Feel the love~ 23.fejezet

Sziasztok!

Nos, ez lenne a Friss nagyon is megkésve, amiért iszonyatosan szégyellem magam, de kipurcant a gépem és három napig teljesen tehetetlen voltam. 
És most sem szolgálhatok jó hírekkel... legalábbis a történet szempontjából nem jó. 
Nos, most egy hosszabb szünet következik, de ez nem a történet végét jelenti. Egyszerűen annyi a helyzet, hogy három hétre külföldre utazom és nem tudom mennyire lesz lehetőségem írni és net közelbe kerülni, de nagy a valószínűsége, hogy az időm nem engedi majd. Így a következő rész csak három hét múlva várható, de lehet, hogy egy kicsivel több ideig. 
Október 12-én jövök haza, ami annyit jelent, hogy 13-14-e körül jelentkezem a blogon és akkor majd többet tudok mondani a következő fejiről. Ígérem, hogy azonnal jelentkezem, amint tudok, addig pedig remélem nem fogtok nagyon megutálni. 
Jövő hónapban jelentkezem. Legyetek jók. 
Puszi: Rosalice

(Sarah  szemszöge)

A levele a szívemig hatolt. Az érzései a levélen keresztül is érződtek. A bűntudata, a szeretete, a megbocsátása, a lánya iránti szeretete és az elvesztés félelme. Ez a levél mindent elmondott, amit a testvérem érzett az utóbbi időben. Mindent, amit én nem tudhattam, amit nem érezhettem át. Csakis most, a levélen keresztül. Csak így tudhattam meg, hogy megbocsátott, hogy már nem érzett irántam semmiféle megvetést és gyűlöletet, sem utálatot. Nem neheztelt rám, hanem megbocsátott. És csak most értettem meg a szavait. Most fogtam fel igazán, miért volt olyan rejtélyes. Hogy miért mondta annyiszor, hogy a Culleneknek ismerniük kell a lányát. Mert azt hitte, hogy nem fogja megismerni a lányát. Érezte, hogy számára elérkezett az idő és nem szólt nekem. Nem figyelmeztetett. Pedig lehet, hogy ha időben szól, akkor megmenthettem volna. De nem szólt, így már csak az orvos kezében van az élete. Magában tartotta, ahogyan minden mást is. Biztos nagyon egyedül érezte magát, mégsem szólt nekem. Nem akart bántani. Azt akarta, hogy a lánya jó kezekben legyen… és azt hitte én vagyok a legalkalmasabb személy erre.

Az ágyban feküdve, azon gondolkoztam képes lennék-e egyedül felnevelni a kislányt. Persze tudtam, hogy nem lennék egyedül, hiszen Rick mellettem van és biztos voltam benne, hogy bár nem tudnak semmit, de a Cullenek is segítenének.

De akkor sem biztos, hogy jó anyja lennék. Hiszen ő Bella lánya és neki kell ott lennie az élete minden percében. Neki kell felnevelnie, nem nekem. Én segítenék neki, de ez az ő feladata.

Amint ez tudatosult bennem, felpattantam az ágyról és a szoba felé igyekeztem, ahol a szülés zajlott, de pont akkor nyílt ki az ajtó, mikor odaértem.

-Mi van a nővéremmel?

- Sajnálom Sarah- hajtotta le a fejét az orvos. –Mindent megtettünk, de nem sikerült megmentenünk. Bella meghalt. A tű és a fogaink sem hatolnak át a bőrén, ami erősebb, mint egy vámpíré. Képtelenek voltunk átváltoztatni. Sajnálom.

- Nem érdekel a mentegetőzésed –löktem el magamtól, majd észbe kaptam és visszahúzva a szemébe néztem és megbabonáztam újra. –Vizsgáld meg a kislányt, aztán a mellette levő lánynak mondd el, mi van vele. Ha végeztél, takarodj a kastélyból. Amint kiteszed a lábad innen, mindent elfelejtesz, amit az elmúlt hónapokban láttál. –Aztán az egyik testőrhöz fordultam, aki nem messze volt tőlünk. –Kísérd végig a lépéseit. Amint mindennel végzett, bizonyosodj meg róla, hogy elfelejtett mindent és vidd innen olyan messzire, amennyire csak tudod. Soha nem akarom látni, mert a végén megölném.

- Rendben kisasszony- meghajolt, majd az orvossal együtt elmentek a kislány szobája felé. Én pedig beléptem a szobába, ahol emberek és vámpírok is tartózkodtak, az ágyon pedig a húgom élettelen teste.

- Hagyjatok magamra- csattant hangom a szoba csendjében. Amint mindenki kiment, mellé sétáltam és megfogtam a kezét. –Nem fogom hagyni, hogy te is elmenj. Itt van rád szükségem és a lányodnak is. Vissza foglak hozni, akkor is, ha nem akarod. Akkor is, ha én belehalok. De a lányod mellett kell lenned.

 Minden erőmet összeszedtem és koncentrálni kezdtem. Komolyan mondom, hogy ennyire még sosem erőltettem meg magam. De nem érdekelt az sem, ha belehalok. A testvérem megbocsátott és el kell mondanom neki, hogy én sem haragszom rá. Hogy nincs bennem rossz érzés, mikor rá gondolok. Nem hagyhatom meghalni. Nem lehet.

A tenyeremből fény lövellt ki, de akkora méretű, hogy az egész szobát beterítette. Bellára irányítottam. Előbb meggyógyítottam a testi sebeit, majd a feltámasztással próbálkoztam, de egyszerűen nem ment.

- Hogy a fene vinné el az összes rohadt képességet- morogtam, majd térdre estem a nővérem holtteste mellett. –A pokolba az egésszel, ha nem tudom visszahozni azt, akit szeretek.

Megfogtam a kezét és arra ráborulva zokogni kezdtem. Ilyen nincs. Nem veszíthetem el őt. Nem lehet. –Nem hagyhatsz el Bella, nem teheted ezt velem. Én nem vagyok olyan erős, mint te. Nem vagyok képes felnevelni a lányodat. Úgy nem, hogy a fél életedet romba döntöttem. Kérlek, ébredj fel Bella- könnyeim utat törtek maguknak. Apró, vörös könnycseppek voltak. A vérem folyt végig az arcomon a szememből. Sirattam a testvéremet és átkoztam a sorsot, amiért most veszi el tőlem. Most, mikor megtudtam, hogy megbocsátott nekem. Most, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá és én nem tehetek érte semmit. Nem tudom visszahozni őt. Akkor mégis miért van ekkora hatalmam? Miért nem vagyok képes megmenteni őt?

Hosszú órákon keresztül sírtam a testvérem teste mellett. A lelkem nem volt képes megnyugodni. Minden lehetséges módot kipróbáltam, hogy felélesszem, de nem használt semmi. Semmitől nem ébredt fel. Próbáltam emberré változtatni, próbáltam feltámasztani, de semmi. Minden hasztalan volt.  

- Kisasszony, kérem- lépett be a szobába a kislánnyal a karján a szolgálólány, akire rábíztam a kis hercegnőt. –A kislány borzasztóan sír már órák óta. Képtelen vagyok megnyugtatni és a vámpír sem tud tenni semmit. Keservesen sír.

Ránéztem a kislányra, akinek a gyönyörű szemei vörösek voltak a sok sírástól és az arcán még mindig ott folydogáltak a kis könnycseppek. Felém nyújtózkodott, miközben Bellát figyelte.

Odamentem hozzájuk és a kezembe vettem a kicsit, aki ugyan még nagyon kicsike volt, de a kezecskéit már nyújtogatta. Azonban mikor a karjaimba vettem a kezei nem jártak tovább. Megnyugodott és apró pici arcát felém fordította. Szemei mintha fájdalomról árulkodtak volna, de biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm. Agyamra ment a sok sírás.

