Feel the love~ 23.fejezet

Sziasztok!

Nos, ez lenne a Friss nagyon is megkésve, amiért iszonyatosan szégyellem magam, de kipurcant a gépem és három napig teljesen tehetetlen voltam. 
És most sem szolgálhatok jó hírekkel... legalábbis a történet szempontjából nem jó. 
Nos, most egy hosszabb szünet következik, de ez nem a történet végét jelenti. Egyszerűen annyi a helyzet, hogy három hétre külföldre utazom és nem tudom mennyire lesz lehetőségem írni és net közelbe kerülni, de nagy a valószínűsége, hogy az időm nem engedi majd. Így a következő rész csak három hét múlva várható, de lehet, hogy egy kicsivel több ideig. 
Október 12-én jövök haza, ami annyit jelent, hogy 13-14-e körül jelentkezem a blogon és akkor majd többet tudok mondani a következő fejiről. Ígérem, hogy azonnal jelentkezem, amint tudok, addig pedig remélem nem fogtok nagyon megutálni. 
Jövő hónapban jelentkezem. Legyetek jók. 
Puszi: Rosalice

(Sarah  szemszöge)

A levele a szívemig hatolt. Az érzései a levélen keresztül is érződtek. A bűntudata, a szeretete, a megbocsátása, a lánya iránti szeretete és az elvesztés félelme. Ez a levél mindent elmondott, amit a testvérem érzett az utóbbi időben. Mindent, amit én nem tudhattam, amit nem érezhettem át. Csakis most, a levélen keresztül. Csak így tudhattam meg, hogy megbocsátott, hogy már nem érzett irántam semmiféle megvetést és gyűlöletet, sem utálatot. Nem neheztelt rám, hanem megbocsátott. És csak most értettem meg a szavait. Most fogtam fel igazán, miért volt olyan rejtélyes. Hogy miért mondta annyiszor, hogy a Culleneknek ismerniük kell a lányát. Mert azt hitte, hogy nem fogja megismerni a lányát. Érezte, hogy számára elérkezett az idő és nem szólt nekem. Nem figyelmeztetett. Pedig lehet, hogy ha időben szól, akkor megmenthettem volna. De nem szólt, így már csak az orvos kezében van az élete. Magában tartotta, ahogyan minden mást is. Biztos nagyon egyedül érezte magát, mégsem szólt nekem. Nem akart bántani. Azt akarta, hogy a lánya jó kezekben legyen… és azt hitte én vagyok a legalkalmasabb személy erre.

Az ágyban feküdve, azon gondolkoztam képes lennék-e egyedül felnevelni a kislányt. Persze tudtam, hogy nem lennék egyedül, hiszen Rick mellettem van és biztos voltam benne, hogy bár nem tudnak semmit, de a Cullenek is segítenének.

De akkor sem biztos, hogy jó anyja lennék. Hiszen ő Bella lánya és neki kell ott lennie az élete minden percében. Neki kell felnevelnie, nem nekem. Én segítenék neki, de ez az ő feladata.

Amint ez tudatosult bennem, felpattantam az ágyról és a szoba felé igyekeztem, ahol a szülés zajlott, de pont akkor nyílt ki az ajtó, mikor odaértem.

-Mi van a nővéremmel?

- Sajnálom Sarah- hajtotta le a fejét az orvos. –Mindent megtettünk, de nem sikerült megmentenünk. Bella meghalt. A tű és a fogaink sem hatolnak át a bőrén, ami erősebb, mint egy vámpíré. Képtelenek voltunk átváltoztatni. Sajnálom.

- Nem érdekel a mentegetőzésed –löktem el magamtól, majd észbe kaptam és visszahúzva a szemébe néztem és megbabonáztam újra. –Vizsgáld meg a kislányt, aztán a mellette levő lánynak mondd el, mi van vele. Ha végeztél, takarodj a kastélyból. Amint kiteszed a lábad innen, mindent elfelejtesz, amit az elmúlt hónapokban láttál. –Aztán az egyik testőrhöz fordultam, aki nem messze volt tőlünk. –Kísérd végig a lépéseit. Amint mindennel végzett, bizonyosodj meg róla, hogy elfelejtett mindent és vidd innen olyan messzire, amennyire csak tudod. Soha nem akarom látni, mert a végén megölném.

- Rendben kisasszony- meghajolt, majd az orvossal együtt elmentek a kislány szobája felé. Én pedig beléptem a szobába, ahol emberek és vámpírok is tartózkodtak, az ágyon pedig a húgom élettelen teste.

