Feel the love~ 21.fejezet

Sziasztok!

Nos, én újra itt vagyok, és megint hoztam a frisset. Viszont van egy rossz hírem is. Nem tudom mikor tudom hozni a következőt. Holnaptól suli van és nem tudom mennyi időm lesz az írásra, így nem tudok újabb fix időpontot írni. Szóval nem ígérek semmit. Amint tudom hozom. Remélem nem haragszotok meg érte. 

Most pedig jó olvasást kívánok. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

A napok egyre csak teltek. A napokból nagyon gyorsan hetek lettek, a hetekből pedig hónapok és már csak arra lettem figyelmes, hogy eltelt egy fél év. Teljes fél év. Ez idő alatt megtanultam hogyan változhatok vissza vámpírrá és hogyan lehetek újra ember. Mindössze az erőmet kellett megtalálnom és bármire képes voltam. Igaz, nagyobb kiképzések nem folytak, tekintve, hogy terhes vagyok és hát fél év alatt azt is sikerült kiderítenünk, hogy a kicsi már most erősebb, mint én. Ő változtatott vissza emberré, mert vámpír testben képtelen volt fejlődni. A rosszulléteim és fájdalmaim oka szintén a kis csöppség volt, aki vagy mozgott, vagy szimplán nem tetszett neki valami és ezeket az úgymond „dühkitöréseit” én szenvedtem meg, de egyáltalán nem bántam. Nem érdekelt mennyit kell szenvednem, mennyi fájdalmat kell még elviselnem, mert megérte. Ez a pici a hasamban, ő jelentette nekem az életet. Edward halálán nehezen ugyan, de túltettem magam és nem is beszéltünk Sarah-val a múltról. Azt mondta nem tesz jót nekem és én nem akartam vitatkozni vele. Nekem is jobb volt, hogy nem tudom a részleteket. Igaz, a hiánya örökre fájni fog, örökké szenvedni fogok tőle, de már nem tudom őt visszahozni. Meghalt és el kell fogadnom, hogy ilyen az emberi élet. Az emberek születnek, élnek és meghalnak. Előbb utóbb bekövetkezik ez a szörnyű tragédia, ezt senki nem tudja elkerülni… kivéve a vámpírok.  De az emberek meghalnak. A kérdés csak az, hogy hosszú életet élhetnek vagy rövid időn belül magához szólítja őket az úr. Edwardnak hamar itt kellett hagynia ezt a világot, ami nekem és a szeretteinek hatalmas fájdalmat jelentett, de nem tudok tenni semmit. Pedig az életemet adnám azért, hogy visszatérjen hozzánk. Annyira hiányzik. Olyan üres vagyok nélküle.

A szüleiről annyit tudok, hogy ott laknak Forksban. Nora képtelen volt elhagyni Forks-ot. Emma visszaköltözött a szüleihez, ugyanis Nora belebetegedett a fia elvesztésébe és segítségre szorul. William pedig mindent megtesz, hogy meggyógyítsa.

A Cullen család még mindig Forks-ban van, és szívem szerint visszamennék hozzájuk, főleg mikor látom őket. Sarah megtanította hogyan tarthatom őket szemmel, és amikor csak tehetem figyelem őket. Persze ez csak akkor adódik meg, mikor a pici engedi, hogy vámpír legyek. Legalább egy rövid ideig, de nem igen tetszik neki. Jobban szereti, ha ember vagyok és ezt ki is mutatja.

Sarah-ra egy rossz szavam sem lehet. Ahogy megígérte, együtt rendeztük be a pici szobáját. Úgy látta kislány lesz, így minden gyönyörű kislányos színekben pompázott. Gyönyörű rózsaszín és fehér lett az egész szoba. A mennyezet fehér volt, az ajtó felőli és a szembeni fal rózsaszín lett fehér csíkokkal, a másik kettő pedig egyszínű rózsaszín. A bútorok többsége fehér egy kevés rózsaszínnel, de világosabb volt, mint a falak. A kiságyat középen helyeztük el, egy perzsa szőnyegen. Fehér volt, egyszerű, de annál szebb. Egy apró rózsaszín korona díszelgett az egyik oldalán, ahogy a szekrényen is. Az ajtó mellé a sarokba pedig egy hintaszéket tettünk, elé egy fotellel, hogy ha ahhoz van kedvem, akkor kényelmesen tudom figyelni a kicsit. Ezeken felül pedig rengeteg plüss állatot vettünk neki, csörgőket, baba ruhákat és mindent, amire szüksége lehet egy kisbabának.