-Kérem, mosdassa le a testvérem testét, és ha készen van, szépen öltöztesse fel, aztán szóljon egy vámpírnak, hogy vigye át a szobájába. Addig én elintézem a temetést- hangom megbicsaklott a mondat végére. El kell temetnem a testvéremet. A kislánnyal a karomon átsétáltam a szobájába és befektettem a kiságyba. Annyira nyugodt és aranyos volt. Olyan kicsi és édes. Mégis mennyi szenvedés vár rá. Hiszen hiába leszek itt neki, ha az édesanyja halott és nem lehet vele. Én tudom hogyan fog érezni. Tudom milyen anya nélkül felnőni, ezért is akartam úgy visszahozni őt. De nem sikerült. Csődöt mondtam ebben is. Nem vagyok jó semmire. A testvérem életét sem tudom megmenteni.

-Nem tudom elhinni, hogy valóban anya nélkül maradtál. Annyira félek, hogy nem leszek képes felnevelni téged. Hiszen a mamádnál jobban senki nem szerethet. Én már csak tudom. Chiara- elmosolyodtam. –Bellának igaza volt. Ez a név gyönyörűen illik hozzád. Ennél szebb nevet senki nem adhatott volna neked. És én teljesítem édesanyád minden kérését. Mindegyiket. Még azt is, hogy ne szakítsalak el a Cullenektől. Pedig nem szeretném, ha velük lennél, de Bellának igaza volt. A Cullenek jószívűek és biztosan szeretni fognak. Mellettük lesz családod. Olyan családod, amilyen nekem sosem volt.

- Kisasszony, végeztünk a nővére testével. Az egyik vámpír bevitte a szobába az ágyára és letakartuk egy fehér lepedővel.

- Köszönöm, elmehet- rá sem néztem szerencsétlenre. Amint lehet, úgyis törlöm mindenki emlékeiből az elmúlt hónapokat és elmegyek innen a kislánnyal együtt. Nincs miért itt maradnom, ha Bella nem él. Hiszen azért választottam ezt a kastélyt, mert tudtam, hogy tetszeni fog neki és a kislánynak is. Erre itt hagyott.

Mielőtt teljesen ellepte volna az agyamat a kétségbeesés, újra felvettem a kicsit és vele együtt átsétáltam Bella szobájába. Ideje elbúcsúzni a testvéremtől.

Belépve a szobába az illata csapta meg az orromat és már csak ettől is majdnem teljesen összezuhantam. De erősnek kell lennem. A szoba sötétbe borult, az ágyon ott feküdt a testvérem teste egy fehér lepedővel leterítve. A mellkasa nem mozgott, semmi jele nem volt, hogy életben lenne. Csak feküdt ott, mint valami szobor.

A kislányt pólyástól lefektettem a holttest mellé, majd lejjebb húztam a fehér anyagot, hogy még utoljára láthassam az arcát. Kifejezéstelen volt és hideg. Hányszor elképzeltem holtan? Hányszor kívántam a múltban a halálát, hányszor mentettem meg a halál elől? És most mégis itt van. Itt fekszik előttem mozdulatlanul, akár egy kőszobor.

Az ágyon térdeltem a testvérem mellett, a kislány köztünk mocorgott, de sajnos ebben a pillanatban nem tudtam rá figyelni. A lelkemet présbe szorította a fájdalom, a hiány. A mosoly nem húzódott ajkain, pedig a kislánya ott feküdt mellette. Akár hányszor a kicsire gondolt, mindig felvidult és megnyugodott. Mintha semmi más nem érdekelné, csak ez a kis csöppség, mégis elment. És itt hagyott mind a kettőnket.

-Miért? –sírtam el magam. Könnyeim nekem is eleredtek a mai napon már sokadjára. –Miért hagytál el? Miért nem vagy itt velem? Miért? Itt van a lányod, itt vagyok én… megbocsátottam neked Bella és te pont most mész el? Most, mikor igazi testvérek lehetnénk… mikor mindent előröl kezdhetnénk- a hasára fektettem a fejem, miközben a kislányt simogattam.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak, de most nem véres csak sós könnyek voltak. Túlságosan sokat sírtam már. Olyan sokat, hogy az erőm is elhagyott. Már nem érdekelt semmi. Hiszen nincsen senkim ezen a világon, csakis Chiara. Rick is elhagyhat akár mikor, főleg most, hogy szinte alig vagyunk együtt. Már nem tudom, mihez kezdhetnék. Fogalmam sincs, hogyan állhatnék újra talpra. Nem tudom, hogyan kellene újra kezdenem mindent. Egyszerűen nem tudok már semmit. Üres vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy a testvérem halála ennyire megvisel majd. És most mégis itt fekszem és átkozom a sorsot, amiért elvette tőlem.

Olyan sokáig sírtam és gondolkodtam, hogy a végén teljesen elnyomott az álom, ezzel kiszakítva engem a szörnyű valóságból, hogy egy kicsit megnyugodhassak.

Ezzel csak egy baj volt. Hogy álmomban sem tudtam elfelejteni azt a szörnyű tényt, hogy a nővérem halott. Újra és újra lepörgött a szemem előtt a mai nap. Egyszerűen képtelen voltam elfelejteni akár csak néhány pillanatra is.

Ijedten kaptam fel a fejem a párnáról és azonnal érkezett a következő sokk is. A kislány és Bella teste is eltűnt a szobából. Egyikőjük sem volt mellettem. Felpattantam az ágyról és kiviharzottam a szobából a kislányt keresve, de nem volt a szobájában. Nem találtam és mikor megelégeltem a rohangálást elkaptam az első szembe jövő vámpír torkát és a falhoz szorítottam.

-Hol van a kislány? –sziszegtem a képébe. –Hol van a kislány és hol van a nővérem teste?

Már majdnem megfojtottam szerencsétlent, annyira görcsösen szorítottam a nyakát, de nem érdekelt. Meg kell tudnom, hol vannak és hogyan tűntek el a szobából.

-Sarah- amint meghallottam a nevem szinte azonnal elengedtem a vámpírt és megfordultam a tengelyem körül. De amit a hátam mögött láttam, azt nem tudtam mire vélni. Egyszerűen nem találtam rá magyarázatot. Mit keres ő itt?

(Edward szemszöge)

Nem tudom mi történt. Fogalmam sincs, hol vagyok, és azt sem tudom, ki vagyok vagy, hogy kerültem ide. Csak annyit tudok, hogy valami iszonyatosan éget, és már nem bírom elviselni. Mintha elevenen égetnének el és senki nem akar segíteni, mert nem hiszem el, hogy nem hallják a kiabálásomat. Pedig elég hangos vagyok. Miért nem oltják már el ezt a tüzet?

Újabb lángcsapások érték a karjaimat és lassan szétterjedt a testem minden szegletében, ami az eddigieknél is elviselhetetlenebb volt.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de szépen lassan kezdett alább hagyni a fájdalom. Már éreztem az ujjaimat, a lábamat, a karjaimat, végül az egész testemet. Lehet, hogy valaki mégis meghallgatott és hajlandó volt segíteni nekem és eloltotta azt az átkozott tüzet?

Nem mertem kinyitni a szemem, nem hittem, hogy képes lennék rá ennyi fájdalom után.

-Nyisd ki a szemed. Igenis életben vagy és képes vagy mindenre, amit csak szeretnél- amint meghallottam a férfi hangját, kipattant a szemem és felugrottam arról a helyről, ahol eddig feküdtem. Egészen a falig hátráltam, majd vicsorogni kezdtem és morogtam.

Mi a fene? Miért csinálom ezt? És honnan jön ez a hang?

-Nyugodj meg- emelte fel a kezeit maga elé, hogy jól lássam őket. –Nem teszek hirtelen mozdulatot, megígérem. Te pedig megnyugszol és felegyenesedsz.

A morgás abba maradt, de továbbra is nyugtalanul pillantottam rá közben pedig a kiutat kutattam a tekintetemmel, de semerre nem találtam. Az egyetlen kijárat egy ajtó volt. Se egy ablak, se egy rés, ahol el tudnék szökni.

- Edward, én segíteni akarok neked. Hiszen ezért mentettelek meg- közelebb lépett hozzám, de csak pár lépést. Szóval ez lenne a nevem? Edward? –Tudom, hogy most nem emlékszel semmire, valószínűleg a saját nevedre sem, de nem kell félned. Én segíteni akarok. Azt akarom, hogy mindenre emlékezz. Főként a lányodra.

