor itt az ideje, hogy elmondjuk, lesz egy testvéred is. Ugyanis Bellának hamarosan kisbabája lesz.

- Tényleg lesz kistestvérem?

- Hát, igen. Igen.

- De ő sem olyan lesz, mint te. Hanem olyan, mint Bella. Nagyon gyorsan fog nőni.

- Nem baj. Én akkor is szeretni fogom. Ahogy titeket is- ölelt meg egyszerre mindkettőnket és én úgy éreztem, mintha mázsás súly esett volna le a szívemről. A vámpírkérdés is megoldódott és elfogadott minket. Ezentúl soha nem fogom magára hagyni. És tudom, hogy Chris sem. Egy család leszünk. Egy olyan család, amilyet még nem látott a világ.

Néhány nappal később… LaPushban

(Lexi szemszöge)

Ez életem legszebb napja. Az esküvőm napja, amiről mindig is álmodtam. És nincs velem az a személy, akit a legjobban szeretnék itt látni. A húgom nincs mellettem életem legfontosabb napján, mert fáj neki, ha ebben a városban kell lenni. Egy újabb ok, hogy gyűlöljem Edward Cullent. Tudom, a gyűlölet nem vezet jóra, de nem tudok másként érezni, mikor miatta ment el a testvérem olyan messzire.

-Mosolyogj Alexa. Bella sem szeretné, ha miatta szomorkodnál az esküvőd napján- próbált felvidítani Rosalie, miközben igazította rajtam a ruhát. A lányok egész reggel velem foglalkoztak. Már Emily is korán átjött. Sőt, Esme is eljött, ami nagyon meglepett. Rá nem számítottam.

-Rendben, megpróbálok- eresztettem meg egy apró mosolyt.

- Kész- mondta Esme és ekkor mindenki elhátrált, hogy megcsodálhassam magam. Valóban szép voltam. A ruha egyszerűen csodás volt. Már akkor elkápráztatott, mikor felpróbáltam, de most, hogy rajtam is marad még szebbnek tűnt.

Boldog voltam. Hiszen itt vannak a barátaim, a lányom, a férjem, aki most rengeteg ember előtt újra feleségül vesz. És gazdagodtam egy újabb baráttal, Rosalie-val. Soha, álmomban nem gondoltam volna, hogy ez a szőke keményszívű szépség a barátnőm lesz. Mindig úgy gondoltam csak Bella miatt visel el. Mert én sokáig így voltam vele. Ő csak egy vámpír volt, akiben a testvérem megbízott. De most már minden kétely nélkül kijelenthetem, hogy Rosalie a barátnőm.

Tekintetem a lányokra siklott. Rose és Emily meghatódva néztek rám, míg Esme szemeiben volt egy kis félelem, bizonytalanság és fájdalom. De ő is próbálta azt mutatni mindenki fele, hogy boldog. És bár nem ismertem őt, de tudtam, hogy nem azért jött, hogy segítsen nekem, hanem, hogy beszéljen velem.

- Megtennétek, hogy magunkra hagytok? Szeretnék beszélni Esme-vel- kértem meg a lányokat, mire bólintottak és elmentek. Amint becsukódott az ajtó újra Esme-re néztem, aki úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

- Nagyon szép vagy. Kár, hogy a húgod nincs ma itt.

- Igen, kár.

- Én sajnálom, hogy a fiam miatt ment el.

- Esme, te nem azért vagy itt, mert segíteni akartál. Hanem szükséged van arra, hogy megnyugtassalak, hogy a családodnak nem lesz semmi baja.

- Nem. Ez is benne van, de ha arra lenne szükség, akkor elmennénk.

- Akkor?

- Csak szeretnék bocsánatot kérni tőled a családom nevében. Tudom, hogy tönkretettük Bella életét, de sajnos már nem tehetünk semmit, hogy visszacsináljuk. Őszintén sajnálom.

- Nem te tehetsz róla Esme. És megnyugtatlak, hogy senki nem esz ellenetek semmit. A falka is beletörődött, hogy nem tehet semmit, amivel úgymond megtorolhatnák Bella távozását. A vénektől kaptatok egy utolsó lehetőséget. Javaslom, hogy éljetek vele. Hidd el, hogy Alice-n és Edwardon kívül senki másra nem haragszik Bella. De meg lehet őt is érteni. Csalódott. A férfi, akit szeretett megcsalta, megalázta, megütötte és minden lehetséges módon fájdalmat okozott neki. A legjobb barátnője pedig hallgatott és nem mondta el neki, hogy a férfi, akit szeret, átveri őt. Pedig Alice-nak annyit kellett volna tennie, hogy elmondd mindent Bellának. Semmi többet.

- De Edward a testvére.

- Bella pedig a barátnője volt. Szerintem ne menjünk bele ki miért tette, amit tett. Abból csak vita lenne, én pedig nem akarok veled veszekedni.

- Én sem. És hogy van? Tudom, hogy beszélsz vele, ahogy Rosalie is. De a lányom nem mondd semmit.

- Igen, mert Bella nem akarja, hogy bármit is tudjatok róla.

- Csak annyit mondj meg, hogy van? Nem azt kérem, áruld el őt. Kérlek- nézett rám könyörgőn és én megsajnáltam.

- Remekül van.

- És az unokám?

- Bella azt mondta remekül halad a terhessége.

- Add át neki, hogy szeretem. És sajnálom.

- Meglesz.

És már indult is kifelé, ha meg nem állítom.

- Esme

- Igen? –fordult vissza és tekintete kíváncsiságot tükrözött.

- Maradjatok itt az esküvőn.

- De nem vagyok úgy öltözve, ahogy egy esküvőre kell.

- Ez nem gond- mosolyodtam el, majd a szekrényhez léptem és kivettem az utolsó ott maradt ruhát. Ugyan olyan volt, mint a többi koszorúslány ruha, de mégis különlegesebb volt a többinél. Mert ez a ruha Bellának készült.

- Ez… ez gyönyörű- suttogta és le sem vette a szemét a ruháról.

- Igen… ez a ruha… ez Bellának készült- nyögtem ki, mire Esme elengedte a ruhát és hátrált egy kicsit.

- Akkor ezt nem fogadhatom el.

- De. Végül is ő ma nem veheti fel. Akkor viselje a második anyukája. Bella mindig is úgy tekintett rád. Talán többet jelentettél neki, mint Renée.

- És mégis bántottam.

- Nem. Most vedd fel a ruhát. Aztán szólj Calisle-nak is. Ne késse le az esküvőt- mosolyogtam rá. Aztán átsétáltam a lányom szobájába, hogy megnézzem elkészült-e az én hercegnőm.

- Mami- szaladt felém, ahogy beléptem a szobába.

- Édesem, csodásan nézel ki- öleltem meg.

- De nálad senki sem szebb mami.

- Köszönöm életem- adtam neki egy puszit. Ekkor megcsörrent a telefonom én pedig rohantam felvenni.

(Edward szemszöge)

Belehalok ebbe a semmit tevésbe. Majd meghalok, annyira fáj, hogy nem tudom, hol van a szerelmem és a gyermekem. Olyan rossz, hogy nem tudom, hol vannak, de az még jobban, hogy azzal a Chris-sel van. Fájt, hogy ő mellette van, én pedig azt sem tudom, mit tehetnék, hogy megtaláljam. És ez mind az én hibám. Megbántottam őt. Őt, akit annyira szeretek. És már nem tehetek semmit.

Most is itt ülök a szobámban a négy fal között, míg Emmett Alexa esküvőjén van. Rosalie már órákkal ezelőtt LaPushba ment Esmevel és most az apám is elment a bátyámmal. Milyen fura, hogy ha Bella itt lenne, akkor én is vele lehetnék, és nem kellene távol lennie a nővérétől. Alexa mellett lehetne ebben a pillanatban, nem pedig egy idegen férfivel valamelyik másik városban. Tönkretettem mindenkinek az életét. A nővérem utál engem, de valamilyen szinten boldog. Mert hiába próbálja titkolni, tudom, hogy a nővérem mindent tud Belláról. De azt nagyon jól titkolja, hol vannak. Bármennyire is kutakodom a fejében, nem találok semmit. Alice összetört és engem okol, amiért megértem. Ő is miattam szenved. Elvesztette a legjobb barátnőjét azért, mert engem védett. Esme és Carlisle szomorúak, akárcsak Emmett és Jasper. Bella már családtag volt nálunk és én elüldöztem őt. Magamból indultam ki. És ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Fizikailag és lelkileg is bántottam őt. Föld alá tudnék süllyedni szégyenemben. A családom csalódott bennem. A nővérem utál és a farkasok csak arra várnak, hogy újabb hibát kövessek el, amiért elzavarhatnak innen minket. De nem adhatok rá nekik okot. Nem tehetem ezt a családommal. Eleget szenvedtek miattam. Mindennek én vagyok az oka, de ezen változtatnom kell. Nem okozhatok nekik még több fájdalmat. És ehhez arra van szükség, hogy én eltűnjek az életükből. Legalábbis egy kis időre. Amíg le nem csillapodnak a dolgok.

Amint ezt eldöntöttem, már fel is kaptam a telefont és tárcsáztam a számot. Két csengés után fel is vették.

-Halló!

- Szia Carmen, Edward vagyok.

- Áá… Edward. Minek köszönhetjük a hívásodat? Jól vagytok? Történt valami?

- Hát, jól vagyunk. Már ha lehet ezt mondani.

- Edward, mi történt? Baj van?

- Nem. Nincsen. Csak annyi, hogy Bella elment. És most mindenki utál engem. Szerettem volna megkérdezni, hogy nem zavarnék-e, ha néhány napra meglátogatlak titeket. Szóval?

- Gyere nyugodtan Edward. Te sosem zavarsz.

- Köszönöm Carmen. Akkor néhány órán belül ott leszek. Szia- tettem le a telefont. Aztán előkaptam egy táskát, beledobáltam néhány ruhát, felkaptam a telefonom és a kocsikulcsom és lementem a nappaliba, ahol lent volt mindenki. Ahogy ott ültek, tudtam, hogy Alice már elmondta nekik a döntésemet.