A napjaim nagy részét a kertben töltöttem, ami gyönyörű volt. A kicsi is nyugodtabb volt idekint, mint bent a hatalmas kastélyban.

 Ahogy Sarah ígérte, emberek is tartózkodtak a kastélyban. Takarítottak, felszolgáltak, főztek és bármit megcsináltak, amit csak kértünk. Rajtuk kívül néhány állat vérrel táplálkozó vámpír is tartózkodott itt. Mint utólag kiderül, a vámpírokat ő változtatta át és hatalmas hűséget éreznek a húgom iránt, így semmi esélye, hogy valaha is elárulnák őt. Ezek a vámpírok olyan testőr félék a számunkra. De főleg az én számomra. És legtöbbször akkor, ha Sarah nincs itt a kastélyban. Az emberek pedig nem jelentettek ránk veszélyt. Minden alkalommal, mikor elhagyták a kastélyt, Sarah levédte a gondolataikat és így egyetlen vámpír sem juthatott a fejükbe. Ezáltal nem juthatott el hozzánk senki sem. Ennyi idő alatt nagyon sok mindent megértettem a húgom életével kapcsolatban. Meg tudtam hogyan képes észrevétlen maradni, hogyan tud mindent előre. Sokat segített nekem és ezért hálás vagyok. De nem tudom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket ellenem tett. Fájt, hogy nem tudtam kiűzni magamból a sok fájdalmat. Pedig annyira szeretném. De isten látja lelkem, hogy nem megy. Szeretnék megbízni benne, de képtelen vagyok elfelejteni, hogy miatta nem lesz apja a kislányomnak. Néha-néha magamra hagy, hogy meglátogassa a szerelmét és ilyenkor irigylem őt. És bár tudom, hogy nem szép, de fellobban bennem a gyűlölet, hogy ha nem veszi el tőlem Edwardot, akkor most ő is velem és a kislányunkkal lehetne és én is olyan boldog lehetnék, mint ő. Sőt, ezerszer boldogabb.

Most is éppen a kertben ülök, a külön nekem kialakított kis helyen, ami olyan békés és nyugodt. Tele van virágokkal, napfénnyel és minden szép zöld. Olyan békés és megnyugtató. Innen pont rálátok arra a kicsiny csúszdára és hintára, amit a kicsinek raktak össze. A tájjal ellentétben a lelkem viszont egyáltalán nem nyugodt. Megint Edward jár a fejemben és a múlt. A múlt, amit el kellene felejtenem.

-Hát itt vagy Bella- rángatott ki gondolataimból Sarah hangja. Csak ezt ne… Most ne gyere ide, kérlek- könyörögtem magamban, de imáim nem találtak meghallgatásra. Ugyanis egyre közelebb jött, míg teljesen mellettem nem állt. Mosolygott, mint mindig miután meglátogatja Rick-et. –Már mindenhol kerestelek. Féltem, hogy bajod esett.

- Mégis mi bajom esett volna? Hiszen minden lépésemet az embereid figyelik–förmedtem rá dühösen.

- Látom, a kicsi rossz passzban van- meg akarta érinteni a pocakomat, de elfordultam tőle.

- Ne érj hozzám- sziszegtem dühösen.

- Mi bajod van?

- Jól érezted magad Rick-kel? Mondd csak, neked nincs lelkifurdalásod, mikor elmész és boldogan öleled magadhoz a szerelmedet? Sosem jut eszedbe, mit tettél Edwarddal?

- Bella, ez… hogy jön most ide? Miért vagy hirtelen ilyen ellenséges?

- Nem hirtelen jött- pattantam fel a helyemről. –Minden egyes nap… Minden átkozott nap eszembe jut Edward és az, amit mondtál róla. Próbáltam megérteni, próbáltam megbocsátani neked, de nem megy- sziszegtem dühösen. Valahol mélyen, a lelkem legmélyén tudtam, hogy nem szabadna ezeket mondanom, de már hozzászoktam, hogy az utóbbi időben olyanokat is teszek, amiket nem akarok. Mindent, amit érzek, a kicsi felerősíti. –Nem tudom elfelejteni, hogy a lányomnak miattad nem lesz apja. Hogy miattad nem lehet itt velünk és nem ismerheti a lányát. Mondd, sosem érzed rosszul magad emiatt?

- Bella, nyugodj meg kérlek. Árt a babának.