- A lányomra? Van egy lányom? Hol van most? És én hol vagyok?

- Mindent el fogok mesélni, de előtte tudnod kell, hogy a neved Edward Masen és van egy lányod, akit elvettek tőled. Az édesanyja meghalt és most egy nő tartja uralma alatt a kicsit. Én pedig segíteni akarok neked, hogy visszakapd őt.

- Ki vagy te?
- Egy barátod, aki ismerte a barátnődet és aki tudja, hogy hol van a lányod. Segíthetek, hogy visszakapd, de ehhez idő kell és az, hogy bízz bennem. Mit mondasz?

- Bízom benned- egyenesedtem fel. –Ha segítesz visszaszereznem a lányomat, akkor bízom benned és örökké hálás leszek neked. De mindent el kell mondanod. Ki vagyok, mi történt, miért nem emlékszem és azt is, hogy mi vagyok.

- Kezdjük az elejéről- ült le az ágyra és megütögette maga mellett az ágyat, majd leültem mellé és ekkor ő behívott egy lányt a szobába. –Először is tudnod kell, hogy vámpír vagy… egy újszülött vámpír, akinek szüksége van a vérre, hogy megerősödjön. És ez a kislány azért van itt, hogy neked segítsen- lerántotta a lányt az ágyra, majd elém lökte. A szemem a nyakára vándoroltak és láttam, ahogy a vér száguld az ereiben. Megnyaltam a számat, mire a férfi beleharapott a nő nyakába és elém lökte. –Igyál- parancsolt rám és én eleget tettem az akaratának. Beleharaptam a nő nyakába. 

Feel the love ~22.fejezet

(Bella szemszöge)

Újabb két szenvedéssel teli hónapot tudhatunk a hátunk mögött. És hogy miért mondom, hogy szenvedéssel teli? Mert a testem egyre rosszabbul viseli a terhességet. Lassan járni is alig bírok, ha valaki nem segít, már nem tudok egyedül kimenni a kertbe sőt, ami még rosszabb, hogy már a hangulatváltozásaimat sem tudom kordában tartani. Egyre elviselhetetlenebb vagyok, amit mindenki nagyon nehezen visel. Sarah hívott egy orvos, egy vámpír orvost, aki az elmúlt 2 hónapban egyfolytában mellettem volt és a kicsi fejlődését vizsgálta. Azt mondta már nem sok van hátra, de egyszerűen már nem bírtam. Sarah egy percre sem hagyott magamra. Főleg az utóbbi hetekben. Félt, hogy történik valami, amíg nincs itt és nem akart magamra hagyni. Ennek sokszor vita lett az eredménye, de tudta, hogy nem akarom bántani. Szerencsére megértett és elfogadta, hogy nem tudom irányítani a tetteimet. Az emberek elkerülték a szobámat, viszont a vámpírok egyre többet voltak körülöttem. Az ajtóm előtt álltak és lesték minden kívánságomat, ami dühítő volt. Mindig arra emlékeztettek, hogy egyedül már nem tudok menni sehova, hogy semmit nem tudok egymagam megoldani. Általában ettől borultam ki és hát nem egyszer akartam romba dönteni a szobámat. Ilyenkor persze senki nem jött a közelemben Sarahn kívül. Ő tudott lenyugtatni, máskor meg miatta akadtam ki. Szóval bonyolult ez az egész terhesség dolog. Sokszor már nem bánnám, ha a kicsi megszületne, és újra önmagam lennék, máskor meg annyira jó érzés, hogy a hasamban van, hogy érezhetem őt. Mert tudom, ő egy rész belőlem.

Eddy a kis kutyusunk sem annyira kicsi már. Általában mellettem van, a lábamnál fekszik, vagy mellettem, de sosem hagy magamra. Gyönyörű szép fehér és hatalmas kutyus. Annyira szerethető.

-Bella… bejöhetek? –dugta be a fejét az ajtón Sarah.

- Gyere csak- mosolyogtam rá. Olyan óvatosan jött, annyira aranyos volt. Az óvatossága is bizonyítja, mennyire tartanak a hangulat ingadozásaimtól. –Azt… azt hiszem- ültem fel az ágyon nagy nehezen. Egész nap annyira fájt a hasam, hogy más elviselhetetlen volt. –Most… most nyugodt a kicsi.

- Bella, feküdj vissza kérlek- ült le mellém az ágyra.

- Nem akarok. Egész nap fekszem. Olyan frusztráló, hogy már mozogni sem tudok normálisan. Legalább had üljek egy kicsit fel.

- Rendben –megigazította a párnát a hátamnál, hogy kényelmesen tudjak ülni, majd hátradöntött az ágyon. A fejem a fejfának döntöttem és lehunytam a szemem.

- Csak tudnám miért ilyen nehéz.

- Az orvos szerint hamarosan megszületik a kicsi, azért vagy ilyen. Azért vannak ekkora fájdalmaid. Még néhány nap.

- És ha néhány nap múlva sem történik semmi?

- Akkor beindítja a szülést. Bella, a kicsi egészséges. Hiszen minden nap kap emberi táplálékot és vért is. Amikor úgy akarja, hallom is őt. Szeret téged, és a hangodat és nem akar bántani. Hamarosan a karodban tarthatod.

- Igen. Hamarosan.

- Mi a baj?

- Csak belegondoltam, hogy Rosalie menyire szeretett volna egy ilyen kis csöppséget- ráztam meg a fejem.

- Ha ő is úgy akarja, egy napon megadhatod neki és a férjének ezt a csodát Bella. Tudod jól, hogy képes leszel rá.

- Annyira hiányoznak Sarah. Rosalie kedvessége, Emmett viccei, Alice vásárlásmániája és szétszórtsága, Jasper komolysága, Esme szeretete és Carlisle gondoskodása. Minden annyira hiányzik. És itt van még az Edward téma is. Már megértettem és elfogadtam a válaszaidat és hiszek is neked, de valaki akkor is elvette őt tőlem. Akkor is, ha nem te voltál. Tudod, milyen boldog lenne, ha láthatná a lányunkat? Vagy a többiek? Ők is örülnének. Még csak azt sem tudják, hogy gyermeket várok. Pedig olyan nagyon szeretnék a lányomat.

- A kicsi szeretetben fog felnőni Bella. Mi szeretni fogjuk.

- De nem fogja ismerni a Családját A nénikéit, a két nagybátyját, a nagyszüleit és …Az apukáját.

- Úgy sajnálom Bella.

- Nem a te hibád.

- Tudom, nem vigasztal, de ha Edward nem hal meg, akkor mi sosem békülünk ki.

- Azt akarod mondani, hogy Edward halála neked öröm? –kérdeztem felemelt hangon és még feljebb tornásztam magam az ágyon. A hasam görcsbe rándult és nagyon fájt, de tartottam magam. Eddy leugrott az ágyról és a szoba sarkában lévő helyére ment és befeküdt a saját ágyába.

- Nem, dehogy is Bella. Rosszul fogalmaztam- pattant fel, majd két keze közé fogta az arcomat. –Csak azt mondom, hogy van benne egy aprócska jó is. Hiszen itt vagyunk, mint két igazi testvér.

- Lehet, de a lányomnak nem lesz apja. A gyermekemnek nem lesz rendes családja. És félelemben kell majd felnőnie. Mindig tartani fogunk attól, aki tönkretette az életünket és ő ebben fog felnőni.

Újabb görcs roham tört rám és ezt már nem tudtam elnyomni.

- Bella, kérlek, nyugodj meg. Lélegezz mélyeket. Hallod. Jézusom… doktor úr- kiáltotta el magát, de engem már nem érdekelt semmi, csakis az, hogy elmúljon az a hatalmas fájdalom, ami szétszakítja a testemet. Már szinte nem is hallottam semmit, csak a saját sikolyaimat és kiabálásomat. Tudtam, hogy hamarosan eljön az idő, de nem gondoltam, hogy pont ma. Nem pont most. Most, mikor annyi mindent meg kellene beszélnem a húgommal. Mikor meg akartam kérni rá, hogy had lássam a családomat.

