16.fejezet A Denali klán

Scarlett Denali

(Bella szemszöge)

Idegesen szedtem elő a ruháimat a szekrényből. Ma érkezik a Denali klán és Edwarddal már korán reggel átmegyünk hozzájuk, hogy ott várhassuk a vendégeket. Edward este beszélt Jacobbal és ahogy sejtettem, neki sem nagyon tetszett az ötlet, hogy újabb vámpírok jelennek meg Forks területén. De mivel Victoria már nincs itt, nagyon remélem, hogy a lehető leghamarabb elhúznak innen.
Felvettem egy fekete farmert, egy rózsaszín hosszú ujjú pulóvert és egy fekete bokacsizmát. A hajamat leengedve hagytam és már rohantam is le a nappaliba. Edward odalent várt. Lent volt Jake, Lexi és Tina is.
-Indulhatunk? –kérdezte Edward.
Egy aprót bólintottam és a kabátomért mentem.
-Nem tudom, mikor jövök- mondtam nővéremnek, majd Edwarddal kivonultunk a Volvóhoz. Már megszoktam, hogy szerelmem gyorsan vezet, de most nem bántam volna, ha lassabban megy. Egyáltalán nem volt kedvem a Denali klánhoz. Nem akartam őket megismerni. Szerettem volna elismerni ezt a találkozást, de nem lehetett. Muszáj megismernem őket. Edward azt mondja, nem lesz semmi baj és nincs okom aggodalomra, de én nem így érzem. Nyugtalan érzés kerít hatalmába, ha eszembe jutnak ezek a vámpírok.
-Ne aggódj édesem. Minden rendben lesz.
- Igen… igen. Persze…
- Bella, szerelemem, kérlek, bízz bennem- fogta meg a kezem.
- Benned bízom, de nem tehetek róla. Az érzéseimen nem tudok uralkodni. Viszont megígérem, nem rendezek jelenetet.
- Köszönöm. Csak maradj nyugodt.
- Megpróbálom.
- Köszönöm édesem.
Az út további részét csendben tettük meg. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Én úgy voltam vele, hogy jobb csendben maradnom. Nem akartam a sületlenségeimmel zavarni és fölöslegesen felidegesíteni. Hiszen az is lehet, hogy csak én beszélem be magamnak a sok hülyeséget és neki van igaza. Nincs miért aggódnom. Minden rendben lesz és ha rájönnek, hogy nincs szükségük a Denaliak segítségére, akkor nem fognak sokáig itt maradni. Nagyon bízom benne, hogy a lehető leghamarabb elhagyják Forks területét.
-Ébresztő szerelmem- nevetett fel Edward. Ekkor vettem észre, hogy már a Cullen villa előtt állunk. Edward pedig már kinyitotta a mellettem lévő ajtót.
- Ébren vagyok- durciztam. –Csak nagyon elgondolkoztam.
- Tudom. Na, gyere. A vendégeink már itt vannak. Hamarabb érkeztek és már alig várják, hogy megismerjenek téged.
Nagyot nyeltem, de nem szóltam semmit. Csak megfogtam Edward felém nyújtott kezét és kiszálltam a kocsiból. Edward összekulcsolta a kezünket és a ház felé kezdett húzni. Mély levegőt vettem és Edward után beléptem a nappaliba, ahol hat idegen szempárral találtam szembe magam.
-Bella- szólított meg Carlisle és Esme-vel mellénk sétáltak. –Ők itt a családunk távoli rokonai. Legalábbis családtagnak tekintjük őket.
- Ahogy mi is Carlisle- mosolygott egy szőke hajú vámpírlány.
- Szóval, hadd mutassam be neked a Denali klánt. Eleazar és Carmen- mutatott a egy barna hajú nőre és a klán egyetlen férfi tagjára. –Tanya, Kate, Irina- mutatta be a három szőke hajú lányt, akik miután elhangzott a nevük fejbiccentéssel köszöntöttek. –És nem olyan régen csatlakozott hozzájuk Scarlett- végül az utolsó személyre mutatott. Az ő haja is szőke volt, de rövidebb, mint a másik három lányé. A szeme már barna volt, de volt benne egy kis vörös is. Bár nem tudhatták, de én láttam. Nem féltem tőle. Csupán rossz érzés kerített hatalmába, mikor a szemébe néztem. És ez az érzés csak még jobban fokozódott, mikor Edwardra néztem és láttam, hogy ő is a vendégünket figyeli, de nem úgy, ahogy azt vártam.
-Scarlett, kérlek, hagyd abba- szólt rá idegesen Tanya. A hangja halk volt, és egyből tudtam, hogy nekem ezt nem kellett volna hallanom. Úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre és szerelmem felé fordultam.
- Felmegyünk a szobádba? –kérdeztem.
- Maradjunk még egy kicsit. Hiszen azért jöttek, hogy segítsenek nekünk. Az a minimum, hogy megtiszteljük őket azza, hogy itt maradunk és beszélgetünk velük- suttogta a fülembe és a kanapé felé húzott.
- Szia, te vagy Bella, igaz? –kérdezte Kate. –Annyira örülök, hogy megismerhetlek. Már rengeteget hallottunk rólad. Kár, hogy ilyen körülmények közt kellett megismerkednünk.
- Igen, igazán kár- értettem egyet vele.
- Én Scarlett vagyok, de szólíts nyugodtan Scar-nak- mosolygott rám és a kezét nyújtotta felém. Furcsa érzés kerített hatalmába, de nem foglalkoztam vele és elfogadtam a felém nyújtott jobbot.
- Elképesztő. Nem érzem őt. Mintha itt sem lenne- mosolygott tovább.
- Én megmondtam, hogy különleges a legkisebb lányom is- húzta ki magát büszkén Carlisle.
- Igen, azt mondtad, de nem gondoltam, hogy ennyire. Hiszen nem érzem. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy itt van. És nem csak, hogy nem érzem, de nem tudom befolyásolni sem- engedte el a kezem.
Ekkor éreztem, hogy valami az elmém támadja. Nem tudott áthatolni rajta, de nem volt jó érzés, ahogy rést keresett a pajzsomon.
-Megtennéd, hogy befejezed? Iszonyat kellemetlen- szaladt ki a számon.
- Mi? Te érzed is? –kérdezte Eleazar.
- Igen. Miért, nem kellene? –kérdeztem, mintha semmit sem tudnék.
- Megnézhetném? –kérdezte kíváncsian és felállt a helyéről.
Segélykérőn néztem Rosalie-ra és ő hála az égnek vette a lapot.
- Bella- állt fel gyorsan. –Tudnál nekem segíteni?
- Persze, miben?
- Gyere fel velem, szeretnék mutatni neked valamit és kíváncsi lennék a véleményedre- mondta, majd megfogta a kezem és az emelet felé húzott.
- Talán majd később- kiáltottam még oda Eleazarnak, majd Rosalie után mentem. Egyenesen az ő szobájukba vezetett és miután becsukódott az ajtó mögöttünk, hangosan kifújtam a levegőt.
- Miért kellett ez az egész? –suttogta. –Mi a baj, Bella?
- Nem tudom Rose. Az  a nő nagyon nem tetszik nekem. Túlságosan is kedves. Vagy csak igyekszik a lenni. És ott van még Eleazar...
- Mi a bajod Eleazarral?
- Tudni szeretném hogyan működik a képessége.
- Ó... érintés útján fel tudja mérni a másik képességét. Sokáig szolgált a volturinál és nagy segítségére volt Arónak. De aztán elhagyta őket.
- Szóval érintés útján- fújtam ki a levegőt. Akkor meg tudom akadályozni, hogy leleplezzen.
- Igen... De miért fontos ez neked?
- Mert Eleazar még veszélyes is lehet számomra. Ha nem figyelek, könnyen rájöhet a titkomra és annak nem lenne jó vége.
- Ezt hogy érted? Ő nem bántana téged. És mi...
- Rosalie, tegnap beszéltem Edwarddal és azt mondta, nem tudna szeretni, ha szörnyeteg lennék. Én pedig nem akarom elveszíteni őt. Ezért csöndben maradok és ameddig csak lehet, megtartom a titkom. Nem tudhat róla. Ha megtudná, egész biztos elhagyna.
- Várj Bella. Ezt nem világos. Egész pontosan mit is mondott a bátyám?
- „Nem biztos, hogy képes lennék együtt élni veled. Szeretnélek, mert olyan hatalmas az irántad érzett szerelmem, hogy annak semmi és senki nem vethet véget, de képtelen lennék úgy élni melletted, hogy tudom élvezetből gyilkolsz.”
- De Bella. Edward szeret és te nem vagy szörnyeteg. Én tudom, hogy te soha nem lennél képes élvezetből gyilkolni. Te nem olyan vagy. És...
- De Rose. Én szörnyeteg vagyok. Egy torszülött, akinek léteznie sem szabadna. Egy mutáns vagyok. Nem vagyok se ember, se vámpír- sziszegtem. Szerettem volna kiadni magamból, de nem tehettem meg. Hiszen mindenki hall minket és nem szeretném, ha éppen most derülne ki, mi is vagyok én.
- Nem igaz. Nálad kedvesebb lénnyel még életemben nem találkoztam. Pedig már elég régóta létezem ezen a földön. Képes voltál nekem is megbocsátani, pedig undok voltam veled. A kezdetektől fogva el akartalak távolítani a családomtól.
- Te ezerszer jobb vagy nálam. Igenis jó vagy Rosalie, csak nem akarod ezt az oldalad másnak is megmutatni. Félsz, hogy bántani fognak, de ne félj. Én mindig melletted leszek és bármiben számíthatsz rám- öleltem magamhoz.
- Köszönöm- suttogta. –De most szépen mondd el, mi is történt a tábornál. Tudom, hogy ott jártál és te végeztél a vámpírokkal. Szerettem volna még tegnap elmenni hozzád és megtudni mi van veled, de a többiek nem engedték. Azt mondták jobb, ha Edward megy. És én nem tehettem ellene semmit. Nem akartalak téged sem kínos szituba keverni. Nem tudhattam, hogy Jacob vagy Lexi...
- Ne aggódj. Utána elmondtam neki, hol voltam, de mielőtt elmentem otthonról, kicsit nekiugrottam Jacobnak. Pedig igazán nem akartam, de nem engedett volna el egyedül. Na, a lényeg, hogy azt mondtam vadászni megyek. Rábukkantam Victoriára és a kis csapatára. Egy csomó vámpírral végeztem, mire Victoria a kezem közé került. De pont jöttetek ti és nem tudtam befejezni amit elkezdtem, ezért elengedtem. Ha ottmaradok és végzek vele, akkor a többiek megláttak volna. Ezért elengedtem és közöltem vele, hogy mostantól vadászni fogok rá. Bárhol lesz is, meg fogom találni. Az apám halála nem marad büntetlenül.
- Szóval elengedted...