- Mit érdekel téged a gyerekem? Miért olyan fontos neked? Talán őt is el akarod venni tőlem? Mint az apját?
- Ne legyél velem igazságtalan. Elmondtam miért akarom, hogy éljen, hogy egészséges legyen.

- Igazságtalan? Én?? Nem én vettem el életed szerelmét. Te voltál, aki tönkretette az életemet… te vetted el őket tőlem. Mind a kettőt. Alant és Edwardot is. Mondd, nem mardos a bűntudat, mikor erre a kicsire gondolsz? Meg sem fordul a fejedben, milyen lesz neki apa nélkül?

- Bella elég ebből. Tudom, hogy a kicsi felerősíti az érzelmeidet, de ami sok az sok. Fejezd be, kérlek. Fogalmad sincs, miket beszélsz- hátrált el tőlem és felnézett az égre, ahonnan a nap egyből eltűnt és az eget beborították a felhők.

- Én csak azt mondom, amit tudok. Hiszen te magad vallottad be, hogy megölted. Hogy miattad zuhant le a gép. Vagy rosszul emlékszem?

- Nem- üvöltötte el magát. –Nem emlékszel rosszul, de nem én öltem meg. A fenébe is, nem miattam halt meg.

- De…

- NEM ÉN VOLTAM- üvöltözött. –Csak azért mondtam, hogy gyűlölj, hogy érezd a fájdalmat, amit a szüleink halála után én is éreztem. De nem vettem el tőled senkit. Sem Alant sem Edwardot… Pokollá tettem az életedet, azt akartam, hogy szenvedj, de ők ketten nem miattam haltak meg.

- Miért nem vállalod fel a tetteidet Sarah? Hiszen megbeszéltük, mi hogy lesz? Megígértem, hogy megbocsátok, de nem megy olyan könnyen. Viszont szeretném, ha őszinte lennél és nem tagadnád le a tetteidet. Úgy sem tudsz rajta változtatni. Mind a ketten halottak. Legalább legyél őszinte.

- Soha… soha életemben nem voltam még ennyire őszinte hozzád.

- Pedig jogosan tetted. Az elvesztésük hatalmas fájdalmat okozott- ültem vissza a padra. Kicsit megnyugodtam és ezt az idő is igazolta. A felhők elhúzódtak az égről és csak a szél fújt. Pont olyan volt, mint a lelkemben tomboló üresség. –Olyan fájdalmat, amit még ma is érzek. De elfogadom, hogy így akartál elégtételt venni. Azt akartad, hogy átéljem azt, amit te a szüleink elvesztésekor. Darabokra hullott az életem, és azokban a pillanatokban éreztem azt a fájdalmat, amit te egész életedben. Tudom, hogy megérdemeltem a szenvedést és mindent, ami rám várt, de nem tudom elfogadni, hogy ők már nincsenek. Először Alan, aki mellett boldog voltam, aztán Edward… Sokkal többet jelentett nekem, mint bárki más. Tudta rólam az igazat és mégis elfogadott. Ez annyira jó érzés volt. De most csak az ürességet érzem. Mikor Alant elvetted tőlem, a szívem egyik fele vele halt. És mikor Edwardot is elveszítettem, a másik felem is vele ment. Én már nem is élek igazán. Nélkülük nem.

- Ne mondd ezt –lépkedett közelebb óvatosan, majd leguggolt mellém.

- Pedig ez az igazság. Ha nem lenne itt ez a kicsi, már én sem lennék ezen a világon. A fájdalom minden nap elnyom, és nem tudom, meddig vagyok képes elviselni. Talán azért is fáj ennyire, mert mind a ketten miattam haltak meg. Miattam ért véget az életük olyan hamar. Mert ha én aznap nem megyek haza, akkor a szüleink felneveltek volna téged és nem lennél most vámpír, neked sem kellett volna ennyire megváltoznod és a gyűlöletnek élned. Minden miattam van- sírtam el magam. Ezek a hangulat változásaim még engem is megijesztenek.

- Úgy sajnálom Bella. De nem én öltem meg őket. Istenem, hogyan értessem meg veled, hogy nem vettem el az életüket, ezáltal nem miattad haltak meg.