Az ágy besüppedt mellettem, hideg kezeket éreztem a homlokomon és a kiabálásaim közepette hallottam, hogy valaki halkan beszél, de nem voltam benne biztos, hogy hozzám.

Erős rúgást éreztem a hasam tájékán vagy valahol ott… annyira fájt, hogy már azt sem tudtam beazonosítani, hogy pontosan hol is érzem. De ez más volt. Nem olyan, mint a többi. Ez erőteljes és fájdalmas, amitől újra elordítottam magam.

Apró szúrást éreztem a karomon, majd szép lassan alább hagyott a fájdalom. Már nem kiabáltam és a hang tulajdonosát is be tudtam azonosítani. Sarah volt és hozzám beszélt. Próbált megnyugtatni, de semmit nem használtak a szavai. Edward nevét ismételgette, de nem tudtam neki válaszolni. Majd az orvos hangját hallottam, de nem értettem mit mond. A szememet nem tudtam kinyitni, azt sem tudom mikor csuktam be őket. Végül a testem és az agyam felett átvette a hatalmat a nagy és végtelen sötétség, mely megszabadított a fájdalomtól és a kínoktól.

(Sarah szemszöge)

Bella állapota egyre rosszabb. Gyönyörű kismama azt meg kell hagyni, de a terhesség elszívja minden energiáját. Szegény most is éppen itt fekszik, eszméletlenül az ágyon és nem tudja, mi folyik körülötte. Ez a rohama más volt, mint a többi. A kicsi eltörte a bordáit. Az orvos bekötötte és igencsak nagy adag fájdalom csillapítót kapott egy szintén nagy adag altató mellé. Ezért alszik most olyan békésen. De hamarosan nem lesz ilyen. Az orvos éppen most készíti elő az egyik szobát, most készíti fel a kijelölt embereket és vámpírokat a szülésre. Igen, itt az idő. Bella hamarosan a karjában tarthatja a kislányát. Már nincs több időnk. Az orvos szerint elég fejlett és erős a kicsi és veszélyezteti Bella életét.

Már Edward említése sem nyugtatta meg a kicsit és jobb lesz így. Igaz, hamarabb születik majd meg, de egészséges lesz. Ebben biztos vagyok.

Fél órával később az orvos lépett be a szobába két vámpírnővel a háta mögött.

-Sarah, itt az idő. Cselekednünk kell.

- Rendben- felkeltem az ágyról és már ébresztettem volna fel Bellát, mikor újra megszólalt az orvos.

- Nem tudod felébreszteni. És jobb is, ha eszméletlen. Így is fájdalmai lesznek, ha felébred. De az altató miatt legalább nem szenved majd a műtét alatt. Bella még ember, ugyanakkor vámpír. Nem tudhatjuk, hogyan reagál majd a teste. Hogy a kicsi nélkül újra vámpír lesz-e vagy vissza kell változtatnunk, egyáltalán lehetséges lesz-e újra vámpír mérget juttatni a szervezetébe. Egyelőre csak annyit tudok, hogy ki kell vennünk a kicsit, különben Bella meg i halhat. Te is hallottad hogyan törtek össze a bordái.

- Tegyél meg érte mindent. Ha meghal te is elbúcsúzol az életedtől- sziszegtem az arcába.

- Nem tehetek többet, mint hogy kiveszem a kicsit és megpróbálom átváltoztatni. Nem vagyok isten Sarah, ha meghal nem tudom feléleszteni.

- Csak ne hagyd meghalni. A többit én elintézem- sziszegtem az arcába, majd visszafordultam testvérem felé, aki immáron már a hordágyon feküdt. Azt sem láttam mikor hozták be azt a valamit, de nem is érdekelt. A lényeg, hogy Bella életben maradjon. Különben a kislány árván marad. És azt sosem bocsátom meg magamnak.

Bellát betolták a műtőnek kijelölt és átalakított szobába, de engem nem engedtek be, amiért iszonyatosan mérges lettem. Egy ideig fel-alá járkáltam az ajtó előtt, de legszívesebben betörtem volna azt. Semmit nem hallottam bentről, semmit nem tudtam meg. És ez frusztrált. Egy órás várakozás után úgy döntöttem bemegyek Bella szobájába, hogy elüssem az időt valamivel. Eddy még mindig a szobában feküdt a helyén, szomorú tekintettel.

-Igen, én is aggódom- guggoltam le mellé és megdögönyöztem gyönyörű fehér pofiját, majd magamhoz öleltem a kutyust. –Annyira szeretném, ha minden rendben lenne. Kérlek anya, segítsetek, hogy Bellának ne essen baja. Könyörgöm neked.

A szoba ajtaja lassan kinyílt és az egyik cseléd lány lépett be a szobába karjában egy rózsaszín pléddel. Azonnal felpattantam a kutya mellől és az ember lány mellé siettem. Kinyújtottam felé a karom és ő mosolyogva a kezembe adta a kislányt.

-Hogy van a testvérem?
- Nem tudom. Csak ideadták a kislányt a kezembe és aztán visszamentek a szobába. Én lefürdettem és felöltöztettem. Aztán az ön keresésére indultam, de nem találtam a szobájában, így idejöttem.

- Köszönöm- mosolyogtam rá.

- Kérlek, gyere velem- elindultam ki a szobából, át a kislány szobájába. A kutya minden lépésemet követte, amin elmosolyodtam. Beléptem a kislány szobájába és betettem a kiságyba.

- Mostantól nem lesz más dolgod, mint a kislányra vigyázni, ha az édesanyja vagy én nem tudunk mellette lenni. Kijelölök melléd egy vámpírt is, aki szintén figyelemmel tartozik irántatok.

- Már megbocsásson, de én nem… nem szeretem a vámpírokat.

- Tudom. Azonban én így akarom. Meg kell értened, hogy a vámpírok nem bántanak. Legalábbis azok nem, akik itt vannak. Te emberként nem leszel képes megvédeni a kislányt. Kapsz magad mellé egy női vámpírt, ha attól jobban érzed magad és ő óv majd mindkettőtöket. Ne aggódj, ha nincs veled a kislány, akkor a vámpír sem lesz melletted. De el kell fogadnod őket és csak így tudom elérni. Most itt hagylak a kislánnyal. Nagyon vigyázz rá. Keresek egy vámpírt és megnézem a testvéremet.

- Asszonyom- hívott vissza.

- Igen? –fordultam vissza.

- Hogyan hívják a kislányt?

- Ha az édesanyja felébred lesz neve a kislánynak. Most vigyázz rá úgy, mint a saját életedre. Sőt, annál is jobban- azzal kiléptem az ajtón és az ajtó elé állítottam az első vámpírt, akit megláttam. Így a kicsi most biztonságban van.

Visszasiettem a szoba elé, ahol Bella még mindig bent tartózkodott és éppen az egyik lány lépett ki onnan véres ruhákkal a kezében.

- Mi történt odabent?

- A doktor úr nehezen tudja elállítani a vérzést. Még szerencse, hogy annyi vért halmoztak fel, mert már meghalt volna. Legalábbis az orvos ezt mondta. Nem tudom hogyan haladnak, csak azt, hogy igyekeznek megmenteni a testvére életét.

- Tessék? –hangom hisztérikusan csengett. –Haldoklik?

- A doktor úr azt mondta kijön, amint végzett és mindent elmond önnek. Kérem, engedjen tovább, hogy hozhassak újabb törölközőket- ellépett előlem és gyorsan tovább ment én pedig összetörtem. Nem halhat meg. A kislány egészséges és Bellának is fel kell épülnie. Neki kell felnevelnie a lányát. Csakis neki.  

Visszamentem Bella szobájába és leültem az ágyra. Kezembe vettem az egyik párnát és magamhoz szorítottam.

-Neeeeemmmm…- üvöltöttem el magam. –Nem halhat meg.