- Igen. De csak azért, mert ti közeledtetek. Ha kicsivel később jöttök, már Victoriával is végeztem volna. Aztán mikor megjelent Edward, megijedtem, hogy mégiscsak megtudott valami. Megfordult a fejemben, hogy Victoria nem tudott elmenekülni és elárulta, mi vagyok.
- Nem. Mire odaértünk, már nem volt ott. A te illatodat is csak gyengén érzékeltük. De Edward megijedt, hogy valami bajod esett. Szerettem volna én elmenni hozzátok, de aztán mégis hagytam magam lebeszélni róla. Nem igazán kedvelem a kutyus barátodat és abban az idegi állapotban lehet, hogy valami hülyeséget csináltam volna. Ezért ment Edward.
- Értem. Gondoltam, hogy te összerakod a képet. Viszont arra nem számoltam, hogy idejön egy másik vámpírklán. Tényleg, meddig maradnak?
- Azt hiszem 1, max 2 hétig.
- Az nagyon sok- sóhajtottam.
- Hé, fel a fejekkel. Gyorsan eltelik az az idő. És észre sem fogod venni, hogy itt vannak. Nem fognak téged zavarni. Azért jöttek, hogy segítsenek Victoriával szemben, de mivel valaki már megritkította őket, nincs szükség a segítségükre.
- Tudom. Edward már elmondta. De nem bánnám, ha már elhúznának. Rossz előérzetem van. Nem kedvelem őket. Na jó, azért van egy pár kivétel.
- Még nem is beszéltél velük- nevetett fel. –Nem tudhatod, milyenek.
- Eleazar és Carmen rendesek, bár a férfi túlságosan is kíváncsi. Kate is aranyos, legalábbis ez az első benyomásom róla. Irina és Tanya még rejtély számomra, de majd még kiderül. Viszont ez a Scarlett nem tetszik nekem. Túlságosan is kedvesnek próbálja mutatni magát és a hideg kiráz tőle. Nem félek vagy ilyesmi, csak úgy érzem sok baj lesz még vele.
- Elárulok egy titkot- hajolt közelebb a fülemhez. –Nekem sem szimpi a csaj.
Erre elnevettem magam. Úgy mondta, mintha valóban titok lenne és nem tudhatna róla senki.
-Na jó, menjünk vissza a többiekhez. Későre jár és nem szeretném egyedül hagyni Lexit. Jake ma este visszamegy a rezervátumba és tájékoztatja a többi farkast, de addig nem megy sehova, amíg haza nem érek.
- Jó. Gyere. Edward biztosan hazavisz.
- Hát remélem. Nincs kedvem gyalog hazamenni- fintorogtam, mire jót kacagott. Tényleg nem volt most kedvem gyalog, vagy futva hazamenni. Amúgy meg magam mellett akartam tudni szerelmemet. A közelsége mindig megnyugtat.
Rosalie-val visszamentünk a nappaliba, ahol rendkívül jó volt a hangulat. Mindenki kis csoportokban beszélgetett. Eleazar, Carmen, Esme és Carlisle egy csoportban, a három Denali lány az Alice, Jasper és Emmett trióval vonultak félre, míg Edward és Scarlett a kanapén ülve jókat nevettek. Scarlett keze Edward vállán pihent és teljes testével szerelmem felé fordult, míg Edward önfeledten kacagott. Kezeim ökölbe szorultak és szívemet elöntötte a féltékenység. De miért vagyok én féltékeny egy ilyen libára. Hiszen tegnap mondta Edward, hogy szeret és akkor is szeretne, ha szörnyeteg lennék. Csak nem tudna mellettem élni, de attól még szeretne. Nem, Bella. Nem kételkedhetsz Edwardban. Tanulj meg bízni benne. Hiszen szeret. Visszajött hozzád- suttogta egy kis hang a fejemben.
Szép lassan elindultam feléjük és mikor odaértem, Edward vállára tettem a kezem és leültem a kanapé karfájára.
-Szerelemem, kicsit elfáradtam és szeretnék hazamenni. Hazaviszel? –kérdeztem.
- Tanya és a családja közös vadászatra hívott minket. Nem utasíthattam vissza őket. Nem haragszol, ha most nem kísérlek haza? Itt vannak a Volvo kulcsai. De reggel, mire felébredsz, ott leszek melletted- nézett rám és a kezembe adta a kocsikulcsot.
Na jó. Ez most kisebb sokként ért. Képes ideadni a kocsiját, hogy ne kelljen hazavinnie? Hát ez szép Edward Cullen. Nagyon szépen köszönöm.
-Tudod mit? Nem kell a kocsid. Majd hazamegyek gyalog- dobtam vissza neki a kulcsokat és fel akartam állni a kanapéról, de az ölébe rántott.
- Ne haragudj rám, kérlek. De nem utasíthatom vissza. Mégiscsak a család közeli rokonai. Ne haragudj rám. Kérlek- nézett rám bocsánatkérően.
- Nem haragszom. Add ide azt a kulcsot. Fáradt vagyok és haza szeretnék menni- közöltem vele hűvösen. Igazából nagyon is haragudtam rá. Magam sem tudom miért, de fájt, hogy ahelyett, hogy velem lenne, inkább vadászni megy.
- Szerelmem, kérlek.
- Edward, hagyjuk most ezt. Mondom, hogy fáradt vagyok.
- Bella...
- Akkor hazamegyek gyalog. Mondom, hogy fáradt vagyok. Nincs kedvem most ehhez- szálltam ki az öléből. Egy pillanat alatt elszállt a maradék jókedvem is.
Sóhajtva a kezembe adta a kulcsot és pedig felkaptam a kabátomat és ajtó felé mentem.
- Várj Bella- kiáltott utánam Alice. –Elkísérlek.
- Nem, menj csak vadászni. Régen voltál már. Látom a szemeden- mosolyogtam rá.
- Majd hazaviszlek én- szólalt meg Jasper.
- Nem, inkább én- mondta Rose is.
- Családi vadászat, oké? –kérdeztem. Nem hiszem el, hogy mindenki egyből ugrik, ha szomorú vagyok.
- Én hazaviszlek és utána megyek a többiek után. Így jó lesz? –kérdezte Jasper én pedig bólintottam. Elköszöntem mindenkitől, Edwardot elintéztem egy „Majd találkozunk”-kal és kivonultam a Volvóhoz. Jasper végig mögöttem jött, majd beült a vezető üléshez és már indított is. Fél úton lehettünk, mikor megszakította köztünk a csendet.
- Mi a baj, Bella?
- Semmi. Miből gondolod, hogy baj lenne?- adtam az ártatlant.
- Nem szoktál így viselkedni. Pláne nem Edwarddal.
- Jasper, kérlek. Mondtam, hogy fáradt vagyok, de ő továbbra is azt hajtogatta, hogy kérlek szerelmem. Olyan nehéz lett volna neki elszakadni pár percre a többiektől? Ő nem tudta volna azt csinálni, amit most te? Nem azt kértem, hogy maradjon velem. De rosszul esett, hogy hazaküldött egyedül, mikor ő vitt át hozzátok reggel. De figyelembe sem vette a kérésemet. Ahogy láttam, tökéletesen elvolt az új családtaggal. Kifejezetten jól szórakoztak- fordítottam a fejem az ablak felé. Nagyon bántott ez az egész, bár fogalmam nincs, miért.
- Bella, te féltékeny vagy- hallottam Jasper hangján, hogy mosolyog.
- Meglehet. De nincs hozzá jogom? –kérdeztem. –Vagy azt akarod mondani, hogy rémeket látok?
- Nem. Nem látsz rémeket. Alice is aggódik, mert nem látja tisztán a jövőt. És a féltékenységed sem alaptalan. Félek, ha nem figyelünk oda, ez a nő még sok fejfájást okoz nekünk.
- Miért? Miből gondolod ezt?
- Furák az érzései. Azt mondta olyan a képessége, mint az enyém, de szerintem van más is. Nem csak érzi és befolyásolja az érzelmeket. Nem tudom pontosan mire képes, de biztos, hogy nem arra, amire én. Valami nem stimmel vele. De ígérem figyelni fogunk- mosolygott rám.
- Köszönöm. És azt is, hogy hazahoztál- eresztettem meg én is egy gyenge mosolyt.
- Semmiség.
- De most menj. Biztos szeretnél Alice-val lenni és te is szomjas lehetsz.
- Megleszel egyedül?
- Itt van a nővérem és a kislány is. Nem leszek egyedül.
- És a kutyus?
- Jacob nem marad estére. Vissza megy LaPushba. Beszélnie kell a falkával.
- De valakinek itt kellene maradnia, hogy vigyázzon rátok. Szólok Alice-nak, hogy itt maradok- vette elő a mobilját.
- Jasper, kérlek. Ne aggódj. Menj nyugodtan. Minden rendben lesz. Az is lehet, hogy Jacob visszajön. Menj és vadássz. Tartsd szemmel Edwardot és azt a nőt. Oké?
- Legyen. De ha bármi van, tudod a számainkat. Hívj azonnal és mi jövünk. Reggelre meg itt lesz Edward is.
- Remélem- sóhajtottam. –Köszönöm, hogy hazahoztál.
- Nincs mit- legyintett. Kiszálltam a kocsiból és becsuktam az ajtót. Hátrébb léptem, Jasper intett még egy utolsót, majd elhajtott a szürke Volvóval.
Én pedig mély levegőt vettem és besétáltam a házba.
-Edward nem jött be? –kérdezte Lexi, miközben Jacobtól búcsúzott.
- Nem Edward hozott haza, hanem Jasper. Őt túlságosan lefoglalta az új családtag- válaszoltam gúnyosan.
- Én megyek, sietek vissza- köszönt el Jacob és kisétált a hátsó ajtón.
- Mi a baj, Bella? –kérdezte nővérem is.
- Most nem akarok erről beszélni. Majd reggel találkozunk. Ha bármi van, ébressz fel nyugodtan- mondtam, majd adtam neki egy puszit és a szobámba mentem. Egyedül akartam lenni. Most egyáltalán nem hiányzott senkinek a társasága, csakis egyetlen személyé. De az, akinek a közelségére vágytam, most nem lehet mellettem. Leültem az ágyra és magamhoz szorítottam egy párnát. Sírhatnékom támadt. Rosszul éreztem magam, pedig egyáltalán nem lett volna szabad ezt éreznem. Hiszen ő csak egy távoli rokon, mint egy unokatestvér. Ugyan olyan, mint Tanya, Kate vagy Irina. Nem kellene rosszul esnie, hogy jól érzik magukat egymás társaságában. De a lelkem mélyén mégis fájt látnom, hogy Edward ennyire felszabadultan viselkedik egy nővel. Mintha nem csak percek óta ismernék egymást, hanem már évek, sőt évtizedek óta.
De ezt ki kell vernem a fejemből. Nem szabad ilyenekre gondolnom. Nem lehetek féltékeny egy családtagra. Ez olyan, mintha Rosalie-ra vagy Alice-ra lennék féltékeny. Nevetségesek a félelmeim. Talán az lenne a legjobb, ha átaludnám az elkövetkezendő napokat. És mire felébredek, lehet, hogy minden normális lenne. Már amennyire az én életem normálisnak mondható...

