28.fejezet A múlt.

(Bella szemszöge)

-Scharlett…- suttogta Edward, én pedig már nem értettem semmit. A nő tapsolni kezdett és ebben a pillanatban lépett be a házba Chris is. Arca dühös volt és felénk rohant…

Már csak annyit fogtam fel az egészből, hogy Chris lerántotta rólam Edwardot és védelmezően elém állt, miközben mind a ketten vadul morogtak. A szőke hajú nő szép lassan Edward elé sétált és a mellkasára tette a kezét, amitől bennem előtört a féltékenység. Már indultam volna, hogy kikaparjam a szemét, amikor Chris elkapta a karom. Végig Edwardot és azt az ismeretlen nőt figyeltem. A nő egy lépéssel közelebb lépett Edwardhoz és valamit nagyon halkan suttogott neki. Edward mély levegőt vett és átkarolta azt a nőt. Ebben a pillanatban összetört bennem valami. Mintha kitépték volna a szívemet és egyetlen mozdulattal összetörték volna.

-Mi… mi folyik itt? –kérdeztem összezavarodva. Nem értettem semmit. Néhány pillanattal ezelőtt még engem csókolt, engem tartott a karjai közt. Most pedig már mást ölel a szemem láttára.

- Az drága kicsi Bella, ami már egyszer megtörtént- gúnyos mosoly jelent meg a nő arcán, nekem pedig rossz előérzetem támadt.

- Scarlett, fejezd be- kérte őt Edward, de láttam a szemében a csalódottságot, a kiábrándultságot, a szerelmet és a fájdalmat. A fájdalmat, melyet ebben a pillanatban én is éreztem.

- Pedig szerintem joga van tudni mi történt köztetek a balesete előtt. Ezeket elég szépen elhallgattad előle- magyarázta Edwardnak. –Szerintem érdekelné mi váltotta ki azt az apró kis veszekedést, ami után ő három hónapig mozdulatlanul feküdt. Biztosan tudni szeretné miért nem hajlandó szóba állni a családoddal. Mondjuk a húgoddal Alice-val, aki falazott nekünk.

- Nekünk? –kérdeztem, amint felfogtam mondatát. Alice, Edward húga. Jobban megnéztem a nő arcát. Ízlelgettem magamban a nevét. És hirtelen képek villantak fel előttem. A temető, egy hatalmas ház, egy szoba, ahol két ember a kanapén túlságosan is elfoglalt egymással. Aztán Edward bűnbánó arca, a családja, Alice arca, Scarlett diadalittas mosolya. Végül az autó, a hatalmas fény, és a csattanás.

- Nem… nem… az nem lehet…

- Bella- nézett rám aggodalommal teli tekintettel Chris, de én képtelen voltam rá figyelni. Újra láttam magam előtt Edwardot és azt a nőt csókolózni. Újraéltem azt a borzalmas napot. És kínomben felüvöltöttem.

- Neeeeeeeem. Nem tehetted ezt velem- kiabáltam, miközben a padlón ültem és Chris próbálta felemelni mindhiába. A fájdalmam és a keserűségem erősebb volt a büszkeségemnél. Nem érdekelt, hogy így lát. –Hogy voltál képes rá?

- Bella, mi a baj? Bella, gondolj a babára. Nem tesz jót neki.

- Teszek rá jó-e neki vagy sem- kiabáltam Chris arcába. –Nem akarom ezt a gyereket. Nem akarom. Mert az övé. Ezé az átkozott szemété. Undorodom magamtól. Undorodom attól, hogy képes voltam lefeküdni veled. És te szemét módon kihasználtál. Gyűlöllek. Megvetlek és egész életemben átkozni foglak. Utállak Edward Cullen. Bár soha ne ismertelek volna meg.

- Bella- szorított magához Chris én pedig hangosan zokogva bújtam a karjaiba.

- Bella…- hallottam meg Edward hangját.

- Takarodj innen. Takarodj a házamból és az életemből is. Soha többet nem akarok hallani rólad vagy a családodról. Megvetlek téged, teljes szívemből gyűlöllek. Soha nem bocsátom meg, amit velem tettél. És vidd magaddal a cafkádat is. Hordd el magad, vagy én doblak ki. Takarodj innen- üvöltöttem magamból kikelve.

- Nem hallottad?- morgott Chris is. –Menj, vagy én magam doblak ki.

- Próbáld csak meg.

- Menj el vagy a falka fog elüldözni a családoddal együtt- álltam fel és letöröltem a könnyeimet.

- Nem lennél képes a farkasok kezére adni Esme-t vagy Carlile-t. Vagy akár a többieket- mondta magabiztosan.

- Olyannyira képes lennék, mint ahogy te képes voltál lefeküdni velem, miközben pontosan tudtad, hogy látni sem akarlak. Úgyhogy ha nem mész el minden gond nélkül elmondom Jacobnak az utóbbi pár napot. Sőt, még hozzárakom, hogy gyereket várok tőled és még meg is ütöttél. Szerintem gondolkozás nélkül felbontaná a szerződéseteket. Ezt akarod?