Az egész szobában ott lengett az illata. A nővérem. Még csak most kaptam vissza. Miért akarják máris elvenni tőlem? Ez nem igazságos. Bellának élnie kell. Muszáj. Nekem is szükségem van rá. Nehéz bevallanom, de mellette én is jobb emberré, vámpírrá válok. Lehet, hogy nehéz elhinni, de 8 hónap alatt rájöttem, hogy a testvérem egyáltalán nem gonosz. Nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Nem egy gyilkos, hanem a nővérem. Az egyetlen testvérem, akit nem gyűlölhetek. Anyának teljesen igaza van. A testvérek nem gyűlölhetik egymást. És már én sem gyűlölöm a testvéremet. Ellenkezőleg. Szeretem. Szeretem a testvéremet és nem fogom hagyni, hogy elmenjen.

Eldőltem az ágyon és valami megnyomta a hátam. Elvettem a párnát és megtaláltam a kis dobozkát, amit Bella mindig az éjjeli szekrényben tartott elzárva. De most nyitva volt. Legalábbis nem volt rajta a kis lakat.

Tudom, nem szép, de kinyitottam. Rengeteg fotó volt benne. Edwardról, a Cullen családról, Alan-ról, egy-egy kép volt ott anyáékról is, és ami a legmeglepőbb, volt ott egy kép rólam is. Egy kép, ami a 18. születésnapomon készült és egy másik, amin még kisgyerek voltam. A képek alatt pedig egy fehér boríték, rajta a nevemmel és Bella kézírásával. Engem pedig elfogott a kíváncsiság. Kibontottam a borítékot és egy levél volt benne, egy apró karkötő volt benne a Cullen család címerével. Mellette pedig egy arany nyaklánc, amin a „Bella”felirat díszelgett. Gyönyörű volt ez a nyaklánc. Nem tudom kitől kaphatta, de nagyon szép volt.

Letettem az ékszereket és elkezdtem olvasni a levelet, amit a nővérem nekem írt.

Kedves Sarah!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor én nagy valószínűséggel nem éltem túl a szülést. Tudnod kell, hogy nagyon sokáig tartott, de megbocsátottam neked. Elnyerted a bocsánatomat és a bizalmamat a kedvességeddel és figyelmeddel. Mostanra úgy érzem, valóban van egy testvérem, aki szeret és akit én is tiszta szívemmel szeretek. Köszönöm, hogy segítettél nekem és megengedted, hogy megismerjem a másik oldaladat. A valódi oldaladat. Köszönöm, hogy még ha csak egy rövid időre is, de lehetett egy testvérem. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, minden vitánkért. Tudom nem mentség, de nem tudtam mindig kontrollálni magam. És volt, amikor nem is akartam és ezt sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem.

És most szeretném leírni azt, hogy valójában miért írtam ezt a levelet. Szeretném, ha a lányom biztonságban lenne. És csak te adhatod meg neki ezt a védelmet. Egyedül te vagy képes megóvni őt és csodálatos embert faragni belőle. Szeretném, ha olyan lenne, mint te. Erős és jólelkű. Bátor és kemény, de kedves és tisztelet tudó. Egy olyan nő, amilyen én sosem lehettem. Amilyen az édesanyánk volt. Nem szólhatok bele, hogyan neveld fel, mert nem leszek ott, hogy lássam, de kérlek téged, ha valóban szerettél engem é valóban a testvérednek tartottál, akkor teljesítsd a kérésemet. Az egyetlen akaratom, hogy ne szakítsd el őt a Cullen családtól. Lehet, hogy én már nem tudok visszamenni hozzájuk, de a lányom még igen. Esme és Carlisle személyében csodálatos nagyszülei lehetnek. Rosalie és Alice, valamint Jasper és Emmett is nagyon fogják szeretni. Kérlek, ne szakítsd el őt tőlük. Engedd, hogy legyen egy nagy és szerető családja. Bármit is tesznek, egészen biztos vagyok benne, hogy a kicsi téged tekint majd az édesanyjának. Hiszen te leszel mellette. Csak engedd, hogy minél többen szeressék.

A párodat nem ismerem, ezért tartok tőle. Arra kérlek, hogy jobban vigyázz a lányomra, mint bárki másra. Úgy vigyázz rá és szeresd, mintha a sajátod lenne.

Ennyi a kívánságom. Ne hagyd őt magára. Kérlek szépen.

Ha felnő, néha mesélj neki a papájáról, amennyit csak tudsz és rólam is. Arra kérlek, ne mondj el neki mindent, csak amennyit feltétlenül szükséges. Tudom, hogy jó anyja leszel, ha én nem leszek mellette. Így boldogan hagyom itt ezt a világot, mert tudom veled és a Cullenekkel nem érheti őt semmi baj.

És lenne egy utolsó, aprócska kérésem. Nevezd őt Chiara-nak. Annyira tetszett ez a név. És szerintem illik majd a kicsihez. Persze ha nem tetszik, nem muszáj, de én szeretném.

Utolsó sorban pedig szeretném, ha tudnád, hogy megbocsátottam neked és semmiért nem hibáztattalak. Nekem kell bocsánatot kérnem mindenért. És remélem, egy napon képes leszel úgy emlékezni rám, mint egy testvérre. Gyűlölet és harag nélkül. Úgy, ahogy én is emlékszem majd rád mindig. Testvérként.

U.I: A boríték mellett találsz egy karkötőt és egy nyakláncot. A karkötő az enyém volt, a családba tartozásomat jelezte és szeretném, ha a lányom viselné. Valamint a nyakláncot is neki szánom. Mondd meg neki, hogy az édesapjától kaptam az egyetlen születésnapomra, amit együtt ünnepeltünk. Szeretném, ha nála lenne és így emlékeztetné valami az édesanyjára.

Ha ezeket megteszed, nagyon hálás leszek neked Sarah. Hatalmas hálával tartozom neked és ezernyi köszönettel. Szeretlek kishúgom. Mindig is szerettelek.

Bella.

Sziasztok!

Nos? Milyen lett? Remélem tetszett, mert én nagyon igyekeztem. És sikerült most is időben hoznom. Viszont ahogy ezt, a következőt sem igérem mikor hozom. Nagyon remélem, hogy minél hamarabb sikerül majd. Nem szeretnék csalódást okozni nektek. 

Puszi: Rosalice

Feel the love~ 21.fejezet

Sziasztok!

Nos, én újra itt vagyok, és megint hoztam a frisset. Viszont van egy rossz hírem is. Nem tudom mikor tudom hozni a következőt. Holnaptól suli van és nem tudom mennyi időm lesz az írásra, így nem tudok újabb fix időpontot írni. Szóval nem ígérek semmit. Amint tudom hozom. Remélem nem haragszotok meg érte. 

Most pedig jó olvasást kívánok. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

A napok egyre csak teltek. A napokból nagyon gyorsan hetek lettek, a hetekből pedig hónapok és már csak arra lettem figyelmes, hogy eltelt egy fél év. Teljes fél év. Ez idő alatt megtanultam hogyan változhatok vissza vámpírrá és hogyan lehetek újra ember. Mindössze az erőmet kellett megtalálnom és bármire képes voltam. Igaz, nagyobb kiképzések nem folytak, tekintve, hogy terhes vagyok és hát fél év alatt azt is sikerült kiderítenünk, hogy a kicsi már most erősebb, mint én. Ő változtatott vissza emberré, mert vámpír testben képtelen volt fejlődni. A rosszulléteim és fájdalmaim oka szintén a kis csöppség volt, aki vagy mozgott, vagy szimplán nem tetszett neki valami és ezeket az úgymond „dühkitöréseit” én szenvedtem meg, de egyáltalán nem bántam. Nem érdekelt mennyit kell szenvednem, mennyi fájdalmat kell még elviselnem, mert megérte. Ez a pici a hasamban, ő jelentette nekem az életet. Edward halálán nehezen ugyan, de túltettem magam és nem is beszéltünk Sarah-val a múltról. Azt mondta nem tesz jót nekem és én nem akartam vitatkozni vele. Nekem is jobb volt, hogy nem tudom a részleteket. Igaz, a hiánya örökre fájni fog, örökké szenvedni fogok tőle, de már nem tudom őt visszahozni. Meghalt és el kell fogadnom, hogy ilyen az emberi élet. Az emberek születnek, élnek és meghalnak. Előbb utóbb bekövetkezik ez a szörnyű tragédia, ezt senki nem tudja elkerülni… kivéve a vámpírok.  De az emberek meghalnak. A kérdés csak az, hogy hosszú életet élhetnek vagy rövid időn belül magához szólítja őket az úr. Edwardnak hamar itt kellett hagynia ezt a világot, ami nekem és a szeretteinek hatalmas fájdalmat jelentett, de nem tudok tenni semmit. Pedig az életemet adnám azért, hogy visszatérjen hozzánk. Annyira hiányzik. Olyan üres vagyok nélküle.