-Kisfiam, mikor jössz vissza?- kérdezte Esme sírós hangon.

- Még el sem mentem anya.

- Hiányozni fogsz nekünk Edward- állt fel apa is.

- Ti is nekem. De ez a legjobb, amit tehetek. Így ti is nyugodtan itt maradhattok anélkül, hogy a farkasok bántanának benneteket. Egyedül én tehetek mindenről és úgy látom a legjobbnak, ha elhagyom ezt a várost.

- Hát tesó, mint mondjak? Nem mondom, hogy hiányozni fogsz, mert még mindig meg tudnálak fojtani azért, amit Bellával tettél, de azért remélem helyre jössz- ütögette meg a vállamat Emmett, majd visszahuppant a nővérem mellé.

- Én is csak annyit mondhatok, amennyit Emmett- állt meg előttem Jasper, majd megölelt.

- Én csak örülni tudok, hogy egy ideig nem látlak- nézett rám Rosalie megvetően. –Remélem ha visszajössz, már nem leszel ekkora tapló és visszakapjuk a régi Edwardot.

Hát, ez is több volt a semminél. Ebben a helyzetben örülhetek, hogy egyáltalán hozzám szólt. Viszont egy valaki nem mondott semmit. És ez fájt a legjobban. A testvéreim közül mindig számíthattam rá, most ő gyűlöl engem a legjobban.

-Te nem mondasz semmit?- kérdeztem Alice-től, aki rám emelte tekintetét, de azt kívántam bár ne tenné. A szeme tele volt megvetéssel, fájdalommal és undorral. A gondolataiból jól kivehető volt, hogy saját magától undorodik, nem tőlem.

- Felőlem elmehetsz a pokolba is Edward. Nem érdekelne az sem, ha veszélyben lennél. Ebben a pillanatban gyűlöllek téged. Miattad vesztettem el mindent. És nem csak én, hanem a többiek is. Bella volt a családunk lelke és te elüldözted őt. Tudod, hogy szeretlek téged, de te bántottál engem és a családunkat. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha elmész. Remek ötlet volt tőled, hogy Tanyaékhoz menj. Csak gratulálni tudok hozzá- majd fogta magát és felvonult az emeletre.

- Ne aggódj. Egy napon megbékél- próbált nyugtatni apám, de nem ért el vele semmit. Ugyan olyan rosszul éreztem magam, mint eddig. Bólintottam, majd egy utolsó pillantás után a garázsba mentem és már indítottam is, hogy minél messzebb legyek attól a helytől, ahol egykor a legboldogabb voltam és ahonnan most menekülök a saját hibáimból. 

31.fejezet Emily

(Lexi szemszöge)

-Bella jelentkezett.

- Mikor? Hogy van? Hol vannak?

- Nem sokkal ezelőtt hívott és tökéletesen van. A baba nem okoz neki különösebb gondot és ő is tudja, hogy belehalhat a szülésbe, de azt mondta ő sokkal erősebb, mint egy halandó, így kisebb az esélye, hogy baj történik. Chris-sel Párizsban voltak egy napot, most pedig Alaszkában vannak. De majd Bella elmond neked mindent. Egyelőre még csak a telefonszámodat kérném el, hogy fel tudja veled venni a kapcsolatot.

- Értem. Ideadod a telefonod?

A kezébe ejtettem a mobilom és ő pár perc múlva vissza is adta.

- Így meg lesz neked is a számom és nem kell mindenért eljönnöd hozzánk. Sejtem mennyire rossz lehet neked.

- El sem tudod képzelni.

- És gondolom Jacob sem szívesen enged ide. Így legalább fel tudsz hívni és nem kell iderohangálnod.

- Bellának igaza volt. Téged valóban meg kell ismerni közelebbről és akkor rájön az ember, hogy nem lehet a külső alapján megítélni valakit. Te vagy erre az élő példa. Meg kell mondanom félreismertelek. Határozottan jobb és kedvesebb vagy, mint amilyennek képzeltelek. Már értem a húgom miért szeret téged annyira.

- Én is kedvelem őt. És téged is.

- Na, ennyi lett volna. Bella hamarosan jelentkezni fog, de tudod, nem szólhatsz senkinek sem. Arról meg végképp nem tudhatnak, hogy hol van. Ne áruld el őt. Hagyd, hogy továbbra is megbízzunk benned mind a ketten.

- Nem árulnám el őt soha. Még akkor sem, ha ezzel kivívom a családom haragját.

- Köszönöm. És az esküvőn találkozunk. Remélem, eljössz.

- Ez most meghívás?

- Igen. Határozottan. Te és a párod jöhettek. Meg talán Esme és Carlisle. Tina már hiányol benneteket. Örülni fog, ha ott lesztek.

- Akkor köszönöm a meghívást.

- Nincs mit.

Megálltam az út szélén, Rose kiszállt, majd besétált az erdőbe én pedig újra elindítottam az autót. Örülök, hogy legalább egy valaki van a Cullen klánban, akiben nem kellett csalódnia a testvéremnek, és akiben megbízhat. Hiába vagyok én itt neki, tudom, hogy nem mindent tud megosztani velem. Bár én nekem Bella nem csak a testvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Nekem ő jelenti a családot. A régi családomat. És ha elveszíteném, vele együtt a régi életemnek is annyi lenne. Bella az egyetlen személy az életemben, aki emlékeztet anyára és apára. Ha ő nem lenne, nem lenne múltam. És rossz belegondolni, hogy egy napon ő magára marad. Mert én nem vagyok halhatatlan. Én csak egy egyszerű ember vagyok, aki bármelyik pillanatban meghalhat. Sőt. Egy napon eljön az idő, amikor el kell hagynom ezt a világot és rossz belegondolni mi lesz a testvéremmel. Én magamról tudom, hogy mennyire fájna ez nekem és szerintem ezzel ő sem lenne másképp. De ott lesz neki a gyermeke, aki miatt érdemes lesz élnie, aki miatt soha nem fog összezuhanni. Hiszen most is képes volt talpra állni. Neki mindig sikerül és ez az, amiért csodálom. Annyi veszteség érte már és mindig képes volt kilábalni belőle.

De nem szabad erre gondolnom. Még nem. Egy napon eljön azaz idő, amikor elgondolkozhatok ezen, de nem most. Ez még a jövő zenéje.

(Bella szemszöge)

- Bella, nincs kedved kimozdulni kicsit?

- Mire gondoltál?

- Elmehetnénk sétálni a városba. Szétnézhetnénk, megismerhetnénk az embereket. Nem kell úgy élnünk itt 3-4 évig, hogy nem barátkozunk senkivel.

- Igazad lehet. Tudod mit? Átöltözök és mehetünk- mosolyogtam rá és bevonultam a gardróbba. Előszedtem egy farmert, egy pólót és egy tornacipőt, aztán felkaptam egy kabátot és lementem a nappaliba, ahol Chris már útra készen várt rám. Mosolyogva sétáltunk a városban, egyikünk sem szólt egy szót sem. Pont erre volt szükségük. A csendre. Egészen addig, amíg meg nem láttam egy kislányt az út szélén. Félőn tekingetett körbe, mintha keresne valakit, mégsem találja. Megsajnáltam és arrafelé vezettem Chris-t, amerre a kislány ácsorgott. Mikor odaértünk, a kislány rám emelte tekintetét és láttam, hogy meg van szeppenve. Nem lehetett több 10-11 évesnél. A ruhája koszos volt, le volt soványodva és nem úgy nézett ki, mint aki most került ki az utcára. Barátságosan rámosolyogtam és leguggoltam hozzá.

- Szia. Én Bella vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emily vagyok- motyogta és szégyellősen lehunyta a szemét.

- Emily. Nagyon szép neved van. De miért vagy egyedül az utcán? Hol van a mamád vagy a papád?

- A mamám az angyalokkal van, a papám pedig nem szeret. Beadott egy helyre, ahol sok gyerek van, és folyton piszkálnak. Ezért eljöttem. A nevelők sem szeretnek. Engem nem szeret senki- sírta el magát a kislány és az én szívem majd megszakadt. Ez a kislány egy árvaházból szökött meg és azóta is az utcán bóklászik. Hát hogy lehetnek ilyenek az emberek? Magamhoz öleltem a kislányt és az én könnyeim is utat törtek maguknak. Lassan felálltam, kezembe vettem a kislányt és Chris felé fordultam.

- Óvatosan Bella. Nehogy megerőltesd magad. Nem tenne jót neked- nézett rám aggodalmasan, de tekintete azonnal visszasiklott a kislányra.

- És hol van az a hely, ahonnan eljöttél?- kérdezte meg tőle kedvesen, ezzel mosolyt csalva az arcomra.

- Nem tudom. Sokat gyalogoltam.

- Mióta vagy az utcán kicsi lány? – húzódtam el tőle, hogy láthassam az arcát.

- Nem tudom. Nagyon régóta. Mindig az utcán aludtam. Senki nem foglalkozik egy olyan kicsi gyerekkel, amilyen én vagyok.

- Ne mondj ilyet édesem- suttogtam és újra magamhoz öleltem. Majd megszakadt érte a szívem. Képtelen lettem volna ott hagyni az utcán. És nem is fogom. –Chris, haza kell vinnünk.

- Bella, lehet, hogy ez nem éppen a legjobb ötlet. Ha árvaházból szökött meg, akkor már biztosan keresik.

- De nem hagyhatjuk itt. Nézz rá. Ő csak egy gyerek.

- Jaj Bella. Te és az az áldott jó szíved. Egy napon az okozza majd a veszted.

- Tudom- mosolyogtam rá. És már biztos voltam benne, hogy Emily ma hazajön velünk. –Emily, lenne kedved hazajönni velünk?

- Vissza akartok vinni oda, ahol azok a gonosz gyerekek vannak?

- Nem édesem. Hazajössz velünk és otthon kitalálunk valamit. Jó lesz?

- De én nem akarok visszamenni.