15.fejezet Szörnyetegek...

 " Az elme szörnyetegei sokkal rosszabbak azoknál, amelyek valóban léteznek. A félelem, kétség és gyűlölet több embert pusztít el, mint a fenevadak."

(Edward szemszöge)

Annyira megörültem, mikor Alice végre látta hol tartózkodik Victoria. Hiszen, ha most elkapjuk, akkor véget vethetünk ennek a rémálomnak. De tévedtem. Túl hamar kezdtem örülni és a végén pofára estem. Mire odaértünk, már sehol nem volt senki. Egy lélek nem volt azon a helyen, ahogy pár perce még rengetegen lehettek.

-Én ezt nem értem. Hiszen láttam őket- bosszankodott Alice.

- Itt voltak. Nem tévedtél- sétáltam egyre beljebb a kis kunyhó felé. Victoria illata itt volt a legerősebb. Minden más helyen elnyomta az illatát a többi vámpír szaga. A fák mellett hamu kupacok hevertek. Bizonyára vámpírok lehettek valamikor.

- De mi történhetett itt? –kérdezte Esme és hitetlenkedve nézett körbe akárcsak a többiek.

- Fogalmam sincs. De ezt hallanunk kellett volna. Nem kis csata lehetett itt.

- Elkéstünk- suttogta apám. –Valaki megelőzött minket és végzett velük.