A szüleiről annyit tudok, hogy ott laknak Forksban. Nora képtelen volt elhagyni Forks-ot. Emma visszaköltözött a szüleihez, ugyanis Nora belebetegedett a fia elvesztésébe és segítségre szorul. William pedig mindent megtesz, hogy meggyógyítsa.

A Cullen család még mindig Forks-ban van, és szívem szerint visszamennék hozzájuk, főleg mikor látom őket. Sarah megtanította hogyan tarthatom őket szemmel, és amikor csak tehetem figyelem őket. Persze ez csak akkor adódik meg, mikor a pici engedi, hogy vámpír legyek. Legalább egy rövid ideig, de nem igen tetszik neki. Jobban szereti, ha ember vagyok és ezt ki is mutatja.

Sarah-ra egy rossz szavam sem lehet. Ahogy megígérte, együtt rendeztük be a pici szobáját. Úgy látta kislány lesz, így minden gyönyörű kislányos színekben pompázott. Gyönyörű rózsaszín és fehér lett az egész szoba. A mennyezet fehér volt, az ajtó felőli és a szembeni fal rózsaszín lett fehér csíkokkal, a másik kettő pedig egyszínű rózsaszín. A bútorok többsége fehér egy kevés rózsaszínnel, de világosabb volt, mint a falak. A kiságyat középen helyeztük el, egy perzsa szőnyegen. Fehér volt, egyszerű, de annál szebb. Egy apró rózsaszín korona díszelgett az egyik oldalán, ahogy a szekrényen is. Az ajtó mellé a sarokba pedig egy hintaszéket tettünk, elé egy fotellel, hogy ha ahhoz van kedvem, akkor kényelmesen tudom figyelni a kicsit. Ezeken felül pedig rengeteg plüss állatot vettünk neki, csörgőket, baba ruhákat és mindent, amire szüksége lehet egy kisbabának.

A napjaim nagy részét a kertben töltöttem, ami gyönyörű volt. A kicsi is nyugodtabb volt idekint, mint bent a hatalmas kastélyban.

 Ahogy Sarah ígérte, emberek is tartózkodtak a kastélyban. Takarítottak, felszolgáltak, főztek és bármit megcsináltak, amit csak kértünk. Rajtuk kívül néhány állat vérrel táplálkozó vámpír is tartózkodott itt. Mint utólag kiderül, a vámpírokat ő változtatta át és hatalmas hűséget éreznek a húgom iránt, így semmi esélye, hogy valaha is elárulnák őt. Ezek a vámpírok olyan testőr félék a számunkra. De főleg az én számomra. És legtöbbször akkor, ha Sarah nincs itt a kastélyban. Az emberek pedig nem jelentettek ránk veszélyt. Minden alkalommal, mikor elhagyták a kastélyt, Sarah levédte a gondolataikat és így egyetlen vámpír sem juthatott a fejükbe. Ezáltal nem juthatott el hozzánk senki sem. Ennyi idő alatt nagyon sok mindent megértettem a húgom életével kapcsolatban. Meg tudtam hogyan képes észrevétlen maradni, hogyan tud mindent előre. Sokat segített nekem és ezért hálás vagyok. De nem tudom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket ellenem tett. Fájt, hogy nem tudtam kiűzni magamból a sok fájdalmat. Pedig annyira szeretném. De isten látja lelkem, hogy nem megy. Szeretnék megbízni benne, de képtelen vagyok elfelejteni, hogy miatta nem lesz apja a kislányomnak. Néha-néha magamra hagy, hogy meglátogassa a szerelmét és ilyenkor irigylem őt. És bár tudom, hogy nem szép, de fellobban bennem a gyűlölet, hogy ha nem veszi el tőlem Edwardot, akkor most ő is velem és a kislányunkkal lehetne és én is olyan boldog lehetnék, mint ő. Sőt, ezerszer boldogabb.

Most is éppen a kertben ülök, a külön nekem kialakított kis helyen, ami olyan békés és nyugodt. Tele van virágokkal, napfénnyel és minden szép zöld. Olyan békés és megnyugtató. Innen pont rálátok arra a kicsiny csúszdára és hintára, amit a kicsinek raktak össze. A tájjal ellentétben a lelkem viszont egyáltalán nem nyugodt. Megint Edward jár a fejemben és a múlt. A múlt, amit el kellene felejtenem.

-Hát itt vagy Bella- rángatott ki gondolataimból Sarah hangja. Csak ezt ne… Most ne gyere ide, kérlek- könyörögtem magamban, de imáim nem találtak meghallgatásra. Ugyanis egyre közelebb jött, míg teljesen mellettem nem állt. Mosolygott, mint mindig miután meglátogatja Rick-et. –Már mindenhol kerestelek. Féltem, hogy bajod esett.

- Mégis mi bajom esett volna? Hiszen minden lépésemet az embereid figyelik–förmedtem rá dühösen.

- Látom, a kicsi rossz passzban van- meg akarta érinteni a pocakomat, de elfordultam tőle.

- Ne érj hozzám- sziszegtem dühösen.

- Mi bajod van?

- Jól érezted magad Rick-kel? Mondd csak, neked nincs lelkifurdalásod, mikor elmész és boldogan öleled magadhoz a szerelmedet? Sosem jut eszedbe, mit tettél Edwarddal?

- Bella, ez… hogy jön most ide? Miért vagy hirtelen ilyen ellenséges?

- Nem hirtelen jött- pattantam fel a helyemről. –Minden egyes nap… Minden átkozott nap eszembe jut Edward és az, amit mondtál róla. Próbáltam megérteni, próbáltam megbocsátani neked, de nem megy- sziszegtem dühösen. Valahol mélyen, a lelkem legmélyén tudtam, hogy nem szabadna ezeket mondanom, de már hozzászoktam, hogy az utóbbi időben olyanokat is teszek, amiket nem akarok. Mindent, amit érzek, a kicsi felerősíti. –Nem tudom elfelejteni, hogy a lányomnak miattad nem lesz apja. Hogy miattad nem lehet itt velünk és nem ismerheti a lányát. Mondd, sosem érzed rosszul magad emiatt?

- Bella, nyugodj meg kérlek. Árt a babának.

- Mit érdekel téged a gyerekem? Miért olyan fontos neked? Talán őt is el akarod venni tőlem? Mint az apját?
- Ne legyél velem igazságtalan. Elmondtam miért akarom, hogy éljen, hogy egészséges legyen.

- Igazságtalan? Én?? Nem én vettem el életed szerelmét. Te voltál, aki tönkretette az életemet… te vetted el őket tőlem. Mind a kettőt. Alant és Edwardot is. Mondd, nem mardos a bűntudat, mikor erre a kicsire gondolsz? Meg sem fordul a fejedben, milyen lesz neki apa nélkül?

- Bella elég ebből. Tudom, hogy a kicsi felerősíti az érzelmeidet, de ami sok az sok. Fejezd be, kérlek. Fogalmad sincs, miket beszélsz- hátrált el tőlem és felnézett az égre, ahonnan a nap egyből eltűnt és az eget beborították a felhők.

- Én csak azt mondom, amit tudok. Hiszen te magad vallottad be, hogy megölted. Hogy miattad zuhant le a gép. Vagy rosszul emlékszem?

- Nem- üvöltötte el magát. –Nem emlékszel rosszul, de nem én öltem meg. A fenébe is, nem miattam halt meg.

- De…

- NEM ÉN VOLTAM- üvöltözött. –Csak azért mondtam, hogy gyűlölj, hogy érezd a fájdalmat, amit a szüleink halála után én is éreztem. De nem vettem el tőled senkit. Sem Alant sem Edwardot… Pokollá tettem az életedet, azt akartam, hogy szenvedj, de ők ketten nem miattam haltak meg.