- Tudom, és lehet, hogy nem is kell. De ezt nem ígérhetem meg neked. Egyelőre csak az a biztos, hogy néhány napig velünk leszel, rendben?

- Jó- egyezett bele én pedig adtam egy puszit a homlokára. Hogyan tudnám itt hagyni az utcán ezt a kislányt, mikor hamarosan én is anya leszek? Ezt egyszerűen nem lennék képes megtenni. Olyan védtelen és aranyos. Egy ártatlan gyermek.

Végül hazasétáltunk. Chris folyton miattam aggódott, hogy ne erőltessem meg magam és még azt is felajánlotta, hogy átveszi tőlem a kislányt, de én megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj. Hamar hazaértünk, nem jöttünk olyan sokat a háztól. Otthon az egyik vendégszobába elhelyeztem Emily-t. Egyelőre csak annyit tudtam tenni, hogy lefürdettem és ráadtam az egyik laza pólómat, aztán készítettünk egy finom vacsit, amit megettünk és utána befektettem az ágyba. Tekintve, hogy este van szegényke már nagyon fáradt volt. Hamar elaludt, még a mese végét sem hallgatta meg. Ugyanis lefekvés előtt megkért, hogy meséljek neki. A szépség és a szörnyeteg meséjét választottam. Az volt az egyik kedvencem. Apu mesélte nekem mikor kislány voltam. Emlékszem, mindig ezt kértem tőle és ő boldogan teljesítette a kérésemet.

Miután Emily elaludt lementem a nappaliba, mert Chris ott nézte a tv-t, jobban mondva inkább csak kapcsolgatta. Nem úgy nézett ki, mint akit nagyon leköt, ami benne van. Érkezésemre felkapta a fejét és kikapcsolta a tv-t. Majd felült és megpaskolta maga mellett a helyet a kanapén. Én leültem és vártam. Tudom, hogy most amit kapni fogok, azt megérdemlem.

- Bella, ez így nem lesz jó.

- Tudom. Tudom, de nem volt szívem ott hagyni. Olyan ártatlan még. Gondolj bele, mennyit szenvedhetett eddig is.

- Én megértelek téged, de ha keresik, bajba kerülhetünk.

Na, erre nem számítottam. Megért engem? De neki most kiabálnia kéne, hogy lehetek ennyire felelőtlen, hogy hazahoztam a kislányt, miközben el kellett volna vinnünk a rendőrségre, hogy bejelentsük, találtunk egy elveszett kislányt. Erre itt ül mellettem tök nyugodtan, semmi harag nem látszik, rajta és azt mondja megért.

- Tessék?

- Mondom, bajba kerülhetünk.

- Nem, nem. Ezt hallottam. De neked dühöngened kéne, hogy miért vagyok ennyire felelőtlen.

- Miért lennél felelőtlen?

- Azért, mert nem gondolok a következményekre.

- Bella- fogta meg a kezem. –te egy csupa szív, szeretet teljes lány vagy, akit a szíve vezérel. És ez nem baj. Nem fogok kiabálni veled, mikor én is támogatlak téged, de volt időm átgondolni mi lesz, ha nem jelentjük be, hogy találtunk egy kislányt.

- Akkor mit tehetünk? Én nem akarom, hogy visszamenjen az árvaházba. Látszik rajta mennyire megviselte az egész. És én… megszerettem őt. Nem tudnám elengedni őt. Főleg nem úgy, hogy tudom, egy árvaházba dugnák vissza, ahol senki nem figyel rá, ahol nem szeretik. Itt sokkal jobb helye lenne. Nálunk.

- De Bella, mi nem vagyunk emberek. És a pici sem lesz az.

- Akkor mit tegyünk?- kérdeztem kétségbeesve. Ez a kislány furcsa érzéseket kelt bennem. Úgy érzem nem szabad elengednem. Velünk normális élete lehetne.

- Tudod mit? – kérdezte Chris, majd választ nem várva folytatta. –Holnap utánanézek keresik-e valamelyik városban. Hogy a rendőrség kutat-e utána. Aztán kiderítjük melyik árvaházban élt eddig, és ha annyira szeretnéd, beadhatunk egy keresetet, miszerint szeretnénk örökbe fogadni őt. Így jó?

- Tökéletes- ugrottam a nyakába. Majd adtam neki egy puszit és felsétáltam a szobámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamám és bebújtam a jó meleg ágyikóba. Hogy aztán magával ragadjon a megnyugtató sötétség.

Reggel korán keltem. Egyszerűen nem bírtam tovább aludni. Éreztem a finom illatokat, amik a konyhából szűrődtek ki és felvéve a köntösömet az isteni illatok felé vettem az irányt. A konyhában Chris készítette a palacsintát, amit Emily élvezettel figyelt. Az ajtóban megálltam és onnan figyeltem őket tovább. Azonban Chris hamar lebuktatott, ugyanis megfordult és egy boldog mosolyt villantott felém.

-Jó reggelt álomszuszék.

Emily is felém fordult, majd mosolyogva felém szaladt.

- Belllaaa.

- Jó reggelt kincsem- adtam egy puszit az arcára. –Hogy aludtál?

- Nagyon jól.

- Ennek örülök.

- Na lányok, lehet leülni reggelizni. Kész a rengeteg palacsinta- tett le az asztalra két tányért, amin valóban sok megtöltött palacsinta volt. Emellett pedig két bögrét is tett mellé. Az egyikben, ha jól érzem kakaó volt, a másikban pedig tea.

- Hé, hol a reggeli kávém? Anélkül használhatatlan vagyok.

- Nincs kávé. Tea van- villantott rám egy mosolyt, miközben Emily-vel leültünk az asztalhoz. Kinyújtottam rá a nyelvem és enni kezdtem. Ahhoz képest, hogy Chris vámpír elég finomra sikeredett.

- Te nem eszel? –kérdezte Emily nagy szemekkel, mikor Chris kifelé indult a konyhából.

- Nem. Én most nem vagyok éhes- majd elhagyta a helységet.

- Ő nem kedvel engem annyira, mint te.

- Dehogynem. Csak Chris más. De biztos vagyok benne, hogy kedvel téged. Hiszen annyira aranyos vagy. De most egyél. Mert utána vennünk kell neked pár ruhát, mert nem járhatsz abban az egyben, amiben tegnap voltál.

- Köszönöm Bella- mosolyodott el, majd folytatta az evést. Reggeli után felküldtem a szobájába, hogy vegye vissza a ruháját, addig én elmosogatok. De ahogy Emily elment, Chris már a konyhában volt.

- Utánanéztem a rendőrségi adatbázisokban tegnap este és egyetlen Emily-t sem találtam. Senki nem keresi őt. De nem csak ebben a városban, hanem sehol. Megnéztem a környező városokat is, de semmi. Mintha nem tűnt volna el egyetlen kislány sem.

- Akkor mit fogunk csinálni? Ugye nem hagyjuk magára?

- Bella, én nem tudom. Rád bízom a döntést. Annyit ígérhetek, hogy mindenben támogatni foglak. Ahogy eddig is- majd csendbe burkolóztunk mind a ketten. Segített mosogatni, de nem nézett rám, nem szólt egy szót sem.

Én pedig a kislányra gondoltam. Hogy vajon mit kellene tennünk? Mi lenne a helyes?

- Chris én… én nem tudnám őt elengedni. Nem tudom miért, de úgy érzem, vigyáznom kell rá. De szeretném, ha elmondanád, mit gondolsz erről. Én szeretném, ha velünk maradna. Ha az én picim mellett ő is a gyermekem lehetne.

- Bella, egyre erősebbek benned az anyai ösztönök. És ez természetes. De…

- De?

- De hatalmas kockázatot jelent ez a kislány ránk. Mit fogunk neki mondani, ha látja, hogy sosem eszem. Hogy nem változunk. Nem öregszünk. És mit fogunk csinálni, ha látja, hogy egyre csak nő a kicsi a hasadban. És ha ő is megszületik? Akkor is így fogod érezni?

- Igen. Így fogom érezni. És remélem, egy nap megérti majd, hogy mik vagyunk.

- És ha nem akar majd velünk maradni, ha rájön, hogy vámpírokkal él együtt?

- Vá… vámpírok? –kérdezte egy vékony hang az ajtóból. Idegesen kaptam arrafelé a fejem, ahol Emily ácsorgott és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy átöleljem és megnyugtassam, mert szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéből. De nem tehettem. Azzal csak ellökném magamtól. De valami nem engedi, hogy magára hagyjam a kislányt. Valami belül, ami sokkal erősebb nálam. 

30.fejezet A telefonhívás

(Bella szemszöge)

A repülőutat szinte végigaludtam. El sem tudom képzelni mitől voltam ennyire fáradt. Chris hangjára ébredtem fel, amint óvatosan ébresztget.

-Bella… megérkeztünk. Bella, fel kéne ébredned.

- Fent vagyok- suttogtam álmosan, majd ásítottam egy nagyot és kinyitottam szemeimet. Chris mosolyogva nézett rám, majd minden szó nélkül felállt és felém nyújtotta a kezét. Én elfogadtam és együtt szálltunk le a repülőről. Megvártuk a csomagjainkat és utána fogtunk egy taxit és megkértük, hogy egy hotelhez vigyen minket. Ott bejelentkeztünk és kértünk egy lakosztályt. Mivel csak én alszok, Chrisnek nem kellett még egy szoba. Az ő nevén jelentkeztünk be, bár nem sokáig maradunk. Én legalábbis nem akarok sokáig ebben a városban maradni. Sokkal jobb lenne egy kis város, ami hasonlít Forksra.

-Nem megyünk el valamerre? –kérdezte Chris miután felmentünk a szobába.

- Mire gondoltál?

- Mivel este van, sétálhatnánk egy kicsit a városban. Persze csak ha nem vagy fáradt.

- Most viccelsz? Le se tudom csukni a szemem. Annyit aludtam, hogy Alaszkáig tudnék futni.