- A Volturi lehetett? –kérdezte Rosalie és a gondolatai tele voltak aggodalommal. Folyton Bellára gondolt, de próbálta elterelni a gondolatait.

- Nem. Akkor éreznénk az illatukat- vetette ellen Jasper.

Tovább sétáltam, nem foglalkozva a többiekkel. Kerestem valamit, amiből rájöhetünk, mi történt itt. De nem volt semmi nyom. Ahogy elsétáltam egy fa mellett, megéreztem szerelmem frézia illatát. Igaz, már elég halvány volt, de bárhol felismerném ezt az illatot.

Kétségbe estem. Nem tudtam mit kellene tennem. Vajon mi történhetett itt?

-Bella- suttogta Alice mellettem állva.

- Itt volt, vagy…- folytattam, de abbahagytam. Nem tudnám elviselni, ha bármi baja esne.

- Meg kell tudnunk, mi van vele- indult meg Rosalie az erdő felé, de Emmett elkapta, mielőtt elfuthatott volna.

- Várj szerelmem. Lehet, hogy semmi baja.

- De nekem tudnom kell- sziszegte Rosalie és próbált kiszabadulni férje karjai közül.

- Rosalie, lányom- tette Carlisle a kezét nővérem vállára. –Minden rendben lesz. Nyugodj meg, mert most nagyon zaklatott vagy. Ilyen állapotban nem mehetsz sehova.

- De tudnom kell, hogy jól van-e? - Rose már nyugodtabb volt, nem kapálózott, csak megtörten térdre hullott. De Emmett elkapta, mielőtt földet ért volna.

- Mi van veled Rosalie? –kérdezte Alice.

- Sosem kedvelted Bellát…

- Én is változhatok- felelt indulatosan nővérem. –És annak ellenére, hogy nem szerettem, most mégis a testvéremnek tekintem. Örülnötök kéne inkább, hogy megkedveltem és nem hitetlenkedni.

- Igaza van- támogatta Esme Rosalie-t.

- Na, akkor megyünk? –kérdezte.

- Majd én megyek- válaszoltam.

- Nem. Én is menni akarok- nézett rám szúrósan. Ha szemmel ölni lehetne…

- Rosalie, gondolj csak bele. Neked most le kell nyugodnod és ki kell derítenünk, hogy mi történt itt. Hadd menjen Edward. Mégiscsak ő Bella párja. És jobban kezeli a farkasokat is, mint te lányom.

- A vége igaz. De ki fogja elmondani neki a Denali klánt? Majd Edward? –kérdezte és gúnyosan nézett rám. –Bella ki fog akadni.

- Miért akadna ki?

- Mert ezt fogja tenni és kész. Én tudom. Le tudnám csillapítani, én tudnék rá hatni, de Edwardnak fogalma sincs róla, mit kell majd tennie.

- Mit titkolsz előttünk?

- Olyan dolgot, amiről még nem tudhattok.

- Rose… - kezdte Esme, de Rose félbeszakította.

- Menj csak Edward. Tudod a számom, ha segítség kell. Bár remélem nem fog kelleni. A Deanli klán érkezésének híre fel fogja őt zaklatni. Próbáld megnyugtatni. Ne veszekedj vele, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek- suttogta a mondat végét, majd vámpírsebességgel eltűnt a fák között. Emmett azonnal utána ment.

Én Carlisle-ra néztem, mire ő csak bólintott és én is futásnak eredtem. Egyenesen a Swan ház felé rohantam.

(Bella szemszöge)

A lépcső felé kaptuk a fejünket és ott állt Edward. Ám a tekintete semmi jót nem ígért. 