- Hagyjatok magamra- csattant hangom a szoba csendjében. Amint mindenki kiment, mellé sétáltam és megfogtam a kezét. –Nem fogom hagyni, hogy te is elmenj. Itt van rád szükségem és a lányodnak is. Vissza foglak hozni, akkor is, ha nem akarod. Akkor is, ha én belehalok. De a lányod mellett kell lenned.

 Minden erőmet összeszedtem és koncentrálni kezdtem. Komolyan mondom, hogy ennyire még sosem erőltettem meg magam. De nem érdekelt az sem, ha belehalok. A testvérem megbocsátott és el kell mondanom neki, hogy én sem haragszom rá. Hogy nincs bennem rossz érzés, mikor rá gondolok. Nem hagyhatom meghalni. Nem lehet.

A tenyeremből fény lövellt ki, de akkora méretű, hogy az egész szobát beterítette. Bellára irányítottam. Előbb meggyógyítottam a testi sebeit, majd a feltámasztással próbálkoztam, de egyszerűen nem ment.

- Hogy a fene vinné el az összes rohadt képességet- morogtam, majd térdre estem a nővérem holtteste mellett. –A pokolba az egésszel, ha nem tudom visszahozni azt, akit szeretek.

Megfogtam a kezét és arra ráborulva zokogni kezdtem. Ilyen nincs. Nem veszíthetem el őt. Nem lehet. –Nem hagyhatsz el Bella, nem teheted ezt velem. Én nem vagyok olyan erős, mint te. Nem vagyok képes felnevelni a lányodat. Úgy nem, hogy a fél életedet romba döntöttem. Kérlek, ébredj fel Bella- könnyeim utat törtek maguknak. Apró, vörös könnycseppek voltak. A vérem folyt végig az arcomon a szememből. Sirattam a testvéremet és átkoztam a sorsot, amiért most veszi el tőlem. Most, mikor megtudtam, hogy megbocsátott nekem. Most, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá és én nem tehetek érte semmit. Nem tudom visszahozni őt. Akkor mégis miért van ekkora hatalmam? Miért nem vagyok képes megmenteni őt?

Hosszú órákon keresztül sírtam a testvérem teste mellett. A lelkem nem volt képes megnyugodni. Minden lehetséges módot kipróbáltam, hogy felélesszem, de nem használt semmi. Semmitől nem ébredt fel. Próbáltam emberré változtatni, próbáltam feltámasztani, de semmi. Minden hasztalan volt.  

- Kisasszony, kérem- lépett be a szobába a kislánnyal a karján a szolgálólány, akire rábíztam a kis hercegnőt. –A kislány borzasztóan sír már órák óta. Képtelen vagyok megnyugtatni és a vámpír sem tud tenni semmit. Keservesen sír.

Ránéztem a kislányra, akinek a gyönyörű szemei vörösek voltak a sok sírástól és az arcán még mindig ott folydogáltak a kis könnycseppek. Felém nyújtózkodott, miközben Bellát figyelte.

Odamentem hozzájuk és a kezembe vettem a kicsit, aki ugyan még nagyon kicsike volt, de a kezecskéit már nyújtogatta. Azonban mikor a karjaimba vettem a kezei nem jártak tovább. Megnyugodott és apró pici arcát felém fordította. Szemei mintha fájdalomról árulkodtak volna, de biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm. Agyamra ment a sok sírás.

-Kérem, mosdassa le a testvérem testét, és ha készen van, szépen öltöztesse fel, aztán szóljon egy vámpírnak, hogy vigye át a szobájába. Addig én elintézem a temetést- hangom megbicsaklott a mondat végére. El kell temetnem a testvéremet. A kislánnyal a karomon átsétáltam a szobájába és befektettem a kiságyba. Annyira nyugodt és aranyos volt. Olyan kicsi és édes. Mégis mennyi szenvedés vár rá. Hiszen hiába leszek itt neki, ha az édesanyja halott és nem lehet vele. Én tudom hogyan fog érezni. Tudom milyen anya nélkül felnőni, ezért is akartam úgy visszahozni őt. De nem sikerült. Csődöt mondtam ebben is. Nem vagyok jó semmire. A testvérem életét sem tudom megmenteni.