- Nem.

- Akkor meg menj innen és vidd a szeretődet is.

- Rendben. Elmegyek, de…

- Nincs semmi de. Már csak azt akarom, hogy soha ne gyere a közelembe. Nem akarok tőled semmit. Úgyhogy hord el magad, mielőtt olyat teszek, amit én magam is megbánok.

Ez volt az utolsó mondatom számára. Aztán hátat fordítottam nekik és összeszorítottam karomat a mellkasom előtt, mert félő volt, hogy a rengeteg fájdalomtól kiszakad a szívem a helyéről. Még hallottam, ahogy mind a ketten elhagyják a házat és utána újra összeomlottam. Újra összecsuklottak a lábaim és már csak két kezet éreztem magam körül, amik felemelnek és szorosan biztonságot nyújtva tartanak. Utána elnyelt a békét nyújtó sötétég.

Nem tudom pontosan mikor, de már a saját szobámban ébredtem. Felültem az ágyban ér körbenéztem. Egyedül voltam, nem volt mellettem senki, de ahogy kinéztem az ablakon, még sötét volt. Nekidöntöttem a hátamat az ágytámlának és felhúztam a lábamat, miközben a térdemre hajtottam a fejem. Újra sírni kezdtem és féltem. Féltem, hogy soha nem fogom újra egésznek érezni magam. Nem vagyok olyan, mint régen. Mióta megismertem Edwardot és a családját, teljesen kifordultam önmagamból. Szerettem őt. Isten a tanúm rá, mennyire szerettem. És talán most is szeretem. De egyszerűen képtelen vagyok undor nélkül rágondolni. Itt vannak a fejemben a képek, amiket a Cullen házban láttam. Megint bennem vannak azok az érzések, amik miatt 3 hónappal ezelőtt nem figyeltem rendesen az úton. És ott van az is, hogy most nem szólt egy szót sem. Boldog voltam. Mérhetetlenül boldog voltam, mikor a réten vele lehettem. Most viszont fájdalmat érzek, ami a bensőmet marcangolja. Ugyanakkor mérges vagyok a nővéremre is. Jogom lett volna tudni, hogy miért nem akarnak Edward közelébe engedni. Meg akartak védeni, de nem mondták el, amiről tudnom kellett volna.

- Miért nem szóltak? Miért? –kérdeztem, miközben szorosan karoltam át a térdemet. Ekkor halkan kinyílt a szobám ajtaja és belépett rajta Chris. Kezében egy pohár gőzölgő teával. Legalábbis az illatából arra következtettem, hogy tea van benne.

- Nem akartam hamarabb feljönni- nézett rám bocsánatkérően.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy mellettem vagy. Pedig megtehetnéd, hogy itt hagysz és elmész a lehető legmesszebbre.

- Soha nem tenném. Szeretlek Bella. De megígértem neked, hogy nem kötelezlek semmire. Nem kényszerítelek semmire. Mert nem ezt érdemled- ült mellém. –Én mindig melletted leszek.

- Olyan jó, hogy rád számíthatok- suttogtam és közelebb bújtam hozzá. Fejemet a mellkasára döntöttem és csendben néztem ki az ablakon. Néhány percig csendben ültünk, aztán ezt a csendet Chris törte meg.

- Döntened kell Bella. Ez így nem mehet tovább.

- Tudom. És már döntöttem is.

- Mégis miben?

- Az életemmel kapcsolatban. A kicsivel, a jövőmmel, a családommal kapcsolatban.  

- És? Megosztod velem is?

- Ha érdekel- rántottam meg a vállam és felemeltem a fejem. Felháborodott arckifejezése mosolyt csalt az arcomra.

- Naná, hogy érdekel. Hogy döntöttél? Ugye nem gondoltad komolyan, amit tegnap a kicsiről mondtál?

- Nem. Attól, hogy az övé, én szeretni fogom. Soha nem tudnék neki ártani- simítottam a kezem a hasamra. –Ő az egyetlen személy, aki miatt nem zuhanok az önsajnálatba és a fájdalomba. Aki miatt képes vagyok a jövőmre gondolni.

- Örömmel hallom, hogy nem gondoltad komolyan, hogy nem akarod a picit. Attól, hogy Edward a vérszerinti apja, még nem kell tudnia róla a kicsinek.

- Ezt hogy érted?

- Szeretném, ha én lehetnék az apja.

- De…

- Ezzel nem köteleznélek téged semmire. Csupán szeretnék neked segíteni, felnevelni egy gyermeket. És szeretném, ha ő az apjának tekintene engem. Engedd meg, hogy apja helyett apja legyek. Kérlek.

- Ezt nem tudom.