- De…

- Úgy látom itt az ideje elmondanom mi is történt valójában -leült mellém és megfogta a kezem. –Elismerem, hogy belemásztam Alan fejébe. Hergeltelek, idegesítettelek, de nem akartam elmenni addig, hogy végezz vele. Teljes erőmből koncentráltam rá, az elméjére. Játszadoztam veletek, megszálltalak titeket, kínoztalak, de nem öltem meg senkit. Mikor összejöttél Alan-nal, fájt, hogy boldog vagy. De ahogy telt az idő és figyeltelek, rájöttem, hogy te nem fogsz ellenem tenni semmit, azonban nem tudtam megnyugodni. Tudatni akartam veled, hogy itt vagyok, hogy figyellek, és nem szabadulsz tőlem. Akkoriban nagyon sok volt a gyűlöletem irántad. De elfogadtam, hogy nem vehetek el tőled mindenkit, aki fontos számodra. Lehet, hogy ez most gonoszan hangzik, de tudtam, hogy ha megölöm őket, akkor én sem leszek jobb nálad és ezt nem akartam. Nem akartam olyan lenni, mint te. Láttam mennyire boldog vagy vele és azt is, hogy mennyire félsz tőle mikor teszem ezt tönkre. Bántani akartalak, de nem ilyen módon. Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára belemászok Alan fejébe. És így is lett. De valami kilökött onnan. Néhány percre csak, de éppen elég volt ahhoz, hogy megölje. Nem tudom kicsoda, de óriási erőre volt szüksége ahhoz, hogy kilökjön engem egy olyan elméből, amire teljes erőmmel koncentrálok. Mire sikerült visszamásznom Alan már halott volt. A gyűlöletem akkor volt a leghatalmasabb, ezért úgy tettem, mintha én öltem volna meg. Mintha végig én hergeltelek volna. De ez nem volt igaz. Azóta sem tudom ki rendelkezik akkora hatalommal, hogy képes volt átvenni az elméje felett az irányítást. Pedig még most is érzem. Minden nap, minden órában, minden pillanatban. És ez frusztrál.

- És a repülő?
- Milyen repülő?
- Amivel Edward utazott. Nem piszkáltad meg?

- Nem. Nem babráltam meg a repülőt és nem bíztam meg senkit, hogy tegye meg. Semmi közöm nem volt a balesethez.

- Akkor miért mondtad?

-Túl mérges voltam, hogy tisztázzam a dolgokat. Bántott, hogy egyből engem hívtál. Sok rosszat tettem ellened, de hogy senki más nem jutott az eszedbe, az bántott. Hiszen valljuk be, nem én vagyok az egyetlen, aki a halálodat akarja. Rengetegen akarnak holtan látni, nekem elhiheted. Nem egy csoporttal végeztem, mielőtt elérhettek volna téged és a családodat.

Ez egy kicsit meglepett. Tudtam, hogy mindent megtenne, hogy életben tartson, hogy aztán maga végezhessen velem, de nem kicsit lepett meg azzal, hogy valóban megóvott. De azért újra rákérdeztem.

- Miért?

- Mert megmondtam neked még az elején. Veled csak én végezhetek- vont vállat. –És persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy nem lett volna tisztességes küzdelem. Az erőd el volt nyomva. Senki nem tanította meg, hogyan kezeld, sőt, senki nem mondta meg, hogy egyáltalán létezik.

- Értem.

- Kutattam a baleset után. Miután anyával beszéltünk és miközben házat kerestem, mindent átnéztem a baleset körül. Kifaggattam mindenkit, megbabonáztam, beleolvastam a fejükbe, minden lehetséges módot kipróbáltam, hogy kiderítsem mi történt valójában, de nem találtam semmit. Mintha valóban csak motor hiba történt volna. Mintha tényleg baleset áldozata lett volna. Nem voltam ott, nem tudom mik voltak az utolsó szavai. Hazudtam neked.

- Miért hagytad, hogy olyanért gyűlöljelek, amit nem te követtél el?

- Mert akartam, hogy érezd, amit én. Az sem számított, hogy jogtalanul. Belátom, hiba volt. Sajnálom.

- És miért nem hoztad vissza valamelyiküket? Alant vagy Edwardot?

- Az első ok, hogy gyűlöltelek. A második pedig, hogy az én képességeimnek is meg van a határa, mint azt már egyszer említettem neked. Még ha nehéz is elhinni, de így van. Nem én öltem meg őket, nem az én tettem miatt haltak meg, így az nem változott volna az idő visszaforgatásával. Nem volt hozzájuk semmi közöm, az ég egy adta világon nem kötött hozzájuk semmi, így ugyan úgy halottak maradtak volna. De te megtehetted volna. Meg volt rá a hatalmad, de nem tudtad hogyan használd. Pedig hozzájuk közel álltál, az életük részese voltál és ez segített volna visszahozni őket, még akkor is, ha a haláluk nem volt hozzád köthető. Bár Alan-nél jobban működött volna, mert már bocsi, de őt te ölted meg. A lényeg, hogy van hozzá erőd. Én is érzem. Sokkal erősebb, mint az enyém. De még nem tapasztaltad ki.