-Nem tudom elhinni, hogy valóban anya nélkül maradtál. Annyira félek, hogy nem leszek képes felnevelni téged. Hiszen a mamádnál jobban senki nem szerethet. Én már csak tudom. Chiara- elmosolyodtam. –Bellának igaza volt. Ez a név gyönyörűen illik hozzád. Ennél szebb nevet senki nem adhatott volna neked. És én teljesítem édesanyád minden kérését. Mindegyiket. Még azt is, hogy ne szakítsalak el a Cullenektől. Pedig nem szeretném, ha velük lennél, de Bellának igaza volt. A Cullenek jószívűek és biztosan szeretni fognak. Mellettük lesz családod. Olyan családod, amilyen nekem sosem volt.

- Kisasszony, végeztünk a nővére testével. Az egyik vámpír bevitte a szobába az ágyára és letakartuk egy fehér lepedővel.

- Köszönöm, elmehet- rá sem néztem szerencsétlenre. Amint lehet, úgyis törlöm mindenki emlékeiből az elmúlt hónapokat és elmegyek innen a kislánnyal együtt. Nincs miért itt maradnom, ha Bella nem él. Hiszen azért választottam ezt a kastélyt, mert tudtam, hogy tetszeni fog neki és a kislánynak is. Erre itt hagyott.

Mielőtt teljesen ellepte volna az agyamat a kétségbeesés, újra felvettem a kicsit és vele együtt átsétáltam Bella szobájába. Ideje elbúcsúzni a testvéremtől.

Belépve a szobába az illata csapta meg az orromat és már csak ettől is majdnem teljesen összezuhantam. De erősnek kell lennem. A szoba sötétbe borult, az ágyon ott feküdt a testvérem teste egy fehér lepedővel leterítve. A mellkasa nem mozgott, semmi jele nem volt, hogy életben lenne. Csak feküdt ott, mint valami szobor.

A kislányt pólyástól lefektettem a holttest mellé, majd lejjebb húztam a fehér anyagot, hogy még utoljára láthassam az arcát. Kifejezéstelen volt és hideg. Hányszor elképzeltem holtan? Hányszor kívántam a múltban a halálát, hányszor mentettem meg a halál elől? És most mégis itt van. Itt fekszik előttem mozdulatlanul, akár egy kőszobor.

Az ágyon térdeltem a testvérem mellett, a kislány köztünk mocorgott, de sajnos ebben a pillanatban nem tudtam rá figyelni. A lelkemet présbe szorította a fájdalom, a hiány. A mosoly nem húzódott ajkain, pedig a kislánya ott feküdt mellette. Akár hányszor a kicsire gondolt, mindig felvidult és megnyugodott. Mintha semmi más nem érdekelné, csak ez a kis csöppség, mégis elment. És itt hagyott mind a kettőnket.

-Miért? –sírtam el magam. Könnyeim nekem is eleredtek a mai napon már sokadjára. –Miért hagytál el? Miért nem vagy itt velem? Miért? Itt van a lányod, itt vagyok én… megbocsátottam neked Bella és te pont most mész el? Most, mikor igazi testvérek lehetnénk… mikor mindent előröl kezdhetnénk- a hasára fektettem a fejem, miközben a kislányt simogattam.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak, de most nem véres csak sós könnyek voltak. Túlságosan sokat sírtam már. Olyan sokat, hogy az erőm is elhagyott. Már nem érdekelt semmi. Hiszen nincsen senkim ezen a világon, csakis Chiara. Rick is elhagyhat akár mikor, főleg most, hogy szinte alig vagyunk együtt. Már nem tudom, mihez kezdhetnék. Fogalmam sincs, hogyan állhatnék újra talpra. Nem tudom, hogyan kellene újra kezdenem mindent. Egyszerűen nem tudok már semmit. Üres vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy a testvérem halála ennyire megvisel majd. És most mégis itt fekszem és átkozom a sorsot, amiért elvette tőlem.

Olyan sokáig sírtam és gondolkodtam, hogy a végén teljesen elnyomott az álom, ezzel kiszakítva engem a szörnyű valóságból, hogy egy kicsit megnyugodhassak.

Ezzel csak egy baj volt. Hogy álmomban sem tudtam elfelejteni azt a szörnyű tényt, hogy a nővérem halott. Újra és újra lepörgött a szemem előtt a mai nap. Egyszerűen képtelen voltam elfelejteni akár csak néhány pillanatra is.

Ijedten kaptam fel a fejem a párnáról és azonnal érkezett a következő sokk is. A kislány és Bella teste is eltűnt a szobából. Egyikőjük sem volt mellettem. Felpattantam az ágyról és kiviharzottam a szobából a kislányt keresve, de nem volt a szobájában. Nem találtam és mikor megelégeltem a rohangálást elkaptam az első szembe jövő vámpír torkát és a falhoz szorítottam.