Ezen mind a ketten jót nevettünk. Gyorsan a fürdőszobába mentem és vittem magammal a bőröndömet. Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem egy farmert, egy hosszított kötött felsőt, aminek a vállán masni volt és rá egy fekete dzsekit. Felvettem hozzá egy fekete bokacsizmát és a nyakamba tettem egy fehér sálat és visszamentem Chris-hez.

-Na, milyen?

- Csinos. Mehetünk?- nyújtotta a karját, amit nevetve elfogadtam. Majd egymás mellett lépkedve elhagytuk a szállodát. Semmiségekről beszélgettünk, miközben szép lassan sétáltunk egymás mellett. Megnéztük a kivilágított Eiffel-tornyot és Chris amilyen bolond, még fel is vitt a tetejére. A karjába kapott, majd elrugaszkodott és utána már csak azt vettem észre, hogy egész Párizst belátom. Gyönyörű volt. Este még szebb, mint nappal.

- Ez annyira gyönyörű.

- Csodás a kilátás. Olyan szép- értett egyet velem ő is.

- Köszönöm, hogy itt vagy mellettem.

- Én pedig, hogy itt lehetek. És megígérem, hogy mindig vigyázni fogok rád… rátok.

Szemeimet ellepték a könnyek és sírhatnékom támadt. Magam sem tudom miért. Csodás volt a látvány, jó volt a társaság, de valahogy az üresség nagyobb volt. Szerettem volna, ha Chris helyett más valaki áll mellettem. Egy olyan személy, akit nem csak baráti szeretettel szeretek, hanem szerelemmel. De az a személy távol van tőlem és minden nappal egyre távolabb lesz. Most már csak a szívemből kell őt kitörölnöm és a gyermekemre gondolnom. Ő az egyetlen, aki miatt értelme van az életemnek.

- Ne sírj Bella. Kérlek- szorított magához Chris és én vigaszt keresve nála még szorosabban bújtam hozzá.

- Annyira fáj Chris. Megalázott, bántott, de én még mindig szeretem. És nem tudom kiszakítani a szívemből. Képtelen vagyok rá.

- Egy napon sikerülni fog. Az idő előrehaladtával könnyebb lesz. De szeretni örökké fogod. És ezt megértem. Pontosan ezért nem kérek tőled többet, mint amennyit nyújtani tudsz.

- Biztos vagy benne, hogy elég neked a barátságom?

- Igen.

- Mert nem akarlak félrevezetni- suttogtam és felemeltem a fejem. –Én nem foglak tudni úgy szeretni, ahogy te engem. Az én szívem másért dobog. Ezt meg kell értened. Különben az lesz a legjobb, ha különválnak útjaink. Nem akarok neked is még több szenvedést okozni.

- Bella, kérlek. Ne beszéljünk erről többet. Az én érzéseim idővel elhalványulnak. Már megtanultam, hogy barátként nézzek rád és ne nőként. Már csak az érzéseimet kell korrigálnom és nem lesz baj. Ne aggódj. És kérlek, ezt többet ne hozd fel. Tekintsük megtárgyaltnak az ügyet.

- Rendben- mosolyogtam rá halványan. Még egy kicsit álltunk ott fent és néztük a város fényeit, aztán lementünk és tovább sétáltunk a városban. Betértünk egy két üzletbe, amik még nyitva voltak, aztán visszamentünk a szállodába. Kezdtem kicsit fázni és el is fáradtam. Ruhástól dőltem be az ágyba, úgy éreztem, mintha napok óta nem aludtam volna.

Reggel finom illatokra ébredtem. Azonnal kipattantak a szemeim és felültem az ágyban, mire egy hangos nevetést hallottam. Oldalra fordítottam a fejem és szembe találtam magam Chris-sel.

-Nem vicces. Ne nevess rajtam.

- Rendben. Egyél, mert aztán komoly dolgokról kell beszélnünk.

- Juj, ez komolyan hangzott- most rajtam volt a sor, hogy nevessek. Majd rávetettem magam az előttem lévő kocsira, amin temérdek finomság volt.

- Hú, kidurranok- dőltem el az ágyon, miután már nem bírtam többet enni. –Köszönöm, hogy hozattál nekem reggelit.

- Nincs mit.

- Mit szeretnél megbeszélni velem?

- Azt, hogyan legyen ezek után. Gondolom, nem akarsz sokáig ebben a szállodában maradni.

- Hát nem. De mire akarsz kilyukadni?

- Amíg aludtál kicsit keresgettem a neten.

- És?

- Találtam egy várost Alaszkában. Sitka a neve.

- Oda szeretnél menni?

- Járhatnánk egyetemre. Nem messze van az Alaszkai Egyetem. Ez egy délkelet-alaszkai város. Na, mit szólsz?

- Tudod mit? Foglalj két repülőjegyet és még ma este odautazunk. Felderítjük a terepet és eldöntjük, mi legyen. Rendben?

- Nagyszerű- akkor most megyek és elintézek minden estére. Te csak pihenj- azzal már el is tűnt a telefonnal a kezében. Én pedig fejcsóválva indultam meg a fürdő irányába, hogy összeszedjem magam.

(Lexi szemszöge)

Drága testvérem!

Először is tudnod kell, hogy mikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek a városban. Ebben a pillanatban én már egy repülőn ülök, de azt egyelőre nm árulom el, hová tartunk. Sajnálom, hogy nem személyesen köszöntem el tőled és azt is, hogy nem várom meg az esküvődet. De képtelen vagyok egyetlen perccel is tovább itt maradni. Szeretlek téged, a kis Tinát és a farkasok is közel állnak a szívemhez ezért is fáj annyira, hogy el kell, hagyjalak titeket. De amit lehet, jelentkezem. Ahogy megígértem látjuk még egymást. Nincs az a személy, aki el tudna szakítani minket egymástól. A távolság sem változtat a tényen, hogy a nővérem vagy. Hamarosan jelentkezem és adok egy címet és telefonszámot, aminek segítségével tarthatjuk a kapcsolatot. De azt hiszem elég a körítésből. Ezt a levelet búcsúzásképp írtam és azért, hogy megtudd mi is a valódi oka ennek a sietségnek. Ha végigolvasod a levelem talán nem haragszol majd rám, amiért nem vártam meg az esküvődet.

Tudnod kell, hogy nem csak azért menekültem el innen, mert visszatértek az emlékeim. Hanem azért is, mert az elmúlt napokat Edwarddal töltöttem. Hazudtam neked, mikor azt mondtam Chrissel vagyok. Azokban az órákban Edwarddal voltam apa házában. Ő nem mondott semmit, pedig tudta, hogy látni sem akarom. Hagyta, hogy abban a tudatban éljek, hogy egy pár vagyunk. Kihasznált, de ezért nem okolhatom csak őt. Én ugyan olyan hibás vagyok, mint ő. Belementem ebbe a játékba és eltitkoltam előletek mindent. Nem hallgattam rátok és újra tönkretettem magam. Ezek után képtelen vagyok a szemetekbe nézni. Képtelen voltam a szemedbe mondani mennyire ostoba voltam. Lexi, én gyereket várok Edwardtól. Egy picit, aki örökre emlékeztetni fog a ballépésemre, de én attól még szeretni fogom. Chris felajánlotta, hogy ő lesz a gyermekem apja és mindenben segít nekem. Ő tud mindent és egy napon mi is megbeszélünk mindent nővérkém. Egy napon szemtől szembe mindent elmondok neked, hogy megérthesd a döntésemet. Mélységesen csalódtam Edwardban. Azt feltételezte rólam, hogy megcsaltam és nekem támadott, de kérlek, erről ne szólj senkinek. Nem akarok rosszat a többi Cullennek. Azoknak, akik nem bántottak engem.

Egy valamire szeretnélek még megkérni téged. Ha ezek után nem utáltál meg végleg.

Szeretném, ha beszélnél a Cullen családdal a farkasok nélkül. Nem akarom, hogy ők mindenről tudjanak, mert azzal kirobbantanék egy háborút és nem akarom, hogy bármelyik farkasnak baja essen.

Mondd meg a Cullen családnak, hogy Edwardban és Alice-ban mérhetetlenül nagyot csalódtam. A többiek ugyan nem okoztak nekem nagyobb fájdalmat, de képtelen vagyok mellettük lenni. Kérlek, mondd meg Rosalie-nak, hogy egy napon keresni fogom ő. De csak őt.

Csak remélni tudom, hogy egy napon megbocsátasz nekem. Köszönöm, hogy a nővérem vagy. Hamarosan jelentkezem.

Szeretettel: Kishúgod, Bella.

Már vagy százszor végigolvastam a levelet, amit Bella hagyott nekem. Napok teltek el, mióta elment innen, de nekem olyan, mintha évek óta nem láttam volna. Nekem ő az egyetlen testvérem. Nem tudom miből gondolta, hogy haragudni fogok rá. Sose tenném. Az én hibám, hogy újra bedőlt annak a baromnak. Mert nem szóltam neki. El kellett volna mondanom és nem így megtudnia mindent, miután elkövetett egy végzetes hibát. A testvérem terhes és nem is tudja, hogy az a gyerek a halálát okozhatja. De ő szereti. Ez világosan kiderül a levélből. Képes lenne meghalni is érte. És jobban belegondolva ez volt az egyetlen megoldás. Bella talán egy napon képes lesz elfelejteni azt a szörnyet és új életet kezdhet a gyermekével és Christian-nal. De ehhez az kell, hogy túlélje a szülést.

Gondolataimból a telefonom csörgése ébresztett fel. Lassan odasétáltam és felvettem. Meg sem néztem ki keres.

-Halló?

- Lexi- hallottam meg egyetlen testvérem hangját. A szívem kétszer gyorsabban kezdett el verni, mint eddig, annyira örültem, hogy újra hallom a hangját.

- Bella- sóhajtottam és kicsordultak könnyeim.

- Lexi, ne sírj, kérlek. Bocsáss meg nekem. Annyira sajnálom.

- Bella. Kishúgom. Nem hiszem el, hogy te vagy. Annyira hiányoztál. Hiányzott a hangod. Azt hittem nem fogsz már jelentkezni. Úgy féltem, hogy elveszítlek. Hogy felszívódsz és többet nem hallok rólad.