De ahogy a tekintetünk találkozott, mintha kissé megnyugodott volna. De még mindig nagyon komor volt. Vajon mi történhetett, miután eljöttem onnan? Lehet, hogy elkapták Victoriát és ő elárulta mi vagyok, mielőtt megölték volna? De nem, az nem lehet. Hiszen azt láttam volna. De akkor mégis mi baja lehet? 
- Edward, mi történt? -kérdeztem ártatlanul és felálltam a helyemről. Szép lassan a lépcső elé sétáltam és megvártam, amíg lejön. Végig a szemembe nézett é hitetlenkedést véltem felfedezni gyönyörű arany szemeiben.
-Most kérdezek tőled valamit Bella- szólalt meg kemény hangon, miután leért a lépcsőn. Megállt velem szemben, én bólintottam ő pedig folytatta. -De nagyon őszintén válaszolj nekem. 
- Edward, megrémítesz- a hangom megremegett és valóban féltem. Rettegtem. Nem tudtam, mi fog történni. Biztos vagyok benne, hogy megtudta mi vagyok. Elkapták Victoriát, hiába engedtem el. Ő pedig elárult nekik. Edward el fog hagyni. Újra elhagy és én megint magamra maradok. Azzal a különbséggel, hogy most az én hibámból fog elmenni. Mert undorodik tőlem. Mert egy szörnyeteg vagyok. 
- Nem akartalak megijeszteni- suttogta és meglágyult a tekintete. -De tudnom kell valamit.
- Persze, ha tudok, válaszolok a kérdésedre. De kérlek, ne húzd tovább az időt.
- Csak annyit szeretnék tudni, hogy jártál-e mostanában az erdőben? 
- Nem. Miért? -kérdeztem és próbáltam elrejteni a megkönnyebbülésem. Bár még mindig féltem egy kicsit, de megnyugodtam, hogy még nem tud rólam. Legalábbis arról, ami vagyok. Jó lenne, ha elmondhatnám neki, de nem tudom hogyan fogadná. Lehet, annyira undorodna tőlem, hogy világgá szaladna.
- Mert Alice-nak látomása volt Victoriáról. Látta azt a helyet, ahol letáboroztak és elindultunk, hogy megkeressük. De mire odaértünk, már senki nem volt ott. Jó pár vámpírt megölhettek, mert csak a vámpírok hamvait láttuk és éreztük a szagukat. És a te illatod is ott volt. Ott, azon a helyen, ahol Victoria is volt minden bizonnyal, mert a kis kunyhóban erősen lehetett érezni a szagát. Annyira megijedtem. Azt hittem történt veled valami. 
Ahogy befejezte a mondandóját, hatalmas kő gördült le a szívemről. Már komolyan megijedtem, hogy valami olyat tudott meg, amit nem lenne jó, ha tudna. De hála az égnek, nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. 
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és Edward mellkasához bújtam, hogy ne lássa, mennyire megnyugodtam. Edward átölelte a derekam és még szorosabban húzott magához. Tekintetem a kanapén ülő párra siklott és észrevettem, hogy Jacob és a nővérem aggódva nézik párosunkat. Mikor észrevették, hogy őket figyelem, nővérem a fejét rázta, jelezve, hogy nem tetszik neki, hogy nem árulom el a szerelmemnek, hogy mi vagyok. De ő ezt nem értheti. Nekik könnyű volt. Jacob bevésődött a nővérembe és hatalmas a szerelem közöttük, amit senki nem tud szétszakítani. Talán még a halál sem. De én. és Edward..? Mi egészen mások vagyunk.
- Ne haragudj szerelmem. Nem akartalak megijeszteni. Csak annyira féltem. Féltem, hogy bajod esik. Hogy Victoriának mégis sikerült valahogy a közeledbe férkőznie és...
- Sss... Kérlek, erre ne is gondolj. Biztos vagyok benne, hogy már az országot is elhagyta- suttogtam. Bolond lenne, ha ezek után nem kerülne el jó messzire. Bár így is meg fogom találni. Az apám haláláért az életével fizet. 
- Miért vagy ebben annyira biztos- kérdezte és kicsit távolabb húzódott tőlem, hogy láthassa az arcomat. 
- Mert... -hirtelen nem tudtam mit mondhatnék. Az egy dolog, hogy én tudom, hogy elment innen és mostantól nem fenyeget veszély, de ő nem tudhatja.  -mert talán nem csak ti vadásztok rájuk. Lehet, hogy valaki más is őt akarja. Hiszen te magad mondtad, hogy jó pár vámpír hamvait találtátok ott. Lehet, hogy valaki elől menekül Victoria és nem csak veletek húzott ujjat. Vagy nem tudom. De úgy érzem, nem lesz vele több gondunk. 
- Igazad lehet. De akkor sem fér a fejembe, hogy érezhettük az illatodat a kunyhónál? 
- Nem tudom- hajtottam le a fejem. Kezdtem újra ideges lenni. Aggódtam, hogy rájöhetnek. Rosalie biztosan sejti, miért volt ott az illatom és gondolom összerakta a kirakós darabjait. -Gyere, menjünk fel a szobámba- húztam magammal az emeltre. Még "Jó éjszakát" kívántam a többieknek és bementünk a szobámba. Leültem az ágyra, Edward pedig mellém. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő mg folytatta mondandóját.
- Ráadásul Rose is furcsán viselkedett. Sőt, mostanában kiszámíthatatlan. Emlékszel, hogy régen még a közeledbe sem akart jönni- bólintottam ő pedig folytatta. -most meg mintha kicserélték volna. Teljesen máshogy viselkedik. A családdal szemben is. Sokkal több időt tölt köztünk és sokkal nyitottabb. Sokszor eszébe jutsz, de olyankor csak foszlányokat hallok a gondolataiból és mindig próbálja elterelni rólad a gondolatait. Most is az erdőben, ahogy megérezte az illatodat, azonnal aggódni kezdett és alig tudtuk rábeszélni, hogy menjen haza a többiekkel. Ő akart eljönni hozzád, de végül Emmettnek sikerült meggyőznie. Viszont holnap mindenképpen átjön. 
- Rosalie valójában egy nagyon kedves lány. Én is, mint oly sokan, félreismertük. Nem olyan rideg, mint amilyennek mutatja magát. Ezzel csak azt akarja elérni, hogy senki ne bántsa. Rengeteg fájdalom van a lelkében, de gondolom te is tudod.  Tudod miken ment keresztül szegény. Az átváltozása előtt, az átváltozás alatt és utána is. Hiszen gondolj bele. Egy nőnek, akinek minden álma egy normálisélet, egyik pillanatról a másikra elveszíti ennek a lehetőségét. Csak próbáld megérteni, vajon mit érezhet ő most. Gyermeket szeretett volna, egy férjet, aki szereti és egy családot, akik mindenben támogatják. Hosszú boldog életet és unokákat. Aztán öregen és ráncosan ám boldogan elhagyni ezt a világot- miközben beszéltem, elképzeltem magam Edwarddal. Milyen tökéletes életünk lehetett volna. Ha ő is ember lenne és én sem változtam volna ilyen szörnyeteggé. 
- Nagyon sokat tudsz Rosalie-ról- suttogta.
- Volt alkalmam megismerni őt. Megnyílt nekem és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neki. Megengedte, hogy megismerjem őt. 
- Szóval meggyőzött, hogy ne akarj olyan szörnyeteg lenni, mint én? -kérdezte komolyan. Nem akartam a szemébe nézni. Féltem, ha most meglátom reménykedő tekintetét, akkor elszólom magam és onnan nincs visszaút. Ha megtudja -már pedig egy nap el kell mondanom neki- akkor csak két lehetséges út marad. Az egyik, hogy valami csoda folytán mellettem marad és elfogadja, ami vagyok vagy a másik- és ez a legvalószínűbb- hogy undorodni fog tőlem és elhagy. Nincs több lehetőség, csakis ez a két út. 
Nagy levegőt vettem, majd válaszoltam. 
- Nem kellett meggyőznie semmiről. Te, illetve ti nem vagytok szörnyetegek. Vannak igazi szörnyeteg, de ha akarnám se tudnám azt mondani rátok, hogy ti azok vagytok. Hiszen már hogy lehetne szörnyeteg Esme, Alice vagy akár Carlisle. De még Rosalie sem. Egyikőtökről sem tudnám ezt mondani. Rólad meg végképp nem. 
- Bella, mi embereket öltünk. 
- Ha jól tudom, Carlisle Alice és Emmett sosem kóstolt emberi vért. Ők nem akartak gyilkolni. Rosalie csak azt tette, amit bármely nő az ő helyében. Csak igazságot szolgáltatott, de ő sem ivott egy korty emberi vért sem. Igaz, végzett azokkal a mocskokkal, de megérdemelték. Hiszen tönkretették az életét. Esme botlása csak egy véletlen volt. Ő nem tehetett róla, hogy az a férfi rosszkor volt rossz helyen. Megszúrta magát. Nincs az az újszülött, aki ellen tudna állni a vérnek, de ő képes volt rá és nézd meg. Gyerekek mellett van nap mint nap. És nem vágyik az embervérre. Mert nem akar gyilkos vagy szörnyeteg lenni. 
- És Jasper? Vagy én? Ránk sem tudnád azt mondani? 
- Nem- ráztam meg a fejem és végre a szemébe néztem. 
- Jasper nem tudhatta, hogy élhet másképp is. Nem ő választotta ezt az életet. Egyikőtöknek sem volt választási lehetősége. De itt van és küzd az ellen, hogy olyan legyen, mint régen. Küzd azért, hogy méltó párja lehessen Alice-nak. 
- És én? Mit tudsz felhozni mentségül az én bűnömre? Hiszen én gyilkoltam, pedig tudtam jól, hogy lehet másképp is élni. 
- Te bűnözőket öltél és másokat mentettél ezáltal. Hiszen gondolj csak bele, hány ember életét mentetted meg azzal, hogy egy gyilkos vagy egy drogos embert öltél meg? Gondolj bele, mennyi embert öltek volna meg, ha te nem vetsz véget az életüknek. 
- De ők is csak emberek voltak. 
- Ebben igazad van. Emberek voltak. De sokkal rosszabbak voltak, mint te. Pedig te saját bevallásod szerint egy lelketlen szörnyeteg vagy. Őket nem érdekelte, mennyien embernek okoznak szenvedést azzal, hogy tönkretesznek egy lányt, vagy megölnek egy embert. Ne csak a rosszat lásd magadban. Nézd a jó oldalát a tetteidnek. Mert ha hiszed, ha nem, van jó oldala. Mert te megkóstoltad az embervért, mégis saját magadtól képes voltál lemondani róla. Segítséget kértél Carlisletól és visszatértél a helyes útra. Azóta sem ittál embervért. 
- Tévedsz- mosolyodott el. 
- Valóban? -vontam fel a szemöldököm. 
- Mikor James megharapott, én szívtam ki a mérget. És a saját vágyaim kielégítése érdekében képes lettem volna megölni téged. 
- Edward- mordultam fel. -Ezt már egyszer megbeszéltük. Miért nem akarod elhinni, hogy nem avgy rossz?
- Mert az vagyok. 
- Nem vitatkozom tovább veled. De egy kérdésemre válaszolj- emeltem fel a kezem és szemből az ölébe ültem, hogy láthassam az arcát, miközben válaszol. Ő bólintott. -Ha át akarnék változni és te megtennéd nekem, hogy átváltoztatsz, én is szörnyeteg lennék? Netalántán szándékosan megölnék valakit, én is lelketlen és gonosz lennék? 
- Nem -rázta a fejét? 
- Miért? Hiszen szándékosan tenném és bántanék egy embert. Teljesen mindegy, hogy rosszat vagy jót. Elvenném egy ember életét csupán azért, mert élvezem a vérontást. Mit tennél? Képes lennél ugyanúgy nézni rám, mint eddig? El tudnád fogadni, hogy a társad egy szörnyeteg?
Eltorzult az arca, de amint észrevette, hogy őt nézem, rendezte vonásait. Viszont nekem ennyi elég volt. Láttam, milyen arcot vágott. Láttam a pillanatnyi undort a szemében és elhatároztam, hogy amíg lehet, addig titkolom előle. Amíg lehet, kiélvezem a helyzetet, hogy velem van, mert el fogom veszíteni. Ez már biztos. 
- Válaszolj a kérdésemre- szólítottam fel, mintha nem láttam volna semmit. 
- Nem hagynám, hogy bárkit is bánts. 
- Nem ezt kérdeztem.
- Nem tudom... Bella, én szeretlek téged. 
- Edward, egyenes választ kértem. Képes lennél szeretni engem, ha szörnyeteg lennék? Ha nem olyan lennék, mint te? 
- Igen. 
- Ne hazudj nekem, kérlek- néztem rá  könyörgő szemekkel. -Azt szeretném ha válaszolnál a kérdésemre úgy, hogy nem veszed figyelembe az érzéseimet. Ne azt mondd, amit hallani akarok. 
- Hát rendben- sóhajtott. Mély levegőt vett és újra kimondta. -Igen, szeretnélek. De...- számra tette a kezét, mikor közbe akartam vágni. -Nem biztos, hogy képes lennék együtt élni veled. Szeretnélek, mert olyan hatalmas az irántad érzett szerelmem, hogy annak semmi és senki nem vethet véget, de képtelen lennék úgy élni melletted, hogy tudom élvezetből gyilkolsz. 
- Értem- hajtottam le a fejem. 
- De, Bella...- emelte fel a fejem és addig nem is folytatta, amíg a szemébe nem néztem. -Ha rajtam múlik, te sosem bántasz senkit. 
- És ha nem rajtad múlik? -emeltem meg a szemöldököm. Hiszen rengeteg vámpírt öltem már meg. Kár volt belemennem ebbe a témába. 
- Bella, kérlek, ne beszéljünk most erről. Ráérünk még. Van időnk- suttogta és magához szorított. 
- Van időnk- ismételtem. Ha tudnád, hogy mennyi. D nem és nem. Bella, nem gondolhatsz erre. Verd ki a fejedből. Azt a néhány évet ki akarom élvezni, amit vele lehetek, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Ki tudja. Lehet, hogy már holnap vége szakad a boldogságomnak. De bárhogy is legyen, minden egyes vele töltött percet ki akarok élvezni, mint életem utolsó percei lennének. Hiszen a boldogság törékeny, akárcsak a szerelem. Egyik pillanatban még van, aztán hirtelen vége szakad. 
- Mit szeretnél nekem elmondani? -kérdeztem néhány percnyi hallgatás után. Ugyanis Edward mellkasa egyre gyorsabban mozgott és idegesen játszott egy hajtincsemmel, közben az alsó ajkát harapdálta. Én is mindig ezt csináltam, ha féltem elmondani neki valamit, holott tudtam, hogy joga van tudni róla. 
- Honan beszed, hogy mondani szeretnék valamit? 
- Ismerlek már Edward. Talán jobban is, mint te engem. És érzem, hogy feszült és ideges vagy. Harapdálod az ajkad és a hajammal babrálsz. 
- Igazad van. Tényleg szeretnék elmondani neked valamit. 
- Na ne mond! És mi lenne az? -kérdeztem.
- Miután az erdőben láttuk a hamvakat és éreztük a rengeteg illatot, nem tudhattuk, mennyien vannak még. És Carlisle felhívta az Alaszkában élő úgymond rokonainkat, hogy segítséget kérjen tőlük. 
- És 
- A Denali klán holnap megérkezik.
Még az ütő is megállt bennem. Ilyen nem létezik. Még több vámpír. A farkasok már így is rengetegen vannak és a legtöbbjük alig töltötte be a 15-öt. Ha idejönnek, még több farkas fog átváltozni. Arról nem is beszélve, hogy még öttel több vámpírt kell félrevezetnem. Még őket is kerülgetnem kell majd. Teljesen présbe szorítanak. Nem hagynak levegőhöz jutni. 
- Edward, a farkasok már így is rengetegen vannak- osztottam meg vele z aggodalmam. -Még öt vámpír a környéken és újabb farkasok változnak át. Ráadásul egyre fiatalabbak. Például Seth... még csak 15 éves, de már farkas. 
- Az a helyzet Bella, hogy nem öt, hanem hat vámpír érkezik holnap. 
- Mi? 
- A Denali klán befogadott egy 2-3 éves vámpírt. De többet én sem tudok. 
- Hogy micsoda? 
- Ne aggódj szerelmem. Nem fog bántani téged. 
- Nem magam miatt aggódom. A fenébe is. Hat vámpír... Normálisak vagytok? -kérdeztem kiabálva. 
- Bella...
- Nem, semmi Bella. Gondolkozz már egy kicsit. 
- Nem kellene ennyire felfújni a dolgot. A farkasok közelébe sem mennek. Ne aggódj már. 
- Rendben van Edward. Te tudod, de ha az a vámpír bekavar, nem tudom mit csinálok vele. Kitekerem a nyakát, ráadásul élvezettel. 
Edward odajött hozzám- eddig észre sem vettem, hogy felálltam volna az ágyról, de az ablak előtt álltam- és újra megölelt. Mellkasába temettem az arcom és mélyet lélegeztem napfény illatából. Ez kicsit megnyugtatott, de még mindig ideges voltam. Nem tudom miért, még magam sem értem az idegességem okát. De ez van. Úgy érzem baj lesz még ebből és eléggé nagy. És a farkasok miatt való aggodalmam még egy lapáttal rátesz az idegességemre. Félek miattuk, hiszen ekkora falkára még sosem volt szüksége LaPush-nak. Már így is heten vannak. 