- Gondold át. Én mindig melletted leszek. Mellettetek. Miért ne lehetnék én az apja? Így nem kellene mindenféle kitalált történetekkel tömni a kicsi fejét. Mert ott lennék én és nem kérdezne az apjáról.  

- Még átgondolom.

- Rendben. És? Miben döntöttél még?- terelte a témát. És én boldogan mentem bele. Chris olyan nekem, mint egy második esély. Egy lehetőség. Egy új élet lehetősége.

- Elköltözöm.

- Tessék? Mégis…?

- Nem jó itt. Itt, ahol minden rá emlékeztet. Nem akarok minden nap belefutni és ebben a házban, LaPusban, minden ráemlékeztet.

- Értem. És szerinted a nővéred bele is fog egyezni? Csak úgy? És mit mondasz neki?

- Szeretném, ha segítenél. Ismerem és tudom, hogy nem engedne el, egyedül meg pláne.

- Mit vársz tőlem? Mit csináljak? Szöktesselek meg?

- Nem is rossz ötlet- nevettem fel boldogan. –De nem. Azt szeretném, ha elkísérnél engem. És nem szólnál neki a ma történtekről. Én leírok neki mindent egy levélben. De nem tudhatja meg, azt sem, hogy terhes vagyok. Nem akarom felzaklatni.

- Rendben. Akkor holnap… vagyis inkább ma- helyesbített, mikor ránézett az órára. –beszélni fogok vele. És hova akarsz menni?

- Olyan helyre, ahol te is nyugodtan járkálhatsz- mondtam mosolyogva. –Hiszen a gyermekem apja nem lehet egész nap bezárva egy házban.

- A… a gyermeked apja? –kérdezte akadozva, mire rámosolyogtam. –Erre kértél az előbb, nem? Hogy a pici téged tekintsen apjának.

- Igen, de… de döntöttél már?

- Igen. Azt hiszem az lesz a legjobb mindenkinek, ha úgy nő fel, hogy te vagy az apja. Neki, neked és nekem is így lesz a legjobb.

- Köszönöm Bella.

- De ennél többet nem tudok neked nyújtani. Te leszel a fiam apja. A támaszom, a legjobb barátom, de nem tudok neked ennél többet nyújtani. Sajnálom.

- Bella- fogta két keze közé az arcomat. –nem tudom, hányszor mondjam még el neked, hogy nem akarok semmi olyat, amit te nem szeretnél. Ha ennyit tudsz adni, akkor én ennyivel is beérem. De azt tudnod kell, hogy én szeretlek és mindig számíthatsz rám.

- Köszönöm neked. Olyan vagy számomra, mint egy csoda. Nem ismerek még egy olyan férfit, aki szeret egy nőt, de képes csupán a barátságát is elfogadni és megelégszik ennyivel.

- Én sem voltam mindig ilyen, de te megváltoztattad az életemet. És ezért én tartozom köszönettel, nem te.

- Egyezzünk meg, hogy egyikünk sem tartozik köszönettel a másiknak. Oké? –kérdeztem és visszabújtam az ölelésébe. Most szükségem volt rá. Valakire, aki nem szid meg, nem piszkál, nem bánt. Csupán mellettem van és támaszt nyújt. És Chris tökéletes volt erre a szerepre. Csak ott ült, átölelt és mellettem volt. Nem beszéltünk, csak hagyta, hogy a gondolataimba merüljek.

Nem sokkal később végül mégiscsak megtörte a csendet.

- Hamarosan itt lesznek a többiek. A nővéred, Jacob, Sam és szerintem jön Tina is. Talán ideje lenne venned egy zuhanyt és átöltöznöd. Addig én készítek neked valami reggelit.

- Nincsen kedvem. Amúgy miért jönnek?

- Mert tegnap felhívtam őket, hogy elaludtál, mert nem érezted jól magad. És nem ébresztelek már fel, de megígértem nekik, hogy vigyázok rád. Lexi pedig azt mondta átjönnek reggel megnézni, hogy vagy. Már tegnap jöttek volna, de megmondtam nekik, hogy már alszol.

- Köszönöm, hogy nem engedted őt ide tegnap. Talán ha itt lett volna, csak még rosszabb lenne most. Így meg legalább már valamennyire sikerült összeszednem magam. És igazad van. Jól esne az a reggeli- mosolyogtam rá.

- Akkor már készítem is.

- Köszi. Én pedig összeszedem magam- kipattantam az ágyból és a fürdő felé rohantam. Gyorsan összeszedtem magam, kikaptam egy új ruhát a szekrényből és amint elkészültem, lementem a konyhába. Ott megettem a rántottát, amit Chris készített nekem és pont akkor léptek be a többiek, mikor végeztem.

Mind leültünk a nappaliban és mély levegőt vettem, hogy közölni tudjam velük a döntésemet. A döntésemet, miszerint a lehető leghamarabb elhagyom Forks területét.