- Miért nem vállalod fel a tetteidet Sarah? Hiszen megbeszéltük, mi hogy lesz? Megígértem, hogy megbocsátok, de nem megy olyan könnyen. Viszont szeretném, ha őszinte lennél és nem tagadnád le a tetteidet. Úgy sem tudsz rajta változtatni. Mind a ketten halottak. Legalább legyél őszinte.

- Soha… soha életemben nem voltam még ennyire őszinte hozzád.

- Pedig jogosan tetted. Az elvesztésük hatalmas fájdalmat okozott- ültem vissza a padra. Kicsit megnyugodtam és ezt az idő is igazolta. A felhők elhúzódtak az égről és csak a szél fújt. Pont olyan volt, mint a lelkemben tomboló üresség. –Olyan fájdalmat, amit még ma is érzek. De elfogadom, hogy így akartál elégtételt venni. Azt akartad, hogy átéljem azt, amit te a szüleink elvesztésekor. Darabokra hullott az életem, és azokban a pillanatokban éreztem azt a fájdalmat, amit te egész életedben. Tudom, hogy megérdemeltem a szenvedést és mindent, ami rám várt, de nem tudom elfogadni, hogy ők már nincsenek. Először Alan, aki mellett boldog voltam, aztán Edward… Sokkal többet jelentett nekem, mint bárki más. Tudta rólam az igazat és mégis elfogadott. Ez annyira jó érzés volt. De most csak az ürességet érzem. Mikor Alant elvetted tőlem, a szívem egyik fele vele halt. És mikor Edwardot is elveszítettem, a másik felem is vele ment. Én már nem is élek igazán. Nélkülük nem.

- Ne mondd ezt –lépkedett közelebb óvatosan, majd leguggolt mellém.

- Pedig ez az igazság. Ha nem lenne itt ez a kicsi, már én sem lennék ezen a világon. A fájdalom minden nap elnyom, és nem tudom, meddig vagyok képes elviselni. Talán azért is fáj ennyire, mert mind a ketten miattam haltak meg. Miattam ért véget az életük olyan hamar. Mert ha én aznap nem megyek haza, akkor a szüleink felneveltek volna téged és nem lennél most vámpír, neked sem kellett volna ennyire megváltoznod és a gyűlöletnek élned. Minden miattam van- sírtam el magam. Ezek a hangulat változásaim még engem is megijesztenek.

- Úgy sajnálom Bella. De nem én öltem meg őket. Istenem, hogyan értessem meg veled, hogy nem vettem el az életüket, ezáltal nem miattad haltak meg.

- De…

- Úgy látom itt az ideje elmondanom mi is történt valójában -leült mellém és megfogta a kezem. –Elismerem, hogy belemásztam Alan fejébe. Hergeltelek, idegesítettelek, de nem akartam elmenni addig, hogy végezz vele. Teljes erőmből koncentráltam rá, az elméjére. Játszadoztam veletek, megszálltalak titeket, kínoztalak, de nem öltem meg senkit. Mikor összejöttél Alan-nal, fájt, hogy boldog vagy. De ahogy telt az idő és figyeltelek, rájöttem, hogy te nem fogsz ellenem tenni semmit, azonban nem tudtam megnyugodni. Tudatni akartam veled, hogy itt vagyok, hogy figyellek, és nem szabadulsz tőlem. Akkoriban nagyon sok volt a gyűlöletem irántad. De elfogadtam, hogy nem vehetek el tőled mindenkit, aki fontos számodra. Lehet, hogy ez most gonoszan hangzik, de tudtam, hogy ha megölöm őket, akkor én sem leszek jobb nálad és ezt nem akartam. Nem akartam olyan lenni, mint te. Láttam mennyire boldog vagy vele és azt is, hogy mennyire félsz tőle mikor teszem ezt tönkre. Bántani akartalak, de nem ilyen módon. Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára belemászok Alan fejébe. És így is lett. De valami kilökött onnan. Néhány percre csak, de éppen elég volt ahhoz, hogy megölje. Nem tudom kicsoda, de óriási erőre volt szüksége ahhoz, hogy kilökjön engem egy olyan elméből, amire teljes erőmmel koncentrálok. Mire sikerült visszamásznom Alan már halott volt. A gyűlöletem akkor volt a leghatalmasabb, ezért úgy tettem, mintha én öltem volna meg. Mintha végig én hergeltelek volna. De ez nem volt igaz. Azóta sem tudom ki rendelkezik akkora hatalommal, hogy képes volt átvenni az elméje felett az irányítást. Pedig még most is érzem. Minden nap, minden órában, minden pillanatban. És ez frusztrál.

- És a repülő?
- Milyen repülő?
- Amivel Edward utazott. Nem piszkáltad meg?

- Nem. Nem babráltam meg a repülőt és nem bíztam meg senkit, hogy tegye meg. Semmi közöm nem volt a balesethez.

- Akkor miért mondtad?

-Túl mérges voltam, hogy tisztázzam a dolgokat. Bántott, hogy egyből engem hívtál. Sok rosszat tettem ellened, de hogy senki más nem jutott az eszedbe, az bántott. Hiszen valljuk be, nem én vagyok az egyetlen, aki a halálodat akarja. Rengetegen akarnak holtan látni, nekem elhiheted. Nem egy csoporttal végeztem, mielőtt elérhettek volna téged és a családodat.

Ez egy kicsit meglepett. Tudtam, hogy mindent megtenne, hogy életben tartson, hogy aztán maga végezhessen velem, de nem kicsit lepett meg azzal, hogy valóban megóvott. De azért újra rákérdeztem.

- Miért?

- Mert megmondtam neked még az elején. Veled csak én végezhetek- vont vállat. –És persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy nem lett volna tisztességes küzdelem. Az erőd el volt nyomva. Senki nem tanította meg, hogyan kezeld, sőt, senki nem mondta meg, hogy egyáltalán létezik.

- Értem.

- Kutattam a baleset után. Miután anyával beszéltünk és miközben házat kerestem, mindent átnéztem a baleset körül. Kifaggattam mindenkit, megbabonáztam, beleolvastam a fejükbe, minden lehetséges módot kipróbáltam, hogy kiderítsem mi történt valójában, de nem találtam semmit. Mintha valóban csak motor hiba történt volna. Mintha tényleg baleset áldozata lett volna. Nem voltam ott, nem tudom mik voltak az utolsó szavai. Hazudtam neked.

- Miért hagytad, hogy olyanért gyűlöljelek, amit nem te követtél el?

- Mert akartam, hogy érezd, amit én. Az sem számított, hogy jogtalanul. Belátom, hiba volt. Sajnálom.

- És miért nem hoztad vissza valamelyiküket? Alant vagy Edwardot?

- Az első ok, hogy gyűlöltelek. A második pedig, hogy az én képességeimnek is meg van a határa, mint azt már egyszer említettem neked. Még ha nehéz is elhinni, de így van. Nem én öltem meg őket, nem az én tettem miatt haltak meg, így az nem változott volna az idő visszaforgatásával. Nem volt hozzájuk semmi közöm, az ég egy adta világon nem kötött hozzájuk semmi, így ugyan úgy halottak maradtak volna. De te megtehetted volna. Meg volt rá a hatalmad, de nem tudtad hogyan használd. Pedig hozzájuk közel álltál, az életük részese voltál és ez segített volna visszahozni őket, még akkor is, ha a haláluk nem volt hozzád köthető. Bár Alan-nél jobban működött volna, mert már bocsi, de őt te ölted meg. A lényeg, hogy van hozzá erőd. Én is érzem. Sokkal erősebb, mint az enyém. De még nem tapasztaltad ki.