14.fejezet Az őrület határán... vagy mégsem?

„Képtelen volt sírni, ez a fájdalom túl nagy a könnyekhez.”

(Edward szemszöge)

Az ajtóhoz érve nem bajlódtam a kopogással, hanem egyszerűen berontottam a szobába. Kedvesem az ágyon ült és sírt szeméből patakokban hullottak a könnyek. Gondolkodás nélkül mellé rohantam és szorosan magamhoz öleltem. Egész testében remegett, a fejét a mellkasomnak döntötte és tovább zokogott. Már vagy tíz perce így voltunk, mikor a zokogása csillapodni kezdett és pár perc múlva már csak szipogott.

Rám emelte könnyel teli szemét és reménykedve ejtette ki a kérdést a száján.

-Ugye csak álmodtam? Mondd, hogy nem igaz és apa életben van.

- Sajnálom életem… Egyáltalán nem… nem álom volt.

- Neeemm- kezdte újból. Intettem Jacobnak és Alexának, hogy hagyjanak magunkra. Tudom, érzem ez most sokáig fog tartani. Kiborult teljesen. Elvesztette az uralmat az érzelmei felett. De ez teljesen érthető. Nem olyan régen temették el az édesanyját, most pedig meghalt az apja egy őrült vámpír bosszúja miatt. Próbáltam nyugtatni, a hátát simogattam és úgy tűnt ez hatásos. Kicsit nyugodtabb volt. Aztán már nem sírt. Mintha elaludt volna. De mikor meg akartam nézni, szorosan ölelt magához. Nem aludt, csak már nem sírt. Nem szóltam egy szót sem. Nem akartam újra felzaklatni, de szerettem volna tudni milyen üzenetről beszélt Victoria.

- Nyugtalan vagy- jegyezte meg és felnézett, egyenesen a szemembe. –Mit szeretnél kérdezni tőlem?

- Honnan veszed ezt? –kérdeztem.

- Nagyon jól ismerlek. Szaporábban veszed a levegőt, mint általában, holott semmi szükséged rá. És a szemed tele van kíváncsisággal. Szóval, mi az, amit tudni szeretnél?