- Megígértem és be is tartom.

- Hol vagy most? Mi történt veled? Hogy vagy?

- Köszönöm, jól vagyok… vagyunk. Chris mindenben mellettem van, segít és nem hagyja, hogy összeroppanjak. Azért hívlak, mert megtaláltuk a végleges helyet, ahol letelepedhetünk néhány évre.

- Hol vagytok?

- Alaszkában. Egy Sitka nevű városban. Csodaszép hely. Chris talált rá, mikor Párizsban voltunk.

- Párizsban?

- Igen. Oda mentünk először, de csak egy napot töltöttünk ott. Utána eljöttünk ide. Azonnal beleszerettem a városba és végül itt maradtunk. Vettünk egy házat, amit be is rendeztünk. Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de most rázódott helyre az életem.

- Ne aggódj Alexa, vigyázok a húgodra- hallottam meg Chris kiabálását, amit Bella nevetése követett. Boldog volt. Legalábbis nem volt olyan, mint mikor utoljára láttam.

- Örülök, hogy jól vagytok. Apropó, Bella. Hogy van a baba?

- Remekül. De iszonyatosan gyorsan nő. Már úgy nézek ki, mintha három hónapos terhes lennék. Pedig csak néhány nap telt el.

- Figyelj, Bella. Carlisle azt mondta…

- Róluk ne Lexi, kérlek- hangja komor lett, már nem volt benne a boldogság cseppnyi szikrája sem.

- Tudom, hogy nem akarod hallani, de ez fontos. Azt mondta, hogy a gyerek a halálodat is okozhatja. Meg fog ölni téged. Egyetlen anya sem élte túl a halhatatlan gyerek kihordását. A neten olvastam, hogy a halandó nők belehaltak a szülésbe.

- Tudom. Én is kutattam- halkult el a hangja, majd amikor már azt hittem nem szólal meg többet folytatta. –De nem vagyok halandó. És én képes vagyok vadászni. Amúgy Chris segít mindenben. Figyel rám, ne aggódj. Ha megszületik a pici azonnal hívlak. De most már minden nap tudunk beszélni. Mentsd el a számom, de senkinek ne add meg. Főleg ne a Cullen családnak. Rosalie-tól kérd el a számát, és ha megvan, akkor küld át nekem. Jó?

- Rendben. De vigyázz magadra. Annyira féltelek.

- Én pedig téged. De most le kell. Vadászni megyünk Chris-sel. Nyugodtan hívhatsz ezen a számon. Bármikor. És ha akartok, gyertek el. Szóltok és kimegyünk elétek a reptérre. Szeretlek nővérkém.

- Én is szeretlek téged- suttogtam, majd megszakadt a vonal.

Végre. Erre vártam már napok óta. Hogy a testvérem jelentkezzen végre. Hogy megtudjam, hogy van, és mi van vele. És kicsit megnyugtatott. Mert igaza van. Ő nem halandó asszony, hanem halhatatlan. Ő erősebb, mint az embernők és bízom benne, hogy nem lesz semmi baj. Chris pedig vigyáz rá. Eddig is azt tette, és remélem ezután is így lesz.

-Megjöttem- hallottam meg szerelmem hangját és én boldogan szaladtam le a nappaliba, hogy üdvözölhessem őt. Amint leértem a nyakába vetettem magam és szenvedélyesen megcsókoltam. –Minek köszönhetem ezt a fene jó kedvet?

- Nem minek, hanem kinek- mosolyogtam és képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást.

- Akkor kinek?

- Bellának.

- Jelentkezett?

- Éppen az előbb tettem le a telefont. Ha néhány perccel hamarabb jössz, te is beszélhettél volna vele, de nem baj. Megvan a száma és majd felhívjuk. Viszont nem tudhatod, mert azt a vérszívó kiolvashatja a fejedből. Semmit nem tudhat Belláról. A húgom sem akar róluk hallani.

- Megmondtad neki, amit a gyerekről mondott a doki?

- Igen. De ő nem halandó. Azt mondta nem lesz baj és ő is tudja mivel jár a kicsi kihordása. És vigyázni fog.

- Hol vannak most?

- Alaszkában.

- Pontosabban.

- Sitka városában.

- Értem.

- Most viszont mennem kell.

- Hová?

- Cullenékhez. Bellának szüksége van Rosalie számára.

- Veled megyek.

- Nem lehet. Megígérted Tinának reggel, hogy te hozod őt haza. Amúgy meg pihenned kell, mert ha nem alszol, az oltárnál fogsz elaludni és nem tudsz majd feleségül venni.

- Rendben. De ha bármi van, azonnal hívj.

- Úgy lesz. Szeretlek.

- Én is téged- majd szenvedélyesen megcsókolt. Miután elengedett, felvettem a cipőmet és a kabátomat. Beültem az autóba és a Cullen villa felé vettem az irányt. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy oda menjek, de a testvérem kért meg és én segítek neki mindenben. Mire odaértem a házhoz, már mindenki kint állt, még az a féreg is.

- Alexa- köszöntött Carlisle- minek köszönhetjük a látogatásodat?

- Rosalie-hoz jöttem. Bella kért meg rá.

- Bella- hallottam meg Edward hangját és mérgesen néztem rá. Az ő szájából még a testvérem nevét sem akartam meghallani. Ő tehet róla, hogy most nincs itt és nincs joga ahhoz sem, hogy a nevét a szájára vegye.

- Mi történt vele? –kérdezte Rosalie ijedten én pedig intettem a fejemmel, hogy kövessen és elindultam a kocsimhoz. Beültem és vártam, míg ő is beszáll, majd minden szó nélkül elhagytam a házat. Már jócskán elhagytuk a házat, mikor megszólaltam.

- Bella jelentkezett… 

29.fejezet Viszlát Forks!

(Bella szemszöge)

-Elhagyom Forksot- mondtam ki határozottan, de lehajtottam a fejem. Féltem a testvérem szemébe nézni. Féltem attól, amit a tekintetében látnék. És ismertem magam. A végén sikerülne meggyőznie, hogy nekem itt a helyem. De én nem akarok itt maradni. Nem akarok tovább ebben a városban élni, ahol minden helyről ő jut az eszembe.

- De hát miért?- hallottam meg kis idő múlva nővérem szomorú és egyben döbbent hangját. Lassan felemeltem a fejem és a szemeibe néztem. Ahol nem láttam mást, mint félelmet, féltést, aggodalmat és szomorúságot.

- Szeretnék világot látni. Az életem unalmas. Ezen a kis városon kívül szinte sehol nem jártam. És ha már félig vámpír vagyok, legalább hadd mondjam el magamról, hogy felfedeztem a világot.

- Biztos, hogy csak ezért akarsz itt hagyni minket?

- Nem. De most erre van szükségem. Amint úgy érzem, tudok róla beszélni, el fogom mondani miért hoztam meg ezt a döntést- néztem mélyen a szemébe. Felesleges lenne hazudnom. Úgyis átlátna rajtam.

- És szerinted, elengedlek egyedül ilyen állapotban? Ráadásul úgy, hogy néhány napon belül itt az esküvőm? –hangja két oktávval feljebb kúszott és felpattant a helyéről, majd idegesen járkálni kezdett.

- Sajnálom Lexi. De érts meg.

- Értselek meg? A fenébe is. Nem akarlak újra elveszíteni. Három hónapig nem láttalak nyitott szemmel. Úgy feküdtél azon az ágyon, mint valami hulla. Néhány napja ébredtél fel és te máris utazgatni akarsz?

- Lexi…- nem tudtam többet mondani. A hangom elcsuklott és engem elkapott a sírás. De tartanom kellett magam, de az alattomos könnyek így is kicsordultak az engedélyem nélkül és végigfolytak az arcomon. Könnyes szemmel néztem rá és láttam rajta, ahogy percről percre megenyhül tekintete. -… mennem kell.

A hangom nem volt több suttogásnál. Torkomban mintha egy gombóc lenne, amit képtelen vagyok eltüntetni onnan. Ami megakadályoz a beszédben és már szinte a levegővételben is.

Nővérem leguggolt elém kezemet két tenyere közé vette és szomorúan nézett rám.

- Emlékszel? –feltette azt a kérdést, amit el akartam kerülni. De talán ez a fele annak, hogy igazat kell mondanom.  – Emlékszel arra, mi történt a baleset előtt?

Aprót bólintottam, nem akartam mondani semmit. De ez is elég volt hozzá, hogy meggyőzzem Lexit. Ugyanis nővérem könnyes tekintettel borult a nyakamba és én vigaszt keresve nála úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlna rajta.

- Miatta akarsz elmenni, igaz? –tette fel a következő kérdést miután kissé elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Az én válaszom újra egy bólintás volt. Mert a torkomban lévő gombóc még mindig nem tűnt el. Sőt. Percről percre egyre nagyobb lett.

- Mi már beszéltünk erről Lexi- szólalt meg Chris ezzel magára vonva a többiek figyelmét. –Bella megkért, hogy kísérjem el, mert pontosan tudta, hogy egyedül nem akarod majd elengedni.

- És te vele mennél?

- Igen. Ne aggódj, vigyázni fogok rá. De szerintem neki most arra van szüksége, hogy minél messzebb legyen a múltjától.

- Szerinted ez lenne a legjobb neki? –kérdezte nővérem Christ, aki minden habozás nélkül válaszolt.

- Igen.

- Akkor menjetek. Nekem mindennél fontosabb, hogy te ne szenvedj. És ha ehhez az kell, hogy távol legyél az otthonodtól és tőlünk, akkor menj- nézett mélyen a szemembe Lexi. –De meg kell ígérned, hogy nem felejtesz el minket. Mert azt nem bírnám elviselni.

- Nem foglak- suttogtam és újra megöleltem Lexi-t. Ezután elnézést kérve a többiektől felmentem a szobámba és összepakoltam néhány cuccot. Nem sokat, mert úgyis új életet kezdek máshol. És az új élethez új ruhák is tartoznak. Közben felhívtam a repteret és még a ma esti gépre foglaltam két helyet.