- Hogyan lehetséges ez? Érzem, én is, de…

- Pontosan- mosolygott rám. –Ahogy mondom. Elkápráztat a hatalmad. Az a mérhetetlen erő, ami téged körülvesz. Nem egyszer fordultam vissza, mikor ellened indultam. Nem tudom mi volt az, de megállított. És visszafordulásra késztetett. Anélkül, hogy tudtál volna róla. Minden egyes alkalommal, mikor felbukkantam körülötted, reménykedtem, hogy ne akkor szabaduljon fel belőled azaz erő. Ezért jelentem meg legtöbbször mások elméjén keresztül. Ezért kerültelek olyan sokáig, ezért nem bukkantam fel olyan sűrűn.

- Azt mondod, sok mindenre képes vagyok, de én nem hiszem. Egész létezésem során csak gyógyítani tudtam és nagy erőfeszítések árán feltámasztani. Semmi mást. Meg most képes vagyok figyelni a családomat. Szerintem anya tévedett.

- Bella, ne csináld ezt. Hiszen most mondtam el, hogy hatalmas erő van a birtokodban. És én is képes vagyok a gyógyításra feltámasztásra. Nálad erősebb ez a két képesség, mert mindig is ezt gyakoroltad, de te is tudod mind azt, amit én. Ne hagyd, hogy a kételyeid vezessenek. Higgy nekem. Erős vagy.

- De…

- Gondolj az időjárásra Bella. Hiszen az előbb is elborult, mikor dühös és szomorú voltál.

- Lehet, de akkor sem akarom elhinni.

- Pedig te is láttad a bizonyítékokat. Ha szomorú vagy és dühös, az időjárás tükrözi a lelkedben tomboló fájdalmat.

- Sokan szomorúak, ha esik az eső Sarah. Ez nem bizonyít semmit.

- Bella, fogadd el, hogy különleges vagy és ne legyél értetlen- szólt rám kicsit gorombán, amin nagyon meglepődtem. –Azért esik, mert szomorú vagy. Fél évvel ezelőtt, mikor Edward meghalt, akkor is hatalmas vihart kavartál és bár te ezt nem tudod, de az átváltozásodkor is olyan vihar tombolt Olaszországban, hogy az ott élők azt hitték eljött a világ vége. Tornádó pusztította a várost és majdhogynem leszakadt az ég.

- Miért? Miért nem tudtam erről és ha igaz, akkor miért nem jelentkezett hamarabb az erőm?
- Aro visszatartotta. Ő tudta, hogy tehetséges vagy. Miután átváltoztam, megkerestem. Már emberként is erre tanítottak engem. Már emberként tudtam, hogy egy napon vámpír leszek. Felkészítettek rá, de téged nem. Én tudtam mekkora hatalmam lesz, de te még csak nem is gondolhattad volna. Én mondtam neki, hogy ne szóljon és ő egyet értett velem, így nem kellett attól tartania, hogy ellene fordulsz. Gond nélkül irányíthatott téged és te azt tetted, amit csak akart. Az a veszély pedig nem fenyegette, hogy valaki elárulja neked mennyire hatalmas vagy, mert rajta és rajtam kívül senki más nem tudott rólad. Az utolsó vámpír, aki tudott rólad, holtan végezte. Velem nem tudott végezni, ezért megegyeztünk. És mivel én gyűlöltelek, egyáltalán nem állt szándékomban elárulni neked az igazat. De most eljött az ideje. Amint megszületik a kicsi, mindent megtanítok neked. Mindent és képes leszel vigyázni magadra és a kislányra.

- Bűntudatod van, igaz? –kérdeztem és a szemeibe néztem.0

- Hatalmas Bella. Olyan hatalmas, hogy a lelkem nem bírja el és fogalmam sincs, hogyan tudnám megszüntetni. Képtelen vagyok nem gondolni rá.