- Csak felzaklatnálak vele. Majd máskor. Tudok várni.

- Én viszont nem- ült fel és egyenesen a szemembe nézett. –Edward, nekem bármit elmondhatsz. Mindig meghallgatlak. És akármit kérdezhetsz tőlem. Ha tudom rá a választ, úgyis megadom. Ne félj megkérdezni.

- De akkor is felzaklatna.

- Kérlek. Ne foglalkozz az érzelmi állapotommal. Ennél rosszabb már úgysem lehet.

- Jól van. Szeretném tudni mit üzentél Victoriának.

- Honnan tudsz te erről?

- Victoria nem sokkal ezelőtt hívott a te telefonodon és közölte velem, hogy megkapta az üzeneted. Apád halála pedig válasz volt rá.

- Hogy micsoda? –kérdezte majdhogy nem kiabálva.

- Azt mondta…

- Értettem- meredt maga elé. –Nem hiszem el, hogy apám miattam halt meg. Ilyen nem létezik. Egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg.

- Nem, nem. Nézz rám. Nem vagy szörnyeteg, oké? Ilyet ne is mondj. És ne okold magad. Nem tehetsz róla, hogy Victoria téged akar. Ezért csakis én vagyok a hibás. Miattam akar bántani téged.

- Kérlek, hagyj magamra. Kérlek.

- De…

- Edward, nagyon szépen kérlek. Ha valami baj van, akkor úgyis szólok. De Lexi mindenképpen. Kérlek Edward. Szeretnék egyedül lenni. Talán úgy könnyebb lenne.

- Biztos vagy benne?

- Igen. Fel kell dolgoznom ezt az egészet. És ha valaki mellettem van, akkor nem fog menni. Egyedül kell szembenéznem a helyzettel.

- Rendben van- sóhajtottam. –De ha bármi van, azonnal szólj.

- Megígérem.

- És ne csinálj hülyeséget, oké? –kérdeztem és két kezem közé fogtam az arcát.

- Ígérem, nem csinálok hülyeséget és azonnal hívlak, ha bármi baj van. Így jó? –kérdezte. De láttam a szemében, hogy valami nem stimmel. Óvatosan bólintottam és felálltam az ágyról.

- Ugye nem baj? –kérdezte ártatlanul.

- Nem. Csak féltelek.

- Ne tedd. Hívlak, amint jobban leszek. Ne aggódj- erőtlenül rám mosolygott, majd szorosan hozzám bújt.

- Félek, hogy valami meggondolatlanságot csinálsz.

- Nem fogok. Tudod mit? Ha jobban érzed magad, akkor este gyere vissza. Addig pár óra van csak. Annyit kibírsz nélkülem. Este találkozunk. Addig valahogy összeszedem magam.

- Így máris jobb- mondtam és újra magamhoz öleltem őt. –Akkor este.

- Várlak- suttogta és adott egy puszit a számra.

Én még egyszer megöleltem, aztán otthagytam a szobában. Lementem a nappaliba, ahol lent volt Jacob és Alexa.

-Most elmegyek, mert Bella egyedül szeretne lenni. De este visszajövök. Arra szeretnélek kérni titeket, hogy hagyjátok egyedül, de azért néha nézzetek rá. Nem kell folyton felügyelet alatt tartani, csak nézettek rá. És ha valami butaságra készül, hívjatok azonnal.

- Rendben. Menj csak. Jó kezekben lesz- állt fel Jacob és kezet nyújtott.

- Köszönöm- fogadtam el a felém nyújtott jobbot.

Elköszöntem tőlük és már el is hagytam a házat. Amint kitettem a lábam, rossz előérzetem támadt. Futni kezdtem hazafelé, de úgy éreztem rosszul tettem, hogy ott hagytam. Próbáltam elhessegetni a rossz érzést és csak a futásra koncentrálni.

(Bella szemszöge)

Nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történt. Edward beszélt vele és most már biztos, hogy apa miattam halt meg. Ha nem fenyegetem meg, akkor még most is élne. De nem adok neki több ilyen alkalmat. Ha akar, öljön meg engem, de nem nézem végig, ahogy mindenkit bánt, akit szeretek.

A gardróbba mentem és előkaptam egy fekete bőrnadrágot, egy fekete sportmelltartót és egy fekete bőrkabátot. Előkaptam egy kesztyűt és egy fekete csizmát, a hajam lófarokba kötöttem és lementem a nappaliba.

-Elmentem vadászni- kiáltottam a lépcső tetejéről. Nem kell nekik tudniuk, hogy hová megyek.

- De Bella. Ne kísérjelek el- kérdezte Jacob.

- Nem- kiáltottam fel és vámpír sebességgel rohantam elé. –Egyedül ne merd hagyni a nővéremet és a kislányt. Ha megteszed, én magam tekerem ki a nyakad.

- De…

- Megesküszöm, hogy megteszem. Apám emlékére esküszöm. Maradj itt és vigyázz rájuk. Én boldogulok egyedül is. Amúgy meg muszáj vadásznom, ha nem akarom megtámadni a nővéremet és az unokahúgomat.

- Rendben, menj, de siess vissza. Edward estére visszajön.

- Addigra én is itthon leszek.

- Ha nem, utánad küldöm. Elárullak neki.

Hirtelen harag gyúlt bennem. Elé rohantam és a nyakánál fogva a falnak nyomtam. Ha megteszed, megöllek.

-Bella- kiáltotta Lexi ijedten.

- Ha nem érnék vissza, mondd meg neki, hogy kiszöktem a házból és nem vetted észre. A többit majd én kimagyarázom- sziszegtem és a földre engedtem. Levegő után kapkodva nézett fel rám.

- Te teljesen megbolondultál. Segítség kell neked.

- nem kell segítség. Annyit akarok, hogy hagyjatok magamra. Összeszedem magam, de úgy nem fog menni, ha folyton felügyelet alatt tartotok. Idő kell. Most vesztettem el az apámat és előtte az anyámat. Azért érthető, hogy kiborultam.

- Menj, ha akarsz. Edward nem fog megtudni semmit- mondta Lexi és Jacob mellé futott.

Tudom, szörnyen viselkedtem, de valahogy rá kellett vennem, hogy elengedjen egyedül és eszébe se jusson elárulni. Majd bocsánatot kell kérnem tőle, ha hazaérek.

Egy szót sem szóltam, csak megfordultam és az erdőbe rohantam. Mikor úgy éreztem senki nem követ, mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és koncentrálni kezdtem. Victoria járt az eszemben és hogy meg kell találnom. Hamarosan jött is a kép. Victoria egy elhagyatott erdei házban volt az egyik talpnyalójával. A ház körül rengeteg vámpír rohangált és volt egy csoport, akik csak magukkal voltak elfoglalva. Valamin veszekedtek és egymást lökdösték. Mikor az egyiket arrébb lökték, láttam, hogy egy szerencsétlen ember holttestén veszekednek. Szörnyű volt látni a férfi elkínzott, fájdalomtól eltorzult arcát és üveges tekintetét.

Megráztam a fejem és újra az erdőben álltam. Azonnal futni kezdtem és rá is bukkantam az idegen illatokra. Azonnal követni kezdtem. Kicsit hosszú volt az út. De megérte, mert rábukkantam arra a kis erdei kunyhóra, amit láttam. Felugrottam egy fára és onnan figyeltem a „tábort.” Minden pont úgy van, ahogy láttam. A szerencsétlen holttest, a vérszomjas vámpírok, azok, akik a ház körül őrködtek. Egyik sem vett észre, pedig nem lett volna nehéz, tekintve, hogy dobog a szívem. Elővettem az egyik nomádnak a képességét, akivel nem olyan régen futottam össze. Kiszemeltem azt a csoportot, akik a halott ember felett veszekedtek és az ég felé emeltem a tekintetem. Az ég beborult és szakadni kezdett az eső, majd hatalmas villámok csaptak le a csoportra. Mindenki ijedten kapta a fejét az ég felé, majd a hamu felé. Mert azokból, akiket eltalált a villám, nem maradt más, csak egy kupac hamu. Ördögi vigyorral az arcomon ugrottam le a fáról és magam köré vontam a pajzsom. Szép lassan sétáltam feléjük és megálltam a tetemek fölött.