Mire visszamentem a nappaliba, addigra a többiek már útra készen álltak a lépcső alján.

- Gondolom, nem akarod megvárni az esküvőmet- sütötte le a szemét nővérem és én valóban megsajnáltam őt, de nem tudtam rávenni magam, hogy még néhány napot itt maradjak. És ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, nem is akartam többet itt lenni mint amennyit feltétlenül muszáj.

- Sajnálom- suttogtam és megöleltem őt. Majd a táskába csúsztattam a levelet, amit odafönt pakolás közben írtam neki. Mire hazaér mi már a reptéren leszünk. Én nem mondok neki személyesen semmit, de megérdemli, hogy tudja, mi van velem. Ő a nővérem, Az egyetlen élő rokonom. –De hadd adjam át nektek az ajándékomat.

Átnyújtottam neki a másik borítékot és megvártam, míg kibontja.

- Ez… ez…

- Ez két repülőjegy a Maldív- szigetekre. Remélem rengeteg szép időt fogtok ott tölteni. Jaj, és a legjobbat nem is mondtam. Arra a két hétre, amíg ti azon a gyönyörű szigeten süttetitek magatokat, Tina nálunk lesz. Még nem tudom végül hol fogunk lakni, de addig még beszélünk. De mindenképpen szeretnénk, ha ő is kikapcsolódna addig. És ti is nyugodtabbak lennétek. Ráadásul el tudnátok jönni hozzánk látogatóba. És most ideje odaadnom ezeket- nyúltam a zsebembe, amiből előszedtem a kis dobozkát és átnyújtottam szintén a nővéremnek. Abban a dobozban benne voltak a gyűrűk. A gyűrűk, amiket tegnap vettem meg. És azóta sem volt alkalmam átadni nekik. De most már nem tarthatom magamnál.

-Köszönöm Bella- suttogta Lexi és átölelt. Aztán elköszönt Chris-től is. Jacob is szorosan megölelt, aztán mind a ketten elhagyták a házat. Én pedig ott maradtam Chris-sel.

- Mikor indulunk? –kérdezte.

- A gép egy órán belül indul. Párizsba megyünk ma estére, aztán holnap tovább megyünk. Keresünk egy olyan várost, ami mind a hármunknak megfelel- simítottam kezem a hasamra. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy egy kis élet növekszik bennem. Egy gyermek, aki az enyém. Csakis az enyém, és akire mindennél jobban fogok vigyázni. Ő az életem értelme. Ez a pici a jövőm.  –Azonnal indulhatunk, csak hozom a táskámat és a bőröndöt.

- Hagyd csak. Hívj egy taxit, addig én hozom. Hol hagytad őket?

- Mind a kettő az ágyamon van.

- Rendben. Akkor bemegyünk a szállodába, elhozzuk az én cuccaimat is és utána mehetünk. Rendben?

- Oké.

Chris felment az emeletre én pedig már hívtam is a taxit. A telefonomat leraktam az asztalra. Azt nem akartam magammal vinni. Nem akartam, hogy bárki a múltamból keressen. Még Rosalie sem. Ő nem tett semmi rosszat, de ő is a múltam része. Ha úgy érzem, képes vagyok minden fájdalom nélkül beszélni vele, akkor majd felhívom vagy megkeresem. A fontosabb számokat pedig fejből tudom. A taxi 10 perc múlva meg is érkezett. Beszálltunk és már indultunk is a szállodába. Ott Chris gyorsan összepakolt, rendezte a számlát és utána a reptérre mentünk. Leadtuk a csomagjainkat és felszálltunk a gépre. Az ablakon bámultam kifelé és vártam. Vártam, hogy felszálljon a gép és elhagyjuk a várost.

- Kérem, kapcsolják be öveiket. A gép hamarosan felszáll. Köszönöm- hallottam meg az utaskísérő hangját és Chris-sel mind a ketten így tettünk. Ahogy azt az előbb hallottuk, a gép lassan elindult és felemelkedett a levegőbe. Én mély levegőt vettem és elbúcsúztam a régi életemtől. Egy ideig biztos nem jövök vissza. Addig nem, amíg be nem gyógyulnak az itt szerzett sebek.

(Edward szemszöge)

Szörnyen éreztem magam, amiért ennyire megbántottam Bellát, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy gyermeket vár. És biztosan nem tőlem. Hiszen nekem nem lehet gyerekem. És ha ő gyereket vár, akkor egyedül az a lehetőség marad, hogy megcsalt engem. De akkor sem kellett volna megtámadnom őt. Nem érdemelte meg. Bocsánatot kell kérnem tőle.

Amint ezt eldöntöttem, már fel is pattantam az ágyról és az ajtó felé indultam, de Scarlett visszarántott.

-Mégis hova mész?

- Megyek és bocsánatot kérek Bellától. Igazságtalan voltam vele.

- Nem. Te nem voltál igazságtalan. Bella megcsalt téged. Megérdemelte, amit tőled kapott. És a helyedben soha többet nem akarnám látni.

- De én is megtettem vele. Nem emlékszel? Három hónappal ezelőtt ő nyitott ránk. És azon az estén elvettem az életéből három teljes hónapot. Ez sem volt igazságos vele szemben. Most pedig még bántottam is.

- De Edward. Ő akkor is mástól vár gyereket.

- Igen- hajtottam le a fejem. –De ez valahol mélyen az én hibám. Hiszen ő megérdemli, hogy anya legyen. És mellettem sosem lehetett volna. Talán azért mondta el, hogy tiszta lappal kezdjünk mindent.

- Tudod mit? –pattant fel mérgesen. –Azt csinálsz, amit akarsz. De fogd föl, hogy a szívszerelmed megcsalt téged.

Aztán kiviharzott a szobámból, és ha jól hallottam a házat is elhagyta. Én pedig újra egyedül maradtam.

Talán igaza van Scarlett-nek. Minden igyekezetem ellenére Bella nem engem választott. Pedig próbáltam helyre hozni a múltban elkövetett hibáimat. Mindig mellette voltam és nem sürgettem őt. Szerettem és mindent megtettem, amit tőlem kért, de neki nem volt elég.

Én tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor lefeküdtem Scarlett-el, de azért már megbűnhődtem.

Lehet, hogy Bella végig emlékezett mindenre? Lehet, hogy szándékosan tette, amit tett? Csak bosszút akart állni rajtam? Ha igen, akkor sikerült neki. Mert most romokban az életem. És ha a családom megtudja mi történt, akkor még nagyobb bajban leszek. Mert ha Bella valóban képes mindent elmondani a farkasoknak, akkor a többiek is veszélybe kerülnek. Ki tudja Sam és Jacob mennyire lesznek képesek tisztán gondolkozni ebben a helyzetben. Már csak abban bízhatok, hogy mindennek ellenére Bella nem akar rosszat a családomnak.

Gondolataimból Rosalie dühös kiabálása rántott ki.

- Gyere elő te aljas féreg, mert ha én talállak meg, akkor megöllek. Edward Cullen, hozzád beszélek- üvöltötte nővérem és muszáj volt lemennem. Hangja arra késztetett, hogy a lehető leghamarabb megtudjam miért ennyire mérges rám. Ugyanis a gondolataiból nem tudtam kiolvasni mást, csakis azt, mennyire mérges rám.

- Mi történt lányom? Miért üvöltözöl?- kérdezte nyugodtan Esme, ugyanis a nagy kiabálásra nem csak én siettem a nappaliba, hanem a többiek is.

- Majd Edward elmondja. A tökkelütött idióta mindjárt megmagyarázza nekünk, hogy a farkasok miért nem engedtek át a határon, és hogy Jacob miért akarja felbontani a szerződést. Áá… és ha már itt tartunk, talán azt is megmagyarázhatná, hogy Lexi miért nézett ki úgy, mint aki menten felrobban a dühtől. És miután itt elmagyaráztál nekünk mindent, a farkasok várnak a határnál. Szóval?

- Edward, fiam, miről beszél a testvéred? –kérdezte Carlisle is, de a fejében újra és újra elképzelte, ahogy a farkasok megtiltják, hogy még egyszer betegyük a lábunkat Forks területére.

- Bella…- suttogtam magam elé. Lehetséges, hogy tényleg elmondott mindent? Nem törődve, hogy ezzel kirobbanthat egy esetleges háborút a két faj között? Létezik, hogy ennyire félreismertem volna?

- Bella? –kérdezte Alice is. – Mi történt Bellával, amire így reagálnak a farkasok?

- Edward, kérdeztem valamit?- lépett elém Alice, mikor percekkel később sem mondtam nekik semmit.

- Bella megfenyegetett, hogy mindent elmond a farkasoknak, ha nem hagyom őt békén. De mi eljöttünk. És nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi.

- Edward? –morgott rám Rosalie, akit időközben Emmett átölelt és szorosan tartott. Kivettem a gondolataiból, hogy attól fél, hogy a felesége bármelyik pillanatban rám támadhat. –Mondj el mindent. Bella nem fenyegetőzik ok nélkül. Gyerünk Edward, mind a te magyarázatodra várunk.

Nagy levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe. Egészen onnan, hogy megláttuk Bellát azzal a vámpírral az erdőben, a ma történtekig.

-Mi? Te tényleg megütötted őt? Hát te nem vagy normális. Teljesen meg vagy húzatva- morgott Rose és Emmett-nek köszönhetően nem ugrott a torkomnak. Bár kétség kívül megérdemeltem volna.

- De Rosalie, Bella gyermeket vár.

- És?

- Nekem nem lehet gyerekem.

- De fiam- szakított minket félbe Carlisle csöndesen. Mire mindenki döbbenten nézett rá. –Nem rég tudtam meg én is, mikor Eleazar felhívott. Egy vámpír férfinak lehet gyereket egy embernőtől. Ez esetben a baba félvér lesz. Félig ember, félig vámpír. És nagyon ritka az olyan eset, amikor az anya túléli.

- Miért nem szóltál? –kérdeztem megsemmisülve. Ha ezt tudom… -Jézusom, Bella. Bella meg is halhat.