-Hol van a kislány? –sziszegtem a képébe. –Hol van a kislány és hol van a nővérem teste?

Már majdnem megfojtottam szerencsétlent, annyira görcsösen szorítottam a nyakát, de nem érdekelt. Meg kell tudnom, hol vannak és hogyan tűntek el a szobából.

-Sarah- amint meghallottam a nevem szinte azonnal elengedtem a vámpírt és megfordultam a tengelyem körül. De amit a hátam mögött láttam, azt nem tudtam mire vélni. Egyszerűen nem találtam rá magyarázatot. Mit keres ő itt?

(Edward szemszöge)

Nem tudom mi történt. Fogalmam sincs, hol vagyok, és azt sem tudom, ki vagyok vagy, hogy kerültem ide. Csak annyit tudok, hogy valami iszonyatosan éget, és már nem bírom elviselni. Mintha elevenen égetnének el és senki nem akar segíteni, mert nem hiszem el, hogy nem hallják a kiabálásomat. Pedig elég hangos vagyok. Miért nem oltják már el ezt a tüzet?

Újabb lángcsapások érték a karjaimat és lassan szétterjedt a testem minden szegletében, ami az eddigieknél is elviselhetetlenebb volt.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de szépen lassan kezdett alább hagyni a fájdalom. Már éreztem az ujjaimat, a lábamat, a karjaimat, végül az egész testemet. Lehet, hogy valaki mégis meghallgatott és hajlandó volt segíteni nekem és eloltotta azt az átkozott tüzet?

Nem mertem kinyitni a szemem, nem hittem, hogy képes lennék rá ennyi fájdalom után.

-Nyisd ki a szemed. Igenis életben vagy és képes vagy mindenre, amit csak szeretnél- amint meghallottam a férfi hangját, kipattant a szemem és felugrottam arról a helyről, ahol eddig feküdtem. Egészen a falig hátráltam, majd vicsorogni kezdtem és morogtam.

Mi a fene? Miért csinálom ezt? És honnan jön ez a hang?

-Nyugodj meg- emelte fel a kezeit maga elé, hogy jól lássam őket. –Nem teszek hirtelen mozdulatot, megígérem. Te pedig megnyugszol és felegyenesedsz.

A morgás abba maradt, de továbbra is nyugtalanul pillantottam rá közben pedig a kiutat kutattam a tekintetemmel, de semerre nem találtam. Az egyetlen kijárat egy ajtó volt. Se egy ablak, se egy rés, ahol el tudnék szökni.

- Edward, én segíteni akarok neked. Hiszen ezért mentettelek meg- közelebb lépett hozzám, de csak pár lépést. Szóval ez lenne a nevem? Edward? –Tudom, hogy most nem emlékszel semmire, valószínűleg a saját nevedre sem, de nem kell félned. Én segíteni akarok. Azt akarom, hogy mindenre emlékezz. Főként a lányodra.

- A lányomra? Van egy lányom? Hol van most? És én hol vagyok?

- Mindent el fogok mesélni, de előtte tudnod kell, hogy a neved Edward Masen és van egy lányod, akit elvettek tőled. Az édesanyja meghalt és most egy nő tartja uralma alatt a kicsit. Én pedig segíteni akarok neked, hogy visszakapd őt.

- Ki vagy te?
- Egy barátod, aki ismerte a barátnődet és aki tudja, hogy hol van a lányod. Segíthetek, hogy visszakapd, de ehhez idő kell és az, hogy bízz bennem. Mit mondasz?

- Bízom benned- egyenesedtem fel. –Ha segítesz visszaszereznem a lányomat, akkor bízom benned és örökké hálás leszek neked. De mindent el kell mondanod. Ki vagyok, mi történt, miért nem emlékszem és azt is, hogy mi vagyok.

- Kezdjük az elejéről- ült le az ágyra és megütögette maga mellett az ágyat, majd leültem mellé és ekkor ő behívott egy lányt a szobába. –Először is tudnod kell, hogy vámpír vagy… egy újszülött vámpír, akinek szüksége van a vérre, hogy megerősödjön. És ez a kislány azért van itt, hogy neked segítsen- lerántotta a lányt az ágyra, majd elém lökte. A szemem a nyakára vándoroltak és láttam, ahogy a vér száguld az ereiben. Megnyaltam a számat, mire a férfi beleharapott a nő nyakába és elém lökte. –Igyál- parancsolt rám és én eleget tettem az akaratának. Beleharaptam a nő nyakába.