-Kár értük. De ők sem voltak szentek. Mind gyilkosok voltak. Ahogy ti is- néztem a többire, akik döbbenten figyeltek. –Hol van Victoria?

Mikor senki nem válaszolt, hangosan elkiáltottam magam.

-Azt kérdeztem hol van Victoria.

Az említett azonnal kiszaladt a házból és először mérgesen, majd döbbenten és végül diadalittas mosollyal az arcán nézett rám, majd beszélni kezdett.

-Lám, lám. Az űzött vad önként jön a ragadozó elé. Hogy kerülsz ide kicsi Bellácska? Ki hozott el?

- Nem kell segítség ahhoz, hogy megtaláljalak. Egyedül jöttem- mosolyodtam el, majd tettem egy lépést felé. A vámpírok azonnal felmordultak, de Victoria leintette őket.

- Megkaptad az üzenetem? A drága barátocskád vette fel- mosolyodott el gúnyosan. –Nem szeretem, ha fenyegetnek.

- És én nem szeretem, ha a családomat fenyegetik. Kvittek vagyunk. Vagy, várj. Mégsem. Te megöltél valakit, akit szerettem. És ez bosszúért kiált.

- Ti kezdtétek. Elvettétek tőlem Jamest.

- Mert ő engem akart. Meg akart ölni.

- És én befejezem, amit ő elkezdett- rohant elém és a nyakamnál fogva egy fának tolt. A szeme tele volt bosszúval és gyilkolási vággyal.

Hangosan felnevettem. Victoria szorítása nem volt olyan erős, hogy ne tudtam volna mozogni.

-Neked elment az eszed- suttogta.

- Megeshet- mosolyogtam, ő még mindig a nyakamat fogta. –De ezt neked köszönhetem- suttogtam, majd ellöktem a kezét. Én a földre estem guggoló támaszba ő pedig a két méterrel arrébb ért földet. –Tudod, az a legjobb az egészben, hogy te nem is tudsz semmit- sétáltam felé. Ő azonnal felugrott és támadóállásba helyezkedett.

- Miről beszélsz?

Elé suhantam vámpírsebességgel és a fülébe suttogtam.

- Arról, hogy már nem vagyok ember. Gyorsabb, erősebb- emeltem fel a földről. A lába már nem érte a talajt, csak kapálózott a karjaim között. –és könyörtelenebb vagyok, mint te. Megeshet, hogy megőrültem, de ezt csakis neked köszönhetem. Az őrület határára kergettél és azzal, hogy megölted az apámat a szakadékba dobtál. De van ennek jó oldala is. Megváltoztam és te erről nem tudtál. Nem vetted figyelembe az üzenetem és válaszként végeztél az apámmal. Most én jövök.

- Nem tudsz végezni velem. Többen vagyunk.

- Lehet, de mondtam már, hogy erősebb vagyok- kiáltottam és a földre dobtam. Két vámpír rohant felém, az egyiknek letekertem a fejét, a másik mögé szaladtam, elkaptam a karját és elválasztottam a testétől. Fájdalmában felüvöltött. A többire néztem, de egyik sem mozdult. Körben álltak én védtek valakit. Victoriát. Elmosolyodtam magam és újra villámokkal sújtottam néhány vámpírt, akikből szintén nem maradt más, mint hamu.

-Szóval? Még mindig azt gondolod, hogy én vesztek?

Nem szólt semmit, csak bámult maga elé. Ekkor meghallottam a közelgő léptek zaját és a szél felém sodorta az illatokat.

-Megvárjuk a kis barátodat és a családját? –kérdezte. Kihallatszott a hangjából a félelem, hiszen tudta, hogy egyedül is végezni tudnék vele, de ha megérkeznek Cullenék biztos halál vár rá.

- Nem. Jobb ötletem van- suttogtam a fülébe, miután észrevétlenül a háta mögé léptem, majd a földre löktem. - Most elengedlek, de vadászni fogok rád. Bárhol és bármikor megtalállak. Akkor végzek veled, amikor akarlak. Most adj hálát Cullenéknek, hogy nincs időm befejezni, amit elkezdtem. De én leszek a legrosszabb rémálmod. Követni foglak bárhová is mész, bármit teszel, tudni fogok róla. Nincs olyan hely, ahová előlem elbújhatsz. Most pedig menj. Menj, de ennek még nincs vége.

Victoria feltápászkodott a földről és a maradék kis csapatával eliszkolt. Már egész közelről hallottam a lépteket. Így jobbnak láttam eltűnni onnan. Amilyen gyorsan csak tudtam futásnak eredtem és egyenesen hazamentem. Nem bajlódtam a bejárati ajtóval, egyenesen a szobám ablakához futottam és beugrottam az ablakon. Gyorsan átöltöztem egy egyszerű fekete melegítőbe és a pincébe rohantam. Megittam egy üveg vért, aztán visszazártam mindent és emberi tempóban a nappaliba mentem. A kanapén ült Jacob és Lexi egymást ölelve. Érkezésemre felkapták a fejüket és hosszasa méregettek.

-Jól vagyok.

- Nem vadászni voltál- pirított rám Jacob.

- De. Csak nem abban az értelemben, ahogy ti gondoltátok.

- Hol voltál Bella? –kérdezte Lexi aggódó tekintettel.

- Megkerestem Victoriát és megmutattam neki mi vagyok.

- Végeztél vele?

- Nem. Edwardék idő előtt közbeléptek.

 - Akkor ők tudják mi vagy? –kérdezte Jacob és felállt a kanapéról. Elém sétált és megfogta a kezem.

- Nem. Idejében eljöttem onnan.

- De Bella…

- Sajnálom Jake. Borzasztóan viselkedtem veled, mielőtt elmentem. Nem akartalak bántani. Soha, egy percre sem gondoltam komolyan. Úgy sajnálom, amit tettem- borultam a nyakába. Tudnia kell, hogy nem akartam bántani. Csak bosszantott, hogy minden lépésemről tudni akar.

- Bella…

- Tényleg Jake. Jól vagyok, bár nem teljesen, de az eszem az nem ment el. Nem bolondultam meg és nem vagyok közveszélyes sem.

- Rendben. De befejezted? –kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. –Akkor megbocsátok. Nem is haragudtam rá, csak aggódtunk. Féltünk, hogy valami őrültséget teszel.

- De nem tettem. Itt vagyok, épségben és egy karcolás sincs rajtam.

- Éppen időben. Edward ugyanis nemsokára itt lesz- nézett rám komolyan.

- Kérlek, még nem akarom, hogy megtudják- néztem rájuk komolyan, mire mind a ketten bólintottak. Leültünk tv-t nézni és vártunk. Kb. egy fél óra elteltével halk puffanást hallottunk a szobámból. Gondoltam Edward az, ezért nagyon nem is foglalkoztam vele. Hiszen majd lejön hozzánk. Aztán a lépcső teteje megnyikordult. A lépcső felé kaptuk a fejünket és ott állt Edward. Ám a tekintete semmi jót nem ígért. 

Sziasztok!

Remélem tetszett a fejezet. Tudom, még nincs vasárnap, de már elkészültem a fejezettel és gondoltam már ma felrakom. Jövő héten vasárnap elmarad a friss, mert nyaralni megyek és nem tudom megírni a fejit. De ígérem, amint hazajövök, gőzerővel vetem bele magam a friss feji megírásába. Tehát két hét múlva jön a következő fejezet. 

Puszi mindenkinek: Rosalice