- Azta, végre érdekel, mi van vele. Eddig nem nagyon foglalkoztál vele, csakis magaddal te önző paraszt- vágta a fejemhez Rose. –Most pedig indulj a határhoz vagy én magam rugdoslak oda. Indíts.

Nem kellett kétszer mondania. Azonnal indultam a határhoz, hogy láthassam Bellát. A farkasok sem állíthatnak meg. Bocsánatot kell kérnem tőle és segítenem kell neki. Meg kell mentenem az életét. Hiszen miattam van ilyen állapotban. És én bolond magára hagytam, mert hallgattam Scarlett-re.

- Állj meg Cullen, nem jöhetsz tovább- jött egy mély hang a fák mögül és hamarosan előttem termett 4 nagyra nőtt farkas és mögöttük ott volt Sam emberi alakban. Mellette pedig ott volt Alexa. Mondhatom szörnyű állapotban. De ahogy észrevett a szomorúság a szemében dühvé változott és felém indult, de Sam elkapta és a semmiből előtűnt Jacob is, aki szintén emberi alakban volt. Magához szorította feleségét és közben lassan közelebb sétáltak.

- Látnom kell Bellát.

- Te nem fogod őt látni soha- sziszegte Lexi és Jacob alig tudta visszatartani.

- Kérlek Alexa, Bella veszélyben van. A baba…- próbált rá hatni apám, de Sam félbeszakította.

- Elkéstetek.

- Tessék?- nem. Az nem lehet. Hiszen még csak ma jelentette be, hogy terhes. Biztos nem árthatott neki az a gyerek.

- Bella és Christian ma este elhagyták a várost- Sam hangja tárgyilagos volt. Hideg és lényegre törő.

- Mi? –hallottam meg Rose döbbent hangját, amit a többieké is követett.

- Bella elment. Egy levelet hagyott hátra, amiben leírta mi történt köztetek az utóbbi napokban, és hogy gyereket vár tőled. Bella elment, mert nem bírta elviselni a fájdalmat, amit neki okoztál. Elhagyta a családját és a szülővárosát miattad. És ezt soha nem bocsátom meg neked- üvöltötte Alexa, amivel engem teljesen lesokkolt. Bella elment. Elment és elvitte a gyerekemet is és ki tudja, mekkora veszélyben van. Ő nem tud róla, mennyi fájdalommal jár majd az a gyerek.

- Hol van? Hova mentek?

- Nem tudom.

- Bella meg is halhat Alexa- próbált rá hatni apám, de hajthatatlan volt.

- Nem tudom, hol van. Azt gondoltam egy pár napon belül fog elutazni és nem ma este. Mikor visszamentünk a házba nem találtunk ott semmit, csakis a mobilját. Annyit ígérhetek, hogy ha jelentkezik, elmondom neki, hogy a kicsi a halálát is okozhatja. Mást nem.

- Minél előbb át kell változtatni, vagy ki kell szedni belőle a kicsit- magyarázta apa.

- Bella inkább meghalna, de nem vetetné el a gyerekét. Még akkor sem, ha a tiéd- nézett rám mérgesen. –Mert ő mindig szeretett. De te csak játszottál vele és az érzelmeivel. Vedd tudomásul, hogy ha rajtam múlna, már nem élnétek.

- De nem rajtunk múlott- vágott a szavába Sam. –Egyedül a véneknek köszönhetitek, hogy a szerződés még mindig érvényben van. De egy rossz lépés és az ő bizalmukat is elvesztitek. Húzzátok meg magatokat- morgott Sam, majd megfordult és a farkasokkal együtt elmentek. Alexa megkérte Jacobot, hogy várja meg kicsit távolabb és egyedül ő maradt a határ másik oldalán.

- A mai volt élete legszomorúbb napja. De most legalább messze van tőletek. Ha boldog, akkor az sem számít, ha egy másik kontinensen van. Mert számomra az ő boldogsága a legfontosabb. És Chris vele van. Ő az a személy, aki boldoggá tudja tenni a húgomat. Ne keresd, ne zargasd. Annyit engedj meg neki, hogy elfelejtsen, mert ehhez joga van. Azt pedig, hogy megütötted a gyermeked anyját, soha nem fogom neked megbocsátani. Elüldözted őt mellőlem, de így legalább nem okozhatsz neki még több fájdalmat- nézett mélyen a szemembe, majd folytatta. –A levélben azt kérte tőlem, hogy ha nem lesznek a közelben a farkasok, akkor adjam át az üzenetét, miszerint Edwardban és Alice-ban mérhetetlenül nagyot csalódott. A többiek ugyan nem okoztak neki nagyobb fájdalmat, de képtelen veletek lenni. Azt pedig külön leírta, hogy mondjam meg Rosalie-nak, hogy egy napon keresni fogja. De csak őt. Ennyi volt, amit még én hozzá akartam fűzni. Oh… és a farkasok nem tudják, hogy megtámadtad őt. Arra kért, erről ne szóljak, és én tiszteletben tartom a döntését. Remélem soha többet nem találkozott.

Azzal hátat fordított nekünk és ő is elment. Mi pedig ott maradtunk. Ott maradtam a családommal, mégis egyedül éreztem magam. Mert a másik felem elment. Elhagyott és soha többé nem fogom látni, ha ő nem akarja.

Lábaim összecsuklottam és én a földre zuhantam. A fájdalom, ami abban a pillanatban rám telepedett, elviselhetetlen volt. Talán ezt érezhette szerelmem is. És szinte belepusztultam ebbe a fájdalomba. Elment és ki tudja mi lesz vele. Elment ő, aki az életet jelentette számomra és vele együtt elvesztettem a gyerekemet is. És egyedül az én hibám. Csakis az enyém. 

28.fejezet A múlt.

(Bella szemszöge)

-Scharlett…- suttogta Edward, én pedig már nem értettem semmit. A nő tapsolni kezdett és ebben a pillanatban lépett be a házba Chris is. Arca dühös volt és felénk rohant…

Már csak annyit fogtam fel az egészből, hogy Chris lerántotta rólam Edwardot és védelmezően elém állt, miközben mind a ketten vadul morogtak. A szőke hajú nő szép lassan Edward elé sétált és a mellkasára tette a kezét, amitől bennem előtört a féltékenység. Már indultam volna, hogy kikaparjam a szemét, amikor Chris elkapta a karom. Végig Edwardot és azt az ismeretlen nőt figyeltem. A nő egy lépéssel közelebb lépett Edwardhoz és valamit nagyon halkan suttogott neki. Edward mély levegőt vett és átkarolta azt a nőt. Ebben a pillanatban összetört bennem valami. Mintha kitépték volna a szívemet és egyetlen mozdulattal összetörték volna.

-Mi… mi folyik itt? –kérdeztem összezavarodva. Nem értettem semmit. Néhány pillanattal ezelőtt még engem csókolt, engem tartott a karjai közt. Most pedig már mást ölel a szemem láttára.

- Az drága kicsi Bella, ami már egyszer megtörtént- gúnyos mosoly jelent meg a nő arcán, nekem pedig rossz előérzetem támadt.

- Scarlett, fejezd be- kérte őt Edward, de láttam a szemében a csalódottságot, a kiábrándultságot, a szerelmet és a fájdalmat. A fájdalmat, melyet ebben a pillanatban én is éreztem.

- Pedig szerintem joga van tudni mi történt köztetek a balesete előtt. Ezeket elég szépen elhallgattad előle- magyarázta Edwardnak. –Szerintem érdekelné mi váltotta ki azt az apró kis veszekedést, ami után ő három hónapig mozdulatlanul feküdt. Biztosan tudni szeretné miért nem hajlandó szóba állni a családoddal. Mondjuk a húgoddal Alice-val, aki falazott nekünk.

- Nekünk? –kérdeztem, amint felfogtam mondatát. Alice, Edward húga. Jobban megnéztem a nő arcát. Ízlelgettem magamban a nevét. És hirtelen képek villantak fel előttem. A temető, egy hatalmas ház, egy szoba, ahol két ember a kanapén túlságosan is elfoglalt egymással. Aztán Edward bűnbánó arca, a családja, Alice arca, Scarlett diadalittas mosolya. Végül az autó, a hatalmas fény, és a csattanás.

- Nem… nem… az nem lehet…

- Bella- nézett rám aggodalommal teli tekintettel Chris, de én képtelen voltam rá figyelni. Újra láttam magam előtt Edwardot és azt a nőt csókolózni. Újraéltem azt a borzalmas napot. És kínomben felüvöltöttem.

- Neeeeeeeem. Nem tehetted ezt velem- kiabáltam, miközben a padlón ültem és Chris próbálta felemelni mindhiába. A fájdalmam és a keserűségem erősebb volt a büszkeségemnél. Nem érdekelt, hogy így lát. –Hogy voltál képes rá?

- Bella, mi a baj? Bella, gondolj a babára. Nem tesz jót neki.

- Teszek rá jó-e neki vagy sem- kiabáltam Chris arcába. –Nem akarom ezt a gyereket. Nem akarom. Mert az övé. Ezé az átkozott szemété. Undorodom magamtól. Undorodom attól, hogy képes voltam lefeküdni veled. És te szemét módon kihasználtál. Gyűlöllek. Megvetlek és egész életemben átkozni foglak. Utállak Edward Cullen. Bár soha ne ismertelek volna meg.

- Bella- szorított magához Chris én pedig hangosan zokogva bújtam a karjaiba.

- Bella…- hallottam meg Edward hangját.

- Takarodj innen. Takarodj a házamból és az életemből is. Soha többet nem akarok hallani rólad vagy a családodról. Megvetlek téged, teljes szívemből gyűlöllek. Soha nem bocsátom meg, amit velem tettél. És vidd magaddal a cafkádat is. Hordd el magad, vagy én doblak ki. Takarodj innen- üvöltöttem magamból kikelve.

- Nem hallottad?- morgott Chris is. –Menj, vagy én magam doblak ki.

- Próbáld csak meg.