- Hogyan lehetséges ez? Érzem, én is, de…

- Pontosan- mosolygott rám. –Ahogy mondom. Elkápráztat a hatalmad. Az a mérhetetlen erő, ami téged körülvesz. Nem egyszer fordultam vissza, mikor ellened indultam. Nem tudom mi volt az, de megállított. És visszafordulásra késztetett. Anélkül, hogy tudtál volna róla. Minden egyes alkalommal, mikor felbukkantam körülötted, reménykedtem, hogy ne akkor szabaduljon fel belőled azaz erő. Ezért jelentem meg legtöbbször mások elméjén keresztül. Ezért kerültelek olyan sokáig, ezért nem bukkantam fel olyan sűrűn.

- Azt mondod, sok mindenre képes vagyok, de én nem hiszem. Egész létezésem során csak gyógyítani tudtam és nagy erőfeszítések árán feltámasztani. Semmi mást. Meg most képes vagyok figyelni a családomat. Szerintem anya tévedett.

- Bella, ne csináld ezt. Hiszen most mondtam el, hogy hatalmas erő van a birtokodban. És én is képes vagyok a gyógyításra feltámasztásra. Nálad erősebb ez a két képesség, mert mindig is ezt gyakoroltad, de te is tudod mind azt, amit én. Ne hagyd, hogy a kételyeid vezessenek. Higgy nekem. Erős vagy.

- De…

- Gondolj az időjárásra Bella. Hiszen az előbb is elborult, mikor dühös és szomorú voltál.

- Lehet, de akkor sem akarom elhinni.

- Pedig te is láttad a bizonyítékokat. Ha szomorú vagy és dühös, az időjárás tükrözi a lelkedben tomboló fájdalmat.

- Sokan szomorúak, ha esik az eső Sarah. Ez nem bizonyít semmit.

- Bella, fogadd el, hogy különleges vagy és ne legyél értetlen- szólt rám kicsit gorombán, amin nagyon meglepődtem. –Azért esik, mert szomorú vagy. Fél évvel ezelőtt, mikor Edward meghalt, akkor is hatalmas vihart kavartál és bár te ezt nem tudod, de az átváltozásodkor is olyan vihar tombolt Olaszországban, hogy az ott élők azt hitték eljött a világ vége. Tornádó pusztította a várost és majdhogynem leszakadt az ég.

- Miért? Miért nem tudtam erről és ha igaz, akkor miért nem jelentkezett hamarabb az erőm?
- Aro visszatartotta. Ő tudta, hogy tehetséges vagy. Miután átváltoztam, megkerestem. Már emberként is erre tanítottak engem. Már emberként tudtam, hogy egy napon vámpír leszek. Felkészítettek rá, de téged nem. Én tudtam mekkora hatalmam lesz, de te még csak nem is gondolhattad volna. Én mondtam neki, hogy ne szóljon és ő egyet értett velem, így nem kellett attól tartania, hogy ellene fordulsz. Gond nélkül irányíthatott téged és te azt tetted, amit csak akart. Az a veszély pedig nem fenyegette, hogy valaki elárulja neked mennyire hatalmas vagy, mert rajta és rajtam kívül senki más nem tudott rólad. Az utolsó vámpír, aki tudott rólad, holtan végezte. Velem nem tudott végezni, ezért megegyeztünk. És mivel én gyűlöltelek, egyáltalán nem állt szándékomban elárulni neked az igazat. De most eljött az ideje. Amint megszületik a kicsi, mindent megtanítok neked. Mindent és képes leszel vigyázni magadra és a kislányra.

- Bűntudatod van, igaz? –kérdeztem és a szemeibe néztem.0

- Hatalmas Bella. Olyan hatalmas, hogy a lelkem nem bírja el és fogalmam sincs, hogyan tudnám megszüntetni. Képtelen vagyok nem gondolni rá.

- Ugyan ezt éreztem én is, egészen addig, míg meg nem bocsátottál nekem fél évvel ezelőtt. Neked is erre van szükséged Sarah- felálltam és felhúztam magamhoz. –Megbocsátok neked Sarah, teljes szívemből remélem, hogy képes leszel elfelejteni mindent. Mindent, hogy ú lappal kezdhessünk. És ez a kislány lesz a reményünk- kezét a pocakomra vezettem és ő elmosolyodott.

- Úgy szeretném, ha igazi testvérek lehetnénk Bella. Nem akarlak elveszíteni. De félek, hogy nem vagy képes elfelejteni mindent, amit ellened elkövettem.

- Sarah, mindent megteszek, hogy sikerüljön. A nagyját már elfelejtettem. Egy dolog van, amit nehéz lesz és az Edward halála. Hagytad, hogy gyűlöljelek és ezt a felgyülemlett haragot el kell nyelnem. Nem fog könnyen menni, de egy napon mindent az elejéről kezdünk. Ígérem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ez sikerüljön. És most, hogy tudom az igazat, már sokkal egyszerűbb lesz. Mert tudom, hogy nem te voltál és tudom, hogy van valaki, akin bosszút kell állnom.

- És én segíteni fogok neked. Mindenben Bella. Együtt véget vetünk a sok gonoszságnak.

- Úgy kell, hogy legyen. Mert a lányom nem nőhet fel ilyen gonosz világban. Ő boldog lesz, mert mind a ketten erre törekszünk majd. Igaz?

- Pontosan- rám mosolygott, majd átölelt. Ennyi volt. Azt hiszem kiadtam magamból mindent és sokkal jobban érzem magam. Végre azt is megtudtam, hogy nem Sarah vette el a lányom apját, ami megnyugtat, mert nincs miért gyűlölnöm. Egyúttal pedig újabb célt tűzött ki a szemem elé. Amint lehetőségem nyílik rá, megkeresem a másik erőt, mert biztos vagyok benne, hogy Edward haláláért ő a felelős.

Ezután kissé elfáradtam, így bementem a szobámba, ami a gyerekszoba mellett van. Ha már egyszer Sarah nem akarta, hogy a kicsivel egy szobán osztozzunk, akkor a lehető legközelebb legyek hozzá.

Az én szobám egyszerű volt, krém és barna színű. Az ajtó mellett egyből egy ablak és mellette az ágy, míg az ágy másik oldalán még egy ablak volt. A másik oldalon pedig egy kandalló, a kandalló mellett egy két szárnyas ajtó fából, ami a gardróbba vezetett. Az ággyal szemben volt egy hatalmas plazma tv, dvd lejátszóval és hifivel. A mennyezet fából készült. Az ajtóval szembeni falból egy újabb ajtó nyílt, ami a fürdőszoba volt. A falakon festmények lógtak, egy-egy éjjeli szekrény volt az ágy mindkét oldalán és azokon egy-egy kis lámpa. Nekem tökéletesen megfelelt. Nem volt túl hivalkodó, de nem is volt őskori. Hát nem így képzelné el az ember egy kastély szobáját. De nekem így tetszett. Így otthon érezhettem magam. Tökéletes volt. Ledőltem az ágyra, összehúztam magam és betakaróztam. Kicsit fáradt voltam és elnyomott az álom is.

Arra keltem, hogy valami meleg és nedves nyalogatja az arcomat. Hiába kapálóztam, nem akart arrébb menni. Nevetést hallottam, így arra a döntésre jutottam, hogy ideje felkelni. De amint kinyitottam a szemem, azt hittem lefordulok az ágyról, annyira megijedtem.

Egy hófehér kis vacak feküdt a párnámon, egyenesen a szemembe nézve. És én elnevettem magam, majd felülve az ölembe vettem a fehér kis szőrmókot. Egy gyönyörű hófehér kis kutyus nézett rám ártatlan szemekkel és én nem tudtam abbahagyni a nevetést.

-Remélem, tetszik- mászott mellém Sarah.

- Te hoztad ide? Mégis honnan?

- Egy kis állat kereskedésből. Gondoltam szeretnél egyet. Anyától tudom, hogy szeretted az állatokat. Gondoltam megleplek.

- Hát ez sikerült- és felemeltem a kis kutyust.

- És mi lesz a neve?

- Attól függ.

- Mitől?

- Hogy kisfiú vagy kislány?

- Kisfiú.

- Akkor Eddy.

- Nos Eddy- hajolt oda hozzá Sarah. –Üdvözöllek a családban.

Bella külön kis helye a kertben

Eddy

A gyerekszoba

Bella szobája

Kis játszótér a kicsinek