- Ugyan ezt éreztem én is, egészen addig, míg meg nem bocsátottál nekem fél évvel ezelőtt. Neked is erre van szükséged Sarah- felálltam és felhúztam magamhoz. –Megbocsátok neked Sarah, teljes szívemből remélem, hogy képes leszel elfelejteni mindent. Mindent, hogy ú lappal kezdhessünk. És ez a kislány lesz a reményünk- kezét a pocakomra vezettem és ő elmosolyodott.

- Úgy szeretném, ha igazi testvérek lehetnénk Bella. Nem akarlak elveszíteni. De félek, hogy nem vagy képes elfelejteni mindent, amit ellened elkövettem.

- Sarah, mindent megteszek, hogy sikerüljön. A nagyját már elfelejtettem. Egy dolog van, amit nehéz lesz és az Edward halála. Hagytad, hogy gyűlöljelek és ezt a felgyülemlett haragot el kell nyelnem. Nem fog könnyen menni, de egy napon mindent az elejéről kezdünk. Ígérem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ez sikerüljön. És most, hogy tudom az igazat, már sokkal egyszerűbb lesz. Mert tudom, hogy nem te voltál és tudom, hogy van valaki, akin bosszút kell állnom.

- És én segíteni fogok neked. Mindenben Bella. Együtt véget vetünk a sok gonoszságnak.

- Úgy kell, hogy legyen. Mert a lányom nem nőhet fel ilyen gonosz világban. Ő boldog lesz, mert mind a ketten erre törekszünk majd. Igaz?

- Pontosan- rám mosolygott, majd átölelt. Ennyi volt. Azt hiszem kiadtam magamból mindent és sokkal jobban érzem magam. Végre azt is megtudtam, hogy nem Sarah vette el a lányom apját, ami megnyugtat, mert nincs miért gyűlölnöm. Egyúttal pedig újabb célt tűzött ki a szemem elé. Amint lehetőségem nyílik rá, megkeresem a másik erőt, mert biztos vagyok benne, hogy Edward haláláért ő a felelős.

Ezután kissé elfáradtam, így bementem a szobámba, ami a gyerekszoba mellett van. Ha már egyszer Sarah nem akarta, hogy a kicsivel egy szobán osztozzunk, akkor a lehető legközelebb legyek hozzá.

Az én szobám egyszerű volt, krém és barna színű. Az ajtó mellett egyből egy ablak és mellette az ágy, míg az ágy másik oldalán még egy ablak volt. A másik oldalon pedig egy kandalló, a kandalló mellett egy két szárnyas ajtó fából, ami a gardróbba vezetett. Az ággyal szemben volt egy hatalmas plazma tv, dvd lejátszóval és hifivel. A mennyezet fából készült. Az ajtóval szembeni falból egy újabb ajtó nyílt, ami a fürdőszoba volt. A falakon festmények lógtak, egy-egy éjjeli szekrény volt az ágy mindkét oldalán és azokon egy-egy kis lámpa. Nekem tökéletesen megfelelt. Nem volt túl hivalkodó, de nem is volt őskori. Hát nem így képzelné el az ember egy kastély szobáját. De nekem így tetszett. Így otthon érezhettem magam. Tökéletes volt. Ledőltem az ágyra, összehúztam magam és betakaróztam. Kicsit fáradt voltam és elnyomott az álom is.

Arra keltem, hogy valami meleg és nedves nyalogatja az arcomat. Hiába kapálóztam, nem akart arrébb menni. Nevetést hallottam, így arra a döntésre jutottam, hogy ideje felkelni. De amint kinyitottam a szemem, azt hittem lefordulok az ágyról, annyira megijedtem.

Egy hófehér kis vacak feküdt a párnámon, egyenesen a szemembe nézve. És én elnevettem magam, majd felülve az ölembe vettem a fehér kis szőrmókot. Egy gyönyörű hófehér kis kutyus nézett rám ártatlan szemekkel és én nem tudtam abbahagyni a nevetést.

-Remélem, tetszik- mászott mellém Sarah.

- Te hoztad ide? Mégis honnan?

- Egy kis állat kereskedésből. Gondoltam szeretnél egyet. Anyától tudom, hogy szeretted az állatokat. Gondoltam megleplek.

- Hát ez sikerült- és felemeltem a kis kutyust.

- És mi lesz a neve?

- Attól függ.

- Mitől?

- Hogy kisfiú vagy kislány?

- Kisfiú.

- Akkor Eddy.

- Nos Eddy- hajolt oda hozzá Sarah. –Üdvözöllek a családban.

Bella külön kis helye a kertben

Eddy

A gyerekszoba

Bella szobája

Kis játszótér a kicsinek