- Menj el vagy a falka fog elüldözni a családoddal együtt- álltam fel és letöröltem a könnyeimet.

- Nem lennél képes a farkasok kezére adni Esme-t vagy Carlile-t. Vagy akár a többieket- mondta magabiztosan.

- Olyannyira képes lennék, mint ahogy te képes voltál lefeküdni velem, miközben pontosan tudtad, hogy látni sem akarlak. Úgyhogy ha nem mész el minden gond nélkül elmondom Jacobnak az utóbbi pár napot. Sőt, még hozzárakom, hogy gyereket várok tőled és még meg is ütöttél. Szerintem gondolkozás nélkül felbontaná a szerződéseteket. Ezt akarod?

- Nem.

- Akkor meg menj innen és vidd a szeretődet is.

- Rendben. Elmegyek, de…

- Nincs semmi de. Már csak azt akarom, hogy soha ne gyere a közelembe. Nem akarok tőled semmit. Úgyhogy hord el magad, mielőtt olyat teszek, amit én magam is megbánok.

Ez volt az utolsó mondatom számára. Aztán hátat fordítottam nekik és összeszorítottam karomat a mellkasom előtt, mert félő volt, hogy a rengeteg fájdalomtól kiszakad a szívem a helyéről. Még hallottam, ahogy mind a ketten elhagyják a házat és utána újra összeomlottam. Újra összecsuklottak a lábaim és már csak két kezet éreztem magam körül, amik felemelnek és szorosan biztonságot nyújtva tartanak. Utána elnyelt a békét nyújtó sötétég.

Nem tudom pontosan mikor, de már a saját szobámban ébredtem. Felültem az ágyban ér körbenéztem. Egyedül voltam, nem volt mellettem senki, de ahogy kinéztem az ablakon, még sötét volt. Nekidöntöttem a hátamat az ágytámlának és felhúztam a lábamat, miközben a térdemre hajtottam a fejem. Újra sírni kezdtem és féltem. Féltem, hogy soha nem fogom újra egésznek érezni magam. Nem vagyok olyan, mint régen. Mióta megismertem Edwardot és a családját, teljesen kifordultam önmagamból. Szerettem őt. Isten a tanúm rá, mennyire szerettem. És talán most is szeretem. De egyszerűen képtelen vagyok undor nélkül rágondolni. Itt vannak a fejemben a képek, amiket a Cullen házban láttam. Megint bennem vannak azok az érzések, amik miatt 3 hónappal ezelőtt nem figyeltem rendesen az úton. És ott van az is, hogy most nem szólt egy szót sem. Boldog voltam. Mérhetetlenül boldog voltam, mikor a réten vele lehettem. Most viszont fájdalmat érzek, ami a bensőmet marcangolja. Ugyanakkor mérges vagyok a nővéremre is. Jogom lett volna tudni, hogy miért nem akarnak Edward közelébe engedni. Meg akartak védeni, de nem mondták el, amiről tudnom kellett volna.

- Miért nem szóltak? Miért? –kérdeztem, miközben szorosan karoltam át a térdemet. Ekkor halkan kinyílt a szobám ajtaja és belépett rajta Chris. Kezében egy pohár gőzölgő teával. Legalábbis az illatából arra következtettem, hogy tea van benne.

- Nem akartam hamarabb feljönni- nézett rám bocsánatkérően.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy mellettem vagy. Pedig megtehetnéd, hogy itt hagysz és elmész a lehető legmesszebbre.

- Soha nem tenném. Szeretlek Bella. De megígértem neked, hogy nem kötelezlek semmire. Nem kényszerítelek semmire. Mert nem ezt érdemled- ült mellém. –Én mindig melletted leszek.

- Olyan jó, hogy rád számíthatok- suttogtam és közelebb bújtam hozzá. Fejemet a mellkasára döntöttem és csendben néztem ki az ablakon. Néhány percig csendben ültünk, aztán ezt a csendet Chris törte meg.

- Döntened kell Bella. Ez így nem mehet tovább.

- Tudom. És már döntöttem is.

- Mégis miben?

- Az életemmel kapcsolatban. A kicsivel, a jövőmmel, a családommal kapcsolatban.  

- És? Megosztod velem is?

- Ha érdekel- rántottam meg a vállam és felemeltem a fejem. Felháborodott arckifejezése mosolyt csalt az arcomra.

- Naná, hogy érdekel. Hogy döntöttél? Ugye nem gondoltad komolyan, amit tegnap a kicsiről mondtál?

- Nem. Attól, hogy az övé, én szeretni fogom. Soha nem tudnék neki ártani- simítottam a kezem a hasamra. –Ő az egyetlen személy, aki miatt nem zuhanok az önsajnálatba és a fájdalomba. Aki miatt képes vagyok a jövőmre gondolni.

- Örömmel hallom, hogy nem gondoltad komolyan, hogy nem akarod a picit. Attól, hogy Edward a vérszerinti apja, még nem kell tudnia róla a kicsinek.

- Ezt hogy érted?

- Szeretném, ha én lehetnék az apja.

- De…

- Ezzel nem köteleznélek téged semmire. Csupán szeretnék neked segíteni, felnevelni egy gyermeket. És szeretném, ha ő az apjának tekintene engem. Engedd meg, hogy apja helyett apja legyek. Kérlek.

- Ezt nem tudom.

- Gondold át. Én mindig melletted leszek. Mellettetek. Miért ne lehetnék én az apja? Így nem kellene mindenféle kitalált történetekkel tömni a kicsi fejét. Mert ott lennék én és nem kérdezne az apjáról.  

- Még átgondolom.

- Rendben. És? Miben döntöttél még?- terelte a témát. És én boldogan mentem bele. Chris olyan nekem, mint egy második esély. Egy lehetőség. Egy új élet lehetősége.

- Elköltözöm.

- Tessék? Mégis…?

- Nem jó itt. Itt, ahol minden rá emlékeztet. Nem akarok minden nap belefutni és ebben a házban, LaPusban, minden ráemlékeztet.

- Értem. És szerinted a nővéred bele is fog egyezni? Csak úgy? És mit mondasz neki?

- Szeretném, ha segítenél. Ismerem és tudom, hogy nem engedne el, egyedül meg pláne.

- Mit vársz tőlem? Mit csináljak? Szöktesselek meg?

- Nem is rossz ötlet- nevettem fel boldogan. –De nem. Azt szeretném, ha elkísérnél engem. És nem szólnál neki a ma történtekről. Én leírok neki mindent egy levélben. De nem tudhatja meg, azt sem, hogy terhes vagyok. Nem akarom felzaklatni.

- Rendben. Akkor holnap… vagyis inkább ma- helyesbített, mikor ránézett az órára. –beszélni fogok vele. És hova akarsz menni?

- Olyan helyre, ahol te is nyugodtan járkálhatsz- mondtam mosolyogva. –Hiszen a gyermekem apja nem lehet egész nap bezárva egy házban.

- A… a gyermeked apja? –kérdezte akadozva, mire rámosolyogtam. –Erre kértél az előbb, nem? Hogy a pici téged tekintsen apjának.

- Igen, de… de döntöttél már?

- Igen. Azt hiszem az lesz a legjobb mindenkinek, ha úgy nő fel, hogy te vagy az apja. Neki, neked és nekem is így lesz a legjobb.

- Köszönöm Bella.

- De ennél többet nem tudok neked nyújtani. Te leszel a fiam apja. A támaszom, a legjobb barátom, de nem tudok neked ennél többet nyújtani. Sajnálom.

- Bella- fogta két keze közé az arcomat. –nem tudom, hányszor mondjam még el neked, hogy nem akarok semmi olyat, amit te nem szeretnél. Ha ennyit tudsz adni, akkor én ennyivel is beérem. De azt tudnod kell, hogy én szeretlek és mindig számíthatsz rám.

- Köszönöm neked. Olyan vagy számomra, mint egy csoda. Nem ismerek még egy olyan férfit, aki szeret egy nőt, de képes csupán a barátságát is elfogadni és megelégszik ennyivel.

- Én sem voltam mindig ilyen, de te megváltoztattad az életemet. És ezért én tartozom köszönettel, nem te.

- Egyezzünk meg, hogy egyikünk sem tartozik köszönettel a másiknak. Oké? –kérdeztem és visszabújtam az ölelésébe. Most szükségem volt rá. Valakire, aki nem szid meg, nem piszkál, nem bánt. Csupán mellettem van és támaszt nyújt. És Chris tökéletes volt erre a szerepre. Csak ott ült, átölelt és mellettem volt. Nem beszéltünk, csak hagyta, hogy a gondolataimba merüljek.

Nem sokkal később végül mégiscsak megtörte a csendet.

- Hamarosan itt lesznek a többiek. A nővéred, Jacob, Sam és szerintem jön Tina is. Talán ideje lenne venned egy zuhanyt és átöltöznöd. Addig én készítek neked valami reggelit.

- Nincsen kedvem. Amúgy miért jönnek?

- Mert tegnap felhívtam őket, hogy elaludtál, mert nem érezted jól magad. És nem ébresztelek már fel, de megígértem nekik, hogy vigyázok rád. Lexi pedig azt mondta átjönnek reggel megnézni, hogy vagy. Már tegnap jöttek volna, de megmondtam nekik, hogy már alszol.

- Köszönöm, hogy nem engedted őt ide tegnap. Talán ha itt lett volna, csak még rosszabb lenne most. Így meg legalább már valamennyire sikerült összeszednem magam. És igazad van. Jól esne az a reggeli- mosolyogtam rá.

- Akkor már készítem is.

- Köszi. Én pedig összeszedem magam- kipattantam az ágyból és a fürdő felé rohantam. Gyorsan összeszedtem magam, kikaptam egy új ruhát a szekrényből és amint elkészültem, lementem a konyhába. Ott megettem a rántottát, amit Chris készített nekem és pont akkor léptek be a többiek, mikor végeztem.

Mind leültünk a nappaliban és mély levegőt vettem, hogy közölni tudjam velük a döntésemet. A döntésemet, miszerint a lehető leghamarabb elhagyom Forks területét.